Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2015. augusztus 30., vasárnap

Kérés-féleség

Hű, nem akartam erről egy külön bejegyzést írni, de, amint azt látjátok, mégsem bírtam ki nélküle.
Mint azt már többször is kinyilvánítottam: mindennél jobban szeretek írni, akkor is, ha rosszul csinálom, akkor is, ha az évszázad legrosszabb író-féleségének számítok. Az sem számít, ha titkon már az is utálja a történeteimet, aki azt kommenteli, hogy imádja. Igen, az fájna, de akkor sem hagynám abba az írást, egyszerűen azért, mert nem tudok nélküle meglenni, és azért, mert az olvasáson kívül az az egyetlen tevékenység, amibe menekülhetek, amikor minden más fájdalmat okoz.
Igen, igaz, hogy kommentek, visszajelzések és biztatás nélkül is folytatom a történetet, és az is igaz, hogy néha azt írom a bejegyzések végére, hogy nem érdekel, ha nem komizik senki, de. Néha fáj, hogy, amikor elgondolkodom azon, kinek írom ezt a történetet (egyetlen, drága, hűséges kommentelőm, te mindig kivétel vagy, úgyhogy ne vedd magadra! ♥), a válaszom minden jel szerint az kell, hogy legyen, hogy magamnak - a saját szórakoztatásomra, a saját egyedüllétem bizonyítására. Kit áltatok? Nem néha fáj, hanem állandóan. Állandóan fáj, mivel nem telik el úgy óra, hogy ne csekkolnám a blogot, hogy érkezett-e új komment, új feliratkozó, új nézettség a legújabb bejegyzésre, vagy új csere-kérés a chatbe akár, ezért újra és újra eszembe jut - pedig emlékeztetés nélkül is pontosan tudom -, hogy mennyivel hátrább járok a többi bloggerinánál.
Más blogon egyetlen egy bejegyzés után több tucat feliratkozó van, akkor is, ha az a bejegyzés nem különösebben egyedi, jól megírt vagy emlékezetes. Nem, nem azt mondtam, hogy annyira jól írnék, hogy igenis megérdemlem, de... ha másért nem, a kitartásomért így, több, mint egy évnyi tevékenykedés után a blogon, szerintem igazán járna legalább pár kommentelő, ha feliratkozó nem is. Nem is ez lenne a fő kérdésem, hiszen ehhez már hozzászoktam, talán bele is törődtem, nem tudom.
A problémám jelenleg főleg az volna, hogy mennyire kihalt a blog. Már csakis Kincső komizik, és még azok az esetleges olvasók sem pipálnak, akik komizni lusták voltak. Ja, a második évad huszonkilencedik fejezetére, amit öt napja tettem fel, egyedül Kincső kommentje érkezett, és nulla pipa, a negyvenvalahány megtekintés mellé. Régebben... nem is tudom. A 2. évad 23. fejezetére 158 kattintás, és oda Kincsőn kívül is kommentelt egyvalaki. Ilyen példákat most nincs kedvem visszakeresni, mert csak kínzom magam az emlékkel, de az tisztán megmaradt bennem, hogy a 15. fejezethez Kincső, Eva Hunter és Arwen Roth is kommentelt - tényleg, Eva Hunter is a leghűségesebb olvasóm volt régebben, és a 20. fejezet óta nem is hallottam felőle. Csak azt szeretném kérdezni, hogy mit csinálok rosszul? Volt valami az azután következő fejezetben, amitől Eva Hunter-nek már nem tetszett többé a történet? És a többi olvasóm, akik annyira felmagasztalták egyszer-kétszer a történetet? Akiknek már törnöm kell a fejem egy ideig, hogy eszembe jusson a nevük, olyan régen adtak utoljára életjelet magukról? És mi a helyzet a 22 feliratkozómmal, akik közül nem is egy még sosem kommentelt? Miért nem tették soha? Feliratkoztak, aztán el is feledkeztek a blogról, vagy közben már nem is tetszett nekik annyira, és csak lusták voltak leiratkozni, vagy nem akartak megbántani vele?
Nagyon kérlek, ne hagyjatok a bizonytalanságtól felőrlődni, mert Panna rá a tanúm, hogy egyetlen rossz nap után is mennyire magam alatt szoktam lenni. Szóval, én csak azt szeretném kérni, hogy... régen eltűnt, felszívódott kommentelőim, pipálóim, ha tetszik még egy kicsit a történet, kérlek, pipáljátok ezt a bejegyzést vagy az előző fejezetet, esetleg kommenteljetek is, ha nem nagy kérés... Ha meg már nem is tetszik igazából, kérlek, írjátok meg, mit csinálok rosszul azóta, hogy utoljára komiztatok!
Sosem volt túl népszerű a blogom, és ezt már akkor elfogadtam, amikor megnyitottam, mert tudtam, hogy az emberek között van, aki nyer, és van, aki veszít - és már rég tudom, hogy én az utóbbiba tartoztam, tartozom, és fogok tartozni mindig is. És szerintem szavak nélkül is kimutatom, hogy a 22 feliratkozóm, a megmaradt kommentelőm és a 41.000+ oldalmegjelenítésem is több, mint amiről sokan álmodnának, és nem is vagyok hálátlan, nem is az a bajom, hogy esetleg kevesellném ezeket, mert ezek is sokkal, de sokkal többek, mint amit a kezdetek kezdetén el mertem képzelni... Én csak azt próbálom makogni, hogy nem baj, ha ezután sem iratkoznak fel vagy kommentelnek többen, mert megszoktam - csak azt az egyet szeretném megtudni, hogy mit csinálok rosszul, ami miatt nem érhetem el azt, amit a félúton bezárt, igénytelen blogok igen!
Épp ezért: Mira Bódis, aki a legelső kommentelőm volt, és a 8. fejezetemhez kommentelt, elsőként az egész addigi munkám során, és utána még három fejezeten át ő volt az egyetlen kommentelőm, és még utána is számos alkalommal, amikor már voltak más kommentelőim, de aztán rejtélyesen felszívódott; ☆▶ Jessica T ◀☆, aki sok-sok fejezeten át hűségesen komizott, nem egyszer egyedüliként, de aztán a második évadhoz már egyszer sem... És mindenki más, akit már nem sorolok fel, mert így is mindjárt elbőgőm magam, és azt nem akarom: ha olvassátok most ezt, kérlek, vegyétek észre, hogy mennyire fontosak voltak nekem a szavaitok, és mennyire boldoggá tennétek, ha továbbra is meglepnétek néha a véleményetekkel. Még akkor is, ha az mostanra negatív lett - nem bánom, csak tudjam, hogy még itt vagytok, és figyelemmel követitek a blogot..!
Csak ennyit szerettem volna, azt hiszem. Nem kell, hogy mostantól minden fejezethez komizzatok puszta szánalomból irántam, csak annyi, hogy mondjátok el, mit csinálok rosszul, hogy még az a kevés olvasóm is egyesével a semmibe veszett, akim volt.
Milliárd ölelés és puszi: Nessa Laura.

2015. augusztus 25., kedd

2. évad, 29. fejezet: Amíg velem vagy

Próbáltam Harry kocsijának nagyon is ismerős, kellemes illatát belélegezve elterelni a figyelmemet arról, hogy hova megyünk és miért, de nem igazán sikerült. A hasam lakói egyszer sem mozdultak meg az út ideje alatt; mintha ők is feszülten várakoznának. Szerettem volna magamhoz szorítani őket, hogy megnyugtató szavakat súghassak a fülükbe, akkor is, ha még nem érthetik, amit mondok. Igaz, amikor mozogtak, megijesztettek, mert féltem, hogy bajuk esik valamiért, de amikor nem tették, valami sötét helyen az agyamban attól féltem, hogy azért nem teszik, mert már bajuk is esett. Nem, még gondolatban sem akartam kimondani azt a szót, ami arra utalt, hogy nagyon komoly bajuk esett.
   Harry türelmetlenül fékezett le. Pillantásom követte az övét, és megállapodott a nagybetűs feliraton, ami azt hirdette, hogy bizony a londoni börtön előtt vagyunk. A szemem sarkából láttam, hogy Harry feje felém fordul. A kezét a combomra helyezte, és úgy nézett a szemembe, biztatásként.
 - Nem vagyok képes bemenni oda, Harry - ráztam meg a fejem, és minden erőmet bevetettem, hogy ne hallhassa a hangomon, hogy a sírás kerülget.
 - Én pedig nem akarlak itt hagyni egyedül! - ellenkezett.
 - A kocsiban nem eshet bajom, és biztosan hamar visszajöttök... Ugye? - Nem tudtam, egy ilyen procedúra mennyi időt igényelhet, de nem akartam belegondolni, hogy Harrynek akár egy óráig is kell még bizonygatnia Alec ártatlanságát, bármit is csinált.
 - Rendben, de nem szállhatsz ki a kocsiból, érted? Ha valami baj van, akár csak egy múló fájdalom is, felhívsz, jó?
   Bólintottam. Nem hittem, hogy a gyerekek mocorogni kezdenének, amíg Harry távol van, mert ők is épp olyan feszültek voltak, mint én. Én pedig úgy éreztem, a kellemes, nyugodt időjárás ellenére is meg tudnék fagyni a félelemtől. Mi a fenét csinált az öcsém?
   Harry sietős, hosszú lépteivel csakhamar eltűnt a szemem elől, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy milyen klausztrofóbiás lennék én a helyében, ha be kéne lépnem egy börtönbe, nem számít, hogy cellába nem zárnának. A gondolattól máris bezárva éreztem magam az autóban, és olyan volt, mintha nem kapnék levegőt. Letekertem az ablakot, mert eszembe jutott, hogy megígértem Harrynek, hogy nem szállok ki a kocsiból, de nem javított a helyzeten. Ujjaimat az ülésbe vájtam, mintha az tehetne a szenvedésemről. Nem sikerült levezetnem rajta a feszültségemet, és azon kaptam magam, hogy gondolkodás nélkül kinyitom az ajtót, és gyakorlatilag kiugrok a szabad légtérbe odakint.
   Az autónak dőltem a megkönnyebbüléstől. Máris jobb. Meddig akarja még húzni az időt Harry? Máris olyan, mintha egy órája ment volna el. Elkezdtem fel-alá sétálni, hátha attól úgy érezhetem, mintha csinálnék valami hasznosat. Körbejártam a kocsit. Valami idióta dallam jutott az eszembe, amit a rádióban hallottam nemrég, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi a címe, vagy miről szól.
   Azon kaptam magam, hogy méterekre vagyok a kocsitól, és semmi kedvem visszafordulni. Minél távolabb akartam lenni attól a helytől. Megint eszembe jutott az öcsém - igazából szüntelenül ő járt a fejemben. Mit csinált? Annyira komoly nem lehetett, ha egy óvadékkal elintézhető. Milyen szabályt szeghetett meg? Hol vannak már?!
   Hirtelen fájdalom hasított belém; először úgy éreztem, mintha az egész testemben érezném, de a hasamban összpontosult. A hajam az arcomba hullott, ahogy összegörnyedve lehajtottam a fejem. Fehér foltokat láttam a kíntól, és csupán tompán hallottam, hogy egy furcsán ismerős hang a nevemet ordítja, mintha egy nagyon vastag, hangszigetelő üvegfal választaná el őt tőlem. Valaki megragadta a kezemet, és ezt biztosan éreztem, mert a bőre forró volt az én hideg kezemen. Már hangosabban hallatszott a hang, és erős karok húztak magukhoz védelmezőn. Aztán, épp olyan hirtelen, ahogy jött, elmúlt. Ahogy szokott.
 - Tessa! - szólongatott tovább Harry. - Szólalj meg! Kérlek!
 - Jól vagyok - suttogtam, és rettenetes hálát éreztem Harry erős karjaiért, mert volt egy olyan megérzésem, hogy a támogatása nélkül rongybabaként zuhannék a földre. - Alec...
 - Minden rendben - szólalt meg, és szerintem akkor vettem észre először, hogy ő is ott van.
   A nyakába borultam, remélve, hogy Harry nem bánja, amiért csak így kibontakozom az öleléséből azért, hogy Alec-et zárhassam a karomba. - Mi az istent műveltél? - kérdeztem türelmetlenül, olyan szorosan ölelve magamhoz, ahogy csak engedte a hasam.
 - Nem számít - rázta a fejét. - Semmi komoly, és nem akarlak felizgatni vele...
 - Most azonnal áruld el! - néztem a szemébe. - Ezt nem hallgathatod el előlem!
   Az ajkába harapott, aztán megvakarta a tarkóját, ahogy mindig szokta, ha ideges vagy dühös. - Én... szoktam motorozni.
   Egyetlen mondatával teljesen megzavart, kétségbe ejtett. Mi a..?
 - Tizenöt éves vagy! Nincs is jogsid! - hüledeztem. - Hogy képzelted? Honnan van neked motorod? És hol tartod?
   Egyik kérdésemre sem akaródzott válaszolnia, ami nem lepett meg, de elég volt az arcára néznem, hogy valahogyan megérezzem: ez nem minden.
 - És? - tudakoltam, előre is rettegve a válaszától.
 - Tudod... Aaron egy ideje... Szóval... Néha szokott füvezni. - Szünetet tartott, bár nem igazán lettem volna képes közbeszólni. - És... én mentem el a taghoz motorral, akitől venni szokta a cuccot, mert az anyja szobafogságra ítélte, és csak én látogathattam. Persze az ő pénzéből vettem meg neki..! A motoromat meg Dylan-ék garázsában tartom, de a szülei nem tudnak róla, hiszen alig vannak otthon az üzleti útjaik miatt, olyankor meg könnyű elrakni valahova, ahol nem láthatják meg.
 - Alec, ugye... ugye te nem szoktál... mint Aaron...
 - Te jó ég, Tess, dehogyis! - fakadt ki ijedten. - Eszembe se jutott.
 - Mikor vetted azt a motort? - kérdeztem, hogy egy kevésbé fontos kérdésre kelljen először megtudnom a választ.
 - Fél éve - vont vállat Alec. - Vagyis nem... Akkoriban, amikor Harry eljegyzett téged, úgy emlékeszem. Nem is, tudom! Előtte való nap mentünk el érte Aaron-ékkal.
 - Jó, ebből elég lesz - tette a karomra a kezét Harry, és már azelőtt tudtam, mennyire dühös, mielőtt az arcára néztem volna. - Alec, megkérhetnélek, hogy ezt a témát még úgy egy hónapig legalább hanyagold? Tess, te pedig, kérlek, vedd tudomásul, hogy a te állapotodban nem...
 - Ne akard megszabni nekem, mit csinálhatok az én állapotomban, Harry! - förmedtem rá, pedig nem is haragudtam az aggodalma miatt, csupán végre volt valaki, akin kitölthettem a dühömet.
   Tisztában voltam vele, hogy Harry csak aggódik értem, és ez titokban kimondhatatlan boldogságot okozott nekem, de nem akartam bevallani magamnak, mennyire rettegek attól, hogy Alec esetleg valami olyasmit csinált, ami, mikor elmondja, annyira kétségbe ejt, hogy esetleg valami... baja eshet a kisbabáimnak. De rettenetesen kíváncsi voltam, és muszáj volt megtudnom ezeket a dolgokat. Ha a nyugalmam kedvéért Alec nem mondta volna el, amiket elmondott, akkor a nyugtalanság lassan felőrölne. Helyette örülhetek, hogy rosszabbat is tehetett volna, és végeredményben semmi komolyabb bűncselekményt nem követett el, amit a legrémisztőbb fantáziálásaimban már átgondoltam.
   Harry arca megrándult, mintha megütöttem volna, és ismertem már annyira, hogy ez az arckifejezés azt jelenti: rosszabbul esett neki, amit mondtam, mint amennyire azt ki fogja mutatni, mert aggódik értem és szeret engem. Bocsánatkérően lesütöttem a szemem, és a kezéért nyúltam. A hatalmas, meleg tenyér érintése megnyugtatott, de Harry kényszeredett mosolya már kevésbé volt biztató. Istenem, miért kell nekem mindig bunkónak lennem..?
 - Menjünk haza - javasoltam feszengve.
 - Ja, és Tess - állított meg az öcsém. - Tényleg nem akarom, hogy ezt apuék megtudják, oké? A motort, meg, hogy Aaron-nak fuvaroztam a cuccot.
   Nem tudtam, erre mit mondhatnék, úgyhogy bólintottam. - Amíg nem kérdezik, addig nem mondom. De amint célzottan rákérdeznek, arra például, hogy most hol voltál, nem hazudok nekik.
   Bólintott, tudva, hogy többet úgysem tennék. Rohadt szarul hazudok, és ezt anyáék is tudják.
   Hazaérve Alec előbb ment be a házba, mint mi, hogy ne tűnjön feltétlenül úgy, mintha együtt jöttünk volna, így volt alkalmam Harryvel maradni a kert hátsó részében. Már rég mardosott a bűntudat, hogy rögtön felkaptam a vizet azon, hogy csak aggódott. Nem tudom, mi ütött belém. A falnak dőltem, és a hasamra simítottam a kezemet, míg Harry az egyik fa felé fordult, mintha érdekesnek találná a kérgét.
 - Harry, kérlek, ne haragudj, hogy rád förmedtem! - nyöszörögtem erőtlenül. - Nem tudom, mi ütött belém, én csak felizgattam magam azon, hogy Alec...
 - Hagyd abba - rázta meg a fejét, és végre felém fordult. - Tess - sóhajtott fel, és elém lépett. - Neked... fogalmad sincs róla, hogy mennyire aggódom érted. Csak sejtheted; azt gondolhatod, hogy csak a szokásos aggodalom, amit a leendő apák éreznek. Lehet, hogy így van - de én még ilyet sem éreztem életem során, leszámítva ezt az alkalmat, és ezért úgy érzem, mintha egy világ terhe húzná le a vállamat. Pedig lehet, hogy nem is olyan nagy szám, csak én úgy érzem... Össze-vissza makogok - vigyorodott el szégyenkezve. Az arcára simítottam a kezemet. - Akármit elviselek a világon. Tényleg. Talán azt is túlélném, ha elhagynál, de azt csak akkor, ha visszatérek az alkoholhoz meg a korábbi életvitelemhez, amit csak vonakodva neveznék életnek. De... azt nem tudom elviselni, ha neked fáj - hajtotta le a fejét, és elfordította az arcát a kezemtől. - Tudom, ez önzőség, hiszen neked fog a legjobban fájni a szülés, mégis magamra gondolok... Arra kértelek, hogy maradj a kocsiban, de nem azért, mert paranoiás vagyok, hanem azért, mert nem bírnám ki, ha valami bajod esne. Amikor megláttalak, ahogy majdnem összeesel a fájdalomtól... Azt még egyszer nem csinálhatod meg velem.
   Rám nézett, és a szemeiben olyan gyötrelem ült az emléktől, hogy az enyémekbe könnyek szöktek. - Harry - suttogtam lágyan, és a kezeim közé fogtam az arcát. - Ígérem, többet nem... nem sodrom veszélybe magam, és őket sem. - A kezét megszorítva a hasamhoz vezettem, hogy ő is érezhesse az odabentről érkező, aprócska mocorgásokat. - Úgy sajnálom...
 - Semmi baj - mosolyodott el, és csókot nyomott a tenyerembe. - Minden rendben. És minden rendben lesz. Most már tudom. Amíg velem vagy, minden rendben lesz.
   Gyengéden magához vont, és körém fonta a karjait. Az arcát a hajamba fúrta. Az illata megnyugtatott, mint mindig.
 - Köszönöm, hogy vagy nekem - mormolta a hajamba. - Nélküled... szerintem rég meghaltam volna.
   Végighúzta az ujjaimat a karom belső oldalán, ahol egy másik életnek tűnő időben a vágásokat ejtettem a bőrömön, hogy eltereljem a figyelmem a hiányáról. Mostanra a hegek nagyjából meggyógyultak, és csak alapos ránézésre lehetett észrevenni őket. Harry felsóhajtott.
 - Sosem bocsátom meg, hogy bántottad magad - duruzsolta szomorúan. - Az nem olyan, mintha engem bántottál volna, bizonyos értelemben viszont mégis. Nem tudom.
 - Sajnálom - ismételtem. - Ha akkor tudtam volna, hogy viszontlátlak még, nem teszem. De még sosem éreztem magam olyan elveszettnek, mint akkor. Úgy éreztem, ha a szomszéd utcában vagy, akkor is egy világ választ el tőlem, és ez nem hagyott békén. Senki más mellett nem tudtam elképzelni magamat, csak melletted.
   Eszembe jutott, hogy nem sokkal Harry eltűnése után elmentem egy buliba Peter egyik barátjával, akivel előző nap az utcán találkoztunk össze. Ott voltam először részeg, és megfogadtam, hogy soha többet nem leszek az, mert egy rémálom volt. Szerettem volna azt hinni, hogy csak képzeltem azt, mikor Adam-mel smároltunk, de valahogy tudtam, hogy megtörtént. Nem emlékeztem rá pontosan, csupán az érzésekre, amikre gondoltam, mikor visszacsókoltam. Azt hiszem, már ő is részeg volt, de nem voltam benne biztos, hogy az ő szájának volt alkoholíze, vagy csak a sajátomat éreztem. Nem jelentett nekem semmit, mégis, amikor megcsókolt, nem löktem el, mert azt hittem, csukott szemmel talán elképzelhetem, hogy Harry az. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Harry csókjaitól remegni szokott a térdem és összerándulni a gyomrom, de Adam semmi ilyesmit nem váltott ki belőlem, egyedül a végső elkeseredést és undort. A harmadik csókunknak véget vetve léptem le, miután szabadkoztam és bocsánatot kértem. Esett az eső, és elég messziről kellett hazagyalogolnom, de nem kérhettem meg Adam-et, hogy vigyen haza.
   Ezt az életem árán sem meséltem volna el Harry-nek, és senki másnak sem mondtam el, nem is fogom. Jobban szégyellem annál.
   Harry mosolygott, és eligazgatta a hajamat az arcom körül. - Most már bemehetünk szerintem.
   Bólintottam, és a kezét megfogva követtem a házba. A szavai jártak a fejemben. Amíg velem vagy, minden rendben lesz.


Kukucs! :3 Mint látjátok, kitettem egy szavazást, amiben eldöntitek, hogy legyen-e 3. évad. Ez azért lenne nagyon fontos, mert nemsokára elérkezik a 2. évad vége, és addigra szeretném tudni, hogy érdekelne-e valakit a folytatás. Ha nem, akkor azért-e, mert az eddigiek is rosszak voltak, vagy azért-e, mert ti már most elképzeltetek egy tökéletes, teljes befejezést, ami nem következhetne be, ha lenne harmadik évad. Ha az utóbbi, milyen befejezést képzeltek el? :) (Nem, mintha attól esetleg változtatnék a saját terveimen, csak érdekel. (:) Ha szeretnétek folytatást, ha nem, szavazzatok legfelül, és írjátok meg komiban is a teljes véleményeteket! Puszi! :)

2015. augusztus 12., szerda

2. évad, 28. fejezet: Tarts ki!

Tanulnom kellett volna. Pontosabban szólva gőzerővel tanulnom: nem mondhatnám, hogy a nyáron vagy épp mostanában egy kicsit is törődtem volna ezzel, de apám az ő finom modorában emlékeztetett, hogy kevesebbet kéne foglalkoznom Harryvel, és többet azzal, hogy ne bukjak meg az érettségin. Ha gyerekesen akartam volna viselkedni, kinevetem, és közlöm, hogy gyereket várok és a férjemmel leszek, akár tetszik neki, akár nem, szóval, ha akarnék, vagy, ha érdekelne, akkor sem tanulnék - de nem tehettem. Nem, mert tudtam, a szüleim milyen büszkék voltak a tanulmányi eredményeimre és a teljesítményemre, és nem akartam ezt éppen az utolsó évben elrontani, az utolsó évben, amikor már amúgy is közelegnek a munkával és a saját pénzem megkeresésével töltött napok. Mikor Harry erre rájött, úgy nézett ki, mintha ez neki eszébe sem jutott volna, és valószínűleg így is volt. Mondtam neki, hogy én sem akarok tanulni, a vele töltött idő rovására pedig főleg nem, de apa gyakorlatilag szobafogságra ítélt és elkobozta a telefonomat; a laptopomat csak azért hagyta meg, hogy azon tudjak kiegészítő anyagokat keresni a tételeimhez, amiket természetesen még ki sem dolgoztam. Valahol mélyen tudtam, hogy igaza van, mert, ha ott lett volna velem a telefonom, szünet nélkül Harryvel beszéltem vagy sms-eztem volna tanulás helyett.
   Mégsem tudtam igazán a tanulásra koncentrálni. Egészen egyszerűen azért, mert egy egészséges, immáron nyolc hónapos ikerpár büszke anyukája voltam, mármint csak elvontan, ugyanis még nem születtek meg, mégis szüntelenül éreztem a jelenlétüket, és a boldogságtól elakadó lélegzettel vettem tudomásul, valahányszor megmozdultak vagy rúgtak egyet - ezeket értelmeztem úgy, hogy jól vannak, kicsattannak az erőtől és alig várják, hogy megszülessenek.
   Anyának köszönhettem, hogy tanulással és bezártsággal töltött három hónapom legutóbbi heteiben Harry velem lehetett, mert apa még akkor sem engedte volna be, mikor már napi rendszerességgel ujjongtam a büszkeségtől, hogy megint rúgott egyet az egyik kisbabám. Imádtam a gondolatot, hogy két csöppségnek adhatok életet, még akkor is, ha közben ott volt a kellemetlen gondolat, hogy tanulnom kell ahelyett, hogy Harryvel együtt neveket válogassunk, babaruhákat meg játékokat vásároljunk, vagy éppen berendezzük a kettőnknek vett lakásban a gyerekszobát. Még be sem költözhettem abba a házba, de egy hétvégén, mikor végre elszabadulhattam a tankönyveimtől meg a jegyzeteimtől, együtt néztük ki, és Harry vette meg. Igen, ha nem lettem volna tanulásra kárhoztatva, kiharcolhattam volna Harrytől, hogy legalább egy részét hadd fizessem ki én - még akkor is, ha nem voltam benne biztos, hogy lenne-e rá pénzem -, így viszont csak utólag közölte velem, fülig érő szájjal, hogy megvette a házunkat, de az egyenlőre üres, mert szeretné, ha együtt bútorozhatnánk be. Mármint, nem úgy, hogy én szekrényeket meg ilyesmiket tologassak vagy épp hurcoljak be a házba vele, hanem, hogy egyáltalán kinézhessük a boltban a bútorokat, amik kellenek.
   Harry az ágyamon fetrengett, és éreztem, hogy le sem veszi rólam a szemét, miközben én egy újabb évszámot próbálok memorizálni. Igazából már teljesen összezavarodtam a sok információval, és a második világháború kezdetére 1939 helyett 9139-et mondtam, mert valamiért felcseréltem az első két számjegyet. Harry ezen jót mulatott, de őszintén együtt érzett velem, mikor megmutattam a körülbelül hatvan évszámból álló, de folyamatosan bővülő listámat, amit kijegyzeteltem eddig.
 - Imádom, ahogy koncentrálsz - jelentette ki Harry váratlanul. - Összeráncolod a homlokodat meg a szemöldöködet és mintha alig láthatóan csücsörítenél is közben. Direkt csinálod?
 - Mi? Ja, nem, dehogyis. Komolyan ezeket csinálom? - néztem rá döbbenten. Milyen nevetségesen festhetek!
 - Igen - vigyorodott el. - Folytasd a tanulást, és majd lefotózlak. Ki is tehetjük a házunkban a képet, hogy megmutathassuk majd a kicsiknek, milyen az, amikor anyuci kiskacsapofit vág.
 - Maradj magadnak, Styles - öltöttem ki rá a nyelvem, de közben már vigyorogtam. - Nem én vagyok az, aki kidugja a nyelvét, mikor az étlapot böngészi. - Ezt a nászutunkon fedeztem föl; az egyik vacsoránkon Harry hosszasan tanulmányozta az étlapot - hogy az ő szavaival éljek, olyan kaját keresett, ami egészséges a babáknak, és amit ő is ehet, hogy ne érezzem hátrányban magam. Nem tudom, végül talált-e, mindenesetre többek között rendelt valami borzalmasan sikerült salátát.
   Nevetett, de elhallgatott, tudva, hogy muszáj tanulnom. A csendet csak az utca távoli, haloványan érkező zajai szakították meg időnként.
 - Szerintem már ennyiből is simán leérettségizhetnél - jegyezte meg egy idő után óvatosan Harry.
 - Mondd ezt az apámnak - néztem rá beletörődőn, mielőtt ismét a tanulásba temetkeztem volna.
 - Hát hogyne, próbáltam beszélni vele, hogy basszus, engedjen már a feleségem közelébe, de nem merem felhozni a témát, mert, ahogy nézem, szerinte téged jobban érdekel a... tessék, mi ez itt egyáltalán?
 - A világirodalom remekei - forgattam meg a szemeimet. - Ne haragudj, Harry. Tudom, hogy ez szemétség veled szemben, de...
 - Igen, tudom, én időzítettem rosszul - sóhajtott fel. - Nem kellett volna felcsinálnom téged és megkérnem a kezed, amikor tizennyolc éves vagy.
 - Ezerszer elmondtam, hogy ne merészelj így beszélni! - Vállon akartam legyinteni, de elkapta a csuklómat, a szájához emelte a kezemet és mosolyogva egy csókot lehelt rá. - Semmi nem tesz olyan boldoggá, mint az, hogy a feleséged lehetek, és az, hogy gyerekeink lesznek. A legcsodálatosabb dolog vagy az életemben. És, ahogy téged ismerlek, ezzel te is tisztában vagy, Mr. Egoista - nevettem el magamat önelégült, ugyanakkor boldog vigyorán.
 - És remélem, te is tudod, hogy nekem te vagy a legcsodálatosabb - felelte. - És persze ez a két pici itt - tette a hasamra a kezét.
   Az ajkamba haraptam, hogy ne sírjam el magam, mert akkor nem tudnék tovább tanulni.
 - Évszámok helyett inkább kijegyzetelhetnél pár száz babanevet, hátha azok közül már tudnánk választani - nevetett rám.
   A babanevekkel eddig nem álltunk túl fényesen, ugyanis amit Harry mondott, az nekem nem tetszett, amit meg én, az neki nem. Próbálkoztunk tanácsot kérni Harry anyukájától, valamint az én szüleimtől is, sőt, még Liamet, Niall-t és Zayn-t is kifaggattuk a témáról, de nem mondhatnám, hogy sok sikerrel, mert az általuk javasolt neveket mind a ketten elutasítottuk.
 - Még mindig kitartok amellett, hogy a kisfiú lehetne Hayden - erősködött Harry.
 - Még mit nem! - fordultam felé a székemmel. - És Harry sem lesz, mielőtt hozzátennéd! - emeltem fel a mutatóujjamat nevetve.
 - Akkor viszont kizárt, hogy a lány Lana legyen! - vágott vissza, és egy könnyed mozdulattal a fenekem alá nyúlt, felemelt, elhelyezkedett a széken, a támlával a lábai között, és visszarakott az ölébe. - És esküszöm, összetépem azt a halom évszámot, ha nem rakod sürgősen félre őket - mormolta a hajamba.
 - Ha megteszed, Richard és Emily lesz a nevük - közöltem, és tudtam, hogy ez a két név mennyire nem tetszik Harrynek, legalábbis nem a születendő gyerekeink neveként.
 - Nem mernéd megtenni. Tudnád, hogy azért meglakolnál - fenyegetett meg.
 - Kételkedsz a bátorságomban? - ráncoltam a homlokom.
 - Sok mindenben kételkedem, de benned soha, édesem - döntötte az enyémnek a homlokát.
 - Akkor ne kételkedj benne, hogy szólok apunak, hogy távolítson el a szobámból, ha nem hagysz tanulni. - Kiöltöttem rá a nyelvem, mielőtt a hasamnak köszönhetően elég nehézkesen kikászálódtam volna az öléből.
   Harry megtartott, és megszorította a kezem segítségül, mire hálásan néztem rá. Korai volt a dicsőségem, ugyanis egy gyengéd, óvatos, ugyanakkor ellenállhatatlanul határozott rántással visszaültetett az ölébe. Csúnyán néztem rá, mire elnevette magát, és a nyakamra hajtotta a fejét. A régi, kisfiús, rövid frizurára vágott haja csiklandozta a bőrömet, mire akaratlanul is elmosolyodtam.
 - Harry - nyöszörögtem, nem is annyira azért, mert szabadulni szerettem volna, inkább, mert ilyen hosszú idő után is elképesztő hatással volt rám.
 - Tessa - felelte, és éreztem, hogy elmosolyodott, mielőtt a vállamat kezdte harapdálni.
   A telefonomból félreérthetetlenül hangzott fel Lil Wayne Mirror című száma, ami azt jelezte, hogy az öcsém, Alec hív. Harry felmordult, mikor rájött, hogy a telefonomért nyújtózkodom, de továbbra sem hagyta abba a vállam szívását. Próbáltam visszanyerni a rendes lélegzési ritmusomat, miközben elfogadtam a hívást.
 - Szia, öcsi! - üdvözöltem vidáman.
 - Tess... Figyelj... - Alec hangjából akár azt is le lehetett volna következtetni, hogy éppen a végrendeletét akarja közölni velem.
 - Te jó ég, Alec, történt valami? - kaptam a szám elé a kezemet, Harry pedig nyugtalanul abbahagyta a tevékenységét, és aggódva fürkészte az arcomat. Tenyerét talán öntudatlanul is domborodó hasamon tartotta.
 - El kéne... Ide kéne jönnöd, hogy... - Váratlanul elnevette magát, de egy csepp öröm sem volt benne. - Tess, kérlek, el tudnál jönni letenni értem az óvadékot?
 - Hogy... hogy a mit?! - Minden levegő kiszaladt a tüdőmből. - Nem vagy vicces.
 - Komolyan beszélek, Tessa.
 - De... Mégis miért...
 - Kérlek, siess. Úgy érzem, minden egyes rács mögött töltött perccel meghalok.
   A hangja olyan komoly, olyan kimondhatatlanul kétségbeesett volt, hogy a fájdalmát a telefonon keresztül is tisztán éreztem, annyira, hogy a szívembe markolt. - Ne aggódj. Azonnal indulunk. Kihozunk.
 - Csak ne szólj erről senkinek Harry-n kívül, kérlek! Nekem végem, ha apáék megtudják.
 - Ezt majd később megbeszéljük. Tarts ki!
   Kipattantam Harry öléből, és hadarva mondtam el neki, mi a helyzet. Már amennyit tudtam belőle. Mégis mit művelt az öcsém, hogy lecsukták? Mindig is bátornak gondoltam, de olyannak nem, aki börtönbe kerül valamiért, amit csinált. Harry a zsebébe gyömöszölte a kocsikulcsát és a pénztárcáját, biztatóan megszorította a kezemet, és lépett egyet felém.
 - Apud itthon van?
 - Nincs. Anya tuti, hogy elenged, ha azt mondom, hogy úgy éreztem, friss levegőre van szükségem. Siessünk...
   Az előttem lévő szék támlájába vájtam az ujjaimat, és összerándultam a hirtelen fájdalomtól. Egy halk hang hagyta el a számat, ami valahol félúton lehetett a sikoly és a nyögés között. Harry rémülten szólongatott; megtartott, hogy ne essek el. Egyszerre volt melegem és fáztam, de mindez egy percen belül elmúlt. Nem először fordult elő ilyesmi, és mégis minden alkalommal annyira megrémített, mintha első lenne. Ilyenkor elsöpört az az érzés, hogy valami baj történik majd, vagy a kisbabáimmal, vagy velem, és én értelemszerűen egyiket sem élném túl. El sem tudtam képzelni, ilyenkor mi történhet a hasamban. Arra tippeltem, valószínűleg egyszerre mozdultak meg a kicsik, vagy egyszerre rúgtak egyet. Ez gyakran előfordult, és nem tudtam leküzdeni a mosolyomat, ha eszembe jutott, hogy mennyire összetartó testvérek lesznek majd, ha már a szívem alatt is ennyire együttműködnek.
   Már alig vártam, hogy megszülessenek. Alig vártam, hogy megtudjam, mennyire hasonlítanak egymásra, Harryre vagy rám. Legszívesebben most azonnal megnéztem volna Harry arcát, amikor először megpillantja őket, amikor először a karjába veszi őket. Vajon sírós babák lesznek, vagy inkább csendesek? Tudtam, akárhogy is lesz, számomra ők lesznek a leggyönyörűbbek a világon. Harry biztosan csodálatos apa lesz - ahogy a kisebb testvéreimmel viselkedett, egyértelműen mutatta ezt. Harry váltig állította, hogy én pedig a legcsodásabb anyuka leszek, de ebben nem voltam biztos.
   Egyik percben a bizonytalanság annyira eltántorított, hogy előre rettegtem a perctől, amikor anyává kell válnom, máskor pedig remegtem a várakozástól, hogy mikor ölelhetem már végre magamhoz a gyermekeinket.
 - Tessa! Szólalj már meg! Minden rendben? Hívjak orvost? Te jó ég, mi a baj? Tess..!
   Harry hangjától végre kitisztult a fejem, és rádöbbentem: olyan erősen szorongattam Harry kezét, hogy biztosan leállítottam az egész keringést benne, mert az egész teljesen fehér lett. Rémülten kaptam el, félve, hogy fájdalmat okoztam neki, de ő ismét a tenyerébe fogta az övéhez képest annyira aprónak tűnő kezemet, a másik kezével pedig végigsimított az arcomon.
 - Semmi baj - nyugtattam meg, és rámosolyogtam. - Biztosan csak mozdultak egyet. Már elég nagyok, ezért olyan érzés, mintha földrengés zajlana a hasamban.
   Harry megkönnyebbülten nevetett fel, és rövid csókot nyomott az államra, majd lehajolt, hogy a hasamra is adjon egyet. - Szeretlek - suttogta. - Szeretlek titeket. Ti vagytok az életem. Ti hárman.
   Felegyenesedett, és csillogó szemmel nézett rám. - Sorolnék neveket, de egyenlőre csak a tiédet tudom.
   Kitört belőlem a nevetés, de azonnal nyugtalanítani kezdett Alec, amikor eszembe jutott, miért hívott az előbb. Csak akkor tudhatom meg, miért csukták le, ha végre valahára kihozzuk onnan. Azt mondta, olyan, mintha meghalna odabent. El tudtam képzelni. Mindig is annyira szabad szeretett lenni - kiskorában rohangászott a kertben, és mindig én voltam a fogó; fákról ugrált le csak azért, hogy apu vagy én elkapjuk, mert akkor még olyan picike volt, hogy én is elbírtam; amikor úszott, mindenkit lehagyott, ahogy az iskolában a futóversenyeken is.
 - Menjünk - közölte Harry, mintha olvasna a gondolataimban.