Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2016. augusztus 28., vasárnap

3. évad, 3. fejezet: Leápolás

Hope

Az utóbbi fél évben az egyéjszakás kalandoknak éltem, és igyekeztem a szerelemnek még az emlékét is kitörölni a fejemből. Nem jártam senkivel, többnyire a nevét sem tudtam annak, akivel épp lefeküdtem, és soha többet nem is láttam később egyiküket sem.
   Pedig ez nem volt mindig így.
   Az első igazi, nem óvodás vagy sulis szerelmem, akivel egy évig jártam, egy szőke hajú, kék szemű, nálam nyolc évvel idősebb férfi volt, aki behúzott egy rendőrnek, ezért fél év börtönbüntetésre ítélték, mert annyira nem volt vészes a sérülés, amit okozott, hogy évekre benntartsák. Az első héten minden egyes nap bementem hozzá. Feltett szándékom volt megvárni őt - ezt neki is elmondtam. Ő viszont az első, bent töltött hete végén közölte velem, hogy ne menjek többet, és ne is várjak rá. A szavaira azóta is emlékeztem, mert mély nyomot hagytak bennem. Ne gyere többet ide. Nem akarlak itt látni. Ne várj meg, nem akarom. Tűnj el az életemből, Elana. Nem akartam elhinni, úgyhogy még másnap is meglátogattam, de az őr, mikor visszajött, azt mondta, nem akar látni. A szerelmem nem akart engem látni. Úgyhogy elfelejtettem a szerelmet. Őt is elfelejtettem, de nem bocsátottam meg. Magamnak sem; nem tudnám megmondani, miért.
   Egy év telt el azóta, hogy sittre vágták, és Cody Sanders most itt állt előttem, azt állítva: örül, hogy lát.
 - Szia - köszöntem, mert mégiscsak emberi szokás. - Kiengedsz?
 - Hova készülsz? - Szokás szerint figyelmen kívül hagyta a gunyoros élt a hangomban. Ha valakit, hát őt nem lehetett megingatni az önbizalmában. Ha őszinte akartam lenni, szerettem ezt a tulajdonságát, de néha idegesítő volt, mikor épp ellenem fordította.
 - Közöd? - mosolyogtam rá édesen, és kikerültem.
 - Beszélnünk kéne - jelentette ki nyugodtan, és könnyedén lépdelt mellettem, pedig alaposan szedtem a lábamat. Hiába: egy fejjel fölém tornyosult, és gond nélkül az enyémekhez igazította a lépteit.
 - Igazán? - tettettem meglepetést, miközben a garázs felé baktattam, a motoromért. - Neked és nekem? Beszélnünk? Miről?
 - Állj már meg egy kicsit - kért.
 - Dolgom van, már így is késésben vagyok - fejtettem le az ujjait a karomról. - De ha nem így lenne, akkor is elküldenélek a picsába - tettem hozzá kedvesen, és feltéptem a garázsajtót.
 - Hű, új mocid van? - váltott témát, miközben felültem a kérdéses járgányra. Látszólag nem hatotta meg, amit pofáztam.
 - Szerintem ha nem akarsz találkozni a bátyámmal, akkor gyorsan húzd el a csíkot - tanácsoltam, beindítva a motort. Hayden soha nem mondta nekem, de én láttam rajta, hogy gyűlölte Cody-t már akkor is, mikor együtt jártunk, és attól sem szerette meg, ahogy eldobott magától.
 - Megvan még a számom, ugye? - kérdezte hirtelen, az elülső kerék elé állva.
   Kimerülten sóhajtottam. - Meg - feleltem. Számtalanszor ki akartam törölni, de sosem tudtam rábírni magamat. Talán mert a történtek ellenére is állandóan azt vártam, mikor hív fel végre, hogy megmagyarázza, hogy bocsánatot kérjen, hogy elmondja, csak engem szeret.
 - Szuper - mosolyodott el, és habozás nélkül elfordítottam a fejemet. A mosolyára még nem álltam készen. Arra a széles, őszinte mosolyra, amivel bárkit levett a lábáról. - Amint elintézted a dolgodat, megtennéd, hogy felhívsz?
   Összehúzott szemöldökkel meredtem rá, és türelmesen, mint ahogy egy szellemi fogyatékossal beszélnék, kihangsúlyoztam a válaszom minden szavát: - Nincs miről beszélnünk. Amúgy nincs annyi pénz a telefonomon, hogy őrült idegenekkel locsogjak. Félreállnál?
   Elengedte a füle mellett a kérdésemet, és felnevetett. Legszívesebben a fülemre szorítottam volna a kezemet - az a csilingelő, utánozhatatlan hang túl sok emléket idézett fel bennem, amiket könnyebbnek éreztem kizárni, elfelejteni, meg nem történtté tenni, mint gondolatban újra átélni.
 - Először is: az őrültet aláírom, ha kell, de még te sem áltathatod magadat azzal, hogy mi ketten idegenek vagyunk egymásnak. - A kék pillantás szinte átfúrt rajtam, és a forróság végigperzselt az egész testemen, kívül-belül. - Másodszor: ha ennyire le vagy égve, akkor majd én hívlak. Mondjuk, este. Akkor már biztos ráérsz. És vedd is fel, ha kérhetem! - tette hozzá, tökéletesen tisztában léve azzal, mit forgatok a fejemben. Vagyis amit az agyam fontolgatott - szívem szerint egy pillanat alatt felvettem volna a telefont, ha az ő neve villogott volna a kijelzőn.
   Még nem tudtam kitalálni a legfrappánsabb választ, amikor végre félreállt a motorom elől, és elhajthattam. Örültem a szabadságnak - a tekintete sugarában mindig az volt az érzésem, hogy belém lát, akármilyen álarcot veszek is fel vagy akárhogy flegmulok is. A kellemes menetszél legalább lehűtötte valamelyest az égő arcomat. Túl gyakorlott voltam már ahhoz, hogy elvörösödjek, de azért az arcom eléggé fel tudott forrósodni.
 - Meglátom - mondtam halkan, csak úgy magamnak, és minden erőmmel próbáltam nem arra gondolni, hogy Cody Sanders ma este hívni fog. Egy év távollét után megint fel akarja venni velem a kapcsolatot. Mi történhetett? Biztos nem ok nélkül keresett fel. Talán békülni akart? És én akartam békülni?
   A büszkeségem és az elveim felháborodva tiltakoztak még a gondolat ellen is, hogy újra összejöjjek az exemmel, aki gyakorlatilag eldobott, mint a használt mosórongyot, mindenféle magyarázat nélkül. A szívem viszont akaratom ellenére is gyorsabban kezdett el dobogni annak lehetőségétől, hogy megint vele lehetek. Vele, akit sem a családom, sem Dorian, sem Can nem kedvelt soha - nem is titkolták -, de én olyan arcát ismertem meg, amit senki nem nézne ki egy olyan kigyúrt, rámenős macsóból, mint amilyen Cody volt. Amikor épp nem ült gúnyos vigyor az arcán, egy angyal volt. Sőt, néha még olyankor is. És én ennyi idő alatt sem tudtam kiszeretni belőle.
   Érdekelt, hogy miért csak most, fél évvel az ítélete lejárta után keresett fel. Érdekelt, hogy mi lesz a magyarázata a hirtelen szakításra. Érdekelt, hogy mit tud felhozni mentségéül. Érdekelt, mikor borulhatok végre a nyakába, és vallhatom be, hogy mindig őt szerettem, soha egy percig nem bánva, mit mondott nekem, mikor utoljára láttam, bent a hideg börtönben, egy olyan helyen, ahol fájt látnom őt. Bármit odaadtam volna, hogy megint vele lehessek.


Hayden

Mikor meghallottam Hope elhaladó motorjának hangját, szinte automatikusan kinéztem az ablakon, mintegy ellenőrizve, hogy tényleg elment-e. Hülye szokásom volt, de mindig tisztában akartam lenni azzal, hogy épp egyedül vagyok, vagy sem.
   Kettőt pislogtam, mikor megláttam a kapuban ácsorgó, a házat nézegető alakot, hátha képzelődök. Kifejezetten megbíztam a látásomban, de az agyam hihetetlennek tartotta, hogy a szememnek igaza legyen.
   Eszembe jutott mindkét alkalom, amikor Cody Sanders-t rajtakaptam egy másik csajjal, mikor még a húgommal járt. Első alkalommal szarrá vertem volna, de a srác hihetetlenül kigyúrt volt. Én sem panaszkodhattam, de magasabb volt nálam, azonkívül halálosan biztos voltam benne, hogy időnként illegálisan bokszol, azért akkora szekrény állat, mint azok a doppingolt barmok a filmekben. Amikor egyszer behúztam neki, egyszerűen kihajított a lakásából - előtte még persze viszonozta az ajándékomat, hogy tanuljak is az esetből -, és figyelmeztetett, hogy ha elmondom Hope-nak a monoklim eredetét, akkor azt a húgom fogja bánni. Így is tettem, bekamuztam a családomnak, hogy a srácokkal részegen összeverekedtünk, de azt nem bírtam megállni, hogy ne szóljak Elanának Cody félrelépéséről. Ő kinevetett, és azt mondta, rémeket látok, álmodtam, képzeltem, biztos félreértettem valamit - vakon bízott a srácban, és akár a falnak is beszélhettem volna. Második alkalommal meg már nem is próbáltam móresre tanítani Sanders-t, de Hope-nak újra elmondtam, hagyja a picsába a gyereket, mert egy mocskos, kétszínű állat. Mondanom sem kell, ismét süket fülekre találtam.
   És most ott állt a kertkapuban Cody Sanders, akit meg tudtam volna fojtani a saját beleivel; aki lelkiismeretfurdalás nélkül használta a húgomat egy éven keresztül, mint egy rongyot, aztán eldobta, mintha az is lenne; aki megfenyegetett, hogy Hope bánja, ha egy rossz szót is szólok rá előtte. Bocsásson meg a világ, de nem tudtam megállni, hogy a kezemben lévő poharat egyetlen mozdulattal a konyhapultra dobva az ajtó felé induljak. Mire észbe kaptam, már kint voltam a ház előtt, és vészesen közeledtem Cody-hoz.
 - Jé, kit látnak szemeim - vigyorodott el. - Csak nem a kis Hayden? Hogy megnőttél egy év alatt.
 - Te viszont meg fogsz állni a növésben, ha nem mondod meg, mi a faszt keresel itt - sziszegtem, és ökölbe szorított kezeim szabályosan remegtek a vágytól, hogy letörölhessem a vigyorát.
 - Csupán a szerelmemet akartam látni, hogy újra felvegyem vele a kapcsolatot - felelte vidáman, és végigmért. - Úgy nézel ki, mint egy dühös kisfiú, akitől elvették a...
   Nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis lendületből gyomron vágtam. Nem bírtam annyiban hagyni a hangsúlyt, amivel a szerelmének nevezte a húgomat, egyértelműen jelezve, hogy egy ribancnál is kevesebbre tartja. Az meg, hogy kijelentette: a történtek ellenére megint rá akar szállni, több volt a soknál. És annál is, amit higgadtan, tiszta fejjel, a szemeim elé szálló vörös köd nélkül el bírtam viselni.
   Akkor még azt gondoltam, meg lehet oldani a dolgot - Cody-t - úgy, hogy Hope ne lássa meg az ütésem nyomát, ezért nem az arcára céloztam. De nem volt túl sok időm a leleményességem miatt gondolatban vállon veregetni magam, ugyanis egy szempillantáson belül a földön voltam, felettem az idegbeteg, hirtelen haragú, időzített bombára emlékeztető vadállattal, akit a testvérem élete szerelmének hitt, és aki teljes erőbedobással dekorálta a képemet a börtöni bunyóktól edzett, kőkemény öklével.


Can

 - Ne haragudj, hogy ezt mondom, kardeş, de... förtelmesen nézel ki. - Levágtam magam a kanapéra Hayden mellé, és a kezébe nyomtam a fagyasztóból előbányászott jeges zacskókat.
   Ő felvett kettőt, és a két szemét borító monoklira szorította őket. Együttérzőn a kezembe fogtam pár jeget én is, és felálltam, hogy a barátom homlokára és az állára nyomjam őket.
   Nem felelt, de nem is vártam igazán választ. Én is nehezen találtam a megfelelő szavakat a reggeli eseményekre. Nem lett volna elég kifejező, ha azt mondom, hogy egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani Hope hírhedt szerelmét. Azért jöttem, hogy megtudjam, miért rohant el tegnap a boltból szó nélkül, erre az a hír fogad, hogy a szerelme - a féreg, akit a világon mindennél jobban gyűlöltem -, újra itt van. Az sem volt igaz, hogy csak a féltékenység miatt éreztem így: Cody Anders tényleg egy utolsó, mocskos, rohadék, anyaszomorító, öntelt, ostoba, felfuvalkodott fasz volt.
 - Hogy fogod megmagyarázni Hope-nak? - tudakoltam, s a név kiejtésekor érthetetlen fájdalom és csalódottság hasított belém.
 - Tekintve, hogy Cody-n nyoma sincs az összeütközésünknek, majd azt mondom, hogy... hát, nem t'om. Mondjuk, veled verekedtem? - kérdezte reménykedve, de ő is tudta, hogy ez reménytelen.
   Megráztam a fejem. - Ha nem ismerném a helyzetet, azt mondanám, ne titkoljuk Hope elől, de úgyis felesleges szájkoptatás lenne.
   Ez volt az igazság. Hope, a fülig szerelmes, naiv Hope. Ha videófelvételt mutattunk volna neki arról, ahogy Cody más nőkkel hancúrozik, miközben elvileg együtt van Hope-pal, vagy arról, mit művelt a bátyjával, akkor sem hitte volna el, hogy az ő szerelme ilyeneket tett volna. Az agy tudatosan védi magát - hallottam a  professzor hangját egy előadóteremben - attól, amit túl fájdalmas lenne tudomásul vennie. Én egyszerűen azt mondtam volna, ez a Hope Elana Styles-szindróma, de ez is elég jó megfogalmazás.
 - Tuti, hogy nem kéne kórházba menned? - érdeklődtem együttérzőn, és levettem a tasakokat az arcáról, hogy megnézzem a végeredményt.
   Finoman szólva, nem festett valami jól. Mindkét szemén óriási, piros, fekete, barna, zöld és kék árnyalatokban pompázó monokli; törött orr, amit Hayden helyrerakott magának, és most egy hatalmas, vörös pukli volt rajta; felhasadt ajkak; növekvő pukli a homlokán. Mi ketten tudtuk a legjobban, hogy Cody egy két lábon járó atombomba, akinek dühkezelési problémái vannak, de gondolatban megölelgettem Haydent, hogy legalább megpróbálta. Én is így tettem volna.
 - Nem - jelentette ki határozottan, ellentmondást nem tűrően.
   Próbáltam volna valami beszédtémát felhozni, mert ha nem beszélünk valamiről, megőrülök. Ha nem beszélek valami egészen másról, akkor belegondolok abba, hogy most megint egy újabb akadály állt Hope és közém. Eddig ott volt Hope, a tény, hogy csak barátok voltunk, aztán a másik tény, hogy a halott legjobb barátom is szerette őt, valamint a gyávaságom, illetve az, hogy Hayden vajon hogyan reagálná le, ha kijelenteném: reménytelenül szerelmes vagyok a testvérébe. Most már az is beállt a sorba, hogy felbukkant az őrült, börtöntöltelék exe, akibe egy évvel ezelőtt történetesen fülig szerelmes volt, és valószínűleg most is a nyakába fog borulni, mintha mi sem történt volna. Keserű ízt éreztem a torkomban a gondolatra.
 - Sajnálom, Can - szólalt meg hirtelen Hayden, mikor felegyenesedtem mellőle, hogy gézt keressek a fürdőszobában; valamivel le akartam foglalni magam. Érdeklődve mentem vissza a nappaliba, hogy beköthessem Hayden felhasadt bütykeit azon a kezén, amit lezúzott a betonon, mikor Sanders ráugrott.
 - Micsodát? - mormoltam a gondolataimba merülve, felidézve az elsősegély-órát, amin a kéz bekötését gyakoroltuk.
   Megilletődve néztem rá, mikor keserűen felnevetett. Igézően zöld szemei megállapodtak az arcomon - a húga szemei, és tudomásom szerint az apjukéi is.
 - Tudod, ha ez az én döntésem lenne, Hope veled lenne - jelentette ki, mire a kezem megállt a kötés készítése közben.
 - Mi van? - röhögtem el magam, és a keze fölé hajolva folytattam, amit elkezdtem, igyekezve elrejteni fokozatosan vörösödő arcomat.
 - Ne nézz hülyének, Haznedar, pontosan tudod, miről beszélek - húzta el a mancsát, mikor elkészültem vele. - Nem vagyok vak. Te már rég szerelmes voltál Hope-ba, mikor Dorian bevallotta neked, hogy ő is az, csak nem meri elmondani neki, ugye?
 - Tévedsz - mondtam csendesen, de pontosan tudtam, hogy fölöslegesen vergődök. Szinte meg sem lepett, hogy ennyire nyilvánvaló, mit érzek. Csak óvatosságból tagadtam, hátha Hayden lenéz a gyávaságomért, hogy két éven keresztül nem találtam magamban elég bátorságot egy vallomáshoz. Vagy éppenséggel azért, hogy a néhai legjobb barátom szerelmébe, és az én egyik legjobb barátomba szerettem bele. Tisztára, mint egy hülye szappanoperában.
 - Valahol biztosan gyűlölted is Doriant, hogy ugyanúgy érez, ahogy te - tűnődött halkan Hayden. - Nem elég, hogy Cody-val és később a többi sráccal is osztoznod kellett Hope-on, hirtelen még a legjobb barátoddal is.
 - Nem "osztoztunk". Nem tudom, miről beszélsz - néztem rá hidegen, és megnyomogattam a duzzanatot a homlokán. - Szerintem ez hamar le fog lohadni, de az orrodat nem tudom. - Sem Dorian, sem én nem tudtuk bevallani az érzéseinket Hope-nak, és a barátom már soha nem is fogja tudni, de ő soha egyikünkkel sem foglalkozott annyit, mint az épp aktuális szerelmével, vagy később a változékony szexuális életével.
 - Úgy értem, ott vagytok ti ketten, akik tényleg szeretitek a húgomat, aztán ott van Cody, meg utána azok a naponta leváltott pasasok, akik csak a testét szerették. Mindkettőtöknek pokolian fájhatott, hogy ő az utóbbiakkal van, és közülük a legrosszabbat szereti úgy, ahogy ti őt.
 - Neked is a bölcsészszakra kellett volna jönnöd - húztam össze a szemöldökömet, igyekezve közömbösnek tűnni.
   Nevetett. - Nem hinném. Én csak józan paraszti ésszel gondolkodom, és egyedül a kornyikáláshoz értek. A professzorok megőszülnének tőlem.
 - Elnézve néhány társamat, szerintem már meg vannak edződve - jegyeztem meg csípősen. - Amúgy Hope-ot kirúgták az áruházból?
 - Aha - sóhajtott Hayden, miközben én leültem a kanapé karfájára. - Ma Mike-hoz ment, egy haverjához, aki pizzafutár, és azt mondta neki, hogy épp van egy üres hely náluk. Ma azt pályázza meg. Biztos felveszik, nagyon megnyerő tud lenni, ha odateszi magát - fintorodott el. - És egy betonfejű idióta, mikor épp ahhoz van kedve.
   Egyszerre tört ki belőlünk a nevetés, és nem először gondolkodtam el azon, vajon hogy lehet, hogy bár ikrek, Hayden és Hope nem is lehetnének különbözőbbek. Haydennek semmi baja nem volt az apja örökségével - a dús, barna hajjal, a zöld szemmel, a ruganyos járással, a sudár, vékony alakkal, a gödröcskés mosollyal és a nagy lábfejekkel -, büszkén viselte azt. Hope kiszőkíttette, kiegyenesíttette és rövidre vágatta a haját, színes kontaktlencséket hordott és a plasztikázást fontolgatta, hogy lekicsinyíthesse a szerinte otrombán hatalmas lábfejeit. Haydenben megvolt Harry énekestehetsége, és hivatásaként használta is, Hope-ban nem volt meg, és havonta új munkát kellett keresnie a nagy szája és a szókimondósága miatt. Hayden csak a színpadon, éneklés közben volt nagyszájú, egyébként a hangját sem emelte fel soha, Hope viszont mindenkinek gondolkodás nélkül visszapofázott, legtöbbször szinte természetfeletti pontossággal beletrafálva az ember leggyengébb pontjába a szavaival. Hayden egy kedves, tehetséges táncoslányba volt szerelmes, Hope pedig a lehető legrosszabb férfiba. És akkor a jellembeli különbségekről még nem is beszéltünk.
 - Ha nem ismerném a húgomat, azt tanácsolnám, mondd el neki, mit érzel - mondta Hayden, hirtelen szakítva meg a mély csendet.
   Akármit megadtam volna, hogy másra terelődjön a téma. Utáltam a középpontban lenni, hogy az érzelmeim kitárgyalását ne is említsem. Nem arról volt szó, hogy kételkedtem Hayden jóindulatában - ismertem, és tudtam, hogy nem hazudna, a szavai pedig egyértelműek voltak -, egyszerűen...
   Hát, valljuk be, hogy gyáva voltam. Magamban sem mertem Hope-ra gondolni, nemhogy hangosan kiejtsem vagy halljam a nevét, ilyen nyíltan kapcsolatba hozva az én nevemmel.
 - Azt hiszem, rád férne egy kis felvidító, kardeş - törtem ki, lelkes vigyort öltve magamra. - És különben is tartozom még a születésnapi ajándékoddal. Meghívlak annyi piára, amennyit akarsz, és te döntheted el, hova menjünk.
   Elvigyorodott, aztán a szájához kapott, mikor a mimikának köszönhetően fájdalmasan meghúzódott felhasadt ajka. - Uh - nyögte, és fintorogva megrázta a fejét. - Igazad van. Az most elterelné a figyelmemet.
   A figyelemelterelésre nekem is nagy szükségem volt, úgyhogy lendületesen felpattantam, ugyanabban a pillanatban, ahogy Hayden.
   Eszembe jutott, hogy így kettőnk közül senki nem lesz elég józan, hogy hazáig vezessen, de elég volt egy pillanatra felidézni előttem Hope arcát, hogy újult elszántsággal vágjak neki a felejtés egyetlen módjának, ami a kezem ügyében volt.

2016. augusztus 15., hétfő

3. évad, 2. fejezet: Bár mondhatnám

Can

Hope egy kész meglepetés bulit szervezett meg a testvére tudta nélkül. Ennek helyszínéül természetesen Hayden szombat esti koncertjét választotta. A srác örökölte az apjától az énektehetségét, de ő csak egy kezdő banda énekese volt, ami a barátaiból alakult, és Londonon kívül nem szoktak fellépni.
   Hope előző délután az én segítségemet kérte a fényképek elküldéséhez a háromszáz rajongónak, akik aznap jelen voltak a koncerten. Az édesanyjuk, Tessa sok szempontból nem volt a legtökéletesebb anya, de azt el kellett ismerni, hogy a gyerekei életének szinte minden pillanatát megörökítette. Ezekből gyűjtött össze Hope háromszáz darabot, amin Hayden szerepelt, babakorától egészen mostanáig. Összebeszélt az együttes többi tagjával, akik megszerezték a nézők listáját, és fogalmam sincs, hogyan, de a lány megszerezte mindegyikük e-mail címét, beszkennelte a fotókat, és mindenkinek elküldött egyet, a terv részleteivel együtt.
   A koncerten utoljára előadott dal az Old címet viselte, és Hope megbeszélte a nézőkkel, hogy amikor felhangzanak a szám első hangjai, mind emeljék fel a kinyomtatott képüket. A tervnek eddig a pontjáig abszolút büszke voltam Hope-ra, hogy ilyen botránymentes, normális meglepetést eszelt ki, de csak ezután tudtam meg, hogy felszereltetett egy üstnyi puncsot a plafonra, a hely felé, ahol Hayden állni fog, mikor énekel, amit le fognak borítani a srácra, amikor az Old véget ér.
   Mikor eljutott az agyamig, hogy Hope ezt komolyan is gondolja, kitört belőlem a nevetés és a fejemet ráztam. - Te... te őszintén nem vagy normális, sarı - vakartam meg a fejemet. - Most komolyan szükség van erre?
 - A legkomolyabban! - csapta össze a tenyerét olyan lelkesedéssel, mint az óvodás lány, akihez nemsokára megérkezik a télapó. - Hey három percig - amíg az Old tart - azt fogja hinni, hogy egy tök átlagos hülyeséggel leptem meg, aztán kétszeres lesz a meglepettsége, mikor kiderül számára, hogy még mindig önmagam vagyok! - nevetett.
 - Igazad van, túl egyszerű lenne az életünk, ha te nem lennél önmagad - morogtam, félig szinte reménykedve abban, hogy nem hallja meg.
 - Ne ráncold már a homlokodat, Haznedar, Hayden imádni fogja, higgy nekem!
 - Ha te mondod - emeltem fel a kezeimet megadóan.
 - Legfeljebb titkolni fogja, de én ismerem, és tudom, hogy igazam van. Ha pedig mégsem, akkor legfeljebb azt mondom, hogy a puncs a te ötleted volt! - öltötte ki rám a nyelvét.
 - Álmodozz csak, sarı - feleltem nyugodtan. - Hey is tudja, hogy ilyen őrültség csak a te fejedben fogalmazódhat meg.
 - Hát, ha haragudni fog a puncs miatt, remélem, megvédesz - terelt.
 - Használhatsz élőpajzsnak - ajánlottam fel.
   Elérkezett a koncert vége, és a rajongók mindent úgy csináltak, ahogy Hope kérte. Figyeltem a lány arcát, aki szinte csüggött Hayden arcán a pillantásával, hogy a reakciójának minden másodpercét regisztrálhassa. Az ikertestvére arcára elég volt egy futó pillantást vetnem, hogy lássam rajta a meghatottságot és a szeretetet. A hangja el is akadt, mikor a fényképeket a levegőbe emelték, és nevetéssel küzdve tudta csak folytatni az éneklést. Bandatársai arcán mindentudó vigyor ült, és alig bírtak csendben maradni a dal végéig, amikor is a rajongók, de főképp Hayden, egy kisebb szívrohamot kaptak.
   Hope szinte magánkívül röhögve, sikoltozva ugrott fel a színpadra, hogy lelkesen magához ölelje a tetőtől talpig rózsaszínnel beborított bátyját.
 - Boldog születésnapot, drágám! - kiabálta túl a hangzavart, és a közönség nevetéssel vegyes éljenzésben tört ki. Direkt finnyás arcot vágva letörölte a kezével Hayden arcának egy szeletét, hogy puszit nyomhasson rá.
 - Ha nem tudnám, hogy neked ez a hétköznapi elmeállapotod, megfojtanálak ezért. - Hallottam Hayden válaszát, mert időközben én is felmentem a színpadra, hogy kezet foghassak vele és gratulálhassak.
 - Ha a ruhád miatt aggódsz, veszek neked helyette másikat, ha ezt nem lehet kimosni belőle - döntötte Hayden vállára a fejét a lány. - És a hajadat is segítek megmosni - ajánlotta fel, igyekezve komolynak tűnni, de kitört belőle a nevetés.
 - Isten éltessen, Hayden - mosolyogtam rá, ő pedig elfogadta a kinyújtott kezemet.
 - Meg is ölelnélek, ha egy bizonyos dilibogyónak köszönhetően nem lennék nyakig ragacsos - csóválta a fejét, de a szája sarkában mosoly bujkált. - Remélem, a következő meglepetés nem az lesz, hogy az egész helyet elárasztod - figyelmeztette a húgát.
 - Sosem tudhatod - vágta rá Hope, és vigyorogva hozzábújt, még mindig mit sem törődve a bátyja egész testét beborító punccsal.


Hope

Egy szokásos hétfő reggel. Unott arccal álltam a pénztárnál, erőltetett mosolyt villantva minden vevőre, otthagyott nyugtákat gyűrve össze és dobva a kukába, azon gondolkodva, vajon Hayden haragudni fog-e rám, mikor rájön, hogy nem csináltam reggelit. A hét elején én voltam a soros, csütörtöktől pedig ő, de ma képtelen voltam kikelni az ágyból a telefonom rikácsolására, ezért már nem volt időm rá. Ő, köszönte szépen, tökéletesen megélt az éneklésből, így nem kellett dolgozni járnia, mint nekem, és minden reggel azzal a gyűlölettel meredtem a szobája felé, amivel a korán kelő néz arra, aki még nyugodtan aludhat, miközben neki egy unalmas vagy épp kellemetlen feladatot kell végeznie a megélhetéséért.
 - Jó napot - köszöntem álmosan a következő vevőre, mire egy kisfiú végre bekaparta a tárcájába az összes apróját, és helyet engedett a soron következőnek.
 - Rád nézek, és elmegy az életkedvem. - Az ismerős hangra mintha hirtelen kipattant volna az addig csak fizikailag nyitva lévő szemem, és Can kék pillantásával találtam magamat szembe. - Hánykor feküdtél te le?
 - Ó, szia - dörzsöltem meg a szememet. - Kérdésedre válaszolva... hát, szerintem hajnalban értem haza, de nem tudnék határozott választ adni arra, hogy mégis milyen úton kerültem az ágyamba. - Miközben sorra leolvastattam a kütyüvel a cuccokat, amiket Can vett, megerőltettem az agyamat, hogy eszembe jussanak a részletek a meglehetősen illuminált állapotban töltött éjszakámról, amiben egészen biztosan szerepelt egy szőke hajú, hosszú ujjakkal megáldott srác, de a nevére már nem emlékeztem. Lehet, hogy azért, mert be sem mutatkozott, mielőtt a lényegre tért.
   Can szemében a szokásos rosszallást véltem felfedezni, amit az egyéjszakás kalandjaimmal szemben mutatott mindig, és még valami mást is, amit nem tudtam azonosítani.
 - Tíz font lesz - közöltem automatikusan, miközben próbáltam kieszelni valamit, amitől kisimulhatnak a ráncok az arcán. - Nyugi, nem vagyok már kislány, nem kell emlékeztetni a biztonságos szex fontosságára!
   A sorban Can mögött álló öreg néni felől egy felháborodott hangot hallottam, de elengedtem a fülem mellett - sosem érdekelt az emberek véleménye rólam, ahogy az sem, ha megbotránkoztattam őket.
 - Nem bocsátkozom vitába veled - nyújtotta át a pénzt, majd a válaszomat meg sem várva elköszönt és továbbállt, én pedig morcosan csináltam tovább a dolgomat.
   Fél perc sem telhetett el azóta, hogy Can otthagyott, amikor a főnök hangját hallottam magam mellől.
 - Christine, állj be Hope helyére egy kicsit! - kiáltott oda az épp pihenő csere-eladónak. - Beszédem van veled - fordult hozzám.
   Felhúzott szemöldökkel meredtem rá, és értetlenül léptem ki a pult mögül. Végre történik valami ezen az istenverte munkanapon.
   Csakhogy az érdekes történések nem mindig vesznek pozitív irányt. Alig csuktam be a főnök irodájának az ajtaját magam mögött, amikor ő megszólalt: - Ki vagy rúgva.
 - Hogy... tessék?! - emeltem fel a hangomat abban a pillanatban, hogy a szavai eljutottak az agyamig, és a hangmagasságom körülbelül két oktávot emelkedhetett a normálishoz képest.
 - Már sokszor figyelmeztettelek, hogy mindig a vevőnek van igaza, de olyan, mintha betonból lenne a fejed! És a sokadik alkalommal hallom, hogy vitába bocsátkozol egy vásárlóval!
 - Ha a múlt pénteki esetre gondolsz, arra nyomós okom volt! - keltem a saját védelmemre. - Az a hülye liba nem volt képes...
 - Nem fogom újra elismételni ugyanazt - fújta ki a levegőt a főnök, közben fáradtan dörzsölve a homlokát. - Végkielégítést nem kapsz, amúgy is másodika van, az előző fizudat tegnap már megkaptad. És megköszönném, ha nem rendeznél jelenetet, mikor távozol.
 - Én pedig megköszönném, ha feldugnál magadnak egy seprűnyelet a torkodig, mert már amúgy is eleget hallgattam a faszságaidat!
   Már nem kellett visszafognom magamat, hiszen úgyis mindegy volt. A volt főnököm fejéhez vágtam minden igazságtalanságot, ami felgyűlt bennem az elmúlt egy hónap során, amíg itt dolgoztam, majd az asztalára hajítottam a munkáskötényemet - külön ügyelve arra, hogy az minél több papírt lesöpörjön róla -, és kiviharzottam az irodából, gondosan ügyelve arra, hogy az ajtócsapódást a szomszéd üzletben is hallják. Felkaptam a táskámat, és magamban az egész áruház személyzetét változatos jelzőkkel illetve távoztam.
 - Hope..? - hallottam Can hangját, aki épp beszállt volna a parkolóban álló kocsijába. - Mi van? Hova mész?
 - El a picsába - jelentettem be vidáman, és elviharzottam mellette.
   Leültem egy parkban, és ahogy lassan lenyugodtam, arra is gondolni kezdtem, mégis mi a fészkes fenét fogok csinálni most, hogy ezt a munkát is kidobtam az ablakon. Soha nem maradtam meg sokáig egy helyen, mert túl nagy volt a szám, és legtöbbször olyan főnökkel vert meg a sors, akinek nem volt humorérzéke. Értelemszerűen nem jutottunk volna koldusbotra, ha nem dolgoztam volna tovább, de már a gondolatát is rühelltem annak, hogy a testvéremtől és a családomtól - vagy bárki mástól, ha már itt tartunk - függjek. Utáltam volna egy olyan háztartásban élni, aminek nem járulhatok hozzá a fenntartásához.
   Kifújtam a levegőt, és próbáltam tisztán gondolkodni. Nem jártam valami nagy sikerrel. Hova vesznek még fel a nem túl fényes érettségimmel?
   Mintha az amúgy sem fényes hangulatomat lett volna hivatott megkoronázni, a gyomrom elégedetlenül felmordult, emlékeztetve, hogy már legalább fél napja nem ettem semmit. Reggel nem volt időm reggelizni, előző este és éjszaka pedig leginkább folyékony halmazállapotú anyag került csak a gyomromba, abból viszont bőven. A pillantásom megakadt egy pizzázón a park túloldalán, és a pizza gondolatára mintha villám hasított volna belém. Egy pillanat sem telt el, és már a kezemben volt a telefonom, és Mike nevére böktem a telefonkönyvben, aki futár volt, és nem is olyan rég említette, hogy van egy üres poszt a helyen, ahol dolgozik.
   A zsenialitásomat áldva hallgattam, hogy kicsöng párszor, mielőtt Mike vidám, barátságos hangja beleszólt. Megbeszéltük, hogy holnap beugrom hozzá reggel, és együtt megyünk a munkahelyére, hogy a még mindig betöltetlen állásra jelentkezzek.

Londonban sosem volt kifejezetten meleg az időjárás, ezért nem esett nehezemre reggel egy hosszú ujjú póló és egy csőnadrág mellett letenni a voksomat. Nem féltem az előítéletektől, de piszkosul kellett nekem ez a meló, és nem akartam kockáztatni; inkább eltakartam a tetoválásaimat, hátha a főnök olyan fazon lesz, akinél ez számít, és nem venne fel egy "agyontetovált" csajszit, ahogy régen mondta a főnök a helyen, ahova sikertelenül jelentkeztem. Én most sem neveztem volna magamat agyontetováltnak, pedig ma már jóval több minta díszelgett rajtam, mint akkoriban.
   A legelső tetoválásomat a tizennyolcadik születésnapomon csináltattam, anya tiltakozása ellenére. Egy apró H-betű volt a bal mutatóujjam tövén, Hayden nevének kezdőbetűje. Ezt követte a három nappal később felvarratott sárkány a két lapockám közé, majd egy csomó egyéb minta. Ezek közé tartozott egy kard a jobb csuklóm belsején, madárraj a kulcscsontomon, rózsaszál a bal vállamon, egy apró, törött szív a szívem felett a mellkasom bal felén, egy álomfogó a köldököm alatt, és végül egy DG-felirat, vagyis Dorian monogramja a hátam aljára, amit két nappal a halála után csináltattam. Biztos, hogy kihagytam valamit... És elfelejtettem a legnagyobbat is, egy fél angyalszárnyat, ami az egész jobb karomat beterítette. Igazából páros tetkó volt; a másik felét az egyik volt barátom viselte magán. Mindketten megtanultuk, hogy egy kapcsolat nem tart örökké, egy tetoválást viszont piszkosul nehéz levakarni magadról.
   Késznek nyilvánítottam magamat, úgyhogy leviharzottam a konyhába. Hayden épp reggelit csinált magának. A kenyérpirító jelzésére, miszerint elkészültek a pirítósok, lecsaptam az egyik kész kenyérre, és habozás nélkül beleharaptam.
 - Cseszd meg, Hope, szendvicset szerettem volna csinálni magamnak - szidott meg az én egyetlen testvérem. Vigyorogva fordultam felé.
 - Cseszheted, Hayden - feleltem, az övéhez hasonló megfogalmazásban, és megragadtam a másik szeletet is, és az eperlekvárért nyúltam.
 - Hihetetlen vagy - rázta a fejét beletörődően Hey, és újratöltötte a kenyérpirítót, közben védelmezőn elé állva, ha esetleg ismételten lopáshoz akarnék folyamodni.
 - Tudom - csámcsogtam, és éreztem, hogy tiszta dzsem lesz a szám. - Mi a mai programod?
 - Itthon döglök - közölte, és a serpenyőbe öntötte a felvert tojást. - Kérsz rántottát? - tudakolta.
 - A-a, állásinterjúra megyek. Vagyis előbb Mike-hoz, mert ő visz el a helyre, ahol remélhetőleg dolgozni fogok.
   Megállt a keze a levegőben, és elnyílt szájjal, rosszallóan meredt rám. - Ne mondd, hogy kirúgtak!
 - Pedig de - helyeseltem nemtörődöm hangon, és a mosogatóhoz hajoltam, hogy letöröljem a lekvármaradékot az arcomról. - És nem ér, hogy te ma egész nap itthon lazsálsz!
 - Sokszor ajánlottam, hogy lazsálj te is, de ragaszkodsz a munkához - mutatott rá.
 - Az ki van csukva - vágtam rá. - Nem játszunk eltartósdit. Megdolgozom azért, hogy itt lakhassak.
 - Úgy beszélsz, mintha bárki számonkérné rajtunk, hogy te fizetted-e be a villanyszámlát, vagy én.
 - Én számonkérem magamon, mert nem élhetek a te kegyelemkenyereden!
 - Te tudod - emelte fel a kezét.
 - Na, én mentem - búcsúztam el vigyorogva.
 - Nem akarsz előbb fogat mosni véletlenül? Mintha vámpír lennél, olyan pirosak a fogaid. - Már megsült a tojás, amit időközben összekapart, úgyhogy sietve elvette a gázról.
 - Jó ötlet - ismertem el. Engem személy szerint nem érdekelt a megjelenésem, ezért nem szégyelltem rózsaszín kontaktlencsével állásinterjúra indulni, de azért az alapvető higiénia hiányával szerintem kevesebb lenne az esélyem az állásra, úgyhogy hajlandó voltam meghozni a fogmosás áldozatát.
   Miután ezt letudtam, gyorsan elköszöntem a bátyámtól, majd dudorászva átszökdécseltem az előszobán. Lendületesen kitártam a bejárati ajtót, és már majdnem kiléptem, amikor az ajtóban álló alakba ütköztem, akinek a keze épp a csengő gombja előtt lebegett.
 - Te meg..? - tátottam el a számat illetlenül, elakadó lélegzettel, és a pillantásom önkéntelenül is a bal kezére esett, mintha ellenőrizni akarnám, hogy tényleg ő-e az. A jobb karomat ékesítő angyalszárny párja kétségtelenül ott díszelgett izomtól duzzadó felkarján. A szívem kihagyott egy ütemet, és éreztem, hogy megrogynak a térdeim a pillantásától.
 - Szia, Hope - köszönt bátortalan félmosollyal. - Örülök, hogy látlak.
   Bár mondhatnám, hogy én is...