Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2015. július 16., csütörtök

2. évad, 27. fejezet: Egy életre

Harry keze kellemes meleget árasztott, és ettől az apró segítségtől is sikerült valamelyest nyugodtan belépni a nappaliba, és apám tágra nyílt szemeibe nézni, amiktől mindig olyan érzésem volt, mintha a tükörképemmel szemeznék. Eszembe jutott, hogy kiskoromban, amikor ismerősökkel találkoztunk, mindenki megjegyezte, hogy igazán hasonlítok Louisra. Valószínűleg így is volt; én csak a szemünk egyformaságát észleltem, de a testvéreimre sem éreztem, hogy hasonlítanék, mégis így van.
   Anya épp a könyvespolcon rakott rendet: az általában ott sorakozó fényképek a dohányzóasztalon hevertek, gondosan megtisztítva a portól, miközben Chloe visszatette a helyére a valamiért elővett regényeket, gondosan a rendezett kupac tetejére helyezte a legújabb, de már nem aktuális újságokat és magazinokat. A fotókat már félig visszapakolta, és épp az én tablóképem kinagyított mását tartalmazó fehér képkeretet helyezte el a polc közepén, mikor beléptünk.
   Anya pillantása végigsiklott Harryn, mielőtt oldalra pillantott, és végigmérte apámat, mintha ki akarná számítani, hogy mit fog reagálni a megjelenésünkre, majd végül megállapodott a tekintete rajtam. A fiatalos arc komolyan vizsgálta az enyémet, és a csillogó, nagy, barna szemek egyetlen pillantásra sem fordultak el rólam. Aggodalom, megértés és szeretet sütött belőlük, és nagyon kellett igyekeznem, hogy ne sírjam el magamat - hogy a meghatottságtól vagy a félelemtől-e, azt nem tudtam volna megmondani.
   Apa viszont jelen pillanatban kicsit sem hasonlított Chloe-ra. Ajka elnyílt, mintha mondani akarna valamit, majd összeszorította a fogait, és az arcán megrándult egy izom, ami csak akkor történt, ha a haragját próbálta elfojtani. Figyelmét nem kerülte el Harryével összekulcsolt kezem, sem az, ahogy akaratlanul is a lehető legközelebb állok hozzá, mintha ugyan megmenthetne, megvédhetne attól, amitől rettegek, bármi is legyen az. Anya engem nézett, Louis viszont Harryt, és akármit megadtam volna azért, ha figyelmen kívül hagyhatom a kék szemekből csak úgy izzó gyűlöletet.
 - Apa - szólaltam meg, elvágva a körülöttünk eluralkodó rettenetes csendet és fikarcnyit sem törődve a kedvesen a lábamnak dörgölőző Cserfest, aki csak örömet akart okozni nekem, mégsem kapott cserébe még egy simogatást sem. Lehet, hogy a bánásmód vagy az általa is érezhető feszültség miatt, de végül csalódottan felnézett rám, majd elsétált. - Tudom, hogy ez neked milyen nehéz és hidd el, meg is értem, de nem tudom megváltoztatni az érzéseimet. Ha nem lehetek Harryvel, akkor mondd azt, és találok rá módot, hogy vele legyek a tudtod nélkül. Vagy, ha ezt sem engeded, akkor veheted úgy is, hogy vége az életemnek. Ha valaki, hát te tudod, milyen a feltétel nélküli szerelem... Mit éreztél volna, ha Chloe apja nem engedi, hogy vele légy? Megtaláltad volna a módját, hogy kikerüld, és mégis anyával lehess, és ne is tagadd le, mert a te kőkemény fejedet örököltem, és süllyedjek el, ha nem tudok olyan okos lenni, mint te, és kitalálni valamit, hogy Harryvel lehessek!
   Egyetlen másodpercre úgy tűnt, elmosolyodik, de nem tette. Helyette idegesen megrázta a fejét, és az ölében összekulcsolt kezeit kezdte vizsgálni, mintha azoktól várna választ, hogy mit reagáljon. El tudtam képzelni, mi járhat a fejében. Tessa, kicsim, tudod, hogy akármiben támogatnálak, de Harry az apád lehetne, azonkívül szerelmes volt anyádba, és többször is lefeküdt vele, ebből egyszer azután, hogy összeházasodtam vele... Ja, és van anyádtól két gyereke, akik a féltestvéreid, nekem meg elvileg a gyerekeim, gyakorlatilag viszont hiába neveltem fel őket, semmi közöm hozzájuk. Éppen ezért már Harry gondolatát is utálom, hát még azét, hogy te és ő egy pár legyetek...
   Ó, apa, bár elmondhatnám, hogy Harry gyerekét várom..!
   Anya észrevétlenül és hangtalanul sétált ki a konyhába, hogy két bögre forró teával térjen vissza, amiket Harry és az én kezembe nyomott. Harry halkan mormogott egy köszönömöt, én pedig hálásan néztem anyára. Mintha nem akarnánk megzavarni apát. Elhittem, hogy ez nagyon nehéz döntés, és nem tudtam, én hogyan határoznék az ő helyében.
   Egy örökkévalóságnak tűnt, mire apa felnézett, és lassan felemelkedett ültéből. Ezúttal csak rám nézett, mintha egyedül én állnék ott. Megborzongtam.
 - Kérhetsz tőlem bármit, Tess - dörmögte lemondóan -, de azt ne, hogy hagyjalak vele lenni.
   Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, de nem hagyhattam, hogy összetörjek, nem itt, és nem most. Az fájt, hogy apa nem fogadja el azt az embert, akit választottam. Hogy nem lehetek Harryvel nyíltan, hanem titkolóznunk, bujkálnunk kell majd. Hogy félve jelenthetem majd be valamikor, hogy terhes vagyok - mert valamikor muszáj lesz.
 - Én... Hidd el, bármit megtennék, hogy boldognak lássalak, de... - Gyötrődve pislogott rám, mintha ő is a könnyeit próbálná visszaszívni, de tudtam, hogy nem így van. - Nem tudom elfogadni, hogy vele légy, és kész. Ha a helyemben lennél, te is ezt mondanád. Sajnálom, Tess.
   Megráztam a fejem, és könnyek marták a szemeimet. Éreztem, ahogy Harry szorítása erősbödik a kezemen, mintha félne, hogy pillanatokon belül elszakítanak majd tőle. Az ajkamba haraptam, mikor megfogalmazódott bennem a döntés.
 - Ez igazán kár, mivel terhes vagyok - mondtam halkan, mintha csak az időjárásról beszélnék. - És az életem árán is Harryvel maradok.
   Láttam, ahogy a szüleim szeme elkerekedik, de ekkor trappoló léptek hangja ütötte meg a fülemet - gondolom, valamelyik öcsém talált ki valami szenzációs dolgot megint, amit épp el akart újságolni anyáéknak -, és Harry egyetlen határozott mozdulattal húzott maga után, ki a házból, kihasználva, hogy a szüleim lesokkoltak.
 - Te aztán nem kerteltél sokat - morogta, ahogy megállt a kertben, az éppen szakadó esőben, engem maga felé fordítva. A hangjából és az arcából nem tudtam megállapítani, hogy haragból mondja-e, de a szemében mosoly és büszkeség csillogott.
 - Titkoltam volna, amíg már hordóméretű lesz a hasam? - mosolyogtam rá fáradtan. - Muszáj tudniuk. Apa...
 - Nem. - Gyengéden a tenyerébe fogta az arcom, és boldogan nézett rám. - Te most... Tess, nem tudod, nekem mennyit jelent, hogy ilyen körülmények között büszkén kijelentetted, hogy a gyerekemet hordod..! Többet, mint bármi eddig az életemben! És mondhatnád, hogy ez nem nagy szám, mert már van két gyerekem, de nekik a létezésükről sem tudtam! Nem tudtam ilyen kibaszott büszkén állni az anyjuk előtt, és arra gondolni, hogy bassza meg, gyerekem lesz! - Felnevetett, én pedig nem tudtam megállni, hogy vele nevessek. Hosszú-hosszú haja lelapult és a pólójához tapadt, ahogy egyre több víz hullott rá, hasonlóan a ruháihoz. Vízcseppek csorogtak végig a homlokán, a szemöldökén, majd le az arcán, az állán és a nyakán, miközben néhány megakadt fülig érő szája sarkában. - A kurva életbe, apa leszek! Istenem. - Patakokban ömlött rólunk a víz, de mi csak nevettünk, és azon gondolkoztunk, hogy lehetnénk-e ennél is jobban.
   Igen, lehettünk volna. Bárki, aki meghallja, miről beszélünk, a képembe röhöghetett volna, hogy tizennyolc éves létemre gyereket várok, és mostantól az egész életemet a szívem alatt cseperedő csöppségre kell áldoznom, miközben más korombeliek nyaralnak, utaznak, fiúznak, buliznak és élik az életüket. Én viszont visszaröhöghettem volna, és azt mondhatnám: a világ bekaphatja, mert én így vagyok boldog, és semmi más nem számít.
 - Leszel a feleségem, Tess? - halkult el a hangja, mire éreztem, hogy a szívem majdhogynem kiugrik a helyéről. Döbbenten néztem rá, ő pedig csak nevetett tovább. - Basszus, utálom az unalmas sablonszövegeket meg a mindig ugyanolyan szavakat... Nem akartalak letérdelve megkérni, és nem akartam a hülye "megtisztelnél azzal, hogy" szöveggel jönni, mert te már úgyis tudod, mit jelentesz nekem, nem kellenek az üres bókok. Mert tudod, ugye? - Bólintottam, és mosolyogtam tovább. - Persze. Elég, ha rád nézek, szerintem ordít az arcomról, hogy a mindenem vagy. Nos? - vigyorodott el. - Hozzám jössz akkor? Többször nem kérdezem meg, úgyhogy ne szalaszd el az alkalmat, hogy egy életre egy olyan idióta baromhoz láncold magad, mint én!
 - Naná, Harold Edward Styles - nevettem el magamat. - Mindennél jobban várom!
 - Azt el is hiszem - szorított magához, és az ölelésében úgy éreztem, máris otthon vagyok. - Már csak a szép pofimért megéri. Bakker, a gyűrű! - kapott a fejéhez. Nevetésben törtem ki. - Tessa Isabella Tomlinson - kezdte, és igyekezett nem elnevetni magát. - Kicseszett szép neved van, de engedd meg, hogy az enyémre cseréljem az utolsó részét. Megengeded? - vonta fel a szemöldökét, és várakozón nézett rám.
 - Megengedem. Istenem, hát még szép, hogy megengedem! - sírtam, és az esővel együtt töröltem le a könnyeimet is. - Örökre. Örökre Tessa Isabella Styles leszek, te idióta barom, egy életre! - nevettem, és a vállába fúrtam az arcom. - Egy életre - ismételtem makacsul, hogy az egész világ tudja, mihez tarthatja magát.
   Átkarolt a derekamnál, felkapott, és megpördült velem, mielőtt letett volna, hogy az ujjamra húzza a gyűrűt. Egy pompás kristály csillogott a közepén, több kisebbel körülvéve, és az egész mintha ezüstfénytől ragyogott volna. Tökéletesen passzolt az gyűrűsujjamra, de nem fáradtam azzal, hogy megkérdezzem Harrytől, mégis mikor mérte le az ujjamat. Nem számított.
   Csak az az egy számított, hogy engem többé senki nem vehet el tőle.