Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2017. március 11., szombat

3. évad, 7. fejezet: Gyermekkorunk tündére

Hayden

Mióta Can elment, Hope olyan lett, mint egy élőhalott. Persze, ennek voltak jó oldalai is. Mivel egy kötekedő, bunkó, időzített bomba lett, ezért összeveszett Cody-val, és azóta különváltak. Persze ettől függetlenül aggódtam, hogy a srác még nem szállt le a húgomról; de, hála az égnek, Cody napokkal a szakítás után Amerikába repült. Onnan talán már nem okoz több gondot, gondolom.
   Ezt leszámítva viszont összetörte a szívemet, hogy ilyennek kellett látnom a húgomat. Még annyira sem hallgatott anyára vagy rám, mint addig; a saját feje után ment, minden nap lerészegedett, és őrültebbnél őrültebb pasikat hozott haza éjszaka. Nem akartam veszekedést abból, hogy inkább ne ide hozza őket, mert akkor még azt sem tudtam volna, hogy épp hol tölti az éjszakát. A munkahelyéről persze kirúgták, mert folyton másnaposan nem nyújtott túl jó teljesítményt, és a vevőkkel se volt kimondottan kedves. Anyával összeveszett. És néha, amikor újabb egyéjszakás kaland-jelölt nélkül jött haza, azzal ébresztett fel, hogy mennyire hiányzik neki apa.
   Mindeközben nem volt időm Cant átkozni, hogy búcsú nélkül lelépett, pedig azt kellett volna. A vak is látta, hogy szeretik egymást, ő és Hope. Legalábbis nekem már nem maradt kétségem efelől, látva Hope három hónapja - mióta Can lelécelt - szűnni nem akaró hisztijét. Azt is tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. De egyenlőre fogalmam sem volt, hogyan értessem meg Hope-pal, hogy elég egyetlen szót szólnia, és Can visszarohan hozzá. Mármint, ha az az idióta felvenné a telefont. De egyébként biztos voltam benne, hogy Can visszajönne, ha Hope elmondaná neki, hogy szereti.
   Még soha életemben nem hiányzott ennyire apa. Nem magam miatt; azt szerettem volna, ha a húgom mellett áll ott egy olyan férfi, aki ismeri és szereti, és el tudja neki mondani, hogy csak ki kéne nyújtania a karját a boldogsága felé.
   De nekünk sosem volt apánk. Ha lett volna, ha ismerhettem volna, talán megpróbálom valahogy átvenni a helyét. De azt sem tudtam, mit kéne átvenni, mert én még sosem voltam apa, anya pedig egyetlen szót sem szólt arról, hogy ő maga milyen volt. A nagyszüleink is csak annyit, hogy hogy nézett ki; hogyan énekelt. Persze, utánanéztem a neten, így tudtam, hogy mennyit adományozott, milyen csodálatos, udvarias, nagylelkű férfi volt. De nekem nem ezekre a tulajdonságaira volt szükségem. És Hope-nak sem.
   Így ma, amikor reggel felültem az ágyamban, már tudtam, kihez kell fordulnom, ha megoldást akarok.

Anya soha nem keresett magának másik szerelmet, miután apa meghalt. Kisgyerekként ezért végtelenül hálás voltam, mert az utolsó, amit akartam az életembe, egy mostohaapa volt; de, ahogy idősebb lettem, egyre inkább elkeserített, hogy magányosnak kellett látnom. Szó szerint bezárkózott a nagyszüleim házába, és a születésünk óta ott élt, magába fordulva és csak és kizárólag velünk, a húgommal és velem foglalkozva. Azt sosem tudtam, milyen ember volt Harry halála előtt, de amióta az eszemet tudtam, egy halk szavú, visszafogott, szomorú szemű, ugyanakkor leírhatatlanul szép nő volt. Annak ellenére, hogy a jelek szerint Hope és én is az apánkra ütöttünk, anya néha Hope fiatalkori énjére emlékeztetett. Arra az énjére, amikor még nem akarta elhitetni a világgal, hogy ő egy szívtelen, mindenre szaró, vagány csajszi, akit nem érdekelnek az emberek érzései.
 - Gondterheltnek tűnsz - jegyezte meg finoman anya, mikor leültem mellé az ágya szélére. - Mit csinált Hope?
   A fejembe látás is a képességei közé tartozott. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, hogy gyerekkoromban azt hittem anyámról, hogy egy tündér, aki itt ragadt a mi dimenziónkban.
   Így hát elmondtam neki, hogy mi minden történt az elmúlt időszakban. Utoljára tizennyolc éves koromban beszéltem ilyen részletesen a gondjaimról és kértem tanácsot anyámtól, de még sosem voltam ilyen elkeseredett. Már a gondolattól is rosszullét kerülgetett, hogy végig kell néznem, ahogy a húgom elkallódik a szenvedélybetegségek és a rossz társaság között.
   Az agyam gyermetegebbik fele folyamatosan abban reménykedett, hogy anya, aki mindig, mindent meg tudott nekünk oldani, és mindig segített, csak kérnünk kellett, most is előáll valami csodás tervvel, ami egy csapásra helyrehoz mindent.
   Egy ideig csak bámult maga elé, lefelé görbülő szájjal, úgy, mint akinek egy világ terhe szakadt a vállára. Aztán tétován felém fordította a fejét, majd egy apró mosolyra húzta az ajkát.
 - Tudod, soha egyetlen szót sem szóltam nektek Harry-ről - mondta hirtelen.
   Eltátottam a számat, és azonnal feszülten figyelni kezdtem, nehogy egyetlen szóról is lemaradjak. Eddig nem is tudtam, mennyire hiányzik bármi, ami a sosem ismert apámmal kapcsolatos, még így, húsz év után is. Ez az egy dolog mindig hiányzott az életemből.
 - Tisztában vagyok vele, hogy ez kegyetlenség volt veletek szemben - sóhajtott elgyötörten. - De sosem voltam erős ember, és önzetlen sem. Nem bírtam rávenni magam, hogy kiejtsem a nevét, vagy egyáltalán többet gondoljak rá, mint amennyit a rémálmaim és az emlékeim miatt amúgy is muszáj volt. Persze, ez azért vicces, mert a születésetektől fogva egyetlen pillanat sem volt, amikor ne juttatta volna eszembe valami... - mosolyodott el keserűen. - Ti. A tény, hogy minden nap látnom kellett a kiköpött másait, már önmagában is egy kínzás volt, mert sosem tudtam száműzni őt a gondolataim közül. Épp ezért állandóan fájt a hiánya, és már végképp képtelen voltam tovább tépni a sebeket, amiket a halála hagyott. Annyira sajnálom, Hayden - csuklott el a hangja.
   Át akartam karolni, megnyugtatni, de lefagytam. Egy ujjamat sem bírtam mozdítani.
 - Harry halála után Peter volt az, aki... De, persze, Peterről sem beszéltem nektek soha - rázta meg a fejét; ezüstös szőke tincsei rakoncátlanul lebbentek minden irányba. - Ő volt az első szerelmem, és a barátom, akit megcsaltam Harry-vel. - Összeszorította a fogát, és nem nézett rám. - Ő mondta nekem a temetés után, hogy ki kellene írnom magamból, amit gondolok. Akkor sem volt, és azóta sincs tehetségem az íráshoz, de ez volt a mentsváram, tudod? Valamiért könnyített rajtam, ha írhattam Harry-ről. A mi történetünkről. - Láttam az arcán, hogy emlékek sora fut át az agyán, és álmodozva, lehunyt szemmel elmosolyodott.
   Váratlanul állt fel, és az íróasztalához lépett. Kihúzott egy kulcsra zárt fiókot, és kivett belőle egy vastag, nagyalakú spirálfüzetet. Tétovázva forgatta a kezében, majd mellém lépett és a kezembe nyomta.
 - Ebben benne van minden róla - szólt. - Onnantól, amennyit az ő és a nagyszüleid történetéről tudok - mert nekik is volt, bár erről sem tudhatsz, mert ez meg anyám számára hétpecsétes titok -, egészen a temetéséig. Az egész; minden, amire emlékszem. De ez nem minden.
   Csodálkozva figyeltem, ahogy matatott a ruhásszekrénye alján, majd egy nagyobb faládával a kezében felemelkedett. Mi lehet még a füzeten kívül?
 - Tudom, hogy joggal tarthatsz őrültnek emiatt, de amikor tudomást szereztem Harry haláláról, sokáig, nagyon sokáig nem voltam hajlandó elhinni. Folyamatosan azt mondogattam magamnak, hogy az lehetetlen, hogy ő halott legyen; biztosan csak valami nagyon iszonyatos tréfát űz mindenkivel, és csak nyaralni ment vagy elbújt valahol. Ezért elkezdtem neki leveleket írogatni - túrt a hajába. - Igazából egy naplószerűség volt, de nem rólam, hanem rólatok szólt - vetett rám egy sugárzó, büszke mosolyt. - A születésetek napjától egészen addig mindennap többoldalas leveleket írtam rólatok, amíg el nem költöztetek a házba, amit Harry kettőnknek vett, és ezért soha a közelébe se voltam képes menni. Onnantól kezdve ritkábbak lettek a levelek, de valahányszor történt veletek valami említésre méltó, azt megírtam a képzeletben élő és viruló Harry-mnek - tárta szét a karját.
   Miután az ölembe helyezte a leveleket tartalmazó dobozt, hirtelen, mintha nagyon elfáradt volna, úgy rogyott le mellém az ágyra. Óvatosan felém fordult, és összeborzolta a hajamat, ahogy régen szokta. Felnevettem, a vállára hajtottam a fejem és hagytam, hogy a tincseimet simogassa.
 - Sosem voltam jó tanácsadásban - mormolta a hajamba. - A húgodon sem tudnék segíteni. Ezért próbálom azt bepótolni, amiről én is tudom, hogy bepótolhatatlan. Mert talán, nem is tudom, helyrehoz valamit az, ha megismeritek az édesapátok történetét. És a sajátotokat is, nyilván; amire ti, a gyerekeim már nem emlékezhettek, de nekem, mint az anyátoknak, az a dolgom, hogy örökre a szívemben hordjam.
   Nagyot nyeltem, és habozás nélkül magamhoz öleltem. Beszívtam kellemes, számomra örökre az anya fogalmához tartozó illatát, és próbáltam nem elsírni magamat a hallottak miatt.
   Nem sikerült.
   De gyermekkorom tündére valóban előállt a megoldással, amit eddig hiába kerestem.

Hope még az ágyában feküdt, amikor hazaviharzottam a szerzeményeimmel. Persze, nem lévén munkája, nem kellett hova sietnie. De így legalább viszonylag sokat láthattam, és amúgy sem voltunk megszorulva - a koncertjeink egyre több pénzt kerestek a srácoknak és nekem, és már megjelent a könyvünk, ami a vártnál is több bevételt hozott.
 - Húgi - vetődtem az ágyára, miután gondosan elhelyeztem a füzetet és a ládát az éjjeliszekrényen. - A pocidra süt a nap - csiklandoztam meg a szóban forgó helyet, amire azonnal megmozdult - nem is kicsit. A szélrózsa minden irányába vergődni kezdett, de nem hagytam abba, amíg biztos nem voltam benne, hogy az akcióm kiverte az álmot a szeméből. A szeméből, ami épp a természetes, zöld színében pompázott, mert nyilván nem a szivárványszínű kontaktlencséi egyikében aludt.
 - Geci vagy, Hey - nyöszörgött, tettetett haraggal. - Hogy lehet ilyen orvul felébreszteni valakit?! Pont olyan szépet álmodtam...
 - Csak azt ne mondd, hogy Can szerepelt benne - ültem fel, azonnal elkomolyodva.
   Szinte leszúrt a tekintetével, de a kérdésre nem válaszolt. Helyette anya cuccaira esett a pillantása, és kérdőn mérte végig őket.
 - Mit hoztál? - kíváncsiskodott, és azonnal az ölébe vette a füzetet.
 - Ajándék anyától - mondtam halkan. - Abban Harry és az ő történetét írja le. A ládában meg levelek vannak, amiket Harrynek írt, miután meghalt. Gyakorlatilag naplót vezetett az egész gyerekkorunkról, el tudod ezt hinni?
   Úgy tette vissza a jegyzettömböt, mintha égetné a kezét. Majd, mintha mi sem történt volna, megkeményítette az arcvonásait, és nagyot nyújtózkodva feltápászkodott. - Mi lesz a reggeli? - tudakolta, miközben ásított egyet.
 - Nem menekülsz tovább, Hope - álltam fel, és elkaptam a könyökét, mielőtt megléphetett volna. - Nem élhetünk tovább úgy, hogy nem tudjuk, kik voltak a szüleink valójában.
 - Te talán nem. Én simán - flegmázott, és felvont szemöldökkel a karját szorító kezemre nézett. - Elengedsz, vagy?
 - Akkor is el fogod olvasni - jelentettem ki. Már nem lesz többet olyan, hogy engedek a makacsságának. Bennem is megvolt ez a tulajdonság, csak mindig elnyomtam, ha róla volt szó. Soha már. Most akkor is én fogok győzni. - Vagy nem is. Felolvasom neked.
 - Hayden, kérlek - hullott le az álarca, és elkeseredetten nézett fel rám. - Én... nem fogom kibírni. Te is tudod, hogy darabokra hullok.
 - Igen, tudom. De csak akkor leszel teljes egész, ha még utoljára szétesel, és együtt összerakunk. Anya, apa, én... és Can. - A szájára tettem a mutatóujjamat, hogy ne szóljon közbe. - Mi összeragasztunk majd, úgy, hogy soha ne törj szét többet, és egy darabodat sem hagyjuk ki, jó? - mosolyogtam rá biztatóan.

Én felolvastam anya és apa történetét, Hope pedig a miénket a levelekből. Igaz, végig táncoltak a szemünk előtt a betűk, és nem egyszer elcsuklott a hangunk, de együtt megcsináltuk. Kicsit mindketten összetörtünk az élménytől, de legalább már tudtuk, kik voltak a szüleink és kik vagyunk mi.
   Hope zokogva ült a konyhaasztalnál, miközben én remegő kezekkel elé raktam egy hevenyészett rántottát, amit az előbb dobtam össze. Nagyokat nyeltem és pislogtam, hogy ne kövessem a húgom példáját. Nem bőghettem, mert még nem fejeztem be a küldetésemet, amit kitűztem magam elé.
   Én nem voltam éhes, úgyhogy kivártam, amíg Hope összeturkálja az ételét, és mikor láttam, hogy úgysem fog többet enni, odébb toltam a tányérját és az övé mellé húztam a székemet, hogy a kezembe szoríthassam a kezét.
 - Húgi - néztem mélyen a szemébe, és nagyra értékeltem, hogy végre ő is rám figyelt. Hatalmasra nyílt, könnytől csillogó szemekkel bámult rám, életében kábé először nem tudva, hogyan mutassa magát erősnek. - Ez volt az utolsó ötletem arról, hogyan győzhetnélek meg arról, hogy abba kell ezt hagynod. De még nincs vége. És végig fogod hallgatni, amit mondok, mert kipeckelem a szádat, ha nem - vigyorogtam rá.
   Nyűgösen bólintott egyet, és várta, hogy folytassam.
 - Nem lehetsz annyira hülye, hogy ne tudd, Can miért ment el - kezdtem bele nagy sokára. A keze rögtön megrándult az enyémben, de nem engedtem, hogy elhúzza. - Azért, mert fülig beléd van zúgva, és nem volt képes tovább nézni, ahogy Cody-val pazarlod az idődet. Ő egyike annak a kevés embernek, akik átlátnak a kemény álarcodon - csíptem az arcába finoman, ahogy gyerekkorunkban is csináltam neki. - Elhiheted nekem, hogy teljes szívéből szeret. És már azt is tudom, hogy te is szereted őt.
   Tiltakozást vártam, de csak egy fáradt horkantás jött, és Hope kényszeredetten elvigyorodott. - Fölösleges tagadnom, mer' úgyis nyitott könyv vagyok előtted, bátyus, nem? - nevetett rám.
 - De, így van - nevettem fel én is. - Szóval megmondom, mi lesz, nyitott könyv - néztem a szemébe komolyan. - Az első géppel elmész Isztambulba, én közben megtudakolom a szüleitől a lakcímét, te pedig megmondod neki, hogy szereted. A többi már jönni fog magától - fejeztem be a tervem ismertetését.
 - Te is tudod, hogy az nem én lennék - makacskodott erőtlenül. - Soha senkinek nem nyíltam meg úgy, ahogy te akarod, hogy megnyíljak Cannak. Nem tudom, hogyan kell. El fogom cseszni. Ezt is. Mint annyi minden mást - nézett a plafonra.
 - Nem csesztél el semmit, kishúgom - jelentettem ki. - És ha van ember a világon, akinek akkor is megnyílhatsz, ha nem találod a megfelelő szavakat hozzá, akkor az Can Haznedar. Téma lezárva - pattantam fel. - Na, segítsek pakolni?

2 megjegyzés:

  1. ÚRISTEN YASSSS VÉGRE
    Valamiért szörnyen tisztellek azért, mert képes vagy egy család szerelmi történetét három generáción át vezetni és tökéletes módon össze is kapcsolni. Ez az első, amit mindenképen el akartam mondani neked.
    A második, hogy nagyon mély csodálat van bennem pillanatnyilag - csodállak, amiért mindig megtalálod a tökéletes szavakat. Nem akarok átmenni túl érzelgősbe, de szentül hiszem, hogy ennek, vagyis ezeknek a történeteknek kiadónál a helyük!! Ha te nem is mered megtenni ezt a lépést, hát majd én! Elküldöd, én meg elviszem ismerősömhöz. Tuti, garantált sikered lenne, és zabálnák a Chloe-Tessa-Hope trilógiát, és az esetleges folytatást is. Én lennék az első olvasód, garantálhatom.
    Pillanatnyilag Colleen Hoover egyik csodálatos regényét olvasom - szünetet tartva néztem fel bloggerre, ahol megláttam, nemrég kitetted a friss részt. Kicsit megkésve, de itt vagyok, és milyen jól tettem, hogy nem csúsztam többet!! Kellett nekem ez a mostani összehasonlítás. Colleen egy sikeres, sokak által imádott és tisztelt írónő - és a Te és az Ő történetét párhuzamosan olvasva megvilágosodtam.
    Semmi különbség nem volt egy tapasztalt, elismert író és a Te történeted között, aki írói álnéven alkot csodát az interneten, és ki tudja, miért, de nem kapja meg azt az elismerést, amit megérdemelne. Ezt sehogy sem tudom megemészteni...
    Sajnálom, hogy megint egy ilyen ömlengős és hosszú megjegyzést írtam. Remélem, nem lesz akkora gond, és azt is, hogy sikerült kicsi "löketet", vagy nem is tudom, mit adnom neked. Szerintem nekem is azt adna jelenleg. :)
    Húha. Nagyon komoly lehetek, ha most nyomtam ide az első smiley-mat...
    Szép hetet, drága! És ne haragudj, amiért eddig szinte csökönyösen ragaszkodtam a Nessához. A neved kicsit megzavart, de igyekszem átszokni a Laurára. :)
    xx, Luca

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jézusom, könnyes lett a szemem. Olyan gyönyörű kommentet írtál, nekem pedig nem maradtak szavaim, hogy választ fogalmazzak. Fogalmad sincs, mennyire sokat jelent, hogy itt vagy, mindig írsz, és ráadásul ilyen gyönyörűeket. Ahogy mondod, ez nem kevés löket volt, nem tudom, hol lenne ez a blog nélküled <3
      Neked is csodás hetet kívánok, és egyáltalán nem haragszom a Nessáért, mind a két nevet egyformán szeretem. <3
      Ölel: Laura

      Törlés