Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2016. szeptember 9., péntek

3. évad, 4. fejezet: Azért, mert

Hope

Boldogság töltött el a mellettem fekvő alakot figyelve a sötétben, ami védelmezőként ölelt körbe bennünket. Régen imádtam az alvó Cody-t nézni, és nem tartott sokáig rájönnöm, hogy ez a szokásom egy év elteltével sem szűnt meg létezni.
   Szuszogva megmoccant, miközben a hasát simogattam, és álmában a másik oldalára fordult, így a hátát mutatva felém. Finoman végighúztam a kezemet széles vállán, nyomon követve a bőre alatt húzódó, duzzadó izmokat.
   A csengő hangjára lettem figyelmes, mire azonnal kipattantam az ágyból, és tapasztaltan magamra kapkodtam a bugyimat és a melltartómat, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. A jövevény kitartóan a gombra tenyerelt, és mivel nem akartam, hogy egy bizonyos személy felébredjen - még nem fejeztem be az alvó Cody csodálását -, villámgyorsan leviharzottam a lépcsőn, ügyet sem vetve arra, hogy fehérneműben vagyok. Biztosra vettem, hogy a rejtélyes módon eltűnt bátyám lesz az, előtte meg nem kellett szégyellnem magamat.
   Nagyon hosszú idő óta a mai nap során voltam a legboldogabb. Megkaptam a futári munkát; ma már ki is szállítottam pár rendelést, és elégedettek voltak velem, úgyhogy holnaptól hivatalosan is dolgozhatok. Aztán jött Cody hívása, és mivel az egyetlen testvérem rejtélyes módon eltűnt itthonról, nem láttam akadályát, hogy áthívjam. Onnantól pedig... hát, elég gyorsan pörögtek az események.
 - Megyek már! - puffogtam dühösen, ahogy átvágtattam az előszobán, majd feltéptem az ajtót.
   Illetlenül eltátottam a számat, és több érzés viaskodott bennem egyszerre, ahogy a pillantásomat végigjártattam az érkezőkön. Először a meglepetés; a bátyámmal együtt Can is a küszöb előtt állt. Másodszor az értetlenség és a rémület - Hayden Can vállát átkarolva lógott a levegőben, mintha a lábai nem egészen tudnák tartani a teste súlyát -: mi a franc történt? Harmadszor pedig a tény, hogy egy szál, elég keveset takaró alsóneműben álltam a legjobb barátom előtt.
   Ezt láthatóan Can is észrevette, és ösztönösen összefontam a karomat a melleim előtt, mikor a pillantása ráérősen végigsiklott rajtam. Az egyébként tengerkék szemek sötétebb színűeknek tűntek, mint amilyenekre emlékeztem, és ennek csak egy oka lehetett - a bátyám és Can részegek voltak.
 - Mi a picsát csináltatok? - emeltem fel a hangomat hisztérikusan, és félreálltam az ajtóból, hogy bejöhessenek. A beáramló hűvös, esti levegőnek köszönhetően a testem minden négyzetcentimétere libabőrös lett.
 - H-hát ez... egy iyi soru, aşık - röhögte el magát zavarodottan Can, és beljebb cipelte a félig eszméletlen Haydent. - Naber? Nasılsın, sevgili?
 - Utálom ezt a nyelvet, hagyd abba, jó? - meredtem rá dühösen, és megpróbáltam támaszt nyújtani Haydennek, aki érthetetlenül motyogott.
 - M-miért utálod, sarı? - kérdezte tágra nyílt szemekkel, majd ismét elnevette magát. - Bu iyi!
 - Oké, tudod mit, Can? Kussolj be - csattantam fel, miután Hayden teljesen elveszítette az egyensúlyát, és egyszerűen összeesett a kanapé előtt, amire addig rá próbáltam erőszakolni. - Vagy nem is, a kérdéseimre válaszolj! Mi a faszt csináltatok? - Látva, hogy már válaszra nyitja a száját, fenyegetően hozzátettem: - Angolul, ha kérhetlek!
 - Berúgtunk, édesem - vigyorgott, és remegő kézzel a hajába túrt.
   Megforgattam a szemem. - Azt látom. De mi történt? Hey azt mondta, ma egész nap itthon lesz, erre arra jöttem haza, hogy nincs sehol. Különben is, ő szokott engem lecseszni, mikor részegen vagy másnaposan jövök haza! És téged sem annak az iszákos fajtának ismertelek meg - vontam össze a szemöldökömet méltatlankodva. - Miért, Can?
 - Çünkü seni seviyorum - mondta halálos komolysággal a hangjában, és valamiért most bármit megadtam volna, hogy értsem, amit törökül összehadovál.
 - Vagyis? - kérdeztem reménykedve.
 - Azt mondtam... azért, mert szeretlek - tárta szét a karját, arcán fülig érő vigyorral, és mielőtt felfoghattam volna, mi történik, az ölelésébe vont és szájon csókolt.
   Ijesztően megtántorodott, amikor ellöktem magamtól, de nem tanyált el. Dühtől zihálva néztem rá, és éreztem, hogy a haragtól és a zavarodottságtól az egész testem felforrósodik. Mikor végre ismét visszanyerte az egyensúlyát, újabb pimasz mosoly terült szét a képén, és nem tudtam időben elnyomni a késztetést, hogy felpofozzam.
   Ujjait az arcán maradó, vörös foltra simította, olyan arckifejezéssel és üres pillantással, mintha nem értené, mi történt. Ezzel nem lett volna egyedül - én sem értettem, és ez rohadtul felcseszte az agyamat.
 - Feküdj a kanapéra! - rivalltam rá, határozottan a szóban forgó bútorra mutatva. Egyértelműen képtelen lett volna eljutni hazáig - féltem belegondolni, egyáltalán ide hogyan jutottak el -, és a lépcsőt sem tűnt alkalmasnak megmászni, szóval maradt a nappaliban álló kanapé, ami mellett a földön fekvő Hayden már lágyan horkolva aludta az igazak álmát.
   Megint vihogni kezdett, és a fejét rázta. Látva, hogy nem jutottak el hozzá a szavaim, dühösen megálltam előtte, bosszúsan konstatálva, hogy egy egészen picit felfelé kell bámulnom rá.
 - Can Haznedar - szóltam rá, gondosan kihangsúlyozva és artikulálva minden egyes szót, hogy az alkohol ködétől elfelhősödött agyához is elérjen. - Azonnal vonszold a kanapéra a segged, vagy kapsz egy még nagyobbat! - emeltem fel a kezemet illusztrációképpen, hogy feltétlenül megértse, mire gondolok.
   A hajába túrva felnevetett, de megtette, amire kértem. Bizonytalan volt a járása, de gond nélkül lezuttyant a fekete bőrpárnákra.
 - Maradj is ott! - utasítottam.
   Sietve szereztem párnákat és takarókat az emeleti szekrényből a folyosón a két jómadárnak. Óvatosan benyitottam a szobámba is, hogy magamra kapjam az első köntöst, ami a kezembe akadt - egy elég átlátszó, csipkés darabot ugyan, de arra jó volt, hogy ne érezzem magamat meztelennek -, és a még mindig alvó Cody végigmérése után visszatoltam az ajtót, majd lerohantam a lépcsőn a szerzeményeimmel.
   Can szerencsére nem hagyta el a posztját, úgyhogy sietve letérdeltem Hayden mellé, hogy párnát gyömöszöljek a feje alá és betakarjam. Éreztem magamon Can pillantását, ahogy felálltam, és odaléptem mellé.
 - Nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúsztad - sziszegtem. Hanyagul odadobtam neki a párnát, és az ölébe hajítottam a gombócba gyűrt takarót.
 - Köszönöm - mondta kábán, egyértelműen nem a fenyegetésemre célozva.
   Kimerülten sóhajtva tettem egy lépést hátra, mikor megláttam, hogy az addig elég ködös pillantású Can szemei kitágultak, és egészen hideg - vagy inkább dühös? - kifejezést vettek fel. A lépcső irányába fordultam, és megláttam a szerelmemet egy szál bokszerben ácsorogni ott.
   A történtek ellenére akaratlanul is mosolyra húztam a számat, ösztönösen megnyugodva a jelenlététől és elindulva felé. Útközben észbe kaptam, és megpördültem, hogy mondjak valamit Cannak.
   Éreztem Cody izmos karjait a hasam köré fonódni, és az ujjaitól bizsergett a bőröm a hálóruhám vékony fátyla alatt. Állát a vállamra hajtva csókot nyomott a nyakamra, és egy pillanatra elfelejtettem, hol vagyok.
 - Jó éjszakát - köszöntem el Cantól. - És várd meg, hogy reggel lejöjjek, mert magyarázatot várok! Ha eltűnsz, azt nem úszod meg! - fenyegettem.
 - Merak etmeyin, sarı - motyogta, nem is tudom, milyen érzelemmel a hangjában. - Seni asla bırakmayacağım... yapamadım.


Can

Hasogatott a fejem. Ez volt az egyetlen dolog, ami eljutott a tudatomig. Biztos azért, mert annyira erőteljesen fájt, hogy akár egy pillanatra is képtelen voltam elvonatkoztatni tőle.
   Mindig is kitűnő memóriával rendelkeztem, épp ezért átkozottul összezavart az érzés, hogy fogalmam sincs, mi történt velem az elmúlt... huszonnégy órában, talán? Utoljára a csalódottság és tehetetlenség érzése rémlett amiatt, hogy Hope ismét választott, és ismét nem engem, és ismét a rossz személyt. Hogy utána mit csináltam, hol és kivel, azt homály fedte.
   Felnyögtem, mikor a fejemet oldalra fordítva mintha lándzsát döftek volna a koponyámba. Nem volt túl sok tapasztalatom a másnaposságról, de ezer százalékig biztosan tudtam, hogy csakis erről lehetett szó.
   Gondolatban vállon veregettem magamat, miután nagy nehezen összeraktam, hogy bizonyára Hope miatt ihattam. Ki más miatt ittam én valaha is...
   Erőlködve kinyitottam a fél szememet, és a pillantásom azonnal végigsiklott a földön heverő alakon, akiben felismertem Haydent. Te jó ég, akkor nem egyedül ittam... Apropó, hányféle piát próbálhattunk ki az este folyamán? És azokból mennyit ittunk meg?
   Ismét felnyögtem a gondolatra, és gyorsan elhessegettem a kérdéseket, nehogy elhányjam magamat.
   Betolakodott a lelki szemeim elé egy kép, ahogy Cody Sanders átkarolja Elanát, és olyan erősen szorítottam össze a fogamat, hogy megroppant az állkapcsom. Akárhogy próbáltam, ezt a látványt nem tudtam kiverni a fejemből, és fokozatosan forogni kezdett velem a szoba, vele együtt pedig a gyomrom is.
 - Allah és Krisztus az égben - mordultam fel, és minden akaraterőmmel küzdöttem az ellen, hogy kidobjam a taccsot. Kimerülten lehunytam a szememet, és álomtalan álomba zuhantam. Legalább Hope és Hayden házát nem rókáztam össze.
   Ez is valami, Haznedar...

Arra ébredtem, hogy egy ismerős hang nyöszörög, és már valamelyest könnyebben nyitottam fel a szememet, hogy megnézzem, ki az. Hayden megpróbálkozott azzal, hogy feltápászkodjon, de nem túl sok sikerrel, és visszaesve beverte a könyökét is, ami az arckifejezéséből ítélve elképzelhetetlen gyötrelmet jelenthetett neki. Szinte ájultan rogyott a földre, és azonnal visszaaludt.
   Én viszont már elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy kísérletet tegyek a felülésre. Hatalmas küzdelmet vívtam, de végül sikerült a kanapé karfájának döntenem a hátamat, és már félig ülő helyzetben voltam.
   Lépésekre lettem figyelmes, és meggondolatlanul hátranéztem volna a vállam felett, de a fejembe nyilalló iszonyat jobb belátásra térített. Hörögve összehúztam a szemöldökömet, és inkább éreztem, mint láttam a szemem előtt táncoló csillagoktól, hogy valaki megáll előttem.
 - Tessék. - A halványan együttérző, nyugodt hang azonnal visszaráncigált a valóságba, és hatalmasat pislogva tisztítottam ki a fejemet.
   Hope egy nagy pohár vizet és pár fehér pirulát nyomott a kezembe. Lelkesen elfogadtam a fájdalomcsillapítókat, és a vizet kortyolva úgy tűnt, hogy fokozatosan újra embernek kezdem érezni magam.
 - Ha összeszedted magad, készülhetsz a magyarázattal - közölte határozottan Hope, mikor elvette tőlem a kiürült poharat.
 - Nem hiszem, hogy szolgálni tudok eggyel - vallottam be, és megint kényelmetlenül éreztem magam.
   Résnyire szűkítette a szemeit, és erről megint beugrott valami - talán részegen mondtam valamit, amitől szintén így nézett rám? Alig érezhetően megráztam a fejemet.
 - Bocs, sarı, de mióta kell két felnőtt férfinak megindokolnia, hogy miért rúg be? - tudakoltam, igyekezve lazára venni a dolgot.
 - Megint felpofozhatlak, ha azt akarod - tette csípőre a kezét.
   Megint? - akartam kérdezni. Ezek szerint valami borzalmasat hablatyolhattam össze. A kibaszott picsába.
 - Öhm, kösz, de nem, így is széthasad a fejem.
 - Nemsokára hat a fájdalomcsillapító - tért vissza a törődő Hope, és halovány megértést éreztem a hangjában. - Hagylak, amíg nem leszel jobban. De ezt nem úsztad meg ennyivel, Haznedar.
 - Örök hálám a haladékért, sarı.
 - Ne hívj így még egyszer! - vágott vissza hirtelen, és mintha kipréselték volna a mellkasomból a levegőt.
 - Mi... miért? - kérdeztem elkeseredve. Mi az istent csinálhattam?
 - Mindegy, felejtsd el - rázta a fejét, és eltűnt a látóteremből, én pedig nem éreztem elég lelkierőt magamban ahhoz, hogy utánaforduljak.

Nem tudom, mennyi idő telt el, mielőtt megint visszajött, immár nem pizsamában, hanem szinte útra készen. Gondolom, megkapta a futári állást. Meggyőző tudott lenni, amikor akart, és az emberek valamiért automatikusan megkedvelték, mintha mágneses aura vette volna körül.
   Nem mondod komolyan, Haznedar...
 - Még van egy negyed órám, úgyhogy addig elmondhatod, mi ütött a bátyámba és beléd - ült le a kanapé karfájára.
 - Attól tartok, nem emlékszem - kamuztam, és minden arcizmom felett igyekeztem tökéletes uralmat gyakorolni, hogy ne áruljam el magam. Rühelltem hazudni, és nem állíthattam, hogy túlzottan jól ment volna.
 - Nem emlékszel? - vonta fel a szemöldökét kétkedve Hope. Picsába. Gondolhattam volna, hogy ez nem lesz túl meggyőző. - Ennyire azért ne nézz hülyének. Voltam már hullarészeg párszor, Haznedar, de mindig emlékeztem a berúgás előtti dolgokra. Egy idő után legalábbis biztosan. - Kérdőn nézett rám. - Beverted a fejed?
 - Aham. - Reméltem, hogy az arcom nem lett olyan céklavörös, mint amilyennek éreztem.
 - Csodás. Ez sok mindent megmagyaráz - fürkészte a kezeit Hope.
 - Mit műveltem? - kérdeztem szinte könyörögve, és úgy éreztem, felrobbanok, ha nem tudom meg, mik estek ki. Utáltam, mikor nem voltam ura a testemnek, ezért sem szerettem berúgni.
 - Hát... - Hope bizonytalanul méregetett, mintha ő szégyellné magát helyettem.
   Felkészítettem magamat a legrosszabbra, és határozottan néztem vissza rá. - Hallani akarom.
 - Először rátenyereltél a csengőre, és perceken keresztül csengettél - kezdte. - Nagyrészt törökül makogtál, úgyhogy nem sokat értettem abból, amit mondtál, de elég összefüggéstelennek tűnt. Aztán meg...
   Elég volt a szemébe néznem, hogy a legrosszabb gyanúim igazodjanak be. Nekem az életben soha többet nem szabad berúgnom.
 - Aztán? - sóhajtottam.
 - Aztán azt mondtad, szeretsz, és megcsókoltál. Én meg felpofoztalak. Ennyi - fejezte be a rémtörténetet.
 - Allah Krisztus - hajtottam hátra a fejemet, mintha ezzel eltűnhetnék a föld színéről.
 - Nyugi, nem sértődtem meg! Mások rosszabbakat is szoktak művelni részegen - mondta Hope, megnyugtatónak szánva a szavait.
 - Allah'ım... bu nasıl bir ceza? - fohászkodtam.
 - Ezt most hagyd abba! - emelte fel a hangját. - Eddig is rühelltem ezt a nyelvet, de ha még egy szót kiejtesz előttem törökül, megcsaplak!
   Erre akaratlanul is elnevettem magam. Eszembe jutott az a nap... Dorian bemutatott minket egymásnak, és Hope olyan értetlenül kérdezett vissza, mikor a nevemet mondta, hogy az leírhatatlan volt. Mikor pedig megtudta, hogy az apám Törökországból származik, és az én nevem is ezért török, az volt az első reakciója, hogy "hát, azért remélem, tudsz angolul", vagy valami ilyesmi. Sokáig a keresztnevemet sem volt hajlandó használni, mert az nem az angol betűk kiejtéséhez igazodott; innen jött a Haznedar megszólítás, azt ugyanis többé-kevésbé angolul is úgy kellett mondani, ahogy törökül.
 - Egyáltalán hogy jutottatok haza? - követelőzött Hope.
 - Hayden vezetni akart, azt hiszem, de rávettem, hogy gyalogoljunk... Nem volt annyira messze. - Hirtelen villant fel az agyamban egy kép egy kocsiról, ami bizonyára Haydené, meg a srácról, ahogy kiráncigáltam a volán mögül, és magammal cibáltam a járda felé, azt hajtogatva, hogy nem vezethetünk.
 - Na, nekem indulnom kell dolgozni. Te meg... nem tudom, maradj itt, amíg összeszeded magadat. Cody már lelépett, szóval tiétek az egész ház. - Kétkedve a testvérére pillantott, aki még mindig a földön feküdt, a könyöke alatt a párnájával, belegabalyodva a takaróba.
   Cody említésére éreztem, hogy megfeszül a testem, mintha ugrásra kész lenne. Erőszakkal kinyújtottam ökölbe szorított ujjaimat, remélve, hogy Hope-nak nem tűnt fel a dolog. A "gyűlölöm" enyhe kifejezés volt ahhoz képest, amit Hope nagybetűs szerelme iránt éreztem.
 - Sok sikert - mondtam halkan, nem tudva, mire értem. Lehet, hogy a munkára, de az is lehet, hogy ahhoz kívántam neki sok sikert, hogy mielőbb nyíljon fel a szeme a barátját illetően. Az utóbbi valószínűbb. - Szia, sa... vagyis szia, Hope - javítottam ki magamat, emlékezve a korábbi kérésére.
 - Felejtsd el, amit mondtam, hívhatsz szőkének - mosolygott rám őszintén, és rögtön múlni kezdett a fejfájásom. Lehet, hogy csak épp beütött a fájdalomcsillapító, de szerettem eljátszani a gondolattal, hogy Hope mosolyának látványa bármilyen fájdalmamat képes enyhíteni. Talán csak placebohatása volt. Bár, milyen hatása nem volt rám Hope Elana Stylesnak?


Hayden

Tudtam, hogy Hope éjszaka jön meg, úgyhogy benyomtam a tévét, hátha attól nem alszok el. Akármit terveztem is korábban, úgy éreztem, nem bírom ki, hogy ne beszéljek vele. Muszáj volt tennem valamit, ami felnyithatja a szemét.
   Egyik csatornáról a másikra kapcsolgatva azon kaptam magam, hogy egyre nehezebben nyitom ki a szememet pislogás után, úgyhogy azonnal felpattantam, és a dolgozószoba felé indultam. Belépve a szokásos rumli fogadott - félig befejezett szövegű, esetleg dallam nélküli dalok papírfecnii, millió félsor, amik napközben jutottak eszembe, és csak gyorsan lefirkantottam őket, hogy aztán lehajítsam az asztalra, amin már egy négyzetcentinyi szabad hely sem volt tőlük. Szétszórt kották, a sarokban a zongorám, amihez már jó ideje nem nyúltam, és le kellett volna porolni. Bűntudat mardosott a látványtól, úgyhogy szereztem a konyhából egy törlőt, és letisztítottam, hogy előbukkanjon a feketén csillogó fafelület.
   Hirtelen ötlettől vezérelve lehuppantam az íróasztalhoz, és előhúztam egy üres jegyzetfüzetet a fiókból. Jó ideig kutakodtam egy toll után, aztán, mikor meglett, azonnal írni kezdtem.

There's a girl who was born with me
(Van egy lány, aki velem együtt jött világra,)
Who held my hand from the very beginning
(Aki már a kezdetektől a kezemet fogta.)
But now she places that hand into someone's
(De most azt a kezet valaki olyan kezébe helyezi,)
Who doesn't deserves her by far.
(Aki őt közel sem érdemli.)

How does someone so perfect decide so wrongly?
(Hogy hozhat valaki ilyen tökéletes ilyen rossz döntést?)
How does she not see the real way he is?
(Hogy nem látja meg, milyen valójában a kép?)
How does it not occur to her to think twice
(Hogy nem jut eszébe kétszer is meggondolni,)
About the person who she gives her everything?
(Hogy kinek a kezébe helyezi mindenét?)

Her love, her body, her soul and her perfection
(A szerelmét, a testét, a lelkét és minden tökéletességét,)
Her smile, her lips, her laughter and her perfection
(A mosolyát, az ajkait, a nevetését és minden tökéletességét)
Her rainbow eyes, her fair hair and her perfection
(A szivárványszemeit, a szőke haját és minden tökéletességét)
Her love, her body, her soul and her perfection
(A szerelmét, a testét, a lelkét és minden tökéletességét.)

Még hiányzott hozzá legalább egy versszak, amikor ajtócsapódást hallottam odalentről. Sietve odafirkantottam a lap tetejére, hogy Her Perfection, amit a tökéletes címnek ítéltem a dalhoz, amit, ha befejeztem, lepasszolok Lucas-nak, a bandatársamnak, ő zseniális dallamot komponál majd hozzá, aztán lebattyogtam a lépcsőn, hogy köszönjek Hope-nak.
   Arra egyáltalán nem számítottam, hogy társasága lesz. 
   Arra meg pláne nem, hogy ez a társaság történetesen Cody.
- Hű, de rég láttalak, Hayden - köszönt kedvesen, mintha nem előző nap verte volna ki belőlem a szart is. - Szia! 
 - Szia - morogtam, aztán gyorsan Hope-ra néztem, hogy ne durranjon el az agyam. - Hope, azért vártalak meg, mert beszélni akarok veled. És nagyra értékelném, ha Cody addig... mondjuk, elmenne?
  Szinte már tudtam a válaszát, mielőtt kimondta volna.
 - Ne már, Hayden! - nevette el magát a húgom. - A lelkizés ráér. Ne legyél már ilyen goromba! 
 - Ugyan, kicsim, semmi baj. - Legszívesebben letéptem volna a fejét, és megetettem volna vele. - Hey biztos komoly dologról akar veled beszélni - kacsintott rám, mikor Hope nem őt figyelte. - Holnap úgyis találkozunk. 
 - Ezt nem hiszem el, Hey! - förmedt rám Hope, miután Cody végre kilépett az ajtón. - Képes voltál elküldeni? Mi olyan rohadt fontos? 
- Beszélnünk kell. Cody-ról - nyomatékosítottam.
- Ugye nem megint a régi lemez? - fintorodott el, és máris láttam rajta, hogy nem vesz komolyan, és nem fog rám figyelni, akármit mondok.
 - Ezt pont te mondod? - háborodtam fel. - "Régi lemez"... Jézus, akkor Cody neked mi?
 - Cody nem régi lemez, hanem ugyanaz, aki mindig is volt!
 - Ugyanaz a seggfej! Hope, többször elmondtam már, hogy ki nem állhatom a tagot, azt is elmondtam, hogy nem egyszer megcsalt téged, engem pedig már másodszor vert meg! - mutattam az arcomra egy legyintéssel, összefoglalva minden feketéskék nyomot, ami tegnap óta fájdította a fejemet. - Ha másért nem, hát azért gondold át, mert a testvéred azt mondja neked! Nem rosszat akarok, Hope, basszus, nem az ellenséged vagyok, sosem hazudnék ilyesmiről! Vagy kérdezd meg Cant! Az sem számít, hogy a legjobb barátod mit mond? Neki legalább annyira fontos vagy, mint nekem; miért nem ér annyit a szava, hogy legalább végighallgasd?
   Mintha a falnak beszéltem volna. Sarkon fordult, és a konyhába érve a hűtőben kezdett kutakodni, a füle botját sem mozdítva. Eléggé felbaszott.
 - Hope! Nem igaz, hogy ennyire nem látsz a szemedtől!
 - De látok! - kelt ki magából, és a pultra csapta a tejes dobozt, amit addig a kezében tartott. - Azt látom, hogy szeretem Cody-t! És ez tőlem nagy szó, mert tudod, hogy nehezen kötődök, nehezen bízok, de hozzá igenis kötődök, és az életemet is rábíznám!
 - Ez csodálatos dolog, húgi, de a rossz embert tünteted ki vele, a kurva életbe! - túrtam a hajamba.
 - Ebben soha nem fogunk egyetérteni - fonta össze a karját. - Lehet, hogy te egy másik énjét ismered, de az, akit én látok, egy csodálatos ember. Talán neked nem ezt az énjét mutatja, mert csak bennem bízik, engem szeret. Biztos ez az oka, hogy mintha két teljesen másik emberről beszélnénk - döntötte oldalra a fejét.
 - Cseszd meg, Hope, akkor szerinted mégis mi a fasz történt az arcommal?!
 - Részegen verekedtél - vont vállat. - Semmire nem emlékszel, annyira berúgtál, akkor simán lehet, hogy akkor vertek össze!
 - Ez már kóros! - tomboltam. - És ez még nem is az első alkalom! Egyszer, ha emlékszel, azt mondtam, hogy a srácokkal részegen verekedtünk, de igazából az is Cody volt! Méghozzá azért, mert akkor kaptam rajta először, hogy megcsal téged, és megfenyegetett, hogy ha bármit mondok neked, te fogod megbánni..!
 - Szerintem is kóros, Hayden - mondta halkan. - Amit csinálsz.
 - Mert? - értetlenkedtem. - Az igazat mondom!
 - Hey, Cody az egyetlen, akiben feltétel nélkül megbízok. Te tudod a legjobban, hogy sosem voltak komoly barátságaim, szerelmem pedig még kevesebb, mert átkozott nehezen bízok meg az emberekben. Miért akarod elcseszni az egyetlen, olyan emberrel való kapcsolatomat, akiben megbízom, és aki nem a testvérem?
 - És Can? - vágtam közbe dühösen. - Benne talán nem bízol?
 - Can más - hajtotta le a fejét, és a kezét kezdte tördelni. - Ő is inkább a testvérem, mint a legjobb barátom. És Dorian... - Elfordult, hogy ne lássam az arcát, és a szekrényben kezdett matatni. - Nem tudok úgy ránézni Canra, hogy ne lássam Doriant is. És én őt... nem akarom látni úgy, hogy nem ölelhetem magamhoz, érted? - Megremegett a hangja. - Nem akarom, hogy csak egy fájó seb, egy emlék legyen, az igazi, hús-vér Doriant akarom, de Can látványa csak feltépi a sebet, amit hagyott, de nem adja vissza nekem őt, érted?!
   A hangja szinte már hisztérikusan csengett, és nem tudtam tovább tartani magam. A vállánál fogva magam felé fordítottam és olyan szorosan a karjaimba vontam, hogy éreztem a bordáit az enyémeknek nyomódni. Éreztem, hogy remeg a teste, a vállamba fúrta az arcát, s könnyeivel eláztatta a pólómat. A haját simogattam, soha nem akarva elengedni.
 - Tudom, Hope - mormoltam a fülébe. - Istenem. Akármit megadnék, hogy viszontláthasd Doriant. Meghalnék, hogy ő újra élhessen, mert tudom, hogy akkor boldog lennél.
 - Ne merj! - fújta ki a levegőt. - Te jobban kellesz, mint Dorian!
   Felnevettem, és eltoltam magamtól, hogy a kezembe vehessem az arcát és letörölhessem a könnyeit. - Ennek örülök - vigyorogtam rá, és a füle mögé simítottam rövid, előretoluló hajtincseit.
   Újra magamhoz húztam, és még sokáig álltunk ott így. Nekem pedig végig az járt a fejemben, hogy tennem kell valamit, amitől Cody Sanders végleg eltűnik az életünkből. Mert az én húgom nem egy ilyen állatot érdemel.