Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2015. szeptember 25., péntek

2. évad, 31. fejezet: Változtatna valamin?

 Fél tenyeremen egyensúlyoztam a tálcát, miközben halkan kinyitottam a szobám ajtaját. Harry változatlanul aludt, de már a hasán feküdt, és teljesen keresztbe az ágyon, így a térdétől lefelé a lába és a fél felsőteste is lelógott róla. A feje a szőnyegen pihent. Elnyomtam a nevetést, és zajtalanul letettem a tálcát az asztalomra.
   Leültem mellé az ágy szélére, és próbáltam elhúzni a hajfüggönyét az arcából, hogy legalább levegőt kapjon rendesen. Morgott valamit, amit nem tudtam kivenni. - Harry! - szóltam rá halkan. - Nem vagy éhes?
   Alig érezhetően bólintott egyet, továbbra is elnyílt ajkakkal és csukott szemekkel. Felálltam, hogy legalább egy kicsit visszafordítsam a helyes irányba. Belecsimpaszkodtam a lábaiba, és próbáltam felhúzni az ágyra őket, nem sok sikerrel. Hirtelen a hátára perdült, a kezei felém nyúltak, és megszorították a vállaimat, ezzel egy helyben tartva engem.
 - Egy okos kismama nem ráncigálja a férjét. Nem tudtad? - kérdezte, szemei frissnek és a szokottnál világosabbnak tűntek a kipihentségtől.
   Kuncogva ráztam a fejem, mire mosoly terült szét az arcán. - Most már tudod. De a férjek nyugodtan ráncigálhatják a kismamákat - tette hozzá, és magához húzott, a csípőmet feltartva, hogy a hasamban ne tegyen kárt. A hátamra fordított, és a mellkasához húzott, karját a hátamra fonva.
 - A kérdésedre válaszolva, de, nagyon éhes vagyok - vigyorgott rám, egyértelműen jelezve, hogy nem ételre gondol.
 - Gondoltam, ezért hoztam neked reggelit - mosolyogtam vissza rá, úgy téve, mintha nem vettem volna az adást.
   Meggondoltam magamat. Mégsem várok, most fogom megmondani Harrynek, hogy már nem kell tanulnom annyit, és végre vele is tölthetek időt.
 - Egyébként, a mai napot már nem kell tanulással töltenem - mondtam.
   Kérdőn nézett rám.
 - Meggyőztem apát, hogy már igazán mindent tudok, és megesküdtem, hogy legalább négyesre érettségizek mindenből. - Tényleg megesküdtem neki, de tudtam, hogy nem feltétlenül fogom betartani.
 - Ez csodás - nyomott csókot a homlokomra. - Már azt hittem, megőrülök, annyira hiányoztál - harapta be az alsó ajkát, és a mozdulattól, na meg a szavaitól éreztem, hogy átforrósodik a testem. - De... megígértem anyának, hogy ma délelőtt benézek hozzá. Hidd el, lemondanám, de nem akarom megbántani, és tuti, hogy már ebben a percben is ebédet készít, hiába mondtam, hogy nem kell... Annyi ideig elhanyagoltam.
 - Ne magyarázkodj, Harry - simítottam a füle mögé egy hajtincsét, igyekezve, hogy az önző csalódottság ne érződjön a hangomon.
 - De ez annyira röhej. Hónapokon át rád vártam, most mégis el kell utasítanom...
 - Csak egy délelőttről van szó, Harry - vágtam közbe. - A délután nagy része és az egész este meg éjszaka hátravan még utána... - Az arcán szétterülő mosoly meggyőzött, hogy az érveim tökéletes hatással voltak rá.
 - És az összes nap utána - javított ki mosolyogva. Imádtam ilyen boldognak, gondtalannak látni. - Örökké. Örökké?
   Könnyes szemmel néztem rá. Megfogtam a kezét, a hasamhoz húztam, és boldogan mosolyogva néztem a szemébe, tisztán ejtve ki a szót: - Örökké.
   Az ő karjait érezni magam körül, az ő illatát beszívni, az ő szívdobogását hallgatni; nekem elég egy életre. Több, mint elég. Ő a mindenem.
 - Olyan hihetetlen, hogy egy hónapon belül gyerekeink lesznek - mondta Harry halk, szaggatott hangon.
 - Egyszerre rettegek tőle és egyben alig várom már - feleltem őszintén.
 - Tudod, hogy mikor képzeltem el először, hogy veled akarom leélni az életemet? Hogy veled lesznek gyerekeink és unokáink?
 - Mikor? - kérdeztem kíváncsian. Rettenetesen érdekelt a válasz.
 - Amikor Gemma sírjánál voltam, és összefutottunk, majd te leléptél... Peterrel, úgy hívják? Amikor észrevettelek, hogy felém közeledsz, valamiért azt hittem, azt hitettem el magammal, hogy felém tartasz, hogy majd magadhoz ölelsz, és megígéred, hogy velem maradsz. Szánalmas, tudom jól - forgatta meg a szemeit, és elvigyorodott, de kérlelve néztem rá, hogy folytassa. - De el akartál menni mellettem. Nem tudom ezt szavakba önteni, Tess. Ahogy közeledtél hozzám, békét és boldogságot éreztem, de amikor rájöttem, hogy el akarsz menni mellettem, ott akarsz hagyni egyedül, hogy egyedül küzdjek meg a démonaimmal, Gemma sírjánál, olyan volt, mintha valaki jeges vizet zúdított volna rám, és tudtam, hogy ilyen érzésben lesz részem életem végéig, ha akkor nem állok eléd, és nem próbálok meg beszélni a kemény fejeddel. - Felsóhajtott. - Elmondtam neked, hogy szeretlek, és képtelen vagyok lemondani rólad. Ezeket éreztem a legigazabb, legőszintébb szavaknak, amiket akkor mondhattam, de aztán láttam, éreztem a tekintetedben, hogy nem hiszel nekem, és... Olyan volt, mintha valaki tőrt szúrna a mellkasomba. Amikor felém hajoltál, azt hittem, álmodom, és tényleg megcsókolsz, de te azt biztosan csak búcsúpuszinak szántad, mert szinte abban a pillanatban elhúzódtál, ahogy hozzámértél. Búcsúzkodtál tőlem... Hiába mondtam el újra, hogy téged sosem felejtenélek el, úgyhogy ne is kérd tőlem ezt, te szimplán elsétáltál mellettem, annak a f... tetűnek a karjaiba.
   Csak egy emléket idézett fel, aminek már régen nem volt jelentősége, hiszen vele voltam, és nem is szándékoztam elhagyni soha. De a hangjában érződő fájdalom és keserűség miatt nem tudtam megállni, hogy két kezembe szorítsam a tenyerét, és a mellkasába fúrjam a fejemet.
 - Az ő kezét fogva elsétáltál tőlem... - fújta ki a levegőt. - Tudod, milyen érzés az, Tess? Amikor a legfontosabb személy egy másik emberrel kézenfogva kisétál az életedből; elmenekül előled? Amikor szembesülsz a ténnyel, hogy nem érdemled meg, és, hogy nem vagy méltó hozzá?
 - Hagyd abba - kérleltem, és az arcára simítottam a kezem.
 - De önző voltam, és nem hagytalak békén. Céltalanul bolyongtam az utcán, azon törve a fejem, hogy hogyan értethetném meg veled, amit irántad érzek. Aztán láttalak bemenni az egyik ismerősömék házába abban a kibaszott ruhádban... - Nyelt egyet. - Túlragyogtad az egész rohadt bulit, az összes diszkófényével meg lampionjával együtt. Abban a percben vágott fejbe a tudat, hogy soha senkivel nem fogom tudni pótolni azt az űrt, amit a te elvesztésed, a te hiányod okozna. Ezért mentem utánad, ezért erőszakoltam rád magam. De, ahogy most rád nézek... sosem csinálnám vissza. És ez is önzőség, de nem érdekel.
 - Nem önzőség, Harry... Nélküled én sem éreztem volna teljesnek magam. Azt hittem, boldog vagyok Peterrel, amíg te be nem léptél az életembe. És aztán, amikor egy-egy pillanatra éreztelek, éreztem, hogy az enyém is lehetnél, és utána visszatértem Peterhez, az... nem volt ugyanaz. Tudtam, hogy hiányzik valami. Ha nem jössz utánam, szerintem én tettem volna meg. - Elnevette magát, épp, ahogy szerettem volna.
   Mire észbe kaptam, Harry mentegetőzve tápászkodott fel, hogy indulnia kéne az anyukájához. Mosolyogva szorítottam meg a kezét, ő pedig lehajolt hozzám, hogy megcsókoljon búcsúzóul.
 - Szeretlek - mormolta. Ujjaimat a hajába vezettem, a másik kezemmel meg még mindig a kezét fogtam.
 - Én is szeretlek téged. - Akárhányszor mondtuk el egymásnak ezeket a szavakat, sosem mulasztottuk el.
   A szájához emelte a kezemet, és megcsókolta. Bizonytalanul indult el, mintha félne magamra hagyni. Az ajtóból még visszafordult, végigmért és elmosolyodva a hajába túrt. Elpirult. Fülig érő mosollyal néztem rá, de, látva, hogy már másodpercek óta áll az ajtóban, rászóltam:
 - Styles, anyukád már vár - emlékeztettem.
 - A feleségem is hazavár, ugye? - kérdezte a fél szemöldökét felvonva, szélesen mosolyogva. Elviekben erre tudnia kellett a választ, de tudtam, mennyire fontos neki, hogy megerősítsem.
 - Csak rád várok, mindig - biztosítottam, és átöleltem a pocakomban lakó csodákat. - Rád várunk. Úgyhogy siess, hogy minél előbb hazaérj hozzánk, mert nagyon türelmetlenek vagyunk.
   Boldogan mosolyodott el, és csókot dobott felém. Úgy tettem, mintha elkapnám, és a szívemhez emelném, majd viszonoztam.
 - Szeretlek - ismételte el, és, mielőtt még viszonozhattam volna, elindult a lépcsőn. Talán érezte, hogy ideje lenne mennie, mert így sosem indul el.
 - Szeretlek - kiabáltam utána, hogy biztosan meghallja.
   Azóta sokszor tűnődöm: ha az ember előre tudhatná, hogy mikor látja utoljára azt, akit a világon a legjobban szeret, az változtatna valamin? Marasztalná őt? Utána élete végéig rettegne elengedni, attól félve, hogy bekövetkezik az, amitől rettegett? Mit tehet a halandó ember, hogy megakadályozza a sors akaratát?

2015. szeptember 7., hétfő

2. évad, 30. fejezet: Megbocsátasz mindent

Amikor az ébresztőórám csörögni kezdett, az egyébként kellemetlen hangtól mosoly kúszott az arcomra. Végre eljött ez a nap. Gyorsan elhallgattattam, de Harry mellettem máris megmozdult, és morcosan nyögött egyet. - Tess, tudod, egyszer kihajítom az ablakon azt a kibaszott masinát - mormolta a párnába, amit nem tudtam egy mosolygás nélkül hagyni.
   A hasán feküdt, nem teljesen párhuzamosan az ágy szélével, ezért hosszú lábainak vége lelógott, és a levegőt taposta. Felkönyököltem, hogy kimásszak, de két kezével a csípőm után nyúlt, és visszahúzott, a hasamra vigyázva. A vállamra hajtotta a fejét, ezzel elérve, hogy hatalmas hajkoronája félig beterítse a nyakamat. Odébb söpörtem a tincseit, mert csiklandoztak, de igazából imádtam a haját. Ujjamat végighúztam a sörényén, mire mordult egyet, és átkarolta a derekamat - csak az ő hosszú végtagja volt képes arra, hogy átérje egyik oldalról a másikig az immár szinte hordóméretű pocakomat. - Jó reggelt, szívem - duruzsolta a vállamba, és rekedtes, álmos hangjától és a megszólítástól is libabőrös lettem.
 - Neked is, életem. - Imádtam Harry közelgését, de rettenetesen melegített a feje, a haja és a karja így egyszerre. - Megsütsz - jegyeztem meg, és próbáltam komolynak hangzani, de a hangom elárulhatta neki, hogy fülig ér a szám, mert felemelte a fejét, hogy a szemembe nézzen. Gyönyörű, zöld szemeiben pajkosság csillant, rózsaszín ajkai pimasz vigyorra húzódtak, miközben még közelebb férkőzött hozzám, immár a lábait is körém fonva gyakorlatilag. Teljesen olyan volt, mintha egy radiátor ölelne át, de tudtam, hogy nem lázas, mert az ő teste mindig ilyen megnyugtató, békés meleget árasztott.
 - És most? - tudakolta, beharapva az alsó ajkát, hogy ne törjön ki belőle a nevetés az arckifejezésem láttán.
 - És most pedig elengedsz, különben nem tolmácsolom neked a kicsik üdvözletét. Azt sajnálhatod, mert nagyon szépeket gondolnak - mosolyogtam rá édesen.
   A lábait odébb húzta, és felkönyökölt, hogy a haja se terítsen be, de az öleléséből továbbra sem engedett. - Nem is tudod, hogy mit gondolnak - nevetett rám.
 - De el tudom képzelni, mert ismerem őket - simítottam a helyére egy hajtincsét. - Alig várják, hogy találkozhassanak az édesapjukkal. Tudom, mert folyton izgatottak és boldogak lesznek, ha meghallják a hangodat, vagy megérzik, hogy a közelben vagy. Nevetnek, amikor valami vicceset mondasz, és akkor is, amikor ostobaságot. - Nem tudtam, miért szeretek ennyire ilyeneket kitalálni, mintha tényleg, valóban megtörténnének. Talán mert már alig vártam, hogy tényleg megtörténjenek.
   Boldog mosoly terült szét az arcán, azon a tökéletes arcon, amit annyira, mindennél jobban, szeretek. Puszit nyomott a számra, és végigsimított a hasamon. - Te pedig - kezdte rekedtes, elérzékenyülő hangon - tolmácsold nekik, hogy az apjuk a legszerencsésebb ember a világon, és alig várja, hogy találkozhasson velük.
   Megszorítottam a kezét, és rámosolyogtam. Eszembe jutott, hogy ma már nem kell tanulnom, mert behoztam a kimaradásaimat, és már csak a napi átlagos mennyiségű tanulásra volt szükségem iskola után, így nem kellett teljesen eltiltva lennem Harrytől. Sok energiámba telt, mire erről aput is meggyőztem, de sikerült, és ma szeretném meglepni Harryt. Szombat van, és ez eddig a napi huszonnégy órás tanulás napja volt, és Harry úgy tudja, hogy ez továbbra is így marad. Majd biztos hazamegy valamikor, hogy ne zavarjon a tanulásban, én pedig akkor felveszem azt a ruhát, amit nemrég vettem, külön erre az alkalomra, és amiről tudom, hogy tetszeni fog neki, és elmegyek hozzá, hogy meglepjem. Máris magam előtt láttam az arcát, mikor végigmér, és megdicsér, hogy mennyire elképesztően nézek ki - mindig ezt csinálta, akkor is, ha egy teljesen átlagos, otthoni pólóban és rövidnadrágban voltam. Tudtam, hogy ez nem nagy szám, de azt is tudtam, hogy mennyire boldoggá fogja tenni azok után, hogy annyi hónapon át gyakorlatilag elzárkóztam tőle, hogy tanulhassak, annak ellenére, hogy papíron már férj és feleség voltunk. Ha csak eszembe jutott ez a tény, már elöntött a határtalan büszkeség, hogy az egész életemet Harryvel élhetem le.
   De egyenlőre még azt kellett játszanom, hogy tanulok. Így is tettem. Miután kikászálódtam az ágyból, a fürdő felé vettem az irányt, hogy a hideg zuhany teljesen felébresszen és felfrissítsen. Megmostam a hajamat, mert egy ideje elhanyagoltam ezt a feladatot, és, miután megszárítottam, a fájdalommal nem törődve kifésültem belőle az össze csomót. Egy kontyba fogtam a fejem tetején, majd megmostam a fogam és felvettem egy vékony, fehér, szürke csillagokkal tarkított cicanadrágot meg az egyik kedvenc haspólóm, egy egyszerű, halványrózsaszín darabot. A szobába sétáltam, ahol Harry már keresztbe feküdt az ágyamon, és bizonyára visszaaludt, mert halkan horkolt. Az ágy túloldalán a lábfejei, a másikon a feje lógott le, és a haja a földet söpörte. Harry örök fiatal volt, és szerintem élete végéig húsznak fog kinézni. Elrendeztem a függönyt, hogy ne süssön a szemébe a nap, és ne ébressze fel.
   Elmosolyodtam. Nincs nálam boldogabb lány a földön. Boldogan sétáltam le a lépcsőn, vigyázva, hogy senkit ne ébresszek fel. A bejárati ajtó tárva nyitva állt, amiből arra következtettem, hogy anya a kertben öntözi a virágokat. Reggelit akartam készíteni Harrynek, de meggondoltam magam, amikor koppanó hangot hallottam, és anya ijedt hangját. Mezítláb siettem ki a fűbe, érezve, ahogy a harmat beteríti a bőrömet. A nap még nem jött fel egészen, és az égbolt halványrózsaszín ruhába öltözött.
   Anya a kerítés mellett sorakozó növényeket öntözte, de elejtette a locsolókannát, amiből a víz most megállás nélkül ömlött a földre. Chloe a kerítésnek támaszkodott, és láttam, hogy rázkódik a válla. Elszorult torokkal léptem oda mellé.
 - Anyu..? - szólítottam meg, mire összerezzent. - Mi a baj? Miért sírsz?
 - Jaj, Tessa - zokogott fel, és felém fordult. Az arca felpüffedt, könnyáztatta bőre fénylett a hajnali félárnyékban. - Mindent elrontottam, amit csak lehetett, és olyan borzalmakat tettem, amiket nem lehet visszacsinálni.
 - Nem rontottál el semmit - öleltem magamhoz, és a hajába fúrtam az arcomat. - Nagyszerű ember vagy, és a legjobb anya a világon.
 - Bár az lennék! - nevetett fel örömtelenül. - Nem érted, Tess. Pontosan tudod, hogy mit tettem. Hogy megcsaltam Louist, és becsaptam, mikor azt mondtam, hogy az ő gyerekeit várom. Aznap veszekedtünk... De annyira berúgtam utána, hogy nem is tiszta, hogy min. Valami ostobaságon, aminek semmi értelme nem volt. Én meg elmentem egy bárba, de ott volt Harry... és annyit ittam, mint még soha életemben. Az italtól másképp láttam a dolgokat. Ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint az esküvőmön is. Hogy Harryt kellett volna választanom, nem az apádat. Pedig ez nem igaz, már tudom, hogy nem az, de késő, mert mindent elrontottam... Elvesztettem Louis bizalmát. Már nem szeret engem, és az benne a legrosszabb, hogy jogosan teszi. Egy hazugságban élt... megcsaltam, és el sem mondtam neki, hogy Harry gyerekeit szereti a sajátjaiként. Annyira szeretett, hogy eszébe sem jutott feltételezni, hogy esetleg megcsaltam. Ezért nem tűnt fel neki, hogy Ash úgy néz ki, mint Harry, és, hogy Kay pont olyan pimasz, mint Harry. Vagy, ha fel is tűnt, nem törődött vele, mert bízott bennem, Tessa! Annyira bízott... annyira szeretett engem! És én elcsesztem, elcsesztem az egészet. Már nem bízik bennem, és nem is szeret. Gyűlöli magát, amiért ennyi évig nem jött rá magától, és gyűlöli Harryt, gyűlöl engem is. Talán még a gyerekeinket is bánja, mert tőlem vannak, én pedig egy elcseszett idióta vagyok...
 - Hagyd abba! - szóltam rá elcsukló hangon. Nem mondhat ilyeneket magától. Legbelül ő is tudja, hogy nincs igaza. Apa szereti őt, mindennél jobban.
 - Jobb ember annál, mintsem elváljon tőlem, hogy ekkora tragédiának tegye ki a kicsiket, akik nem is értenek az egészből semmit - folytatta sírva. - De igazából másra se vágyik, csak, hogy végre megszabaduljon tőlem, mert a megismerkedésünk napjától csak teher voltam a vállán...
 - Te is tudod, hogy ez nem igaz! - fakadtam ki.
 - De igen, az! Már nem úgy néz rám, ahogy régen. Nem csillog a szeme, nem derül fel az arca, ha meglát. Nem mosolyodik el, ha épp ügyetlenkedek. Nem dicsér meg, hogy gyönyörű vagyok, pedig régebben akkor is megtette, mikor egy egyszerű farmerban meg pólóban voltam. Nem igazgatja a fülem mögé a hajamat. Hozzám se szól. Nem költöztünk külön szobába, nehogy a gyerekek megsejtsenek valamit, de, amikor lefekszünk aludni, olyan távol húzódik tőlem, amennyire csak lehetséges. És ez annyira fáj, hogy legszívesebben térden csúszva rimánkodnék a bocsánatáért, de nem vagyok képes megtenni, mert megbocsátana, pedig nem szabad megbocsátania! Amit tettem, azt nem lehet. Ha megbocsátana, életem végéig szánnám érte, mert nem érdemlem meg a szeretetét, nem érdemlem meg őt.
 - Anya - suttogtam sírva, és megtöröltem a szememet. - Úgy sajnálom, anya. - Biztatóan megszorítottam a kezét, és próbáltam rámosolyogni, de csak újabb elfojtott zokogást hallatott, és elhúzta a kezét.
 - Téged sem érdemellek meg - nyöszörögte. - Pont olyan vagy, mint ő... Megbocsátasz mindent... Ha az én anyám csalta volna meg apámat, gyűlölném érte, és letagadnám, hogy ő az anyám. Ha Louis csalt volna meg engem, elváltam volna tőle abban a percben, ahogy megtudtam. Én nem törődtem volna veletek, azzal, hogy milyen hatással lenne rátok, ha a szüleitek elválnának. Önző lettem volna, csak a saját érzéseim érdekeltek volna. Miért nem ordibálsz velem azért, amit tettem, Tess? Miért nincs undor az arcodon?
 - Senki sem tökéletes - tettem a vállára a kezem. - Te sem undorodtál tőlem, amikor megtudtad, hogy Harryvel vagyok, hogy az ő gyerekeit várom, hogy hozzámentem. Te sem ordibáltál, hogy mégis hogy képzelem ezt, pedig jogos lett volna. Mindenki követ el hibákat. Apa meg fog neked bocsátani, anya, tudom, hogy meg fog. Szeret téged. Tudja, hogy te is szereted őt. Ha haragszik is rád, ez ellen nem tud tenni. Hallod? Minden rendben lesz! Nem fogtok elválni, de nem azért, mert a gyerekeitekre kell gondolnotok elsősorban, hanem azért, mert csak egymással vagytok teljesek! Sosem tudnék undorodni tőled, anya. Szeretlek, és akármit teszel, mindig szeretni foglak.
   Könnyes szemmel nézett rám, mielőtt szorosan magához ölelt. - Én is szeretlek, Tess - hüppögte.
   Rámosolyogtam. - Akkor már jöhetsz is segíteni nekem, hogy reggelit csináljak Harrynek, mert nem vallja be, de valóságos mennyország a te főztöd az enyém után, tekintve, hogy azt alig bírja mosolyogva letuszkolni a torkán, és még meg is dicsérni utána.
   Anya hangosan felnevetett, megtörölte a szemét, megfogta a kezemet és felállt. - Hát persze, Tess. - Imádtam látni, amikor ilyen szélesen mosolyog. Olyankor mintha minden rendben lett volna.