Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2017. április 18., kedd

3. évad, epilógus: Az elátkozott lábú kanapé

Can

Ahogy elhaladtam a nappaliban a kanapé mellett, teljes erőből belerúgtam a lábába. Megint. Inkább azt mondanám, hogy szokás szerint.
   Az atyaúristen nemi szervét átkozva vetődtem a párnára, és eszelősen a lábujjamra szorítottam a kezemet. Hangosan kifújtam a levegőt, és ismét eltűnődtem: mi a jó ég okozza azt, hogy valahányszor eljövök a rühes kanapé mellett, belerúgok. Pedig nem volt szokásom összeütközni tárgyakkal, és a kezdetben szokatlan lakásban semmi mással nem volt eddig konfliktusom, egyedül a nappali közepén álló, bézsszín heverővel. Már komolyan azt fontolgattam, hogy körbepárnázom az ominózus kanapélábat.
   Igen, másnap volt esedékes az indulásom a kiképzőtáborba, én pedig készülődés, pakolás, esetleg bármi értelmesebb tevékenység helyett egy kanapéval elegyedtem nem túl kedves hangvételű párbeszédbe. Jobban mondva a lábával - nem mindegy.
   Megszólalt a csengő, mire kimerülten felsóhajtottam, mert csakis a srácok lehettek azok. Apám itteni barátai már rögtön az érkezésem napján úgymond rám küldték a fiaikat, hogy nehogy egyedül érezzem magam Isztambulban. Az elmúlt három hónapban jó társaság voltak, csak időnként már az idegeimre ment, hogy a gondolataimat sem hallom egész nap. Körbevezettek a városban; segítettek fejleszteni a török nyelvtudásomat, ami, mivel még nem éltem itt, abszolút alapszintű volt, és azt is csak apámnak köszönhettem. Megismertették velem az itteni szokásokat, amiket nyilván nem kentem-vágtam olyan behatóan, mint ők, akik születésüktől fogva itt éltek. Bemutattak a családjaiknak, akikkel felejthetetlen délutánokat töltöttünk el közösen. A srácok közül kettőt pedig velem együtt soroztak be.
 - Nyitva van - szóltam ki, és reflexszerűen a konyhába indultam, hogy előhalásszam az elengedhetetlen rakit, teát és valami rágcsálnivalót.
   De valami nem stimmelt a jövevénnyel. A sűrű lábdobogás és hangos beszélgetés helyett, amire számítottam, egyetlen pár láb halk, bizonytalan lépteit hallottam. Leeresztettem a kezemből a teáskannát a pultra, és kíváncsian a konyhaajtó felé fordultam.
   Biztosan tátva maradt a szám, mert Hope kuncogni kezdett - az angyali hang pedig, ha ez lehetséges, még inkább elbizonytalanított. Álmodom?
 - Na mi az, Haznedar, elfelejtetted a nevemet? - utalt fülig érő szájjal arra, hogy a homlokomat ráncolva törtem a fejem. Konkrétan azon, hogy most álmodom, vagy Kenan adott be nekem valami cuccot.
 - Hope, te... - helyeztem a súlyomat egyik lábamról a másikra idegesen. - Hogy kerülsz ide?
 - Egészen pontosan? A bátyám betuszkolt egy repülőgépbe - döntötte oldalra a fejét. - Hiányzott a lópofim?
 - Istenem, te! - röhögtem fel, és gondolkodás nélkül átszeltem a köztünk lévő távolságot, hogy olyan szorosan öleljem őt magamhoz, amennyire csak mertem. - Hiányoztál - fúrtam a vállába az arcom, hogy feltűnésmentesen elveszhessek az ismerős illatban.
 - Te is nekem, Can - felelte halkan, majd finoman eltolt magától és szemügyre vett. - Jesszus, levágattad a hajad!
 - Ja, hát, a katonaságon úgyis levágatták volna - vakartam meg a kábé félcentis tüsihajamat. Néha még megszokásból bele akartam túrni, de a fülemre és a homlokomba lógó tincsek már sehol sem voltak.
   A szavaimra lehajtotta a fejét, és az ajkát kezdte harapdálni, mint mindig, amikor elgondolkodott vagy tanácstalan volt.
 - Otthon mi a helyzet? - érdeklődtem bizonytalanul.
 - Jól megvagyunk. Hayden kirobbanó formában - nevetett. - Azt hiszem, azért is ragaszkodott ahhoz, hogy idejöjjek, hogy zavaró tényező nélkül szobára vihesse azt a kiscsajt, akire pályázik. Tudod, Victoriát. - Itt egy sokatmondó, huncut pillantást vetett rám, én pedig végre ráeszméltem, hogy mit találtam eddig szokatlannak a szemein. Azt, hogy nem takarta őket színes kontaktlencse. Hope nem rejtette álarc mögé az apjától örökölt, smaragdzöld drágakövekre emlékeztető íriszeit.
 - És te hogy vagy? - néztem komolyan a szemébe, de nem tudtam elnyomni egy szinte már büszke mosolyt a zöld tekintetben fürdőzve. Amióta megismertem Hope-ot, az ő szemszíne volt a kedvenc árnyalatom, és rettenetesen bántott, hogy alig láthattam. Persze, a bátyja szemei is ilyenek voltak, de azért ő korántsem azt jelentette nekem, amit Hope Elana Styles.
 - Ja, hogy én? - kapta fel a fejét. Vállat vont. - Jól. Cody-val vége - tette hozzá.
   Szükségem volt pár másodpercre, hogy ezt az információt feldolgozzam, aztán igyekeztem együttérző hangot megütni az örvendező helyett. Mert mégiscsak a pasija volt, és Hope szívből szerette őt.
 - Sajnálom, sarı - böktem ki végül.
 - Én nem - tárta szét a karját egy pillanatnyi komorság után, és rám nevetett. - Cody egy fasz. Én meg vak voltam. De már nem szeretem. Szerintem már egy jó ideje nem szerettem, amikor szakítottunk, csak nem fogtam fel.
 - Hogy érted azt, hogy már egy jó ideje nem szeretted? - fontam össze a karomat. Legszívesebben ujjongtam volna, hogy Hope továbblépett azon az őrültön, de nem tudtam leküzdeni azt az ostoba reménysugarat, ami emiatt megjelent előttem.
   Most rajta volt a sor, hogy tanácstalanul bámuljon. A vicceskedő légkör egy másodperc leforgása alatt odalett, és átvette a helyét valami, amit nem tudtam volna megnevezni.
   Nem is tartott sokáig, ugyanis kivágódott az ajtó, és hangosan röhögve beviharzott rajta a négy jómadár. Nem is tudom, hogy hihettem azt, hogy ők valaha is a csengőt használnák, ahogy Hope tette pár perccel azelőtt.
 - Upsz, bocs, ha megzavartunk valamit - állt meg a folyosón Kenan, de egy csepp zavartság sem látszott az arcán.
 - Hű, tesó, te aztán nem vesztegeted az idődet - röhögött hangosan Barış.
 - Minket persze kihagysz a mókából - csóválta a fejét a harmadik állat.
 - Te csak hallgass, Murat - csóváltam a fejem.
 - Van egy olyan érzésem, hogy a szöszid nem beszél törökül - szólalt meg végül Temel is.
   Bocsánatkérően néztem Hope-ra, aki enyhén szólva is elárvultnak tűnt a török hangzavar közepében.
 - Nem, nem beszéli a nyelvünket - válaszoltam nekik befejezésképpen, törökül. - Úgyhogy legalább felfrissül az angoltudásotok - váltottam angolra, mire Hope megajándékozott egy hálás pillantással.
   Természetesen Kenan ragadta meg először a lehetőséget, hogy bemutatkozzon Hope-nak, majd a többiek sorra követték. Szegény sarı nehezen tudta csak megjegyezni a számára teljesen idegen hangzású neveket, a fiúk viszont kapásból Umutnak kezdték őt szólítani, ami a remény török megfelelője volt.
 - Igazából egy búcsúivászatra akartuk elvinni Cant, Kenant és Barışt, ha már "leróják a kötelességüket a hazájuknak" - gúnyolta ki Temel az általunk sokszor használt kifejezést -, de így Umut választ programot - fordult Hope felé.
 - Én? - kerekedtek el a lány szemei. - Nekem semmi bajom a búcsúivászattal.
 - Pedig elfelejtheted - vágtam rá ellentmondást nem tűrően. Mikor Murat ellenkezésre nyitotta a száját, az anyanyelvemen vágtam közbe: - Nem fogjátok leitatni, és kész - vettem határozottan elejét a további tiltakozásnak. Nem akartam, hogy kihasználják a helyzetet, és azt sem, hogy esetleg én is kísértésbe essek ugyanezt illetően. Így is eléggé össze voltam zavarodva, nem hiányzott egy részeg Hope, akinek talán meggondolatlanul elmondok dolgokat, amiket nem mernék, ha józan volna.
 - Nem bírom a feszültséget, srácok - szólalt meg Hope, és a hangjától egyből könnyedebb lett a légkör. - És nem akarom elrontani a bulitokat, elvégre búcsúztok, meg minden...
 - Ha már idáig eljöttél, elviszünk városnézésre - karoltam át a vállát biztatóan. - Ugye, skacok? - vontam fel a szemöldökömet, remélve, hogy értik a célzást.
 - Hát persze - vágta rá Murat. - Mire várunk?

 - Tehát holnap elmész - törte meg a csendet Hope. A hangján érződött, hogy kifárasztotta az egész délutános rohangászás a város egyik turistalátványosságától a másikig. Kenanék hajlamosak voltak túlpörögni. Már teljesen beesteledett, amikor végre lecsillapodtak, és mindegyikünk elindult haza.
   Bizonytalanul néztem hátra rá, miközben ledobtam a cipőmet az előszobában. - Igen - feleltem elgondolkodva, és leültem a kanapé karfájára. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy most nem rúgtam bele a lábába. - Aztán egy hónap kiképzés és hat hónap zsoldosság - tettem hozzá. Akaratlanul is lelkesedtem a gondolattól. - Már minden el van rendezve; össze is pakoltam.
   Hope az ajtófélfának támaszkodva állt, és szórakozottan bólintott, hogy tudomásul vette a szavaimat. Egy perc múlva szabadkozni kezdett: - Így utólag belegondolva nem is tudom, hogy gondoltam, hogy repülőre pattanok és minden figyelmeztetés nélkül beállítok hozzád. Hülyeség volt. Bár, mire is számítottam az én okos fejemtől - nevetett fel idegesen. - Azt hiszem, ideje indulnom. Keresek valami megfizethető hotelt.
 - Hé, ne hülyülj már! - álltam fel. - Szeretném, ha... ha maradnál. Van itt hely neked is. Mármint, én majd alszom itt a kanapén, te pedig megkaphatod a szobámat.
 - De...
 - Fogd be! - röhögtem el magam, és egy idő után ő is követte a példámat.
 - Hát oké - túrt a hajába zavartan, de mosolyogva. - Kisajátíthatnám a fürdőszobát?
 - Persze. Ott a hálószoba; abból nyílik - igazítottam útba.
 - Köszi.
   Tanácstalanul járkáltam fel-alá, és a mai napot játszottam le a fejemben újra és újra. Még mindig kicsit álomszerű volt az egész; alig tudtam felfogni a tényt, hogy Hope itt van velem. Nem mertem feszegetni a témát, hogy pontosan miért is jött, mert hihetetlenül örültem a jelenlétének - már iszonyatosan hiányzott -, de azért még fúrta az oldalamat a kíváncsiság.
 - Végeztem, szabad a pálya - utalt Hope a megüresedett fürdőszobára, megállva az ajtóban. - Akkor jó éjt - köszönt el.
 - Neked is, sarı - motyogtam.
   Lezuhanyoztam és lefeküdtem a kanapéra, de sehogy sem jött álom a szememre. Kimentem és ittam egy pohár vizet, majd egy ideig a konyhapultot támasztottam, de csak nem álmosodtam el. Visszafeküdve betakaróztam, és a változatosság kedvéért továbbra is szüntelenül Hope-on gondolkodtam.
   Az elmém egy eldugott részéből váratlanul előkerült Dorian halálának emléke, ettől pedig keserű ízt éreztem a számban, és mintha a víz megkeseredett volna a gyomromban. Idegesen a földhöz vágtam a párnát, amit akárhogy helyeztem el, kényelmetlennek éreztem.
   Csukott szemmel is inkább érzékeltem, mint hallottam, hogy kinyílt a hálószobaajtó. Megilletődve néztem Hope-ra, akinek csak a körvonalát láttam az ablakon besütő utcalámpák fényében. Ahogy az arcára esett a pillantásom, nem tudtam nem azt feltételezni, hogy talán neki is ugyanaz a személy jutott eszébe.
   Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mi a baj, miért kelt fel, bizonytalanul megindult felém, és, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, mellém heveredett a kanapé szélére. Elakadt a lélegzetem a hirtelen közelségétől, a tusfürdője illatától és a melegtől, ami a testéből áradt.
   A mellkasomba fúrta az arcát, én pedig szinte ösztönösen átöleltem a derekát. Megrémített, hogy mennyire természetes érzés a közelemben tudni; mintha mindkettőnket úgy formáltak volna meg, hogy kiegészítsük egymást. És persze, hogy pont tökéletesen elférjünk az elátkozott lábú kanapémon.
 - Jó éjt - szuszogta a pólómba édesen. Fülig szaladt a szám a boldogságtól.
 - Jó éjt, Hope - viszonoztam.
   Azt hiszem, még mikor végre sikerült elaludnom, akkor is őt öleltem.


Hope

Azon kaptam magam, hogy boldogsággal eltelve figyelem Cant, aki épp a lakás különböző helyiségeiből szedte össze az utolsó kimaradt cuccait, amikre szüksége lehet. Egyszerűen könnyednek, gondtalannak éreztem magamat a közelében, mióta előző éjszaka arra ébredtem, hogy hiányzik, pedig egy fal választott csak el minket egymástól. Ha az életem múlt volna rajta, akkor sem tudom megmagyarázni, mi járt a fejemben, amikor hozzábújtam és a karjaiban aludtam el. Valószínűleg semmi - csak olyan érzésem volt, hogy jó helyen vagyok.
 - Azt hiszem, semmit nem hagytam ki - fejezte be a harmadik utolsó ellenőrzést Can, majd felém fordult. - Szóval, veled mi lesz?
   Eltűnődve néztem rá. Olyan picinek tűnt a ház úgy, hogy ő benne volt; furának találtam, hogy nem veri be a fejét az ajtófélfákba. Szokatlan hatást keltett a rövid, kis híján kopaszra nyírt haja, de így sem nézett ki rosszul, sőt. Sugárzóan kék, világos szemei pedig egyenesen ragyogtak.
 - Jobb híján hazamegyek - kaptam észbe az álmodozásomból. - Ugye... - Elbizonytalanodtam. - Te is hazajössz, miután letelt a hét hónap? Mármint, Londonba?
   Elvesztem a pillantásában, így kicsit késleltetve jutott el az agyamig a válasza. - Miért menjek? - döntötte oldalra a fejét.
 - Azért, mert...
   Kétségbeesetten kutattam a megfelelő válaszért. Mondtam volna azt, hogy "azért, mert kurvára beléd estem, és erre csak tegnap este jöttem rá, ezért üldöztelek el magam mellől legutóbb"? Vagy, hogy "mert nélküled csak egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok"?
   Gyerünk, Hope, találj már ki valami értelmeset!
 - Mert szükségem van rád - sütöttem le a szememet. 
   Tett felém egy lépést, és így már csak néhány centi maradt köztünk. Elnyílt ajkakkal bámultam fel rá. Megijesztett a hatás, amit kiváltott belőlem a közelsége.
- Igazán? - tudakolta, és egy pajkos mosoly játszott az ajkán.
 - Igazán - suttogtam gyengén. Én mindjárt elpárolgok, ő meg kinevet..!
 - Mennyire? - söpört félre egy hajtincset a homlokomból, és az arcomon felejtette az ujjait.
   Megadóan felsóhajtottam, és engedtem a késztetésnek, hogy a tenyerébe hajtsam az arcomat. - Nagyon - válaszoltam.
   A térdem megremegett, ahogy az ajkaink összeértek és Can átkarolta a derekamat, hogy magához húzzon. Soha nem érzett békesség áradt szét a testemben - az érzés, hogy a létező legjobb helyen vagyok.
   Mikor elfogyott a levegőnk, pihegve szétváltunk, de az ölelést egyikünk sem szakította meg. Can zavaros, a higany színénél csak egy árnyalattal kékebb pillantása az enyémbe fúródott.
 - Na, bevonulsz még ma, katona? - viccelődtem, hogy valamennyire feloldjam az elektromosságot, ami kettőnk között cikázott.
   Kellett pár másodperc, hogy felfogja a szavaimat, mert csak akkor mosolyodott el. - Megvársz? - kérdezte, és felfelé görbült a szája, de halálosan komoly volt.
 - Meg - bólintottam, és lábujjhegyre álltam, hogy még búcsúzóul magamhoz ölelhessem.
   Életem leghosszabb hét hónapja lesz, hogy csesznéd meg, Can Haznedar, gondoltam, miközben figyeltem, hogy kilép az ajtón.
   De tudtam, hogy megéri.