Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2015. június 6., szombat

2. évad, 23. fejezet: Életre kelt emlékek

  - Utánanéztem - álltam meg az ágyamon heverésző Harry mellett, és együttérzőn néztem le rá. - Egy ideig még bőven lesz részed idegességben, álmatlanságban és nyugtalanságban. Még legalább négy hétig leszel ingerlékeny, szorongó, lehangolt, és kábé két hétig hiányozni fognak a cuccok, és nem tudsz sokáig koncentrálni. És még legalább egy hétig lesznek alvási problémáid - soroltam, a telefonomból olvasva. - Szép kilátások, nemdebár?
   Próbáltam szégyenkezve nézni Harryre, amiért annak idején ennyi káros szokást szedett össze, de képtelen voltam. Csak rá kellett néznem összeráncolt, izzadságtól csillogó homlokára, szorosan behunyt szemeire, összeszorított ajkaira és ökölbe szorított kezeire, hogy megértsem, mennyire szenved most a döntései miatt ő is. Persze, ennyi erővel minden drogos mondhatná, hogy csak azért kezdte el, mert szar volt minden. Mondhatná minden cigiző állampolgár, hogy csak azért szívta el a legelső szálat, mert túl sok volt a stressz. És jöhetne az összes alkoholista azzal, hogy csak a magányát akarta elfojtani valamivel.
 - Kérlek, Tess - suttogta Harry erőtlenül. - Képtelen vagyok elviselni, hogy ilyen állapotban láss.
 - Márpedig így foglak, mert neked köszönhetően nem sokat aludtam az éjszaka, és rohadt álmos vagyok. Ez pedig az én ágyam. És, ha már az ebédet sem etted meg, meg egyébként a reggelit se, akkor aludni márpedig hagyni fogsz. Menj arrébb!
   Próbáltam nem komolyan venni a dolgot, és elviccelődni, de sajnos belülről jobban fájt az, hogy őt szenvedni látom, mint az fájt volna, ha én szenvedek. Már átöltöztem, és kényelmes rövidnadrágban és spagettipántos topban voltam, ami tökéletesen megfelelt alváshoz. Harry engedelmesen odébb húzódott, én pedig lefeküdtem mellé. Úgy gondoltam, most nem keresem az ölelését; legalább ennyire legyen meg a magánszférája, de éreztem, hogy tenyerét a derekamra helyezi, és maga felé húz.
 - Megnyugtat, hogy velem vagy - motyogta a fülembe. - Köszönöm.
   Nem tudtam, mit feleljek, így a fejemet a mellkasába fúrtam, a karomat pedig a hasára simítottam. A pólója anyagán keresztül is éreztem a hasán kirajzolódó kockákat.
 - Szeretlek - suttogta hirtelen, mire a szívemet elöntötte a boldogság. - A francba, jobban szeretlek bárminél és bárkinél a világon. Mit műveltél velem, hogy ennyire szeretlek?!
 - Nem tudom - feleltem mosolyogva. - De azt tudom, hogy én is szeretlek téged, Harry.
   Tudtam, hogy apu nemsokára hazajön, és őt nem fogja megbékíteni az, hogy Harrynek elvonási tünetei vannak. Tudtam, hogy kiveri majd a balhét, és akkor már nem lesz visszaút - minimum egy örökké tartó szobafogság vagy egész nap tartó fejmosás. Féltem tőle, de meg is nyugtatott. Túl akartam esni rajta. Meg akartam mondani apának, hogy Harry megváltozott. Már nem azért van velem, hogy eláruljon.
   És ezt apának is meg kell értenie.


Hónapokkal később...

Lehajtott fejjel sétáltam végig az utcán, amit olyan jól ismertem. Mást nemigen tudtam kezdeni magammal, hát sétáltam. Közeledett a tizennyolcadik születésnapom, én mégsem éreztem magam többnek, mint elveszett gyereknek. Szerettem volna inkább nyolcéves lenni, amikor azon sopánkodtam, hogy egész nap a tesóimmal kell játszanom. Pedig valójában szerettem velük lenni, és más programom sem volt soha, de egyszer sem bírtam megállni, hogy ne panaszkodjak a dolog miatt.
   Nem volt kedvem hazamenni. Holnap tizennyolc éves leszek, de rá sem bírok nézni az apámra és az anyámra. Még ő sincs itt. Még ő is elhagyott. Persze, azért, mert elküldtem, de közben titkon azt reméltem, hogy megáll az ajtóban, visszajön és a karjába zár. Azt hittem, ha úgy döntök, ahogy döntöttem, akkor minden könnyebb lesz... De minden csak százszor nehezebb és fájdalmasabb lett.
   Sóhajtva akasztottam fel a kabátomat a fogasra az előszobában, és körülnéztem. Szokás szerint mindenki aludt már. Csak apu nem. Ő a konyhaasztal mellett ült, előtte egy halom papír, mellette, a padlón, egy kupac összegyűrt, széttépett lap. A lépteimet meghallva felnézett, és pontosan ugyanolyat sóhajtott, mint én az előbb. Talán egy árnyalatnyival szomorúbbat.
 - Tess, elhiszem, hogy ez neked sem könnyű, de az én helyzetemet is meg kell értened - kezdett magyarázkodni. - Nem tudom nézni, hogy amiatt viselkedsz élőhalottként, hogy Harry elment. Nem tudom, miről beszéltetek, mikor utoljára itt volt, de akármit mondtál is neki, elérted, hogy elutazzon innen, és békén hagyjon. Szerintem ez... Bocs, hogy így fogalmazok, de ez jó dolog. Mindenkinek könnyebb.
   Bólintottam, és megfordultam. Nem tudtam volna elmagyarázni neki, hogy számára talán így a legjobb, és anya számára is, de nekem nem.
 - Várj! - szólt utánam. - Gyere, nézd meg ezt.
   Az orrom alá tolta az egyik lapot, pont azt, amire az előbb még írt valamit. A lámpa felé hajoltam, hogy lássak is a betűkből valamit. Természetesen dalszöveg volt - apa még most is imádott dalokat írni, külön könyve volt azokról a dalszövegekről, amiket sosem énekeltek meg a bandával.
   Pillanatokon belül könnybe lábadt a szemem. Mikor a végére értem, újra és újra elolvastam, hogy az emlékezetembe ivódjon.
 - Szerinted jó? - kérdezte bizonytalanul apu.
 - Gyönyörű - suttogtam, és bármennyire nem akartam is, muszáj volt sarkon fordulnom és felviharzanom a szobámba, mert nem bírtam volna tovább ott maradni, ahol apu dalára emlékeztet minden.
   Zuhanyzás közben végignéztem a karom belső ívét borító, aprócska vonalakat. Volt, amelyik már szinte fehérnek tűnt, mert már régebbi volt és behegesedett, de a frissebbek még vörös színben égtek. Volt pár, ami nem volt hosszabb, mint a kisujjam, de olyanok is előfordultak, melyek egy egész félkört leírtak a bőrömön. Amikor vagdostam magam, úgy éreztem, valamivel muszáj elterelnem a figyelmemet a lelki fájdalomról. Aztán, valahányszor egy újabb heggel voltam gazdagabb, már bántam, hogy megtettem. Mégis hétről hétre több vágás volt. Szerencsére mostanában mintha az időjárás is az én kedvemet tükrözte volna, mert Londonhoz híven a nyárias idő véget ért, és már augusztusban ősziesen viselkedett - így volt ürügyem, hogy hosszú ujjú pólókat hordjak, amik eltakarják a karomat.
   A fürdőszobámból kilépve a pillantásom akaratlanul is a faliújságomra esett, amin a fényképeim sorakoztak rendezetlen összevisszaságban feltűzdelve. Nyeltem egyet, és elfordítottam a fejem. Nem. Ha most rájuk nézek, egészen biztos, hogy újabb heget ejtek magamon. Azok, amiken Ashton és Rebecca is rajta voltak, kapásból arra emlékeztettek volna, ami azon az estén történt.
   A lábam öntudatlanul az erkélyre vitt. Ez is Harryre emlékeztetett, de, ha lefekszem, az ágyam is őrá emlékeztetett volna, ahogy az elvonási tünetektől szenvedve álomba szenderül mellettem, engem ölelve. Azt mondta, szeret, gondoltam keserűen. Én pedig elüldöztem magam mellől, pedig tényleg szeretett. És akkor álmodtam is volna. Jobb esetben valami értelmetlen borzalmat, aminek köszönhetően reggel tuti zokogva ébredek, rosszabb esetben újraálmodom azt az estét. Az egy újabb heghez vezetett volna, vagy háromhoz is akár.
   Az erkélyen viszont csak simán visszaemlékeztem rá. Persze, a szívem tiltakozott, mert tudta, hogy megszakad, ha újra eszébe juttatják, de a gondolataim akaratosan visszatértek ahhoz az estéhez, amikor kiderült, hogy Ash és Reb valójában kinek a gyerekei.
 - Nem így értettem. Fáj, hogy téged szeretlek. Idegesít, hogy hozzád vagyok kötve, és egyetlen szavaddal is képes vagy összetörni. De undorodom attól, hogy téged szeretlek... Nem én kértem az érzéseimet, és legszívesebben az összeset elhajítanám a fenébe, hogy utána könnyedén elfelejthesselek. Eddig is minden az ellen dolgozott a világon, hogy mi együtt lehessünk, de most... Úgy szerettelek, hogy az összes akadályt figyelmen kívül hagyva is változatlanok voltak az érzéseim irántad... De már nem megy. Így nem. Ezt már nem tudom figyelmen kívül hagyni. Ezt már nem is lehet.
   Utólag úgy éreztem, mintha a szavakat nem is én mondtam volna ki, pedig így volt. Az egészet a fejéhez vágtam, úgy, ahogy volt. Nem csodálom, hogy Harry lelépett. Én sem lettem volna képes ezek után mellettem maradni. Volt igazság abban, amit mondtam, de kimondva túlságosan fájdalmasnak hangzottak, túl bántónak. És utána megbántam. Minden szót. De abban a pillanatban nem. Ahelyett, hogy megpróbáltam volna visszaszívni, még folytattam is.
 - Ne vágj pofákat, nem hat meg, hogy fáj a fejed és hullafáradt vagy! Nem kellett volna a cigihez meg a fűhöz nyúlnod, amint valami problémád akadt. Miért nem tudtál volna találni egy másik lányt, aki szeret? Ne mondd, hogy anyám volt az egyetlen, aki megfelelt volna az elvárásaidnak! Miért nem vettél feleségül egy rendes, szép lányt, és miért nem éltetek boldogan életetek végéig? Miért kellett neked összezavarnod az egész életemet? Nem lehetett volna, hogy békén hagyj? És nekem miért kellett beleszeretnem abba, aki az anyámba volt szerelmes, és neki csinált gyereket?! Nem értem. Annyival egyszerűbb lett volna minden, ha nem lépsz az életembe. Te... te teherbe ejtetted anyát, mikor már apu felesége volt. És ezt apának, neked és nekem is úgy kell megtudnom, hogy kicsúszik anya száján. Hogy a fenébe nem vettem eddig észre, hogy Ashton úgy néz ki, mint te, csak miniben? Miért nem tűnt fel, hogy olyan a hangja, mint a tiéd?
   Miért nem voltam képes szimplán befogni a számat, és hagyni, hogy a dolgok maguktól dőljenek el? Akármit megadnék, ha itt abbahagytam volna, de nem. Láttam Harry arcát, és mégis folytattam. Sós könnyek csorogtak végig az arcomon, mégsem tudtam elterelni a gondolataimat.
 - Csak azt akarom, hogy menj el. Azt akarom, hogy elfelejtselek, és többet ne kelljen rád gondolnom. Látni sem akarlak. Istenem, én miattad szakítottam Peterrel! Egy hajszál választott el attól, hogy a családom bizalmát félredobva neked adjam mindenemet, pedig végig az az ember voltál, akit most látok! Nem érdekel, hová mész, de úgy intézd, hogy ne lássalak többet, mert nem bírnám ki.
   De vajon hol lehet most? Annyi hely van a világon, ahova mehetett. Akár az Antarktiszon vagy a szomszéd utcában is élhetne, nem számítana, mert azok után, amiket mondtam neki, már soha nem fog szóba állni velem, nemhogy szeretni. Pedig szeretett, ebben egészen biztos voltam. Ahogy rám nézett, ahogy átölelt, ahogy megcsókolt... Mit számít, hogy a féltestvéreim apja, ha mindennél jobban szeretem? Igen, ez undorító és ostoba gondolkodás, de úgy érzem, mindent megtettem, hogy máshogy gondolkodjam, és nem megy. Nélküle nem tudok élni. És igen, ez nyálas és irracionális, de már megpróbáltam elérni, hogy máshogy érezzek, és kudarcot vallottam.
   Minden nap vártam, hogy hívjon, hogy üzenjen. Vagy, hogy felbukkanjon. De nem tette. Ma volt az első nap a tanévben, és olyan voltam, mint egy élőhalott. Holnap a szülinapom lesz, és bizonyára az sem fog különbözni a maitól. Legfeljebb annyiban, hogy a szüleim megpróbálnak majd rám erőszakolni egy meglepetésbulit, egy gyönyörű tortát és egy kupac ajándékot. Nem ajándékra van szükségem, hanem Harryre. Sosem bocsátok meg anyának, hogy ezt tette apuval, Harryvel és az ikrekkel. Nem volt joga megcsalni Louist, hiszen akármennyire is összevesztek aznap, szerették egymást! Nem mentség, hogy részegek voltak, ő is és Harry is, mikor megtörtént. Mert eltitkolta, ahogy azt is, hogy terhes. Aztán beadta apának, hogy Beck és Eddy az ő gyerekei. Hogy képzelte? Persze, apa összetört volna, és haragudott volna, de csak nem kérte volna, hogy vetesse el a gyerekeket! Ha mégis, azt is meg lehetett volna érteni valahogy. Vagy, talán úgy döntött volna, hogy elválik anyától. Azt is meg lehetett volna érteni. De nem, anya mindent tönkretett a hazugságaival. Az ikrek abban a tudatban nőnek majd fel, hogy más embert hisznek az apjuknak, mint aki valójában az.
   És ott van Harry is... Jobban mondva, nincs, mert elutazott, ki tudja, hová. El sem tudom képzelni, neki milyen érzés lehet, hogy egyetlen perc alatt szakít vele a barátnője és tudja meg, hogy van két gyereke a volt szerelmétől. Így, visszagondolva, tényleg mind átkozott vakok lehettünk, hogy nem vettük észre, hogy az ikrek Chloe és Harry kicsinyített másai.
   Mostanában jöttem rá, hogy még Peter is hiányzott. Ahogy telt-múlt az idő, nem értettem, miért van hiányérzetem, mármint Harry hiányán kívül, de pár napja ráeszméltem, hogy Pet az, aki hiányzik. Pet, aki a mindenem volt, akit szerettem és aki szeretett engem. Néha, ha nem Harry szerepelt az álmaimban - vagy nem csak Harry -, akkor Peter volt bennük. Szüntelen magam előtt láttam az arcát, amikor szakítok vele. Hallottam a nevetését csengeni a fülemben. Éreztem a bizsergést, amit okozott, ha végigmért azokkal a gyönyörű, mélybarna szemeivel. Hiányzott. Nem tudtam volna letagadni. Mikor Harryt választottam, úgy éreztem, már nem szeretem Petert, de tévedtem. Amióta Harry eltűnt, minden összekuszálódott, nem csoda, hogy ez is. Akkor annyira biztos voltam benne, hogy minden helyrejön, és Harry meg én minden akadályt legyőzünk... de még egy olyan aprónak számító tényezőt sem sikerült együtt legyőznünk, mint a Peter iránt érzett szerelmem.
   Naivnak éreztem magam, tehetetlenül álmodozónak, javíthatatlan jóhiszeműnek. Azt hittem, Harry eléggé szeret engem, hogy a végsőkig küzdjön értem, akkor is, ha én magam küldöm el a francba, mint már annyiszor tettem. Tudtam, hogy egy gyerekes és buta gondolkodásmód, hiszen nem túl kedvesen osztottam ki, és a helyében épeszű ember nem akart volna a közelemben maradni, de akkor is találni akartam valamit, ami azt bizonyítja, hogy nem én vagyok a hibás. Pedig én voltam. Csak én.
   Úgy éreztem, mintha egy sötét börtönbe lennék bezárva, pedig az erkélyen épp kellemes hűvös volt, és jó levegő. De azt is tudtam, hogy apu még fenn van, és kizárt dolog, hogy elengedne egy éjszakai kiruccanásra. Pedig bármit megadtam volna, hogy elszabadulhassak. Akárhova. Harry lakására, Peterhez, bárhova - akkor is, ha előbbit üresen találnám, utóbbitól pedig elüldöznének azok után, amiket Peterrel tettem. Épp elég volt, hogy ma látnom kellett a suliban őt. El kellett viselnem, hogy nem üzenget minden órán, nem jön oda hozzám minden szünetben, nem nevettet meg, amikor rosszul sikerült egy doga vagy felelés. El kellett viselnem, hogy nem nézhetek rá, mert, ha megteszem, elbőgöm magamat, és azt is, hogy ő sem néz rám soha. Régebben szüntelenül engem nézett minden órán; valahányszor felé fordultam, rajtakaptam. Nem túrhattam a hajába, nem húzhattam magamhoz, nem hallhattam a hangját, ahogy megdicséri az illatomat vagy a ruhámat. Nem érezhettem a csókja ízét.
   Fölösleges lett volna ugyanezeken vekengeni Harry esetében is, úgyhogy inkább megráztam a fejem, mintha ezzel kiirthatnám belőle a szomorkás gondolatokat. Harry elérhetetlenül messze volt. Persze, Peter sem kevésbé, de Harry akár egy másik kontinensen is lehetett éppen, Peter viszont holnap is ott fog ülni a mellettem lévő padsorban. Ahogy Petert ismerem, még meg is bocsátana nekem, ha nagyon sokáig könyörögnék, mert hatalmas szíve van.
   De ez képtelenség, és megint csak álmodozom. Dühösen és keserűen lépdeltem vissza a szobámba, bevágtam magam mögött az erkély ajtaját, és zokogva vetettem magamat az ágyra.

Reggel a nap úgy nézett ki, mintha megpróbálna előtörni a felhők közül, de határozottan nem érdekelt, mert akár így, akár úgy, mindenképpen hosszú ujjú pólót kellett felvennem, a kezem miatt. Egy egyszínű, unalmas pólót vettem föl, hozzá az aranyszínű nyakláncot,amit pár éve kaptam aputól. A hajam egy részét a szokásos módon összefogtam hátul, hogy megakadályozza, hogy a tincsek a szemembe hulljanak. Miután felvettem egy fekete cicanadrágot és a tornacipőmet, késznek nyilvánítottam magamat. Születésnapom volt, de úgy éreztem, én vagyok a legmagányosabb ember az egész földön.
   Anya és apa már a konyhában voltak, és Alec is, mikor lementem. Mindannyian fel voltak dobva a tudattól, hogy én már tizennyolc éve születtem, és mindannyian megölelgettek, legalább százszor elismételve, hogy "boldog szülinapot". Bármennyire igyekeztem, a kívánságaiktól nem lett boldog a napom. Ajándékokat nem kaptam, mert hosszas könyörgés után rávettem őket, hogy ne legyen buli, és csak simán adják oda délután az ajándékokat, ha nagyon muszáj. Erőtlen mosollyal köszöntem el tőlük, mondván, hogy sietnem kell, mert elkések, pedig még bőven volt időm.
   Lehajtott fejjel baktattam a suli felé. Az ismerős épület még mindig ugyanott állt, ahol addig, és ugyanolyan takaros, rendben tartott épület volt, mint mindig, én mégis szomorúnak, magányosnak éreztem magam benne, amikor beléptem az udvarra. Még várni kellett, hogy bemehessek az épületbe, mert korán érkeztem, de ezzel nem voltam egyedül - akiknek korábban jött a buszuk, azok már szintén ott ácsorogtak.
   És köztük volt ő is. Barna haja szanaszét állt, és látszott, hogy egy ideje nem volt fodrásznál. Nem reménykedtem benne, hogy a barna szemek észrevesznek, de mégis találkozott a pillantásunk. Legszívesebben ujjongtam volna, amikor elindult felém.
 - Szia, Tess - köszönt lágyan.
 - Szia - suttogtam elveszetten. Nehezen tudtam ránézni azok után, amiket vele tettem.
 - Boldog születésnapot. - Mosolya erőtlen volt ugyan, de kedves. A szemei csillogtak.
 - Köszönöm. Peter, kérlek, mondd, hogy nem haragszol rám nagyon! Én...
 - Ne mondj többet, Tessy - vágott közbe halkan, de határozottan. - Nem haragszom. Sőt, örülnék, ha legalább barátok maradhatnánk, persze csak akkor, ha szeretnéd.
 - Még szép, hogy szeretném!
   Nem törődtem azzal, hogy ez mennyire gyerekesnek tűnhet, a nyakába vetettem magam, és szorosan átöleltem, egy nagyot szippantva az illatából, és próbálva rendesen az emlékezetembe vésni az érzést, amit meleg teste adott. Imádtam az ölelését, még akkor is, ha több már soha nem lehetett köztünk.
 - Egyébként szokás szerint ragyogóan nézel ki - mormolta a hajamba, miközben visszaölelt.
 - Ne túlozz már! - nevettem rá, és elhúzódtam, hogy láthassam az arcát. - Egyébként hogy vagy?
 - Csodásan - felelte nem túl meggyőzően. - És nem túloztam. Le sem tudnád tagadni, hogy túlragyogsz mindenkit. Tess, én... - Elcsuklott a hangja, és bátortalanul közelebb lépett hozzám. - Hiába akartam, nem tudtalak elfelejteni. Még most is nehezebben veszem a levegőt, ha a közelemben vagy. Most is hiányzik a hangod, a nevetésed, az érintésed, a csókod. - Beszéd közben ujjait a kezem köré kulcsolta, így azok elveszhettek puha, meleg tenyerében. - Kérlek. Nem tudtam rendesen elbúcsúzni tőled, mert olyan hirtelen szakítottál. Legalább egyszer nem csókolnál még meg?
   Soha nem tudtam ellenállni neki, ha kért valamit, most pedig pláne nem. Nem éreztem helytelennek, ha megteszem, elvégre Harryvel elég egyértelműen vége köztünk mindennek, de helyesnek sem, hiszen Peterrel hivatalosan szakítottunk, és nem tudom, melyikünknek okozna még nagyobb fájdalmat egy ilyen búcsúcsók.
   Mégis, mintha mindent elfelejtettem volna a világon, amikor Peter ajkai végre az enyémekhez értek. Felnyögtem, ahogy lassan, érzékien kezdte elmélyíteni a csókunkat, és a derekamat átkarolva húzott a testéhez. Tudtam, hogy életem végéig emlékezni fogok Peterre, mert ő volt a legcsodálatosabb ember az életemben éveken át. A csókjai, a szavai, amiket hozzám intézett, mind felejthetetlenek voltak.
   Mikor zihálva váltunk szét, hogy levegőt vegyünk, Peter ajkán bizonytalan mosoly ült. - Egyezzünk meg valamiben. Holnaptól egy életre békén hagylak, de... kérlek, ne akadj ki... lehetne, hogy ma minden szünetben kapjak egy ilyet tőled?
   Nevetni akartam, de nem sikerült, mert nem tudtam biztosra, hogy viccel-e vagy komolyan beszél. Így hát beleegyezően bólintottam, és akaratlanul is elmosolyodtam. És tényleg így lett. Minden szünetben megcsókolt egyszer.
   Mikor kiléptünk az iskolából, ő balra indult el, én pedig jobbra. Egy perc sem telt bele viszont, hogy megtorpanjak, és majdnem elbotoljak a saját lábamban, amikor megláttam őt, és hirtelen az egész testemen megállíthatatlan bizsergés terjedt végig. Ő volt az.

10 megjegyzés:

  1. Jajajajajaaaaaajj!!!!!!! MEGGYILKOLÁSZLAK!!!!!
    Úristenúristenúristen :33 Basszus, hogy tudtad ITT abbahagyni??? AZONNAL kérem a folytatást!!!! Moooost!!!!!!! *micsoda egy hisztis olvasód van :P* Na de most komolyan... és ezek az érzelemleírások... Kell Harry!!! LÉGYSZIII :3 :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Csak elnevettem magam, mikor elolvastalak. :D Köszönöm szépen, szebb lett a napom. ♥ Komolyan! Imádom azt a hisztis olvasómat, te. ;)

      Törlés
    2. Jujjci. ♥ Én is imádlak. ♥♥♥

      Törlés
    3. Úgy érted, időre hozni a fejezetet? Ki van zárva, a ballagás meg az osztályfőnökbúcsúztató meg a tanárbúcsúztató tökre elszívták az erőmet.

      Törlés
    4. Nem így értettem, de akkor küldöm az energiát :3

      Törlés
  2. Szia Laura!
    Egy napja találtam rá a blogodra és el is olvastam. Nagyon jól irsz.
    Gyorsan hozd a kövit!
    Puszi Csilla❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Csilla!
      Rettenetesen rövid fejezeteket írhattam, ha máris elolvastad. De köszönöm szépen az elismerést, igyekszem hozni a folytatást, de nem tudom, hogy fog-e sikerülni az egy hetes, megszokott határidőre.
      Puszi: Laura

      Törlés