Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2015. június 26., péntek

2. évad, 26. fejezet: Aggodalom és együttérzés

Bőrig áztam, mire odaértem, pedig szedtem a lábamat. Útközben egyszer elestem, és lehorzsoltam a térdeimet, így a nadrágom szárain most egy-egy sárfolt éktelenkedett, de annyira nem volt vészes, hogy vérezzen. Az ajkamba harapva dörömböltem az ajtón. Csengethettem volna, de hirtelen a kopogás jutott eszembe először.
 - Nyitva van! - hallatszott a kiáltás.
   Türelmetlenül nyomtam le a kilincset, és beléptem a már-már otthonomnak számító helyre. Azonnal lerúgtam a cipőmet, hogy ne járkáljam össze a sáros és vizes lábbelivel a padlót. A kabátomat készültem levenni, amikor Harry megjelent az előszobában.
   Egyszerű, fehér pólót és fekete farmert viselt, egy bőrdzsekivel kiegészítve. A haja kócosan lógott a válla alá, és szemmel láthatóan épp indult volna valahova. Zöld szeme csillogott, ahogy meglátott engem, és megint el kellett könyvelnem, hogy törvénytelenül jóképű. Ezt be kéne tiltani.
 - Szia - köszöntött vidáman, és odajött hozzám, de mihelyt végigmért, megtorpant. Pillantása a térdeimen időzött. - Mi történt? - kérdezte azonnal.
 - Csak eltanyáltam, szokásomhoz híven. Semmi komoly, nem vérzik - mosolyodtam el.
 - Bőrig áztál - közölte, mintha nem tudnám. - Gyere, adok száraz ruhát.
 - Nem lehet, az feltűnne otthon. Én csak...
 - Inkább a magyarázkodás, mint az, hogy megfázz - erősködött, és határozottan megfogta a kezem, hogy felvigyen a szobájába. - Épp vacsorázni indultam, de mehetnénk együtt is.
   Minden álmom, hogy férfiruhában menjek emberek közé, gondoltam, amibe háromszor beleférnék. De Harry jóindulatból ajánlotta fel - jobban mondva kényszerítette rám - a dolgot, így egy szót sem szóltam. Az agyam szünet nélkül azon kattogott, hogy miképpen mondhatnám el neki azt, ami miatt idejöttem.
 - Nagyon komoly vagy. Történt valami? - tudakolta, miközben előráncigált a szekrényéből egy természetesen hajtogatatlan, összegyűrt ruhadarabot, amiről elsőre nem tudtam megállapítani, hogy pulóver-e vagy póló. - Bocsi, hogy ilyen gyűröttek, de mindig így szoktak lenni.
 - Semmi baj - fogadtam el a felém nyújtott fekete rövid ujjú pólót és kék farmert.
   Gyerünk már, Tess, nem húzhatod örökké.
 - Harry, valamit... valamit el kéne mondanom - nyöszörögtem. Istenem, mint egy ötéves kisgyerek, akinek nem jutnak eszébe a megfelelő szavak. Fülig elvörösödtem. - De nem tudom, hogyan fogjak hozzá.
 - Figyelek - lépett elém, és komolyan nézett a szemembe. - Akármi is az, nem foglak megenni érte, hidd el. - Bátorításnak szánta a viccelődést, de valahogy nem segített.
 - Gyereket várok - suttogtam megtörten, másodpercek múltán. Végre kimondtam. Ezzel még korántsem volt minden megoldva, de legalább kimondtam. Mintha mázsás súly gördült volna le a vállaimról.
   Harry ajka elnyílt, és egy ideig szótlanul bámult rám, miközben szórakozottan játszadozni kezdett az arcom körül lógó, elszabadult fürtökkel, és hol az ujjai köré csavarta, hol a füleim mögé gyűrte őket. Szemmel láthatólag azon mérlegelt, hogy mit mondjon.
 - Ez... csodálatos, Tessa - mondta végül rekedtesen, és bizonytalanul elvigyorodott. - Úgy értem, még sosem voltam ilyen boldog.
   Az ajkamba haraptam idegességemben. Kevés hiányzott, hogy számon kérjem, miért nem vigyázott jobban, de megelőzött.
 - Haragszol rám, igaz? - nyúlt az állam alá, hogy végre ránézzek. - Tényleg jogosan. Hidd el, én... rettenetesen sajnálom, de a legelső alkalommal annyira... annyira elvarázsoltál, ha fogalmazhatok így - rágta a szája sarkát -, hogy valahogy kiment a fejemből.
   Felhorkantam, és kibontakoztam a kezei közül, hogy hátrébb léphessek, ezzel egy kis teret adva a saját gondolataimnak. Pár nagy lélegzetvétel után sikerült összeszednem a gondolataimat annyira, hogy képes legyek értelmes, összefüggő mondatokat alakítani.
 - Ez az egész olyan váratlanul jött, Harry, és fogalmam sincs, készen állok-e rá. Mármint, tizennyolc éves múltam, és még szép, hogy nem terveztem gyereket, de elvetetni képtelen lennék - csuklott el a hangom. - Igazából nem is értem, mit érzek most. Talán boldog vagyok, hogy a te gyerekedet várhatom, de szorongok is, mert nem tudom, képes leszek-e megbirkózni a helyzettel.
 - Értem - bólintott, és egy hajtincse így a homlokába lógott. - De ugye tudod, hogy sosem hagynálak faképnél emiatt?
   Túl későn vágtam rá, hogy tudom, és nem voltam elég meggyőző. Harry elkomolyodott, és idegesen összeszorította a fogát. Éreztem, hogy ezen megbántódott. Megrázta a fejét, mintha egy saját magában felvetett gondolat ellen tiltakozna. Csalódottan nézett rám.
 - Tudom, nem úgy nézek ki, mint egy mintaapa és egy mintaférj, de nem hagynálak el azért, mert a tudtomon kívül teherbe ejtettelek. Tess, évek óta másról sem álmodozom, mint arról, hogy gyerekem lehet! Ja, mint kiderült, van kettő is, de ők sosem fogják megtudni, hogy az apjuk vagyok, és, ha megtudják, akkor sem fognak soha úgy nézni rám, mintha az lennék, hiszen éveken át abban a hitben éltek, hogy Louis az. Ezt már nem lehet helyrehozni, és tudom, különösen hangzik, de nem is akarom. Tudod, miért? - Közelebb lépett. - Azért, mert rájöttem, hogy téged szeretlek, és életem végéig boldog tudnék lenni úgy, hogy csak te vagy nekem, senki más. Nem fáj, hogy nem ismerhetem a gyerekeimet, mert valójában sosem beszéltem velük, és sosem voltak az enyémek annyira, hogy fájjon az elvesztésük, hogy így fogalmazzak. Már... elfogadtam, hogy egy olyan kelekótya, ostoba barom, mint én, soha nem válhat apává, mert a világon mindent elcsesz. Látod, még a te életedet is elcsesztem, mert teherbe ejtettelek. Most kéne élned az életed, erre én a nyakadba varrok egy gyereket, mert amúgy sem lennél képes arra, hogy elvetesd, nem mintha én támogatnám, hogy ezt tedd - persze, elfogadnám, ha ezt akarnád. De túl jó vagy ahhoz, hogy ezt tedd, és...
   Hallottam a szavait, és fel is fogtam, de az agyam valahol megtorpant annál a szónál, hogy mintaférj. Férj. Harry egy nap talán a férjem lesz.
   Szemmel láthatóan a szavakat kereste, és mikor megtalálta, csillogó szemekkel nézett rám.
 - Nem tudom, milyen apa leszek. Lehet, hogy a legrosszabb a világon... De esküszöm, igyekezni fogok. Esküszöm, mindent megteszek majd, hogy a legjobb lehessek. Afelől nincs kétségem, hogy te szuper anya leszel, de hogy én..? Mielőtt megismertelek téged, húsz évig azt sem tudtam biztosan, mi a szeretet. Te tanítottál meg rá ismét. Erre most hirtelen lesz egy gyerekem? Azt tudnám rá mondani, hogy bassza meg az isten, miért kell minden nap egy újabb kihívás elé állítania, de... ennél jobb kihívást nem tudnék elképzelni.
   Felsóhajtott, én pedig a mellkasába fúrtam a fejem. Meglepődve karolta át a hátamat, és simított végig rajta. - Fogalmad sincs, mennyire szeretlek - motyogta, mintha csak hangosan gondolkodna. - Semmi nem vehet el tőlem. Aki megpróbálja, az őrült.
   Nevetni akartam, de helyette zokogtam. Az örömtől.
 - Hagyd abba, Harry - nyöszörögtem erőtlenül, és kitört belőlem a nevetés. - Minden szavad után jobban szeretlek, mint egy másodperccel előtte. Ha így folytatod, szétrobban a szívem.
   Elvigyorodott, és boldogan magához húzott. - Akkor jó. Végre átérzed, mit érzek irántad.
   Nevettem. Ő is. Egymást ölelve álltunk, én pedig arra gondoltam, hogy amíg mi ketten együtt lehetünk, mindent le tudunk győzni a világon. Nem baj, ha ezer akadály áll az utunkba, mi az összeset átvészeljük. Más kérdés, hogy az együttlétünket megakadályozó tényezőkkel hogy boldogulunk. Ez az akadály most főként apámat jelentette.
 - Amíg nem látszik rajtam, hogy terhes vagyok, addig nem mondom el senkinek, apunak legalábbis biztos nem - közöltem.
 - Tudod, hogy ez nem az én döntésem - mondta Harry. - Annak mondod el, akinek szeretnéd.
 - Apának is szeretném... de nem mondom el, mert mindkettőnket megnyúz - mosolyodtam el keserűen.
   Harry is hasonlóan mosolygott, majd sóhajtott, és megfogta a kezem. - Megyünk akkor vacsorázni?
 - Ne haragudj, de nem vagyok hajlandó emberek közé menni a te ruháidban - tártam szét a karom nevetve.
 - Mi a baj a ruháimmal? - hördült fel, és összeráncolt szemöldökkel meredt rám, egészen úgy, mintha haragudna.
 - Lássuk csak... férfiruhák, és én még mindig nő vagyok. Háromszor beléjük férnék...
 - Felőlem maradhatsz itt, de attól tartok, abban az esetben nem lesz szükséged sem a saját, sem az én ruháimra.
 - Tudod, mit? Mi lenne, ha inkább hazamennénk? Úgy értem, hozzánk? Jöhetnél te is. Apának úgyis el kell fogadnia egyszer.
 - Semmi akadálya - vigyorodott el.
   Harry kocsijával pár perc alatt odaértünk. Elfogott a félelem, ha arra gondoltam, hogy apu vajon hogyan fog reagálni, ha Harryvel kéz a kézben betoppanunk. Tudtam, hogy anya már beletörődött, és azt is, hogy próbálja majd lenyugtatni aput, de ez nem fog sikerülni neki, abból kiindulva, amik eddig történtek. Amióta kiderült, hogy Ashton és Rebecca Harry gyerekei, azóta Louis és anya úgy viselkedtek, mintha csupán lakótársak lennének, és együtt bérelnék a gyerekeik és a saját közös lakásukat. Anya elmondása szerint ugyan egy ágyban alszanak továbbra is, hogy a kisebbeknek ne tűnjön fel a változás, de már nem olyan, mint régen. "Magától egy szót sem szól hozzám - jutottak eszembe anya szavai -, és akkor is kelletlenül válaszolgat, ha én mondok neki valamit. Előttetek még próbál jópofizni, de amikor rám néz, látom, mennyire haragszik. Meg tudom érteni, tényleg. Én is haragudnék a helyében. Gyűlöl engem, Tess. Ő gyűlöletből, én pedig szégyenből akarnék elválni, de nem vagyunk rá képesek, mert az tönkretenné a ti életeteket."
   Nem voltam szakértő az élet nagy dolgaiban, de annyit tudtam, hogy Louis helyében én sem bocsátanék meg anyának. Nem haragudtam egyikükre sem, és mindkettejüket meg tudtam érteni, ahogy azt is felfogtam, hogy a történtek után a legjobb házasság is elromlik. Apu biztos próbál megbékélni, és próbál megbocsátani anyunak, de ez igazából lehetetlen, vagy legalábbis igazán annak tűnik. Ha csak erre gondoltam, elszorult a torkom, de tudtam, hogy semmit nem tehetek. Ha valami, hát egyedül az idő tudja megoldani a szüleim problémáját, de valószínű, hogy az sem.
   Próbáltam elképzelni az életemet és a testvéreimét úgy, hogy anyáék elválnak. Így, nagykorúként engem már nem érintett az iszonyatos választás kérdése, hogy melyik szülőnél maradjak, de Alec, Becky, Ash, Jodi, Em, Jason és Grace kénytelen lenne választani. Nem lenne olyan, hogy nem választ valaki. És akárhogy döntenek, a családunk szétszakad, és már sosem lehet újra olyan, mint régen.
   És persze ott van Harry is. Apu lelkiállapotát nem nyugtatja meg túlzottan, hogy a lánya oldalán kell látnia azt a férfit, akivel a felesége megcsalta, és akinek a gyerekeit éveken át a sajátjainak hitte. Próbáltam úgy gondolni rá, mintha a rendszeres találkozás Harryvel javítana valamit a helyzetén, és megbékél tőle, de ez egyre kevésbé tűnt valószínűnek. Bűntudatom volt. Az ajtó előtt megtorpantam.
   Harry nyugodtan pillantott rám, mintha a tekintetével kérdezné, hogy rendben vagyok-e. Lehunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt, mielőtt lenyomtam a kilincset. Az ismerős hely láttán mindig is örömmel dobbant meg a szívem, ahogy akaratlanul is boldog voltam, ha hazaértem, de most csak egyszerűen rettegtem attól, hogy mi következik.


Te jó ég... Fogalmam sincs, hogy kezdjem...
Először is nagyon sajnálom, hogy a szokottnál jóval rövidebb, unalmasabb és később érkezett fejezettel tudtam csak szolgálni. Több kritikámban is mondták, hogy megpróbálkozhatnék a rövidebb fejezetekkel, mert nagyon hosszúakat írok... Ha ez szerintetek is így van, akkor kérlek, tudassátok! A késésem oka a német tanfolyam, amin ezen a héten részt vettem, de nem mondom, hogy sajnálom, hogy csak most tudtam hozni a fejezetet, mert igenis élveztem a német tanulást. Azt, hogy várnotok kellett, viszont tényleg sajnálom.
Mint látjátok, új a fejléc, méghozzá a Firerose-ról rendeltem, és nem is lepődtem meg azon, hogy mennyire tökéletes lett az eredmény. Bár nem olvassák, de ezúton is szeretném megköszönni, állatian tetszik. A másik dolog ezzel kapcsolatban: látjátok a szavazást a menüsorban legfelül. Kérlek, tényleg szavazzon mindenki, hogy milyen az új fejléc, sőt, annak is örülnék, ha kommentben is leírnátok a véleményeteket róla, mert az a három választható szó nem valami sokatmondó.
Aztán még ugye, a reklám. Fut két másik blogom is, az egyik kritikákkal és ehhez hasonlókkal foglalkozik. Nem írom le, hogy rendeljetek ezt-azt, mert a blogon minden fel van sorolva, akit érdekel, elolvassa, akit meg nem, úgysem a mostani szavaim miatt fog rendelni. A másik pedig egy fantasy, amit nemrég kezdtem el írni, és még csak a prológus és az első fejezet van meg. Igen, tudom, májusban volt utoljára életjel, de istenem, szerintem ti is inkább szeretnétek egy jó, kidolgozott fejezetet hosszú idő hallgatás után, mint egy összecsapottat azonnal. Ha valamelyik blogom felkeltette az érdeklődéseteket, ne habozzatok benézni! :)
És ezt szándékosan hagytam a végére. A fejezet rövidségét és késését már elmagyaráztam, és a reklámozást is letudtam, de arra még nem adtam magyarázatot, hogy miért lett a mai ilyen unalmas és semmilyen fejezet. Legjobb esetben is egy-két ember kommentel csak a fejezetekhez, és a feliratkozók száma sem akar növekedni. És ez nem baj, sőt, legalább ráébresztett pár dologra! Eddig azt hittem, hogy ti vagytok lusták, hogy nem komiztok és nem iratkoztok fel, mikor igazából olvassátok a blogomat, de rájöttem, hogy ez nem így van. Az én hibám, mert egy sablonos, unalmas, nyálas és irreális blogot vezetek, és még tapsot is várok érte. Szóval... mostantól nem fogok könyörögni a pipákért, a feliratkozásokért, a kommentekért és a visszajelzésekért, és nem is fogom szóvá tenni, ha az előbbiekből nem volt valami sok. A blogot nem hagyom abba, mert bármilyen rossz is, szeretem írni, és nem lenne szívem bezárni, hogy aztán megint nulla nézettségről kezdjem újra. Összegezve tehát (mert tudom, hogy a szar monológom végére már elfelejtettétek az elejét :D):
1. Jelezzetek vissza, hogy mi a véleményetek az új fejlécről!
2. Nézzetek be a másik két blogomra!
3. Bocsássátok meg a későn hozott, rövid és unalmas fejezetet.
U.I.: Minden eddigi támogatásért rettenetesen hálás vagyok! ♥ Vielen Dank.
Auf Wiedersehen - ha már a német tanfolyamról jövök. :3

2015. június 18., csütörtök

2. évad, 25. fejezet: Váratlan fejlemény

Rettenetes álmom volt. Az elején még egy tengerparton voltam, de valaki hátulról belelökött a vízbe, ami azonnal a fejem búbjáig ért, én pedig fuldokolva próbáltam a felszínére evickélni, de hordónyi hasam lehúzott, miközben egy kisbaba rugdosódott benne. Buborékok szakadtak fel belőlem, ahogy elfogyott a levegőm, és segítségért kiáltoztam, de segítség helyett tengernyi vizet kaptam az orromba, a fülembe és a számba. Tehetetlenül evickéltem, de csak egyre lejjebb süllyedtem, mígnem elértem az iszapos tengerfeneket. Ahogy leérkeztem rá, kapálózásom iszonyatos port kavart. Porfelhő borított el, hogy aztán utána egy sűrű erdőben tűnjek fel, még mindig hatalmas pocakkal, de ezúttal a kiutat keresgélve, és szemmel láthatóan nem találva. Szünet nélkül Harry nevét kiabáltam, és néha már úgy tűnt, felbukkan, mert időnként észrevettem pár barna, göndör tincset eltűnni egy-egy fa vagy bokor mögött, vagy épp a kedvenc dalának dudorászása ütötte meg a fülemet, de mire odaértem, sosem találtam. Elestem egy kőben, és előrefelé zuhantam, de mégsem a hasamra, hanem a hátamra értem. A gerincemet érő fájdalomtól szorosan lehunytam a szememet, s mire kinyitottam, a kihalt London egyik utcájának autóútjának közepén találtam magamat. A beton hidegen ért a bőrömhöz, és ahogy feltápászkodtam, ráeszméltem, hogy talán el kéne rohannom onnan azonnal, ha nem akarom, hogy elüssenek, de... rájöttem, hogy az egész város üres. Éjszaka volt, de egy lámpa sem világított, egy autó sem jött arra, és sehol sem voltak emberek. Ismét Harry nevét sikoltottam, de csak az üres város házainak falai visszhangozták vissza a szavamat, más választ nem kaptam. Elkeseredetten kezdtem botorkálni, de a ködtől és a portól a világon semmit nem láttam, és hamar elbotlottam a saját lábamban, ami egyébként tökéletesen jellemző rám. A térdeimre zuhantam, és feljajdultam a hirtelen fájdalomtól, de nem volt időm megnézni a sebet, mert valaki megragadta a könyökömet, és felráncigált.
   A férfi Harry arcát viselte, és a haja is olyan volt, mint neki, de a csillogó, smaragdzöld gyémántok helyett neki fekete szemei voltak, amik gyűlölködve mértek végig engem, miközben csak húzott maga után, nem törődve a zokogásommal és a rimánkodásommal. Könyörögtem, hogy engedjen el, és követelőzve kérdeztem, hogy mit akar tőlem, de erre előbb csak egy fejrázással felelt, majd odavakkantott nekem valamit egy számomra ismeretlen nyelven. Zokogva ráztam a fejem, pedig el sem jutott az agyamig a jelentése annak, amit mondott. Hála a könnyeknek, már annyit sem láttam, mint addig. Előttem minden elsötétült. Amikor magamhoz tértem, az ágyamban feküdtem, és mikor kinyitottam a szemem, megláttam Harryt, ahogy az ajtó felé sétál. A nevén szólítottam, mire ő hűvösen felém fordította a fejét, és mondott valamit ugyanazon a fura, ismeretlen nyelven, amit nem értettem meg, mégis tudtam, hogy azt mondja, már nem szeret, és szakítunk. Magamból kikelve kiabáltam, hogy ezt nem teheti, mire ő hirtelen eltűnt, és belépett helyette apa, aki rám ordított, hogy mit képzelek magamról. Odajött hozzám, megrázott a vállaimnál fogva, úgy, hogy összekoccantak a fogaim. Remegve húzódtam az ágyam szélére, de a fejem nekiütközött Harry mellkasának, aki ott feküdt mellettem, és élvezettel vigyorogva gúnyolódott rajtam. Felemeltem a kezem, hogy megüssem, de elkapta a csuklómat, és körmeivel a saját magam által ejtett sebeimbe vájt, miközben azt hajtogatta, hogy baromságot csináltam, és ezért megbüntet. Csapdostam, ahol értem, miközben a könnyeimtől már lassan megfulladtam. Azt kérdeztem tőle, miért csinálja ezt, mire ártatlanul megrázta a fejét. A hasamra tette a kezét, ami már legalább kétszer akkora volt, mint az álmom kezdetén, és érzéketlenül rám mosolygott. Emiatt, formálta az ajkaival, de egy hang sem hagyta el a száját. Mégis megértettem. Elhagy, mert a gyerekét várom. Tehetetlenül csimpaszkodtam belé, de ő könnyedén lerázott magáról, felállt, és unottan kimászott az ablakon. Nem jutott eszembe, hogy ezen elképedjek, mert valaki hirtelen felpofozott, pedig közel s távol nem is volt ott rajtam kívül senki, és nem láttam a kezet, ami megütött. Harry után kiabáltam, de mintha a láthatatlan kéz maga után ráncigált volna. Hallottam, hogy valaki fáradhatatlanul ismételgeti a nevemet, de a hang tulajdonosát nem láttam.
 - Tessa, ébredj már fel! - mondta egy fojtott hang, és amikor kinyitottam a szememet, Harry elképedt arcával találtam magam szembe. - A kurva életbe, sikítoztál! Valaki jön. El kell bújnom.
   Ez igaz volt. Lépéseket hallottam, immár az ajtóm túloldalának közvetlen közeléből, és Harrynek valóban el kellett bújnia, ha nem akarta, hogy apa vagy anya, vagy aki épp érkezik, felnyársalja azért, hogy itt van. Minden éjszaka be szokott osonni, miután SMS-ezek, hogy mindenki elment aludni - ezt csináltuk már másfél hónapja, és remekül működött. Csak néhány igazán szerencsétlen alkalommal kellett vészhelyzetben visszavonó SMS-t küldeni neki, hogy mégse jöjjön, mert apu vagy anyu még felkelt valamiért.
   Harry átkozódását hallottam, mikor beverte a fejét az ágyam keretébe. Éppen, hogy befért alá, és még úgy is éreztem a hátamon, hogy a teste az ágy aljának nyomódik. Leküzdöttem a hirtelen rám törő öklendezést, és az ajtó felé fordítottam a fejem, amin épp kopogás nélkül rontott be anyu. Ziháló lélegzetvételemet próbáltam a normál ritmusába visszahozni, és igyekeztem nem úgy kinézni, mint aki kis híján belehalt a félelembe.
 - Kicsim! - rohant oda hozzám, és kezeivel az én jéghideg, izzadságtól nedves kezemet szorongatta. - Hallottam, hogy sikoltozol. Minden rendben van?
 - Persze, anya - préseltem ki magamból. - Csak rosszat álmodtam.
   Nem bírtam tovább, és minden erőmet összegyűjtve pattantam fel az ágyamról, és a lehető leggyorsabban a fürdőszobám felé rohanjak. Épp annyi időm volt, hogy a vécé felé hajoljak, és máris elhánytam magamat. Mintha órákig tartott volna, mire végre befejeztem.
   Anya tartotta a hajamat, amíg végeztem, én pedig úgy éreztem, menten elájulok. A padlóra rogytam, anya aggódó szavaitól kísérve, miközben nyugtatgattam, hogy jól vagyok, csak rosszat álmodtam.
 - Anya, esküszöm, semmi bajom - feleltem, ingerültebben, mint szerettem volna. - Kérlek, menj ki, szeretnék megmosakodni és rendbe szedni magamat. Tényleg jól vagyok. Látod, már el is múlt! - Mosolyt erőltettem az arcomra, amit biztatónak szántam.
   Még kellett győzködnöm egy kicsit, hogy végre egyedül hagyjon, legalábbis őszerinte egyedül. Amint becsukta maga mögött az ajtót, Harry szitkozódva kászálódott ki az ágyam alól, és aggódva jött oda hozzám.
 - A nevemet kiabáltad álmodban, folyamatosan - mondta kétségbeesetten. - Mit álmodtál? Annyira elkeseredett volt a hangod! Én meg... megrémültem, fogalmam sem volt, mit tegyek, hát elkezdtelek rángatni, hátha felébredsz, de nem sikerült. Végül egy kicsit megpofoztalak, és azt hiszem, attól már felébredtél, de addigra jött Chloe, és nem volt időm megnyugtatni...
 - Semmi baj - motyogtam, monoton hangon. - Csak... már nem is emlékszem, mit álmodtam - hazudtam szemrebbenés nélkül. - Biztos valami ostobaság volt. Nem kell aggódnod.
 - Annyira ostobaság volt, hogy hánytál miatta - simított végig az arcomon. - Még mindig rohadt sápadt az arcod. Tess, nem kéne orvoshoz menned? Reszket a kezed. Miben tudnék segíteni?
 - Nem kell segítened, jól vagyok - bizonygattam, és elhúzódtam tőle, hogy a fürdőszoba felé vegyem az irányt. - Muszáj megmosakodnom. Bűzlök.
 - Veled tartok - ajánlotta fel Harry. - Úgy nézel ki, mint aki menten összerogy.
   Nem volt erőm tiltakozni. Nem ez volt az első alkalom, hogy együtt zuhanyoztunk, így már egészen megszoktam. Azon kaptam magamat, hogy a hajamat dörzsölöm, és, mivel már összevizeztem, gondoltam, meg is mosom. Harry türelmesen várakozott, mikor ő már megtörölközött és felöltözött, én meg még mindig a hajamat szárítottam.
 - Ha most bejönne valaki, végünk lenne - jegyeztem meg nyugodtan. Már hozzászoktam Harry büszke vakmerőségéhez.
 - Szeretnéd, ha elmennék? - tudakolta kifejezéstelen arccal.
 - Nem - ráztam a fejem.
   Magam köré csavartam a törölközőmet, és a hajkefémet a kezembe véve próbáltam megbirkózni a nedvességtől halálosan begöndörödött fürtjeimmel. Ahogy a tükörből láttam, Harry egy ideig szeretetteljesen mosolyogva nézte a szenvedéseim, majd odajött hozzám, nemes egyszerűséggel kivette a hajkefét a kezemből, és gyengéden fésülni kezdte a hajamat, óvatosan, vigyázva, hogy ne húzza meg.
 - Imádom a hajadat - szólalt meg lágyan.
 - Mi? Ezt itt? - képedtem el.
 - Hát, a másikat is szeretem - vigyorodott el, mire szerintem egész testemben elvörösödtem. - De ez a kedvencem. Gyönyörűnek tartom. Olyan, mint a napsugár, amikor pedig árnyék vetül rá, olyan, mint a köveken lecsorduló patakok vize. Még hullámzik is, akárcsak azok.
   Lesütöttem a szemem és az ajkamba haraptam, mert nem tudtam, mit mondjak. Mondanám, hogy ilyen szépet még sosem hallottam, de Harry az utolsó hónapban már számos hasonló kedvességet mondott nekem, amiktől szüntelenül a fellegek között repdestem.
 - Biztos rendben leszel? - tudakolta aggódva Harry, mikor végre sikerült kifésülnie a hajamat, és felöltöznöm is sikerült.
 - Eskü - mosolyogtam rá. - De tényleg menned kell, mielőtt észreveszik, hogy magamban beszélek.
 - És még válaszolsz is magadnak - forgatta meg a szemeit, és magához húzott, hogy adjon egy búcsúcsókot.
 - Ühüm - bólogattam, és elmosolyodtam, ahogy puszit nyomott a számra.
 - Ugye tudod, hogy egyszer abba kell hagynunk ezt? - Felém hajolt, és a homlokát az enyémnek döntötte. - És a szüleid kénytelenek lesznek elfogadni, mert ők nem dönthetik el helyetted, hogy hogyan éld az életed. Persze, a legjobbat akarják neked, és az közel sem én vagyok, de esküszöm, hogy minden erőmmel azon lennék életem végéig, hogy boldoggá tegyelek. Ezzel tisztában vagy, ugye?
 - Igen - haraptam az ajkamba.
 - Vigyázz magadra - mosolygott vissza rám, és óvatosan kinyitotta az ajtómat, majd kilesett a folyosóra.
   Még mindenki aludt, csak anya tett-vett a konyhában, de a bejárati ajtót el lehetett érni úgy, hogy nem vesz észre, ha épp nem jön ki a konyhából.
 - Elterelem a figyelmét, addig te osonj ki. Várd ki, amikor épp köhögést mímelek, mert még a végén meghallja az ajtócsukódást - suttogtam neki.
   Biccentett, hogy megértette, és mindketten lábujjhegyen, lassan és óvatosan osontunk lefelé a lépcsőn. Harry már ismerte annyira a járást, hogy tudja, melyik lépcsőfokok voltak nyikorgósak. Én vidáman indultam a konyha felé, hogy a szokásos hadműveletet kövessem el - miszerint önfeledten beszélgetek anyával, amíg Harrynek nem sikerült kiosonnia.
   A szemem sem rebbent, amikor úgy tettem, mintha félrenyelném a narancslevet, és köhögni kezdtem, miközben inkább éreztem, mintsem tudtam, hogy nyitódik és csukódik a bejárati ajtó. Anya együttérzőn megütögette a hátamat, majd, amikor abbahagytam, aggódva nézett rám. - Biztos, hogy minden rendben veled? Reggel borzalmasan sápadt voltál, és fogalmam sincs, mitől hánytál. Hiszen nem ettél semmi olyat, amitől...
 - Anya, szuperül vagyok, igazán - erőltettem magamra egy mosolyt, de igazából ennél nagyobb hazugság még soha nem hagyta el a számat. A fejem hasogatott, a gyomrom megállás nélkül görcsölt, és úgy éreztem, valaki elszívja előlem a levegőt. Többször kellett pislognom, mint általában, mert mintha homályosan láttam volna. De lehet, hogy csak beképzeltem, annyira elkeseredtem.
   Az a hülye álom tehetett az egészről. Nem kellett volna jelentőséget tulajdonítom ilyen hülyeségnek, de az álmomban terhes voltam, és... eddig figyelmen kívül hagytam, de utoljára augusztusban jött meg, pedig már október közepe volt. Azt hittem, csak késik, mert annyira valószínűtlennek tűnt, hogy valóban...
   Össze kellett szednem magam, hogy legalább gondolatban kimondjam: lehetséges, hogy terhes vagyok. És erről csak egyféleképpen bizonyosodhatok meg.
 - Elmegyek futni, anya - közöltem, igyekezve nyugodtnak hangzani.
   A szobámba lépve alaposan át kellett túrnom a szekrényemet, hogy megtaláljam, amit keresek. Amióta Harry szinte minden éjszakát itt töltött, néhány váltóruhát rejtettünk a gardróbomba, hogy át tudjon öltözni, mielőtt elmegy, ha kell. A szekrényt mindig kulcsra zárva tartottam, a kulcsot pedig magamnál hordtam, így nem fenyegetett a veszély, hogy anya esetleg felfedezi. Imádtam Harry cuccait, mert Harry-illatuk volt, és minden négyzetcentiméterük őrá emlékeztetett. De a tulajdonosuk még sosem hallott a hajtogatás fogalmáról, és legtöbbször egyszerűen csak bedobálta a cuccait a szekrényembe, ezzel teljes káoszt alkotva.
   Csak a látszat kedvéért akartam sportcuccot felvenni, mintha futni mennék, valójában eszem ágában sem volt. Csak el akartam menni a gyógyszertárba. Csak egy mód volt arra, hogy megbizonyosodjak a dologról.
   Szürke melegítőnadrágban, rózsaszín topban és azon lila dzsekiben léptem ki a még tűrhető, októberi hűvösbe. A pénztárcámat sikerült a zsebembe gyömöszölnöm, ahogy a telefonom is belefért volna a másikba, de azt inkább a kezemben vittem, nehogy kiessen. A fülhallgatómból egy One Direction szám szólt, és épp Harry hangja csendült fel. Sosem tudtam megunni.

Nem tudtam, miért könnyezik a szemem. Pislogtam párat, hogy elűzzem a könnyeket, de nem mentem vele semmire. Mind a négy teszt, amit csináltam, pozitív lett. Terhes vagyok.
   De ez... egyszerűen olyan gondolat volt, amibe akkor sem tudtam volna belegondolni, ha megvan hozzá a képzelőerőm, pedig nem volt. Képzelőerővel nem áldott meg a sors. Egy gyerekkel viszont igen. Ha ezt áldásnak lehet nevezni. Persze, én is álmodoztam arról, hogy majd egyszer gyerekem, gyerekeim lesznek, de semmiképpen nem a tizenkilencedik életévemben járva. Márpedig ez fog történni. Nem lennék képes elvetetni a gyereket, akkor viszont az az egy lehetőségem maradt, hogy megszülöm, és felneveljük.
   Mert reméltem, hogy Harry nem hátrál meg a ténytől, hogy állapotos vagyok. Egyik együttlétünk alkalmával sem kérdeztem meg, hogy védekezik-e, mert azt gondoltam, ez alap. Nyilván meg is tette, de biztos elszakadt a gumi, vagy valami... Lehetetlen, hogy ne legyen rá valami épkézláb magyarázat.
   Annyi gondolat kavargott a fejemben egyszerre, hogy azon kaptam magam, hogy a tükörképem arca zöldes színűvé válik. Nem, ezt nem játsszuk el még egyszer. Nem fogok hányni, mondogattam magamnak újra és újra. A rohadt életbe, terhes vagyok, nem beteg! Hagyjon már a hányinger! És kezdek megőrülni is, ha már itt tartunk. Képzeletben a hányingeremhez beszélek. Ez kész.
   Már csak azt kéne kitalálnom mielőbb, hogy ezt hogyan hozzam Harry tudtára. Utáltam a filmekben az olyan eseteket, amikor a nő egyszerűen csak úgy viselkedett, mint máskor, és vígan csevegett, aztán az egyik levegővétele után bedobta, hogy "képzeld, terhes vagyok!", de azt sem tudtam elképzelni, hogy odaállítok elé, és rögtön a lényegre török. Meg különben is, hogy lehet ezt megfogalmazni úgy, hogy ne legyen kínos? Mármint, egyértelműen nem terveztük a gyereket, és, ha Harry elfelejtett védekezni, az egyedül az ő hibája. Ráordítani lett volna kedvem, de tudtam, ez igazságtalanság lenne. Elvégre, nem egy betegséget kaptam el tőle, hanem a kisbabáját várom. Ez elvileg a legnagyobb ajándék a világon.
   Hirtelen újult erővel tört rám a hányinger egy váratlan gondolattól, ami eszembe jutott, és már nem tudtam visszafojtani. Undorodtam magamtól, és sietősen kiöblítettem a számat majd megmostam a fogaimat. A kesernyés ízt így sem tudtam eltávolítani, hiába a sok szájvíz meg öt tonna rágó. Pár évvel ezelőtt még anya is terhes volt Harry gyerekével. A saját anyám is várta ugyanannak a férfinak a gyerekét - mint később kiderült, gyerekeit -, akiét én. Elfintorodtam, de rájöttem, hogy ezen a kérdésen már túl vagyok, és bármennyire fáj néha, nem választhatom meg, kit szeressek. Ha Harryt szeretem, akkor Harryt szeretem, és nem számít, ha ő és az anyám is szerelmesek voltak egyszer egymásba. Nem számít, hogy a féltestvéreim apjának a gyerekét várom. Bár kapnék egy jelet valakitől vagy valamitől, akármit, hogy most mit kéne tennem.
   Lehet, hogy Harry nem is fog örülni. De akkor sem tehetem meg, hogy eltitkolom előle, aztán majd titokban elvetetem a gyerekünket. Ha az utóbbi lesz is a végkimenetele, akkor az ő tudtával és akaratával fog történni. Egy ilyen döntést nem hozhatok meg nélküle. De hogyan jussak el hozzá? Nemsokára besötétedik, és megbeszéltük, hogy ma nem jön át, mert ezen a héten feltűnően közel álltunk a lebukáshoz, és hagyni kell, hogy egy kicsit stabilizálódjunk, ha csak egy időre is.
   Az asztalomhoz csörtettem, felkaptam a fél pár fülbevalómat, és a legalsó fiókom mélyére rejtettem. Leviharzottam a lépcsőn, és igyekeztem feldúlt arcot vágni, ami nem volt nehéz, tekintve a szituációt, amibe kerültem.
 - Anya, azt hiszem, futás közben elhagytam a fél pár fülbevalómat - kezdtem, és maró érzés kúszott fel a bordáimon attól, hogy hazudnom kellett neki.
 - Nem lehetne, hogy holnap keresd meg? Mindjárt besötétedik, és esni készül - visszakozott anya. - Annyira fontos az?
 - Igen - bólogattam hevesen, és magamra kaptam a farmerdzsekimet. - Sietek haza. Már tudom, hol hagytam el, mert útközben egyszer összegubancolódott a hajam, és beleakadt a fülembe, akkor eshetett ki.
   Nem vártam meg, hogy válaszoljon, inkább kiviharzottam a házból, ki az udvarra, majd az utcára. Magabiztosan indultam Harry lakása felé, mert már sokszor jártam ott, és még az én tájékozódó képességemmel - ami egyenlő a nullával - is tudtam, hogy sikerül eljutnom oda egy darabban. Egy idő után valóban csöpögni kezdett az eső. Összehúztam magamon a dzsekimet.

2015. június 13., szombat

2. évad, 24. fejezet: Ígéret

Harry

Vajon végig tudta, hogy mit művel velem, és direkt kínzott meg, vagy csak annyira értetlen és ostoba, hogy nem vette észre, mit jelent nekem? Azért mentem el a sulijához, hogy felköszöntsem. Akartam volna többet, de nem mertem volna megtenni, mert akkor a bűntudat életem végéig elkísér. Elvégre a tudtomra hozta, hogy nem kér belőlem, és teljesen jogosak voltak az érvei.
   De nem tudtam elviselni, hogy más is úgy érjen hozzá, ahogy én. Nem bírtam ki, hogy láttam, mással csókolózik. Nem éreztem igazságosnak, hogy más is magához ölelheti úgy, ahogy én teszem. Nem volt fair. Leszoktam érte a cigiről, a kábszerről és a piáról, nem is azért, hogy velem legyen újra, hanem azért, hogy tudjam, legalább egy kicsit érdemesebb lettem volna a szeretetére, mint azelőtt, de cserébe mit látok? Hogy a volt pasija tartja a karjaiban, és éppen elmélyülten csókolja. Az én Tessámat. Őt, aki az őrületbe kerget minden ártatlan pillantásával, és akire épp emiatt néha ránézni is félek. Őt, aki minden ruhában tökéletesen izgató, és akit ezért nem akarok még megölelni sem, mert tudom, hogy akkor elvesztem a fejem. Őt, akinek természetes, finom illata van, és, ha azt megérzem, úgy érzem, otthon vagyok. Mert nekem ő az otthonom. Őt, aki annyi aprócska dologból, szokásból és jelenségből áll össze, és úgy tökéletes, ahogy van. Erre nem akkor jöttem rá, amikor elindultam haza Los Angeles-ből. Nem akkor, amikor elhatároztam, hogy igenis felköszöntöm a szülinapján, akár akar látni, akár nem.
   Akkor döntöttem el, hogy meg fogom csókolni, amikor megláttam, hogy Peter csókolja meg. Mert erre nem voltam felkészülve. Nem akartam megint elrontani mindent - amikor pár hónap nyugalom után már bizonyára elfelejtett. Azt akartam, ami neki a legjobb, akkor is, ha az számomra fájdalmas. De tudtam, ha nem lesz velem, akkor mással lesz, és azt is tudtam, hogy a szó szoros értelmében belehalnék, ha meglátnám másvalakivel. Mint most az előbb is. Nem hagyhattam, hogy más ölelje. Hogy a szemem láttára legyen boldog másvalakivel. Én akartam vele lenni, én akartam boldoggá tenni és én akartam ölelni életem végéig. Önzőség, tudtam jól. Biztos csak felzaklatom vele. Már bizonyára elfelejtett, és kibékült Peterrel, ahogy helyes. De... Hacsak nem áll oda mellém valaki, hogy bűntudatot ébresszen bennem az érveivel, akkor nem lettem volna képes rá, hogy megálljak.
   Amikor megálltam előtte, már tudtam, hogy tévedtem. Nem felejtett el. Olyan szaporán szedte a levegőt, hogy féltem, megfullad. Mellkasa megállás nélkül süllyedt és emelkedett. A térdei alig láthatóan megrogytak és megremegtek, de ezt is kiszúrtam, mert minden apró mozdulatát jól ismertem. Lesütötte a szemét, a kezét tördelte, és a lábujjait igazgatta, amit a vékony cipőjén át könnyedén kivettem. Mindig ezeket csinálta, amikor ideges volt, vagy, ha félt. Libabőrös lett a karja, és elpirult, amikor az arcára néztem. És még valamit tett. Harapdálta a száját. Én pedig éreztem, hogy nem bírom tovább.
   Nem tiltakozott, amikor határozottan kinyújtottam felé a kezemet, és a derekánál fogva magamhoz húztam. Nem kíméltem. Azt akartam, hogy fájjon neki. Azt akartam, szenvedjen, amiért ennyire buta. Amiért ennyire értetlen, hogy nem veszi észre, mit jelent nekem, ha mással van. Oké, nem tudhatta, hogy itt leszek és látni fogom őket, de mégis hogy képzelte? Szakított velem, de én még mindig csak a barátnőmként tudtam gondolni rá. Kevesebbként nem.
   Apró ajkai lágyan nyíltak el az enyémek alatt. A hajamba túrt, én pedig még kevesebbre csökkentettem a köztünk levő távolságot. Nem érdekelt, ha durva voltam. Megérdemelte. Megcsókolta azt a szemetet. Amikor pontosan tudta, hogy mennyire szeretem. Vagy, ha nem tudta, akkor hogy lehet, hogy eddig nem jött rá?
 - Tess - néztem rá komolyan, amikor szétváltunk, és a homlokomat az övének döntöttem. - Meg kell ígérned valamit. - Nem vártam reakciót, csak túl akartam esni azon, hogy kimondjam. - Soha többet ne merd ezt csinálni velem.
 - Micsodát? - nézett rám ártatlanul.
 - Egyedül én csókolhatlak meg, érted? - Elmosolyodott, talán bűnbánóan, talán szeretetteljesen, de engem is mosolyra késztetett vele. - Megőrülök miattad, tudod? Te vagy a legnagyobb átok, amiben csak részem lehetett. De a legjobb csoda is egyben. Boldog születésnapot, egyébként - jutott eszembe.
   Apró kezei az arcomat simogatták, amin kivételesen nem volt borosta, mert tegnap vettem a fáradságot, hogy megborotválkozzak. Megborzongtam az érintésétől, és azonnal lehajoltam hozzá, hogy újra megcsókolhassam. Az enyém vagy, akartam mondani neki. Akár tetszik, akár nem. Amíg egy bolygón élünk, addig nem lehetsz másé. Mert mindig megtalállak, akár akarod, akár nem. Nem tudok nélküled meglenni. De nem mondhattam ki, mert azzal talán megint elrontok mindent. Akkor talán a fejemhez vágja, hogy birtoklási mániám van. Pedig most olyan szép volt minden. És azt akartam, hogy ez mostantól mindig csak így legyen. Minden önsajnáltatás nélkül állíthattam, hogy nekem már elég szenvedés és magány jutott ahhoz, hogy egy életre megunjam. Boldog akartam lenni, és végre valaki mást is azzá akartam tenni.
 - Hiányoztál - bukott ki belőlem, mikor arcomat a hajába fúrtam, hogy megnyugtató illatát lélegezhessem be.
 - Te is nekem. - A hangja elcsuklott, mire elhúzódtam tőle, hogy láthassam az arcát. Mosolygott, ugyanakkor kitört belőle a sírás. Aggódva ráncoltam a homlokom. - Mi a baj?
 - Én csak... istenem, úgy sajnálom, amiket mondtam neked, Harry! Nem gondoltam komolyan, csak...
 - Nem haragszom - simítottam félre egy tincset a füle mögé. - Igazad volt, mindenben. Tudom, mások szerint is undorító, amit csinálunk, de hé, Louison, Chloe-n, rajtad és rajtam kívül senki nem tudja, hogy Ash és Reb az én gyerekeim, és soha nem is fogják megtudni. Igaz, azt tudják, hogy az apád lehetnék, és már ezért is basztatni fognak... de kit érdekel a világ véleménye, ha egyszer szeretlek? - Elmosolyodtam. A szemei csillogtak, az arca kipirult, és rettenetesen szép volt.
 - Ahogy én is szeretlek téged - felelte.
   Újra megcsókoltam, és újra meg újra, annyiszor, hogy már nem tudtam volna megszámolni.
 - A szüleim várnak, Harry - mondta hirtelen. - Nem foszthatom meg őket attól, hogy egy hegy ajándékkal halmozzanak el.
 - Igazad van - fogtam meg a kezét. - De ne is próbálj megakadályozni abban, hogy veled menjek. Egyszer úgyis el kell fogadniuk, Tessám. És nem hagyom, hogy ezzel is téged terheljenek, oké? Ha kell, engem ordítsanak le, és Louis is engem tépjen szét. Ha kell, kitalálok valamit, amivel meggyőzhetem őket. Neked nem kell emiatt aggódnod.
   Elmosolyodott. Olyan jó volt a mosolyát látni, hogy nem találtam rá szavakat. Szerettem volna megköszönni, hogy van nekem. Akármit odaadtam volna, hogy boldog legyen.
   Egymás kezét fogva indultunk el Tessáék házához. Nem voltam tökéletesen nyugodt, de igyekeztem úgy tenni, mintha az lennék. Aggódtam Louis reakciója miatt. Chloe-nak lett volna oka haragudni rám - oké, Louisnak is bőven -, de ő mégiscsak könnyebben elfogadta volna, hogy a lányával vagyok, mint Lou.
   Mikor megérkeztünk, Chloe és Louis épp a kertben voltak, míg egy vörös hajú kislány és egy sötét hajú fiú kergetőztek. Röstelltem, de még mindig nem tudtam Tessa testvéreinek a nevét. Majd meg kell kérnem, hogy tanítsa meg őket nekem. Szerencsére az ikrek nem voltak ott, mert nem voltam benne biztos, hogy készen állnék az első találkozásunkra. Mert, végül is, úgy még soha nem láttam őket, hogy a gyerekeimként tekintsek rájuk.
   Louis legszívesebben felnyársalt volna a pillantásával. Megmerevedett a mozdulatban, amikor épp indult volna a gyerekek után, hogy fogócskázzon velük együtt. Egész teste megfeszült, mintha bármelyik pillanatban rám ugorhatna. Chloe a karjára tette a kezét, mintha biztosra akar menni, hogy nem támad rám.
 - Sziasztok - köszönt halkan Tess.
 - Ez mit keres itt már megint? - kérdezte Louis fojtott hangon, mintha félne, hogy elordítja magát, ha nem beszél elég halkan.
 - Apu, kérlek. Esküszöm akármire, hogy Harry már tényleg nem a bosszú miatt van velem!
 - Ha ezt el is hinném, márpedig nem fogom, most komolyan elvárnád tőlem, hogy elfogadjam a pasidként azt az embert, akit... - Már készült a fejemhez vágni az egészet, de közbevágtam.
 - Kérlek, ne itt. Beszéljünk inkább négyszemközt.
 - Fenéket! Én is hallani akarom! - ellenkezett szinte egyszerre Chlo és Tess, ugyanazzal a hangsúllyal és szavakkal. Le sem tagadhatták volna, hogy mennyire közel állnak egymáshoz, és ezen mosolyognom kellett.
 - Pedig ezt most nem fogod - fordultam Tessához, akaratlanul is vigyorogva, nem törődve azzal, ha ezen felhúzza az orrát. - Kicsim, ez most tényleg csak Louisra és rám tartozik. És nem tudnék kibontakozni igazán, ha ott lennél - böktem oldalba viccesen.
 - Úgy érted, a földbe akarod döngölni, és ne lássam? - vigyorodott el ő is, beszállva a poénkodásba.
 - Pontosan - feleltem meggyőzően, és kacsintottam.
   Louis bizalmatlanul ment előttem, és kiválasztott egy félreeső vendégszobát, aminek az ajtaját alaposan bezárta mögöttünk, hogy még a hangunk se szűrődhessen ki. Várakozón a falnak dőltem, míg ő leült az ágyra, és a hajába túrt.
 - Nem fogok megbocsátani - szűrte a fogai között dühösen, és akadozva ejtette ki a szavakat. - Nem érdekel, hogy az már régen volt. Nem érdekel, hogy Chloe megbánta. Sem neki, sem neked nem fogok megbocsátani. De nem válunk el Chloe-val, mert van nyolc gyerekünk, és az ő életüket tönkretenné, ha elválnánk. Illetve, bocs, hat gyerekünk van... - vigyorodott el gúnyosan. - Mert Chloe megcsalt engem. Veled. Aztán beadta nekem, hogy tőlem terhes. Én pedig felneveltem az ikreit, pedig valahogy mindig éreztem, hogy semmiben nem hasonlítanak rám. Rebecca egyszerűen Chloe miniatűr mása, Ashton meg... a tiéd. - A hangja elcsuklott, látszott, hogy mennyire fáj is neki erről beszélnie. - De ez régebben nem aggasztott annyira, mert akár hiszed, akár nem, Chloe-ra az életemet is rábíztam volna, és hittem neki, mikor azt mondta, hogy ismét gyerekünk lesz. A mi gyerekeink. Pedig végig a ti gyerekeitek voltak. Nem fogok azért megbocsátani, mert részegek voltatok. Az nem mentség.
 - Louis - vágtam közbe sóhajtva, és tudtam, hogy most jön a legnehezebb része. - Chloe... ő tényleg részeg volt. Kérlek, ne ölj meg itt helyben, de ezt tényleg el kell mondanom. Én viszont... tökéletesen józan voltam. Végig tudtam, hogy ezzel mit teszek. Azt nem tudtam, hogy elszakad a gumi, és Chloe teherbe esik... A francba, én csak nem tudtam feldolgozni, hogy veled van!
   Láttam, ahogy Louis ujjai az ágyba mélyednek, és elfehérednek az erőfeszítéstől. Az állkapcsa megfeszült. Rettegtem, hogy ezzel mindent elrontok, és soha nem fogja engedni, hogy Tessával legyek, de ezt úgy éreztem, muszáj volt tudnia. A lelkiismeretem megmaradt része most büszke volt, hogy igenis kimondtam, amit kellett, azt, amit nem titkolhattam el.
 - Soha a büdös kurva életben nem akarlak a lányom közelében látni, megértetted? - Nem beszélt hangosan, de a szavai halálosan komolyak és metszőek voltak. - Nem tudom, mit képzeltél, hogy mindazok után, amit tettél, ide mered tolni a képedet, és azt hitted, hogy majd hagyom, hogy bemocskold a lányomat a kezeiddel. Nem is érdekel. De ha még egyszer meglátlak vele, esküszöm, hogy nem állok jót magamért. Húzz a fenébe, de rohadt gyorsan, mielőtt itt helyben agyonverlek!
   Szó nélkül sarkon fordultam, feltéptem az ajtót, majd jó hangosan becsuktam magam mögött. Átviharzottam a házon, ki az udvarra, szó nélkül el Chloe és az ölében ülő lány mellett, egy pillanatra megállva Tessa előtt. - Üzenni fogok - közöltem olyan halkan, hogy aggódtam, talán nem is adok ki igazán hangot, de ő bólintott, hogy értette.
 - De miért...
 - Majd elmondom! - szóltam vissza, és próbáltam figyelmen kívül hagyni csalódott arcát, aminek láttán legszívesebben visszarohantam volna hozzá.
   Tudtam, hogy nem hagyom ennyiben. Menet közben előkaptam a telefonomat, és bepötyögtem a Tessának szóló üzenetet, ami így szólt: Estefelé kéredzkedj el, vagy valahogy szabadulj el otthonról. Az utcátok végében foglak várni nyolckor. Ha nem jön össze, üzenj, hogy ne várjalak. Szeretlek.

Pontban nyolc órakor egy mentolos rágót rágcsálva és egy kerítésnek dőlve várakoztam, ujjaimmal a farmeromon dobolva, és pillantásomat szüntelenül a Tomlinson família házának ajtaján tartva, arra várva, hogy végre kilépjen rajta Tess. Amikor viszont megtette, láttam rajta, hogy valami nincs rendben. Remegő kézzel hajtotta be maga mögött az ajtót, és ezt az utca végéből is láttam. Zaklatottan sétált felém, nem mert rám nézni, és közben folyamatosan az arcát dörzsölte. Mikor közelebb ért, láttam, hogy a könnyeit maszatolja el. A torkom elszorult. Automatikusan felé nyújtottam a kezem, ő pedig azonnal elfogadta, és magához szorított. Szapora lélegzetvétele a mellkasomat simogatta, arcát a pólómba fúrta. Hajának utánozhatatlan illatát lélegeztem be, miközben próbáltam valami épelméjű kérdést feltenni.
 - Mi a baj? - kérdeztem végül.
 - Én csak... Próbáltam meggyőzni apát rólad. Nem tudom, miért, csak odamentem hozzá, mert úgy éreztem, ez a helyes, és elkezdtem mondani, hogy értem én, mi a baja veled, de mégiscsak el kéne fogadnia, hogy én téged szeretlek, és...
 - És? - unszoltam aggódva, mert elég volt az arcára néznem, hogy megrémüljek.
 - Igazából jogosan akadt ki. Tényleg. Csak kiabált, nem ütött meg, vagy ilyesmi, mégis úgy éreztem, hogy megtette. Annyira... érződött a hangján, hogy gyűlöl téged. Harry, ez... nekem már túl sok. Nem tudok úgy veled lenni, hogy apám sosem bocsát meg neked egy olyan dolgot, amit tényleg nem lehet megbocsátani...
 - Hé - simogattam meg az arcát, olyan lágyan, mintha féltem volna, hogy porcelánbaba, ami széthasad, ha túl durván érek hozzá. - Ne kezdd ezt el megint, hallod? Egyszer már megpróbáltunk távol maradni egymástól, és nem sikerült. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én sosem fogom elfelejteni azt a két hónapot. Úgy érzem, sosem gyógyulnak be a sebek, amiket a távollét ejtett rajtam. Ha pedig megint elszakadunk egymástól... Nem tudom, túlélném-e, és ezek nem csak üres szavak, Tess, tényleg meghalok nélküled. Tudom, hogy ez most reménytelennek tűnik, és nem fogom azt mondani, hogy később nem lesz az, mert hazudnék vele, de talán megszokjuk. Mi is, és a többiek is, a családod, mindenki. Igen, az egész világ közöttünk áll, és mindenki azon igyekszik, hogy ne lehessünk együtt, és mindegyiküknek jogos a felháborodása, de mégsem akarok még egy napot nélküled eltölteni.
   Szünetet tartottam, hogy levegőhöz jussak. Tessa kék szemei fáradhatatlanul, csillogva néztek rám, amiből bátorságot meríthettem.
 - Próbáltam rájönni, hogy mit vegyek neked a szülinapodra, ami igazán kifejezi, hogy mit érzek irántad. Aztán rájöttem, hogy ilyen dolog a világon nincs... - Sóhajtottam. - Örökre veled akarok lenni, Tess. Nem érdekel mások véleménye, még az sem, ha legbelül te is helyteleníted ezt. - A zsebembe nyúltam, és előhúztam a dobozkát. - Nem az lesz, amire gondolsz. Gondoltam rá, hogy megkérjem a kezedet, de úgy gondoltam, attól még te is elriadnál. Én csak... azt szeretném, hogy ez a gyűrű azt jelentse, hogy velem maradsz.
   Óvatosan emeltem ki a bársony belsejű tokból a gyűrűt, és remegő kézzel húztam fel a gyűrűsujjára. Tess visszatartotta a lélegzetét, és elmosolyodott, amikor előbb az ékszerre, majd rám nézett.
 - Amíg ez a gyűrű rajtad van, tudni fogom, hogy velem vagy. Nem számít, ha eltiltanak egymástól minket, nem számít, ha napokig nem tudunk találkozni. Amíg ez a gyűrű rajtad van, tudhatom, hogy az enyém vagy. Megígéred, hogy nem veszed le, amíg úgy érzed, hogy velem szeretnél lenni? Megígéred, hogy velem maradsz?
   Egyszerre sírt és egyszerre nevetett, de heves bólogatásba kezdett; szőke tincsei megállíthatatlanul csapdostak a füle és a válla körül. - Megígérem - nevetett fel sírva, és a nyakamba vetette magát, arcát a vállamba fúrva. - Megígérem - ismételte akadozva, és nagy levegőt vett. - Megígérem - halkult el a hangja.
   Csókot nyomtam a hajára, és úgy éreztem, mintha a szívemben túlcsordulna a boldogság. Mosolyogva bámultam magam elé, miközben Tess hátát simogattam.
 - Köszönöm - suttogta Tess, és megszorította a kezem.
 - Micsodát? - kérdeztem kíváncsian.
 - Mindent. Azt, hogy... ezeket mondtad. A gyűrűt. És az érzést, amiért megtetted ezeket.
 - Én köszönöm, hogy sikerült egy embernek nevezhető lényt formálnod belőlem - vigyorogtam rá, mikor felemelte a fejét a mellkasomról és rám nézett. Elnevette magát. - Gondoltam, nézhetnénk filmet nálam. Van pár szar vígjáték DVD-m, amiket még soha nem néztem meg.
 - Ó, isten ments - nevetett tovább, a fejét rázva. - Eszem ágában sincs elrontani a napot egy olyan filmmel, amit te végigszenvednél. Három fiútestvérem van, ebből kettő egy ideje odavan a gyilkolászós filmekért... Szóval meg vagyok edződve akciófilmek terén, úgyhogy inkább azt nézzünk.
   Végül tényleg egy olyat választottunk, bár, mint kiderült, az unalmasabbik fajtából, mert az én meglátásom szerint végig semmi érdemleges nem történt benne. Hason fekve magam fölé nyújtottam a karomat, és rádöntöttem a fejemet, hogy egy hangos horkolásnak megfelelő hangot adtam ki, hogy kifejezzem, mennyire élvezem a mozit. Tess kuncogva dobta le magát mellém, egyik hajszála épp az orromat csiklandozta, mire felemelkedtem, és elfordultam, hogy ne rá tüsszentsek. Ez valamiért megint kuncogásra késztette, én pedig megrökönyödve néztem rá. - Min nevetsz? - tudakoltam vigyorogva.
 - Semmin - rázta a fejét nevetve.
 - Na, áruld már el - unszoltam.
 - Csak olyan viccesen tüsszentesz - tört ki belőle, és játékosan a hajamba túrt.
   Megragadtam a kezét, és az arcomhoz húztam. - Szóval viccesen tüsszentek? - húztam fel a szemöldökömet, és kérdőre vontam. - Tudod, mi vicces még? Ez. - Teljes erőbedobással csikizni kezdtem, ahol értem, és hamar bebizonyosodott, hogy szinte mindenhol csiklandós.
   Hangos kacagásban és visítozásban tört ki, és ahogy szabadulni próbált, ledöntött az ágyról, és egyenesen rám zuhant. Kicsit sem zavart, folytattam, amit elkezdtem. Haja az arcomba hullt, ahogy nevetett, és a fejét rázva tiltakozott, miközben megállás nélkül szabadulni próbált. Apró súlya rám nehezedett, a csípője pedig az enyémnek, és azon kaptam magam, hogy máshol jár az eszem. Abbahagytam a csikizését, és a hirtelen csend eszeveszetten mély volt. Zihálva szedte a levegőt, a haja szanaszét állt, arca kipirult. A kezem akaratlanul a derekára tévedt, hogy magamhoz húzzam.
 - Van még egy esetleges ajándékom, de fogalmam sincs, hogy te szeretnéd-e - suttogtam rekedten, és nehezemre esett megformálni egy értelmes mondatot is. - Nem akarom elsietni, de nem tudom, hogy elsietésnek számítana-e. Nem tudom, érdemes vagyok-e rá egyáltalán.
   Csöndesen nézett a szemembe, olyan sokáig, hogy azt hittem, nem is fog válaszolni. Nem is tette meg. Helyette szótlanul a szám felé hajolt, hogy lágy csókot adjon rá. Azt hiszem, megkaptam a választ.


Tessa

Lassan nyitottam ki a szememet, mintha félnék, hogy otthon találom magam, és kiderül, hogy az egész csak álom volt. De nem. Nem álmodtam. Harry békésen szuszogott mellettem, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Haja szétterült a párnán, és egy része az arcába is lógott. A szája elnyílt, arca pedig nyugodt kifejezést vett fel. Hihetetlenül aranyos volt, ahogy aludt.
   Felkönyököltem, hogy óvatosan kisimítsam a tincseit az arcából. Meg sem rezzent, olyan mélyen aludt. Elmosolyodtam. Pillantásom a mellkasára tévedt, a kidolgozott izmokra és a számtalan tetoválásra. Utóbbiaknak köszönhetően a bőrében már több volt a fekete, mint a fehér. Ujjaimmal elkezdtem körberajzolni a különböző mintákat. Az évek során annyi tetkót varratott, hogy megszámolni sem tudtam volna.
   A keze váratlanul az enyémre fonódott, ezzel megállítva abban, hogy körberajzoljam a pillangóját. Alig hallhatóan felmordult, és megszólalt, bár a szemét továbbra sem nyitotta ki.
 - Az őrületbe akarsz kergetni, igaz?
   Értetlenül néztem rá, de elpirultam. - Bocsánat - mormoltam. Megpróbáltam elhúzni a kezemet, de ő visszatartott, és kinyitotta szemeit.
 - Nem úgy értettem - vigyorodott el. - Jó érzés volt. Kérnélek, hogy csináld még, de akkor sajnos drasztikusabb visszavágáshoz folyamodok.
   Elmosolyodtam, és a mellkasára hajtottam a fejemet. Átkaroltam a hasát, ő pedig a derekamra tette a kezét.
 - Jól vagy? - tudakolta lágyan, és gyengéd hangjába beleborzongtam.
 - Csodásan - feleltem őszintén.
   Harry érezhetően elmosolyodott, majd egy ideig megint hallgatott. - Az jó, mert én is - tette hozzá egy idő után.
 - Azt kétlem - ráztam a fejem hirtelen. - Neked ez már legalább az ezredik alkalom volt, és biztos vagyok benne, hogy a többi lány jóval tapasztaltabb és merészebb volt, mint én, és...
 - Shh! - Felemelte a fejét, és az államat megfogva kényszerített, hogy ránézzek. - Fogalmad sincs, mekkora butaságot mondtál. Csodálatos voltál. És hidd el, hogy ez volt a legjobb dolog, amit valaha átéltem. A többiek legfeljebb testileg tudtak boldoggá tenni... te viszont kisajátítottad a lelkemet is.
   Lesütöttem a szemem. Ő halkan nevetett, és magához húzott, majd folytatta. - Úgy érzem, álmodtam az egészet. Kétlem, hogy ez a valóság lenne. Képtelenség elhinnem, hogy ez a valóság. Túl szép ahhoz.
   A vállába fúrtam az arcomat, és próbáltam elrejteni boldog mosolyomat. Ujjai az enyémekkel játszottak, majd játékosan végighúzta őket a csuklómon és az alkarom belsején, és ott megdermedt, mintha lefagyott volna a keze. Egy másodperc törtrésze alatt jöttem rá én is, hogy miért, és úgy éreztem, mintha villám hasítana belém.
 - Miért csináltad ezeket? - kérdezte fojtott hangon Harry, miközben újra és újra végighordozta tekintetét a hegeimen, és megtapogatta őket, mintha kételkedne benne, hogy valóban ott vannak, és ellenőrizni akarná. Mikor nem feleltem, felült, és az ölébe húzta a kezemet, hogy áttanulmányozza. - Áruld el! - A hangja követelőző és dühös volt, ugyanakkor elkeseredett és végtelenül szomorú.
 - Amikor elmentél, attól féltem, soha nem látlak viszont - suttogtam megtörten. - Tudtam, hogy ez az én hibám, mert én mondtam neked azt a sok hülyeséget, amiket nem is gondoltam komolyan.
 - Ez még nem magyarázat ezekre - közölte Harry hidegen.
 - Amikor ezek a sebek véreztek és fájtak, akkor csak a fájdalomra tudtam gondolni. Nem a lelkire, hanem a fizikaira. És az sokkal jobb volt.
 - Ide figyelj - hajolt közelebb, hogy az arcunkat csak pár centi válassza el, és komolyan a szemembe nézett. - Soha nem szabad bántanod magadat, érted? Nem csak azért, mert az olyan, mintha engem bántanál, és az nekem fáj. Akkor sem bánthatod magadat, ha én meghalok, akkor sem, ha az egész családod gyűlöl és akkor sem, ha úgy tűnik, minden úgy rossz, ahogy van. Megértetted? Kérlek, ígérd meg, hogy soha többet nem teszel kárt magadban! Ugyanúgy, ahogy nem szabad az italhoz vagy a droghoz fordulnod, ha valami nincs rendben, érted? Én is azt tettem, és nem is dönthettem volna rosszabbul. Ígérd meg, Tessa! Nem bírom elviselni, ha szenvedsz. Ha nekem fáj, az nem baj. De neked nem szabad, mert azt meghaladja az erőmet.
   Az ajkamba haraptam, és továbbra sem mertem a szemébe nézni. A gondolat, hogy ő esetleg meghal vagy elhagy, iszonyatosan valószínűtlen és mégis rettenetesen ijesztő volt. - Megígérem - mondtam végül.


Szeretnék egy óriási köszönetet mondani mindenkinek, aki láthatatlanul vagy épp láthatóan olvassa a blogot; köszönöm a pipákat, kommenteket, a 20 feliratkozónak köszönöm, hogy feliratkoztak. Azoknak, akik nem kommentelnek, de azért nyomon követik a blogot, szintén köszönöm! És mindenekfelett, köszönöm, hogy már majdnem 30.800-szor kattintottatok a blogomra! Egyszerűen nem tudom kifejezni, mennyire hálás vagyok.
Milliárd puszi és ölelés: Nessa
U.I.: Ezzel a rekordhosszúságú fejezettel szeretnék köszönetet mondani mindazért a támogatásért, amivel elláttok, kérlek, folytassátok továbbra is! :D

2015. június 6., szombat

2. évad, 23. fejezet: Életre kelt emlékek

  - Utánanéztem - álltam meg az ágyamon heverésző Harry mellett, és együttérzőn néztem le rá. - Egy ideig még bőven lesz részed idegességben, álmatlanságban és nyugtalanságban. Még legalább négy hétig leszel ingerlékeny, szorongó, lehangolt, és kábé két hétig hiányozni fognak a cuccok, és nem tudsz sokáig koncentrálni. És még legalább egy hétig lesznek alvási problémáid - soroltam, a telefonomból olvasva. - Szép kilátások, nemdebár?
   Próbáltam szégyenkezve nézni Harryre, amiért annak idején ennyi káros szokást szedett össze, de képtelen voltam. Csak rá kellett néznem összeráncolt, izzadságtól csillogó homlokára, szorosan behunyt szemeire, összeszorított ajkaira és ökölbe szorított kezeire, hogy megértsem, mennyire szenved most a döntései miatt ő is. Persze, ennyi erővel minden drogos mondhatná, hogy csak azért kezdte el, mert szar volt minden. Mondhatná minden cigiző állampolgár, hogy csak azért szívta el a legelső szálat, mert túl sok volt a stressz. És jöhetne az összes alkoholista azzal, hogy csak a magányát akarta elfojtani valamivel.
 - Kérlek, Tess - suttogta Harry erőtlenül. - Képtelen vagyok elviselni, hogy ilyen állapotban láss.
 - Márpedig így foglak, mert neked köszönhetően nem sokat aludtam az éjszaka, és rohadt álmos vagyok. Ez pedig az én ágyam. És, ha már az ebédet sem etted meg, meg egyébként a reggelit se, akkor aludni márpedig hagyni fogsz. Menj arrébb!
   Próbáltam nem komolyan venni a dolgot, és elviccelődni, de sajnos belülről jobban fájt az, hogy őt szenvedni látom, mint az fájt volna, ha én szenvedek. Már átöltöztem, és kényelmes rövidnadrágban és spagettipántos topban voltam, ami tökéletesen megfelelt alváshoz. Harry engedelmesen odébb húzódott, én pedig lefeküdtem mellé. Úgy gondoltam, most nem keresem az ölelését; legalább ennyire legyen meg a magánszférája, de éreztem, hogy tenyerét a derekamra helyezi, és maga felé húz.
 - Megnyugtat, hogy velem vagy - motyogta a fülembe. - Köszönöm.
   Nem tudtam, mit feleljek, így a fejemet a mellkasába fúrtam, a karomat pedig a hasára simítottam. A pólója anyagán keresztül is éreztem a hasán kirajzolódó kockákat.
 - Szeretlek - suttogta hirtelen, mire a szívemet elöntötte a boldogság. - A francba, jobban szeretlek bárminél és bárkinél a világon. Mit műveltél velem, hogy ennyire szeretlek?!
 - Nem tudom - feleltem mosolyogva. - De azt tudom, hogy én is szeretlek téged, Harry.
   Tudtam, hogy apu nemsokára hazajön, és őt nem fogja megbékíteni az, hogy Harrynek elvonási tünetei vannak. Tudtam, hogy kiveri majd a balhét, és akkor már nem lesz visszaút - minimum egy örökké tartó szobafogság vagy egész nap tartó fejmosás. Féltem tőle, de meg is nyugtatott. Túl akartam esni rajta. Meg akartam mondani apának, hogy Harry megváltozott. Már nem azért van velem, hogy eláruljon.
   És ezt apának is meg kell értenie.


Hónapokkal később...

Lehajtott fejjel sétáltam végig az utcán, amit olyan jól ismertem. Mást nemigen tudtam kezdeni magammal, hát sétáltam. Közeledett a tizennyolcadik születésnapom, én mégsem éreztem magam többnek, mint elveszett gyereknek. Szerettem volna inkább nyolcéves lenni, amikor azon sopánkodtam, hogy egész nap a tesóimmal kell játszanom. Pedig valójában szerettem velük lenni, és más programom sem volt soha, de egyszer sem bírtam megállni, hogy ne panaszkodjak a dolog miatt.
   Nem volt kedvem hazamenni. Holnap tizennyolc éves leszek, de rá sem bírok nézni az apámra és az anyámra. Még ő sincs itt. Még ő is elhagyott. Persze, azért, mert elküldtem, de közben titkon azt reméltem, hogy megáll az ajtóban, visszajön és a karjába zár. Azt hittem, ha úgy döntök, ahogy döntöttem, akkor minden könnyebb lesz... De minden csak százszor nehezebb és fájdalmasabb lett.
   Sóhajtva akasztottam fel a kabátomat a fogasra az előszobában, és körülnéztem. Szokás szerint mindenki aludt már. Csak apu nem. Ő a konyhaasztal mellett ült, előtte egy halom papír, mellette, a padlón, egy kupac összegyűrt, széttépett lap. A lépteimet meghallva felnézett, és pontosan ugyanolyat sóhajtott, mint én az előbb. Talán egy árnyalatnyival szomorúbbat.
 - Tess, elhiszem, hogy ez neked sem könnyű, de az én helyzetemet is meg kell értened - kezdett magyarázkodni. - Nem tudom nézni, hogy amiatt viselkedsz élőhalottként, hogy Harry elment. Nem tudom, miről beszéltetek, mikor utoljára itt volt, de akármit mondtál is neki, elérted, hogy elutazzon innen, és békén hagyjon. Szerintem ez... Bocs, hogy így fogalmazok, de ez jó dolog. Mindenkinek könnyebb.
   Bólintottam, és megfordultam. Nem tudtam volna elmagyarázni neki, hogy számára talán így a legjobb, és anya számára is, de nekem nem.
 - Várj! - szólt utánam. - Gyere, nézd meg ezt.
   Az orrom alá tolta az egyik lapot, pont azt, amire az előbb még írt valamit. A lámpa felé hajoltam, hogy lássak is a betűkből valamit. Természetesen dalszöveg volt - apa még most is imádott dalokat írni, külön könyve volt azokról a dalszövegekről, amiket sosem énekeltek meg a bandával.
   Pillanatokon belül könnybe lábadt a szemem. Mikor a végére értem, újra és újra elolvastam, hogy az emlékezetembe ivódjon.
 - Szerinted jó? - kérdezte bizonytalanul apu.
 - Gyönyörű - suttogtam, és bármennyire nem akartam is, muszáj volt sarkon fordulnom és felviharzanom a szobámba, mert nem bírtam volna tovább ott maradni, ahol apu dalára emlékeztet minden.
   Zuhanyzás közben végignéztem a karom belső ívét borító, aprócska vonalakat. Volt, amelyik már szinte fehérnek tűnt, mert már régebbi volt és behegesedett, de a frissebbek még vörös színben égtek. Volt pár, ami nem volt hosszabb, mint a kisujjam, de olyanok is előfordultak, melyek egy egész félkört leírtak a bőrömön. Amikor vagdostam magam, úgy éreztem, valamivel muszáj elterelnem a figyelmemet a lelki fájdalomról. Aztán, valahányszor egy újabb heggel voltam gazdagabb, már bántam, hogy megtettem. Mégis hétről hétre több vágás volt. Szerencsére mostanában mintha az időjárás is az én kedvemet tükrözte volna, mert Londonhoz híven a nyárias idő véget ért, és már augusztusban ősziesen viselkedett - így volt ürügyem, hogy hosszú ujjú pólókat hordjak, amik eltakarják a karomat.
   A fürdőszobámból kilépve a pillantásom akaratlanul is a faliújságomra esett, amin a fényképeim sorakoztak rendezetlen összevisszaságban feltűzdelve. Nyeltem egyet, és elfordítottam a fejem. Nem. Ha most rájuk nézek, egészen biztos, hogy újabb heget ejtek magamon. Azok, amiken Ashton és Rebecca is rajta voltak, kapásból arra emlékeztettek volna, ami azon az estén történt.
   A lábam öntudatlanul az erkélyre vitt. Ez is Harryre emlékeztetett, de, ha lefekszem, az ágyam is őrá emlékeztetett volna, ahogy az elvonási tünetektől szenvedve álomba szenderül mellettem, engem ölelve. Azt mondta, szeret, gondoltam keserűen. Én pedig elüldöztem magam mellől, pedig tényleg szeretett. És akkor álmodtam is volna. Jobb esetben valami értelmetlen borzalmat, aminek köszönhetően reggel tuti zokogva ébredek, rosszabb esetben újraálmodom azt az estét. Az egy újabb heghez vezetett volna, vagy háromhoz is akár.
   Az erkélyen viszont csak simán visszaemlékeztem rá. Persze, a szívem tiltakozott, mert tudta, hogy megszakad, ha újra eszébe juttatják, de a gondolataim akaratosan visszatértek ahhoz az estéhez, amikor kiderült, hogy Ash és Reb valójában kinek a gyerekei.
 - Nem így értettem. Fáj, hogy téged szeretlek. Idegesít, hogy hozzád vagyok kötve, és egyetlen szavaddal is képes vagy összetörni. De undorodom attól, hogy téged szeretlek... Nem én kértem az érzéseimet, és legszívesebben az összeset elhajítanám a fenébe, hogy utána könnyedén elfelejthesselek. Eddig is minden az ellen dolgozott a világon, hogy mi együtt lehessünk, de most... Úgy szerettelek, hogy az összes akadályt figyelmen kívül hagyva is változatlanok voltak az érzéseim irántad... De már nem megy. Így nem. Ezt már nem tudom figyelmen kívül hagyni. Ezt már nem is lehet.
   Utólag úgy éreztem, mintha a szavakat nem is én mondtam volna ki, pedig így volt. Az egészet a fejéhez vágtam, úgy, ahogy volt. Nem csodálom, hogy Harry lelépett. Én sem lettem volna képes ezek után mellettem maradni. Volt igazság abban, amit mondtam, de kimondva túlságosan fájdalmasnak hangzottak, túl bántónak. És utána megbántam. Minden szót. De abban a pillanatban nem. Ahelyett, hogy megpróbáltam volna visszaszívni, még folytattam is.
 - Ne vágj pofákat, nem hat meg, hogy fáj a fejed és hullafáradt vagy! Nem kellett volna a cigihez meg a fűhöz nyúlnod, amint valami problémád akadt. Miért nem tudtál volna találni egy másik lányt, aki szeret? Ne mondd, hogy anyám volt az egyetlen, aki megfelelt volna az elvárásaidnak! Miért nem vettél feleségül egy rendes, szép lányt, és miért nem éltetek boldogan életetek végéig? Miért kellett neked összezavarnod az egész életemet? Nem lehetett volna, hogy békén hagyj? És nekem miért kellett beleszeretnem abba, aki az anyámba volt szerelmes, és neki csinált gyereket?! Nem értem. Annyival egyszerűbb lett volna minden, ha nem lépsz az életembe. Te... te teherbe ejtetted anyát, mikor már apu felesége volt. És ezt apának, neked és nekem is úgy kell megtudnom, hogy kicsúszik anya száján. Hogy a fenébe nem vettem eddig észre, hogy Ashton úgy néz ki, mint te, csak miniben? Miért nem tűnt fel, hogy olyan a hangja, mint a tiéd?
   Miért nem voltam képes szimplán befogni a számat, és hagyni, hogy a dolgok maguktól dőljenek el? Akármit megadnék, ha itt abbahagytam volna, de nem. Láttam Harry arcát, és mégis folytattam. Sós könnyek csorogtak végig az arcomon, mégsem tudtam elterelni a gondolataimat.
 - Csak azt akarom, hogy menj el. Azt akarom, hogy elfelejtselek, és többet ne kelljen rád gondolnom. Látni sem akarlak. Istenem, én miattad szakítottam Peterrel! Egy hajszál választott el attól, hogy a családom bizalmát félredobva neked adjam mindenemet, pedig végig az az ember voltál, akit most látok! Nem érdekel, hová mész, de úgy intézd, hogy ne lássalak többet, mert nem bírnám ki.
   De vajon hol lehet most? Annyi hely van a világon, ahova mehetett. Akár az Antarktiszon vagy a szomszéd utcában is élhetne, nem számítana, mert azok után, amiket mondtam neki, már soha nem fog szóba állni velem, nemhogy szeretni. Pedig szeretett, ebben egészen biztos voltam. Ahogy rám nézett, ahogy átölelt, ahogy megcsókolt... Mit számít, hogy a féltestvéreim apja, ha mindennél jobban szeretem? Igen, ez undorító és ostoba gondolkodás, de úgy érzem, mindent megtettem, hogy máshogy gondolkodjam, és nem megy. Nélküle nem tudok élni. És igen, ez nyálas és irracionális, de már megpróbáltam elérni, hogy máshogy érezzek, és kudarcot vallottam.
   Minden nap vártam, hogy hívjon, hogy üzenjen. Vagy, hogy felbukkanjon. De nem tette. Ma volt az első nap a tanévben, és olyan voltam, mint egy élőhalott. Holnap a szülinapom lesz, és bizonyára az sem fog különbözni a maitól. Legfeljebb annyiban, hogy a szüleim megpróbálnak majd rám erőszakolni egy meglepetésbulit, egy gyönyörű tortát és egy kupac ajándékot. Nem ajándékra van szükségem, hanem Harryre. Sosem bocsátok meg anyának, hogy ezt tette apuval, Harryvel és az ikrekkel. Nem volt joga megcsalni Louist, hiszen akármennyire is összevesztek aznap, szerették egymást! Nem mentség, hogy részegek voltak, ő is és Harry is, mikor megtörtént. Mert eltitkolta, ahogy azt is, hogy terhes. Aztán beadta apának, hogy Beck és Eddy az ő gyerekei. Hogy képzelte? Persze, apa összetört volna, és haragudott volna, de csak nem kérte volna, hogy vetesse el a gyerekeket! Ha mégis, azt is meg lehetett volna érteni valahogy. Vagy, talán úgy döntött volna, hogy elválik anyától. Azt is meg lehetett volna érteni. De nem, anya mindent tönkretett a hazugságaival. Az ikrek abban a tudatban nőnek majd fel, hogy más embert hisznek az apjuknak, mint aki valójában az.
   És ott van Harry is... Jobban mondva, nincs, mert elutazott, ki tudja, hová. El sem tudom képzelni, neki milyen érzés lehet, hogy egyetlen perc alatt szakít vele a barátnője és tudja meg, hogy van két gyereke a volt szerelmétől. Így, visszagondolva, tényleg mind átkozott vakok lehettünk, hogy nem vettük észre, hogy az ikrek Chloe és Harry kicsinyített másai.
   Mostanában jöttem rá, hogy még Peter is hiányzott. Ahogy telt-múlt az idő, nem értettem, miért van hiányérzetem, mármint Harry hiányán kívül, de pár napja ráeszméltem, hogy Pet az, aki hiányzik. Pet, aki a mindenem volt, akit szerettem és aki szeretett engem. Néha, ha nem Harry szerepelt az álmaimban - vagy nem csak Harry -, akkor Peter volt bennük. Szüntelen magam előtt láttam az arcát, amikor szakítok vele. Hallottam a nevetését csengeni a fülemben. Éreztem a bizsergést, amit okozott, ha végigmért azokkal a gyönyörű, mélybarna szemeivel. Hiányzott. Nem tudtam volna letagadni. Mikor Harryt választottam, úgy éreztem, már nem szeretem Petert, de tévedtem. Amióta Harry eltűnt, minden összekuszálódott, nem csoda, hogy ez is. Akkor annyira biztos voltam benne, hogy minden helyrejön, és Harry meg én minden akadályt legyőzünk... de még egy olyan aprónak számító tényezőt sem sikerült együtt legyőznünk, mint a Peter iránt érzett szerelmem.
   Naivnak éreztem magam, tehetetlenül álmodozónak, javíthatatlan jóhiszeműnek. Azt hittem, Harry eléggé szeret engem, hogy a végsőkig küzdjön értem, akkor is, ha én magam küldöm el a francba, mint már annyiszor tettem. Tudtam, hogy egy gyerekes és buta gondolkodásmód, hiszen nem túl kedvesen osztottam ki, és a helyében épeszű ember nem akart volna a közelemben maradni, de akkor is találni akartam valamit, ami azt bizonyítja, hogy nem én vagyok a hibás. Pedig én voltam. Csak én.
   Úgy éreztem, mintha egy sötét börtönbe lennék bezárva, pedig az erkélyen épp kellemes hűvös volt, és jó levegő. De azt is tudtam, hogy apu még fenn van, és kizárt dolog, hogy elengedne egy éjszakai kiruccanásra. Pedig bármit megadtam volna, hogy elszabadulhassak. Akárhova. Harry lakására, Peterhez, bárhova - akkor is, ha előbbit üresen találnám, utóbbitól pedig elüldöznének azok után, amiket Peterrel tettem. Épp elég volt, hogy ma látnom kellett a suliban őt. El kellett viselnem, hogy nem üzenget minden órán, nem jön oda hozzám minden szünetben, nem nevettet meg, amikor rosszul sikerült egy doga vagy felelés. El kellett viselnem, hogy nem nézhetek rá, mert, ha megteszem, elbőgöm magamat, és azt is, hogy ő sem néz rám soha. Régebben szüntelenül engem nézett minden órán; valahányszor felé fordultam, rajtakaptam. Nem túrhattam a hajába, nem húzhattam magamhoz, nem hallhattam a hangját, ahogy megdicséri az illatomat vagy a ruhámat. Nem érezhettem a csókja ízét.
   Fölösleges lett volna ugyanezeken vekengeni Harry esetében is, úgyhogy inkább megráztam a fejem, mintha ezzel kiirthatnám belőle a szomorkás gondolatokat. Harry elérhetetlenül messze volt. Persze, Peter sem kevésbé, de Harry akár egy másik kontinensen is lehetett éppen, Peter viszont holnap is ott fog ülni a mellettem lévő padsorban. Ahogy Petert ismerem, még meg is bocsátana nekem, ha nagyon sokáig könyörögnék, mert hatalmas szíve van.
   De ez képtelenség, és megint csak álmodozom. Dühösen és keserűen lépdeltem vissza a szobámba, bevágtam magam mögött az erkély ajtaját, és zokogva vetettem magamat az ágyra.

Reggel a nap úgy nézett ki, mintha megpróbálna előtörni a felhők közül, de határozottan nem érdekelt, mert akár így, akár úgy, mindenképpen hosszú ujjú pólót kellett felvennem, a kezem miatt. Egy egyszínű, unalmas pólót vettem föl, hozzá az aranyszínű nyakláncot,amit pár éve kaptam aputól. A hajam egy részét a szokásos módon összefogtam hátul, hogy megakadályozza, hogy a tincsek a szemembe hulljanak. Miután felvettem egy fekete cicanadrágot és a tornacipőmet, késznek nyilvánítottam magamat. Születésnapom volt, de úgy éreztem, én vagyok a legmagányosabb ember az egész földön.
   Anya és apa már a konyhában voltak, és Alec is, mikor lementem. Mindannyian fel voltak dobva a tudattól, hogy én már tizennyolc éve születtem, és mindannyian megölelgettek, legalább százszor elismételve, hogy "boldog szülinapot". Bármennyire igyekeztem, a kívánságaiktól nem lett boldog a napom. Ajándékokat nem kaptam, mert hosszas könyörgés után rávettem őket, hogy ne legyen buli, és csak simán adják oda délután az ajándékokat, ha nagyon muszáj. Erőtlen mosollyal köszöntem el tőlük, mondván, hogy sietnem kell, mert elkések, pedig még bőven volt időm.
   Lehajtott fejjel baktattam a suli felé. Az ismerős épület még mindig ugyanott állt, ahol addig, és ugyanolyan takaros, rendben tartott épület volt, mint mindig, én mégis szomorúnak, magányosnak éreztem magam benne, amikor beléptem az udvarra. Még várni kellett, hogy bemehessek az épületbe, mert korán érkeztem, de ezzel nem voltam egyedül - akiknek korábban jött a buszuk, azok már szintén ott ácsorogtak.
   És köztük volt ő is. Barna haja szanaszét állt, és látszott, hogy egy ideje nem volt fodrásznál. Nem reménykedtem benne, hogy a barna szemek észrevesznek, de mégis találkozott a pillantásunk. Legszívesebben ujjongtam volna, amikor elindult felém.
 - Szia, Tess - köszönt lágyan.
 - Szia - suttogtam elveszetten. Nehezen tudtam ránézni azok után, amiket vele tettem.
 - Boldog születésnapot. - Mosolya erőtlen volt ugyan, de kedves. A szemei csillogtak.
 - Köszönöm. Peter, kérlek, mondd, hogy nem haragszol rám nagyon! Én...
 - Ne mondj többet, Tessy - vágott közbe halkan, de határozottan. - Nem haragszom. Sőt, örülnék, ha legalább barátok maradhatnánk, persze csak akkor, ha szeretnéd.
 - Még szép, hogy szeretném!
   Nem törődtem azzal, hogy ez mennyire gyerekesnek tűnhet, a nyakába vetettem magam, és szorosan átöleltem, egy nagyot szippantva az illatából, és próbálva rendesen az emlékezetembe vésni az érzést, amit meleg teste adott. Imádtam az ölelését, még akkor is, ha több már soha nem lehetett köztünk.
 - Egyébként szokás szerint ragyogóan nézel ki - mormolta a hajamba, miközben visszaölelt.
 - Ne túlozz már! - nevettem rá, és elhúzódtam, hogy láthassam az arcát. - Egyébként hogy vagy?
 - Csodásan - felelte nem túl meggyőzően. - És nem túloztam. Le sem tudnád tagadni, hogy túlragyogsz mindenkit. Tess, én... - Elcsuklott a hangja, és bátortalanul közelebb lépett hozzám. - Hiába akartam, nem tudtalak elfelejteni. Még most is nehezebben veszem a levegőt, ha a közelemben vagy. Most is hiányzik a hangod, a nevetésed, az érintésed, a csókod. - Beszéd közben ujjait a kezem köré kulcsolta, így azok elveszhettek puha, meleg tenyerében. - Kérlek. Nem tudtam rendesen elbúcsúzni tőled, mert olyan hirtelen szakítottál. Legalább egyszer nem csókolnál még meg?
   Soha nem tudtam ellenállni neki, ha kért valamit, most pedig pláne nem. Nem éreztem helytelennek, ha megteszem, elvégre Harryvel elég egyértelműen vége köztünk mindennek, de helyesnek sem, hiszen Peterrel hivatalosan szakítottunk, és nem tudom, melyikünknek okozna még nagyobb fájdalmat egy ilyen búcsúcsók.
   Mégis, mintha mindent elfelejtettem volna a világon, amikor Peter ajkai végre az enyémekhez értek. Felnyögtem, ahogy lassan, érzékien kezdte elmélyíteni a csókunkat, és a derekamat átkarolva húzott a testéhez. Tudtam, hogy életem végéig emlékezni fogok Peterre, mert ő volt a legcsodálatosabb ember az életemben éveken át. A csókjai, a szavai, amiket hozzám intézett, mind felejthetetlenek voltak.
   Mikor zihálva váltunk szét, hogy levegőt vegyünk, Peter ajkán bizonytalan mosoly ült. - Egyezzünk meg valamiben. Holnaptól egy életre békén hagylak, de... kérlek, ne akadj ki... lehetne, hogy ma minden szünetben kapjak egy ilyet tőled?
   Nevetni akartam, de nem sikerült, mert nem tudtam biztosra, hogy viccel-e vagy komolyan beszél. Így hát beleegyezően bólintottam, és akaratlanul is elmosolyodtam. És tényleg így lett. Minden szünetben megcsókolt egyszer.
   Mikor kiléptünk az iskolából, ő balra indult el, én pedig jobbra. Egy perc sem telt bele viszont, hogy megtorpanjak, és majdnem elbotoljak a saját lábamban, amikor megláttam őt, és hirtelen az egész testemen megállíthatatlan bizsergés terjedt végig. Ő volt az.