Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2016. december 22., csütörtök

3. évad, 6. fejezet: Haditerv

Hayden

 - Nem, eskü, hogy Hope nem lesz ott, de ezt már megbeszéltük, Can - forgattam meg a szemem, amit úgysem láthatott. - A koncert utáni afterparty-n csak a banda, én meg pár haver lesz, köztük Tori, de vele, remélem, nincs bajod. Azt pedig kétlem, hogy Hope eljönne a koncertre, úgyhogy tiszta a levegő.
    Bármennyire nem mutattam, rettenetesen zavart a feszültség a húgom és Can között. Épp ezért léptem a tervem második felére, amint Can elköszönt. Rögtön a testvérem nevére böktem a telefon kijelzőjén, és neki is előadtam ugyanazt a dumát - gondosan ügyelve arra, hogy kihangsúlyozzam: Can nem lesz jelen.
   Elégedetten hátradőlve néztem át a dalszövegeket - kívülről fújtam őket, hiszen a nagy részüket vagy én írtam, vagy sokat segítettem a megírásukban, de biztosra akartam menni, hogy nem felejtek el egyetlen sort sem a színpadon -, és gondolatban már el is terveztem Can és Hope találkozását az afterparty-n. Ismertem őket, így pontosan tudtam: Can sosem kezdeményezne egy olyan lánnyal, akinek pasija van, még akkor sem, ha az a pasi történetesen a Cody Anders névre hallgat; Hope pedig sosem mutatkozna gyengének, senki előtt, így ki volt zárva, hogy elmondaná Cannak, ha érezne is iránta valamit. Ha egy egészen picit rásegítek, hogy illuminált állapotba kerüljenek - nem nagyon, csak annyit, hogy megeredjen a nyelvük -, és ugyanakkor legyenek ugyanott, nyert ügyem van. Mindenki boldog. És amikor már boldogok, akkor egyikük sem tépi le a fejemet, amiért hamisan esküdöztem és ármánykodtam az összejövetelük érdekében; mindent kitaláltam. Ezért az ördögi tervért igazán érdemelnék valami díjat.

Még mindig egekben járó adrenalinszinttel léptem le a színpadról, és a bandatársaim kurjongatásától letörölhetetlen vigyorral az arcomon indultam meg rögtön az épület hátsó részében lévő diszkó bárpultja felé. Azonnal kiszúrtam Cant a tömegben, és - fejben rögtön kipipálva a tervem listáján Can idehozását - odasiettem hozzá. Azonnal kértem két vodkanarancsot, mielőtt egyáltalán tiltakozhatott volna. Bár nem gondoltam, hogy megtenné.
 - Örülök, hogy eljöttél - veregettem meg a vállát.
 - Alap - vigyorgott. - De hogyhogy nem Torival foglalkozol inkább?
   A pillantását követve szemügyre vettem Victoriát, és nyeltem egy nagyot, remélve, hogy nem látszanak az arcomon a gondolataim; vagy legalább nem az összes. Sietve elszakítottam róla a pillantásomat, és erőtlenül Canra mosolyogtam. Kicsit le kell itatnom, mielőtt a húgom ideér, és ebbe nem fér bele Tori is. A húgom boldogsága fontosabb.
 - Most nem izgat - vágtam rá szenvtelenül, de Can amellett, hogy jó emberismerő volt, engem elég régóta ismert ahhoz, hogy kapásból kiszúrja a hazugságomat. - A legjobb barátom akármikor leléphet a világ másik végére, hát már csak meghívom egy utolsó piára? - tártam szét a karom, nem törődve az így szétfröccsenő itallal. - Csirió!
 - Csirió - motyogta Can, és habozás nélkül lehúzta a poharat. - Kérünk még! - szólt oda a csaposnak, én pedig próbáltam nem összeesküvő stílusban elvigyorodni.


Hope

 - Nem, most nem lesz jó, a tesóm meghívott egy buliba, és már megígértem neki, hogy elmegyek - erősködtem, és szinte láttam magam előtt, ahogy Cody megforgatja a szemét. Imádtam a ragaszkodását, de szerettem volna egy olyan programot, amin ő nincs jelen, a testvérem viszont igen. Kicsit úgy éreztem, hogy elhanyagoltam az utóbbi időben.
   Miután elköszöntünk, elég volt a hallásomra bíznom magamat: a buli helyszínén már fülsüketítő zene szólt, ami jelezte, hogy szokás szerint sikerült elkésnem. Kiszúrtam Haydent a bárpult mellett, amint épp rázkódnak a vállai a nevetéstől. Ült mellette valaki, de a testvérem pont kitakarta, úgyhogy nem tudtam rájönni, ki lehet az. Biztos az egyik bandatársa.
   Szinte már hagyomány, hogy a bátyám láttán levakarhatatlan vigyor vegye át az uralmat az arcom felett, és ez most sem volt másképp. Ilyenkor rettenetesen idiótán nézhettem ki, de nem tudtam tenni ellene.
 - Szia, Hey - kiabáltam a fülébe, hogy meg is hallja a háttérzajon keresztül. Az ijedségtől felugrott, és a tenyerét a szívére szorítva valószínűleg elkáromkodta magát; a szavait nem hallottam, de nem a zene miatt, hanem mert ekkor megakadt a szemem Canon.
   Sarkon szerettem volna fordulni, de Hayden elállta az utamat, és a karomra szorította a kezét, megakadályozva a szökési kísérletemet. Ahhoz képest, hogy láthatóan részeg volt, a szorítása meglehetősen kemény, és lévén jóval erősebb nálam, nem is tudtam volna lefejteni magamról az ujjait.
 - Te szemét kerítő - húztam össze a szemeimet dühömben.
 - Hé, kishúgom, miért nem ülsz le, és iszol velünk egy kortyoooot? - nyújtotta el az utolsó szót, és csettintett a csaposnak, aki automatikusan tette a pultra a következő italt. Mert a testvéremnek és Cannak már nem az első lehetett, az biztos.
 - Iszonyatosan utálom a részeg énedet - sziszegtem, mintegy magamnak, miközben Hey letuszkolt a székre Can mellett, ő pedig a másik oldalamra ült. Biztos így akarta elejét venni annak, hogy vissza se nézve Cody-hoz rohanjak.
   Kínomban és jobb lehetőség híján a poharamért nyúltam, és egy fintorral felhajtottam a tartalmát. Kértem a pultostól egy tequilát, és halványan érzékeltem a testvérem tapsát magam mellett, és valami olyasmit, hogy "ugye, hogy jó a buli". Megforgattam a szememet, és gondosan kerültem a jobbomon ülővel a kontaktust. Belőle is szinte sugárzott a feszültség, vagy csak én éreztem így, mert velem ez volt a helyzet.
 - Hé, húgi, táncoljunk! - csapott a pultra úgy fél óra múlva - akár napok is eltelhettek volna, amennyire én meg tudtam állapítani - a bátyám, majd választ sem várva megragadta a kezemet és a parkettre ráncigált. Kicsit megszédültem, mikor felálltam, de a táncnak már a gondolata is felszabadító volt.
   Találkozott a pillantásom egy szőke hajú srácéval. Rákacsintottam, ő pedig elvigyorodott, és addig manőverezett a táncoló testek között, amíg oda nem ért hozzám. Egy ideje már nem láttam a bátyámat, biztos ő is talált magának táncpartnert - remélem, Torit, gondolta az elmémnek az a fele, amelyik még emlékezett bármilyen keresztnévre is.
   Egy pillanatra lehajtottam a fejem, mert valaki a lábamra taposott, és mire felnéztem, szőke partnerem helyét átvette egy sötét. Kicsit elnyíltak az ajkaim a látványtól. Can ritkán járt buliba, és szerintem diszkótánc közben még sosem láttam. Jól álltak neki a villódzó, kavargó fények; még inkább kihangsúlyozták, milyen félelmetesen gyönyörű az arca. A legtöbb törökkel ellentétben neki kék szemei voltak, amik most tizedmásodpercenként más neonszínekben izzottak.
 - Nem is tudtam, hogy ilyen jól táncolsz! - Meglepődtem magamon, hogy sikerült egy összefüggő, értelmesnek tűnő mondatot kiejtenem a számon, ami nem a "hogy lehet valaki ilyen szívdöglesztően dögös" volt.
 - Te sem panaszkodhatsz - kiáltott vissza, amit leginkább a szájáról tudtam csak leolvasni. - És hogyhogy szólsz hozzám? Tudtommal faszkalap vagyok, akit nem akarsz többet látni.
 - Talán mégis - vigyorodtam el idétlenül, amit tétovázva viszonzott. Láttam, hogy feszült, így hirtelen elhatározástól vezérelve átkaroltam a derekát.
 - Könnyebb lenne haragudni rád, ha nem lennél egy kibaszott félisten - döntöttem oldalra a fejemet.
 - Csak félisten? - vonta fel a szemöldökét, és megnyalta az ajkát.
 - Az istenek istene - helyesbítettem vidáman, és a vállára hajtottam a fejemet, hogy ne a szeme láttára nevessek fel idétlenül.
 - Hope - mondta komoran, és megborzongtam attól, ahogy kiejtette a nevemet. Felemeltem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek. - Nekem... mondanom kéne valamit. Én...
 - Szépen vagyunk - hallottam egy halványan ismerős hangot magam mellől, amire rögtön odakaptam a fejemet. - Lecseréltél, bébi?
   Zsibbadt agyamhoz nehezen jutottak el a szavai, de ami ezután történt, az maradéktalanul beleégett az emlékezetembe. Mire feleszméltem, Cody a földön feküdt, Can pedig teli tüdőből káromkodva az öklére szorította a kezét. Egyikük sem maradt meg sokáig ennél a tevékenységnél, ugyanis a barátom felpattant a földről, és a táncpartneremre vetette magát.


Can

Ha a hülyeség fájna, én díjat kapnék.
   Hayden esetlenül szorította a képemre a jeget, ami semmit nem használt. Arról már nem is szóltam neki, hogy a testemnek kivétel nélkül minden pontja sajog, mert akkor talán már jégkocka-fürdőt is vehetnék.
   A lényeg, hogy a szar humorod még a régi, Haznedar.
   Nem tudtam nem újra és újra lejátszani magamban azt a percet. Az nem érdekelt, hogy Cody megvert - az érdekelt, hogy mit mondtam volna Hope-nak, ha a háziállata nem jelenik meg. Nem azt, hogy nemsokára Isztambulba megyek. Azt mondtam volna neki, hogy nemsokára Isztambulba megyek, mert nem bírom elviselni, hogy minden napját mással tölti... és nem velem.
 - Bocs, haver, de baszottul remeg a kezem, és asszem', hányni is fogok... - A vécé felé fordult, és a hangokból ítélve pontosan azt tette, amit megjósolt.
 - Azért remélem, nem a pofám látványa váltotta ki ezt belőled - vigyorodtam el keserűen. - Mennyire ronda?
 - Hát... Nem annyira - préselte ki magából.
 - Gyakorold még a füllentést. - Füllentést, az az, öcsém! A részegségtől megnő a szókincsed!
 - Nem jött össze a haditervem - mélázott Hayden, a fürdőkád szélére ereszkedve.
 - Sok minden nem jött össze, haver - tápászkodtam fel, és átvánszorogtam a nappaliba. - Remélem, nem gáz, ha a nappaliban alszom.. Bár, Hope biztosan nem fog hazajönni ma, szóval ezt a haditervet már ki se kell tervelni.
   El sem tűnődve azon, hogy az előbbi mondataimnak volt-e értelme, arccal előre a kanapéra buktam.

Hasogató, fájdalomtól lüktető fejjel ültem a párnáknak támaszkodva, és az életemen tűnődtem, természetesen mély önsajnálatba burkolózva. Hallottam Hayden halk horkolását a fürdőszoba felől, ami jelezte, hogy előző éjszaka nem volt már ereje, hogy alkalmasabb alvóhelyre vonszolja magát.
   Már biztos voltam benne, hogy amint összeszedtem magamban elég erőt, hogy felálljak a kanapéról, a repülőtérre vezet az első utam. A hat hónapi zsoldosság lehetősége lebegett a lelki szemeim előtt, és úgy voltam vele, hogy most semmi más nem terelhetné el jobban a figyelmemet Hope-ról, mint egy kis idő jó távol tőle. Akár el is felejthetném őt.
   Ez hülyeség.
   Ennél nagyobb baromságot még sosem gondoltál.
   De attól még el kell tűnnöm. Szerintem ezzel a történtek után már Hayden is egyetért. Igaz, főként a részegségem tehetett arról, hogy így reagáltam Cody felbukkanására, de valószínűleg józanul is hasonlóan tennék. Hope boldog vele, és nincs szüksége rám, ahogy azt annyiszor bizonyította és jelezte is. Hayden talán hiányolna, de ő népszerű és nyitott típus, meglesz nélkülem. Mást meg úgysem ismerek itt. A szüleim még támogatják is az Isztambulba utazásomat.
   De ha nem támogatnák, akkor sem lenne értelme maradni úgy, hogy Hope gyűlöl.



Nos igen, megint egy nyúlfarknyi, elég lapos fejezettel jöttem, de mivel már másfél hónap eltelt az előző fejezet óta, úgy éreztem, muszáj életjelet adnom magamról. Különben is mindjárt karácsony, és nem tudom, mikor hol áll majd a fejem, úgyhogy jobb a biztonság - mármint az, hogy közzéteszem most ezt a rövid fejit ahelyett, hogy a bizonytalan jövőben hoznám valamikor, talán ugyanilyen röviden. Értitek.
Azonkívül szeretnék mindenkinek nagyon boldog karácsonyt és újévet kívánni! (És azt, hogyha bármilyen véleménye van a blogról, ne habozzon megírni, kipipálni, jelezni bármilyen formában, mert rettenetesen sokat jelentenek a visszajelzések!) <3
xoxo Nessa

2016. november 6., vasárnap

3. évad, 5. fejezet: Gyáva lélek

Hope

Felvillanyozva pakoltam fel a céges motorom csomagtartójára az aktuális adag rendelést, az utolsót aznap. Leterítettem egy nejlonnal, mert eleredt az eső, ahogy Londonban tíz napból kilencen. Már sötétedni is elkezdett, de a munkaidőm a végéhez közeledett, ezért nem siettem el, mert ha még a műszakváltás előtt visszaérek, képesek elküldeni még egy adaggal.
   Mikor visszaértem, egy gyanúsan ismerős alakot pillantottam meg a pizzéria falának támaszkodva, az eső ellen az eresz alá húzódva. Can már viszonylag jobban festett, mint reggel, és alig látszott rajta, hogy nemrég még annyira hulla másnapos volt, hogy úgy nézett ki, mint a mosott szar. Mindig megijesztett, hogy százkilencven centi, de most inkább azért akadt el a szavam, mert észveszejtően jól nézett ki. Legszívesebben fejbe csaptam volna magamat ezért a gondolatért, de nem tagadhattam. Szerettem, hogy Can nem állt be a sorba, ahogy Cody sem szokott - nem zselézte a haját, mindig természetes volt, és még így is piszkosul jól nézett ki. És a legegyszerűbb farmerban és sima pólóban is lekörözte akármelyik férfimodellt.
 - Szia! Hát te? - léptem oda hozzá, gyorsan elbújva az eresz alatt.
 - Szervusz - nézett rám féloldalasan, a fejét nem mozdítva. - Ne haragudj, hogy idejöttem anélkül, hogy szóltam volna. Csak elfelejtettem valami fontosat mondani reggel.
   Kérdőn felvontam a szemöldökömet, és kíváncsi arckifejezéssel jeleztem, hogy hallgatom.
 - Bocsánatot szeretnék kérni - jelentette ki. A török akcentusa mindig felerősödött, amikor dühös vagy épp bűnbánó volt. Eddig fel sem tűnt, hogy milyen jó a hangzása. - Az én ötletem volt, hogy elmenjünk inni. Azt mondtam Haydennek, hogy ez a szülinapi ajándékom. És azt is sajnálom, amit részegen műveltem, bár szinte semmire nem emlékszem belőle - hajtotta le a fejét. - Ne haragudj, hogy miattam ilyen állapotban kellett látnod a testvéredet és engem. Többször nem fordul elő, esküszöm.
   Minden szava után egyre nehezebben tudtam elnyomni a mosolyomat. Can volt a leglelkiismeretesebb ember, akivel valaha találkoztam, vagyis, ha jobban belegondolok, az egyetlen ilyen a testvéremen kívül. Ha valami rosszat tett, rögtön tudta, hogy bocsánatot kell kérnie érte, és meg is tette, olyan gyönyörű egyszerűséggel és őszinteséggel, ahogy mások káromkodnak. Ha pedig ígéretet tett, netán meg is esküdött valamire, akkor az ember biztos lehetett benne, hogy meg is tartja azt. Egyszerűen azért, mert Can Haznedar soha nem szegte meg az adott szavát. Nem az ő stílusa lett volna.
 - Megbocsátasz? - tudakolta halkan, kérdőn oldalra döntve a fejét.
 - Rád képtelenség haragudni, Haznedar - nevettem el magam, és átkaroltam a derekát, hogy az oldalához bújhassak. - Különben is, te szinte sosem teszel semmit, amit meg kéne bocsátani, ezért külön jó érzés, amikor mégis megbocsáthatok valamit neked.
   Felnevetett, miközben viszonozta az ölelésemet.
 - Engesztelésül arra gondoltam, meghívlak vacsira - vigyorgott rám lelkesen.
   Már majdnem rávágtam, hogy szuper ötlet, amikor eszembe jutott, hogy Cody-val mára ugyanezt beszéltük meg. Bizonyára Can is meglátta a változást az arcomon, mert elkomorodott és másfelé nézett.
 - Ne haragudj, Can, de a ma nem jó - mentegetőztem, és valamiért szégyelltem magam. - Cody-val...
 - Persze, semmi baj - vágott közbe, és a hangja mintha azt sugallta volna, hogy inkább ne fejezzem be a mondatot. - Majd legközelebb, ha ráérsz - erőltetett mosolyt az arcára, és a cipőjét kezdte pásztázni.
 - Persze - feleltem lehangoltan, és az órámra pillantottam. - Asszem, már indulnom is kéne, ha nem akarok elkésni. De eldobhatlak haza a mocival, ha gondolod!
 - Nem, kösz, megoldom - felelte határozottan, és egy pillanatra mintha élt hallottam volna a hangjában. Elhessegettem a gondolatot. Cant nem olyan kicsinyesnek ismertem, hogy ilyesmin megsértődjön.
   Vártam, hogy búcsúzóul megölel, vagy legalább egy sziát megereszt, de csak elfordult, és a telefonját kezdte nyomkodni, gondolom, hogy taxit hívjon. Isztambulban, ahonnan Can jött, mindenki taxival közlekedett, és ez a szokása neki itt, több ezer kilométerre is megmaradt.
 - Na jó. Elárulod, mi bajod van? - szóltam rá idegesen.
   A füléhez emelte a telefont, és közben nyugodt arckifejezéssel rám nézett. A tengerkék szempár hidegen meredt rám, én pedig nem értettem, miért dühös rám - ez pedig kifejezetten idegesített, már-már mintha nyugtalanított volna.
 - Jó napot, egy taxit szeretnék a... - Nem tudta befejezni, mert kikaptam a kezéből a telefont.
 - Bocs, majd később visszahívja - hadartam a készülékbe, és sietve kinyomtam, mielőtt Can lecseszhetett volna.
 - Mi bajod van? - rivallt rám ingerülten.
 - Először te válaszolj nekem! - követelőztem, és elhatároztam, hogy addig nem hátrálok meg, amíg nem kapok választ. - Amióta Cody visszajött, úgy viselkedsz, mint aki citromot reggelizett! Valami problémád van, Haznedar?
 - Pontosan tudod, mi a problémám, Hope, és neked is ugyanez lenne a problémád, ha hajlandó lennél kinyitni a szemedet és tisztán látni a dolgokat! - ordított rám. Azok a futárok, akiknek épp lejárt a munkaideje, furcsán néztek ránk, mikor elmentek mellettünk, de a legkevésbé sem érdekelt, mit gondolnak. Főleg, hogy eddigre már alig láttam a vörös ködtől, ami elborította az agyamat.
 - Nem unjátok még ezt a szöveget, te meg Hayden is?! - keltem ki magamból. - Felnőtt vagyok már, tudok vigyázni magamra, ha meg hibázok, akkor az az én bajom, nem kell beleszólni, oké? Túl fogom élni, ha Cody csalódást okoz..!
 - Még örülnék is, ha csak csalódást okozna neked, mert máshogy nem fogod észrevenni a valóságot! - túrt a hajába feldúltan Can. - De az a pasi egy börtönviselt vadállat! Ordít róla, hogy a szabadidejében kábítószereket árul és illegális bokszmeccseken verekszik! Azon se lepődnék meg, ha szteroidozna! Miért pont egy ilyen elcseszett vadbarom kell neked? - Az utolsó mondatot már szinte elkeseredve ejtette ki, és ha nem ismerem, azt hihettem volna, hogy csalódott. - Egy olyan srác mellett nőttél fel, aki kedves, nagylelkű és becsületes, erre mégis egy olyan pszichopata fasz az ideálod, aki veszélyes a környezetére, de főleg rád!
 - Hagyd már abba!
 - Valami baj van, Hope? - hallottam meg a főnököm hangját, aki épp hazafelé indult volna.
 - Tűnj el, haver! - mordult rá Can ellenségesen.
 - Semmi gáz, Anthony - szabadkoztam. - Ne aggódj miattam.
   Mikor Thony továbbra sem mozdult, Can tett egy lépést felé. - Hallottad. Lekophatsz.
 - Can, ne beszélj már így vele, ő a főnököm! - háborodtam fel.
 - Azért csak szólj, ha valamiben segíthetek. Tudod a számom - mért végig bennünket rosszallóan Anthony, és sietve odébbállt. Cannak volt egy imádnivaló, kedves oldala, de amikor dühös volt, olyankor gyakorlatilag egy pillantásával el tudott ijeszteni a közeléből akárkit. Engem is.
 - Faszfej - dühöngött Can, mikor a főnököm végre otthagyott minket.
 - Tök rendes volt! - tiltakoztam. Tényleg kedveltem a srácot. Nem lehetett nálam sokkal idősebb, és helyes és megértő is volt.
 - Na tessék! - csattant fel. - Cody után meg egy gerinctelen anyámasszony katonája tetszik meg neked!
 - Akkora faszkalap vagy, Can!
 - Ez egyre jobb. Valamilyen meglátás még a bölcs Hope Elana Stylestól mára? - gúnyolódott.
 - Van! - emeltem fel a hangomat. - Húzz a picsába, és ne kerülj a szemem elé többet!
   A levegő megfagyott köztünk, és éreztem, hogy ég a szám a vágytól, hogy visszaszívhassa a már kimondott szavakat. Megint azt tettem, amit már annyiszor: meggondolatlanul kimondtam dolgokat, amikkel pont azokat bántottam meg, akiket nem kellett volna. De a francba is, eleget hallgattam már, hogy Cody így meg úgy szar ember! Hagyjanak már békén vele, ha az, majd kiderül, és akkor otthagyom!
 - Szia, Hope - köszönt el hidegen, és azt kívántam, bár ne vágna olyan arcot, mintha megütöttem volna. Mielőtt megállíthattam volna magamat, hisztérikusan felnevettem a helyzet iróniáján. Azért kezdtem veszekedni vele, mert nem köszönt el tőlem. Most, hogy lecsesztem, és elküldtem a francba, bepótolta - de olyan hangon, ahogy egy idegen köszönne nekem. Pedig Can számomra minden volt, csak nem idegen.
   Akkora egy rakás szerencsétlenség vagy, Styles.
   Mielőtt kitalálhattam volna, mit mondjak, megfordult és elsétált, közben ismét taxit hívva.


Hayden

 - Na, megfektetted már Torit? - röhögtek a srácok a vonal másik végén.
   Megforgattam a szememet, és a fejemet ráztam, bár ezt ők nem hallhatták.
 - Nem. És még mindig arról van szó, hogy mikor tudnánk legközelebb próbálni.
   Nem hallottam a választ, mert a bejárati ajtó hatalmasat csattant, és Can viharzott be a szobába. Elég volt egy pillantást vetnem az arcára, és már elnézést kérve bontottam a vonalat, mondván, később beszélünk.
 - Mi történt? - kérdeztem azonnal, lehuppanva mellé a kanapéra.
 - Hamarosan Isztambulba megyek - jelentette ki, olyan gyorsan ejtve a szavakat, mint aki nagyon túl akar esni rajtuk. - Törökországban minden húsz feletti férfinak kötelező a katonai szolgálat. Választható, hogy egy évig tartalékos tisztként, vagy hat hónapig zsoldosként szolgálsz. Ugyan nem ott születtem, de attól még töröknek számítok. A hat hónapra gondoltam, és utána ott maradnék. Mégiscsak meg kell ismernem az apám hazáját.
 - Te most... összevesztetek Hope-pal? - Ez volt az egyetlen épkézláb ötletem, hogy Can mégis miért mondja ezeket nekem.
 - Apa már régóta feszegette ezt a témát. Többször is jártam Törökországban, de sosem éltem ott. Neki ez nagy szívfájdalma. Különben is szeretnék katonáskodni, és apám elintézte, hogy engem is besorozhassanak. - Mintha meg sem hallotta volna, amit kérdeztem, mondta tovább. - Apa szülőháza egy ideje már üresen áll, de egyébként lakható, úgyhogy otthonom is lesz ott.
 - Can! - értetlenkedtem. - Ha ezt épp most hozod fel, akkor biztosan történt valami. Mondd már el! A húgom mondott neked valamit?
 - Nem - szorította össze a fogát. - Ő csak önmagát adta, ahogy mindig. Én nem bírok tovább itt maradni.
   Szólásra nyitottam a számat, de nem jött ki rajta hang. Csend telepedett ránk, és szerintem egyikünk sem tudta, mit mondjon. Végül Can szedte össze magát először.
 - Már nem érdemes tagadnom az érzéseimet, kardeş, mivel úgy tűnik, magadtól is rég rájöttél. És ennek tudatában minden szempontból jobb lesz nekem, ha egy időre távol maradok.
 - De Hope-nak nem - dőltem előre komoran. - Can, te is tudod, hogy Cody egy időzített bomba. A húgom egyenlőre játssza a vakot, de előbb-utóbb eljön majd a nap, amikor Cody kiábrándítja. Itt kell lenned, mikor összetöri a szívét! Ismered őt annyira, mint én, és mivel én a testvére vagyok, ezért soha nem lenne hajlandó gyengének mutatkozni előttem! De benned megbízik. Te helyre tudnád őt hozni. - A fejét rázta, de én pontosan tudtam, hogy igazam van. - Ha elmész a világ végére, azzal egyedül hagyod Hope-ot. És nem akarom másodszor is végignézni, ahogy a húgom darabokra hullik, és nincs, aki képes lenne összerakni, én meg tehetetlenül nézem, hogyan teszi még jobban tönkre magát.
 - Valahányszor Hope-ra gondolok, Dorian is eszembe jut. És azon tűnődöm, hogy mennyire undorodhat most tőlem. Nem lehetek szerelmes abba, akibe a legjobb barátom volt! - fakadt ki, és elfordult, hogy ne lássam a szemébe gyűlő könnyeket. - A fenébe, a testvérének tartott, és én is őt. Nem akarhatom azt a lányt, akit ő akart!
 - Már hogy a picsába ne akarhatnád! - ráztam a fejem. - Can, te akkora hülye vagy! Dorian nem haragudna rád, ha megmondanád Hope-nak, hogy érzel..!
 - De ha egy évig nem látom őt, akkor talán nem fogok így érezni iránta - felelte csendesen.
 - Basszus, nem tudok neki elképzelni jobb párt nálad! - pattantam fel. - Ha elmondanád neki, lehet, kiderülne, hogy ő is ugyanúgy...
 - Hagyd abba, Hayden - szólt közbe.
 - Nem hagyom abba, a kurva életbe is! Te vagy az egyetlen, aki mellett boldognak tudom elképzelni a húgomat! Azt akarom, hogy olyasvalakivel legyen, akiről tudom, hogy bízhat benne! Nem hagyhatod itt!
   Elnevette magát. - Már eldöntöttem. És itt is fogom hagyni.
 - Te idióta - túrtam a hajamba.
 - Talán a hat hónap után hazajövök meglátogatni titeket. Egy ismerősömnek úgyis akkor lesz az esküvője, és megsértődne, ha nem mennék el rá. Aztán majd meglátjuk, de mindenképp szeretnék eltölteni egy kis időt Isztambulban. - Úgy beszélt, mintha semmi nem jutott volna el az agyáig abból, amiket mondtam.
 - Nem lehetsz ennyire... gyáva! - találtam meg végre a megfelelő szót.
 - Pedig, amint látod, lehetek - állt fel, és az ajtó felé indult. Miközben tátott szájjal meredtem utána, rájöttem, hogy semmit nem tudok mondani, amivel megállíthatnám.

2016. szeptember 9., péntek

3. évad, 4. fejezet: Azért, mert

Hope

Boldogság töltött el a mellettem fekvő alakot figyelve a sötétben, ami védelmezőként ölelt körbe bennünket. Régen imádtam az alvó Cody-t nézni, és nem tartott sokáig rájönnöm, hogy ez a szokásom egy év elteltével sem szűnt meg létezni.
   Szuszogva megmoccant, miközben a hasát simogattam, és álmában a másik oldalára fordult, így a hátát mutatva felém. Finoman végighúztam a kezemet széles vállán, nyomon követve a bőre alatt húzódó, duzzadó izmokat.
   A csengő hangjára lettem figyelmes, mire azonnal kipattantam az ágyból, és tapasztaltan magamra kapkodtam a bugyimat és a melltartómat, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. A jövevény kitartóan a gombra tenyerelt, és mivel nem akartam, hogy egy bizonyos személy felébredjen - még nem fejeztem be az alvó Cody csodálását -, villámgyorsan leviharzottam a lépcsőn, ügyet sem vetve arra, hogy fehérneműben vagyok. Biztosra vettem, hogy a rejtélyes módon eltűnt bátyám lesz az, előtte meg nem kellett szégyellnem magamat.
   Nagyon hosszú idő óta a mai nap során voltam a legboldogabb. Megkaptam a futári munkát; ma már ki is szállítottam pár rendelést, és elégedettek voltak velem, úgyhogy holnaptól hivatalosan is dolgozhatok. Aztán jött Cody hívása, és mivel az egyetlen testvérem rejtélyes módon eltűnt itthonról, nem láttam akadályát, hogy áthívjam. Onnantól pedig... hát, elég gyorsan pörögtek az események.
 - Megyek már! - puffogtam dühösen, ahogy átvágtattam az előszobán, majd feltéptem az ajtót.
   Illetlenül eltátottam a számat, és több érzés viaskodott bennem egyszerre, ahogy a pillantásomat végigjártattam az érkezőkön. Először a meglepetés; a bátyámmal együtt Can is a küszöb előtt állt. Másodszor az értetlenség és a rémület - Hayden Can vállát átkarolva lógott a levegőben, mintha a lábai nem egészen tudnák tartani a teste súlyát -: mi a franc történt? Harmadszor pedig a tény, hogy egy szál, elég keveset takaró alsóneműben álltam a legjobb barátom előtt.
   Ezt láthatóan Can is észrevette, és ösztönösen összefontam a karomat a melleim előtt, mikor a pillantása ráérősen végigsiklott rajtam. Az egyébként tengerkék szemek sötétebb színűeknek tűntek, mint amilyenekre emlékeztem, és ennek csak egy oka lehetett - a bátyám és Can részegek voltak.
 - Mi a picsát csináltatok? - emeltem fel a hangomat hisztérikusan, és félreálltam az ajtóból, hogy bejöhessenek. A beáramló hűvös, esti levegőnek köszönhetően a testem minden négyzetcentimétere libabőrös lett.
 - H-hát ez... egy iyi soru, aşık - röhögte el magát zavarodottan Can, és beljebb cipelte a félig eszméletlen Haydent. - Naber? Nasılsın, sevgili?
 - Utálom ezt a nyelvet, hagyd abba, jó? - meredtem rá dühösen, és megpróbáltam támaszt nyújtani Haydennek, aki érthetetlenül motyogott.
 - M-miért utálod, sarı? - kérdezte tágra nyílt szemekkel, majd ismét elnevette magát. - Bu iyi!
 - Oké, tudod mit, Can? Kussolj be - csattantam fel, miután Hayden teljesen elveszítette az egyensúlyát, és egyszerűen összeesett a kanapé előtt, amire addig rá próbáltam erőszakolni. - Vagy nem is, a kérdéseimre válaszolj! Mi a faszt csináltatok? - Látva, hogy már válaszra nyitja a száját, fenyegetően hozzátettem: - Angolul, ha kérhetlek!
 - Berúgtunk, édesem - vigyorgott, és remegő kézzel a hajába túrt.
   Megforgattam a szemem. - Azt látom. De mi történt? Hey azt mondta, ma egész nap itthon lesz, erre arra jöttem haza, hogy nincs sehol. Különben is, ő szokott engem lecseszni, mikor részegen vagy másnaposan jövök haza! És téged sem annak az iszákos fajtának ismertelek meg - vontam össze a szemöldökömet méltatlankodva. - Miért, Can?
 - Çünkü seni seviyorum - mondta halálos komolysággal a hangjában, és valamiért most bármit megadtam volna, hogy értsem, amit törökül összehadovál.
 - Vagyis? - kérdeztem reménykedve.
 - Azt mondtam... azért, mert szeretlek - tárta szét a karját, arcán fülig érő vigyorral, és mielőtt felfoghattam volna, mi történik, az ölelésébe vont és szájon csókolt.
   Ijesztően megtántorodott, amikor ellöktem magamtól, de nem tanyált el. Dühtől zihálva néztem rá, és éreztem, hogy a haragtól és a zavarodottságtól az egész testem felforrósodik. Mikor végre ismét visszanyerte az egyensúlyát, újabb pimasz mosoly terült szét a képén, és nem tudtam időben elnyomni a késztetést, hogy felpofozzam.
   Ujjait az arcán maradó, vörös foltra simította, olyan arckifejezéssel és üres pillantással, mintha nem értené, mi történt. Ezzel nem lett volna egyedül - én sem értettem, és ez rohadtul felcseszte az agyamat.
 - Feküdj a kanapéra! - rivalltam rá, határozottan a szóban forgó bútorra mutatva. Egyértelműen képtelen lett volna eljutni hazáig - féltem belegondolni, egyáltalán ide hogyan jutottak el -, és a lépcsőt sem tűnt alkalmasnak megmászni, szóval maradt a nappaliban álló kanapé, ami mellett a földön fekvő Hayden már lágyan horkolva aludta az igazak álmát.
   Megint vihogni kezdett, és a fejét rázta. Látva, hogy nem jutottak el hozzá a szavaim, dühösen megálltam előtte, bosszúsan konstatálva, hogy egy egészen picit felfelé kell bámulnom rá.
 - Can Haznedar - szóltam rá, gondosan kihangsúlyozva és artikulálva minden egyes szót, hogy az alkohol ködétől elfelhősödött agyához is elérjen. - Azonnal vonszold a kanapéra a segged, vagy kapsz egy még nagyobbat! - emeltem fel a kezemet illusztrációképpen, hogy feltétlenül megértse, mire gondolok.
   A hajába túrva felnevetett, de megtette, amire kértem. Bizonytalan volt a járása, de gond nélkül lezuttyant a fekete bőrpárnákra.
 - Maradj is ott! - utasítottam.
   Sietve szereztem párnákat és takarókat az emeleti szekrényből a folyosón a két jómadárnak. Óvatosan benyitottam a szobámba is, hogy magamra kapjam az első köntöst, ami a kezembe akadt - egy elég átlátszó, csipkés darabot ugyan, de arra jó volt, hogy ne érezzem magamat meztelennek -, és a még mindig alvó Cody végigmérése után visszatoltam az ajtót, majd lerohantam a lépcsőn a szerzeményeimmel.
   Can szerencsére nem hagyta el a posztját, úgyhogy sietve letérdeltem Hayden mellé, hogy párnát gyömöszöljek a feje alá és betakarjam. Éreztem magamon Can pillantását, ahogy felálltam, és odaléptem mellé.
 - Nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúsztad - sziszegtem. Hanyagul odadobtam neki a párnát, és az ölébe hajítottam a gombócba gyűrt takarót.
 - Köszönöm - mondta kábán, egyértelműen nem a fenyegetésemre célozva.
   Kimerülten sóhajtva tettem egy lépést hátra, mikor megláttam, hogy az addig elég ködös pillantású Can szemei kitágultak, és egészen hideg - vagy inkább dühös? - kifejezést vettek fel. A lépcső irányába fordultam, és megláttam a szerelmemet egy szál bokszerben ácsorogni ott.
   A történtek ellenére akaratlanul is mosolyra húztam a számat, ösztönösen megnyugodva a jelenlététől és elindulva felé. Útközben észbe kaptam, és megpördültem, hogy mondjak valamit Cannak.
   Éreztem Cody izmos karjait a hasam köré fonódni, és az ujjaitól bizsergett a bőröm a hálóruhám vékony fátyla alatt. Állát a vállamra hajtva csókot nyomott a nyakamra, és egy pillanatra elfelejtettem, hol vagyok.
 - Jó éjszakát - köszöntem el Cantól. - És várd meg, hogy reggel lejöjjek, mert magyarázatot várok! Ha eltűnsz, azt nem úszod meg! - fenyegettem.
 - Merak etmeyin, sarı - motyogta, nem is tudom, milyen érzelemmel a hangjában. - Seni asla bırakmayacağım... yapamadım.


Can

Hasogatott a fejem. Ez volt az egyetlen dolog, ami eljutott a tudatomig. Biztos azért, mert annyira erőteljesen fájt, hogy akár egy pillanatra is képtelen voltam elvonatkoztatni tőle.
   Mindig is kitűnő memóriával rendelkeztem, épp ezért átkozottul összezavart az érzés, hogy fogalmam sincs, mi történt velem az elmúlt... huszonnégy órában, talán? Utoljára a csalódottság és tehetetlenség érzése rémlett amiatt, hogy Hope ismét választott, és ismét nem engem, és ismét a rossz személyt. Hogy utána mit csináltam, hol és kivel, azt homály fedte.
   Felnyögtem, mikor a fejemet oldalra fordítva mintha lándzsát döftek volna a koponyámba. Nem volt túl sok tapasztalatom a másnaposságról, de ezer százalékig biztosan tudtam, hogy csakis erről lehetett szó.
   Gondolatban vállon veregettem magamat, miután nagy nehezen összeraktam, hogy bizonyára Hope miatt ihattam. Ki más miatt ittam én valaha is...
   Erőlködve kinyitottam a fél szememet, és a pillantásom azonnal végigsiklott a földön heverő alakon, akiben felismertem Haydent. Te jó ég, akkor nem egyedül ittam... Apropó, hányféle piát próbálhattunk ki az este folyamán? És azokból mennyit ittunk meg?
   Ismét felnyögtem a gondolatra, és gyorsan elhessegettem a kérdéseket, nehogy elhányjam magamat.
   Betolakodott a lelki szemeim elé egy kép, ahogy Cody Sanders átkarolja Elanát, és olyan erősen szorítottam össze a fogamat, hogy megroppant az állkapcsom. Akárhogy próbáltam, ezt a látványt nem tudtam kiverni a fejemből, és fokozatosan forogni kezdett velem a szoba, vele együtt pedig a gyomrom is.
 - Allah és Krisztus az égben - mordultam fel, és minden akaraterőmmel küzdöttem az ellen, hogy kidobjam a taccsot. Kimerülten lehunytam a szememet, és álomtalan álomba zuhantam. Legalább Hope és Hayden házát nem rókáztam össze.
   Ez is valami, Haznedar...

Arra ébredtem, hogy egy ismerős hang nyöszörög, és már valamelyest könnyebben nyitottam fel a szememet, hogy megnézzem, ki az. Hayden megpróbálkozott azzal, hogy feltápászkodjon, de nem túl sok sikerrel, és visszaesve beverte a könyökét is, ami az arckifejezéséből ítélve elképzelhetetlen gyötrelmet jelenthetett neki. Szinte ájultan rogyott a földre, és azonnal visszaaludt.
   Én viszont már elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy kísérletet tegyek a felülésre. Hatalmas küzdelmet vívtam, de végül sikerült a kanapé karfájának döntenem a hátamat, és már félig ülő helyzetben voltam.
   Lépésekre lettem figyelmes, és meggondolatlanul hátranéztem volna a vállam felett, de a fejembe nyilalló iszonyat jobb belátásra térített. Hörögve összehúztam a szemöldökömet, és inkább éreztem, mint láttam a szemem előtt táncoló csillagoktól, hogy valaki megáll előttem.
 - Tessék. - A halványan együttérző, nyugodt hang azonnal visszaráncigált a valóságba, és hatalmasat pislogva tisztítottam ki a fejemet.
   Hope egy nagy pohár vizet és pár fehér pirulát nyomott a kezembe. Lelkesen elfogadtam a fájdalomcsillapítókat, és a vizet kortyolva úgy tűnt, hogy fokozatosan újra embernek kezdem érezni magam.
 - Ha összeszedted magad, készülhetsz a magyarázattal - közölte határozottan Hope, mikor elvette tőlem a kiürült poharat.
 - Nem hiszem, hogy szolgálni tudok eggyel - vallottam be, és megint kényelmetlenül éreztem magam.
   Résnyire szűkítette a szemeit, és erről megint beugrott valami - talán részegen mondtam valamit, amitől szintén így nézett rám? Alig érezhetően megráztam a fejemet.
 - Bocs, sarı, de mióta kell két felnőtt férfinak megindokolnia, hogy miért rúg be? - tudakoltam, igyekezve lazára venni a dolgot.
 - Megint felpofozhatlak, ha azt akarod - tette csípőre a kezét.
   Megint? - akartam kérdezni. Ezek szerint valami borzalmasat hablatyolhattam össze. A kibaszott picsába.
 - Öhm, kösz, de nem, így is széthasad a fejem.
 - Nemsokára hat a fájdalomcsillapító - tért vissza a törődő Hope, és halovány megértést éreztem a hangjában. - Hagylak, amíg nem leszel jobban. De ezt nem úsztad meg ennyivel, Haznedar.
 - Örök hálám a haladékért, sarı.
 - Ne hívj így még egyszer! - vágott vissza hirtelen, és mintha kipréselték volna a mellkasomból a levegőt.
 - Mi... miért? - kérdeztem elkeseredve. Mi az istent csinálhattam?
 - Mindegy, felejtsd el - rázta a fejét, és eltűnt a látóteremből, én pedig nem éreztem elég lelkierőt magamban ahhoz, hogy utánaforduljak.

Nem tudom, mennyi idő telt el, mielőtt megint visszajött, immár nem pizsamában, hanem szinte útra készen. Gondolom, megkapta a futári állást. Meggyőző tudott lenni, amikor akart, és az emberek valamiért automatikusan megkedvelték, mintha mágneses aura vette volna körül.
   Nem mondod komolyan, Haznedar...
 - Még van egy negyed órám, úgyhogy addig elmondhatod, mi ütött a bátyámba és beléd - ült le a kanapé karfájára.
 - Attól tartok, nem emlékszem - kamuztam, és minden arcizmom felett igyekeztem tökéletes uralmat gyakorolni, hogy ne áruljam el magam. Rühelltem hazudni, és nem állíthattam, hogy túlzottan jól ment volna.
 - Nem emlékszel? - vonta fel a szemöldökét kétkedve Hope. Picsába. Gondolhattam volna, hogy ez nem lesz túl meggyőző. - Ennyire azért ne nézz hülyének. Voltam már hullarészeg párszor, Haznedar, de mindig emlékeztem a berúgás előtti dolgokra. Egy idő után legalábbis biztosan. - Kérdőn nézett rám. - Beverted a fejed?
 - Aham. - Reméltem, hogy az arcom nem lett olyan céklavörös, mint amilyennek éreztem.
 - Csodás. Ez sok mindent megmagyaráz - fürkészte a kezeit Hope.
 - Mit műveltem? - kérdeztem szinte könyörögve, és úgy éreztem, felrobbanok, ha nem tudom meg, mik estek ki. Utáltam, mikor nem voltam ura a testemnek, ezért sem szerettem berúgni.
 - Hát... - Hope bizonytalanul méregetett, mintha ő szégyellné magát helyettem.
   Felkészítettem magamat a legrosszabbra, és határozottan néztem vissza rá. - Hallani akarom.
 - Először rátenyereltél a csengőre, és perceken keresztül csengettél - kezdte. - Nagyrészt törökül makogtál, úgyhogy nem sokat értettem abból, amit mondtál, de elég összefüggéstelennek tűnt. Aztán meg...
   Elég volt a szemébe néznem, hogy a legrosszabb gyanúim igazodjanak be. Nekem az életben soha többet nem szabad berúgnom.
 - Aztán? - sóhajtottam.
 - Aztán azt mondtad, szeretsz, és megcsókoltál. Én meg felpofoztalak. Ennyi - fejezte be a rémtörténetet.
 - Allah Krisztus - hajtottam hátra a fejemet, mintha ezzel eltűnhetnék a föld színéről.
 - Nyugi, nem sértődtem meg! Mások rosszabbakat is szoktak művelni részegen - mondta Hope, megnyugtatónak szánva a szavait.
 - Allah'ım... bu nasıl bir ceza? - fohászkodtam.
 - Ezt most hagyd abba! - emelte fel a hangját. - Eddig is rühelltem ezt a nyelvet, de ha még egy szót kiejtesz előttem törökül, megcsaplak!
   Erre akaratlanul is elnevettem magam. Eszembe jutott az a nap... Dorian bemutatott minket egymásnak, és Hope olyan értetlenül kérdezett vissza, mikor a nevemet mondta, hogy az leírhatatlan volt. Mikor pedig megtudta, hogy az apám Törökországból származik, és az én nevem is ezért török, az volt az első reakciója, hogy "hát, azért remélem, tudsz angolul", vagy valami ilyesmi. Sokáig a keresztnevemet sem volt hajlandó használni, mert az nem az angol betűk kiejtéséhez igazodott; innen jött a Haznedar megszólítás, azt ugyanis többé-kevésbé angolul is úgy kellett mondani, ahogy törökül.
 - Egyáltalán hogy jutottatok haza? - követelőzött Hope.
 - Hayden vezetni akart, azt hiszem, de rávettem, hogy gyalogoljunk... Nem volt annyira messze. - Hirtelen villant fel az agyamban egy kép egy kocsiról, ami bizonyára Haydené, meg a srácról, ahogy kiráncigáltam a volán mögül, és magammal cibáltam a járda felé, azt hajtogatva, hogy nem vezethetünk.
 - Na, nekem indulnom kell dolgozni. Te meg... nem tudom, maradj itt, amíg összeszeded magadat. Cody már lelépett, szóval tiétek az egész ház. - Kétkedve a testvérére pillantott, aki még mindig a földön feküdt, a könyöke alatt a párnájával, belegabalyodva a takaróba.
   Cody említésére éreztem, hogy megfeszül a testem, mintha ugrásra kész lenne. Erőszakkal kinyújtottam ökölbe szorított ujjaimat, remélve, hogy Hope-nak nem tűnt fel a dolog. A "gyűlölöm" enyhe kifejezés volt ahhoz képest, amit Hope nagybetűs szerelme iránt éreztem.
 - Sok sikert - mondtam halkan, nem tudva, mire értem. Lehet, hogy a munkára, de az is lehet, hogy ahhoz kívántam neki sok sikert, hogy mielőbb nyíljon fel a szeme a barátját illetően. Az utóbbi valószínűbb. - Szia, sa... vagyis szia, Hope - javítottam ki magamat, emlékezve a korábbi kérésére.
 - Felejtsd el, amit mondtam, hívhatsz szőkének - mosolygott rám őszintén, és rögtön múlni kezdett a fejfájásom. Lehet, hogy csak épp beütött a fájdalomcsillapító, de szerettem eljátszani a gondolattal, hogy Hope mosolyának látványa bármilyen fájdalmamat képes enyhíteni. Talán csak placebohatása volt. Bár, milyen hatása nem volt rám Hope Elana Stylesnak?


Hayden

Tudtam, hogy Hope éjszaka jön meg, úgyhogy benyomtam a tévét, hátha attól nem alszok el. Akármit terveztem is korábban, úgy éreztem, nem bírom ki, hogy ne beszéljek vele. Muszáj volt tennem valamit, ami felnyithatja a szemét.
   Egyik csatornáról a másikra kapcsolgatva azon kaptam magam, hogy egyre nehezebben nyitom ki a szememet pislogás után, úgyhogy azonnal felpattantam, és a dolgozószoba felé indultam. Belépve a szokásos rumli fogadott - félig befejezett szövegű, esetleg dallam nélküli dalok papírfecnii, millió félsor, amik napközben jutottak eszembe, és csak gyorsan lefirkantottam őket, hogy aztán lehajítsam az asztalra, amin már egy négyzetcentinyi szabad hely sem volt tőlük. Szétszórt kották, a sarokban a zongorám, amihez már jó ideje nem nyúltam, és le kellett volna porolni. Bűntudat mardosott a látványtól, úgyhogy szereztem a konyhából egy törlőt, és letisztítottam, hogy előbukkanjon a feketén csillogó fafelület.
   Hirtelen ötlettől vezérelve lehuppantam az íróasztalhoz, és előhúztam egy üres jegyzetfüzetet a fiókból. Jó ideig kutakodtam egy toll után, aztán, mikor meglett, azonnal írni kezdtem.

There's a girl who was born with me
(Van egy lány, aki velem együtt jött világra,)
Who held my hand from the very beginning
(Aki már a kezdetektől a kezemet fogta.)
But now she places that hand into someone's
(De most azt a kezet valaki olyan kezébe helyezi,)
Who doesn't deserves her by far.
(Aki őt közel sem érdemli.)

How does someone so perfect decide so wrongly?
(Hogy hozhat valaki ilyen tökéletes ilyen rossz döntést?)
How does she not see the real way he is?
(Hogy nem látja meg, milyen valójában a kép?)
How does it not occur to her to think twice
(Hogy nem jut eszébe kétszer is meggondolni,)
About the person who she gives her everything?
(Hogy kinek a kezébe helyezi mindenét?)

Her love, her body, her soul and her perfection
(A szerelmét, a testét, a lelkét és minden tökéletességét,)
Her smile, her lips, her laughter and her perfection
(A mosolyát, az ajkait, a nevetését és minden tökéletességét)
Her rainbow eyes, her fair hair and her perfection
(A szivárványszemeit, a szőke haját és minden tökéletességét)
Her love, her body, her soul and her perfection
(A szerelmét, a testét, a lelkét és minden tökéletességét.)

Még hiányzott hozzá legalább egy versszak, amikor ajtócsapódást hallottam odalentről. Sietve odafirkantottam a lap tetejére, hogy Her Perfection, amit a tökéletes címnek ítéltem a dalhoz, amit, ha befejeztem, lepasszolok Lucas-nak, a bandatársamnak, ő zseniális dallamot komponál majd hozzá, aztán lebattyogtam a lépcsőn, hogy köszönjek Hope-nak.
   Arra egyáltalán nem számítottam, hogy társasága lesz. 
   Arra meg pláne nem, hogy ez a társaság történetesen Cody.
- Hű, de rég láttalak, Hayden - köszönt kedvesen, mintha nem előző nap verte volna ki belőlem a szart is. - Szia! 
 - Szia - morogtam, aztán gyorsan Hope-ra néztem, hogy ne durranjon el az agyam. - Hope, azért vártalak meg, mert beszélni akarok veled. És nagyra értékelném, ha Cody addig... mondjuk, elmenne?
  Szinte már tudtam a válaszát, mielőtt kimondta volna.
 - Ne már, Hayden! - nevette el magát a húgom. - A lelkizés ráér. Ne legyél már ilyen goromba! 
 - Ugyan, kicsim, semmi baj. - Legszívesebben letéptem volna a fejét, és megetettem volna vele. - Hey biztos komoly dologról akar veled beszélni - kacsintott rám, mikor Hope nem őt figyelte. - Holnap úgyis találkozunk. 
 - Ezt nem hiszem el, Hey! - förmedt rám Hope, miután Cody végre kilépett az ajtón. - Képes voltál elküldeni? Mi olyan rohadt fontos? 
- Beszélnünk kell. Cody-ról - nyomatékosítottam.
- Ugye nem megint a régi lemez? - fintorodott el, és máris láttam rajta, hogy nem vesz komolyan, és nem fog rám figyelni, akármit mondok.
 - Ezt pont te mondod? - háborodtam fel. - "Régi lemez"... Jézus, akkor Cody neked mi?
 - Cody nem régi lemez, hanem ugyanaz, aki mindig is volt!
 - Ugyanaz a seggfej! Hope, többször elmondtam már, hogy ki nem állhatom a tagot, azt is elmondtam, hogy nem egyszer megcsalt téged, engem pedig már másodszor vert meg! - mutattam az arcomra egy legyintéssel, összefoglalva minden feketéskék nyomot, ami tegnap óta fájdította a fejemet. - Ha másért nem, hát azért gondold át, mert a testvéred azt mondja neked! Nem rosszat akarok, Hope, basszus, nem az ellenséged vagyok, sosem hazudnék ilyesmiről! Vagy kérdezd meg Cant! Az sem számít, hogy a legjobb barátod mit mond? Neki legalább annyira fontos vagy, mint nekem; miért nem ér annyit a szava, hogy legalább végighallgasd?
   Mintha a falnak beszéltem volna. Sarkon fordult, és a konyhába érve a hűtőben kezdett kutakodni, a füle botját sem mozdítva. Eléggé felbaszott.
 - Hope! Nem igaz, hogy ennyire nem látsz a szemedtől!
 - De látok! - kelt ki magából, és a pultra csapta a tejes dobozt, amit addig a kezében tartott. - Azt látom, hogy szeretem Cody-t! És ez tőlem nagy szó, mert tudod, hogy nehezen kötődök, nehezen bízok, de hozzá igenis kötődök, és az életemet is rábíznám!
 - Ez csodálatos dolog, húgi, de a rossz embert tünteted ki vele, a kurva életbe! - túrtam a hajamba.
 - Ebben soha nem fogunk egyetérteni - fonta össze a karját. - Lehet, hogy te egy másik énjét ismered, de az, akit én látok, egy csodálatos ember. Talán neked nem ezt az énjét mutatja, mert csak bennem bízik, engem szeret. Biztos ez az oka, hogy mintha két teljesen másik emberről beszélnénk - döntötte oldalra a fejét.
 - Cseszd meg, Hope, akkor szerinted mégis mi a fasz történt az arcommal?!
 - Részegen verekedtél - vont vállat. - Semmire nem emlékszel, annyira berúgtál, akkor simán lehet, hogy akkor vertek össze!
 - Ez már kóros! - tomboltam. - És ez még nem is az első alkalom! Egyszer, ha emlékszel, azt mondtam, hogy a srácokkal részegen verekedtünk, de igazából az is Cody volt! Méghozzá azért, mert akkor kaptam rajta először, hogy megcsal téged, és megfenyegetett, hogy ha bármit mondok neked, te fogod megbánni..!
 - Szerintem is kóros, Hayden - mondta halkan. - Amit csinálsz.
 - Mert? - értetlenkedtem. - Az igazat mondom!
 - Hey, Cody az egyetlen, akiben feltétel nélkül megbízok. Te tudod a legjobban, hogy sosem voltak komoly barátságaim, szerelmem pedig még kevesebb, mert átkozott nehezen bízok meg az emberekben. Miért akarod elcseszni az egyetlen, olyan emberrel való kapcsolatomat, akiben megbízom, és aki nem a testvérem?
 - És Can? - vágtam közbe dühösen. - Benne talán nem bízol?
 - Can más - hajtotta le a fejét, és a kezét kezdte tördelni. - Ő is inkább a testvérem, mint a legjobb barátom. És Dorian... - Elfordult, hogy ne lássam az arcát, és a szekrényben kezdett matatni. - Nem tudok úgy ránézni Canra, hogy ne lássam Doriant is. És én őt... nem akarom látni úgy, hogy nem ölelhetem magamhoz, érted? - Megremegett a hangja. - Nem akarom, hogy csak egy fájó seb, egy emlék legyen, az igazi, hús-vér Doriant akarom, de Can látványa csak feltépi a sebet, amit hagyott, de nem adja vissza nekem őt, érted?!
   A hangja szinte már hisztérikusan csengett, és nem tudtam tovább tartani magam. A vállánál fogva magam felé fordítottam és olyan szorosan a karjaimba vontam, hogy éreztem a bordáit az enyémeknek nyomódni. Éreztem, hogy remeg a teste, a vállamba fúrta az arcát, s könnyeivel eláztatta a pólómat. A haját simogattam, soha nem akarva elengedni.
 - Tudom, Hope - mormoltam a fülébe. - Istenem. Akármit megadnék, hogy viszontláthasd Doriant. Meghalnék, hogy ő újra élhessen, mert tudom, hogy akkor boldog lennél.
 - Ne merj! - fújta ki a levegőt. - Te jobban kellesz, mint Dorian!
   Felnevettem, és eltoltam magamtól, hogy a kezembe vehessem az arcát és letörölhessem a könnyeit. - Ennek örülök - vigyorogtam rá, és a füle mögé simítottam rövid, előretoluló hajtincseit.
   Újra magamhoz húztam, és még sokáig álltunk ott így. Nekem pedig végig az járt a fejemben, hogy tennem kell valamit, amitől Cody Sanders végleg eltűnik az életünkből. Mert az én húgom nem egy ilyen állatot érdemel.

2016. augusztus 28., vasárnap

3. évad, 3. fejezet: Leápolás

Hope

Az utóbbi fél évben az egyéjszakás kalandoknak éltem, és igyekeztem a szerelemnek még az emlékét is kitörölni a fejemből. Nem jártam senkivel, többnyire a nevét sem tudtam annak, akivel épp lefeküdtem, és soha többet nem is láttam később egyiküket sem.
   Pedig ez nem volt mindig így.
   Az első igazi, nem óvodás vagy sulis szerelmem, akivel egy évig jártam, egy szőke hajú, kék szemű, nálam nyolc évvel idősebb férfi volt, aki behúzott egy rendőrnek, ezért fél év börtönbüntetésre ítélték, mert annyira nem volt vészes a sérülés, amit okozott, hogy évekre benntartsák. Az első héten minden egyes nap bementem hozzá. Feltett szándékom volt megvárni őt - ezt neki is elmondtam. Ő viszont az első, bent töltött hete végén közölte velem, hogy ne menjek többet, és ne is várjak rá. A szavaira azóta is emlékeztem, mert mély nyomot hagytak bennem. Ne gyere többet ide. Nem akarlak itt látni. Ne várj meg, nem akarom. Tűnj el az életemből, Elana. Nem akartam elhinni, úgyhogy még másnap is meglátogattam, de az őr, mikor visszajött, azt mondta, nem akar látni. A szerelmem nem akart engem látni. Úgyhogy elfelejtettem a szerelmet. Őt is elfelejtettem, de nem bocsátottam meg. Magamnak sem; nem tudnám megmondani, miért.
   Egy év telt el azóta, hogy sittre vágták, és Cody Sanders most itt állt előttem, azt állítva: örül, hogy lát.
 - Szia - köszöntem, mert mégiscsak emberi szokás. - Kiengedsz?
 - Hova készülsz? - Szokás szerint figyelmen kívül hagyta a gunyoros élt a hangomban. Ha valakit, hát őt nem lehetett megingatni az önbizalmában. Ha őszinte akartam lenni, szerettem ezt a tulajdonságát, de néha idegesítő volt, mikor épp ellenem fordította.
 - Közöd? - mosolyogtam rá édesen, és kikerültem.
 - Beszélnünk kéne - jelentette ki nyugodtan, és könnyedén lépdelt mellettem, pedig alaposan szedtem a lábamat. Hiába: egy fejjel fölém tornyosult, és gond nélkül az enyémekhez igazította a lépteit.
 - Igazán? - tettettem meglepetést, miközben a garázs felé baktattam, a motoromért. - Neked és nekem? Beszélnünk? Miről?
 - Állj már meg egy kicsit - kért.
 - Dolgom van, már így is késésben vagyok - fejtettem le az ujjait a karomról. - De ha nem így lenne, akkor is elküldenélek a picsába - tettem hozzá kedvesen, és feltéptem a garázsajtót.
 - Hű, új mocid van? - váltott témát, miközben felültem a kérdéses járgányra. Látszólag nem hatotta meg, amit pofáztam.
 - Szerintem ha nem akarsz találkozni a bátyámmal, akkor gyorsan húzd el a csíkot - tanácsoltam, beindítva a motort. Hayden soha nem mondta nekem, de én láttam rajta, hogy gyűlölte Cody-t már akkor is, mikor együtt jártunk, és attól sem szerette meg, ahogy eldobott magától.
 - Megvan még a számom, ugye? - kérdezte hirtelen, az elülső kerék elé állva.
   Kimerülten sóhajtottam. - Meg - feleltem. Számtalanszor ki akartam törölni, de sosem tudtam rábírni magamat. Talán mert a történtek ellenére is állandóan azt vártam, mikor hív fel végre, hogy megmagyarázza, hogy bocsánatot kérjen, hogy elmondja, csak engem szeret.
 - Szuper - mosolyodott el, és habozás nélkül elfordítottam a fejemet. A mosolyára még nem álltam készen. Arra a széles, őszinte mosolyra, amivel bárkit levett a lábáról. - Amint elintézted a dolgodat, megtennéd, hogy felhívsz?
   Összehúzott szemöldökkel meredtem rá, és türelmesen, mint ahogy egy szellemi fogyatékossal beszélnék, kihangsúlyoztam a válaszom minden szavát: - Nincs miről beszélnünk. Amúgy nincs annyi pénz a telefonomon, hogy őrült idegenekkel locsogjak. Félreállnál?
   Elengedte a füle mellett a kérdésemet, és felnevetett. Legszívesebben a fülemre szorítottam volna a kezemet - az a csilingelő, utánozhatatlan hang túl sok emléket idézett fel bennem, amiket könnyebbnek éreztem kizárni, elfelejteni, meg nem történtté tenni, mint gondolatban újra átélni.
 - Először is: az őrültet aláírom, ha kell, de még te sem áltathatod magadat azzal, hogy mi ketten idegenek vagyunk egymásnak. - A kék pillantás szinte átfúrt rajtam, és a forróság végigperzselt az egész testemen, kívül-belül. - Másodszor: ha ennyire le vagy égve, akkor majd én hívlak. Mondjuk, este. Akkor már biztos ráérsz. És vedd is fel, ha kérhetem! - tette hozzá, tökéletesen tisztában léve azzal, mit forgatok a fejemben. Vagyis amit az agyam fontolgatott - szívem szerint egy pillanat alatt felvettem volna a telefont, ha az ő neve villogott volna a kijelzőn.
   Még nem tudtam kitalálni a legfrappánsabb választ, amikor végre félreállt a motorom elől, és elhajthattam. Örültem a szabadságnak - a tekintete sugarában mindig az volt az érzésem, hogy belém lát, akármilyen álarcot veszek is fel vagy akárhogy flegmulok is. A kellemes menetszél legalább lehűtötte valamelyest az égő arcomat. Túl gyakorlott voltam már ahhoz, hogy elvörösödjek, de azért az arcom eléggé fel tudott forrósodni.
 - Meglátom - mondtam halkan, csak úgy magamnak, és minden erőmmel próbáltam nem arra gondolni, hogy Cody Sanders ma este hívni fog. Egy év távollét után megint fel akarja venni velem a kapcsolatot. Mi történhetett? Biztos nem ok nélkül keresett fel. Talán békülni akart? És én akartam békülni?
   A büszkeségem és az elveim felháborodva tiltakoztak még a gondolat ellen is, hogy újra összejöjjek az exemmel, aki gyakorlatilag eldobott, mint a használt mosórongyot, mindenféle magyarázat nélkül. A szívem viszont akaratom ellenére is gyorsabban kezdett el dobogni annak lehetőségétől, hogy megint vele lehetek. Vele, akit sem a családom, sem Dorian, sem Can nem kedvelt soha - nem is titkolták -, de én olyan arcát ismertem meg, amit senki nem nézne ki egy olyan kigyúrt, rámenős macsóból, mint amilyen Cody volt. Amikor épp nem ült gúnyos vigyor az arcán, egy angyal volt. Sőt, néha még olyankor is. És én ennyi idő alatt sem tudtam kiszeretni belőle.
   Érdekelt, hogy miért csak most, fél évvel az ítélete lejárta után keresett fel. Érdekelt, hogy mi lesz a magyarázata a hirtelen szakításra. Érdekelt, hogy mit tud felhozni mentségéül. Érdekelt, mikor borulhatok végre a nyakába, és vallhatom be, hogy mindig őt szerettem, soha egy percig nem bánva, mit mondott nekem, mikor utoljára láttam, bent a hideg börtönben, egy olyan helyen, ahol fájt látnom őt. Bármit odaadtam volna, hogy megint vele lehessek.


Hayden

Mikor meghallottam Hope elhaladó motorjának hangját, szinte automatikusan kinéztem az ablakon, mintegy ellenőrizve, hogy tényleg elment-e. Hülye szokásom volt, de mindig tisztában akartam lenni azzal, hogy épp egyedül vagyok, vagy sem.
   Kettőt pislogtam, mikor megláttam a kapuban ácsorgó, a házat nézegető alakot, hátha képzelődök. Kifejezetten megbíztam a látásomban, de az agyam hihetetlennek tartotta, hogy a szememnek igaza legyen.
   Eszembe jutott mindkét alkalom, amikor Cody Sanders-t rajtakaptam egy másik csajjal, mikor még a húgommal járt. Első alkalommal szarrá vertem volna, de a srác hihetetlenül kigyúrt volt. Én sem panaszkodhattam, de magasabb volt nálam, azonkívül halálosan biztos voltam benne, hogy időnként illegálisan bokszol, azért akkora szekrény állat, mint azok a doppingolt barmok a filmekben. Amikor egyszer behúztam neki, egyszerűen kihajított a lakásából - előtte még persze viszonozta az ajándékomat, hogy tanuljak is az esetből -, és figyelmeztetett, hogy ha elmondom Hope-nak a monoklim eredetét, akkor azt a húgom fogja bánni. Így is tettem, bekamuztam a családomnak, hogy a srácokkal részegen összeverekedtünk, de azt nem bírtam megállni, hogy ne szóljak Elanának Cody félrelépéséről. Ő kinevetett, és azt mondta, rémeket látok, álmodtam, képzeltem, biztos félreértettem valamit - vakon bízott a srácban, és akár a falnak is beszélhettem volna. Második alkalommal meg már nem is próbáltam móresre tanítani Sanders-t, de Hope-nak újra elmondtam, hagyja a picsába a gyereket, mert egy mocskos, kétszínű állat. Mondanom sem kell, ismét süket fülekre találtam.
   És most ott állt a kertkapuban Cody Sanders, akit meg tudtam volna fojtani a saját beleivel; aki lelkiismeretfurdalás nélkül használta a húgomat egy éven keresztül, mint egy rongyot, aztán eldobta, mintha az is lenne; aki megfenyegetett, hogy Hope bánja, ha egy rossz szót is szólok rá előtte. Bocsásson meg a világ, de nem tudtam megállni, hogy a kezemben lévő poharat egyetlen mozdulattal a konyhapultra dobva az ajtó felé induljak. Mire észbe kaptam, már kint voltam a ház előtt, és vészesen közeledtem Cody-hoz.
 - Jé, kit látnak szemeim - vigyorodott el. - Csak nem a kis Hayden? Hogy megnőttél egy év alatt.
 - Te viszont meg fogsz állni a növésben, ha nem mondod meg, mi a faszt keresel itt - sziszegtem, és ökölbe szorított kezeim szabályosan remegtek a vágytól, hogy letörölhessem a vigyorát.
 - Csupán a szerelmemet akartam látni, hogy újra felvegyem vele a kapcsolatot - felelte vidáman, és végigmért. - Úgy nézel ki, mint egy dühös kisfiú, akitől elvették a...
   Nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis lendületből gyomron vágtam. Nem bírtam annyiban hagyni a hangsúlyt, amivel a szerelmének nevezte a húgomat, egyértelműen jelezve, hogy egy ribancnál is kevesebbre tartja. Az meg, hogy kijelentette: a történtek ellenére megint rá akar szállni, több volt a soknál. És annál is, amit higgadtan, tiszta fejjel, a szemeim elé szálló vörös köd nélkül el bírtam viselni.
   Akkor még azt gondoltam, meg lehet oldani a dolgot - Cody-t - úgy, hogy Hope ne lássa meg az ütésem nyomát, ezért nem az arcára céloztam. De nem volt túl sok időm a leleményességem miatt gondolatban vállon veregetni magam, ugyanis egy szempillantáson belül a földön voltam, felettem az idegbeteg, hirtelen haragú, időzített bombára emlékeztető vadállattal, akit a testvérem élete szerelmének hitt, és aki teljes erőbedobással dekorálta a képemet a börtöni bunyóktól edzett, kőkemény öklével.


Can

 - Ne haragudj, hogy ezt mondom, kardeş, de... förtelmesen nézel ki. - Levágtam magam a kanapéra Hayden mellé, és a kezébe nyomtam a fagyasztóból előbányászott jeges zacskókat.
   Ő felvett kettőt, és a két szemét borító monoklira szorította őket. Együttérzőn a kezembe fogtam pár jeget én is, és felálltam, hogy a barátom homlokára és az állára nyomjam őket.
   Nem felelt, de nem is vártam igazán választ. Én is nehezen találtam a megfelelő szavakat a reggeli eseményekre. Nem lett volna elég kifejező, ha azt mondom, hogy egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani Hope hírhedt szerelmét. Azért jöttem, hogy megtudjam, miért rohant el tegnap a boltból szó nélkül, erre az a hír fogad, hogy a szerelme - a féreg, akit a világon mindennél jobban gyűlöltem -, újra itt van. Az sem volt igaz, hogy csak a féltékenység miatt éreztem így: Cody Anders tényleg egy utolsó, mocskos, rohadék, anyaszomorító, öntelt, ostoba, felfuvalkodott fasz volt.
 - Hogy fogod megmagyarázni Hope-nak? - tudakoltam, s a név kiejtésekor érthetetlen fájdalom és csalódottság hasított belém.
 - Tekintve, hogy Cody-n nyoma sincs az összeütközésünknek, majd azt mondom, hogy... hát, nem t'om. Mondjuk, veled verekedtem? - kérdezte reménykedve, de ő is tudta, hogy ez reménytelen.
   Megráztam a fejem. - Ha nem ismerném a helyzetet, azt mondanám, ne titkoljuk Hope elől, de úgyis felesleges szájkoptatás lenne.
   Ez volt az igazság. Hope, a fülig szerelmes, naiv Hope. Ha videófelvételt mutattunk volna neki arról, ahogy Cody más nőkkel hancúrozik, miközben elvileg együtt van Hope-pal, vagy arról, mit művelt a bátyjával, akkor sem hitte volna el, hogy az ő szerelme ilyeneket tett volna. Az agy tudatosan védi magát - hallottam a  professzor hangját egy előadóteremben - attól, amit túl fájdalmas lenne tudomásul vennie. Én egyszerűen azt mondtam volna, ez a Hope Elana Styles-szindróma, de ez is elég jó megfogalmazás.
 - Tuti, hogy nem kéne kórházba menned? - érdeklődtem együttérzőn, és levettem a tasakokat az arcáról, hogy megnézzem a végeredményt.
   Finoman szólva, nem festett valami jól. Mindkét szemén óriási, piros, fekete, barna, zöld és kék árnyalatokban pompázó monokli; törött orr, amit Hayden helyrerakott magának, és most egy hatalmas, vörös pukli volt rajta; felhasadt ajkak; növekvő pukli a homlokán. Mi ketten tudtuk a legjobban, hogy Cody egy két lábon járó atombomba, akinek dühkezelési problémái vannak, de gondolatban megölelgettem Haydent, hogy legalább megpróbálta. Én is így tettem volna.
 - Nem - jelentette ki határozottan, ellentmondást nem tűrően.
   Próbáltam volna valami beszédtémát felhozni, mert ha nem beszélünk valamiről, megőrülök. Ha nem beszélek valami egészen másról, akkor belegondolok abba, hogy most megint egy újabb akadály állt Hope és közém. Eddig ott volt Hope, a tény, hogy csak barátok voltunk, aztán a másik tény, hogy a halott legjobb barátom is szerette őt, valamint a gyávaságom, illetve az, hogy Hayden vajon hogyan reagálná le, ha kijelenteném: reménytelenül szerelmes vagyok a testvérébe. Most már az is beállt a sorba, hogy felbukkant az őrült, börtöntöltelék exe, akibe egy évvel ezelőtt történetesen fülig szerelmes volt, és valószínűleg most is a nyakába fog borulni, mintha mi sem történt volna. Keserű ízt éreztem a torkomban a gondolatra.
 - Sajnálom, Can - szólalt meg hirtelen Hayden, mikor felegyenesedtem mellőle, hogy gézt keressek a fürdőszobában; valamivel le akartam foglalni magam. Érdeklődve mentem vissza a nappaliba, hogy beköthessem Hayden felhasadt bütykeit azon a kezén, amit lezúzott a betonon, mikor Sanders ráugrott.
 - Micsodát? - mormoltam a gondolataimba merülve, felidézve az elsősegély-órát, amin a kéz bekötését gyakoroltuk.
   Megilletődve néztem rá, mikor keserűen felnevetett. Igézően zöld szemei megállapodtak az arcomon - a húga szemei, és tudomásom szerint az apjukéi is.
 - Tudod, ha ez az én döntésem lenne, Hope veled lenne - jelentette ki, mire a kezem megállt a kötés készítése közben.
 - Mi van? - röhögtem el magam, és a keze fölé hajolva folytattam, amit elkezdtem, igyekezve elrejteni fokozatosan vörösödő arcomat.
 - Ne nézz hülyének, Haznedar, pontosan tudod, miről beszélek - húzta el a mancsát, mikor elkészültem vele. - Nem vagyok vak. Te már rég szerelmes voltál Hope-ba, mikor Dorian bevallotta neked, hogy ő is az, csak nem meri elmondani neki, ugye?
 - Tévedsz - mondtam csendesen, de pontosan tudtam, hogy fölöslegesen vergődök. Szinte meg sem lepett, hogy ennyire nyilvánvaló, mit érzek. Csak óvatosságból tagadtam, hátha Hayden lenéz a gyávaságomért, hogy két éven keresztül nem találtam magamban elég bátorságot egy vallomáshoz. Vagy éppenséggel azért, hogy a néhai legjobb barátom szerelmébe, és az én egyik legjobb barátomba szerettem bele. Tisztára, mint egy hülye szappanoperában.
 - Valahol biztosan gyűlölted is Doriant, hogy ugyanúgy érez, ahogy te - tűnődött halkan Hayden. - Nem elég, hogy Cody-val és később a többi sráccal is osztoznod kellett Hope-on, hirtelen még a legjobb barátoddal is.
 - Nem "osztoztunk". Nem tudom, miről beszélsz - néztem rá hidegen, és megnyomogattam a duzzanatot a homlokán. - Szerintem ez hamar le fog lohadni, de az orrodat nem tudom. - Sem Dorian, sem én nem tudtuk bevallani az érzéseinket Hope-nak, és a barátom már soha nem is fogja tudni, de ő soha egyikünkkel sem foglalkozott annyit, mint az épp aktuális szerelmével, vagy később a változékony szexuális életével.
 - Úgy értem, ott vagytok ti ketten, akik tényleg szeretitek a húgomat, aztán ott van Cody, meg utána azok a naponta leváltott pasasok, akik csak a testét szerették. Mindkettőtöknek pokolian fájhatott, hogy ő az utóbbiakkal van, és közülük a legrosszabbat szereti úgy, ahogy ti őt.
 - Neked is a bölcsészszakra kellett volna jönnöd - húztam össze a szemöldökömet, igyekezve közömbösnek tűnni.
   Nevetett. - Nem hinném. Én csak józan paraszti ésszel gondolkodom, és egyedül a kornyikáláshoz értek. A professzorok megőszülnének tőlem.
 - Elnézve néhány társamat, szerintem már meg vannak edződve - jegyeztem meg csípősen. - Amúgy Hope-ot kirúgták az áruházból?
 - Aha - sóhajtott Hayden, miközben én leültem a kanapé karfájára. - Ma Mike-hoz ment, egy haverjához, aki pizzafutár, és azt mondta neki, hogy épp van egy üres hely náluk. Ma azt pályázza meg. Biztos felveszik, nagyon megnyerő tud lenni, ha odateszi magát - fintorodott el. - És egy betonfejű idióta, mikor épp ahhoz van kedve.
   Egyszerre tört ki belőlünk a nevetés, és nem először gondolkodtam el azon, vajon hogy lehet, hogy bár ikrek, Hayden és Hope nem is lehetnének különbözőbbek. Haydennek semmi baja nem volt az apja örökségével - a dús, barna hajjal, a zöld szemmel, a ruganyos járással, a sudár, vékony alakkal, a gödröcskés mosollyal és a nagy lábfejekkel -, büszkén viselte azt. Hope kiszőkíttette, kiegyenesíttette és rövidre vágatta a haját, színes kontaktlencséket hordott és a plasztikázást fontolgatta, hogy lekicsinyíthesse a szerinte otrombán hatalmas lábfejeit. Haydenben megvolt Harry énekestehetsége, és hivatásaként használta is, Hope-ban nem volt meg, és havonta új munkát kellett keresnie a nagy szája és a szókimondósága miatt. Hayden csak a színpadon, éneklés közben volt nagyszájú, egyébként a hangját sem emelte fel soha, Hope viszont mindenkinek gondolkodás nélkül visszapofázott, legtöbbször szinte természetfeletti pontossággal beletrafálva az ember leggyengébb pontjába a szavaival. Hayden egy kedves, tehetséges táncoslányba volt szerelmes, Hope pedig a lehető legrosszabb férfiba. És akkor a jellembeli különbségekről még nem is beszéltünk.
 - Ha nem ismerném a húgomat, azt tanácsolnám, mondd el neki, mit érzel - mondta Hayden, hirtelen szakítva meg a mély csendet.
   Akármit megadtam volna, hogy másra terelődjön a téma. Utáltam a középpontban lenni, hogy az érzelmeim kitárgyalását ne is említsem. Nem arról volt szó, hogy kételkedtem Hayden jóindulatában - ismertem, és tudtam, hogy nem hazudna, a szavai pedig egyértelműek voltak -, egyszerűen...
   Hát, valljuk be, hogy gyáva voltam. Magamban sem mertem Hope-ra gondolni, nemhogy hangosan kiejtsem vagy halljam a nevét, ilyen nyíltan kapcsolatba hozva az én nevemmel.
 - Azt hiszem, rád férne egy kis felvidító, kardeş - törtem ki, lelkes vigyort öltve magamra. - És különben is tartozom még a születésnapi ajándékoddal. Meghívlak annyi piára, amennyit akarsz, és te döntheted el, hova menjünk.
   Elvigyorodott, aztán a szájához kapott, mikor a mimikának köszönhetően fájdalmasan meghúzódott felhasadt ajka. - Uh - nyögte, és fintorogva megrázta a fejét. - Igazad van. Az most elterelné a figyelmemet.
   A figyelemelterelésre nekem is nagy szükségem volt, úgyhogy lendületesen felpattantam, ugyanabban a pillanatban, ahogy Hayden.
   Eszembe jutott, hogy így kettőnk közül senki nem lesz elég józan, hogy hazáig vezessen, de elég volt egy pillanatra felidézni előttem Hope arcát, hogy újult elszántsággal vágjak neki a felejtés egyetlen módjának, ami a kezem ügyében volt.

2016. augusztus 15., hétfő

3. évad, 2. fejezet: Bár mondhatnám

Can

Hope egy kész meglepetés bulit szervezett meg a testvére tudta nélkül. Ennek helyszínéül természetesen Hayden szombat esti koncertjét választotta. A srác örökölte az apjától az énektehetségét, de ő csak egy kezdő banda énekese volt, ami a barátaiból alakult, és Londonon kívül nem szoktak fellépni.
   Hope előző délután az én segítségemet kérte a fényképek elküldéséhez a háromszáz rajongónak, akik aznap jelen voltak a koncerten. Az édesanyjuk, Tessa sok szempontból nem volt a legtökéletesebb anya, de azt el kellett ismerni, hogy a gyerekei életének szinte minden pillanatát megörökítette. Ezekből gyűjtött össze Hope háromszáz darabot, amin Hayden szerepelt, babakorától egészen mostanáig. Összebeszélt az együttes többi tagjával, akik megszerezték a nézők listáját, és fogalmam sincs, hogyan, de a lány megszerezte mindegyikük e-mail címét, beszkennelte a fotókat, és mindenkinek elküldött egyet, a terv részleteivel együtt.
   A koncerten utoljára előadott dal az Old címet viselte, és Hope megbeszélte a nézőkkel, hogy amikor felhangzanak a szám első hangjai, mind emeljék fel a kinyomtatott képüket. A tervnek eddig a pontjáig abszolút büszke voltam Hope-ra, hogy ilyen botránymentes, normális meglepetést eszelt ki, de csak ezután tudtam meg, hogy felszereltetett egy üstnyi puncsot a plafonra, a hely felé, ahol Hayden állni fog, mikor énekel, amit le fognak borítani a srácra, amikor az Old véget ér.
   Mikor eljutott az agyamig, hogy Hope ezt komolyan is gondolja, kitört belőlem a nevetés és a fejemet ráztam. - Te... te őszintén nem vagy normális, sarı - vakartam meg a fejemet. - Most komolyan szükség van erre?
 - A legkomolyabban! - csapta össze a tenyerét olyan lelkesedéssel, mint az óvodás lány, akihez nemsokára megérkezik a télapó. - Hey három percig - amíg az Old tart - azt fogja hinni, hogy egy tök átlagos hülyeséggel leptem meg, aztán kétszeres lesz a meglepettsége, mikor kiderül számára, hogy még mindig önmagam vagyok! - nevetett.
 - Igazad van, túl egyszerű lenne az életünk, ha te nem lennél önmagad - morogtam, félig szinte reménykedve abban, hogy nem hallja meg.
 - Ne ráncold már a homlokodat, Haznedar, Hayden imádni fogja, higgy nekem!
 - Ha te mondod - emeltem fel a kezeimet megadóan.
 - Legfeljebb titkolni fogja, de én ismerem, és tudom, hogy igazam van. Ha pedig mégsem, akkor legfeljebb azt mondom, hogy a puncs a te ötleted volt! - öltötte ki rám a nyelvét.
 - Álmodozz csak, sarı - feleltem nyugodtan. - Hey is tudja, hogy ilyen őrültség csak a te fejedben fogalmazódhat meg.
 - Hát, ha haragudni fog a puncs miatt, remélem, megvédesz - terelt.
 - Használhatsz élőpajzsnak - ajánlottam fel.
   Elérkezett a koncert vége, és a rajongók mindent úgy csináltak, ahogy Hope kérte. Figyeltem a lány arcát, aki szinte csüggött Hayden arcán a pillantásával, hogy a reakciójának minden másodpercét regisztrálhassa. Az ikertestvére arcára elég volt egy futó pillantást vetnem, hogy lássam rajta a meghatottságot és a szeretetet. A hangja el is akadt, mikor a fényképeket a levegőbe emelték, és nevetéssel küzdve tudta csak folytatni az éneklést. Bandatársai arcán mindentudó vigyor ült, és alig bírtak csendben maradni a dal végéig, amikor is a rajongók, de főképp Hayden, egy kisebb szívrohamot kaptak.
   Hope szinte magánkívül röhögve, sikoltozva ugrott fel a színpadra, hogy lelkesen magához ölelje a tetőtől talpig rózsaszínnel beborított bátyját.
 - Boldog születésnapot, drágám! - kiabálta túl a hangzavart, és a közönség nevetéssel vegyes éljenzésben tört ki. Direkt finnyás arcot vágva letörölte a kezével Hayden arcának egy szeletét, hogy puszit nyomhasson rá.
 - Ha nem tudnám, hogy neked ez a hétköznapi elmeállapotod, megfojtanálak ezért. - Hallottam Hayden válaszát, mert időközben én is felmentem a színpadra, hogy kezet foghassak vele és gratulálhassak.
 - Ha a ruhád miatt aggódsz, veszek neked helyette másikat, ha ezt nem lehet kimosni belőle - döntötte Hayden vállára a fejét a lány. - És a hajadat is segítek megmosni - ajánlotta fel, igyekezve komolynak tűnni, de kitört belőle a nevetés.
 - Isten éltessen, Hayden - mosolyogtam rá, ő pedig elfogadta a kinyújtott kezemet.
 - Meg is ölelnélek, ha egy bizonyos dilibogyónak köszönhetően nem lennék nyakig ragacsos - csóválta a fejét, de a szája sarkában mosoly bujkált. - Remélem, a következő meglepetés nem az lesz, hogy az egész helyet elárasztod - figyelmeztette a húgát.
 - Sosem tudhatod - vágta rá Hope, és vigyorogva hozzábújt, még mindig mit sem törődve a bátyja egész testét beborító punccsal.


Hope

Egy szokásos hétfő reggel. Unott arccal álltam a pénztárnál, erőltetett mosolyt villantva minden vevőre, otthagyott nyugtákat gyűrve össze és dobva a kukába, azon gondolkodva, vajon Hayden haragudni fog-e rám, mikor rájön, hogy nem csináltam reggelit. A hét elején én voltam a soros, csütörtöktől pedig ő, de ma képtelen voltam kikelni az ágyból a telefonom rikácsolására, ezért már nem volt időm rá. Ő, köszönte szépen, tökéletesen megélt az éneklésből, így nem kellett dolgozni járnia, mint nekem, és minden reggel azzal a gyűlölettel meredtem a szobája felé, amivel a korán kelő néz arra, aki még nyugodtan aludhat, miközben neki egy unalmas vagy épp kellemetlen feladatot kell végeznie a megélhetéséért.
 - Jó napot - köszöntem álmosan a következő vevőre, mire egy kisfiú végre bekaparta a tárcájába az összes apróját, és helyet engedett a soron következőnek.
 - Rád nézek, és elmegy az életkedvem. - Az ismerős hangra mintha hirtelen kipattant volna az addig csak fizikailag nyitva lévő szemem, és Can kék pillantásával találtam magamat szembe. - Hánykor feküdtél te le?
 - Ó, szia - dörzsöltem meg a szememet. - Kérdésedre válaszolva... hát, szerintem hajnalban értem haza, de nem tudnék határozott választ adni arra, hogy mégis milyen úton kerültem az ágyamba. - Miközben sorra leolvastattam a kütyüvel a cuccokat, amiket Can vett, megerőltettem az agyamat, hogy eszembe jussanak a részletek a meglehetősen illuminált állapotban töltött éjszakámról, amiben egészen biztosan szerepelt egy szőke hajú, hosszú ujjakkal megáldott srác, de a nevére már nem emlékeztem. Lehet, hogy azért, mert be sem mutatkozott, mielőtt a lényegre tért.
   Can szemében a szokásos rosszallást véltem felfedezni, amit az egyéjszakás kalandjaimmal szemben mutatott mindig, és még valami mást is, amit nem tudtam azonosítani.
 - Tíz font lesz - közöltem automatikusan, miközben próbáltam kieszelni valamit, amitől kisimulhatnak a ráncok az arcán. - Nyugi, nem vagyok már kislány, nem kell emlékeztetni a biztonságos szex fontosságára!
   A sorban Can mögött álló öreg néni felől egy felháborodott hangot hallottam, de elengedtem a fülem mellett - sosem érdekelt az emberek véleménye rólam, ahogy az sem, ha megbotránkoztattam őket.
 - Nem bocsátkozom vitába veled - nyújtotta át a pénzt, majd a válaszomat meg sem várva elköszönt és továbbállt, én pedig morcosan csináltam tovább a dolgomat.
   Fél perc sem telhetett el azóta, hogy Can otthagyott, amikor a főnök hangját hallottam magam mellől.
 - Christine, állj be Hope helyére egy kicsit! - kiáltott oda az épp pihenő csere-eladónak. - Beszédem van veled - fordult hozzám.
   Felhúzott szemöldökkel meredtem rá, és értetlenül léptem ki a pult mögül. Végre történik valami ezen az istenverte munkanapon.
   Csakhogy az érdekes történések nem mindig vesznek pozitív irányt. Alig csuktam be a főnök irodájának az ajtaját magam mögött, amikor ő megszólalt: - Ki vagy rúgva.
 - Hogy... tessék?! - emeltem fel a hangomat abban a pillanatban, hogy a szavai eljutottak az agyamig, és a hangmagasságom körülbelül két oktávot emelkedhetett a normálishoz képest.
 - Már sokszor figyelmeztettelek, hogy mindig a vevőnek van igaza, de olyan, mintha betonból lenne a fejed! És a sokadik alkalommal hallom, hogy vitába bocsátkozol egy vásárlóval!
 - Ha a múlt pénteki esetre gondolsz, arra nyomós okom volt! - keltem a saját védelmemre. - Az a hülye liba nem volt képes...
 - Nem fogom újra elismételni ugyanazt - fújta ki a levegőt a főnök, közben fáradtan dörzsölve a homlokát. - Végkielégítést nem kapsz, amúgy is másodika van, az előző fizudat tegnap már megkaptad. És megköszönném, ha nem rendeznél jelenetet, mikor távozol.
 - Én pedig megköszönném, ha feldugnál magadnak egy seprűnyelet a torkodig, mert már amúgy is eleget hallgattam a faszságaidat!
   Már nem kellett visszafognom magamat, hiszen úgyis mindegy volt. A volt főnököm fejéhez vágtam minden igazságtalanságot, ami felgyűlt bennem az elmúlt egy hónap során, amíg itt dolgoztam, majd az asztalára hajítottam a munkáskötényemet - külön ügyelve arra, hogy az minél több papírt lesöpörjön róla -, és kiviharzottam az irodából, gondosan ügyelve arra, hogy az ajtócsapódást a szomszéd üzletben is hallják. Felkaptam a táskámat, és magamban az egész áruház személyzetét változatos jelzőkkel illetve távoztam.
 - Hope..? - hallottam Can hangját, aki épp beszállt volna a parkolóban álló kocsijába. - Mi van? Hova mész?
 - El a picsába - jelentettem be vidáman, és elviharzottam mellette.
   Leültem egy parkban, és ahogy lassan lenyugodtam, arra is gondolni kezdtem, mégis mi a fészkes fenét fogok csinálni most, hogy ezt a munkát is kidobtam az ablakon. Soha nem maradtam meg sokáig egy helyen, mert túl nagy volt a szám, és legtöbbször olyan főnökkel vert meg a sors, akinek nem volt humorérzéke. Értelemszerűen nem jutottunk volna koldusbotra, ha nem dolgoztam volna tovább, de már a gondolatát is rühelltem annak, hogy a testvéremtől és a családomtól - vagy bárki mástól, ha már itt tartunk - függjek. Utáltam volna egy olyan háztartásban élni, aminek nem járulhatok hozzá a fenntartásához.
   Kifújtam a levegőt, és próbáltam tisztán gondolkodni. Nem jártam valami nagy sikerrel. Hova vesznek még fel a nem túl fényes érettségimmel?
   Mintha az amúgy sem fényes hangulatomat lett volna hivatott megkoronázni, a gyomrom elégedetlenül felmordult, emlékeztetve, hogy már legalább fél napja nem ettem semmit. Reggel nem volt időm reggelizni, előző este és éjszaka pedig leginkább folyékony halmazállapotú anyag került csak a gyomromba, abból viszont bőven. A pillantásom megakadt egy pizzázón a park túloldalán, és a pizza gondolatára mintha villám hasított volna belém. Egy pillanat sem telt el, és már a kezemben volt a telefonom, és Mike nevére böktem a telefonkönyvben, aki futár volt, és nem is olyan rég említette, hogy van egy üres poszt a helyen, ahol dolgozik.
   A zsenialitásomat áldva hallgattam, hogy kicsöng párszor, mielőtt Mike vidám, barátságos hangja beleszólt. Megbeszéltük, hogy holnap beugrom hozzá reggel, és együtt megyünk a munkahelyére, hogy a még mindig betöltetlen állásra jelentkezzek.

Londonban sosem volt kifejezetten meleg az időjárás, ezért nem esett nehezemre reggel egy hosszú ujjú póló és egy csőnadrág mellett letenni a voksomat. Nem féltem az előítéletektől, de piszkosul kellett nekem ez a meló, és nem akartam kockáztatni; inkább eltakartam a tetoválásaimat, hátha a főnök olyan fazon lesz, akinél ez számít, és nem venne fel egy "agyontetovált" csajszit, ahogy régen mondta a főnök a helyen, ahova sikertelenül jelentkeztem. Én most sem neveztem volna magamat agyontetováltnak, pedig ma már jóval több minta díszelgett rajtam, mint akkoriban.
   A legelső tetoválásomat a tizennyolcadik születésnapomon csináltattam, anya tiltakozása ellenére. Egy apró H-betű volt a bal mutatóujjam tövén, Hayden nevének kezdőbetűje. Ezt követte a három nappal később felvarratott sárkány a két lapockám közé, majd egy csomó egyéb minta. Ezek közé tartozott egy kard a jobb csuklóm belsején, madárraj a kulcscsontomon, rózsaszál a bal vállamon, egy apró, törött szív a szívem felett a mellkasom bal felén, egy álomfogó a köldököm alatt, és végül egy DG-felirat, vagyis Dorian monogramja a hátam aljára, amit két nappal a halála után csináltattam. Biztos, hogy kihagytam valamit... És elfelejtettem a legnagyobbat is, egy fél angyalszárnyat, ami az egész jobb karomat beterítette. Igazából páros tetkó volt; a másik felét az egyik volt barátom viselte magán. Mindketten megtanultuk, hogy egy kapcsolat nem tart örökké, egy tetoválást viszont piszkosul nehéz levakarni magadról.
   Késznek nyilvánítottam magamat, úgyhogy leviharzottam a konyhába. Hayden épp reggelit csinált magának. A kenyérpirító jelzésére, miszerint elkészültek a pirítósok, lecsaptam az egyik kész kenyérre, és habozás nélkül beleharaptam.
 - Cseszd meg, Hope, szendvicset szerettem volna csinálni magamnak - szidott meg az én egyetlen testvérem. Vigyorogva fordultam felé.
 - Cseszheted, Hayden - feleltem, az övéhez hasonló megfogalmazásban, és megragadtam a másik szeletet is, és az eperlekvárért nyúltam.
 - Hihetetlen vagy - rázta a fejét beletörődően Hey, és újratöltötte a kenyérpirítót, közben védelmezőn elé állva, ha esetleg ismételten lopáshoz akarnék folyamodni.
 - Tudom - csámcsogtam, és éreztem, hogy tiszta dzsem lesz a szám. - Mi a mai programod?
 - Itthon döglök - közölte, és a serpenyőbe öntötte a felvert tojást. - Kérsz rántottát? - tudakolta.
 - A-a, állásinterjúra megyek. Vagyis előbb Mike-hoz, mert ő visz el a helyre, ahol remélhetőleg dolgozni fogok.
   Megállt a keze a levegőben, és elnyílt szájjal, rosszallóan meredt rám. - Ne mondd, hogy kirúgtak!
 - Pedig de - helyeseltem nemtörődöm hangon, és a mosogatóhoz hajoltam, hogy letöröljem a lekvármaradékot az arcomról. - És nem ér, hogy te ma egész nap itthon lazsálsz!
 - Sokszor ajánlottam, hogy lazsálj te is, de ragaszkodsz a munkához - mutatott rá.
 - Az ki van csukva - vágtam rá. - Nem játszunk eltartósdit. Megdolgozom azért, hogy itt lakhassak.
 - Úgy beszélsz, mintha bárki számonkérné rajtunk, hogy te fizetted-e be a villanyszámlát, vagy én.
 - Én számonkérem magamon, mert nem élhetek a te kegyelemkenyereden!
 - Te tudod - emelte fel a kezét.
 - Na, én mentem - búcsúztam el vigyorogva.
 - Nem akarsz előbb fogat mosni véletlenül? Mintha vámpír lennél, olyan pirosak a fogaid. - Már megsült a tojás, amit időközben összekapart, úgyhogy sietve elvette a gázról.
 - Jó ötlet - ismertem el. Engem személy szerint nem érdekelt a megjelenésem, ezért nem szégyelltem rózsaszín kontaktlencsével állásinterjúra indulni, de azért az alapvető higiénia hiányával szerintem kevesebb lenne az esélyem az állásra, úgyhogy hajlandó voltam meghozni a fogmosás áldozatát.
   Miután ezt letudtam, gyorsan elköszöntem a bátyámtól, majd dudorászva átszökdécseltem az előszobán. Lendületesen kitártam a bejárati ajtót, és már majdnem kiléptem, amikor az ajtóban álló alakba ütköztem, akinek a keze épp a csengő gombja előtt lebegett.
 - Te meg..? - tátottam el a számat illetlenül, elakadó lélegzettel, és a pillantásom önkéntelenül is a bal kezére esett, mintha ellenőrizni akarnám, hogy tényleg ő-e az. A jobb karomat ékesítő angyalszárny párja kétségtelenül ott díszelgett izomtól duzzadó felkarján. A szívem kihagyott egy ütemet, és éreztem, hogy megrogynak a térdeim a pillantásától.
 - Szia, Hope - köszönt bátortalan félmosollyal. - Örülök, hogy látlak.
   Bár mondhatnám, hogy én is...

2016. július 6., szerda

3. évad, 1. fejezet: Egy olyan csoda

Hayden

Miután az előző motorját kölcsönadta az egyik idióta haverjának, aki részegen felült rá és ripityára törte, arra gondoltam, egy új motorral lepem meg a húgomat. Közelgett ugyanis a 20. születésnapunk, és tudtam, hogy ékszerrel vagy ilyesmivel Hope Elana Stylest bizony nem lehet lekenyerezni.
   A húgom rettenetesen kemény gyereknek mutatta magát napi huszonnégyben, de igazából egy rettenetesen sebezhető lány volt. Pont emiatt döntöttem úgy, hogy az ajándékát  - tekintettel a Doriannal történtekre - kicsit előbb adom oda neki. Épp a motort toltam be a garázsba, amikor Can átjött, így őt is be kellett avatnom a meglepetésbe. Őt az előbb küldtem el, hogy hozza ide a húgomat. Ismertem Lanát, tudtam, hogy a temetőben találjuk.
   Can Dorian legjobb barátja volt, aki pedig a húgomé; így én is jóban voltam mindkettejükkel. Can apja török volt, az anyja angol; utóbbi nyaralásra ment Isztambulba, ott ismerte meg Can apját, aztán ideköltöztek Londonba. A srác neve lelket, életet jelentett törökül, és tényleg igazán illett rá. Sokáig nem tudtam helyesen kiejteni, de aztán megtanultam, hogy valahova a dzsan és a dzsán közé esik a hangzása. Nem ismertem régebb óta, mint Doriant, de kettejük közül mindig is Haznedart kedveltem jobban. A barátja halála óta pedig tényleg vigyázott Hope-ra, amiért irtó hálás voltam neki. Nekem sosem hagyta, hogy apáskodjak felette, ahogy anyánknak sem. Szóval kellett valaki, akinek hagyja, és aki nem él ezzel vissza. Örültem, hogy Can az.
   Pittyegett a telefonom. Can írt, hogy megérkeztek. Megbeszéltük, hogy meglepetés legyen a motor, amíg kinyitom a garázst. Már előre mosolyogtam Hope reakcióján, mikor meglátja az ajándékomat, úgyhogy fülig érő szájjal tártam szélesre az ajtót és viharzottam ki az udvarra.
   A ház egyébként az a ház volt, amit az apám vett anyának, hogy együtt éljenek benne. De sosem volt alkalmuk beköltözni, és egyetlen berendezési tárgy sem került bele egészen addig, amíg a testvéremmel el nem döntöttük, hogy beköltözünk. Azóta együtt laktunk itt. Hogy fájt-e abban a házban élni, ahol apánknak sosem volt ideje boldognak lenni, ahogy azt megálmodta? Nem. Furcsa érzés volt, de nem fájdalomnak neveztem volna. Teljesen hidegen hagyott. Sosem ismertem őt, és anyában sosem volt elég erő, hogy összefüggően meséljen róla, így gyakorlatilag egy idegen jelent meg a lelki szemeim előtt az "apa" szó hallatán.
 - Hugi - tártam szét a kezemet, és ahogy számítottam rá, Hope szinte viharként söpört át rajtam, miközben a nyakamba vetette magát.
 - Bátyus - köszöntött vigyorogva. Mindig is imádta a meglepetéseket, és szinte gyerekként jött lázba, ha meghallotta ezt a szót. - Hova dugtad az ajándékomat?
 - Hé, álljunk meg. Addig nem kapsz ajándékot, amíg nem tudom, hogy te is vettél nekem már ajándékot... Mert, ha elfelejtetted, hogy egy napon születtünk, akkor nem kapsz semmit - vontam fel a szemöldökömet, karba tett kézzel.
   Mintha a tükörképem lett volna, akaratlanul is összefonta a karját maga előtt. Míg én örültem neki, hogy apámra hasonlítok, mert legalább így lehet elképzelésem arról, hogy nézett ki, addig Hope ki nem állhatta. Mindketten zöld szemmel és sűrű, barna, göndör hajjal születtünk. Ő az első adandó alkalommal fiúsan rövidre vágatta az övét, és kiszőkítette. Már fiatalkorában szemüveget írtak fel neki, de azt rondának találta, és szerinte nem is állt jól neki, ezért a színes kontaktlencsékre váltott - ma lilák voltak a szemei, tegnap még feketék.
 - Ne kínozd, mert innen látom, hogy füst gomolyog a füleiből - szólalt meg végre Can, aki addig a kerítésnek dőlve figyelt minket, elfojtott félmosollyal.
 - Igazad van, nem akarjuk, hogy anyám elevenen megnyúzzon, amiért kinyírtam a húgomat - karoltam át Hope duzzogó-pózba került vállait.
   A garázs elé vezettem, ahol a szemeire tettem a kezemet.
 - Nehogy less - utasítottam, bár tudtam, hogy úgyis megpróbálja. - Can, felhúznád a garázsajtót?
   Miután ez megtörtént, Lana füléhez hajoltam, és rávigyorogtam, pedig tudtam, hogy úgysem láthatja. - Boldog születésnapot előre is, te vén szatyor. Bár tudom, hogy nem érdemes rád ilyen király ajándékot pazarolni, de azért...
   Ezzel elvettem a tenyeremet a szemei elől, és elé álltam, hogy széles vigyorral figyelhessem az arca elváltozását. Aprót sikkantott örömében, és tapsikolt is párat, miközben szinte szökdösni kezdett az izgatottságtól. Lila szemei csillogtak és akkorára tágultak, mint egy-egy csészealj. Fülig ért a szája.
   Abban a pillanatban már biztos voltam benne, hogy megérte. Akár ezer ilyen meglepetést is szereztem volna neki, ha végignézhettem ezt a reakciót cserébe.
 - Hayden! - kiáltotta a nevemet, elnyújtva, mint egy izgatott óvodás. - Imádlak! - ölelt magához.
 - Látod, mondtam, hogy egy óvodás módjára fog reagálni - röhögött Can, aki végignézte a kis testvéri közjátékunkat.
   Hope felháborodott hördüléssel fülön csapta, hogy aztán visszabújjon az ölelésembe. - Köszönöm, köszönöm, köszönöm - hálálkodott lelkesen. - Megyek, kipróbálom! - pattant, mint egy rugó, hogy a motor mellé ugorjon. - Jössz velem, Hey? - Néha szokott így hívni, csak ő tudhatta, miért.
   A telefonom csörgése ütötte meg a fülemet, és a csengőhangról megismertem, hogy Victoria hív. Azonnal gyorsabban kezdett dobogni a szívem, és bocsánatkérően fordultam Hope felé. - Ne haragudj, Lana, de ezt muszáj felvennem.
 - Ó, megértem én! A helyedben én is felvenném, ha egy Tori hívna... - forgatta meg a szemeit.
 - Bocsáss meg! - hagytam figyelmen kívül a megjegyzését. - Majd elmegyek veled egy körre. Addig menj vele te, Can! - kértem.
   A megszólított bólintott, én pedig visszarohantam a házba, hogy izgatottan felkapjam a telefont a dohányzóasztalról, amin hagytam.


Can

Hope szinte remegett az izgatottságtól, hogy kipróbálja az új motorját, úgyhogy gyorsan felpattantam mögé. Az illata rögtön az orrlyukaimba kúszott - a haja eperillatát és az ugyanilyen illatú parfümjét ezer közül is felismertem volna.
 - Vigyázz, mert a kezedbe helyeztem az életemet - viccelődtem. Erre hátrapillantott, közben már beindítva a motort.
 - Nagyon felelőtlen döntéseket hozol - vigyorgott rám.
   Ha tudtam volna, mit válaszoljak erre, akkor sem lett volna rá alkalmam, ugyanis ezután előrefordult és elindult.
   Ahogy kiértünk az utcára és ő egyre csak gyorsított, már vártam, mikor szándékozik lassítani. Mikor perceken keresztül nem tette, és a fülem már zúgott a menetszéltől, nem bírtam szó nélkül hagyni.
 - Hope, lassíts! Ez még lakott övezet! - ordibáltam, hogy meg is hallja lehetőleg.
 - És? - vágta rá, és érzékeltem, hogy nevet.
   Tudtam, mennyire szeret őrültségeket művelni, hogy felhívja magára a figyelmet, de arra azért nem számítottam, hogy öngyilkos akar lenni. Fogalmam sem volt, mennyivel megyünk, és nem tartottam magamat különösebben beszarinak, sőt; de hirtelen legszívesebben menet közben leszálltam volna a motorról csak azért, hogy biztonságos, szilárd talaj legyen a lábam alatt.
 - Hope, állj már meg! - kértem dühösen.
   Végre lassítani kezdett, és az első adandó helyen leparkolt. Azonnal leugrottam a járműről, és két kézzel a hajamba túrva elszámoltam tízig, hogy ne mondjak olyat, amit később megbánok. Őt viszont nem kellett félteni ilyen szempontból.
 - Neked meg mi a fasz bajod van?! - csattant fel.
 - Ezt akartam kérdezni tőled! - üvöltöttem vissza. - Te megbolondultál?!
   Hozzá kellett volna már szoknom ahhoz, hogy néha elkattan valami a fejében, de mindig bebizonyosodott, hogy képtelenek vagyunk felnőttek módjára viselkedni vagy épp megbeszélni dolgokat. Olyanok voltunk, mint két hangos gyerek. És erre mindig egy-egy vitánk után jöttem csak rá. Jelen pillanatban eltompult az agyam a dühtől.
 - Nem tudtam, hogy ilyen beszari vagy! - tárta szét a kezét.
 - Én meg nem tudtam, hogy ki akarod nyírni magadat, velem együtt!
 - Nem lett volna semmi bajunk, te barom! - Ahogy Hope-ot ismertem, tudtam, hogy a legjobb védekezésnek a támadást tartja, és szeret olyasmiket mondani idegességében, amiket nem gondol át. És ez éppen ezen a ponton kezdődött el, mert a következő szavaival már csak azt akarta elérni, hogy megbántson. - El sem tudom képzelni, Dorian hogy barátkozhatott egy olyan nyálvérű idiótával, mint te!
   Elnyílt szájjal, hitetlenkedve meredtem rá. Azt azért nem gondoltam volna, hogy ilyesmi is képes elhagyni a száját. Összeráncolt szemöldökkel koncentráltam, hogy ne vágjak vissza valami hasonlóval, de szokás szerint nem tudta, mikor kell abbahagynia.
 - Mi az? Már a jó kis beszólásaid is cserbenhagytak? Csak nem szerelmes vagy, Haznedar? - gúnyolódott. Ahhoz nagyon értett.
   Hiába próbáltam megakadályozni, felment bennem a pumpa, és már nem tudtam tovább visszafogni magam.
 - Tudod, ha nem lennél ilyen felfuvalkodott idióta, Dorian most boldogan élhetne. Bár azt nem értem, mit volt képes szeretni épp benned.
   Két hónapja veszítettem el azt az embert, aki nemcsak a legjobb barátom, de szinte a testvérem is volt, és kétségbeesetten próbáltam találni valakit, akit hibáztathatok azért, hogy balesetet szenvedett. A részeg sofőrt, aki nem a saját sávjában haladt, és Dorian nem tudott időben kitérni előle, már nem bánthattam, mert a balesetben meghalt ő is, akárcsak a legjobb barátom.
   Nem is olyan rég még magamnak sem mertem beismerni, de nagyon haragudtam Hope-ra, hogy akkora vak seggfej volt, hogy észre sem vette, mit érez iránta Dorian. Hiszen mindenki látta, aki ismerte őket, egyedül a vadóc szőkeség nem, aki annyira szeretett érzéketlennek mutatkozni.
   Láttam, hogy könnyek szöknek a szemeibe, és legszívesebben visszaszívtam volna minden szót.
 - Ne haragudj. Hope, bocsáss meg! - léptem közelebb hozzá, kezeim tehetetlenül lógtak magam mellett. - Nem gondoltam komolyan.
   Próbáltam az ölelésembe vonni, de ellökött magától. - Sajnálom - ismételgettem makacsul. - Hope, kérlek, ne csináld ezt! Nem úgy értettem! Tudod, hogy nem úgy értettem!
   A könnyek lecsorogtak az arcán, és az álarca széthullott. Már nem tiltakozott, mikor magamhoz öleltem, helyette a mellkasomba fúrta az arcát. A könnyei eláztatták a pólómat, de cseppet sem bántam. De tudtam, hogy nem amiatt sír, amit mondtam. Hanem Dorianért. Aki a legjobb barátja volt, a legnagyobb titkát mégsem tudta meg soha, csak mikor már túl késő volt.
 - Tökéletesen igazad van - hüppögte, és a szavai eltompultak attól, ahogy hozzám bújt.
 - Nem, nincs igazam. Nem is gondoltam komolyan. Tudod, hogy nem igaz! - toltam el magamtól, hogy a szemébe nézhessek. A tenyerembe fogtam az arcát, hogy ne fordulhasson el. - Hope, nem vagy idióta. És pontosan tudom, hogy Dorian mit szeretett benned. - Azt, amit én is, gondoltam keserűen, de ezt persze nem volt merszem hangosan kimondani. - Csak dühömben mondtam. Megbocsátasz? - csipkedtem meg az arcát viccelődve.
 - Csak akkor, ha te is nekem - húzta fel a szemöldökét kérdőn.
 - Meg van bocsátva, sarı - vigyorogtam rá. A szó törökül sárgát, szőkét jelentett, és már a megismerkedésünk napján is így hívtam. Akkor még úgy tett, mintha zavarná, de mára egyértelmű lett, hogy szereti, mikor így becézem.
 - Akkor neked is meg van bocsátva, Haznedar - vigyorodott el, és máris a régi Hope volt.
 - De visszafelé én vezetek - emeltem fel a mutatóujjamat, ő pedig máris harcra készen fonta össze a karját. - Nincs vita! - vágtam közbe, mielőtt megszólalhatott volna.
   Lemondóan bólintott, és alig láthatóan felfelé görbült a szája sarka. - Hey már biztosan abbahagyta a turbékolást. Bár, ki tudja - vigyorgott.
   Victoria, akibe Hope bátyja tagadhatatlanul beleesett, velünk egyidős lány volt, aki táncosnak tanult. Hayden az apjához hasonlóan énekes volt, de csak Londonban adott koncerteket. Torival egy koncerten ismerkedett meg, amikor a lány egy barátnőjével elment meghallgatni a bandát.
 - Ne cikizd Torival, kérlek - próbáltam elrejteni a mosolyomat. - Hayden bátran kiáll több száz rajongó elé is énekelni, de a lányokkal iszonyat félénk. Ne bátortalanítsd el még jobban - kértem.
 - Ugyan, úgysem hallgatna rám - legyintett vidáman Hope.
 - Ez viszont igaz - helyeseltem, és felültem a motorra. Megvártam, míg Hope felszáll mögém és a hasam előtt összefonja a kezeit, mielőtt gázt adtam volna, hogy immár a megengedett sebességgel hazavigyem.


Hope

Hayden már valóban nem telefonált, mire hazaértem és elbúcsúztam Cantól. Ellenben a konyhából készülő gofri illata szállt, és megkordult a gyomrom. A bátyám rengeteg kaját meg tudott csinálni, velem ellentétben. Aki ugyanis engem a konyha közelébe engedett, az készülhetett egy felrobbanó lakásra. Vagy háromra, ha a mellettünk lévők is lángra kapnak.
 - Na, tetszik az ajándékom? - vigyorgott rám Hayden, miközben tovább sertepertélt a konyhapult és a hűtő között.
 - Imádom, Hayden - mondtam őszintén, és beledugtam az ujjamat a nutellába, amivel épp vastagon megkente a kész gofrikat.
 - Te disznó - rázta a fejét lemondóan, miközben direkt tövig a számba dugtam a nutellás ujjamat, hogy egy csepp se vesszen kárba az isteni mannából. És persze, mert tudtam, hogy Hayden minden efféle gusztustalanságra így reagál, én pedig imádtam húzni a testvérem agyát.
   Ezt párszor még megcsináltam, mielőtt viccesen rácsapott a kezemre, hogy hagyjam abba.
 - Nem marad belőle semmi, ha így folytatod. Te mész el bevásárolni holnap! - fenyegetett.
 - Az új mocimmal - egészítettem ki büszkén.
 - Azzal hát - hagyta rám, és két tányért tett az asztalra, bár tudta, hogy nekem úgysincs szükségem ilyen formaságokra ahhoz, hogy betömjem a kaját.
 - Hope, ülj már le a popsidra, és egyél úgy, mint egy normális ember! - könyörgött.
 - Mikor is lesz a következő koncid? - tudakoltam, békítően leülve az asztal mellé, hogy megnyugodjon.
 - Most szombaton - felelte, miután lenyelte a szájában lévő falatot.
 - Dehát az a szülinapunk! - háborodtam fel teleszájjal.
 - Az ajándékodat már megkaptad, te pedig úgysem fogsz adni nekem, mert elfelejted, szóval miért lenne gáz, ha a nap 24 órájából párat nem veled töltenék? - húzta fel a fél szemöldökét.
 - Hm - nyammogtam a nutellás gofrimon, és máris körvonalazódni kezdett előttem, hogyan fogom meglepni Haydent a születésnapunkon.
   Segítettem neki elmosogatni, majd rendet raktunk a konyhában és elindultunk meglátogatni anyáékat. Anya sosem költözött el a nagyszüleimtől, így mindhármukkal találkoztunk, ha a tőlünk pár utcányira lévő házba mentünk.
 - Hadd menjünk a motorommal - kuncsorogtam, és Hey a fejét rázva elröhögte magát.
 - Neked bármit, hugi - egyezett bele.
   Az édesanyánk, Tessa sosem lett ugyanaz az ember apánk halála után, aki volt. Csak a mi kedvünkért tartott ki és volt erős, de amint mi felnőttünk és elköltöztünk, visszahúzódott a falak mögé, amiket húsz éve épített maga köré. Alig mozdult ki otthonról, nem tartotta a kapcsolatot egy barátjával sem, és nem is keresett új szerelmet apa után.
   A nagyapám, Louis lassan a hatvanhármat töltötte, de aligha nézett ki annyinak. Abból a kevésből, amit ki tudtunk húzni anyámból Harry-ről, ő is örök fiatal volt, amíg élt. Húsz évvel idősebb volt anyánál, amikor egymásba szerettek, de kívül és belül is olyan volt, mint a húsz évvel azelőtti énje. Sokszor tűnődtem, milyen lehetett, amikor élt. És még többet azon, hogy milyen lenne, ha még mindig élne. S hogy én milyen ember lennék, ha lett volna apám, akitől mindent megtanulok az életről; aki fogja a kezemet és a helyes útra vezet.
   Ehhez képest még emlékeim sem voltak róla. Persze, saját emlékeim nem is lehettek, mert meghalt, mielőtt a testvérem és én megszülettünk volna. De anyának mindent el kellett volna róla mondania. Mindig haragudtam rá, amiért szinte semmit nem mesélt apánkról. Annyit tudtam róla, hogy úgy nézett ki, mint a bátyám, és ő is épp olyan csodálatosan énekelt, de ennyi. Az "apa" szó hallatán tehát nekem egy idegen jelent meg a lelki szemeim előtt. Egy zöld szemű, göndör hajú, magas, vékony idegen, akinek angyali hangja volt. Semmi más.
   Nagyi nyitott ajtót nekünk, és rögtön szorosan magához ölelt minket, a két vállára hajtva a fejünket, ahogy gyerekkorunkban. Az arca és az alakja hibátlanságán kívül anya semmit nem örökölt nagyitól - a kék szemek nagyapáéi voltak, a szőke, göndör haj pedig ki tudja, honnan jött, mert egyik nagyszülőm sem volt szőke. Az apám szüleit csak futólag ismertem. Az apámról sem tudtam semmit, akkor a szüleihez mégis mi közöm lehetne? Ez is anyám miatt volt ilyen elcseszettül megoldva.
 - Utálok nektek közhelyeket mondani, de hihetetlen, hogy telik az idő! - csodálkozott ránk nagyi. - Kész felnőttek lettetek a babákból, akiket nem is olyan rég még az ölembe vehettem. Az én nagy, felnőtt unokáim. Esztek ti rendesen? Olyan soványak vagytok! De ne ácsorogjatok már a küszöbön, gyertek csak be!
   Az otthonos előszobában levettük a cipőinket és papucsba bújtunk, miközben nagyi máris felturbózta magát. - Louis, nézd, kik jöttek meglátogatni! - kiabált fel papának, miközben máris a konyha felé indult. - Éhesek vagytok? Gyorsan összeütök valamit nektek.
 - Nem, köszi, nagyi. Az előbb ettünk - biztosítottam. - Hayden szuper gofrit csinált.
 - Rendes ételt kell enni, drágáim, nem gofrit! - rótt meg, és továbbra sem állt le a kajakészítő terveivel.
 - De komolyan, nagyi, nem vagyunk éhesek, ne fáradj - szólt közbe Hayden, és végre sikerült meggyőznünk. - Anya hol van?
 - A szobájában, azt hiszem.
   Papa épp jött le a lépcsőn, és csillogó szemekkel üdvözölt minket. - Sziasztok - ölelt meg minket egyesével, hogy aztán félreálljon és felmehessünk. - Anyátoktól jövök, épp az erkélyen van. Örülni fog, hogy lát titeket.
 - Köszi, papus - szólt utána Hey, és könnyedén felrobogtunk a lépcsőn.
   Anya az erkély korlátjának támaszkodva sütkérezett a meleg napfényben. Még nem volt egészen negyven, de ebből jó pár évet simán letagadhatott volna, és épp olyan gyönyörű volt, mint a régi családi fényképeken.
 - Szervusztok, drágáim - ölelt magához minket szorosan. - Hogy vagytok?
 - Szuperül! Képzeld, Hayden egy motort vett a szülinapomra, a régi helyett - lelkendeztem. - Azzal jöttünk, megnézed?
 - Meg, de meg kell ígérned nekem, hogy óvatosan fogsz vezetni - kért komolyan.
 - Alap, anya - nevettem, és eszembe jutott Can. Nagyon jó barátom volt, de nekem olyan legjobb barátra volt szükségem, aki elviseli a hülyeségeimet. Aki azt akarja, hogy ésszerűen viselkedjek, az nem engem szeret, hanem egy ábrándképet. És Can túlságosan értelmes volt ahhoz, hogy egy hozzám hasonló őrültet elviseljen.
   Neki nem vallottam be, mert akkor aggódni kezdett volna értem, de én tényleg teljesen igazat adtam neki. Felfuvalkodott idióta vagyok, aki nem érdemli egy olyan csoda szerelmét, mint Dorian Grey. És egy olyan barátot sem, mint Can Haznedar.