Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2016. november 6., vasárnap

3. évad, 5. fejezet: Gyáva lélek

Hope

Felvillanyozva pakoltam fel a céges motorom csomagtartójára az aktuális adag rendelést, az utolsót aznap. Leterítettem egy nejlonnal, mert eleredt az eső, ahogy Londonban tíz napból kilencen. Már sötétedni is elkezdett, de a munkaidőm a végéhez közeledett, ezért nem siettem el, mert ha még a műszakváltás előtt visszaérek, képesek elküldeni még egy adaggal.
   Mikor visszaértem, egy gyanúsan ismerős alakot pillantottam meg a pizzéria falának támaszkodva, az eső ellen az eresz alá húzódva. Can már viszonylag jobban festett, mint reggel, és alig látszott rajta, hogy nemrég még annyira hulla másnapos volt, hogy úgy nézett ki, mint a mosott szar. Mindig megijesztett, hogy százkilencven centi, de most inkább azért akadt el a szavam, mert észveszejtően jól nézett ki. Legszívesebben fejbe csaptam volna magamat ezért a gondolatért, de nem tagadhattam. Szerettem, hogy Can nem állt be a sorba, ahogy Cody sem szokott - nem zselézte a haját, mindig természetes volt, és még így is piszkosul jól nézett ki. És a legegyszerűbb farmerban és sima pólóban is lekörözte akármelyik férfimodellt.
 - Szia! Hát te? - léptem oda hozzá, gyorsan elbújva az eresz alatt.
 - Szervusz - nézett rám féloldalasan, a fejét nem mozdítva. - Ne haragudj, hogy idejöttem anélkül, hogy szóltam volna. Csak elfelejtettem valami fontosat mondani reggel.
   Kérdőn felvontam a szemöldökömet, és kíváncsi arckifejezéssel jeleztem, hogy hallgatom.
 - Bocsánatot szeretnék kérni - jelentette ki. A török akcentusa mindig felerősödött, amikor dühös vagy épp bűnbánó volt. Eddig fel sem tűnt, hogy milyen jó a hangzása. - Az én ötletem volt, hogy elmenjünk inni. Azt mondtam Haydennek, hogy ez a szülinapi ajándékom. És azt is sajnálom, amit részegen műveltem, bár szinte semmire nem emlékszem belőle - hajtotta le a fejét. - Ne haragudj, hogy miattam ilyen állapotban kellett látnod a testvéredet és engem. Többször nem fordul elő, esküszöm.
   Minden szava után egyre nehezebben tudtam elnyomni a mosolyomat. Can volt a leglelkiismeretesebb ember, akivel valaha találkoztam, vagyis, ha jobban belegondolok, az egyetlen ilyen a testvéremen kívül. Ha valami rosszat tett, rögtön tudta, hogy bocsánatot kell kérnie érte, és meg is tette, olyan gyönyörű egyszerűséggel és őszinteséggel, ahogy mások káromkodnak. Ha pedig ígéretet tett, netán meg is esküdött valamire, akkor az ember biztos lehetett benne, hogy meg is tartja azt. Egyszerűen azért, mert Can Haznedar soha nem szegte meg az adott szavát. Nem az ő stílusa lett volna.
 - Megbocsátasz? - tudakolta halkan, kérdőn oldalra döntve a fejét.
 - Rád képtelenség haragudni, Haznedar - nevettem el magam, és átkaroltam a derekát, hogy az oldalához bújhassak. - Különben is, te szinte sosem teszel semmit, amit meg kéne bocsátani, ezért külön jó érzés, amikor mégis megbocsáthatok valamit neked.
   Felnevetett, miközben viszonozta az ölelésemet.
 - Engesztelésül arra gondoltam, meghívlak vacsira - vigyorgott rám lelkesen.
   Már majdnem rávágtam, hogy szuper ötlet, amikor eszembe jutott, hogy Cody-val mára ugyanezt beszéltük meg. Bizonyára Can is meglátta a változást az arcomon, mert elkomorodott és másfelé nézett.
 - Ne haragudj, Can, de a ma nem jó - mentegetőztem, és valamiért szégyelltem magam. - Cody-val...
 - Persze, semmi baj - vágott közbe, és a hangja mintha azt sugallta volna, hogy inkább ne fejezzem be a mondatot. - Majd legközelebb, ha ráérsz - erőltetett mosolyt az arcára, és a cipőjét kezdte pásztázni.
 - Persze - feleltem lehangoltan, és az órámra pillantottam. - Asszem, már indulnom is kéne, ha nem akarok elkésni. De eldobhatlak haza a mocival, ha gondolod!
 - Nem, kösz, megoldom - felelte határozottan, és egy pillanatra mintha élt hallottam volna a hangjában. Elhessegettem a gondolatot. Cant nem olyan kicsinyesnek ismertem, hogy ilyesmin megsértődjön.
   Vártam, hogy búcsúzóul megölel, vagy legalább egy sziát megereszt, de csak elfordult, és a telefonját kezdte nyomkodni, gondolom, hogy taxit hívjon. Isztambulban, ahonnan Can jött, mindenki taxival közlekedett, és ez a szokása neki itt, több ezer kilométerre is megmaradt.
 - Na jó. Elárulod, mi bajod van? - szóltam rá idegesen.
   A füléhez emelte a telefont, és közben nyugodt arckifejezéssel rám nézett. A tengerkék szempár hidegen meredt rám, én pedig nem értettem, miért dühös rám - ez pedig kifejezetten idegesített, már-már mintha nyugtalanított volna.
 - Jó napot, egy taxit szeretnék a... - Nem tudta befejezni, mert kikaptam a kezéből a telefont.
 - Bocs, majd később visszahívja - hadartam a készülékbe, és sietve kinyomtam, mielőtt Can lecseszhetett volna.
 - Mi bajod van? - rivallt rám ingerülten.
 - Először te válaszolj nekem! - követelőztem, és elhatároztam, hogy addig nem hátrálok meg, amíg nem kapok választ. - Amióta Cody visszajött, úgy viselkedsz, mint aki citromot reggelizett! Valami problémád van, Haznedar?
 - Pontosan tudod, mi a problémám, Hope, és neked is ugyanez lenne a problémád, ha hajlandó lennél kinyitni a szemedet és tisztán látni a dolgokat! - ordított rám. Azok a futárok, akiknek épp lejárt a munkaideje, furcsán néztek ránk, mikor elmentek mellettünk, de a legkevésbé sem érdekelt, mit gondolnak. Főleg, hogy eddigre már alig láttam a vörös ködtől, ami elborította az agyamat.
 - Nem unjátok még ezt a szöveget, te meg Hayden is?! - keltem ki magamból. - Felnőtt vagyok már, tudok vigyázni magamra, ha meg hibázok, akkor az az én bajom, nem kell beleszólni, oké? Túl fogom élni, ha Cody csalódást okoz..!
 - Még örülnék is, ha csak csalódást okozna neked, mert máshogy nem fogod észrevenni a valóságot! - túrt a hajába feldúltan Can. - De az a pasi egy börtönviselt vadállat! Ordít róla, hogy a szabadidejében kábítószereket árul és illegális bokszmeccseken verekszik! Azon se lepődnék meg, ha szteroidozna! Miért pont egy ilyen elcseszett vadbarom kell neked? - Az utolsó mondatot már szinte elkeseredve ejtette ki, és ha nem ismerem, azt hihettem volna, hogy csalódott. - Egy olyan srác mellett nőttél fel, aki kedves, nagylelkű és becsületes, erre mégis egy olyan pszichopata fasz az ideálod, aki veszélyes a környezetére, de főleg rád!
 - Hagyd már abba!
 - Valami baj van, Hope? - hallottam meg a főnököm hangját, aki épp hazafelé indult volna.
 - Tűnj el, haver! - mordult rá Can ellenségesen.
 - Semmi gáz, Anthony - szabadkoztam. - Ne aggódj miattam.
   Mikor Thony továbbra sem mozdult, Can tett egy lépést felé. - Hallottad. Lekophatsz.
 - Can, ne beszélj már így vele, ő a főnököm! - háborodtam fel.
 - Azért csak szólj, ha valamiben segíthetek. Tudod a számom - mért végig bennünket rosszallóan Anthony, és sietve odébbállt. Cannak volt egy imádnivaló, kedves oldala, de amikor dühös volt, olyankor gyakorlatilag egy pillantásával el tudott ijeszteni a közeléből akárkit. Engem is.
 - Faszfej - dühöngött Can, mikor a főnököm végre otthagyott minket.
 - Tök rendes volt! - tiltakoztam. Tényleg kedveltem a srácot. Nem lehetett nálam sokkal idősebb, és helyes és megértő is volt.
 - Na tessék! - csattant fel. - Cody után meg egy gerinctelen anyámasszony katonája tetszik meg neked!
 - Akkora faszkalap vagy, Can!
 - Ez egyre jobb. Valamilyen meglátás még a bölcs Hope Elana Stylestól mára? - gúnyolódott.
 - Van! - emeltem fel a hangomat. - Húzz a picsába, és ne kerülj a szemem elé többet!
   A levegő megfagyott köztünk, és éreztem, hogy ég a szám a vágytól, hogy visszaszívhassa a már kimondott szavakat. Megint azt tettem, amit már annyiszor: meggondolatlanul kimondtam dolgokat, amikkel pont azokat bántottam meg, akiket nem kellett volna. De a francba is, eleget hallgattam már, hogy Cody így meg úgy szar ember! Hagyjanak már békén vele, ha az, majd kiderül, és akkor otthagyom!
 - Szia, Hope - köszönt el hidegen, és azt kívántam, bár ne vágna olyan arcot, mintha megütöttem volna. Mielőtt megállíthattam volna magamat, hisztérikusan felnevettem a helyzet iróniáján. Azért kezdtem veszekedni vele, mert nem köszönt el tőlem. Most, hogy lecsesztem, és elküldtem a francba, bepótolta - de olyan hangon, ahogy egy idegen köszönne nekem. Pedig Can számomra minden volt, csak nem idegen.
   Akkora egy rakás szerencsétlenség vagy, Styles.
   Mielőtt kitalálhattam volna, mit mondjak, megfordult és elsétált, közben ismét taxit hívva.


Hayden

 - Na, megfektetted már Torit? - röhögtek a srácok a vonal másik végén.
   Megforgattam a szememet, és a fejemet ráztam, bár ezt ők nem hallhatták.
 - Nem. És még mindig arról van szó, hogy mikor tudnánk legközelebb próbálni.
   Nem hallottam a választ, mert a bejárati ajtó hatalmasat csattant, és Can viharzott be a szobába. Elég volt egy pillantást vetnem az arcára, és már elnézést kérve bontottam a vonalat, mondván, később beszélünk.
 - Mi történt? - kérdeztem azonnal, lehuppanva mellé a kanapéra.
 - Hamarosan Isztambulba megyek - jelentette ki, olyan gyorsan ejtve a szavakat, mint aki nagyon túl akar esni rajtuk. - Törökországban minden húsz feletti férfinak kötelező a katonai szolgálat. Választható, hogy egy évig tartalékos tisztként, vagy hat hónapig zsoldosként szolgálsz. Ugyan nem ott születtem, de attól még töröknek számítok. A hat hónapra gondoltam, és utána ott maradnék. Mégiscsak meg kell ismernem az apám hazáját.
 - Te most... összevesztetek Hope-pal? - Ez volt az egyetlen épkézláb ötletem, hogy Can mégis miért mondja ezeket nekem.
 - Apa már régóta feszegette ezt a témát. Többször is jártam Törökországban, de sosem éltem ott. Neki ez nagy szívfájdalma. Különben is szeretnék katonáskodni, és apám elintézte, hogy engem is besorozhassanak. - Mintha meg sem hallotta volna, amit kérdeztem, mondta tovább. - Apa szülőháza egy ideje már üresen áll, de egyébként lakható, úgyhogy otthonom is lesz ott.
 - Can! - értetlenkedtem. - Ha ezt épp most hozod fel, akkor biztosan történt valami. Mondd már el! A húgom mondott neked valamit?
 - Nem - szorította össze a fogát. - Ő csak önmagát adta, ahogy mindig. Én nem bírok tovább itt maradni.
   Szólásra nyitottam a számat, de nem jött ki rajta hang. Csend telepedett ránk, és szerintem egyikünk sem tudta, mit mondjon. Végül Can szedte össze magát először.
 - Már nem érdemes tagadnom az érzéseimet, kardeş, mivel úgy tűnik, magadtól is rég rájöttél. És ennek tudatában minden szempontból jobb lesz nekem, ha egy időre távol maradok.
 - De Hope-nak nem - dőltem előre komoran. - Can, te is tudod, hogy Cody egy időzített bomba. A húgom egyenlőre játssza a vakot, de előbb-utóbb eljön majd a nap, amikor Cody kiábrándítja. Itt kell lenned, mikor összetöri a szívét! Ismered őt annyira, mint én, és mivel én a testvére vagyok, ezért soha nem lenne hajlandó gyengének mutatkozni előttem! De benned megbízik. Te helyre tudnád őt hozni. - A fejét rázta, de én pontosan tudtam, hogy igazam van. - Ha elmész a világ végére, azzal egyedül hagyod Hope-ot. És nem akarom másodszor is végignézni, ahogy a húgom darabokra hullik, és nincs, aki képes lenne összerakni, én meg tehetetlenül nézem, hogyan teszi még jobban tönkre magát.
 - Valahányszor Hope-ra gondolok, Dorian is eszembe jut. És azon tűnődöm, hogy mennyire undorodhat most tőlem. Nem lehetek szerelmes abba, akibe a legjobb barátom volt! - fakadt ki, és elfordult, hogy ne lássam a szemébe gyűlő könnyeket. - A fenébe, a testvérének tartott, és én is őt. Nem akarhatom azt a lányt, akit ő akart!
 - Már hogy a picsába ne akarhatnád! - ráztam a fejem. - Can, te akkora hülye vagy! Dorian nem haragudna rád, ha megmondanád Hope-nak, hogy érzel..!
 - De ha egy évig nem látom őt, akkor talán nem fogok így érezni iránta - felelte csendesen.
 - Basszus, nem tudok neki elképzelni jobb párt nálad! - pattantam fel. - Ha elmondanád neki, lehet, kiderülne, hogy ő is ugyanúgy...
 - Hagyd abba, Hayden - szólt közbe.
 - Nem hagyom abba, a kurva életbe is! Te vagy az egyetlen, aki mellett boldognak tudom elképzelni a húgomat! Azt akarom, hogy olyasvalakivel legyen, akiről tudom, hogy bízhat benne! Nem hagyhatod itt!
   Elnevette magát. - Már eldöntöttem. És itt is fogom hagyni.
 - Te idióta - túrtam a hajamba.
 - Talán a hat hónap után hazajövök meglátogatni titeket. Egy ismerősömnek úgyis akkor lesz az esküvője, és megsértődne, ha nem mennék el rá. Aztán majd meglátjuk, de mindenképp szeretnék eltölteni egy kis időt Isztambulban. - Úgy beszélt, mintha semmi nem jutott volna el az agyáig abból, amiket mondtam.
 - Nem lehetsz ennyire... gyáva! - találtam meg végre a megfelelő szót.
 - Pedig, amint látod, lehetek - állt fel, és az ajtó felé indult. Miközben tátott szájjal meredtem utána, rájöttem, hogy semmit nem tudok mondani, amivel megállíthatnám.