Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2016. január 1., péntek

2. évad, 34. fejezet: Egy ősi szerelem

A húgom a kórházi ágyamon, mellettem ugrált, miközben az ikrek egymást kergetve fogócskáztak. Fáradtan figyeltem őket, és egy részem szeretett volna mosolyogni, de nem volt elég erőm hozzá. Még mindig olyan volt, mintha agyonvertek volna, és elvették volna mindenemet, amiért érdemes lett volna küzdenem. Valójában ez is történt.
   Nem tudom, melyik lett volna a könnyebb: egyedül ülni a semmibe bámulva, saját magamat marcangolva, vagy pedig ez, ami most volt. Hogy az egész családom itt ugrál körülöttem, és kínosan próbál mosolyt csalni az arcomra. Persze, a kicsiknek fogalmuk sem volt semmiről, köztük az ikreknek, Ashtonnak és Rebeccának sem, ők csak önmagukat adták, de anya tényleg ötpercenként igyekezett valahogy a kedvemre tenni. Ajánlkozott, hogy hoz nekem a büféből ezt vagy azt, kinyitja az ablakot, mert biztos melegem van, felveri a párnámat, aminek semmi baja, félresimít egy hajtincset a homlokomból. A hajam egyébként ápolatlanul, egy nagy gubanc formájában állt a fejemen. Szerencse, hogy nem volt tükör a közelben, különben csupán a tükörképemtől elment volna az életkedvem.
   Nem kellett már sokáig elviselnem ezt ahhoz, hogy rájöjjek: jobb lenne egyedül. Nem tudom, a filmekben hogy megy ez; ott a főhősnek valahogy mindig könnyen megy az, hogy felvegye a normális élete fonalát. Ott a gyász számomra valahogy mindig könnyebnek tűnt, mivel eddig sosem kellett átélnem. Most viszont, hogy az egyhetes itt tartásom harmadik napját tengettem, úgy, hogy egy percig sem hagytak magamra, úgy éreztem, felrobbanok. Nem voltam képes... erősnek látszani, nevetni, mosolyogni, kihúzni magamat vagy épp megfésülködni. Az olyasmi lett volna, amihez kell valamilyen motiváció, és nekem egyszerűen nem maradt.
   Éjszaka, mikor végre egyedül maradtam, csak sírni akartam, de a könnyek nem jöttek, fogalmam sincs, miért. Hiszen szinte hallottam, ahogy meghasadt a szívem, akkor miért nem tudok sírni? Talán léteznek olyan fájdalmak, amiket nem lehet kisírni, ezért nem is tudsz miattuk könnyeket ontani, mert a szíved tudja, hogy nincs értelme?
   És most, hogy Harry nem volt itt, hogy még a legnehezebb helyzetet, a legborzasztóbb szerencsétlenséget is örömtelinek tüntesse fel, mindenben csak a rosszat láttam. Amikor a kis Ashton felnevetett, arra gondoltam, hogy Harry régen anyámat szerette... Annyira, hogy évtizedekig nem tudott megfeledkezni róla. Hogy anyának volt lehetősége és ideje rá, hogy Harryvel legyen, míg nekem nem. Amikor lett volna, nekem az érettségimre kellett készülnöm... Ash és Reb, ha nem is a sajátjukkal, de apával nőttek fel, míg az én gyermekeim nem fognak. Harry már nem jöhet vissza értük. Engem pedig nem engednek elmenni, hogy Harryvel lehessek. Mert, ha van isten, és van élet a halál után, akkor tudom, hogy nekem az ő oldalán a helyem.
   Én Harryvel szerettem volna berendezni a közös lakásunkat, ami eddig üresen állt, és úgy is fog maradni, mert soha nem lesz szívem odaköltözni. Különben meg, mit kezdenék ott egyedül a két babával? Harryvel akartam felnevelni a gyerekeinket. Vele akartam felébredni reggelente, és az ő karjaiban akartam elaludni minden este. Vele szerettem volna megöregedni. Nem is volt semmi más tervem az életemmel, csak annyi, hogy Harryvel legyek. Mi maradt ezekből most, Harry nélkül? Amikor az ember egy nap arra ocsúdik, hogy minden létező álmáról le kell mondania, arra, szerintem, nincs orvosság. És ezt igazságtalannak éreztem. Nagyon.

Elérkezett az utolsó nap, amit a kórházban kellett töltenem. Reggel szokás szerint anya vett rá, hogy egyáltalán felüljek az ágyban, és ne csak feküdjek és bámuljam a plafont. Bekapcsolta nekem a tévét, és minden idióta poénon nevetett, gondolom, azt hitte, hogy ezzel jókedvre deríthet. Két óra múlva feladta, és szomorúan megszorította a kezemet. Biztosított, hogy nyugodtan hívjam, ha szükségem lesz valamire, de neki haza kell mennie a többiekhez, mert megbeszélték apával, hogy utána ő jön be hozzám.
   A jegygyűrűmet piszkáltam, amit azóta sem vettem le egy pillanatra, és nem is éreztem magamat képesnek arra, hogy valaha megváljak tőle. Ahogy Harry, úgy a tőle kapott gyűrű is a részem marad.
   Apa kopogás nélkül lépett be, de megállt az ajtóban, és végigmért, mintha ellenőrizné, hogy beszámítható vagyok-e.
 - Vendéget hoztam, Tess - jelentette ki csendesen. A szemem sarkából láttam, hogy félreállt az ajtóból, de még nem gyűjtöttem össze elég lelkierőt ahhoz, hogy odafordítsam a fejem.
   Ahogy ő belépett az ajtón, apa pedig magunkra hagyott, valami megváltozott a szobában.
   Az elmúlt évek egyszerre lepték el az agyamat, minden boldog emlékünkkel együtt. Nem tudtam, apa ötlete volt-e, de akárkié is, az az ember nagyon jól ismert engem. Akárkinek a szavára fittyet hánytam volna, és sosem kászálódóm vissza az élők világába, hogyha ő nem vesz rá.
   Az ágyam mellé lépett, és arcán mindentudó mosollyal nézett a szemembe. Könnyedén az ágyam mellé emelt egy széket, hogy leülhessen rá.
 - Szia - suttogta lágyan, és a hangjától akaratlanul is melegség járt át.
 - Szia - ismételtem, miközben a szemembe könnyek szöktek. Harryért nem voltam képes sírni, ahhoz túlságosan fájt az elvesztése. De az első szerelmemért és legjobb barátomért tudok. Csak azt az öröm miatt.
   Nem tudom, melyikünk mozdult először, nem is az számít, hiszen mindig profik voltunk abban, hogy ugyanakkor szólaljunk meg, mint a másik, rendszerint szóról szóra ugyanazt mondva. Akkor éreztem először újra, hogy élek, mikor az erős, biztonságot nyújtó karokba bújtam, és az én pálcikává soványodott karjaimmal szorosan átöleltem Peter széles, izmos hátát.
 - Az ölelésed ugyanolyan maradt - mormolta a vállamba Pet, és a hangján éreztem, hogy mosolyog. Ha valakit egyszer az életednél is jobban szerettél, akkor nem számít, meddig voltatok távol egymástól, mindig pont ugyanúgy fogod ismerni, mint a tenyeredet. - Fogadd szívből jövő részvétemet, Tessy - váltott át a hangja egy teljesen más hangnemre.
   A szavait hallva ismét újult erővel csorogtak végig a könnyek az arcomon, és tudtam, hogy nem kell megköszönnöm, mint ahogy azt az illem megkívánná, mert ő is tudja, mit érzek. Nem azért tudhatja, mert meghalt az, akit szeretett, hanem azért, mert elhagyta őt valaki másért. De már emiatt sem volt bűntudatom, egyszerűen csak boldog voltam, hogy most itt volt velem azok után is, amiket tettem vele, és továbbra is az én boldogságom a legfontosabb neki.
 - Tudom, hogy ez az utolsó problémád most, de annyira hiányoztál, kicsim. - Akadozó hangjától ismét tisztán láttam magam előtt minden közös emlékünket, azokat, amikkel egykor a legboldogabb emberré tett. Hiába nem voltam már szerelmes belé, és csupán elszakíthatatlan barátságot éreztem iránta, amit bizonyára ő is érzett irántam, de akkor is ő volt a legeslegelső ember, akivel mindent el tudtam képzelni az életben. A becenév megmosolyogtatott, mert annyiszor hívott így régen, és hiába teljesen más minden, ez az egy dolog ugyanúgy jelképezi, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak.
 - Te is nekem, Pet - suttogtam őszintén, és egészen biztos vagyok benne, mélyen érzem, hogy azt is tudja, hogy ezt nem úgy értem, mint ahogy azt egy szerelmes mondaná. Ő sem úgy mondta. Lehet, hogy nem tudok olvasni az emberekben, de Petert ismerem, és tudtam, hogy már nem úgy néz rám, ahogy akkor nézett, amikor szerelmes volt belém.
   Perceken át csak öleltük egymást tovább, észre sem véve az idő múlását. Az illata, a bőre melegsége, a haja puhasága, a szoros ölelése mind ugyanaz volt, mint legutoljára. Tudtam, hogy miért jött ide, és a gyengébb felem könyörgött, hogy ne mondja azt, amit mondani akar, de az élni vágyó, életet szomjazó felem alig várta, hogy végre visszarántson engem a fényre.
 - Apukád elmondta, mit művelsz, Tessa - mondta tisztán, és elhúzódott az ölelésből, komolyan nézve a szemembe, kezeivel a térdein támaszkodva. - Továbbra is a legjobb barátomként szeretlek, és nem engedem, hogy élőhalott légy.
   A szóhasználatától elmosolyodtam, mire ő is. Így megy ez, így ment mindig. Ő csinál vagy mond valamit, amivel megmosolyogtat, aztán ő is elvigyorodik attól, hogy én így teszek.
 - Annyi minden áll még előtted, Tessy, amit most nem látsz be, mert próbálod a könnyebb úthoz szoktatni magadat, de nem teheted meg, hogy feladod. Szültél két gyermeket, annak a férfinak a gyermekeit, akit mindenkinél jobban szeretsz. Valóban hagynád, hogy nemcsak apa, de anya nélkül nőjenek fel? Neked élned kell, kicsim. - Szünetet tartott, és az ajkát harapdálta, ahogy mindig, mikor azon tűnődik, hogy mondjon-e valamit, vagy ne. - Ha másért nem, akkor azért, mert a legjobb barátom nélkül én sem tudok meglenni.
   Elnevettük magunkat, én pedig a keze után nyúltam, amit csillogó szemmel szorított meg. Erre is csak ő volt képes. Éveknek tűnő napok óta nem mosolyogtam, nem nevettem és meghalni szerettem volna, erre jön ő a meleg, barna szemeivel és egyszerű, őszinte mosolyával, és azt érezteti velem, hogy a világon minden rendben van. Aztán neki megint elkomorodott az arca, és ezzel egyidőben nekem is.
 - Harry elment, Tess, de te még itt vagy. - A hüvelykujjával a bütykeimet simogatta a kezemen, ahogy régen is. - A szüleid. Az öcséid és a húgaid. Itt vagyok neked én is, mert sosem hagynálak el. És itt van neked két csodálatos, életerős gyerek, akik egy hónappal előbb születtek, mint kellett volna, és, bár kisebbek, mint kéne, mégis kicsattannak az egészségtől. - Előrehajolt, hogy a szabad kezével a fülem mögé simíthassa egy hajtincsemet. Most, hogy vele voltam, egyszer sem jutott eszembe, hogy úgy festhetek, mint egy zombi, mert őt ez sosem érdekelte. - Szerinted Harry tényleg azt akarná, hogy a szerelme feladja mindezt azért, mert ő elment?
 - Nem tudok nélküle élni, Peter - mondtam ki a fájdalmas igazságot, és lebiggyedt a szám. A könnyeim továbbra sem álltak meg.
 - De tudsz, kicsi. Csak még nem akarod elhinni, mert azt hiszed, rossz ember lennél, ha tovább élnél nélküle. Pedig ez nem igaz, tudod? Tudom, hogy nehéz elhinni, de nekem elhiheted, mert sosem hazudnék neked.
 - Tudom - hajtottam le a fejét.
 - Akkor mire vársz? - pattant fel, a kezemet továbbra sem engedve el. - Szeretném viszontlátni végre Tessa Isabella Tomlinsont, azt a lányt, akit megismertem, és úgy, ahogy megismerem. Az a Tessa Isabella Tomlinson pedig jól tudod, hogy nem ült volna itt egy héten keresztül, tétlenül. Úgyhogy most szépen fogod magad, és visszatérsz az élők közé. Felöltözöl, és eljössz velem sétálni. Vita nincs! - emelte fel a mutatóujját, mikor látta, hogy szólásra nyitnám a számat. - Április van, könyörgöm, gyönyörű az idő, nem porosodhatsz itt, mikor előtted az egész élet.
   A lelkesedése ragadós volt. A hosszas semmitevés után az egész testem elzsibbadt, és csontsoványra fogytam, de Petert láthatóan semmiféle kifogás nem érdekelte.
 - Engedélyezel nekem egy zuhanyzást? - tudakoltam.
 - Igen, de gyorsan, mert, ha rájövök, hogy húzod az időt és tétovázol, azt megbánod - fenyegetőzött, pedig tudtam, hogy nem csinálna velem semmit. A bőröndömhöz léptem, és kiemeltem az első ruhadarabokat, amik a kezembe akadtak. A fürdőszobába vonultam, és igyekeztem a lehető leggyorsabban megmosni a hajamat, ami az egyhetes elhanyagoltság után elég nehéz macera volt. Végre megszabadultam a kórházi ágynemű-szagomtól is, és lemostam magamról egy megfoghatatlan koszréteget is, amit életuntságnak hívtak.
   Peter, ahogy mindent, ezt is helyre tudta hozni. Ez sem változott.

Egymás mellett sétáltunk, és Peter olyan volt, mint egy hiperaktív kisgyerek. Vett nekem egy hatalmas plüssmackót, amit a következő szavakkal nyomott a kezembe: - Csak azzal a feltétellel adom neked, ha megígéred, hogy nem a mackónak, hanem nekem fogsz szólni először, ha esetleg megint vissza akarnál süllyedni a depresszióba.
 - Peter, ennek semmi értelme. Én... - A számra helyezte a mutatóujját, ezzel elhallgattatva engem, mint ahogy régen is tette, mikor úgy gondolta, hogy butaságokat beszélek.
 - Élni fogsz, és boldog leszel. Tudod, hogy miért? - Megráztam a fejem. - Azért, mert megígérted nekem. Emlékszel még?
   Megint könnyek szöktek a szemembe az emléktől. Egyszer, még a kapcsolatunk elején Peter szülei valami hirtelen állásajánlat miatt a fejükbe vették, hogy el akarnak költözni az ország másik végébe. Igazából még csak állásinterjúra mentek oda mind a ketten, de már valamiért ezer százalékig biztosak voltak benne, hogy mindkettejüket felveszik, és akkor költözik a család. Peter akkor eljött hozzám, és feldúltan megígértette velem, hogy bármi történjék is, én boldog leszek, és nem adom fel. Hogy mindig ki fogok tartani, bármi áron.
 - Már hogyne emlékeznék - suttogtam zokogva, és a nyakába vetettem magam, a plüssmacit kettőnk közé préselve ezzel. Szorosan viszonozta az ölelésemet, és elnevette magát.
 - Helyes. Mert akkor már csak ezért sem adhatod fel. Mert megígérted nekem. És Tessa Tomlinson sosem szegi meg azt, amit ígér.
   Elhúzódtam tőle, és dühösen vállba csaptam. Hihetetlen, hogy ezt is képes úgy előadni, mintha az időjárás forogna kockán. - Ez nem ér! Nem is gondoltam komolyan! És ezt akkor nem is erre értetted!
 - Késő bánat, Tessy - cukkolt, és önelégült vigyorral az arcán összeborzolta a hajamat. - Nem kérsz fagyit? De, kérsz. Gyere!
   A vállamat átkarolva húzott a legközelebbi fagylaltos felé, és az ellenvetéseimmel nem törődve vett nekem három gombóc fagyit, természetesen a kedvenceimet. Amíg a sorban álltunk, akaratlanul is az előttünk várakozó, háromgyerekes anyukát hallgattam, ahogy a gyerekeihez beszélt. Az arca ragyogott a boldogságtól, a hangja vidáman csengett, és olyan szeretettel fogta a két kisebbik csemete kezét, hogy szinte illetlenségnek éreztem, hogy figyelem őket.
   A meleg, tavaszi napfény tűzött ránk. Csodálkoztam is, hogy Londonban ilyen nyárias meleg van tavasszal. Vagy az időjárás is csak gúnyolódik rajtam.
   Peter a  kezembe nyomta a tölcséremet, miközben ő a saját fagyijának látott neki. A fény megcsillant a haján, amitől még fiatalabbnak nézett ki, ismét eszembe juttatva mindent, amit együtt megéltünk. Életem második legboldogabb szakasza volt, mert a legboldogabb Harryvel voltam.
   Lefelé görbülő szájjal jöttem rá, hogy ezek szerint már sosem leszek olyan boldog. Egyedül Harry tudott annyira boldoggá tenni, és Harry nélkül már sosem lehetek az.


Kukucs! Tudom, milyen régóta nem hoztam új fejezetet, de megvolt rá az okom. De szeretném, ha tudnátok, hogy csak így, szó nélkül sosem hagynám abba a blogot. Nem számít, hogy alig kommenteltek vagy pipáltok, nem számít, hogy tizedannyi feliratkozóm van majdnem két évad után, mint másnak a prológus után - hiszek benne, hogy egy nap eljutok arra a szintre, hogy az én írásaimat is elismerjék, hogy az én blogom is legyen olyan népszerű, mint az összes többi. Addig is boldog új évet kívánok mindenkinek! :)