Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2015. november 20., péntek

2. évad, 33. fejezet: Ő volt másik felem

Sziasztok! Régen volt már olyan, hogy bármilyen megjegyzést is fűztem akármelyik fejezethez is. Most azért teszem meg, mert tudom, hogy legszívesebben mind széttépnétek azért, hogy kiírtam Harryt a történetből, de, higgyétek el, ennek így kellett lennie, és már a második évad elkezdésekor tudtam, hogy ezt kell tennem. Ha most utáltok is érte, vigasztaljon a tudat, hogy egyszer talán megértitek, miért kellett így történnie.
A dalok, amiket hallgattam a fejezet írása közben: Ryan Star - Losing Your Memory; Rebecca Lavelle - The Man I Loved; Rebecca Lavelle - Never Enough; Rebecca Lavelle - My Heart is Like a River; Jason Walker - Down ft. Molly Reed;  Pompeii OST - I won't leave you; Mika - Happy Ending; James Blunt - Goodbye My Lover; Within Temptation - Memories


Olyan volt, mint amikor lemerülsz a medence aljára, és tompítva hallod a vízen kívül zajló hangokat. Vagy, amikor annyi fájdalomcsillapítót kapsz, hogy már semmit nem érzel. Mintha órákat töltenél a diszkóban, aztán, mikor kijössz onnan, még hallod a dübögő zenét a füledben, és minden más eltompul. Mondhatnám azt is, mikor összetörik a szívedet, és a fájdalmon kívül semmit nem érzékelsz.
   De ezek meg sem közelítik azt az érzést. Amikor minden érzékszerved eltompul, de a fájdalmat még érzékeled, akkor nem tudsz mást érezni, csak a fájdalmat. Ha pedig a fájdalom már alapjáraton is elviselhetetlen lenne, akkor érzed úgy, hogy inkább meghalnál, mintsem egy pillanattal tovább kelljen elviselned. Küzdesz, hogy elmenekülj a gyötrelem elől, de, ha egy percre sikerül arrébb rugdosnod, eszedbe jut újra, és rögtön maga alá temet, még százszor súlyosabban, mint előtte. Elég egy pillanatra leengedned a falaidat, és a kín megfojt.
   Nem tudtam felfogni, mi történik velem. Nem tudtam azonosítani a hangokat és a szavakat, amik elhangzottak a fejem felett. A szememet sem tudtam kinyitni. Úgy éreztem, szétrobban a tüdőm, mintha órák óta futnék megállás nélkül. Mintha a testem minden négyzetmilliméterébe egy felhevített, lángoló kést döftek volna. Körülöttem az egyik percben mintha tömegek, máskor meg csak szellemek rohangáltak volna. A feldúlt, zaklatott kiáltások, amelyek egyikét sem tudtam felfogni... Ha lett volna bármi, amire tudok gondolni a sajgáson kívül, talán el lehetett, el tudtam volna viselni, de így nem. Percről percre fogyott az erőm, és a vágy is, hogy küzdjek. Miért is kéne küzdenem..? Halványan emlékeztem, hogy igenis van valami, amiért még életben kéne maradnom, de a fejemet elborító, fehéren izzó szenvedés miatt nem tudtam felidézni, mi az. Igazából nem is érdekelt. Tőlem elvették azt, aki számított. Miért érdekeljen, hogy van-e, akinek én számítok?
   Hallottam, hogy valaki megállás nélkül sikít. Megrendítő hang volt, és összeszorult a szívem. Segíteni szerettem volna annak, aki ilyen keservesen kiabál. Percek - vagy órák? - kellettek hozzá, hogy rájöjjek: a saját hangomat hallom, én vagyok az, aki a vérfagyasztó sikolyokat kiadja. Hogy bírok még egyáltalán hangot generálni, mikor a tüdőm mintha már felmondta volna a szolgálatot?
   Nem értettem, miért vagyok még életben. Hiszen mást sem szeretnék, csak meghalni, megszabadulni a fájdalomtól, végre vele lenni... Úgy hiányzott...
   Úgy tűnt, a fájdalom is az én pártomon áll. Olyan erőbedobással kínzott, hogy tudtam, csupán másodperceim vannak hátra. Semmi baj, annyit még tudok várni. Csak el kell engednem az életet, amit a kezemben szorongatok, és végre engedni, hogy legyőzzön. Úgyis eleget küzdöttem már, talán órák óta állhattam a sarat. Igazán megérdemlem, hogy vége legyen.
   De abban a pillanatban, hogy végre elmenekülhettem volna előle, a fájdalom abbamaradt. Nem értettem, mi történik. Nem haltam meg, mert az utóhatásai - a tompaság, a néma kínszenvedés, a teljes kilátástalanság, és persze a magány - velem maradtak. De mégis abbamaradt. Miért? Hogy lehetséges, hogy már nem fáj annyira, mégsem haltam meg? És miért hallom, hogy valaki bőg? Ez már nem lehetek én, valaki más zokog így, ennyire elhagyatottan és kitartóan.
   Fogalmam sem volt, hol vagyok, vagy, hogy mi történt velem. Olyan érzés volt, mintha félholtra vertek volna. Hirtelen ráeszméltem, hogy egy nagyon ismerős hang ismételgeti a nevemet, közben próbálva elnyomni a hisztérikus zokogást. A lelkem egy része meg akarta szólítani: elérni, hogy ne sírjon, megnyugtatni. A másik viszont már nem törődött semmivel, vele sem. Nem volt értelme.
   A szememet továbbra sem volt elég erőm és kedvem kinyitni, de, míg az elfojtott zokogás a jobb oldalamról hallatszott, addig a bal kezemet egy ismerős valaki szorongatta. Két nagy, forró, biztonságot adó tenyere közé fogta a kezemet, és mély hangján a nevemet suttogta. Meg valami olyasmit is, hogy sajnálja, de ebben nem voltam biztos, mert túl halkan mondta, és azt sem értettem, hogy ugyan mit sajnálna. Miért vannak itt, miért kapaszkodnak még belém? El akarok menni, magam mögött akarom hagyni a fájdalmat, amiről tudom, hogy életem végéig velem marad. Miért nem képesek elengedni?
   Küzdöttem az éberség, a józanság ellen, de hirtelen, valamilyen belső erőtől vezérelve felpattant a szemem, és kitisztult minden. Már nem egy hártyán keresztül, tompán éreztem a fájdalmat, hanem teljes valójában, kíméletlenül. Csillagokat láttam, és könnyek szöktek a szemembe tőle. Anya még mindig sírt, de apa uralkodott magán, és nagyokat nyelve próbált erősnek látszani.
 - Életem - szólalt meg halkan, mintha félne, hogy összetörök, ha túl hangosan szól hozzám. - Egészséges ikreid születtek, egy fiú és egy lány. A kisfiú jött világra először, a kislány egy órával utána.
 - Az orvosok kérdezték, hogy mi legyen a nevük - folytatta anya -, de tudtam, hogy nem sikerült döntésre jutnotok a nevekkel kapcsolatban, ezért kértem egy kis időt. Tessy, mi legyen a nevük, drágám?
   Hagyjatok békén velük, nem érdekel, mi lesz a nevük, az sem érdekel, hogy melyikük született meg először. Aztán eszembe jutott valami.
 - Hayden - bukott ki belőlem. Magam is meglepődtem, mennyire gyenge, erőtlen és halk a hangom. - Harry... azt szeretné, ha a kisfiú Hayden lenne. Hayden Eric Styles. - "Még mindig kitartok amellett, hogy a kisfiú lehetne Hayden!"
   Nem tudom, mikor fogalmazódott meg bennem az ötlet, hogy legyen neki is ugyanaz a monogramja, mint Harrynek, de most tudtam, hogy így helyes. Harold Edward Styles. Hayden Eric Styles.
 - Rendben, kicsim - simított végig az arcomon apu. - És a kislányé?
   "Akkor viszont kizárt, hogy a lány Lana legyen!" Rendben, Harry, akkor nem lesz Lana. Elana lesz. És Hope. Hope Elana Styles.
 - Hope Elana - nyöszörögtem. Miért várják el tőlem, hogy nevet adjak a kisbabáknak? Semmi közöm hozzájuk. Ők Harry gyerekei, Harrynek kéne...
   Harry. "Sok mindenben kételkedem, de benned soha, édesem." "A kurva életbe, apa leszek! Istenem." "Szóval viccesen tüsszentek..?"
 - Gyönyörű nevek, édesem - biztosított anya, és felpattant mellőlem, gondolom, hogy elintézze a babaneveket.
   Kettesben maradtam apuval. Időről időre kinyitotta a száját, mondani akart valamit, de sosem tette, mindig meggondolta magát. Nem is érdekelt, mit akar mondani. Nem érdekelt semmi. Miért tesz úgy, mintha a két kisbaba lenne a legfontosabb a világon? Harry nélkül nekik sincs értelmük. Harrynek kellett volna a karjába fognia őket, amikor világra jöttek.
 - Egy hónappal korábban szültél, mint kellett volna - próbálkozott ismét kommunikálni velem apám. - A két baba kisebb, mint a rendes időben születettek, de ettől eltekintve egészségesek. Azt mondják, egy hétig tartják csak bent őket, de téged is, mert nagyon legyengített a szülés.
   A plafont bámultam, mintha csak pár másodperccel a kimondásuk után fogtam volna fel a szavakat.
 - Köszi, apa - köszöntem meg a tájékoztatást halkan, továbbra sem nézve rá.
 - Tess... - hajolt közelebb hozzám, a kezemet szorítva. - Ismerlek téged. Tudom, mit gondolsz. Hogy Harry nélkül feladhatod. De nem teheted meg! Van két gyermeked, Tessa! Tudom, úgy érzed, Harry nélkül nem érdemes küzdened, de ezért a két gyerekért kötelességed, hallod? - Elcsuklott a hangja, és a szememet lehunyva nyeltem egyet, még mindig nem tudva ránézni. - Istenem, Tessy, annyira... annyira sajnálom..! - Nem kellett látnom az arcát ahhoz, hogy tudjam, ebben a pillanatban megtörik a páncélja. Most nedvesedik be a szeme, és csordul ki a könnye. - Tess! Tudom, hogy ez most a legkevésbé sem foglalkoztat, de... ma rájöttem, hogy most már el kell engednem a múltat, és megbocsátanom édesanyádnak. Ha vele, vagy velem történne valami, és úgy kéne elszakadnunk egymástól, hogy nem mondhattam meg neki, mennyire, mindennél jobban szeretem, az elviselhetetlen lenne. De az is az lenne, ha te most feladnád. Nem adhatod fel, Tessa! Az ikreidnek szükségük van rád, hiszen csak te vagy nekik! Szerinted Harry nem azt akarná, hogy...
 - Ne - nyitottam ki a szememet azonnal, és könyörgőn néztem rá. - Ezt ne! Akármit mondhatsz, de azt ne, hogy Harry mit akarna! Harry... Harry azt akarná, hogy vele legyek. Tudom.
 - Akkor te valójában sosem ismerted Harryt - rázta meg a fejét Louis. - Az a Harry, akit én ismertem, az a Harry, ha választhatott volna, hogy a szerelme őt vagy a gyermeküket hagyja el, habozás nélkül beletörődött volna a magányba a gyermeke javára. Tessa, Harry a poklokat is megjárná, mintsem elviselné, hogy te miatta eldobd az életedet és a kisfiatokat meg a kislányotokat! Tess, annyi minden vár még rád az életben, hogy azt nem tudod felfogni, ilyen fiatalon nem! Ne add fel!
 - Hagyd abba - ráztam a fejemet hevesen. Sós könnyek marták az arcomat. - Nem akarom azokat a dolgokat, amik rám várnak. Fel akarom adni, apa!
 - Akkor gyere - állt fel, és gyengéden kitakart, és menyasszonyfogásban a karjaiba emelt, olyan finoman, hogy alig éreztem az érintését. - Akkor legalább előbb lásd, miről mondasz le.
   A mellkasába fúrtam az arcomat, hogy ne kelljen látnom senkit. Ki akartam zárni mindent, és csak a fájdalomra figyelni, hogy semmi ne tudjon rábírni a maradásra. Óvatosan lépdelt, hogy ne rázkódjak, de nem volt értelme. Amúgy is émelyegtem a gyengeségtől.
 - Nézd csak! - fordította el a fejemet az államnál fogva, hogy a pillantásom legalább egy tucat, alvó kisbabára essen, közöttük pedig, a sarokban, két fehér, kiságyszerű szerkezetben az én kisbabáimra.
   De ők valójában Harry kisbabái voltak. Fejüket máris finom, piheszerű, barna, göndör haj keretezte. Így, méterekről is láttam, hogy mindketten Harry orrát és lábát örökölték, persze még sokkal kisebb, miniatűr változatban.
   Könnyek szöktek a szemembe.
 - Gyere. Ébren vannak. Nézd meg a szemüket. - Apa halkan odalépett melléjük, engem szerencsére még mindig a karjában tartva, mert, amilyen gyengének éreztem magam, valószínűleg meg sem tudtam volna állni a saját lábaimon.
   Két nagy, smaragdzöld szempár nézett vissza rám két rózsaszínű, kerek arcocskából. Két Harry-szempár. A picik talán belefértek volna a két tenyerembe.
 - Még mindig úgy érzed, hogy nincs miért élned? - tudakolta halkan apa.
 - Ő volt a másik felem, apa - suttogtam halkan, sírás nélkül. Egy újfajta üresség lett úrrá rajtam, olyan, aminek nem könnyek adnak hangot. De a szememet nem vettem le Hayden és Hope apró, törékeny, puha testéről. A nevüket a kezükre erősített szalagról tudtam meg, mert egyébként egyformák voltak, mint két tojás. Hayden kíváncsian nézett rám, bölcs, nyugodt tekintettel, tátott szájjal. Aprócska kezével felém nyúlt, de, ha nem választotta volna el tőlem egy üvegszerkezet, akkor sem ért volna el.
   Apa nyelt egyet, és nem mondott semmit. Erre nem lehetett. De aztán mégis sikerült neki.
 - Nekem valamikor a legjobb barátom volt, és belül mindvégig az maradt - emlékezett vissza megtörten. - Mindig az lesz. Amióta megismertük egymást, szinte egymáshoz voltunk nőve. Akármi történt, neki akartam elmondani először, ő volt az, aki azokat a titkaimat is ismerte, amiket az anyám előtt is szégyelltem volna. Hihetetlen, de ezt a barátságot is sikerült elrontanom. Már tudod, hogy mindketten Chloe-t szerettük... És mindketten jobban szerettük őt, mint egymást, és nem riadtunk el attól sem, hogy utálatosan viselkedjünk egymással. Tudom, undorító, de már nem csinálhatom vissza. Akkor jogosnak éreztem. Csak azt akarom ebből kihozni, hogy én is olyasvalakit veszítettem el, akit nagyon szerettem, és fogalmam sincs, milyen lesz a tudat, hogy ő már nincs. Amikor már nem voltunk jó viszonyban, akkor is, ha történt valami, azonnal indultam volna, hogy elmondjam Harrynek, mire leesett, hogy nem vagyunk beszélőviszonyban... Tess, Harry nem csak neked volt fontos. De nem teheted meg, hogy önző módon feladd. Meghalni bárki tud, Tess. Szerinted Harry egy olyan lányba volt szerelmes, aki pont most adja fel?
   Nem tudtam levenni a szememet a kisbabáimról. Ők Harry aprócska másai, akiket maga után hagyott. Ha elhagyom őket, az olyan, mintha Harryt hagynám el.
   Hirtelen eszembe jutottak Harry szavai, amiket mintha évtizedekkel ezelőtt mondott volna. "Ide figyelj. Soha nem szabad bántanod magadat, érted? Nem csak azért, mert az olyan, mintha engem bántanál, és az nekem fáj. Akkor sem bánthatod magadat, ha én meghalok. Ígérd meg, Tessa!"
   És én megígértem. Én, ostoba barom, megígértem neki..! Nem adhatom fel - egyszerűen azért, mert megígértem, hogy nem bántom magamat.
   Arra eszméltem, hogy az arcomat apa pólójába fúrva zokogok. Harryt akarom. A szemeit, a mosolyát, a nevetését, a hangját, az illatát, a haját, a kezét, az ölelését, az érintését, a csókját, a viccelődését. Nem bírok itt maradni, élni nélküle, hiszen másodpercről másodpercre egyre csak jobban hiányzik, egyre jobban van szükségem rá. Nem tudok élni úgy, hogy nem nevet rám, hogy nem csókol meg, hogy nem simítja félre a hajamat az arcomból, hogy nem szorít magához álmában is, hogy nem fogja a kezem, hogy nem csiklandozza a haja a bőrömet, hogy nem leng körül az illata, hogy nem mosolyog rám, nem mér végig azokkal a gyönyörű szemekkel.
 - Harry - suttogtam kétségbeesetten, és a fájdalom, kihasználva gyengeségemet, gondolkodás nélkül a mélybe rántott.