Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2015. szeptember 7., hétfő

2. évad, 30. fejezet: Megbocsátasz mindent

Amikor az ébresztőórám csörögni kezdett, az egyébként kellemetlen hangtól mosoly kúszott az arcomra. Végre eljött ez a nap. Gyorsan elhallgattattam, de Harry mellettem máris megmozdult, és morcosan nyögött egyet. - Tess, tudod, egyszer kihajítom az ablakon azt a kibaszott masinát - mormolta a párnába, amit nem tudtam egy mosolygás nélkül hagyni.
   A hasán feküdt, nem teljesen párhuzamosan az ágy szélével, ezért hosszú lábainak vége lelógott, és a levegőt taposta. Felkönyököltem, hogy kimásszak, de két kezével a csípőm után nyúlt, és visszahúzott, a hasamra vigyázva. A vállamra hajtotta a fejét, ezzel elérve, hogy hatalmas hajkoronája félig beterítse a nyakamat. Odébb söpörtem a tincseit, mert csiklandoztak, de igazából imádtam a haját. Ujjamat végighúztam a sörényén, mire mordult egyet, és átkarolta a derekamat - csak az ő hosszú végtagja volt képes arra, hogy átérje egyik oldalról a másikig az immár szinte hordóméretű pocakomat. - Jó reggelt, szívem - duruzsolta a vállamba, és rekedtes, álmos hangjától és a megszólítástól is libabőrös lettem.
 - Neked is, életem. - Imádtam Harry közelgését, de rettenetesen melegített a feje, a haja és a karja így egyszerre. - Megsütsz - jegyeztem meg, és próbáltam komolynak hangzani, de a hangom elárulhatta neki, hogy fülig ér a szám, mert felemelte a fejét, hogy a szemembe nézzen. Gyönyörű, zöld szemeiben pajkosság csillant, rózsaszín ajkai pimasz vigyorra húzódtak, miközben még közelebb férkőzött hozzám, immár a lábait is körém fonva gyakorlatilag. Teljesen olyan volt, mintha egy radiátor ölelne át, de tudtam, hogy nem lázas, mert az ő teste mindig ilyen megnyugtató, békés meleget árasztott.
 - És most? - tudakolta, beharapva az alsó ajkát, hogy ne törjön ki belőle a nevetés az arckifejezésem láttán.
 - És most pedig elengedsz, különben nem tolmácsolom neked a kicsik üdvözletét. Azt sajnálhatod, mert nagyon szépeket gondolnak - mosolyogtam rá édesen.
   A lábait odébb húzta, és felkönyökölt, hogy a haja se terítsen be, de az öleléséből továbbra sem engedett. - Nem is tudod, hogy mit gondolnak - nevetett rám.
 - De el tudom képzelni, mert ismerem őket - simítottam a helyére egy hajtincsét. - Alig várják, hogy találkozhassanak az édesapjukkal. Tudom, mert folyton izgatottak és boldogak lesznek, ha meghallják a hangodat, vagy megérzik, hogy a közelben vagy. Nevetnek, amikor valami vicceset mondasz, és akkor is, amikor ostobaságot. - Nem tudtam, miért szeretek ennyire ilyeneket kitalálni, mintha tényleg, valóban megtörténnének. Talán mert már alig vártam, hogy tényleg megtörténjenek.
   Boldog mosoly terült szét az arcán, azon a tökéletes arcon, amit annyira, mindennél jobban, szeretek. Puszit nyomott a számra, és végigsimított a hasamon. - Te pedig - kezdte rekedtes, elérzékenyülő hangon - tolmácsold nekik, hogy az apjuk a legszerencsésebb ember a világon, és alig várja, hogy találkozhasson velük.
   Megszorítottam a kezét, és rámosolyogtam. Eszembe jutott, hogy ma már nem kell tanulnom, mert behoztam a kimaradásaimat, és már csak a napi átlagos mennyiségű tanulásra volt szükségem iskola után, így nem kellett teljesen eltiltva lennem Harrytől. Sok energiámba telt, mire erről aput is meggyőztem, de sikerült, és ma szeretném meglepni Harryt. Szombat van, és ez eddig a napi huszonnégy órás tanulás napja volt, és Harry úgy tudja, hogy ez továbbra is így marad. Majd biztos hazamegy valamikor, hogy ne zavarjon a tanulásban, én pedig akkor felveszem azt a ruhát, amit nemrég vettem, külön erre az alkalomra, és amiről tudom, hogy tetszeni fog neki, és elmegyek hozzá, hogy meglepjem. Máris magam előtt láttam az arcát, mikor végigmér, és megdicsér, hogy mennyire elképesztően nézek ki - mindig ezt csinálta, akkor is, ha egy teljesen átlagos, otthoni pólóban és rövidnadrágban voltam. Tudtam, hogy ez nem nagy szám, de azt is tudtam, hogy mennyire boldoggá fogja tenni azok után, hogy annyi hónapon át gyakorlatilag elzárkóztam tőle, hogy tanulhassak, annak ellenére, hogy papíron már férj és feleség voltunk. Ha csak eszembe jutott ez a tény, már elöntött a határtalan büszkeség, hogy az egész életemet Harryvel élhetem le.
   De egyenlőre még azt kellett játszanom, hogy tanulok. Így is tettem. Miután kikászálódtam az ágyból, a fürdő felé vettem az irányt, hogy a hideg zuhany teljesen felébresszen és felfrissítsen. Megmostam a hajamat, mert egy ideje elhanyagoltam ezt a feladatot, és, miután megszárítottam, a fájdalommal nem törődve kifésültem belőle az össze csomót. Egy kontyba fogtam a fejem tetején, majd megmostam a fogam és felvettem egy vékony, fehér, szürke csillagokkal tarkított cicanadrágot meg az egyik kedvenc haspólóm, egy egyszerű, halványrózsaszín darabot. A szobába sétáltam, ahol Harry már keresztbe feküdt az ágyamon, és bizonyára visszaaludt, mert halkan horkolt. Az ágy túloldalán a lábfejei, a másikon a feje lógott le, és a haja a földet söpörte. Harry örök fiatal volt, és szerintem élete végéig húsznak fog kinézni. Elrendeztem a függönyt, hogy ne süssön a szemébe a nap, és ne ébressze fel.
   Elmosolyodtam. Nincs nálam boldogabb lány a földön. Boldogan sétáltam le a lépcsőn, vigyázva, hogy senkit ne ébresszek fel. A bejárati ajtó tárva nyitva állt, amiből arra következtettem, hogy anya a kertben öntözi a virágokat. Reggelit akartam készíteni Harrynek, de meggondoltam magam, amikor koppanó hangot hallottam, és anya ijedt hangját. Mezítláb siettem ki a fűbe, érezve, ahogy a harmat beteríti a bőrömet. A nap még nem jött fel egészen, és az égbolt halványrózsaszín ruhába öltözött.
   Anya a kerítés mellett sorakozó növényeket öntözte, de elejtette a locsolókannát, amiből a víz most megállás nélkül ömlött a földre. Chloe a kerítésnek támaszkodott, és láttam, hogy rázkódik a válla. Elszorult torokkal léptem oda mellé.
 - Anyu..? - szólítottam meg, mire összerezzent. - Mi a baj? Miért sírsz?
 - Jaj, Tessa - zokogott fel, és felém fordult. Az arca felpüffedt, könnyáztatta bőre fénylett a hajnali félárnyékban. - Mindent elrontottam, amit csak lehetett, és olyan borzalmakat tettem, amiket nem lehet visszacsinálni.
 - Nem rontottál el semmit - öleltem magamhoz, és a hajába fúrtam az arcomat. - Nagyszerű ember vagy, és a legjobb anya a világon.
 - Bár az lennék! - nevetett fel örömtelenül. - Nem érted, Tess. Pontosan tudod, hogy mit tettem. Hogy megcsaltam Louist, és becsaptam, mikor azt mondtam, hogy az ő gyerekeit várom. Aznap veszekedtünk... De annyira berúgtam utána, hogy nem is tiszta, hogy min. Valami ostobaságon, aminek semmi értelme nem volt. Én meg elmentem egy bárba, de ott volt Harry... és annyit ittam, mint még soha életemben. Az italtól másképp láttam a dolgokat. Ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint az esküvőmön is. Hogy Harryt kellett volna választanom, nem az apádat. Pedig ez nem igaz, már tudom, hogy nem az, de késő, mert mindent elrontottam... Elvesztettem Louis bizalmát. Már nem szeret engem, és az benne a legrosszabb, hogy jogosan teszi. Egy hazugságban élt... megcsaltam, és el sem mondtam neki, hogy Harry gyerekeit szereti a sajátjaiként. Annyira szeretett, hogy eszébe sem jutott feltételezni, hogy esetleg megcsaltam. Ezért nem tűnt fel neki, hogy Ash úgy néz ki, mint Harry, és, hogy Kay pont olyan pimasz, mint Harry. Vagy, ha fel is tűnt, nem törődött vele, mert bízott bennem, Tessa! Annyira bízott... annyira szeretett engem! És én elcsesztem, elcsesztem az egészet. Már nem bízik bennem, és nem is szeret. Gyűlöli magát, amiért ennyi évig nem jött rá magától, és gyűlöli Harryt, gyűlöl engem is. Talán még a gyerekeinket is bánja, mert tőlem vannak, én pedig egy elcseszett idióta vagyok...
 - Hagyd abba! - szóltam rá elcsukló hangon. Nem mondhat ilyeneket magától. Legbelül ő is tudja, hogy nincs igaza. Apa szereti őt, mindennél jobban.
 - Jobb ember annál, mintsem elváljon tőlem, hogy ekkora tragédiának tegye ki a kicsiket, akik nem is értenek az egészből semmit - folytatta sírva. - De igazából másra se vágyik, csak, hogy végre megszabaduljon tőlem, mert a megismerkedésünk napjától csak teher voltam a vállán...
 - Te is tudod, hogy ez nem igaz! - fakadtam ki.
 - De igen, az! Már nem úgy néz rám, ahogy régen. Nem csillog a szeme, nem derül fel az arca, ha meglát. Nem mosolyodik el, ha épp ügyetlenkedek. Nem dicsér meg, hogy gyönyörű vagyok, pedig régebben akkor is megtette, mikor egy egyszerű farmerban meg pólóban voltam. Nem igazgatja a fülem mögé a hajamat. Hozzám se szól. Nem költöztünk külön szobába, nehogy a gyerekek megsejtsenek valamit, de, amikor lefekszünk aludni, olyan távol húzódik tőlem, amennyire csak lehetséges. És ez annyira fáj, hogy legszívesebben térden csúszva rimánkodnék a bocsánatáért, de nem vagyok képes megtenni, mert megbocsátana, pedig nem szabad megbocsátania! Amit tettem, azt nem lehet. Ha megbocsátana, életem végéig szánnám érte, mert nem érdemlem meg a szeretetét, nem érdemlem meg őt.
 - Anya - suttogtam sírva, és megtöröltem a szememet. - Úgy sajnálom, anya. - Biztatóan megszorítottam a kezét, és próbáltam rámosolyogni, de csak újabb elfojtott zokogást hallatott, és elhúzta a kezét.
 - Téged sem érdemellek meg - nyöszörögte. - Pont olyan vagy, mint ő... Megbocsátasz mindent... Ha az én anyám csalta volna meg apámat, gyűlölném érte, és letagadnám, hogy ő az anyám. Ha Louis csalt volna meg engem, elváltam volna tőle abban a percben, ahogy megtudtam. Én nem törődtem volna veletek, azzal, hogy milyen hatással lenne rátok, ha a szüleitek elválnának. Önző lettem volna, csak a saját érzéseim érdekeltek volna. Miért nem ordibálsz velem azért, amit tettem, Tess? Miért nincs undor az arcodon?
 - Senki sem tökéletes - tettem a vállára a kezem. - Te sem undorodtál tőlem, amikor megtudtad, hogy Harryvel vagyok, hogy az ő gyerekeit várom, hogy hozzámentem. Te sem ordibáltál, hogy mégis hogy képzelem ezt, pedig jogos lett volna. Mindenki követ el hibákat. Apa meg fog neked bocsátani, anya, tudom, hogy meg fog. Szeret téged. Tudja, hogy te is szereted őt. Ha haragszik is rád, ez ellen nem tud tenni. Hallod? Minden rendben lesz! Nem fogtok elválni, de nem azért, mert a gyerekeitekre kell gondolnotok elsősorban, hanem azért, mert csak egymással vagytok teljesek! Sosem tudnék undorodni tőled, anya. Szeretlek, és akármit teszel, mindig szeretni foglak.
   Könnyes szemmel nézett rám, mielőtt szorosan magához ölelt. - Én is szeretlek, Tess - hüppögte.
   Rámosolyogtam. - Akkor már jöhetsz is segíteni nekem, hogy reggelit csináljak Harrynek, mert nem vallja be, de valóságos mennyország a te főztöd az enyém után, tekintve, hogy azt alig bírja mosolyogva letuszkolni a torkán, és még meg is dicsérni utána.
   Anya hangosan felnevetett, megtörölte a szemét, megfogta a kezemet és felállt. - Hát persze, Tess. - Imádtam látni, amikor ilyen szélesen mosolyog. Olyankor mintha minden rendben lett volna.

2 megjegyzés:

  1. Te jó ég *--* Annyira szeretem, ahogy írsz. :3 Ahogy egymáshoz fűzöd a szavakat, egyszerűen olvastatja magát. ^^ Nagyon jó. *-* Túl jó. :3
    Várom a köviit. :* ^.^
    Puszii, Kincső. :* :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valahányszor azt érzem, hogy erőltetett, amit leírok, jössz te, és szebbé teszed a napomat. Én pedig annyira szeretem a kommentjeidet! Meg azt is, amit te írsz. ;)
      Köszönöm, igyekszem! :)
      Millió puszi: Laura

      Törlés