Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2016. július 6., szerda

3. évad, 1. fejezet: Egy olyan csoda

Hayden

Miután az előző motorját kölcsönadta az egyik idióta haverjának, aki részegen felült rá és ripityára törte, arra gondoltam, egy új motorral lepem meg a húgomat. Közelgett ugyanis a 20. születésnapunk, és tudtam, hogy ékszerrel vagy ilyesmivel Hope Elana Stylest bizony nem lehet lekenyerezni.
   A húgom rettenetesen kemény gyereknek mutatta magát napi huszonnégyben, de igazából egy rettenetesen sebezhető lány volt. Pont emiatt döntöttem úgy, hogy az ajándékát  - tekintettel a Doriannal történtekre - kicsit előbb adom oda neki. Épp a motort toltam be a garázsba, amikor Can átjött, így őt is be kellett avatnom a meglepetésbe. Őt az előbb küldtem el, hogy hozza ide a húgomat. Ismertem Lanát, tudtam, hogy a temetőben találjuk.
   Can Dorian legjobb barátja volt, aki pedig a húgomé; így én is jóban voltam mindkettejükkel. Can apja török volt, az anyja angol; utóbbi nyaralásra ment Isztambulba, ott ismerte meg Can apját, aztán ideköltöztek Londonba. A srác neve lelket, életet jelentett törökül, és tényleg igazán illett rá. Sokáig nem tudtam helyesen kiejteni, de aztán megtanultam, hogy valahova a dzsan és a dzsán közé esik a hangzása. Nem ismertem régebb óta, mint Doriant, de kettejük közül mindig is Haznedart kedveltem jobban. A barátja halála óta pedig tényleg vigyázott Hope-ra, amiért irtó hálás voltam neki. Nekem sosem hagyta, hogy apáskodjak felette, ahogy anyánknak sem. Szóval kellett valaki, akinek hagyja, és aki nem él ezzel vissza. Örültem, hogy Can az.
   Pittyegett a telefonom. Can írt, hogy megérkeztek. Megbeszéltük, hogy meglepetés legyen a motor, amíg kinyitom a garázst. Már előre mosolyogtam Hope reakcióján, mikor meglátja az ajándékomat, úgyhogy fülig érő szájjal tártam szélesre az ajtót és viharzottam ki az udvarra.
   A ház egyébként az a ház volt, amit az apám vett anyának, hogy együtt éljenek benne. De sosem volt alkalmuk beköltözni, és egyetlen berendezési tárgy sem került bele egészen addig, amíg a testvéremmel el nem döntöttük, hogy beköltözünk. Azóta együtt laktunk itt. Hogy fájt-e abban a házban élni, ahol apánknak sosem volt ideje boldognak lenni, ahogy azt megálmodta? Nem. Furcsa érzés volt, de nem fájdalomnak neveztem volna. Teljesen hidegen hagyott. Sosem ismertem őt, és anyában sosem volt elég erő, hogy összefüggően meséljen róla, így gyakorlatilag egy idegen jelent meg a lelki szemeim előtt az "apa" szó hallatán.
 - Hugi - tártam szét a kezemet, és ahogy számítottam rá, Hope szinte viharként söpört át rajtam, miközben a nyakamba vetette magát.
 - Bátyus - köszöntött vigyorogva. Mindig is imádta a meglepetéseket, és szinte gyerekként jött lázba, ha meghallotta ezt a szót. - Hova dugtad az ajándékomat?
 - Hé, álljunk meg. Addig nem kapsz ajándékot, amíg nem tudom, hogy te is vettél nekem már ajándékot... Mert, ha elfelejtetted, hogy egy napon születtünk, akkor nem kapsz semmit - vontam fel a szemöldökömet, karba tett kézzel.
   Mintha a tükörképem lett volna, akaratlanul is összefonta a karját maga előtt. Míg én örültem neki, hogy apámra hasonlítok, mert legalább így lehet elképzelésem arról, hogy nézett ki, addig Hope ki nem állhatta. Mindketten zöld szemmel és sűrű, barna, göndör hajjal születtünk. Ő az első adandó alkalommal fiúsan rövidre vágatta az övét, és kiszőkítette. Már fiatalkorában szemüveget írtak fel neki, de azt rondának találta, és szerinte nem is állt jól neki, ezért a színes kontaktlencsékre váltott - ma lilák voltak a szemei, tegnap még feketék.
 - Ne kínozd, mert innen látom, hogy füst gomolyog a füleiből - szólalt meg végre Can, aki addig a kerítésnek dőlve figyelt minket, elfojtott félmosollyal.
 - Igazad van, nem akarjuk, hogy anyám elevenen megnyúzzon, amiért kinyírtam a húgomat - karoltam át Hope duzzogó-pózba került vállait.
   A garázs elé vezettem, ahol a szemeire tettem a kezemet.
 - Nehogy less - utasítottam, bár tudtam, hogy úgyis megpróbálja. - Can, felhúznád a garázsajtót?
   Miután ez megtörtént, Lana füléhez hajoltam, és rávigyorogtam, pedig tudtam, hogy úgysem láthatja. - Boldog születésnapot előre is, te vén szatyor. Bár tudom, hogy nem érdemes rád ilyen király ajándékot pazarolni, de azért...
   Ezzel elvettem a tenyeremet a szemei elől, és elé álltam, hogy széles vigyorral figyelhessem az arca elváltozását. Aprót sikkantott örömében, és tapsikolt is párat, miközben szinte szökdösni kezdett az izgatottságtól. Lila szemei csillogtak és akkorára tágultak, mint egy-egy csészealj. Fülig ért a szája.
   Abban a pillanatban már biztos voltam benne, hogy megérte. Akár ezer ilyen meglepetést is szereztem volna neki, ha végignézhettem ezt a reakciót cserébe.
 - Hayden! - kiáltotta a nevemet, elnyújtva, mint egy izgatott óvodás. - Imádlak! - ölelt magához.
 - Látod, mondtam, hogy egy óvodás módjára fog reagálni - röhögött Can, aki végignézte a kis testvéri közjátékunkat.
   Hope felháborodott hördüléssel fülön csapta, hogy aztán visszabújjon az ölelésembe. - Köszönöm, köszönöm, köszönöm - hálálkodott lelkesen. - Megyek, kipróbálom! - pattant, mint egy rugó, hogy a motor mellé ugorjon. - Jössz velem, Hey? - Néha szokott így hívni, csak ő tudhatta, miért.
   A telefonom csörgése ütötte meg a fülemet, és a csengőhangról megismertem, hogy Victoria hív. Azonnal gyorsabban kezdett dobogni a szívem, és bocsánatkérően fordultam Hope felé. - Ne haragudj, Lana, de ezt muszáj felvennem.
 - Ó, megértem én! A helyedben én is felvenném, ha egy Tori hívna... - forgatta meg a szemeit.
 - Bocsáss meg! - hagytam figyelmen kívül a megjegyzését. - Majd elmegyek veled egy körre. Addig menj vele te, Can! - kértem.
   A megszólított bólintott, én pedig visszarohantam a házba, hogy izgatottan felkapjam a telefont a dohányzóasztalról, amin hagytam.


Can

Hope szinte remegett az izgatottságtól, hogy kipróbálja az új motorját, úgyhogy gyorsan felpattantam mögé. Az illata rögtön az orrlyukaimba kúszott - a haja eperillatát és az ugyanilyen illatú parfümjét ezer közül is felismertem volna.
 - Vigyázz, mert a kezedbe helyeztem az életemet - viccelődtem. Erre hátrapillantott, közben már beindítva a motort.
 - Nagyon felelőtlen döntéseket hozol - vigyorgott rám.
   Ha tudtam volna, mit válaszoljak erre, akkor sem lett volna rá alkalmam, ugyanis ezután előrefordult és elindult.
   Ahogy kiértünk az utcára és ő egyre csak gyorsított, már vártam, mikor szándékozik lassítani. Mikor perceken keresztül nem tette, és a fülem már zúgott a menetszéltől, nem bírtam szó nélkül hagyni.
 - Hope, lassíts! Ez még lakott övezet! - ordibáltam, hogy meg is hallja lehetőleg.
 - És? - vágta rá, és érzékeltem, hogy nevet.
   Tudtam, mennyire szeret őrültségeket művelni, hogy felhívja magára a figyelmet, de arra azért nem számítottam, hogy öngyilkos akar lenni. Fogalmam sem volt, mennyivel megyünk, és nem tartottam magamat különösebben beszarinak, sőt; de hirtelen legszívesebben menet közben leszálltam volna a motorról csak azért, hogy biztonságos, szilárd talaj legyen a lábam alatt.
 - Hope, állj már meg! - kértem dühösen.
   Végre lassítani kezdett, és az első adandó helyen leparkolt. Azonnal leugrottam a járműről, és két kézzel a hajamba túrva elszámoltam tízig, hogy ne mondjak olyat, amit később megbánok. Őt viszont nem kellett félteni ilyen szempontból.
 - Neked meg mi a fasz bajod van?! - csattant fel.
 - Ezt akartam kérdezni tőled! - üvöltöttem vissza. - Te megbolondultál?!
   Hozzá kellett volna már szoknom ahhoz, hogy néha elkattan valami a fejében, de mindig bebizonyosodott, hogy képtelenek vagyunk felnőttek módjára viselkedni vagy épp megbeszélni dolgokat. Olyanok voltunk, mint két hangos gyerek. És erre mindig egy-egy vitánk után jöttem csak rá. Jelen pillanatban eltompult az agyam a dühtől.
 - Nem tudtam, hogy ilyen beszari vagy! - tárta szét a kezét.
 - Én meg nem tudtam, hogy ki akarod nyírni magadat, velem együtt!
 - Nem lett volna semmi bajunk, te barom! - Ahogy Hope-ot ismertem, tudtam, hogy a legjobb védekezésnek a támadást tartja, és szeret olyasmiket mondani idegességében, amiket nem gondol át. És ez éppen ezen a ponton kezdődött el, mert a következő szavaival már csak azt akarta elérni, hogy megbántson. - El sem tudom képzelni, Dorian hogy barátkozhatott egy olyan nyálvérű idiótával, mint te!
   Elnyílt szájjal, hitetlenkedve meredtem rá. Azt azért nem gondoltam volna, hogy ilyesmi is képes elhagyni a száját. Összeráncolt szemöldökkel koncentráltam, hogy ne vágjak vissza valami hasonlóval, de szokás szerint nem tudta, mikor kell abbahagynia.
 - Mi az? Már a jó kis beszólásaid is cserbenhagytak? Csak nem szerelmes vagy, Haznedar? - gúnyolódott. Ahhoz nagyon értett.
   Hiába próbáltam megakadályozni, felment bennem a pumpa, és már nem tudtam tovább visszafogni magam.
 - Tudod, ha nem lennél ilyen felfuvalkodott idióta, Dorian most boldogan élhetne. Bár azt nem értem, mit volt képes szeretni épp benned.
   Két hónapja veszítettem el azt az embert, aki nemcsak a legjobb barátom, de szinte a testvérem is volt, és kétségbeesetten próbáltam találni valakit, akit hibáztathatok azért, hogy balesetet szenvedett. A részeg sofőrt, aki nem a saját sávjában haladt, és Dorian nem tudott időben kitérni előle, már nem bánthattam, mert a balesetben meghalt ő is, akárcsak a legjobb barátom.
   Nem is olyan rég még magamnak sem mertem beismerni, de nagyon haragudtam Hope-ra, hogy akkora vak seggfej volt, hogy észre sem vette, mit érez iránta Dorian. Hiszen mindenki látta, aki ismerte őket, egyedül a vadóc szőkeség nem, aki annyira szeretett érzéketlennek mutatkozni.
   Láttam, hogy könnyek szöknek a szemeibe, és legszívesebben visszaszívtam volna minden szót.
 - Ne haragudj. Hope, bocsáss meg! - léptem közelebb hozzá, kezeim tehetetlenül lógtak magam mellett. - Nem gondoltam komolyan.
   Próbáltam az ölelésembe vonni, de ellökött magától. - Sajnálom - ismételgettem makacsul. - Hope, kérlek, ne csináld ezt! Nem úgy értettem! Tudod, hogy nem úgy értettem!
   A könnyek lecsorogtak az arcán, és az álarca széthullott. Már nem tiltakozott, mikor magamhoz öleltem, helyette a mellkasomba fúrta az arcát. A könnyei eláztatták a pólómat, de cseppet sem bántam. De tudtam, hogy nem amiatt sír, amit mondtam. Hanem Dorianért. Aki a legjobb barátja volt, a legnagyobb titkát mégsem tudta meg soha, csak mikor már túl késő volt.
 - Tökéletesen igazad van - hüppögte, és a szavai eltompultak attól, ahogy hozzám bújt.
 - Nem, nincs igazam. Nem is gondoltam komolyan. Tudod, hogy nem igaz! - toltam el magamtól, hogy a szemébe nézhessek. A tenyerembe fogtam az arcát, hogy ne fordulhasson el. - Hope, nem vagy idióta. És pontosan tudom, hogy Dorian mit szeretett benned. - Azt, amit én is, gondoltam keserűen, de ezt persze nem volt merszem hangosan kimondani. - Csak dühömben mondtam. Megbocsátasz? - csipkedtem meg az arcát viccelődve.
 - Csak akkor, ha te is nekem - húzta fel a szemöldökét kérdőn.
 - Meg van bocsátva, sarı - vigyorogtam rá. A szó törökül sárgát, szőkét jelentett, és már a megismerkedésünk napján is így hívtam. Akkor még úgy tett, mintha zavarná, de mára egyértelmű lett, hogy szereti, mikor így becézem.
 - Akkor neked is meg van bocsátva, Haznedar - vigyorodott el, és máris a régi Hope volt.
 - De visszafelé én vezetek - emeltem fel a mutatóujjamat, ő pedig máris harcra készen fonta össze a karját. - Nincs vita! - vágtam közbe, mielőtt megszólalhatott volna.
   Lemondóan bólintott, és alig láthatóan felfelé görbült a szája sarka. - Hey már biztosan abbahagyta a turbékolást. Bár, ki tudja - vigyorgott.
   Victoria, akibe Hope bátyja tagadhatatlanul beleesett, velünk egyidős lány volt, aki táncosnak tanult. Hayden az apjához hasonlóan énekes volt, de csak Londonban adott koncerteket. Torival egy koncerten ismerkedett meg, amikor a lány egy barátnőjével elment meghallgatni a bandát.
 - Ne cikizd Torival, kérlek - próbáltam elrejteni a mosolyomat. - Hayden bátran kiáll több száz rajongó elé is énekelni, de a lányokkal iszonyat félénk. Ne bátortalanítsd el még jobban - kértem.
 - Ugyan, úgysem hallgatna rám - legyintett vidáman Hope.
 - Ez viszont igaz - helyeseltem, és felültem a motorra. Megvártam, míg Hope felszáll mögém és a hasam előtt összefonja a kezeit, mielőtt gázt adtam volna, hogy immár a megengedett sebességgel hazavigyem.


Hope

Hayden már valóban nem telefonált, mire hazaértem és elbúcsúztam Cantól. Ellenben a konyhából készülő gofri illata szállt, és megkordult a gyomrom. A bátyám rengeteg kaját meg tudott csinálni, velem ellentétben. Aki ugyanis engem a konyha közelébe engedett, az készülhetett egy felrobbanó lakásra. Vagy háromra, ha a mellettünk lévők is lángra kapnak.
 - Na, tetszik az ajándékom? - vigyorgott rám Hayden, miközben tovább sertepertélt a konyhapult és a hűtő között.
 - Imádom, Hayden - mondtam őszintén, és beledugtam az ujjamat a nutellába, amivel épp vastagon megkente a kész gofrikat.
 - Te disznó - rázta a fejét lemondóan, miközben direkt tövig a számba dugtam a nutellás ujjamat, hogy egy csepp se vesszen kárba az isteni mannából. És persze, mert tudtam, hogy Hayden minden efféle gusztustalanságra így reagál, én pedig imádtam húzni a testvérem agyát.
   Ezt párszor még megcsináltam, mielőtt viccesen rácsapott a kezemre, hogy hagyjam abba.
 - Nem marad belőle semmi, ha így folytatod. Te mész el bevásárolni holnap! - fenyegetett.
 - Az új mocimmal - egészítettem ki büszkén.
 - Azzal hát - hagyta rám, és két tányért tett az asztalra, bár tudta, hogy nekem úgysincs szükségem ilyen formaságokra ahhoz, hogy betömjem a kaját.
 - Hope, ülj már le a popsidra, és egyél úgy, mint egy normális ember! - könyörgött.
 - Mikor is lesz a következő koncid? - tudakoltam, békítően leülve az asztal mellé, hogy megnyugodjon.
 - Most szombaton - felelte, miután lenyelte a szájában lévő falatot.
 - Dehát az a szülinapunk! - háborodtam fel teleszájjal.
 - Az ajándékodat már megkaptad, te pedig úgysem fogsz adni nekem, mert elfelejted, szóval miért lenne gáz, ha a nap 24 órájából párat nem veled töltenék? - húzta fel a fél szemöldökét.
 - Hm - nyammogtam a nutellás gofrimon, és máris körvonalazódni kezdett előttem, hogyan fogom meglepni Haydent a születésnapunkon.
   Segítettem neki elmosogatni, majd rendet raktunk a konyhában és elindultunk meglátogatni anyáékat. Anya sosem költözött el a nagyszüleimtől, így mindhármukkal találkoztunk, ha a tőlünk pár utcányira lévő házba mentünk.
 - Hadd menjünk a motorommal - kuncsorogtam, és Hey a fejét rázva elröhögte magát.
 - Neked bármit, hugi - egyezett bele.
   Az édesanyánk, Tessa sosem lett ugyanaz az ember apánk halála után, aki volt. Csak a mi kedvünkért tartott ki és volt erős, de amint mi felnőttünk és elköltöztünk, visszahúzódott a falak mögé, amiket húsz éve épített maga köré. Alig mozdult ki otthonról, nem tartotta a kapcsolatot egy barátjával sem, és nem is keresett új szerelmet apa után.
   A nagyapám, Louis lassan a hatvanhármat töltötte, de aligha nézett ki annyinak. Abból a kevésből, amit ki tudtunk húzni anyámból Harry-ről, ő is örök fiatal volt, amíg élt. Húsz évvel idősebb volt anyánál, amikor egymásba szerettek, de kívül és belül is olyan volt, mint a húsz évvel azelőtti énje. Sokszor tűnődtem, milyen lehetett, amikor élt. És még többet azon, hogy milyen lenne, ha még mindig élne. S hogy én milyen ember lennék, ha lett volna apám, akitől mindent megtanulok az életről; aki fogja a kezemet és a helyes útra vezet.
   Ehhez képest még emlékeim sem voltak róla. Persze, saját emlékeim nem is lehettek, mert meghalt, mielőtt a testvérem és én megszülettünk volna. De anyának mindent el kellett volna róla mondania. Mindig haragudtam rá, amiért szinte semmit nem mesélt apánkról. Annyit tudtam róla, hogy úgy nézett ki, mint a bátyám, és ő is épp olyan csodálatosan énekelt, de ennyi. Az "apa" szó hallatán tehát nekem egy idegen jelent meg a lelki szemeim előtt. Egy zöld szemű, göndör hajú, magas, vékony idegen, akinek angyali hangja volt. Semmi más.
   Nagyi nyitott ajtót nekünk, és rögtön szorosan magához ölelt minket, a két vállára hajtva a fejünket, ahogy gyerekkorunkban. Az arca és az alakja hibátlanságán kívül anya semmit nem örökölt nagyitól - a kék szemek nagyapáéi voltak, a szőke, göndör haj pedig ki tudja, honnan jött, mert egyik nagyszülőm sem volt szőke. Az apám szüleit csak futólag ismertem. Az apámról sem tudtam semmit, akkor a szüleihez mégis mi közöm lehetne? Ez is anyám miatt volt ilyen elcseszettül megoldva.
 - Utálok nektek közhelyeket mondani, de hihetetlen, hogy telik az idő! - csodálkozott ránk nagyi. - Kész felnőttek lettetek a babákból, akiket nem is olyan rég még az ölembe vehettem. Az én nagy, felnőtt unokáim. Esztek ti rendesen? Olyan soványak vagytok! De ne ácsorogjatok már a küszöbön, gyertek csak be!
   Az otthonos előszobában levettük a cipőinket és papucsba bújtunk, miközben nagyi máris felturbózta magát. - Louis, nézd, kik jöttek meglátogatni! - kiabált fel papának, miközben máris a konyha felé indult. - Éhesek vagytok? Gyorsan összeütök valamit nektek.
 - Nem, köszi, nagyi. Az előbb ettünk - biztosítottam. - Hayden szuper gofrit csinált.
 - Rendes ételt kell enni, drágáim, nem gofrit! - rótt meg, és továbbra sem állt le a kajakészítő terveivel.
 - De komolyan, nagyi, nem vagyunk éhesek, ne fáradj - szólt közbe Hayden, és végre sikerült meggyőznünk. - Anya hol van?
 - A szobájában, azt hiszem.
   Papa épp jött le a lépcsőn, és csillogó szemekkel üdvözölt minket. - Sziasztok - ölelt meg minket egyesével, hogy aztán félreálljon és felmehessünk. - Anyátoktól jövök, épp az erkélyen van. Örülni fog, hogy lát titeket.
 - Köszi, papus - szólt utána Hey, és könnyedén felrobogtunk a lépcsőn.
   Anya az erkély korlátjának támaszkodva sütkérezett a meleg napfényben. Még nem volt egészen negyven, de ebből jó pár évet simán letagadhatott volna, és épp olyan gyönyörű volt, mint a régi családi fényképeken.
 - Szervusztok, drágáim - ölelt magához minket szorosan. - Hogy vagytok?
 - Szuperül! Képzeld, Hayden egy motort vett a szülinapomra, a régi helyett - lelkendeztem. - Azzal jöttünk, megnézed?
 - Meg, de meg kell ígérned nekem, hogy óvatosan fogsz vezetni - kért komolyan.
 - Alap, anya - nevettem, és eszembe jutott Can. Nagyon jó barátom volt, de nekem olyan legjobb barátra volt szükségem, aki elviseli a hülyeségeimet. Aki azt akarja, hogy ésszerűen viselkedjek, az nem engem szeret, hanem egy ábrándképet. És Can túlságosan értelmes volt ahhoz, hogy egy hozzám hasonló őrültet elviseljen.
   Neki nem vallottam be, mert akkor aggódni kezdett volna értem, de én tényleg teljesen igazat adtam neki. Felfuvalkodott idióta vagyok, aki nem érdemli egy olyan csoda szerelmét, mint Dorian Grey. És egy olyan barátot sem, mint Can Haznedar.