Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2016. június 10., péntek

3. évad, prológus: Őszintének tűnni

Hope

Dorian sírja a temető egyik elhagyatott részén volt, körülötte csupán néhány, gondozatlan sírral, amikhez soha nem járt ki senki - épp ezért csak a fejfába illesztett fényképről visszamosolygó Dorian tanúsíthatta, hányszor jártam ott a két hónap alatt, amikor már csak így találkozhattunk.
   Mikor az ember elveszít valakit, akit nagyon szeret, először magára gondol. Arra, hogy fog tudni élni az illető nélkül. Sajnálni kezdi magát, amiért magára maradt, amiért többé nincs vele az, akivel azelőtt szinte már összenőttek. Én így tettem, sőt, azóta is csak a saját ablakomból voltam képes szemlélni a történteket. Hiába tudtam, mennyire önző dolog - mert csak arra tudtam gondolni, hogy mégis mi lesz velem Dorian nélkül. A valaha volt legjobb barátom nélkül, aki bebizonyította nekem, hogy férfi és nő között létezik barátság. Legalábbis én így éreztem.
   Egészen addig, amíg a legjobb barátnőm és Dorian húga el nem mondták nekem, amit rajtam kívül mindenki tudott: Dorian szerelmes volt belém, csak soha nem merte elmondani nekem. És már nem is lesz rá alkalma többé.
 - Sokat gondolok arra, mi lett volna a reakcióm, ha elmondod - gondolkodtam hangosan, a friss föld- és virágillatot árasztó földkupac mellett térdelve a fűben. Mindig így beszéltem vele, mert egy gyermeteg részem azt gondolta, hallja. És, ha nem is hallja, legalább az én lelkiismeretem könnyebb lehet, hogy elmondtam neki.
   A fénykép nem válaszolt, én pedig az ajkamba harapva gondoltam vissza arra, mikor készült. Mert azt a képet én készítettem róla a halála előtt egy héttel. Utált fotózkodni, csak velem volt hajlandó közös fotót készíteni és csak nekem engedte meg, hogy lefényképezzem. Az ovális üveglap mögül nevetett rám, a ráncokkal a szeme körül, amiktől szinte eltűntek a szemei, mikor nevetett. Imádtam. És a nevetésének a hangját is.
   De sem látni, sem hallani nem fogom már.
   A küzdelmem ellenére könnyek szöktek a szemembe, én pedig feladtam, és szabadjára engedtem őket.
 - Fájt? - kérdeztem remegő hangon, egészen olyan hangsúllyal, mintha választ várnék a kérdésemre. - Tudtad, hogy meg fogsz halni? Vagy küzdöttél, mielőtt feladtad? Vártál segítséget? Haragudtál arra a részeg sofőrre? Vagy magadat okoltad, ahogy mindig is tetted? - Dorian volt a leglelkiismeretesebb ember, akit valaha ismertem, és el tudtam képzelni, hogy még a halála perceiben is magában kereste a hibát, hogy a másik embertársát mentegesse. - És... rám... gondoltál rám? - csuklott el a hangom a bűntudat és a fájdalom keverékétől legyűrve.
   Felzokogtam, és legszívesebben ordítottam volna a keserűségtől. Én soha nem gondoltam rá úgy, de talán, ha rájöttem volna, hogy érez irántam, én is viszonozni tudtam volna, és akkor most egymás kezét fognánk. Boldogok lennénk. Én voltam egy érzéketlen tuskó, ahogy mindig is, ezért nem vettem észre, mit érez. Hiszen mindenki tudta rajtam kívül, szavak nélkül is.
 - Úgy sajnálom, Doo - suttogtam.
   Nem tudtam, mire értem, talán több mindenre is, de tudtam, hogy ő érteni fogja. Mindig megértett. Azt is, amit nem mondtam ki, azt is, amit elrejtettem, azt is, amit én sem tudtam magamról. Ő mindig tudta.

 - Hope. - Egy kezet éreztem a vállamra nehezedni, és ijedten kaptam fel a fejemet; de felesleges volt az aggodalmam.
   Felmosolyogtam rá, és elfogadtam a felém nyújtott jobbot, hogy feltápászkodjak. Időközben a térdeimre hajtottam a fejemet, ezért nem láttam, hogy közeledik. És úgy tudott osonni! Mindig puha volt a járása, de a temető letaposott, csupasz földjén még könnyebben tudott hangtalanul közlekedni.
 - Szia, Can - szorítottam magamhoz, és jólesett izmos karjainak ölelése a hátamon. Visszatért tőle az élet az elgémberedett tagjaimba.
 - Már megint itt vagy - jegyezte meg komoran. - Többet vagy itt, mint a családja és én együttvéve.
   Can volt Dorian legjobb barátja, és velem is nagyon jóban volt, sőt, épp olyan közel álltunk egymáshoz, mint Doriannal.
 - Ne túlozz - mosolyodtam el halványan.
 - Pedig így van - vigyorodott el vigasztalóan. - Dorian nem örülne, ha látná, hogy itt sorvadsz el a temetőben. Meg is fogsz fázni, ha így folytatod.
   Irigyeltem őt, amiért ennyire erősnek tudta mutatni magát, ennyire őszintének tűnően tudott mosolyogni annak ellenére, hogy a legjobb barátját veszítette el mindössze két hónappal ezelőtt. De ismertem őt, és elég volt a szemébe néznem, hogy lássam, milyen fájdalmat érez.
 - Nemsokára visszatérek a társasági élethez, ne aggódj - öltöttem én is bátor vigyort. - Tudod, nem vagyok hűséges típus.
   Összeszorította a fogát, és egy pillanatra láttam valamit a szemében, amit nem tudtam hova tenni, mert eltűnt, mielőtt megfejthettem volna.
 - Erre inkább nem mondok semmit - felelte szenvtelen hangon. - De most gyere. Mára elég volt a gyászból, Haydennel együtt meg akarunk lepni téged valamivel.
   A bátyám és Can közös meglepetésére azonnal lecsaptam, úgyhogy rögtön el is indultam, de megtorpantam. Visszanéztem a vállam fölött, hogy még egy pillantást vethessek Dorian gondtalan, fiatal arcára, mielőtt elindulok.
 - Jó legyél - motyogtam szomorúan. Mindig így búcsúztunk el egymástól. De már ilyen sem lesz többet.