Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2015. június 13., szombat

2. évad, 24. fejezet: Ígéret

Harry

Vajon végig tudta, hogy mit művel velem, és direkt kínzott meg, vagy csak annyira értetlen és ostoba, hogy nem vette észre, mit jelent nekem? Azért mentem el a sulijához, hogy felköszöntsem. Akartam volna többet, de nem mertem volna megtenni, mert akkor a bűntudat életem végéig elkísér. Elvégre a tudtomra hozta, hogy nem kér belőlem, és teljesen jogosak voltak az érvei.
   De nem tudtam elviselni, hogy más is úgy érjen hozzá, ahogy én. Nem bírtam ki, hogy láttam, mással csókolózik. Nem éreztem igazságosnak, hogy más is magához ölelheti úgy, ahogy én teszem. Nem volt fair. Leszoktam érte a cigiről, a kábszerről és a piáról, nem is azért, hogy velem legyen újra, hanem azért, hogy tudjam, legalább egy kicsit érdemesebb lettem volna a szeretetére, mint azelőtt, de cserébe mit látok? Hogy a volt pasija tartja a karjaiban, és éppen elmélyülten csókolja. Az én Tessámat. Őt, aki az őrületbe kerget minden ártatlan pillantásával, és akire épp emiatt néha ránézni is félek. Őt, aki minden ruhában tökéletesen izgató, és akit ezért nem akarok még megölelni sem, mert tudom, hogy akkor elvesztem a fejem. Őt, akinek természetes, finom illata van, és, ha azt megérzem, úgy érzem, otthon vagyok. Mert nekem ő az otthonom. Őt, aki annyi aprócska dologból, szokásból és jelenségből áll össze, és úgy tökéletes, ahogy van. Erre nem akkor jöttem rá, amikor elindultam haza Los Angeles-ből. Nem akkor, amikor elhatároztam, hogy igenis felköszöntöm a szülinapján, akár akar látni, akár nem.
   Akkor döntöttem el, hogy meg fogom csókolni, amikor megláttam, hogy Peter csókolja meg. Mert erre nem voltam felkészülve. Nem akartam megint elrontani mindent - amikor pár hónap nyugalom után már bizonyára elfelejtett. Azt akartam, ami neki a legjobb, akkor is, ha az számomra fájdalmas. De tudtam, ha nem lesz velem, akkor mással lesz, és azt is tudtam, hogy a szó szoros értelmében belehalnék, ha meglátnám másvalakivel. Mint most az előbb is. Nem hagyhattam, hogy más ölelje. Hogy a szemem láttára legyen boldog másvalakivel. Én akartam vele lenni, én akartam boldoggá tenni és én akartam ölelni életem végéig. Önzőség, tudtam jól. Biztos csak felzaklatom vele. Már bizonyára elfelejtett, és kibékült Peterrel, ahogy helyes. De... Hacsak nem áll oda mellém valaki, hogy bűntudatot ébresszen bennem az érveivel, akkor nem lettem volna képes rá, hogy megálljak.
   Amikor megálltam előtte, már tudtam, hogy tévedtem. Nem felejtett el. Olyan szaporán szedte a levegőt, hogy féltem, megfullad. Mellkasa megállás nélkül süllyedt és emelkedett. A térdei alig láthatóan megrogytak és megremegtek, de ezt is kiszúrtam, mert minden apró mozdulatát jól ismertem. Lesütötte a szemét, a kezét tördelte, és a lábujjait igazgatta, amit a vékony cipőjén át könnyedén kivettem. Mindig ezeket csinálta, amikor ideges volt, vagy, ha félt. Libabőrös lett a karja, és elpirult, amikor az arcára néztem. És még valamit tett. Harapdálta a száját. Én pedig éreztem, hogy nem bírom tovább.
   Nem tiltakozott, amikor határozottan kinyújtottam felé a kezemet, és a derekánál fogva magamhoz húztam. Nem kíméltem. Azt akartam, hogy fájjon neki. Azt akartam, szenvedjen, amiért ennyire buta. Amiért ennyire értetlen, hogy nem veszi észre, mit jelent nekem, ha mással van. Oké, nem tudhatta, hogy itt leszek és látni fogom őket, de mégis hogy képzelte? Szakított velem, de én még mindig csak a barátnőmként tudtam gondolni rá. Kevesebbként nem.
   Apró ajkai lágyan nyíltak el az enyémek alatt. A hajamba túrt, én pedig még kevesebbre csökkentettem a köztünk levő távolságot. Nem érdekelt, ha durva voltam. Megérdemelte. Megcsókolta azt a szemetet. Amikor pontosan tudta, hogy mennyire szeretem. Vagy, ha nem tudta, akkor hogy lehet, hogy eddig nem jött rá?
 - Tess - néztem rá komolyan, amikor szétváltunk, és a homlokomat az övének döntöttem. - Meg kell ígérned valamit. - Nem vártam reakciót, csak túl akartam esni azon, hogy kimondjam. - Soha többet ne merd ezt csinálni velem.
 - Micsodát? - nézett rám ártatlanul.
 - Egyedül én csókolhatlak meg, érted? - Elmosolyodott, talán bűnbánóan, talán szeretetteljesen, de engem is mosolyra késztetett vele. - Megőrülök miattad, tudod? Te vagy a legnagyobb átok, amiben csak részem lehetett. De a legjobb csoda is egyben. Boldog születésnapot, egyébként - jutott eszembe.
   Apró kezei az arcomat simogatták, amin kivételesen nem volt borosta, mert tegnap vettem a fáradságot, hogy megborotválkozzak. Megborzongtam az érintésétől, és azonnal lehajoltam hozzá, hogy újra megcsókolhassam. Az enyém vagy, akartam mondani neki. Akár tetszik, akár nem. Amíg egy bolygón élünk, addig nem lehetsz másé. Mert mindig megtalállak, akár akarod, akár nem. Nem tudok nélküled meglenni. De nem mondhattam ki, mert azzal talán megint elrontok mindent. Akkor talán a fejemhez vágja, hogy birtoklási mániám van. Pedig most olyan szép volt minden. És azt akartam, hogy ez mostantól mindig csak így legyen. Minden önsajnáltatás nélkül állíthattam, hogy nekem már elég szenvedés és magány jutott ahhoz, hogy egy életre megunjam. Boldog akartam lenni, és végre valaki mást is azzá akartam tenni.
 - Hiányoztál - bukott ki belőlem, mikor arcomat a hajába fúrtam, hogy megnyugtató illatát lélegezhessem be.
 - Te is nekem. - A hangja elcsuklott, mire elhúzódtam tőle, hogy láthassam az arcát. Mosolygott, ugyanakkor kitört belőle a sírás. Aggódva ráncoltam a homlokom. - Mi a baj?
 - Én csak... istenem, úgy sajnálom, amiket mondtam neked, Harry! Nem gondoltam komolyan, csak...
 - Nem haragszom - simítottam félre egy tincset a füle mögé. - Igazad volt, mindenben. Tudom, mások szerint is undorító, amit csinálunk, de hé, Louison, Chloe-n, rajtad és rajtam kívül senki nem tudja, hogy Ash és Reb az én gyerekeim, és soha nem is fogják megtudni. Igaz, azt tudják, hogy az apád lehetnék, és már ezért is basztatni fognak... de kit érdekel a világ véleménye, ha egyszer szeretlek? - Elmosolyodtam. A szemei csillogtak, az arca kipirult, és rettenetesen szép volt.
 - Ahogy én is szeretlek téged - felelte.
   Újra megcsókoltam, és újra meg újra, annyiszor, hogy már nem tudtam volna megszámolni.
 - A szüleim várnak, Harry - mondta hirtelen. - Nem foszthatom meg őket attól, hogy egy hegy ajándékkal halmozzanak el.
 - Igazad van - fogtam meg a kezét. - De ne is próbálj megakadályozni abban, hogy veled menjek. Egyszer úgyis el kell fogadniuk, Tessám. És nem hagyom, hogy ezzel is téged terheljenek, oké? Ha kell, engem ordítsanak le, és Louis is engem tépjen szét. Ha kell, kitalálok valamit, amivel meggyőzhetem őket. Neked nem kell emiatt aggódnod.
   Elmosolyodott. Olyan jó volt a mosolyát látni, hogy nem találtam rá szavakat. Szerettem volna megköszönni, hogy van nekem. Akármit odaadtam volna, hogy boldog legyen.
   Egymás kezét fogva indultunk el Tessáék házához. Nem voltam tökéletesen nyugodt, de igyekeztem úgy tenni, mintha az lennék. Aggódtam Louis reakciója miatt. Chloe-nak lett volna oka haragudni rám - oké, Louisnak is bőven -, de ő mégiscsak könnyebben elfogadta volna, hogy a lányával vagyok, mint Lou.
   Mikor megérkeztünk, Chloe és Louis épp a kertben voltak, míg egy vörös hajú kislány és egy sötét hajú fiú kergetőztek. Röstelltem, de még mindig nem tudtam Tessa testvéreinek a nevét. Majd meg kell kérnem, hogy tanítsa meg őket nekem. Szerencsére az ikrek nem voltak ott, mert nem voltam benne biztos, hogy készen állnék az első találkozásunkra. Mert, végül is, úgy még soha nem láttam őket, hogy a gyerekeimként tekintsek rájuk.
   Louis legszívesebben felnyársalt volna a pillantásával. Megmerevedett a mozdulatban, amikor épp indult volna a gyerekek után, hogy fogócskázzon velük együtt. Egész teste megfeszült, mintha bármelyik pillanatban rám ugorhatna. Chloe a karjára tette a kezét, mintha biztosra akar menni, hogy nem támad rám.
 - Sziasztok - köszönt halkan Tess.
 - Ez mit keres itt már megint? - kérdezte Louis fojtott hangon, mintha félne, hogy elordítja magát, ha nem beszél elég halkan.
 - Apu, kérlek. Esküszöm akármire, hogy Harry már tényleg nem a bosszú miatt van velem!
 - Ha ezt el is hinném, márpedig nem fogom, most komolyan elvárnád tőlem, hogy elfogadjam a pasidként azt az embert, akit... - Már készült a fejemhez vágni az egészet, de közbevágtam.
 - Kérlek, ne itt. Beszéljünk inkább négyszemközt.
 - Fenéket! Én is hallani akarom! - ellenkezett szinte egyszerre Chlo és Tess, ugyanazzal a hangsúllyal és szavakkal. Le sem tagadhatták volna, hogy mennyire közel állnak egymáshoz, és ezen mosolyognom kellett.
 - Pedig ezt most nem fogod - fordultam Tessához, akaratlanul is vigyorogva, nem törődve azzal, ha ezen felhúzza az orrát. - Kicsim, ez most tényleg csak Louisra és rám tartozik. És nem tudnék kibontakozni igazán, ha ott lennél - böktem oldalba viccesen.
 - Úgy érted, a földbe akarod döngölni, és ne lássam? - vigyorodott el ő is, beszállva a poénkodásba.
 - Pontosan - feleltem meggyőzően, és kacsintottam.
   Louis bizalmatlanul ment előttem, és kiválasztott egy félreeső vendégszobát, aminek az ajtaját alaposan bezárta mögöttünk, hogy még a hangunk se szűrődhessen ki. Várakozón a falnak dőltem, míg ő leült az ágyra, és a hajába túrt.
 - Nem fogok megbocsátani - szűrte a fogai között dühösen, és akadozva ejtette ki a szavakat. - Nem érdekel, hogy az már régen volt. Nem érdekel, hogy Chloe megbánta. Sem neki, sem neked nem fogok megbocsátani. De nem válunk el Chloe-val, mert van nyolc gyerekünk, és az ő életüket tönkretenné, ha elválnánk. Illetve, bocs, hat gyerekünk van... - vigyorodott el gúnyosan. - Mert Chloe megcsalt engem. Veled. Aztán beadta nekem, hogy tőlem terhes. Én pedig felneveltem az ikreit, pedig valahogy mindig éreztem, hogy semmiben nem hasonlítanak rám. Rebecca egyszerűen Chloe miniatűr mása, Ashton meg... a tiéd. - A hangja elcsuklott, látszott, hogy mennyire fáj is neki erről beszélnie. - De ez régebben nem aggasztott annyira, mert akár hiszed, akár nem, Chloe-ra az életemet is rábíztam volna, és hittem neki, mikor azt mondta, hogy ismét gyerekünk lesz. A mi gyerekeink. Pedig végig a ti gyerekeitek voltak. Nem fogok azért megbocsátani, mert részegek voltatok. Az nem mentség.
 - Louis - vágtam közbe sóhajtva, és tudtam, hogy most jön a legnehezebb része. - Chloe... ő tényleg részeg volt. Kérlek, ne ölj meg itt helyben, de ezt tényleg el kell mondanom. Én viszont... tökéletesen józan voltam. Végig tudtam, hogy ezzel mit teszek. Azt nem tudtam, hogy elszakad a gumi, és Chloe teherbe esik... A francba, én csak nem tudtam feldolgozni, hogy veled van!
   Láttam, ahogy Louis ujjai az ágyba mélyednek, és elfehérednek az erőfeszítéstől. Az állkapcsa megfeszült. Rettegtem, hogy ezzel mindent elrontok, és soha nem fogja engedni, hogy Tessával legyek, de ezt úgy éreztem, muszáj volt tudnia. A lelkiismeretem megmaradt része most büszke volt, hogy igenis kimondtam, amit kellett, azt, amit nem titkolhattam el.
 - Soha a büdös kurva életben nem akarlak a lányom közelében látni, megértetted? - Nem beszélt hangosan, de a szavai halálosan komolyak és metszőek voltak. - Nem tudom, mit képzeltél, hogy mindazok után, amit tettél, ide mered tolni a képedet, és azt hitted, hogy majd hagyom, hogy bemocskold a lányomat a kezeiddel. Nem is érdekel. De ha még egyszer meglátlak vele, esküszöm, hogy nem állok jót magamért. Húzz a fenébe, de rohadt gyorsan, mielőtt itt helyben agyonverlek!
   Szó nélkül sarkon fordultam, feltéptem az ajtót, majd jó hangosan becsuktam magam mögött. Átviharzottam a házon, ki az udvarra, szó nélkül el Chloe és az ölében ülő lány mellett, egy pillanatra megállva Tessa előtt. - Üzenni fogok - közöltem olyan halkan, hogy aggódtam, talán nem is adok ki igazán hangot, de ő bólintott, hogy értette.
 - De miért...
 - Majd elmondom! - szóltam vissza, és próbáltam figyelmen kívül hagyni csalódott arcát, aminek láttán legszívesebben visszarohantam volna hozzá.
   Tudtam, hogy nem hagyom ennyiben. Menet közben előkaptam a telefonomat, és bepötyögtem a Tessának szóló üzenetet, ami így szólt: Estefelé kéredzkedj el, vagy valahogy szabadulj el otthonról. Az utcátok végében foglak várni nyolckor. Ha nem jön össze, üzenj, hogy ne várjalak. Szeretlek.

Pontban nyolc órakor egy mentolos rágót rágcsálva és egy kerítésnek dőlve várakoztam, ujjaimmal a farmeromon dobolva, és pillantásomat szüntelenül a Tomlinson família házának ajtaján tartva, arra várva, hogy végre kilépjen rajta Tess. Amikor viszont megtette, láttam rajta, hogy valami nincs rendben. Remegő kézzel hajtotta be maga mögött az ajtót, és ezt az utca végéből is láttam. Zaklatottan sétált felém, nem mert rám nézni, és közben folyamatosan az arcát dörzsölte. Mikor közelebb ért, láttam, hogy a könnyeit maszatolja el. A torkom elszorult. Automatikusan felé nyújtottam a kezem, ő pedig azonnal elfogadta, és magához szorított. Szapora lélegzetvétele a mellkasomat simogatta, arcát a pólómba fúrta. Hajának utánozhatatlan illatát lélegeztem be, miközben próbáltam valami épelméjű kérdést feltenni.
 - Mi a baj? - kérdeztem végül.
 - Én csak... Próbáltam meggyőzni apát rólad. Nem tudom, miért, csak odamentem hozzá, mert úgy éreztem, ez a helyes, és elkezdtem mondani, hogy értem én, mi a baja veled, de mégiscsak el kéne fogadnia, hogy én téged szeretlek, és...
 - És? - unszoltam aggódva, mert elég volt az arcára néznem, hogy megrémüljek.
 - Igazából jogosan akadt ki. Tényleg. Csak kiabált, nem ütött meg, vagy ilyesmi, mégis úgy éreztem, hogy megtette. Annyira... érződött a hangján, hogy gyűlöl téged. Harry, ez... nekem már túl sok. Nem tudok úgy veled lenni, hogy apám sosem bocsát meg neked egy olyan dolgot, amit tényleg nem lehet megbocsátani...
 - Hé - simogattam meg az arcát, olyan lágyan, mintha féltem volna, hogy porcelánbaba, ami széthasad, ha túl durván érek hozzá. - Ne kezdd ezt el megint, hallod? Egyszer már megpróbáltunk távol maradni egymástól, és nem sikerült. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én sosem fogom elfelejteni azt a két hónapot. Úgy érzem, sosem gyógyulnak be a sebek, amiket a távollét ejtett rajtam. Ha pedig megint elszakadunk egymástól... Nem tudom, túlélném-e, és ezek nem csak üres szavak, Tess, tényleg meghalok nélküled. Tudom, hogy ez most reménytelennek tűnik, és nem fogom azt mondani, hogy később nem lesz az, mert hazudnék vele, de talán megszokjuk. Mi is, és a többiek is, a családod, mindenki. Igen, az egész világ közöttünk áll, és mindenki azon igyekszik, hogy ne lehessünk együtt, és mindegyiküknek jogos a felháborodása, de mégsem akarok még egy napot nélküled eltölteni.
   Szünetet tartottam, hogy levegőhöz jussak. Tessa kék szemei fáradhatatlanul, csillogva néztek rám, amiből bátorságot meríthettem.
 - Próbáltam rájönni, hogy mit vegyek neked a szülinapodra, ami igazán kifejezi, hogy mit érzek irántad. Aztán rájöttem, hogy ilyen dolog a világon nincs... - Sóhajtottam. - Örökre veled akarok lenni, Tess. Nem érdekel mások véleménye, még az sem, ha legbelül te is helyteleníted ezt. - A zsebembe nyúltam, és előhúztam a dobozkát. - Nem az lesz, amire gondolsz. Gondoltam rá, hogy megkérjem a kezedet, de úgy gondoltam, attól még te is elriadnál. Én csak... azt szeretném, hogy ez a gyűrű azt jelentse, hogy velem maradsz.
   Óvatosan emeltem ki a bársony belsejű tokból a gyűrűt, és remegő kézzel húztam fel a gyűrűsujjára. Tess visszatartotta a lélegzetét, és elmosolyodott, amikor előbb az ékszerre, majd rám nézett.
 - Amíg ez a gyűrű rajtad van, tudni fogom, hogy velem vagy. Nem számít, ha eltiltanak egymástól minket, nem számít, ha napokig nem tudunk találkozni. Amíg ez a gyűrű rajtad van, tudhatom, hogy az enyém vagy. Megígéred, hogy nem veszed le, amíg úgy érzed, hogy velem szeretnél lenni? Megígéred, hogy velem maradsz?
   Egyszerre sírt és egyszerre nevetett, de heves bólogatásba kezdett; szőke tincsei megállíthatatlanul csapdostak a füle és a válla körül. - Megígérem - nevetett fel sírva, és a nyakamba vetette magát, arcát a vállamba fúrva. - Megígérem - ismételte akadozva, és nagy levegőt vett. - Megígérem - halkult el a hangja.
   Csókot nyomtam a hajára, és úgy éreztem, mintha a szívemben túlcsordulna a boldogság. Mosolyogva bámultam magam elé, miközben Tess hátát simogattam.
 - Köszönöm - suttogta Tess, és megszorította a kezem.
 - Micsodát? - kérdeztem kíváncsian.
 - Mindent. Azt, hogy... ezeket mondtad. A gyűrűt. És az érzést, amiért megtetted ezeket.
 - Én köszönöm, hogy sikerült egy embernek nevezhető lényt formálnod belőlem - vigyorogtam rá, mikor felemelte a fejét a mellkasomról és rám nézett. Elnevette magát. - Gondoltam, nézhetnénk filmet nálam. Van pár szar vígjáték DVD-m, amiket még soha nem néztem meg.
 - Ó, isten ments - nevetett tovább, a fejét rázva. - Eszem ágában sincs elrontani a napot egy olyan filmmel, amit te végigszenvednél. Három fiútestvérem van, ebből kettő egy ideje odavan a gyilkolászós filmekért... Szóval meg vagyok edződve akciófilmek terén, úgyhogy inkább azt nézzünk.
   Végül tényleg egy olyat választottunk, bár, mint kiderült, az unalmasabbik fajtából, mert az én meglátásom szerint végig semmi érdemleges nem történt benne. Hason fekve magam fölé nyújtottam a karomat, és rádöntöttem a fejemet, hogy egy hangos horkolásnak megfelelő hangot adtam ki, hogy kifejezzem, mennyire élvezem a mozit. Tess kuncogva dobta le magát mellém, egyik hajszála épp az orromat csiklandozta, mire felemelkedtem, és elfordultam, hogy ne rá tüsszentsek. Ez valamiért megint kuncogásra késztette, én pedig megrökönyödve néztem rá. - Min nevetsz? - tudakoltam vigyorogva.
 - Semmin - rázta a fejét nevetve.
 - Na, áruld már el - unszoltam.
 - Csak olyan viccesen tüsszentesz - tört ki belőle, és játékosan a hajamba túrt.
   Megragadtam a kezét, és az arcomhoz húztam. - Szóval viccesen tüsszentek? - húztam fel a szemöldökömet, és kérdőre vontam. - Tudod, mi vicces még? Ez. - Teljes erőbedobással csikizni kezdtem, ahol értem, és hamar bebizonyosodott, hogy szinte mindenhol csiklandós.
   Hangos kacagásban és visítozásban tört ki, és ahogy szabadulni próbált, ledöntött az ágyról, és egyenesen rám zuhant. Kicsit sem zavart, folytattam, amit elkezdtem. Haja az arcomba hullt, ahogy nevetett, és a fejét rázva tiltakozott, miközben megállás nélkül szabadulni próbált. Apró súlya rám nehezedett, a csípője pedig az enyémnek, és azon kaptam magam, hogy máshol jár az eszem. Abbahagytam a csikizését, és a hirtelen csend eszeveszetten mély volt. Zihálva szedte a levegőt, a haja szanaszét állt, arca kipirult. A kezem akaratlanul a derekára tévedt, hogy magamhoz húzzam.
 - Van még egy esetleges ajándékom, de fogalmam sincs, hogy te szeretnéd-e - suttogtam rekedten, és nehezemre esett megformálni egy értelmes mondatot is. - Nem akarom elsietni, de nem tudom, hogy elsietésnek számítana-e. Nem tudom, érdemes vagyok-e rá egyáltalán.
   Csöndesen nézett a szemembe, olyan sokáig, hogy azt hittem, nem is fog válaszolni. Nem is tette meg. Helyette szótlanul a szám felé hajolt, hogy lágy csókot adjon rá. Azt hiszem, megkaptam a választ.


Tessa

Lassan nyitottam ki a szememet, mintha félnék, hogy otthon találom magam, és kiderül, hogy az egész csak álom volt. De nem. Nem álmodtam. Harry békésen szuszogott mellettem, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Haja szétterült a párnán, és egy része az arcába is lógott. A szája elnyílt, arca pedig nyugodt kifejezést vett fel. Hihetetlenül aranyos volt, ahogy aludt.
   Felkönyököltem, hogy óvatosan kisimítsam a tincseit az arcából. Meg sem rezzent, olyan mélyen aludt. Elmosolyodtam. Pillantásom a mellkasára tévedt, a kidolgozott izmokra és a számtalan tetoválásra. Utóbbiaknak köszönhetően a bőrében már több volt a fekete, mint a fehér. Ujjaimmal elkezdtem körberajzolni a különböző mintákat. Az évek során annyi tetkót varratott, hogy megszámolni sem tudtam volna.
   A keze váratlanul az enyémre fonódott, ezzel megállítva abban, hogy körberajzoljam a pillangóját. Alig hallhatóan felmordult, és megszólalt, bár a szemét továbbra sem nyitotta ki.
 - Az őrületbe akarsz kergetni, igaz?
   Értetlenül néztem rá, de elpirultam. - Bocsánat - mormoltam. Megpróbáltam elhúzni a kezemet, de ő visszatartott, és kinyitotta szemeit.
 - Nem úgy értettem - vigyorodott el. - Jó érzés volt. Kérnélek, hogy csináld még, de akkor sajnos drasztikusabb visszavágáshoz folyamodok.
   Elmosolyodtam, és a mellkasára hajtottam a fejemet. Átkaroltam a hasát, ő pedig a derekamra tette a kezét.
 - Jól vagy? - tudakolta lágyan, és gyengéd hangjába beleborzongtam.
 - Csodásan - feleltem őszintén.
   Harry érezhetően elmosolyodott, majd egy ideig megint hallgatott. - Az jó, mert én is - tette hozzá egy idő után.
 - Azt kétlem - ráztam a fejem hirtelen. - Neked ez már legalább az ezredik alkalom volt, és biztos vagyok benne, hogy a többi lány jóval tapasztaltabb és merészebb volt, mint én, és...
 - Shh! - Felemelte a fejét, és az államat megfogva kényszerített, hogy ránézzek. - Fogalmad sincs, mekkora butaságot mondtál. Csodálatos voltál. És hidd el, hogy ez volt a legjobb dolog, amit valaha átéltem. A többiek legfeljebb testileg tudtak boldoggá tenni... te viszont kisajátítottad a lelkemet is.
   Lesütöttem a szemem. Ő halkan nevetett, és magához húzott, majd folytatta. - Úgy érzem, álmodtam az egészet. Kétlem, hogy ez a valóság lenne. Képtelenség elhinnem, hogy ez a valóság. Túl szép ahhoz.
   A vállába fúrtam az arcomat, és próbáltam elrejteni boldog mosolyomat. Ujjai az enyémekkel játszottak, majd játékosan végighúzta őket a csuklómon és az alkarom belsején, és ott megdermedt, mintha lefagyott volna a keze. Egy másodperc törtrésze alatt jöttem rá én is, hogy miért, és úgy éreztem, mintha villám hasítana belém.
 - Miért csináltad ezeket? - kérdezte fojtott hangon Harry, miközben újra és újra végighordozta tekintetét a hegeimen, és megtapogatta őket, mintha kételkedne benne, hogy valóban ott vannak, és ellenőrizni akarná. Mikor nem feleltem, felült, és az ölébe húzta a kezemet, hogy áttanulmányozza. - Áruld el! - A hangja követelőző és dühös volt, ugyanakkor elkeseredett és végtelenül szomorú.
 - Amikor elmentél, attól féltem, soha nem látlak viszont - suttogtam megtörten. - Tudtam, hogy ez az én hibám, mert én mondtam neked azt a sok hülyeséget, amiket nem is gondoltam komolyan.
 - Ez még nem magyarázat ezekre - közölte Harry hidegen.
 - Amikor ezek a sebek véreztek és fájtak, akkor csak a fájdalomra tudtam gondolni. Nem a lelkire, hanem a fizikaira. És az sokkal jobb volt.
 - Ide figyelj - hajolt közelebb, hogy az arcunkat csak pár centi válassza el, és komolyan a szemembe nézett. - Soha nem szabad bántanod magadat, érted? Nem csak azért, mert az olyan, mintha engem bántanál, és az nekem fáj. Akkor sem bánthatod magadat, ha én meghalok, akkor sem, ha az egész családod gyűlöl és akkor sem, ha úgy tűnik, minden úgy rossz, ahogy van. Megértetted? Kérlek, ígérd meg, hogy soha többet nem teszel kárt magadban! Ugyanúgy, ahogy nem szabad az italhoz vagy a droghoz fordulnod, ha valami nincs rendben, érted? Én is azt tettem, és nem is dönthettem volna rosszabbul. Ígérd meg, Tessa! Nem bírom elviselni, ha szenvedsz. Ha nekem fáj, az nem baj. De neked nem szabad, mert azt meghaladja az erőmet.
   Az ajkamba haraptam, és továbbra sem mertem a szemébe nézni. A gondolat, hogy ő esetleg meghal vagy elhagy, iszonyatosan valószínűtlen és mégis rettenetesen ijesztő volt. - Megígérem - mondtam végül.


Szeretnék egy óriási köszönetet mondani mindenkinek, aki láthatatlanul vagy épp láthatóan olvassa a blogot; köszönöm a pipákat, kommenteket, a 20 feliratkozónak köszönöm, hogy feliratkoztak. Azoknak, akik nem kommentelnek, de azért nyomon követik a blogot, szintén köszönöm! És mindenekfelett, köszönöm, hogy már majdnem 30.800-szor kattintottatok a blogomra! Egyszerűen nem tudom kifejezni, mennyire hálás vagyok.
Milliárd puszi és ölelés: Nessa
U.I.: Ezzel a rekordhosszúságú fejezettel szeretnék köszönetet mondani mindazért a támogatásért, amivel elláttok, kérlek, folytassátok továbbra is! :D

7 megjegyzés: