Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2015. október 30., péntek

2. évad, 32. fejezet: Azt akarom, hogy boldog légy

Boldogan sóhajtva néztem körül a szobámban, és a pillantásom megakadt az asztalon álló tálcán, amin Harry reggelije várakozott, amiről egészen elfeledkeztem. Mindegy, legalább sokat fog enni Anne-nél ebédre. Nagyon örültem, hogy Harry végre tényleg egyenesbe jön az anyukájával, még akkor is, ha emiatt miattam kellett távol lennie. Ezt az egy napot még kibírom, és különben sem akarok önző lenni.
   Harry tálcájával a kezemben lesétáltam a konyhába, és az ajkamat rágcsálva néztem körbe. Anya úgy sürgött-forgott a konyhában, mint egy kisangyal. Mikor megterítette az asztalt, megfordult, és észrevett. Mosolygott.
 - Szólnál a többieknek, hogy reggelizünk? - kérdezte.
 - Persze - bólintottam, és visszamentem.
   Alec még aludt, mikor bedugtam a fejem a szobája ajtaján. Dús, barna haja a szemébe és kissé elnyílt szájába lógott, és épp hason feküdt, miközben magához ölelte az egyik párnát. Mosolyogva tettem a vállára a kezem.
 - Hé, öcsi - kezdtem szólongatni halkan. - Ébresztő, reggelizünk.
 - Ne már, Tessy. - Az álmos, mély, rekedt hang és a becenév, ahogy hívott, eszembe juttatta azt az időt, mikor én nyolc, Alec meg négy éves volt, és se anyának, se apának nem volt ideje az öcsémre Jodi és Jason miatt, ezért én voltam az, aki Alecről gondoskodott. Még korábban az én nevemet mondta ki először, és csak utána a mamát meg a papát.
   Alec elképesztően aranyos kisbaba volt, fantasztikusan aranyos kisgyerek lett, és szívdöglesztően helyes srác. Nem csodáltam, ha az iskolában a lányok megőrültek érte. De nekem a szívem mélyén mindig az a pufók arcú, édes kisbaba és kisgyerek maradt, akinek éveken át én voltam az édesanyja, és aki a becenevemet kiabálva rohant elém, ha megjöttem a suliból, hogy elújságolja, mi történt vele aznap; akinek a kezét fogtam, akit vigasztaltam, ha sírt, akinek a leckéjét segítettem írni minden áldott nap, amíg ötödikes nem lett az általánosban.
 - Szedd össze magad, anya tükörtojást csinált - győzködtem. Nem volt egy különleges kaja, de Alec mindig is ezt habzsolta a legszívesebben.
   Morogva feltápászkodott, és áttúrta a haját, mintha nem lett volna egyébként is olyan, mint egy madárfészek. Elnyomtam egy mosolyt, és kivonultam a helyiségből, hogy Ash és Kay szobájába nyissak be. A látványon, ami fogadott, fülig ért a szám. Az ikrek kisbabakorukban is elválaszthatatlanok voltak, és ez négyéves korukra sem változott. Elviekben mindkettejüknek volt külön ágya, de minden éjszaka átmásztak a másikhoz, és úgy aludtak. Most is így volt. Kay ágyáról a tulajdonosa oldalt lelógatta a fejét, és úgy szuszogott, Eddy pedig az oldalán feküdt, az egyik karjával átölelve a húgát.
 - Máris reggel van? - nézett fel rám Chloe miniatűr mása hatalmas, barna szemeivel, amikor félresöpörtem a haját a homlokából.
 - Igen, csillag - bólintottam együttérzőn. - Anya megcsinálta a reggelit.
 - Nem akarok felkelni - nyöszörögte Ashton, és Becky hátába fúrta az arcát, hogy ne süssön a szemébe a fény.
 - Pedig sajnos muszáj lesz - mosolyodtam el. - Gyerünk, öcsi!
   Nem bírtam megállni, hogy ne vegyem szemügyre, amikor végre felült, és megtörölte a szemét. Épp olyan volt, mint Harry... nem fért a fejembe, hogyan nem jöhettem rá már magamtól is, hogy az ő fia. Mert Kay legalább úgy néz ki, mint anya, de Ed le sem tagadhatná, hogy Harry mása.
   Ugyanebben a pillanatban akaratlanul is valami keserű érzés kezdett növekedni a torkomban, ahogy arra gondoltam, hogy Harry anyámmal volt. Talán ha azelőtt megtudom az igazságot Kay és Ed származásáról, hogy beleszerettem Harrybe, ma nem lennék vele? Eddig még sosem gondoltam át igazán, hogy Harrynek van két gyereke az anyámtól. Még a gondolat is utálatos volt, és ez összezavart. Hiszen az édesanyámról, a férjemről és szerelmemről és a két testvéremről van szó, legalábbis féltestvéremről. Külön-külön mindegyiküket tiszta szívemből szeretem... De úgy nem, hogy egymáshoz kapcsolódnak. Nem szerettem anyát és Harryt, ha együtt képzeltem el őket, és a féltestvéreimre sem szeretettel gondoltam, ha az jutott eszembe, hogy ők Harry gyerekei, de nem az enyémek.
   Nem akartam erre gondolni. Hiszen ugyanebből a logikából kifolyólag nem törődtem Harry millió kalandjával, amit előttem űzött azzal a millió lánnyal, miközben részeg és magányos volt...
   A homlokomra szorítottam a tenyeremet, és éreztem, hogy szinte jéghideg a bőröm. Harrynek itt kéne lennie velem, hogy elűzze ezeket a rohadt gondolatokat. Csak rám kéne nevetnie, az is elég lenne. Ha magához szorítana, ha érezhetném az illatát.
   Nem volt időm átgondolni, mit teszek, és a szobámba rohantam a telefonomért. Majd utána felébresztem a többieket is, de muszáj felhívnom Harryt! Beleőrülök, ha nem teszem.
 - Hercegnő, ugye nincs semmi baj? - szólt bele köszönés nélkül, aggódva. Azonnal éreztem, hogy görcsösen ökölbe szorított kezem ellazul, és megnyugszom. A hangja, a megszólítás, a törődése elfeledtették velem azt is, hogy miért kellett hívnom.
 - Nincs - feleltem gyorsan. - Csak hallanom kellett a hangodat. Amikor elmentél, lehet, hogy nem hallottad, mikor mondtam, hogy szeretlek. De szeretlek.
   Felnevetett. - De hallottam. Ugyanakkor a te szádból ezt milliárdodszorra sem unnám meg. De minden rendben? Mintha remegett volna az előbb a hangod egy kicsit.
   Sóhajtva jöttem rá, hogy muszáj elmondanom neki, különben a gondolat felemészt. - Hülyeség az egész.
 - Mondd! - követelte.
 - Csak annyi, hogy én keltettem fel Ashtont és Rebeccát, és... róluk eszembe jutott, hogy te Chloét szeretted, és, hogy...
 - Fejezd ezt be, Tessa, mert visszamegyek, és sosem felejted el azt, amit tőlem kapsz. - Elállt a lélegzetem. - Már nem szeretem Chloét. Utoljára azelőtt szerettem, hogy téged megismertelek volna, és az olyan régen volt, mintha évtizedekkel ezelőtt lett volna, vagyis már azt is elfelejtettem, hogy Chloe a világon van. Te vagy mindenem, érted? Sem Chloe, sem Ashton, sem Rebecca eszembe sem jut, egyetlen pillanatig sem, mert túlságosan elfoglal az, hogy téged szeresselek. Ha akarnám, se tudnám mással tölteni minden percemet, mint azzal, hogy rád gondoljak, hallod? Chloe a múltam. Te vagy a jelenem, Tessa, és örökké te leszel a jövőm. Ezt sose felejtsd el. Téged szeretlek, Tess, nem mást. Szeretlek. Érted már? Hányszor mondjam el, hogy biztos legyél benne? - A hangján éreztem, ahogy mosolyog, és felfelé görbülő ajkainak és megjelenő gödröcskéinek gondolatától egyből mosolyogni kezdtem én is.
 - Nem tudom - nevettem fel. - Talán sosem leszek biztos benne.
 - Akkor majd minden reggel ezzel ébresztelek, és minden este ezt mondom majd, mielőtt elalszol - ígérte. - Még akkor is ezt fogom mondani, amikor már a könyöködön jön ki, és legszívesebben leütnél érte, rendben?
 - Sosem unnám meg - mondtam boldogan.
 - Helyes - felelte. - Ne haragudj, de most le kell tennem. Anyukám türelmetlenkedik. - Harry sóhajtva elvigyorodott.
 - Rendben. Szeretlek.
 - Én is szeretlek, Tessa.
 - Vigyázz magadra.
 - Te is. Szia!
 - Szia.
   Még perceken át mosolyogva bámultam a telefonomra, amikor Törpi türelmetlen vakkantása felriasztott.
 - Na, mi van, picim, veled üzentek, hogy menjek már reggelizni? - kaptam az ölembe, és egy nagy puszit nyomtam az orrára. Viszonzásul megnyalta az arcomat, és mintha mosolygott volna rajtam.
   Levonultam a lépcsőn, hogy csatlakozzam a már csak rám váró családomhoz.
 - Na végre, Tess, mindjárt éhen halok - forgatta a szemeit Emilia.
 - Ne haragudjatok - néztem körbe bocsánatkérően.
   Mikor befejeztük az evést, anya felállt, hogy letakarítsa az asztalt. Én reflexszerűen emelkedtem fel vele együtt, de apa és ő egy emberként vetettek rám egy sokatmondó pillantást.
 - Életem, megoldom egyedül, ne fáraszd magad vele - mondta félig mosolyogva Chloe, a terhességemre utalva.
   Sóhajtva ültem vissza, és oldalba böktem Grace-t, hogy segítsen anyának helyettem. Elkaptam apa pillantását, mikor halványan mosolyogva figyelte, ahogy a húgom engedelmesen felpattan. Azon tűnődtem, vajon apában miért nincs annyi, hogy segítsen neki. Igen, haragudott rá, és jogosan, de azért mégis... Chloe megszülte és szeretettel felnevelte mind a nyolc... pardon, hat gyereküket, és immár tizennyolc éve voltak házasok. El sem tudtam képzelni, apa helyében én hogy éreznék, de szerintem a házimunkában legalábbis segítenék, legalább ilyen apróságokban, mint az asztal leszedése.
   Reggeli után kikérdeztem Joditól a legújabb biológiaanyagát, amit betéve tudott, mégis meg volt róla győződve, hogy nem megy. Csodálattal figyeltem a húgomat, ahogy a koncentrálástól összeráncolt szemöldökkel, eltökélten magyarázta a harántcsíkolt izomszövet milyenségét. Vörös haját időnként hanyagul a háta mögé vetette, ha előrehullott; ha egy pillanatra elakadt, az alsó ajkát harapdálta. Imádtam Jodit. Persze, mind a hét testvéremmel így voltam, de ő mindig különleges volt. Hat évvel született később, mint én, és, míg neki az állatok, a növények és a biológia kötötte le minden percét, addig nekem volt időm ámulni az elszántságán. Úgy értem, tizenhárom évesen már tudta, mit akar kezdeni az életével, és ehhez olyannyira tartotta magát, hogy nem riadt vissza attól, hogy minden percét a tanulásra fordítsa. Volt érzéke a természettudományokhoz, és nem egyszer bizonyította, hogy az agya úgy szívja fel az információkat, akár egy szivacs - és határozott szándéka volt, hogy orvos lesz, ha felnő.
   Apa tőlünk pár méterre ücsörgött, és elkaptam a pillantását, amikor épp Jodit figyelte. Elmosolyodtam a büszke kifejezésen, ami a tekintetében ült.

Délután két óra körül Harry SMS-t küldött, hogy már úton van haza. Eszembe jutott, hogy a saját házunk még be sincs rendezve, és, amint lehet, ezt szeretném helyrehozni. Alig vártam, hogy Harry megint velem legyen, annak ellenére, hogy alig pár órája váltunk el egymástól. Amikor velem volt, úgy éreztem, a világon semmi más nem számít, csak ő. Ő, és most már két kisbaba is, akik egy hónapon belül megszületnek, és akikről tudtam, hogy a legboldogabbá tesznek majd a puszta létezésükkel is. És Harryt is. Ismertem őt, és tudtam, hogy mennyit jelentenek neki. Ahogy én is. Sosem tudtam igazán elhinni, hogy Harry nem csak egy álom, de, amikor azt mondta, szeret, tudtam, hogy igazat mond.
   Jasont, Rebeccát és Ashtont figyeltem a kertben, akik éppen azon versenyeztek, hogy ki tud előbb felmászni egy fa tetejére. Hirtelen árnyék vetült rám, és apu leült mellém a fűbe. Kíváncsian fürkésztem az arcát, de ő a kezét bámulta, mintha nem tudná, hogyan kezdjen hozzá.
 - Tessa - szólalt meg végül, továbbra sem nézve rám. - Az utóbbi időben egyre inkább elhatalmasodott rajtam az érzés, mintha akaratom ellenére távolodni kezdenél tőlem.
   Szünetet tartott, a szavakat kereste. Nem tudtam tenni a késztetés ellen, hogy megfogjam a kezét. Meglepődve emelte fel a fejét, és végre rám nézett. Mintha egy egészen picit, alig láthatóan elmosolyodott volna, és kicsit bátrabban folytatta.
 - Annyi mindent elcsesztem az életben, Tessy, és nem akarom ezt is. Nem akarom, hogy te is eltávolodj tőlem, hogy téged is elveszítselek. - Közbe akartam vágni, hogy sosem veszít el, mert sosem hagynám el, de hallani akartam, amit mondani akart. - Átgondoltam a dolgot, és... nem tudom, szerintem rájöttem, hogy nem kapaszkodhatom örökké a múltba, és nem tarthatlak távol téged valakitől, akit szeretsz. Hogy nem választhatlak el a szerelmedtől csak azért, ami Chloe és közte történt... - Nagyot nyelt, és a hangja a szomorúság és az utálat furcsa egyvelegébe ment át. - Beletörődtem. Ráébredtem, hogy csak a saját dacom miatt nem akartam, hogy Harryvel legyél, de nem lehetek annyira önző, mint eddig egész életemben. Veled nem. Azt akarom, hogy boldog légy, és, azt hiszem, csak Harryvel lehetsz az. Különben is, nemigen van rá esély, hogy ezek után meggondold magad. - Előbb a gyűrűsujjamon csillogó jegygyűrűmre, aztán domborodó pocakomra pillantott, amiben ebben a pillanatban teljes némaság uralkodott; mintha a két apróság is feszülten hallgatná az apám szavait. - És már nem is szeretném. Sok mindenről le kellett mondanom, de arról nem fogok, hogy te boldog lehess. És, ha... ha Harryvel kell lenned, hogy boldog lehess, akkor többé egy rossz szavam sem lesz érte.
   Nem vettem észre, hogy mikor kezdtem sírni, de mire apu elmondta, amit szeretett volna, én pedig feléje fordítottam a fejem, hogy lássam az arcát, már alig láttam a könnyektől. - Apa - fakadtam ki, és átöleltem. Nagyszerű volt megint a karjaiban lenni, érezni, hogy megvéd mindentől. - Szeretlek.
 - Én is szeretlek, kicsim. - Elhalkult a hangja. - Mindennél jobban.
   Valami nem stimmelt a második mondatával. Azt úgy mondta, mintha... mintha elvesztette volna azt, akit azelőtt mindennél jobban szeretett, és ezért lennék most én az. Bármennyire nem akartam, erről anya jutott eszembe.
 - Apa - húzódtam el tőle, hogy a szemébe nézhessek. - Meg fogsz bocsátani anyának valaha?
   Elkapta a pillantását. Összeszorult a torkom. Megértettem, hogy apa miért nem akar megbocsátani, ugyanakkor teljes szívemből kívántam, bárcsak megbocsátana. Anya talán tévedett, de millió dolgot tett, amik mellett a tévedése eltörpült.
 - Majd kialakul ez is, Bells - mosolygott rám biztatóan, és átkarolta a vállamat.
   Bizonytalanul a vállára hajtottam a fejem, és belélegeztem ismerős, megnyugtató illatát. Tudom, apa beleegyezése nélkül is Harryvel lettem volna, de kimondhatatlanul boldoggá tett az a tény, hogy ő is áldását adja rá. Boldoggá tett, mert tudhattam, hogy az apám mellettem áll.
   Lépések hangzottak fel mögöttünk, és mindketten megfordultunk, hogy megpillantsuk anyát. Valami nem volt rendben vele. Még sosem láttam olyan sápadtnak és rémültnek. A keze remegett, és úgy járt, mintha a lábai is mindjárt felmondanák a szolgálatot. Úgy nézett ki, mint aki nem tudja eldönteni, hogy merjen-e hisztérikusan zokogni, vagy inkább csendben magába forduljon.
 - Tessa... - szólalt meg, és a hangjától végigfutott a gerincemen a hideg. Mi történhetett? - Bent volt a telefonod, és hívtak, én meg felvettem, és... - Elcsuklott a hangja, és nem mert a szemembe nézni, de kénytelen volt. - Tessa, Harry...
   A szívem kihagyott egy ütemet. Felpattantam, akaratlanul is a hasam köré fonva a kezem. Harryvel nem történhetett semmi, hiszen az anyukájánál volt, és még írt is, hogy mindjárt ideér. - Anya! - szóltam rá remegő hangon. Úgy éreztem, elájulok, ha egy percig ijesztget még.
 - Kicsim, Harrynek... balesete volt. - A hangja elhalt, és a szájáról kellett leolvasnom az utolsó szót. - Harry...
   Hisztérikusan rázni kezdtem a fejem, és elnevettem magam, mint egy idióta. Biztos, hogy nem április elseje van, de anya biztos csak viccel. Apa is felállt, és rémülten bámult anyára.
 - Egy részeg sofőr forgalommal szemben haladt, és... - Nagy levegőt vett, legalább az utolsó percig visszatartva a sírást. Remegő hangon folytatta: - Harry túl gyorsan ment, nem tudta kikerülni, vagy ilyesmi. És összeütköztek.
   Léptem egyet hátra, mintha elmenekülhetnék attól, amit mondani akar. Mondjon bármit. Akármit mondhat, csak ne azt, amire gondolok, amitől a legjobban rettegek, és amit nem élnék túl. - Az nem lehet - suttogtam. - Ne mondd.
 - Harry... Harry meghalt, Tess - tört ki belőle a zokogás.
   Éreztem, ahogy a fájdalom fekete, elviselhetetlenül nehéz lavinája maga alá temet, és többé sosem enged a felszínre.