Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2016. február 27., szombat

2. évad, 35. fejezet: Hamis reménysugár

Az ember idővel megszokja, ha hiányzik a másik fele.
   Megszokja, hogy távol van tőle az, akit a világon a legjobban szeret, még akkor is, ha azt a valakit soha többet nem láthatja viszont. Megszokja, hogy azt az érzést, amit az a valaki ébresztett benne, soha nem érezheti már újra. Nehezen és nagyon lassan, de biztosan belerázódik a mindennapok ritmusába.
   Aztán elkezd keresni valami vagy valaki mást, akiért élhet. Akit nevezhet a másik fele utánzatának. Ha már a másik felét nem kaphatja vissza, a negyede is elég, nem így van? Tehát megpróbálja teljesnek érezni magát úgy, hogy csak háromnegyed ember, és a harmadik negyede is csak bizonytalanul van hozzáragasztva.
   Lassan ahhoz is hozzászokik, hogy nem beszélhet másoknak arról, amit a szívében érez - mert gyengének tartanák érte; mert értetlenül állnának a tény előtt, hogy ilyen sok idő elteltével sem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy mindene elveszett. Megszokja, hogy abban a pillanatban, amikor egy pillanatra elhallgat mindenki és van ideje gondolni , úgy érzi, mintha egy sötét, örvénylő mélység felé zuhanna, egyedül, úgy, hogy senki sem mentheti meg. Épp ezért a nap minden percében lefoglalja magát valamivel, akármivel, ami eléri, hogy ne legyen ideje gondolkodni. Megtanul őszintén mosolyogni, de közben belül hangtalanul, keservesen zokogni. Megtanul kihúzott háttal, büszkén lépdelni, miközben legszívesebben összekuporodna a legsötétebb sarokban. Megtanul... erősnek látszani, hangosan nevetni, valahogy elfojtani a fájdalmát.
   De közben megtanul síron túl is szeretni. És mindhalálig emlékezni.

 - Tessa? - szólt az ismerős, angyali hang. - Tessa, kelj fel!
   Elégedetlen mormogást hallattam, és még inkább a párnámba fúrtam az arcomat. - Mi baj van, Harry? - nyöszörögtem álmosan.
 - Muszáj felkelned - makacskodott, és finoman megrázta a vállamat. - Hayden sír, és nem tudok vele mit kezdeni. Nálad mindig megnyugszik.
 - Miről beszélsz? Én nem hallom, hogy sírna. Harry, mi... - Felkönyököltem, hogy rájöhessek, miről beszél, de senki nem feküdt mellettem, és nem hallottam már sem Harry hangját, se mást.
   Beletellett pár másodpercbe, mire rájöttem, hogy megint csak álom volt az egész.
   Az álmoknak van egy jó és egy rossz oldaluk. A jó az, hogy az álmodban bármikor azzal lehetsz, aki az életet jelenti számodra - érezheted az illatát, hallhatod a hangját, magadhoz ölelheted, megfoghatod a kezét. A rossz az, hogy, amikor felébredsz és rájössz, hogy egyedül vagy, még jobban visszazuhansz a fekete, fájdalommal teli verembe, amit az ő hiánya okoz. Egy pár pillanat alatt elveszíted az újonnan jött reményt és boldogságot, amiről tudod, hogy sosem jöhet vissza hozzád egy újabb csalódás nélkül. Bizonyos értelemben tehát a mindent magának követelő reménytelenség jobb, mint az időről időre felvillanó, hamis reménysugár.

Harry temetéséből nem sok mindenre emlékszem, mert egy ideje az egész lényemen elhatalmasodott a tompaság - egy nagy űr, ami belülről kezdett emészteni, kívülről talán csak kevésbé mutatkozott meg: a karikás szemeimben, a sápadt arcomban, a reménytelenséget sugárzó testtartásomban. Azt tudom, hogy Hope Alec karjában volt, mert vele mindig nyugodt maradt. A jelek szerint az öcsém értett a kisbabák nyelvén. Hope nálam folyamatosan bőgött, egy percre sem lehetett megnyugtatni. Nem úgy Haydent. Ő csak velem érezte jól magát, másnak alig hagyta, hogy felvegye, kapálózott és üvöltött, ha más másvalaki próbálta meg. Érdekes. A kisfiam csak engem visel el, a kislányom pedig mindenkit, csak engem nem.
   Még mindig furcsa volt belegondolni, hogy már van egy kislányom és egy kisfiam. Még saját magamat is kislánynak éreztem, az anyám kislányának, aki bármit megadna a régi életéért, amikor boldog volt. De valahányszor idáig jutottam a gondolatmenetben, rájöttem, hogy Harryt senki kedvéért nem csinálnám vissza. Nem számít, mennyire fáj, hogy nincs többé - a vele töltött időt, azt, hogy megismertem, semmi pénzért nem adnám oda. Ahogy a két gyermekünket sem.
   Azt tudom, hogy a temetésen sem sírtam, ahogy már nagyon régen nem. Képtelen voltam. Egész testemben reszkettem, és apára kellett támaszkodnom, hogy ne essek el, mert a térdeim nem tartottak meg. Nem a hideg miatt, de a fogaim is vacogtak. Nagyon szép, napsütéses idő volt, amire azért emlékszem, mert biztosan engem és a sorsomat akarta kigúnyolni, ezért biztosan nem azért fáztam, mert hideg lett volna. Hanem az ürességtől, ami átvette a belsőm felett az uralmat. Mintha egy törékeny, vékony papírfigura lennék, akit az első fuvallat összetörhet. De, aki már amúgy is összetört, azzal mit lehet még tenni?

 - Tessa, figyelsz? - lengette meg a kezét az arcom előtt Pet. Összerezzenve néztem rá, és kedves arcán megértő kifejezést fedeztem fel.
 - Ne haragudj - motyogtam, bár tudtam, hogy úgyis megérti. Ahogy azt is tudtam, hogy a szíve mélyén biztosan unja már, hogy megpróbáljon felvidítani, de kötelességtudatból még kitart.
 - Tudod, szerintem írnod kellene - szólalt meg hirtelen.
 - Tessék? - ráncoltam a homlokom.
 - Rengetegen vezetik le úgy a fájdalmukat, hogy kiöntik magukból. Van, aki megfesti, van, aki dalt ír róla, van, aki ír róla egy király regényt vagy verset. Szerintem te is próbálkozhatnál valami ilyesmivel.
 - Nem hinném, hogy van tehetségem ezekhez - ráztam a fejem.
 - Ha még nem próbáltad, honnan is tudhatnád? - vigyorgott rám biztatóan. - Na, várj egy kicsit.
   Felpattant, kihúzogatta az íróasztalom fiókjait, míg meg nem találta, amit keresett, egy új, üres füzet képében. A lámpám mellett álló tolltartóból kihalászott egy fekete tollat, majd a kezembe nyomta a szerzeményeit.
 - Parancsolj - csapta össze a tenyerét. - Hajrá. Nem akarlak zavarni, de magadra hagyni se, szóval, ha kellenék, odalent leszek.
 - Köszönöm, Pet - mosolyogtam rá erőtlenül. Szerettem volna tényleg hálásnak látszani a segítségéért, de nem futotta többre. Viszont, tekintve, hogy mindenkinél jobban ismert engem - Harry után persze -, biztos megértette.
   Amikor becsukódott mögötte az ajtó, az előttem heverő, az első oldalán kinyitott füzetre néztem, és a kezemben tartott tollra. A babzsákfotelemben üldögéltem, az erkélyről betűző, halovány napfény pont megvilágította a füzetlapot. Felhúztam a térdemet, a combomra helyeztem a füzetet, és az ajkamat rágcsálva írni kezdtem. Minden ostobaságot, ami a gondolataim között repkedett. Nem érdekelt, hogy talán semmi értelme, úgysem látja senki.
   Teljesen, visszavonhatatlanul és halálosan szerelmes vagyok valakibe, és nem is igazán tudom meghatározni, hogy mégis miért; egyszerűen így van, és kész. Hiába veszítettem el azóta, hiába tudom, hogy sosem látom már viszont. A szívem valamiért mérföldekkel le van maradva az agyamtól, és még mindig olyasvalakiért dobog, aki már nem is él. Talán az lenne a megoldás, ha nem dobogna tovább - úgy talán megszűnne az a fájdalom, amit miatta érzek.
   Az arcomat a tenyerembe temetve megráztam a fejem, és egyetlen határozott mozdulattal kitéptem a lapot, hogy összegyűrjem és a papírkosaramba hajítsam. Ilyen baromságokat akkor sem hagyhatok meg, ha senki nem olvassa el. Ez... nevetséges. Elgondolkodva rágtam a tollam végét - régi, rossz szokásom volt, azt hittem, már sikerült leszoknom róla, de a mellékelt ábra szerint mégsem -, és hirtelen elhatározásból megint a papírhoz emeltem a kezemet.
   Hiába próbálnám száműzni a lényét az emlékezetemből, hogy kevésbé fájjon az, hogy itt hagyott, egyszerűen nem megy, nemhogy halványodnának, egyre élénkebbek az emlékeim róla.
   Eszembe jut, hogy ráncolja össze a szemöldökét, amikor gondolkodik valamin.
   Eszembe jut a sok gödröcske a szája körül, amikor mosolyog. Szinte még most is látom magam előtt, ahogy a hajába túr, ha ideges vagy feszült. Látom, hogy az ujjaival játszik, ha unatkozik. Hogy az ajkába harap, mikor tanácstalan.
   Előttem van a járása, az az utánozhatatlan, különleges lendület, ahogy egymás után helyezi a lábait. Előttem vannak a szikrázó, smaragdzöld szemei, amik a napfényben szürkének tűnnek, ha pedig dühös, féltékeny vagy vágyakozó, inkább feketék.
   Hallom a kitörő nevetését, a mély, mégis lágy hangját, amihez hasonló a világon nincs. Még mindig bizsereg a kezem attól, ahogy megfogta, eltüntetve hatalmas, forró, biztonságot adó ujjai között az én picike tenyeremet; még most is megborzongok az érzéstől, hogy a csodás hullámokban leomló, selymes haja a bőrömet csiklandozza. Még most is le tudnám rajzolni emlékezetből az összes tetoválást, ami az isteni testét borítja.
   A könnyekre vártam, miközben ezt a lapot is kitéptem és kidobtam. De nem jöttek. Olyan érzés volt, mintha a könnyeimet a lapba itattam volna, csak tinta formájában. Mintha átkonvertáltam volna a fájdalmamat valami, a papír által elnyelt formátumba.
   Még további oldalakat írtam tele, aztán, ha észbe kaptam, persze azonnal ki is dobtam őket. Nem szabad, hogy bármi is maradjon belőlük. Az lesz a legjobb, ha soha senki nem tud a létezésükről sem. Nem értettem, miért érzek így, de annyira titkosnak tartottam a papírra vetett gondolataimat, hogy inkább megsemmisítettem volna őket, mintsem bárki is elolvassa. Úgysem értenék. Én sem értem.
   De főként azt nem értem, hogyan fogok én normális életet élni, felnevelni a gyerekeimet vagy a mesék szereplőihez hasonlóan boldogan élni, míg meg nem halok - Harry nélkül.