Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2015. május 28., csütörtök

2. évad, 22. fejezet: Elmúlik

Tess félénken csukta be maga mögött a kocsim ajtaját, és idegesen kezdte fésülgetni a haját az ujjaival; bizonyára akkor tudatosult benne, hogy elfelejtett megfésülködni. Ennek ellenére csodálatosan festett a szememben így, smink nélkül, kibomlott, kócos hajjal és tágra nyílt, ártatlan szemekkel. Büszke voltam rá, hogy itt van velem. Attól viszont rettegtem, hogy anyám vajon hogyan fogad így, húsz évnyi távollétem után. Csodáltam Tessát, hogy azok után is képes velem maradni, hogy kiderült: közvetve ugyan, de miattam halt meg a nővérem, és húsz évig az édesanyám felé sem néztem.
   Már nyolc óra volt, mert még elmentünk a pékségbe, hogy harapjunk valamit, és jól eltelt az idő. A nap sugarai megtörtek Tess puha haján.
 - Biztos vagy ebben? - kérdezte, olyan halkan, hogy alig hallottam.
 - Naná. Miért? Mi nyugtalanít? - fogtam kézen.
 - Talán anyukádat nyugtalanítja majd, hogy mi a frászt keresek melletted - hajtotta le a fejét. - Hogy biztos csak a pénzedért vagyok veled, vagy bármi ilyesmi. És egyáltalán, hogy miért nem keresgélek a saját korosztályomban...
   Nem hagytam, hogy befejezze. - Kicsim, anyukámnál jobb emberismerővel még soha nem találkoztam. Egy perc alatt rájön, hogy ki milyen ember, és mindig igaza van. És rajtad is látni fogja, hogy csodálatos ember vagy. - Komolyan így gondoltam. És tudtam, hogy anya meg fog érteni. Muszáj megértenie! Igen, Tess húsz évvel fiatalabb nálam, de csak ő kell nekem.
   A derekára helyeztem a kezem, és elindultam. Megnyomtam a csengőt - hiába volt ez az otthonom hivatalosan, mégiscsak illetlenség lett volna csak úgy berontani. Idegesen várakoztam. Kétszer a hajamba túrtam és háromszor haraptam az ajkamba, mire az ajtó végre kinyílt. Ökölbe szorítottam a kezemet a félelemtől, és valószínűleg Tessa kezét is megszoríthattam, mert törékeny keze megrándult, és megpróbált szabadulni az enyémtől, de nem hagytam.
   Anya felsikoltott, amikor meglátott engem, és nem tudom, hogy az örömtől vagy a puszta meglepetéstől volt-e, mindenesetre egy határozott lendülettel a nyakamba vetette magát, és magához szorított. Kénytelen voltam elengedni Tess kezét, és két karral ölelni magamhoz anyát, míg ő a könnyeivel áztatja az ingemet. - Hol a pokolban voltál ennyi ideig, te idióta?! - Anya gyengéd, sírós hangon elhord mindennek engem, de továbbra sem enged el.
   Mire végre kibontakozhatok az öleléséből, villámló szemekkel néz rám. - Miért nem jöttél ide ennyi évig? Nem jelentett semmit a családod?
 - Anya, muszáj ezt az utcán megbeszélnünk..? - kérdeztem halkan, mire anya összeszorította a száját, és félreállt az útból, hogy bemehessünk.
   Nagyon-nagyon régen jártam ott utoljára, mégis ismerősnek találtam a helyet. Talán megérzésből, ösztönből, talán az emlékezetem miatt azonnal a nappali felé indultam, és hallottam, hogy Tess és anya követ. Annyira ismerős, mégis annyira más lett minden. Mások voltak a berendezési tárgyak, más képek is sorakoztak a kredencen és a falakon... Olyan események megörökítései, amiken én nem voltam ott, mert túlságosan elfoglalt az önsajnálat és -utálat. Így visszatekintve tényleg baromság volt minden, amit az utóbbi tizennyolc évben csináltam, de akkor még ez tűnt jogosnak. Ma már tudom, hogy leginkább egy duzzogó kisfiúra hasonlíthattam. Te jó ég, bár visszamehetnék az időben, és elérhetném, hogy Chloe...
   Nem, torpant meg a szívem azonnal. Nem mennék vissza az időben, és nem változtatnék meg semmit. Egyszerűen azért, mert Tessa sosem születik meg, ha Chloe velem marad, nem Louisval. És akkor... nem, ebbe még belegondolni sem akartam.
 - Hallgatlak, Harry - hallottam meg anya hangját, amint kíváncsian és egyben dühösen meredt rám. - Várom a bocsánatkérésedet.
 - Azt hiszem, nem tudnám egyetlen szóval kifejezni, hogy mennyire sajnálom - kezdtem. - De előtte be szeretnék mutatni neked valakit, anya. Ő a barátnőm, Tess. Tessa Tomlinson - tettem hozzá. Nem akartam kihagyni a dologból azt a tényt, hogy Tessa kicsoda valójában. Elég volt a hazudozásból és a titkolózásból. Anya meg fogja érteni. Muszáj neki.
   Anyu felvonta a szemöldökét, és végigmérte a mellettem ülő, egészen picire összehúzódott, törékeny teremtést. Tess keresztbe vetett lábbal ült, ezzel elérve, hogy a ruhája, amit tegnap is viselt, és amivel majdnem megőrjített, még feljebb csússzon, ezzel felfedve majdnem a teljes combját. Vajon szándékosan csinálja, vagy fogalma sincs róla, hogy ezzel mennyire kínoz? A haja igénytelenül, borzasan állt a fején, amit én rettentően aranyosnak találtam, de nem voltam benne biztos, hogy anya is ezt a következtetést vonta le belőle.
 - Örülök, hogy megismerhetlek - mondta nagy sokára anyu. - Te... Louis és Chloe lánya vagy, ugye?
 - Igen - felelte büszkén Tess, és egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy van mire büszkének lennie. Chloe csodálatos külsejét és természetét, de Louis szemeit, arcszerkezetét és humorérzékét örökölte. És csodálatos gyerekkora volt. És van hét, ugyanilyen csodálatos testvére.
   Eltűnődtem, nekem lesznek-e egyáltalán gyerekeim. Lesz-e, ami pótolhatja azt a tizennyolc évet, amit elpocsékoltam az életemből?
   De aztán éreztem, hogy Tess biztatást keresve megfogja a kezemet, és rájöttem, hogy már most is pótolja azt valaki.
 - Anya, nem azért jöttem, hogy a bocsánatodért könyörögjek, mert arra, amit tettem, nincs bocsánat, legfeljebb mentség. Mentegetőzhetnék azzal, hogy összetört a szívem, és emiatt értéktelennek éreztem magam, mert nem voltam elég erős, hogy én legyek az első annak, akit szerettem. Ezért valamiért úgy gondoltam, nem akarok többet a szemed elé kerülni, mert te jobb fiat érdemelsz... Úgy sajnálom..! Hidd el, ha visszacsinálhatnám ezt, megtenném. Azt is, hogy ennyi ideig nem látogattalak meg, nem hívtalak fel, és azt is, hogy Gemma...
   Tess megszorította a kezemet, és közbeszólt: - Bocsánatot akar kérni azért, hogy Gemma miatta halt meg. Kérem, tessék neki megmondani, hogy ez nem igaz!
   Anya egyikünkről a másikra nézett, míg végül a pillantása megállapodott rajtam. - Való igaz, hogy rengeteg hülyeséget csináltál, kisfiam, de a nővéred balesetéhez semmi közöd.
 - Ordítottam vele a telefonba, fél perccel azelőtt, hogy meghalt, anya! - fakadtam ki.
 - Honnan tudod, hogy akkor történt? Lehet, hogy öt perccel később, és azért, mert Gemma tüsszentett, vagy félrenézett, vagy ásított! Mi az istenért vagy benne annyira biztos, hogy az istenverte telefon miatt történt? - Anya hangosan beszélt ugyan, de csak úgy, ahogy egy anya megszidja a fiát, mikor az hülyeséget mondott, nem őszinte haraggal.
 - Már úgysem számít - hajtottam le a fejemet. - Anya, hidd el, őszintén megbántam. El sem tudod képzelni, mennyire utálom magam azért, hogy cserbenhagytalak titeket.
 - Én is nagyon sajnálom - felelte, és Tessára nézett. - Mióta vagytok együtt?
 - Igazából tegnap este óta - felelte Tess, és megkockáztatott egy erőtlen nevetést. Elmosolyodtam, mert kimondva tényleg furcsán hangzott, hogy még csupán pár órája vagyunk együtt, pedig úgy éreztem, hogy már évek óta.
 - Értem - bólintott anya. - Micsoda házigazda vagyok én! Kértek valamit?
 - Nem, köszönjük - vágtam rá. - Anya, kérlek, mondj már valamit! - néztem rá könyörgőn. - Kiabálj, szidj meg, tagadj ki, de... ne tereld el a témát, légy szíves. - Egyébként is ideges voltam.
   És egyébként is azért jöttem ide, mert olyan ember akartam lenni - vagy legalábbis, meg akartam próbálni olyan lenni -, aki legalább egy kicsit is megérdemli Tessát. Le akartam szokni mindenről, amit elkeseredettségből és magányosságból kezdtem le csinálni. És ki akartam békülni a családommal. Tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű, de a saját lelkiismeretem nyugalma és Tess érdekében meg kellett próbálnom.
 - Javíts ki, ha tévedek, Harry, de te tizennyolc éven keresztül magasról tettél az egész családodra, és nemhogy ide nem dugtad a képed, de nem is törődtél velünk soha. Akár el is költözhettünk volna a kontinensről, az se tűnt volna fel neked.
   Nyeltem egyet. Hát, erről ennyit. A torkomban lévő gombóc miatt akkor sem tudtam volna mondani semmit, ha lett volna ötletem. - Gyere, Tessa - mondtam csendesen. Nem volt értelme tovább maradnunk. Anya nem bocsátott meg nekem, és nem is vártam el. A helyében én sem tettem volna másképp.
 - Ennek ellenére - folytatta hirtelen -, valamiért, bármennyire is akarok, nem tudok rád haragudni. - A szemei könnytől csillogtak, amitől megint úgy éreztem magam, mint kisfiúként, amikor rossz fát tettem a tűzre vagy megbántottam. - És, ha most rád ordítanék, hogy ne is kerülj a szemem elé, akkor talán nem is látnálak soha többé.
   Önkéntelenül is kitártam a karomat, anya pedig boldogan ölelt magához. - De ilyet többször ne csinálj - kötötte a lelkemre, mire elnevettem magam.
 - Ígérem, soha többet. Már ennyi időt is nehéz volt kibírnom nélkületek.
   A pillantásom találkozott Tessa kék szemeivel. Arcán boldog mosoly ült, és csillogtak a szemei. Ha szomorú lettem volna, az a mosoly akkor is felvidít. Megráztam a fejem, mintha ezzel tehetnék valamit a hirtelen és érthetetlen módon fellépő fejfájásom ellen. Próbáltam figyelmen kívül hagyni. Igazából tegnap este óta furán éreztem magam, amit az álom csak tetézett. Fogalmam sem volt, mi ez, de nem is érdekelt. Anya megbocsátott! Pedig én sem tudtam még megbocsátani saját magamnak, ő megtette. És Tessa is velem maradt, pedig szokás szerint hajszálon múlt, hogy el ne csesszek mindent. Régóta nem volt ilyen jó napom.
 - Tényleg, anya, hol van apu? - A nevelőapámat már régóta így hívtam, és nem állt szándékomban másképp tenni most sem.
 - Dolgozik - válaszolt anya. - De komolyan, Harry, mi a frászt csináltál, amióta nem láttalak?
   Eltűnődtem. Mit mondjak erre? Tudod, anya, füveztem, cigiztem, ittam és kurváztam. Meg néha ittasan vezettem, és kis híján meghaltam. Ja, és a temetőbe is kimentem párszor az utóbbi évben, mióta Gemma meghalt. Ó, és a legfontosabb: szüntelenül sajnáltam magam. Ezt viszont nem mondhattam el neki.
 - Sok mindent - feleltem, és próbáltam vigyorogni, hátha azzal kevésbé fog fájni neki. - Én... anya, nem tudok róla beszélni. El akarom felejteni. És le fogok szokni mindenről, amit eddig csináltam. Érted és Tessáért - mosolyogtam rájuk. - És magamért is. Szeretnék jó ember lenni. Szeretnék olyan ember lenni, aki megérdemli, hogy ilyen édesanyja és barátnője legyen - tártam szét a karom.
   Anya szemében könnyek csillogtak. Aprót bólintott. Éreztem, hogy Tessa egyik lábáról a másikra helyezi a súlyát. Nem tudtam eldönteni, miért aggódik, de valószínűleg a szüleire gondolt, akik mostanra már betegre aggódták magukat. Eszembe jutott, mennyire rohadék vagyok, hogy belezsaroltam abba, hogy eljöjjön velem ide. De egyszerűen nem volt más választásom! Vele akartam eljönni anyámhoz, mert egyedül nem lett volna barátságom, és mert be akartam őt mutatni. Az egész világnak el akartam dicsekedni vele, hogy Tessa a barátnőm.
 - Ne haragudj, hogy ilyen váratlanul jöttünk, anyu - kezdtem. - Biztosan ezer dolgod van, és nem akarunk feltartani. Nem is tudnánk, mert Bells megígérte a szüleinek, hogy éjfélre hazamegy, én meg még ide is elhoztam. Máskor nem ilyen félénk ám, be nem áll a szája...
   A mondatomat nem tudtam befejezni, ugyanis Tess teljes erőből a karomba bokszolt, és elvörösödve nézett vissza anyura. - Ne higgyen neki - védekezett. - Ő beszél hülyeségeket mindig.
   Anya egyikünkről a másikunkra emelte a pillantását, majd a mosolya kiszélesedett. Sóhajtott. - Gondolom, nem tudnálak itt tartani titeket semmivel, de azt elvárom, hogy mostantól néha meglátogass!
   Az ajkamba haraptam, hallva, hogy anya csak hozzám beszél. Engem visszavár, de Tessát nem. Végtére is, nem ismerik egymást, én meg nagy vidáman idehozom a nálam sokkal fiatalabb barátnőmet, miután húsz évig anyám felé sem néztem, és azt várom, hogy mindenki maradéktalanul boldog legyen. Túl naiv vagyok. Megdörzsöltem a homlokomat, és a szemöldökömet ráncoltam a fájdalomtól, ami egy pillanatra elhomályosította a látásomat.
 - Ígérem, anya - bólintottam, és sietve öleltem meg.
   Mikor végre kiértem a friss levegőre, úgy éreztem, a pólóm megfojt. Nehezen vettem a levegőt, és időnként majdnem elestem a saját lábaimban. Tess aggódva jött mellettem.
 - Harry, jól vagy? - tudakolta halkan.
 - Aha - néztem rá idétlenül, mintha nem érteném, miért kérdezi egyáltalán.
 - Biztos? Olyan... furcsa vagy. Mintha részeg lennél, pedig nem is ittál semmit.
   Az ajkába harapva jött mellettem, mint mindig, mikor ideges volt vagy gondolkodott valamin, én pedig őt néztem menet közben. Kis híján eltaknyoltam egy kavicsban, de azért nem vettem le róla a pillantásomat.
   Hirtelen elhatározástól vezérelve elé álltam, és mohón csaptam le ajkaira. Felnyögött, de viszonozta, és lábujjhegyre állva a nyakam köré fonta a karját. Hirtelen rám tört a hányinger. Remegve húzódtam el tőle. Mi az isten fasza van velem?!
 - Harry, neked... - Tessa lefelé görbülő szájjal nézett rám. - Elvonási tüneteid vannak..!
 - Ne röhögtess már! - túrtam a hajamba, és meg sem húztam, mégis úgy éreztem, mintha valaki a fejbőrömet tépdesné.
 - De igen! - A kezét tördelte. - Harry, el kell menned valami szakemberhez, aki ilyenekkel foglalkozik. Én nem értek ehhez, és fogalmam sincs, hogyan segítsek abban, hogy ezek elmúljanak. Vagy abban, hogy ne kezdj el megint drogozni és...
 - Gyerünk - mordultam rá, és valójában amint kimondtam, megbántam. - Louisék már így is le fognak cseszni mindkettőnket.
   Egy ideig tiltakozott, mikor ellentmondást nem tűrve magam után ráncigáltam, de utána meggondolta magát, és engedelmesen jött mellettem. Ha másképp tett volna, lehet, hogy felveszem, és viszem. Idegesített, hogy tiltakozni próbált. Minden idegesített.
   Dühösen vágtam be magam után a kocsim ajtaját, és remegő kézzel igyekeztem gyújtást adni. Káromkodva türelmetlenkedtem, aztán kapásból rükvercben indultam el előremenet helyett.
   Fogalmam sem volt, hogy jutottunk el Louisék házáig. Tess némán szállt ki, és, amikor becsukta maga után az ajtót, fájdalom hasított a fejembe az éles hangtól. - Bassza meg, nem lehetne csendesebben?!
   Összerezzent a kifakadásomra, de nem szólt semmit, csak lehajtott fejjel elindult. Követtem. Én rángattam bele az egészbe, és kötelességem magyarázkodnom Chloe-nak, amiért távol tartottam a drága kicsi lányát tőle. Egy teljes éjszakára, és a reggel egy kis részére. Kurva nagy ügy. Ha nekem lányom lesz, tuti nem fogom őt eltiltani attól, hogy szabad akarata legyen.
   Valamelyik gyerek nyitott ajtót, akinek a nevét nem tudtam. Barna haja és barna szeme volt, és Chloe aprócska hasonmása. Elképzeltem, milyen életem lenne, ha ez a kislány az enyém lenne, nem Louisé. Ha én éltem volna le az életemet Chloe-val, nem Louis.
 - Szia, Tessy - visított fel, és azonnal a nővére nyakába vetette magát.
 - Szia, kicsi Kay - nevette el magát a barátnőm, és melegen ölelte magához. - Hogyhogy nem alszol? Ha jól tudom, délig szoktál durmolni.
 - Eddy fölkeltett - biggyesztette le a száját Kay. - Azt mondta, rosszat álmodott, és nem tud aludni.
 - Gyere, menjünk be - noszogatta meg Tess.
   Az előszobában Tess lehúzta a cipőjét és gondosan a sarokba tette. A nappaliból tévé, az emeletről zene hangja hallatszott. Elszoktam attól, hogy zaj legyen körülöttem - vagy egyáltalán az emberektől -, és különben is majd széthasadt a fejem. De tudtam, hogy amint egyedül maradnék, betépnék, mert nem bírom tovább a fű nélkül, úgyhogy kénytelen voltam maradni. Elmúlik, ismételgettem magamban.
   Chloe köténnyel a dereka körül, egyszerű copfba fogott hajjal lépett ki a konyhából, és a felszálló illatokból ítélve épp süteményt sütött. Semmit nem változott. Ugyanolyan életerős, fiatalos és gyönyörű volt, mint az esküvője napján, tizenakárhány évvel ezelőtt.
 - Kiket látnak szemeim - tette csípőre a kezét, és összehúzott szemmel mért végig mindkettőnket. - Tess, elárulnád, hol a francban voltál? Harry, neked meg komolyan elment az eszed? Mondtam, hogy, ha még egyszer a lányom közelébe mersz menni, már nem fogom vissza Louist attól, hogy agyonverjen!
 - Kérlek, ne ordíts már - nyögtem fel, és megdörzsöltem a homlokomat, mintha az segítene bármit is. - Tessának már elmondtam, hogy szeretnék megváltozni. És tudom, hogy mit gondolsz rólam, de már nem azért vagyok Tess-szel. Esküszöm. Azért nem jött haza eddig, mert be akartam mutatni az anyámnak.
 - Még, ha igazat mondasz, akkor sem engedem meg, hogy ti ketten együtt járjatok - emelte fel a hangját ismét. - Harold, nem tudom, feltűnt-e, de harminckilenc éves vagy, Tess pedig tizenhét múlt. Már ne is haragudj meg, de nem egy drogfüggő, alkoholista emberrel szeretném együtt látni a lányomat, aki magáról sem tud gondoskodni! Különben is, Tessa, mégis hogy a fenébe gondoltad, hogy Harry miatt megcsalod Petert?!
 - Már nem csalom meg - szólalt meg csendesen ő, és halk hangja valóságos muzsika volt hasogató fejemnek Chloe üvöltése után. - Szakítottam vele.
 - Gratulálok! - Chloe hirtelen azt sem tudta, mit mondjon erre. - Te... nem vagy normális, kicsim, ne haragudj meg, de tényleg. Nem mondom, hogy hívd fel most azonnal és kérj bocsánatot, mert ilyesmit nem lehet visszacsinálni, de szégyelld magadat! Harry, te meg főleg! - nézett rám, aztán vissza Tessára. - M... Mi az ott a kezeden?
   Átcsörtetett a köztünk lévő távolságon, és az arca elé húzta Tess jobb kezét, ahol lila és pirosas színű "karkötő" jelezte, hogy hol szorongattam meg a kezét, mikor megpróbált felébreszteni a rémálmomból. Chloe határozottan megállt előttem, és egy akkora pofont kevert le nekem, amitől úgy éreztem, szilánkokra törik a koponyám.
 - Mi a faszt képzelsz te magadról, elárulnád?! Ha egy ujjal is hozzá mersz érni, letépem a karodat! Beteg vagy! Ez...
 - Anya, ne! - próbálta megmagyarázni Tess. - Rosszat álmodott, én meg megpróbáltam felébreszteni, és nem szándékosan szorította meg a csuklómat!
 - Nem érdekel, miért! Nézz már magadra, Tessa! Van fogalmad róla, hogy ennek mennyi ideig megmarad még a nyoma?
 - Kérlek, anya, ne kiabálj. Vagyis de, ordítsd, üvölts velem, ameddig jólesik, de ne most. Harry... Egy ideje nem szívott, és nem is ivott. Elvonási tünetei vannak. Azt hiszem, fáj a feje.
   Chloe megforgatta a szemét, de ismertem már annyira, hogy tudjam, igenis aggódik az állapotomért. - Gyerekek, azt hiszem, ideje reggelizni, már így is késésben vagyok - váltott témát, és a ház minden szegletében szétszóródott gyerekekhez kezdett beszélni. - Louis nincs itthon - fordult vissza Tessához -, mert Liam felhívta, hogy segítsen neki valamilyen dalszövegírásban. Szerencsétek van. Őt nem fogjátok tudni olyan hamar lecsendesíteni, mint engem. És én sem mondom azt, hogy mostantól minden rendben lesz. Korántsem végeztünk, leányzó - vetett egy szúrós pillantást a lányára, mielőtt elfordult, hogy megterítsen.
   Nyeltem egyet. Hát persze. Miért is hittem, hogy elég lesz egyszer elmondanom az igazságot? Szerintem a helyükben én sem hinnék magamnak.


Igen, egy abszolút elcsépelt és unalmas fejezet, sajnálom. Vigasztaló tényező, hogy végre valahára az iskola végére érünk nemsokára, és nemsokára talán a blog második évadát is lezárhatom. Izé... Az még ugyan messze van, de valamennyivel mégis közelebb, mint hónapokkal ezelőtt. :D És ne aggódjatok, még a második évad vége sem jelenti azt, hogy a blog bezárja kapuit! Persze, csak abban az esetben, ha érdekel még titeket valamennyire a történet.

2015. május 26., kedd

2. évad, 21. fejezet: Ennyire szeretni

 - Alex apja valamikor jó ismerősöm volt, és valamelyik nap összefutottunk az utcán, amikor megemlítette a fia születésnapját, és azt, hogy buli is lesz. De... igazából, amikor elküldtél a fenébe, nem tudtam lemondani rólad. Amikor elindultatok ide Peterrel, épp a házatok előtt álltam, és az erkélyedet fürkésztem, hátha esetleg kijössz.
   Harry elmosolyodott, mintha büszke lenne rá, hogy követett. Igazából nem zavart. Sokkal inkább érdekelt a válasz a második kérdésemre. - És a temető? - böktem ki. - Kinek a sírjához mentél?
 - Gemmáéhoz - közölte halkan, és, bár a hangja érzéketlen volt, éreztem rajta, hogy belül ordít.
   Meg akartam kérdezni, mi történt vele, de Harry megelőzött: - Itt nem szeretnék erről beszélni. Ha eljönnél hozzám, ott elmondanám.
   Bólintottam. Ő némán megfogta a kezemet, és szótlanul gyalogolni kezdtünk.

Harry háza nem volt rendetlen, sokkal inkább üres. Látszott rajta, mennyire kevés időt tölt itt. Inkább elhanyagoltnak és magányosnak tűnt, akárcsak a tulajdonosa.
   Illedelmesen kinyitotta előttem a szobája ajtaját, én pedig bizonytalanul mentem be, és ültem le az ágyára. Ő az íróasztalára telepedett, és törökülésben ülve meredt maga elé, mintha azon tűnődne, mi is volt a kérdés, amire a választ várom. Már épp szólni akartam volna, amikor kitörtek belőle a szavak.
 - Egy éve Gemma felhívott. Veszekedett velem, hogy mégis milyen ember vagyok, hogy évekre feléjük sem nézek, és nem is hívom őket. Elpanaszolta, hogy anya már félőrült a fájdalomtól, amit a viselkedésemmel okozok, és azonnal dugjam haza a képemet, vagy legalább telefonáljak neki. Közöltem, hogy foglalkozzon a saját életével, és letettem. - Szünetet tartottam. - Nem sokkal később megtudtam, hogy Gemma épp vezetett, amikor velem beszélt telefonon. Amikor letette a telefonját, épp három másodpercig levette a pillantását az útról, hogy a táskájába tegye, és...
   Élesen szívta be a levegőt, én pedig elfelejtettem lélegezni. Éreztem, hogy remegni kezd a kezem.
 - Egy részeg sofőr nekiütközött. Nem érzett fájdalmat, sőt, még félelmet sem, mert abban a pillanatban, ahogy meglátta, már karamboloztak, és az orvosok szerint abban a pillanatban meghalt...
   Láttam Harryn, hogy még folytatná, de a hangja elfulladt, és elfordította a fejét, hogy ne lássam a könnyeit. Habozás nélkül felálltam, és mellé léptem. Esetlenül átöleltem.
 - Istenem, Harry, úgy sajnálom - suttogtam erőtlenül, és elnyomtam a sírást.
 - Miért? Hiszen nem a te hibád volt. - Felnézett, majd folytatta. - Hanem az enyém. Ha nem úgy beszélek vele... ha nem vagyok egy bunkó, idióta köcsög... Ha nem veszem semmibe, amiket anyáról mondott, ha nem üvöltök, mikor nincs is jogom felháborodni, akkor nem húzza fel magát, és nem remeg a keze, mikor a telefonjával babrál.
 - Ne mondd ezt, Harry - jelentettem ki határozottan. - Ez nem a te hibád. Hallottad? Nem gondolhatod, hogy a te hibád!
   Könnyes szemekkel nézett rám, és megrázta a fejét. - Nem gondolom. Tudom.
   Nem piszkáltam, csak tovább öleltem, és vártam, hogy folytassa, ha akarja. 
 - Ez egy éve történt. Még senkinek nem beszéltem róla. Megtennéd, hogy senkinek nem mondod el..? Persze, a srácok tudják, a szüleid is, de azt nem, hogy miattam történt.
 - Ezt most azonnal hagyd abba! - szóltam rá, és igyekeztem erélyesnek hangzani. - Nem a te hibád volt. Gemmának akkor is matatnia kellett volna a telefonjával, ha nem veszekedtek előtte.
  Csendben maradtunk. Aztán felmerült bennem egy kérdés, ami azóta nem hagyott nyugodni.
- Harry... Meglátogattad azóta édesanyádat? - kérdeztem szorongva.
   Keserűen felnevetett, és elhúzódott tőlem. - Nem - felelte hidegen. - Nem lettem volna képes a szeme elé kerülni, miután a lánya halálát okoztam. Te ezt nem értheted, Tess. Nem halt meg egy testvéred sem.
  Ezt már nem tűrhettem szó nélkül. - Tökéletesen igazad van. Nem tudhatom. De azt tudom, hogy a vannak dolgok, amikhez a képzelőerő nem elég, én mégis el tudom képzelni, mire gondolsz, és nincs igazad! Nem okoztad te senki halálát sem. Ami történt, arról nem te tehetsz, és változtatni sem tudsz rajta, de az anyukádnak szüksége lenne arra, hogy megvigasztald! Harry, képzeld el, neki milyen lehet! A fiát azért vesztette el, mert az a fejébe vette, hogy nem akar többet találkozni velük, a lányát pedig azért, mert egy részeg ember kormány mögé ült... Figyelsz rám? - ráztam meg a vállát, bár nem voltam elég erős ahhoz, hogy egyáltalán elmozdítsam akár egy centivel is. - Ki van most anyukáddal? 
 - A nevelőapám - bökte ki.
- Te pedig, amint teheted, elmész hozzájuk - jelentettem ki.
- Miért, mit teszel, ha nem? - suhant át egy fáradt mosoly az arcán, és egy pillanatra vidámnak láttatta a könnyes, meggyötört arcot.
- Akkor itt hagylak a fenébe, mert nem vagyok hajlandó több időt olyasvalaki közelében tölteni, aki nem képes meglátogatni az anyját, még egy évvel azután sem, hogy a nővére balesetet szenvedett!
  Megtörölgette a szemét, és gyengéden nevetett.  Csak álltunk mellette, ő jobban mondva ült, mert még mindig az asztalon terpeszkedett. A tekintete ellágyult, ahogy a szemembe nézett.
 - Köszönöm, hogy ezeket mondtad. Komolyan. Lehet, hogy hülyeség, de sokat jelentenek.
   Elnémultam, és csendben néztem rá.
 - Olyan szép vagy - suttogta, és a bóktól, na meg persze a hangjától elpirultam. - Nem hiszed el, mi? Pedig így van. Nincs a földön annál szerencsésebb ember, aki téged megismer. - Szünetet tartott. - Elültetted a bogarat a fülembe. Mit szólnál, ha most rögtön elmennénk anyámhoz?
 - Úgy érted, azonnal? - kerekedett ki a szemem.
   Még mindig a buliban viselt ruhám volt rajtam, a hajam már rég a maga útján járt, a sminkem tönkrement, azonkívül megígértem a szüleimnek, hogy éjfélre hazamegyek. Nem kellett különösebben törnöm a fejem azon, hogy vajon mennyi időm lehet hátra, mert az előbb néztem meg az órámat, és az már negyed tizenkettőt mutatott. Harry láthatta a tétovázásom, mert eltért a témától, hogy rávegyen.
 - Tudod, aznap, amikor Chloe szakított velem, azt mondta... Ja, persze, sok mindent mondott. Még most is a fülemben csengenek a szavai. Többek között azt is mondta, hogy idővel majd megértem, miért szakít velem. Hogy én jobbra születtem, mint ő, és találni fogok egy olyan lányt, aki csak az enyém, aki mindig engem választ... Nem muszáj eljönnöd velem anyámhoz, és igazából csak egy hülye ötlet volt, de ezt muszáj tudnom. Még csak egyszer mondtad ki, és azt hiszem, azt is csak álmodtam, ezért vagyok bizonytalan... Te tényleg csak az enyém lennél? Engem választottál, ez világos, de igazán szeretsz?
   Kezeit a derekamon nyugtatta, és mélyen nézett a szemembe. Hogy nem jött eddig rá magától? Hiszen olyan erősen dobog a szívem, mikor hozzámér, hogy attól félek, ő is mindjárt meghallja! Akármit mond rám, elpirulok. Ha megcsókol, a térdem beleremeg. Hogy nem vette eddig észre, hogy őt mindennél jobban szeretem?
 - Szakítottam érted a barátommal - kezdtem bele. - Elárultam a szüleimnek tett ígéretemet, miszerint elkerüllek. Elárultam a családom bizalmát... Eldobtam az összes álmomat, amit Peterrel álmodtam meg, azért, hogy veled lehessek. Én... - Elcsuklott a hangom. - Nem tudom, hogy mondjam ki, mennyire fontos vagy nekem.
   Harry büszkén, boldogan mosolyodott el, és a mellkasára húzott. - Fogalmad sincs, milyen érzés ezt hallani - suttogta, miközben a szívverését hallgattam. - Úgy értem, annyira régen volt már igazi emberi kapcsolatom... Még a szüleimmel sem beszéltem az utóbbi sok évben, kimondhatatlanul hosszú ideig, nemhogy őszintén szóljak valakihez, vagy valaki őszintén szóljon hozzám! - Nagy levegőt vett. - Aztán te szóltál hozzám. Minden szavad igaz volt, mert csak rád kell nézni, hogy lássam: képtelen lennél hazudni az érzéseidről. A véleményed, az okosságod, a szerénységed... ez nem csak álca, mint a lányok nagy részénél, hanem ez mind te vagy. Látszólag csak egy átlagos, de gyönyörű lány, belül viszont az, akit szeretek. Nem azért, mert a külsődet nem szeretem. Hanem mert te megmutattad, hogy a gyönyörű külső rejthet gyönyörű belsőt is.
   Puszit nyomott a hajamba. Megrázkódtam a zokogástól, mert a szavai kimondhatatlanul meghatottak. Harry megsimogatta a hátamat, ujjaival végigfésülte a tincseimet, és megérintette az arcomat. Megborzongtam.
 - Nem akarsz itt aludni? - kérdezte lágyan.
   Éreztem, hogy kifut az arcomból az összes vér. Nem állok készen erre. Igen, Peter aludt már nálam úgy, hogy semmi nem történt köztünk, és én is aludtam náluk ugyanígy, de vajon Harry is pont erre gondolt?
   Harry összeráncolta a szemöldökét, és úgy vizsgálta az arckifejezésemet. Utána ő is elképedt, és erősebben szorította a kezemet.
 - Tess, kérlek, mondd, hogy nem rögtön arra gondoltál, hogy belekényszerítelek valamibe!
   Szótlanul néztem rá. De, igen.
 - Tudnod kell, hogy soha nem tennék ilyet, amíg te nem szeretnéd - lágyultak el a vonásai, én pedig lesütöttem a szemem.
 - De megígértem anyáéknak, hogy éjfélre otthon leszek - motyogtam szégyellősen.
 - Hm. Mi lenne, ha egyszer nem azt tennéd, amit megígértél? - kacsintott rám. - Csak vicceltem - komolyodott el. - Megértem, hogy nem szeretnéd elveszíteni a szüleid bizalmát miattam. De mi lenne, ha ma itt maradnál, és én holnap megmagyaráznám nekik?
   Olyan kedvesen nézett rám, hogy komolyan fontolgatni kezdtem, hogy igent mondjak. De nem tehettem. Épp eleget játszottam már a szüleim bizalmával az utóbbi időben. Viszont Harry ajánlata sem volt kevés, és bármit megadtam volna, hogy vele aludhassak. Mintha fájt volna elszakadnom tőle.
   Egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyomat, és az ajkamat rágcsálva próbáltam döntésre jutni. Harry tekintete végigmért, majd vigyorogva megrázta a fejét. - Ha ezt tovább csinálod, nem sok választási lehetőséget fogok hagyni.
 - Mit? - kérdeztem bambán.
 - Ne harapdáld a szádat. Inkább kérj meg engem, én szívesen csinálom helyetted.
   Elpirultam, és bólintva abbahagytam a saját húsom rágcsálását. Döntöttem. Bíztam Harryben, és abban, hogy a szüleim nem fognak elevenen megégetni a tettemért.
 - Maradok - közöltem, és figyeltem, ahogy Harry mosolya kiszélesedik.
 - Remek. Te mész először zuhanyozni, vagy én?
   Elnevettem magam. - Fura illatom lesz, ha a te tusfürdődet használom! És fogkefém sincs.
 - Ne aggódj. Van szappan. És kibontok neked egy új fogkefét. És adhatok pizsamát is, ha gondolod.
   Bólintottam. A szekrényéhez lépett, elővett egy sötétkék pizsamaszettet, ami egy rövidnadrágból és rövid ujjú pólóból állt - mindkettőbe legalább háromszor belefértem volna. A fürdőszobába lépett, és előráncigált egy fehér törülközőt, és széttépett egy bontatlan fogkefét, amit a polcon talált. Pukedlizve meghajolt előttem, és átnyújtotta a szerzeményeit. - Igényel még valami mást, hölgyem? - kérdezte, halálosan komoly arccal, és csak halványan felfelé görbülő szája jelezte, hogy jól mulat.
 - Köszönöm nem, uram - mosolyogtam vissza rá, és elvettem tőle a cuccokat. - Csak azt, hogy távozzon a fürdőszobából, amíg lezuhanyozom.
   Biccentett. - A szappan ott van a zuhanyzó mellett, megtalálod.
   Már indult volna, amikor utána szóltam. - Harry! - Megállt az ajtóban, és kíváncsian nézett rám. - Nem tudom magamnak lehúzni ezt az átkozott cipzárt.
   Ez igaz volt. Bárhogy próbálkoztam, otthon is csak a húgom segítségével tudtam felhúzni azt egész hátamon végighúzódó izét. Harry arcán valamilyen mosolyféle suhant át, és bólintott. Hátat fordítottam neki, ő pedig mögém lépett, és óvatosan munkához látott. Lassan, finoman húzta le a cipzárt, én pedig megremegtem, amikor ujjai véletlenül vagy akarva az érzékeny bőrhöz értek a hátamon. Harry lehelete a vállamat csiklandozta.
 - Szólj, ha szükséged van még valamire - mondta rekedtesen, és hirtelen ellépett tőlem, és bevágta maga mögött az ajtót.
   Nem akartam alkalmatlankodni, úgyhogy gyorsan letusoltam, és nem pazaroltam túl sok vizet. Furcsa és szokatlan érzés volt szappant használni, mikor hozzászoktam a különféle tusfürdőkhöz, de nem bántam túlzottan. Alaposan megmostam a fogam, miután megtörülköztem és magamra húztam Harry pizsamáját. Érezhetően vadonatúj volt, és még soha nem hordta, de a nadrág akár le is eshetett volna rólam, a póló meg a combomig leért. Fésűt nem találtam, és elégedetlenül huzigáltam szétálló, borzas tincseimet, természetesen hasztalanul. A karomra emeltem a ruhámat, a bugyimat és a melltartómat - utóbbi kettőt próbálva elrejteni az előbbibe -, és kiterítettem a törülközőmet száradni, mielőtt kiléptem a kellemesen hűvös szobába, és a tekintetem találkozott Harryével, mikor végigmérte az öltözékem. Egy ideig becsülettel tartotta magát, de aztán kitört belőle a nevetés. - Olyan pici vagy hozzám képest - röhögte. - De nehogy megsértődj! Csak próbálom elérni, hogy annyira zavarba jöjj, hogy inkább meztelenül aludj.
 - Arra várhatsz - forgattam meg a szemem, és leültem az ágyra. - Harry, ez egyszemélyes ágy - jegyeztem meg.
 - Ha ez zavar, nyugodtan átköltözhetek a másik szobába - ajánlotta fel.
 - Nehogy!
   Elmosolyodott, majd felállt, és elindult a fürdő felé.
   Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, a pillantásom az erkélyajtón beáradó holdfényre esett, ami érdekes fényt vetett a szoba egy szeletére. Csöppet sem voltam álmos, így hát odamentem, és megálltam a hideg márványpadlón, miközben a korlátnak támaszkodva megnéztem a telefonomat. Még negyed órám lett volna, hogy időben hazaérjek, ezzel betartva a szüleimnek tett ígéretemet. Te jó ég, annyi elvemet felrúgtam már, mióta megismertem Harryt!
   Rettenetesen rágta a bűntudat a szívemet, úgyhogy ujjaim akaratlanul is anya nevét keresték ki a telefonkönyvből. Kicsengett, majd még egyszer, és még kétszer, mielőtt anya hangja megszólalt volna.
 - Szia, kicsim! Miért hívtál? Ugye, nincs semmi baj? Már jössz haza?
   Szeretetteljesen megforgattam a szemem a tipikus anyai aggódás miatt. Már elfelejtettem az első kérdést, mire az utolsót feltette. - Nincs semmi baj, anyu, csak szólni akartam, hogy ma éjszakára nem megyek haza.
 - Tessék? - kérdezett vissza, és nem tudtam, hogy az állításom botrányossága rázza meg ennyire, vagy túl álmos ahhoz, hogy megértse.
 - Azt hiszem, ma itt alszom Harrynél - böktem ki, és éreztem, hogy izzad a tenyerem a félelemtől, hogy erre mit fog mondani.
 - Hogy mi?! - Na, ezt már érezhetően megértette. És nem örült neki túlzottan. Még a telefonon keresztül is rémisztő volt a kérdése.
 - Jaj, ne gondolj rosszra! Csak alszunk. Adott pizsamát is, meg minden. Nem kell aggódnotok!
 - Tess, ez... nonszensz, nem tudom, mit mondjak rá..!
   Még akarta volna folytatni, de kihasználtam, hogy levegőt vesz. - Nem is kell rá mondanod semmit, édesanyám. Szeretlek titeket! Szép álmokat, és puszild meg a többieket a nevemben!
   Villámgyorsan letettem, és úgy raktam le a kicsi asztalra a telefonomat, mintha lángolna. Már eleve le volt némítva, mert a buliban úgysem hallottam volna. Nem akartam, hogy fél percenként megszólaljon. Sóhajtva könyököltem a korlátra, és a néma, üres utcát figyeltem.
 - Emlékszem, amikor megcsókoltalak a szobádban, mikor az állásokat böngészted, úgy éreztem, annál jobban már nem szerethetlek.
   Harry minden jel szerint végzett a mosakodással, és most mellém lépett, és a derekamnál fogva magához húzott.
 - De már látom, hogy valahányszor meglátlak, csak újra beléd szeretek, még jobban, mint előző alkalommal - fejezte be, és csókot nyomott a homlokomra.
   Lehunytam a szememet, és beszívtam megnyugtató illatát. A karjai közé fészkeltem magam, és a mellkasába fúrtam az arcomat. Éreztem, hogy ásítanom kell, de nem volt elég időm rá, mert Harry hirtelen a térdem alá nyúlt, és felkapott. Az ágyhoz cipelt, gyengéden letett rá, és betakargatott a vékony pléddel, amire a nyár ellenére is szükség volt. Mellém feküdt, és szembe fordult velem.
   Ujjai a hajammal játszottak, én pedig továbbra is a mellkasán nyugtattam a fejem. Erős karjait körém fonta, és szorosan magához ölelt.
 - Szeretlek - motyogtam, és nem bírtam volna kitalálni, hogy az álmosság okozta kábultság mondatta-e velem, vagy valami más.
   Harry ellazult, és végigsimított a hátamon. - Én is szeretlek, Bella.
   Elmosolyodtam. Azt hiszem, még sosem aludtam el ilyen békésen, ennyire boldogan. Hallgattam Harry szívverését, éreztem a mellkasa ritmikus emelkedését és süllyedését, ahogy lassan mindketten elaludtunk. A lélegzete a hajamat csiklandozta.
   Hogy lehet valakit ennyire szeretni..?, kérdeztem magamtól, tanácstalanul.

Mocorgásra és nyöszörgésre ébredtem. Rémülten pattant fel a szemem, és a mellettem fekvő Harryre néztem. Arca fénylett az izzadságtól, ajka elnyílt, és ugyanazt az egy szót motyogta újra meg újra, de, hogy mit, azt nem tudtam kivenni. Karjaival a matracot csapdosta, és ide-oda kapta a fejét, mintha ismeretlenek vennék körül, akiket rémülten vesz szemügyre.
 - Harry! - könyököltem fel, és már rég kiment a szememből az álom.
   Megpofozgattam az arcát, és próbáltam megrázni a vállánál fogva, de nem sokat segített. - Harry! - emeltem fel a hangomat, és a hajába túrtam, de nem volt bátorságom megtépni, mert azért haragudott volna. A helyzet viszont egyre rosszabbodott. Harry megragadta a kezem, és erősen megrántotta. Nem törődtem a fájdalommal. Már hangosabban beszélt, így ki tudtam venni, mit mondott. Gemma nevét. Újra meg újra. Egyre inkább eluralkodott rajtam a félelmem, látva, hogy ebben a percben mennyire szenved. Vajon mit álmodhat? Nem akartam tudni. Csak azt akartam, hogy vége legyen, és megnyugodjon. Nem bírtam elviselni a látványt, hogy szenvedjen.
   Lovaglóülésben ráültem a hasára, igyekezve nem teljes súlyommal nehezedni rá, és erőteljesen pofozgatni kezdtem. Még mindig nem engedte el a csuklómat, és tudtam, hogy ujjai mély nyomokat fognak hagyni a bőrömön. Az ajkamba haraptam, és éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe.
 - Harry, kérlek, ébredj fel! - ráztam meg a kezemet, és a másikkal próbáltam lefeszegetni az ujjait a csuklómról.
   Előrehajoltam, hogy csókot nyomjak a szájára. Szabad kezemmel végigsimítottam a mellkasán, és majd az arcán, és az ujjam köré tekertem egy hajtincsét, hogy gyengéden meghúzzam.
   Egy szempillantás alatt lazult el, és ajkai mozogni kezdtek az enyémek alatt. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor végre elengedte a kezemet, és eltolta magától az arcomat, hogy szemügyre vegye a nyomokat a bőrömön. A lila, rózsaszín és kék árnyalataiban játszó mintázatról tudtam, hogy bárkinek, aki végigmér, feltűnik.
 - Istenem, ne haragudj! - szabadkozott, és végigcsókolta a kör alakú, kék-piros "karkötőt", amit az ujjai hagytak a csuklómon. - Nem akartam.
 - Tudom. Semmi baj - mondtam, és letöröltem a könnyeimet. Nem akartam fájdalmat okozni neki, de muszáj volt megszólalnom: - Gemma nevét mondtad álmodban.
   Összeszorította a száját, és próbált mosolyogni. - Mert róla álmodtam.
 - Szeretnéd elmondani?
 - Nem - rázta a fejét.
 - Oké - vontam vállat. - Megijesztettél. Olyan... rémült voltál. Csapdostál és remegtél...
 - Hé - fogta a kezei közé az arcomat, ahogy felült, és így a felsőteste az enyémnek simult, mert még mindig az ölében ültem. - Az álmok nem bánthatnak.
   De az igen, ha látom, hogy téged bántanak.
 - Haza kéne mennem - jegyeztem meg, és próbáltam felállni. Nem kellett volna itt aludnom. Nem kellett volna megtudnom, mi történt Gemmával. Nem kellett volna egy ilyen fájdalmat a nyakamba vennem.
 - Azt már nem - rázta meg a fejét Harry, és fél kézzel megállított. - Hiszen most fogsz eljönni velem anyámhoz.
   Bárgyún néztem rá, mire leesett a dolog. - De a szüleim...
 - Tudom, hogy jönni szeretnél - mosolyodott el Harry, és megsimogatta a hajam. - És szeretném hozzászoktatni Louist és Chloe-t, hogy mostantól nem az ő pici lányuk vagy, hanem...
 - Hanem a tied, mi? - sziszegtem hirtelen támadt dühvel, amiért a tulajdonaként tekintett rám.
 - Pontosan - vigyorodott el. - Tess, azzal, hogy bevallottad az érzéseidet irántam, felhatalmaztál arra, hogy a sajátomként tekintsek rád. Igaz, amúgy sem akartam volna másképp tekinteni rád, de... szeretek rád úgy gondolni, hogy az enyém vagy. A szüleid pedig soha nem fognak ezzel megbékélni, ha hagyod, hogy rajtuk múljon.
 - Harry, akkor sem játszhatok a bizalmukkal, bármit érzek is irántad! - Próbáltam kiszabadítani magamat a szorításából, de semmi esélyem nem volt. - És engedj el!
   Megtette, amit kértem, de, amikor felpattantam, hogy felöltözzek, követett. - Kérlek, legalább fordulj el! Szeretnék felöltözni!
   Megrázta a fejét, és elállta a fürdőszoba ajtaját, hogy oda se tudjak bemenni. - Te haragszol rám - közölte, és nem tudtam eldönteni, hogy kérdésnek szánja-e.
 - Még szép! - vágtam rá, és, ha megkérdezik tőlem, nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan mi dühített fel.
 - Nem kérheted, hogy bocsánatot kérjek azért, hogy azt mertem mondani, hogy az enyém vagy!
   Hozzávágtam a cipőmet, hogy forduljon már el, de sok értelme nem volt, így inkább a fal felé fordultam, és a pizsamafelső alá benyúlva vettem fel a melltartómat. Kibújtam a pólóból, elhajítottam, és felráncigáltam a tegnapi ruhámat. Mikor már rajtam volt, dühösen lehúztam a nadrágot is, hogy aztán utolsónak húzzam fel a bugyimat.
   Harry kikerekedett szemekkel nézett rám. - Szóval, most itt hagysz?
 - Nem mondtad el nekem, hogy miről álmodtál, és ebből arra következtetek, hogy nem bízol bennem! Utána meg a tulajdonodnak bélyegzel, és még azt sem engeded, hogy rendesen felöltözzek!
 - Mégis sikerült megoldanod, hogy semmit ne lássak belőled - vigyorodott el, és közelebb lépett. - Tessa, már tudod, hogy mennyire szeretlek. Azt is tudod, hogy Louiséknak mi a véleménye rólam. Megértheted, hogy félek elengedni téged, hogy aztán megint mindennek elhordjanak engem, mikor ott sem vagyok, hogy megvédjem magam. Nem akarlak elveszíteni, érted? Azt akarom, hogy bizonyos dolgokat tőlem tudj meg, és ne mástól! Nem akarom, hogy Chloe vagy Lou ellenem hangoljon, mikor elengedlek!
 - Értelek - suttogtam, nagyon hosszúnak tűnő csend után. - Na, miért nem indulunk már az anyukádhoz?


Azt hiszem, bajban vagyok, mert megint ott hagyom abba, ahol úgy érzem, pont nem szeretnétek, hogy vége legyen - de annyira nem is érdekel senkit, hiszen az eredeti háromból is már csak egy ember veszi a fáradságot, hogy kimutassa, hogy igenis érdekli a folytatás. Nem, tényleg nem bánom, sőt! Jó, ez nem igaz, bánom, de nem azért, mert az az egy biztatás nem jelent nekem eleget. Nagyon is sokat jelent. Csak az zavar, hogy nap mint nap szembesülök azzal, hogy a kétfejezetes blogok is több kommentet (és pipát és feliratkozást és oldalmegjelenítést) kapnak, mint én másfél évadnál. Szóval iszonyatosan hálás lennék, ha írna kommentet az, aki elolvasta. Jöhet hideg-meleg, egyetlen szóval is beérem, csak jelezzétek, hogy érdekel a történet folytatása! :)
Puszi: Nessa

2015. május 20., szerda

2. évad, 20. fejezet: Valóság

Peterhez fordultam, hogy közöljem, nem érzem jól magam, és kimegyek egy kicsit levegőzni - ez igaz is volt, mert a helyiség már tényleg kezdett elviselhetetlenül meleggé és levegőtlenné válni. Ő aggódva nézett rám, és többször is megkérdezte, hogy ne jöjjön-e velem, de biztosítottam, hogy jól leszek, és ne aggodalmaskodjon.
   Hogy ne gondolja meg magát, gyorsan felpattantam, és átléptem két, a földön smároló kamaszon és kikerültem egy teli gyomorból röhögő csoportot. Harry elállt az ajtóból, hogy elmehessek mellette, és nem is inkább hallottam, mint éreztem, hogy jön mögöttem.
   Kicsit távolabb mentem, hogy ne dübögjön tovább a fülemben annyira a dobhártyaszaggató zene. Harry nem nézett rám, inkább a lágy szellőben erőtlenül lengedező leveleket figyelte egy fa ágain. Úgy nézett ki, mintha tőlem várna kezdeményezést. Nem értettem, de próbáltam kitalálni, mit is mondhatnék egyáltalán.
 - Már csak egyszer mondom el - szólalt meg hirtelen, mire felé kaptam a fejem. - Nem érdekel, mit mondtak neked rólam a szüleid vagy akárki más, mert nem hazudok. Esküszöm bármire, amire szeretnéd, hogy amit most elmondok, mind igaz! - Közelebb lépett, de csak megállt előttem, mozdulatlanul, és nem ért hozzám. Mélyen a szemembe nézett, és, ha akartam volna, se lettem volna képes elszakítani tőle a pillantásom. Ezután csak mondta és mondta, mintha egy hatalmas súly szakadna le a válláról. - Fogalmad sincs, mit éltem át, mikor Chloe Louist választotta helyettem. Tudtam, hogy Louis a menedzsment miatt férkőzött Chlo közelébe, és tudtam, hogy nem érdemli meg Chloe-t. Nem voltam nagyképű, de abban azért biztos voltam, hogy jobban megérdemeltem őt, mint Louis. Az egész életemet vele terveztem el, és... soha ne tudd meg, milyen az, mikor egy apró hiba miatt romba dől minden, amiről álmodtál. - Szünetet tartott, és egy pillanatra elfordította a fejét, mintha nem akarná, hogy lássam, ahogy nedvesedik a szeme. - És megesküdtem, hogy nem hagyom annyiban. Tisztában voltam és vagyok vele, hogy ettől rossz embernek számítok, de úgy éreztem, tartoznak nekem annyival, hogy lássam, ahogy ők is szenvednek. Rájöttem, hogy, mivel egyikőjüket sem ölhetem meg, vagy ilyesmi, ezért valami közvetettebb módszert kell választanom. Mikor Chloe megszült téged, már tudtam, hogy... ha felnősz, a bizalmadba férkőzöm, és miután... - Rám nézett, és könyörögve szorította össze az ajkát. - Érted. Utána ott hagytalak volna. Utólag tényleg baromságnak látszik, de akkor nem így éreztem. El is kezdtem megvalósítani a tervemet... de megakadályoztad, hogy véghezvigyem.
   Makacsul néztem a szemébe, várva a folytatást. Bármennyire is fájt, amit velem tett, érdekelt, amit mondani akar, hiszen megesküdött, hogy az igazat fogja mondani. Amiket eddig közölt, megérintettek, és sikerült belegondolnom, hogy ő mit érezhetett. Fájt, de átéreztem.
 - Tetszettél. Tetszett a bizalmad, a naivságod, az ártatlan jóhiszeműséged... A csillogás, ahogy a fény megvillant a szemeidben. Először megrémítettek a szemeid, mert pont olyanok, mint Louiséi, de már nem zavar. Tetszett a közvetlen természeted, a kedvességed, és az, ahogy velem bántál - nem lenézően, ahogy mindenki más. Nem voltál lekezelő vagy bunkó vagy előítéletes, egyszerűen csak... önmagadat adtad. Önmagadat. Egy lányt, aki nem ismeri azt a szót, hogy bizalmatlanság. Úgy néztél ki, mint egy fényfolt a sötétségben; mindenkivel kedves voltál, nem képmutatóskodtál. Bakker, én csak azt akarom mondani...
   Két kézzel a hajába túrt, mielőtt megint felvette volna velem a szemkontaktust. - Sajnálom. Nem vagyok elég bátor, hogy egyszerűen kimondjam azt az egy szót, amit azóta akarok, hogy veled álmodtam. Nem érdemellek meg, ezt jól tudom. Egy olyan lány, mint te, egy olyan seggfej oldalán, mint én... De valahogy te olyan csodálatos vagy, hogy még én is úgy érzem, hogy meg tudnék javulni melletted. Érdemes tudnék lenni arra, hogy veled legyek, de csak akkor, ha biztosan tudom, hogy nem esem pofára, és nem hagysz el, mint az édesanyád annak idején. Pedig hidd el, már akkor eldöntöttem, hogy soha senkit nem fogok annyira szeretni, mint őt... De úgy tűnik, a döntés nem rajtam áll, mert akaratom ellenére is... mindegy. Azt hittem, már semmi nem fájhat, de te bebizonyítottad, hogy igen, mert amikor megcsókollak, és te visszacsókolsz, úgy érzem, szétrobban a szívem. Amikor kimondod a nevemet, mindegy, hogy haragosan vagy boldogan, felpezsdül a vérem, és úgy érzem, megfulladok. Felébresztettél bennem valamit, amit még Chloe iránt sem éreztem soha, pedig már akkor is azt hittem, hogy a világon mindennél jobban szeretem őt.
   Kinyúlt, és gyengéden a fülem mögé tűrte egy tincsemet, majd megfogta a kezemet, és folytatta.
 - Már nem szeretnék semmi mást, csak magamhoz szorítani, és addig csókolni, amíg már nem kapok levegőt. Szerintem másodpercek kérdése, és akkor is megteszem, ha tiltakozol - mosolyodott el keserűen.
   Könnyek égtek a szememben a vallomásától, de már nem a bánat miatt. Egyetlen pillanatra eszembe jutott Peter, de úgy éreztem, én már mindent megtettem, hogy őt tudjam szeretni, és nem megy. Égjek a pokolban az érzéketlenségemért, és azért, amit Peterrel teszek, de nem tudom tovább féken tartani az érzéseimet. És én Harryt szeretem, nem Petert.
    Gondolkodás nélkül a nyaka köré fontam a karom, és a vállába fúrtam az arcomat. Egy pillanat múlva megéreztem a forró karok szorítását magam körül, és tudtam, hogy jó helyen vagyok.
 - Szeretlek - mormolta a hajamba, én pedig úgy éreztem, mintha áramot vezetne a testembe a boldogság.
 - Én is szeretlek téged, Harry - feleltem. Nem terveztem el előre, hogy ki fogom mondani, de amint megtettem, tudtam, hogy igaz. Szeretem. És már nem tudom visszacsinálni.
 - Kérlek, mondd megint - fújta ki a levegőt szaggatottan.
 - Szeretlek - erősítettem meg mosolyogva.
   Váratlanul elnevette magát, és az ajkába harapott. - Még mindig úgy érzem, mintha csak álmodnálak. Hogy egy percen belül felébredek, és nem leszel sehol.
   A vallomásától elérzékenyültem. Szomjaztam a csókjára, de ő láthatóan habozott, mert csak simogatta a hajamat tovább, és csillogó szemekkel vizsgálta az arcomat, amitől úgy éreztem, mintha röntgeneznének.
 - Egyébként, csodálatosan nézel ki - mondta, miután tüzetesen végigmért.
   Elmosolyodtam, de nem feleltem. Boldog voltam. Végre annak a karjaiban, akit szerettem.
 - Várj itt - mondtam, miután elhatároztam magam, és megpróbáltam kibontakozni az öleléséből, pedig ezer évig is ott maradtam volna legszívesebben.
 - Hova mész? - kérdezte ijedten, és nem engedett el. Arca megfeszült, és valami furcsa arckifejezés vette át az uralmat felette.
 - Csak... szakítani Peterrel - mondtam lesütött szemekkel, és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna.
 - Akkor veled tartok - mosolyodott el hirtelen.
 - Nem, Harry, ezt egyedül kell elintéznem - ráztam a fejem szomorúan.
 - Akkor legalább hadd csókoljalak meg előtte - kérte. Olyan közel hajolt hozzám, hogy az orra a homlokomat súrolta, és egy göndör tincse megcsiklandozta a fülemet.
Mert én őt szeretem...
   Lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam. Megrogyasztotta a térdét, hogy rendesen elérjem, és szorosan átfonta a derekamat, pont, mikor a térdem úgy elgyengült, hogy már nem lettem volna képes megtartani magamat. Ezúttal én éreztem úgy, hogy álmodom. Hosszú csók volt, mégis úgy éreztem, mintha csak egy másodperc töredéke múlva történt volna, hogy Harry elhúzódott tőlem. Felnyögtem, mikor végighúzta a nyelvét az alsó ajkamon, és finoman megharapdálta. Akaratlanul is a nevét suttogtam, amitől érezhetően elmosolyodott.
 - Imádom, mikor kimondod a nevemet - vigyorgott rám magabiztosan, és végigsimított a kezemen.
 - És mi lenne, ha Haroldnak szólítanálak? - Próbáltam visszanyerni az uralmat a légzésem és az arcom felett, de nehezen ment.
 - Ne merészeld - tiltakozott. - De én hívhatlak mostantól Tessy-nek is, ugye? - tudakolta, és kisfiúsan kíváncsi arcot vágott.
 - Csak akkor, ha kislányosan viselkedek - ráncoltam a szemöldököm. - Azt hiszem, már kinőttem abból a becenévből.
 - Nem hinném - nevette el magát. - Harmadjára kellett elmondanom, hogy szeretlek, mire elért az agyadig. Ez elég kislányos észre vall - vigyorgott rám pimaszul.
   Lendült a kezem, hogy gyomorszájon üssem, de nevetve megállított. Semmi kedvem nem volt elválni tőle, és nem csak azért, mert épp Peterrel szándékoztam szakítani. Mellette szabadnak, önmagamnak éreztem magam, és nem kellett vigyáznom, hogy hogyan viselkedek vagy mit mondok, mert ő sem feszélyezte magát soha, mikor velem volt, akár káromkodásról, akár gúnyolódásról volt szó.
   De aztán megjelent előttem Peter. Istenem, vajon meggyűlöl majd? Éveken keresztül vele tervezgettem a jövőmet, vele találtunk ki képzeletbeli neveket a képzeletbeli gyerekeinknek, vele találtam ki, hogy milyen színű lesz a hálószobánk fala... Amióta viszont Harry megjelent az életemben, kimondhatatlanul eltávolodtam tőle, és az álmok, amik régen a mindenemet jelentették, mostanában eszembe sem jutottak. Hova lettek a pillangók a gyomromból, mikor meglátom? Mi történt a bizsergéssel, amit a kezemen érzek, mikor kézenfogva sétálunk?
   Az érzéseimmel már egyértelműen tisztában voltam, de vajon képes leszek-e Peter szemébe nézni, és közölni, hogy szakítani szeretnék vele? Kibírhatatlanul önző és szívtelen ember vagyok, ha megteszem, de már képtelen lettem volna tovább eljátszani, hogy közömbös vagyok Harry iránt. És őszintén szólva, nem is akartam eljátszani.
   Minél tovább húzom, annál nehezebb lesz, gondoltam. Harry valószínűleg olvashatott az arckifejezésemből, mert biztatóan megszorította a kezem. - Könnyebb vagy nehezebb lenne, ha veled tartanék?
   Tényleg, könnyebb lenne Harry jelenlétében, vagy nehezebb? Őszintén, fogalmam sem volt. Miért kell nekem egyáltalán ilyen döntéseket meghoznom? Miért nem lehet minden olyan... egyszerű, mint régen? Amikor még csak Petert láttam magam előtt, és a vele tervezett, közös jövőmet. Amikor nem kellett azon aggódnom, hogy mennyire bánthatom meg azzal, ha azt mondom, szakítsunk. Hiányzott az az időszak, de rájöttem, hogy semmire nem cserélném el azt az érzést, hogy most Harry tart a karjaiban.
   És mit szólnak majd a szüleim, ha megtudják, hogy szakítottam Peterrel, Harryért? Ez költői kérdés volt. Pontosan tudom, mit szólnak. Apu annyira elhűl a meglepődéstől és a dühtől, hogy egy percig semmit nem szól, csak mered rám, mintha legszívesebben felnyársalna, anya meg... rosszabb esetben egy szót sem szól, jobb esetben kiabálni kezd velem. De őszintén, én mit mondanék, ha a lányom összeállna valakivel, aki az apja lehetne? Meg alapjáraton: mit szólnának a szüleim, ha egy velem egykorú, de agyontetovált, cigifüggő, alkoholista drogossal kezdenék járni ahelyett a fiú helyett, akit mindketten imádtak, aki jó fej, aki rendes, jól nevelt, normális? Megőrültem.
 - Tess - lengette meg a kezét az arcom előtt kedvesen Harry. - Figyelsz? - Bólintottam, mire felsóhajtott. - Kérlek, őszintén válaszolj arra, amit kérdezek. Ne gondolj arra, hogy megbántasz-e vele, vagy ilyesmi, mert esküszöm, hogy nem! Szereted Petert?
   Jó kérdés. Már nem igazán tudtam, mit érzek azon kívül, hogy Harryt szeretem.
 - Nem tudok elképzelni magamnak egy olyan életet, amiben ő nincs benne - suttogtam őszintén, és nem mertem Harryre nézni. - De... el sem tudom képzelni, hogy vele legyek... Szeretem, de csak barátként.
   Harry arcán megkönnyebbülés és szeretet futott át. Abban a pillanatban eszméltem rá, mennyire vak voltam, amikor nem hittem el neki, hogy szeret. Amikor a szüleim hazaértek, és könyörögve bizonygatta, hogy muszáj elhinnem neki, hogy szeret. Aztán, amikor a temetőben mondta. Majd itt, Alexék háza előtt világosodtam meg. Harry érzései az arcára vannak írva! Arra az arcra, amit a nap minden pillanatában magam előtt látok. Az arcra, amit az extra-mazochista életmód és szenvedés és hosszú évek súlya sem tudott elrontani, mert még mindig ott csillogott a szemében az a fiatalos erő, ami valószínűleg húsz évvel ezelőtt is ott volt. Az arca mintha megváltozott, megkeményedett volna a régi képei óta, amiket a neten nézegettem, de nem tűnt el egészen. Harry örök fiatal.
   Hallottam valamikor azt az idézetet, hogy az ember valahogy mindig vissza akar térni ahhoz az énjéhez, amivel boldognak érezte magát. Harry nagyon-nagyon régen volt boldog, és azóta sem hagyta el a reményt. Azóta is, még, ha csak titkon is, de várta, hogy valami csoda folytán ismét boldog lehessen.
   És ahogy rám nézett, ahogy a kezemet fogta és ahogy a hajamat simogatta, és, ahogy már annyiszor megcsókolt, az egyértelműen azt jelentette, hogy fontos vagyok neki. Hogy szeret. Én pedig... nem hagyhatom cserben őt Peterért. Egyszerűen azért, mert Peter fiatal, és semmi baja. Harry viszont... ha most azt mondanám, hogy nem szeretem, és hagyjon békén, azt nem heverné ki. Nem akartam megint azt a fájdalmat látni az arcán, amit a szüleim hazatérésekor és a temetőben láttam rajta, mikor elutasítottam. Akármilyen is... én csak őt szerethetem.
   Felszegtem a fejem, és elszántan néztem Harry szemébe. A zöld íriszek megcsillantak a halovány lámpafénynél, amit a közvilágítás nyújtott, és láttam, hogy ajkai mosolyra húzódnak. És az érzés, ami a látványtól elöntött, többet jelentett, mint Peter kedvessége vagy viccelődése. Harryből szavak nélkül is sugároztak az érzések, és egy pillantásával megbabonázott. Valóságnak éreztem, míg Peterről éveken keresztül úgy hittem, hogy csak álmodom.
 - Nem akarlak olyanra kényszeríteni, amit nem akarsz - mondta Harry, hirtelen elbizonytalanodva. - És látom rajtad, hogy fáj, amit tenni készülsz. De nem tudom rávenni magam, hogy lemondjak rólad.
   Elnevettem magam a boldogságtól, és attól is, ahogy próbált olyan utat találni magában, hogy nekem jó legyen. - Ez nem baj, Harry.
   Muszáj volt túlesnem a dolgon. Kértem Harryt, hogy várjon meg idekint, én pedig nyugalmat erőszakoltam magamra, és visszamentem a távozásom óta még zajosabbá és nyomasztóbbá vált házba. A folyosón álló lányok olyan srácokkal smároltak, akiket valószínűleg ott láttak először. Néhányan a fürdőszoba előtt várakoztak, és, amennyire kihallottam - na, meg amennyire a szagon éreztem -, már jó néhányan hányhattak is a belépőm előtt. Az ajkamba harapva léptem a nappaliba, és néztem körül, pillantásommal Petert keresve.
   A nyakamat nyújtogattam, hogy rátaláljak, de mintha köddé lett volna. Épp azon voltam, hogy megforduljak, amikor a mozdulatomat megakadályozta az, hogy beleütköztem valakibe. Fel kellett pillantanom, hogy a szőke hajú srác arcába nézhessek.
 - Bocsánat - motyogtam, és megpróbáltam kikerülni, de elém állt.
 - Semmi baj, bébi - vigyorodott el. - Ha gondolod, máshogy is összeütközhetünk.
   Kedvem lett volna elrohanni, de erre nem lett volna lehetőségem, ha abban a percben meg nem jelenik mellettem Peter, és vált egy sokatmondó pillantást a sráccal. Alacsonyabb volt ugyan a szőkeségnél, de jóval erősebb is. - Húzz a picsába, és próbálkozz másnál, faszkalap - közölte egyszerűen, és egy biztató mosollyal illette zaklatómat, majd megfogta a kezemet, és elhúzott onnan.
 - Köszi - mondtam hálásan, és ránéztem.
 - Ugyan már, Tess. Semmiség - felelte. - Épp indultam volna ki, hogy megkeresselek, mert már régen elvoltál, és aggódtam.
 - Peter, azt hiszem, mondanom kell valamit. - Most, hogy itt állt előttem, és érdeklődve a szemembe nézett, hirtelen mintha ólomsúllyal szakadt volna rám a tény, hogy szakítani akarok vele. Vele: az első igazi szerelmemmel, az első álmommal, a sráccal, aki a mindenemet jelentette négy éven keresztül, és akivel az utóbbi két évben minden fontos dologban egymás mellett álltunk. Vele, aki rajongott értem. És akiért én is rajongtam, bármennyire is próbáltam elfelejteni azt, hogy igenis így érzek.
 - Szeretnéd, hogy inkább kimenjünk? - kérdezte.
   Ne, akartam felelni, mert odakint volt Harry, és, ha Peter meglátja, akkor közel a világvége. Idebent viszont percenként nekünk jött valaki, és a dübögő zene sem könnyítette meg a kommunikációt. Nem így akartam szakítani Pettel. Bólintottam, mire megfogta a kezemet, és elindult előttem, utat törve az emberek között nekem, amiért hálás voltam.
 - Nagyon komolynak tűnsz, Bells - jegyezte meg, mikor már kinn álltunk a hűvös éjszakában az amúgy csendes utcán. Háttal álltam a helynek, ahol Harryt hagytam, de biztosra vettem, hogy minden szót hall valahonnan, ahol épp van.
 - Pet, azt hiszem... - Gyerünk, Tess, a francba, mondd már ki, ess túl rajta! Az első mondat után könnyebb lesz! - Szakítanunk kell.
   Peter arca megfagyott, csak az egyik arcizma rándult meg, mintha megütöttem volna. Nyelt egy nagyot, és összevonta a szemöldökét. - Húha, Tess, nevetni akarok, de ez nem volt jó poén. Elhagyott a fantáziád? - kacsintott rám vigyorogva.
 - Nem vicceltem. - A könnyek valahol mélyen már útjukra indultak, hogy kitörjenek belőlem, de egyenlőre visszanyeltem őket. - Tényleg szakítani szeretnék veled, Peter.
   Pillanatokba telt, mire eljutott a tudatáig, és akkor a szemei elsötétültek. Kicsit mintha elsápadt volna, bár nem láttam tökéletesen a fényviszonyok és az árnyékok miatt. Erősebben kezdte szorítani a kezemet, és lépett egyet felém. Valószínűleg nem bírt megszólalni, mert csak megtörten suttogta azt az egyetlen szót: Miért?
   Már próbáltam kigondolni, hogy mit mondok neki, de nem voltam jó hazudozó, úgyhogy kénytelen voltam az igazságot választani. - Hazudtam neked. Mindig Harry kezdeményezett, amikor megcsókolt, de engem nem hagyott teljesen hidegen, és legtöbbször visszacsókoltam. - Figyeltem az arcát, és tudtam, hogy közel állok a síráshoz. - Bármennyire nem akartam is, de belészerettem, és ezt már nem tudom visszacsinálni. Azt hittem, te vagy a mindenem, és nagyon szerettelek, hidd el, de Harry miatt már nem tudlak. Annyira sajnálom!
   Szólásra nyitotta a száját, de aztán megint becsukta. Csak nézett rám, elkeseredetten, úgy, mintha a szívét téptem volna ki. Mintha valaki az én szívemet is kitépte volna...
 - Kérlek, ne haragudj rám, Pet! Boldog lennék, ha barátok maradhatnánk, és kérlek, hidd el, hogy ez nem a te hibád! Igazán, te voltál a legszebb dolog, ami történhetett velem, de egyszer minden elmúlik. - Lehajtottam a fejemet, és éreztem, hogy egy könnycseppem hullik a járdára.
   Azt akartam, hogy ordítson, hogy megrázzon és megszidjon, hogy hogy mondhatok ilyeneket. Mi voltunk az álompár. Peter és Tessa, akik mindenki szerint összeillettek, és akik már az esküvőjüket és a gyerekeiket tervezgették. Hova tűnt belőlem a várakozás arra, hogy az álmaim vele teljesüljenek be?
   Peter nagy sokára megszólalt. Nem volt a hangjában harag. - Gondolom, nem segítene a dolgon, ha azt mondanám, hogy a világon mindennél és mindenkinél jobban szeretlek téged.
   Megráztam a fejemet, és abban a pillanatban kicsordultak a könnyeim.
 - Annyira sajnálom - ismételtem sután. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, amivel enyhíthetném Peter fájdalmát és a saját bűntudatomat. - Ne haragudj - mondtam, és hátra léptem egyet. - Kérlek, vigyázz magadra, és ne haragudj.
   Peter megrázta a fejét, és elfordult. - Szia - motyogtam elveszetten, és sarkon fordultam.
   Olyan volt, mintha egy soktonnás súly szakadt volna le rólam, csak azért, hogy egy hasonlóan nehéz hulljon a helyébe.
   Gondolkodás nélkül elvágtattam Harry mellett, aki láthatólag már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit. Belefojtottam a szót, mert nem akartam többet Peterre gondolni. Helyette inkább feltettem a két kérdést, ami abban a pillanatban merült fel bennem.
 - Egyáltalán hogy kerültél ide, Alex bulijába? És mit kerestél a temetőben?
   Harry megtorpant, és halványan elmosolyodott, mielőtt megfogalmazta volna a válaszát.


Tádá, és igen, itt hagyom abba! Már csak fegyverként használható dolgokkal merek kimenni az utcára a sok fenyegetés miatt, amit tőletek kapok, de kicsit se bánom! Egyre kevesebb kommentet kapok, de engem igazából az sem zavarna, ha csak magamnak írnám a blogot. Azért, ha valakinek tetszett, ne szégyellje kommentben is leírni. ;) El sem tudom hinni, hogy már a második évadból is a huszadik fejezetet taposom...
Vigyázzatok magatokra, tanuljatok, éljen az év végi hajrá és a hullafáradt napok!

2015. május 15., péntek

2. évad, 19. fejezet: Amerre a szívem húz

Richard és anya kitalálták, hogy el kéne menniük a temetőbe az édesanyjukhoz. Erre már Adele is felkapta a fejét, hiszen Chloe és Richard anyja mellé volt temetve az apjuk - a személy, aki összekötötte őket, mint féltestvéreket. Én is szerettem volna velük menni, apa pedig felajánlotta, hogy szívesen vigyáz a többiekre, amíg távol vagyunk.
   Már jártam ott, de a nagybátyámmal és a nagynénémmel még soha. De, mikor odaértünk a nagyszüleim sírjához, úgy éreztem, nem tartozom oda a három gyászoló közé, akik közelről ismerték és szerették azokat, akik most a föld alatt fekszenek. Halkan szóltam anyának, hogy sétálgatni fogok, és majd felhívom Petert, hogy elmenjünk valahova együtt. Engedékenyen bólintott - tudta, hogy nem hazudnék neki.
   Írtam SMS-t Peternek, hogy jöjjön értem a temető bejáratához, vagy, ha még nem vagyok ott a megbeszélt időpontban, akkor jöjjön be, hátha valamiért visszamentem anyáékhoz. Még volt időm, úgyhogy csöndesen járkáltam egyik sír mellől a másikig, mindegyiken megnézve a nevet, és kiszámolva, hogy az évszámok alapján mennyit élhetett. Voltak, akik húsz évesen hunytak el, de voltak, akik a kilencvenet is megérték. Eltűnődtem, én vajon meddig élek majd, és hol, milyen formában ér utol a végzetem. Ha megkérdeztek volna, hogy hogyan szeretnék meghalni, nem tudtam volna a választ. Peterrel, felelte volna a régi énem, az, aki még nem tudta, milyen íze van Harold Edward Styles csókjának, de nem éreztem helyesnek, hogy most arra gondoljak, inkább Harryvel.
   Sok mindent tettem, ami nem helyes. A legjobb, amit tehetek, hogy megpróbálom jóvátenni, és visszatérni a régi kerékvágásba. Amikor még minden egyszerű volt.
 - Nem számítottam rá, hogy itt futunk össze - szólalt meg egy ismerős hang előlem, nekem pedig végigfutott a hideg a hátamon a rekedtes, túlvilági hangot hallva.
 - Tegyünk is úgy, mintha nem futottunk volna össze, rendben? - néztem rá a lehető legközönyösebb arckifejezéssel, és jó messzire kikerültem, miközben elmentem mellette, hogy ne állíthasson meg.
   De megtette. Egyetlen hatalmas lépéssel elég közel ért hozzám ahhoz, hogy ujjait az enyémekbe fonja, és már-már biztatóan megszorítsa őket.
 - Kérlek, Tess, engedd, hogy megmagyarázzam... mindent. - A komoly, csendesen kérlelő zöld szemeknek akkor sem tudtam volna ellenállni, ha nem a szerelmem szemei lettek volna. Hallgattam, Harry pedig hadarva folytatta, mintha félne, hogy nem hallgatom végig - amit fontolgattam is, tekintve, hogy mit tett velem. - Tényleg úgy fogtam hozzá, hogy játszok veled. - Elfordítottam a fejem, és a macskaköves ösvényt szuggeráltam, de meg mertem volna esküdni rá, hogy a számat nézi. - Hogy kihasznállak, a bizalmadba férkőzöm aztán pedig átverlek, mikor már... mikor már az enyém vagy. - Szaggatottan fújta ki a levegőt, és minden erőfeszítés nélkül meghúzta a kezemet, hogy közelebb kerüljek hozzá. Mentolos illatú lehelete a bőrömet csiklandozta, és lehunytam a szememet, mert libabőrös lettem tőle. - De megváltoztak az érzéseim - halkult el a hangja. - Azt hiszem... Basszus. - Válogatott szitkokat szórva elfordult, elengedte a kezemet, és odébb lépett. A hajába túrt, ezzel felborzolva az egyébként is fésületlen zuhatagot.
   Csendben meredtem magam elé, mert tudtam, ha ránézek, megsajnálom, és elgyengülök. Vártam. Amikor továbbra sem nézett rám vagy szólalt meg, azon voltam, hogy elindulok, mert Peter nemsokára megérkezik. Bizonytalanul léptem egyet, de erre ő, mintha valaki álomból ébresztette volna, elém pattant, és egyik kezével megfogta a kezemet, a másikkal pedig a fülem mögé gyűrte pár hajtincsemet, és az arcomat kezdte simogatni. - Tudod, nehezen beszélek az érzéseimről. Húsz éve nem tettem, egyszer sem. És előtte is megbántam, amikor elhamarkodottan közöltem őket, és kihasználtak. - Közelebb lépett. - De szeretlek, és nem vagyok képes lemondani rólad.
   A szavai közöttünk függtek egy láthatatlan kötélen, ami összekötött bennünket. Legalábbis én így éreztem. De aztán eszembe jutott, hogy hasonló, ha nem is ilyen szép szavakkal áltatott, mikor azt mondta, hogy akar engem. Az is lehet, sőt, valószínű, hogy ez is a színészkedésének a része, és arra való, hogy a történtek után is megbízzak benne, és akkor még nagyobbat essek, mikor kiderül, hogy átvert. Nem bírtam volna elviselni. És különben is, mit akart volna Harry tőlem? Képtelen voltam neki elhinni, amit mondott, mert tényleg képtelenség volt.
   Döntésre jutottam. Lábujjhegyre álltam, és az arcához hajoltam, hogy egyetlen rövid, gyengéd puszit nyomjak az ajkaira. Elakadt a lélegzete a meglepetéstől, és már mozdult volna, hogy igazi csókba formálja, de időben elhúzódtam tőle ahhoz, hogy ezt ne tudja megtenni. Keserű mosollyal az arcomon néztem rá, és próbáltam nem úgy beszélni, mint aki menten elsírja magát.
 - Nem tudok hinni neked - ráztam a fejem, és éreztem, hogy az erőlködéseim ellenére is könnyes lesz a szemem. - Már nem. Sajnálom. Biztos ezt is azért csinálod, hogy átverj és kihasználj, hogy aztán eldobhass.
   Elnevette magát, és a másik kezét is az arcomra helyezte. - Ez jó vicc volt. Nem gondoltad komolyan, igaz? - Ajkain bizonytalan mosoly játszott. - Csak... azért mondod, hogy megrémíts, nem? Azt akarod, hogy könyörögjek neked, erről van szó? Mert akkor szíves örömest megteszem - vigyorodott el.
   Megráztam a fejem.
 - Nem. Kérlek, Harry, csak felejtsük el egymást, jó?
   Léptem egyet oldalra, miután sietve lefejtettem a kezeit az arcomról, de a derekamra tette a kezét, ezzel maradásra késztetve. - Hülyéskedsz, igaz? - ráncolta a homlokát sután. - Nem tudnálak elfelejteni. És nem is akarnálak. Te vagy a legszebb dolog az életemben már hosszú idők óta, sőt, talán az egészben te vagy a legszebb.
 - Sajnálom, Harry - hajtottam le a fejem.
   Harry szólásra nyitotta a száját, de lépések ütötték meg a fülünket. - Ég veled - suttogtam, és kikerültem, hogy elinduljak Peter felé.
 - Nem - rázta a fejét zaklatottan, és megragadta a karomat. - Nem hagyhatsz itt. Már megmondtam, hogy érzek, nem? - vigyorodott el kényszerűen.
 - Ha nem engeded el - hangzott fel Peter komoly, mély hangja -, én is megtanítok neked valamilyen érzést, de azt nem fogod megköszönni.
 - Eressz el, Harry - kértem csendesen, nyugodt hangon.
 - Hát nem érted meg, hogy szeretlek?! - hajolt közelebb követelőző hangon. - A kurva életbe, ne őrjíts már meg!
 - Szia - közöltem élesen, és kihúztam a kezemet a kezéből, majd kikerültem, hogy csatlakozzak Peterhez. - Menjünk - kértem lágyan, ő pedig előre engedett. Visszanézve láttam, hogy vált egy pillantást Harryvel, de nem akartam tudni, hogy miért, úgyhogy inkább előre fordultam, és elindultam. Peter mellém lépett, megfogta a kezem, és lágyan megszorította. Lehunytam a szemem, és éreztem, hogy egy könny gördül végig az arcomon.
   Peternek is kénytelen voltam szóról szóra elmondani az egészet. Már nem volt mit titkolni, és nem is akartam volna erőlködni vele, hogy titkoljam. Megérdemelte, hogy tudja az igazat. Ennél sokkal többet is megérdemelt, és én még ezt is megtagadtam tőle az utóbbi időben.
   Az ajkamba harapva vártam a válaszát, de az sokáig nem jött. Láttam rajta, hogy ő is legalább annyira gondolkozik a válaszán, mint én azon, hogy mit fog mondani. Aztán végre kinyitotta a száját.
 - Értem - közölte. Azt hittem, ennyi, de folytatta. - És tudod mit? Nem számít. - Kikerekedett szemekkel meredtem rá, ő pedig megállt, és szembefordult velem. - Akármit csinálsz, Tess, én mindig szeretni foglak - közölte, a kezeimet fogva. - És tudom, hogy magadtól soha nem tettél volna ilyet. Annak a mocsoknak jelentős része volt benne... - Az a jelentős mocsok úgy csókol, hogy beleremeg az egész testem. - Nem haragszom rád, és látom rajtad, hogy bánod. - Bánom, de nem annyira, mint azt, hogy most otthagytam. Kerüljön bármibe: csalódásba, sírásba, fájdalomba, inkább ott maradtam volna a karjai között legalább addig, amíg úgy tesz, mintha szeretne, mintsem szenvedjek nélküle. - Minden rendben van, Bella - simított végig az arccsontomon, de valamiért ez most nem váltott ki belőlem olyan érzéseket, mint régen. Vagy amilyeneket Harry érintése váltott volna ki. - Most már vége. Semmi baj.
   A mosolyától és a mogyoróbarna szemeitől el kellett volna olvadnom, de nem éreztem semmit, csak önvádat és csalódottságot. Vajon Harry ott van még a temetőben? Vagy már meggondolta magát, és elküldene a francba, ha visszamennék?
 - Jövő héten lesz Alex születésnapi partija - kezdte újságolni pár perccel később vidáman Peter. - Mindkettőnket meghívott. Lesz pia és valami diszkószerűség is, de ne aggódj, nem lesz baj, nem rúgunk be, vagy ilyesmi. A felelsz vagy merszben pedig nem kell részt vennünk, ha nem akarunk. Na, mit szólnál hozzá?
   Végre kimozdulhatnék, és nem kéne örökké Harryre gondolnom. És oda még apáék is elengednének, egy alapos kioktatás után, miszerint ne igyak olyat, amibe beletehettek valamit, ne igyak alkoholt, ne fogadjak el kábszert, és a többi. Meg Peter is ott lesz. És Alex, aki jó haverunk már évek óta.

 - Egyszerűen... gyönyörű vagy - nyögte ki végre Peter, mikor már percek óta tátott szájjal bámult rám.
   Zavarba esve simítottam le a ruhámat, és elpirulva pillantottam Peterre, hogy szavak nélkül megköszönjem a bókot. Nagyon nehezen sikerült eldöntenem, hogy mit vegyek föl egy születésnapi partira, ami lehetőleg olyan is, amiben apu kienged a lakásból, de végül azt hiszem, sikerült. A hajamat szabadon hagytam, mert nem tudtam jobbat kitalálni. - Mehetünk - mosolyogtam a barátomra, ő pedig fülig érő szájjal fogta meg a kezemet, és nyitotta ki előttem az ajtót.
 - Aztán vigyázz rá! - dugta be az előszobába a fejét apu, és villámló szemekkel mérte végig Petert, mintegy hipnotizálva, hogy igenis vigyázzon rám, felém pedig még egy utolsó lesújtó pillantást vetett, amiért ennyire, hogy a korábbi szavaival éljek, "sokatmondó" ruhában merek menni egy buliba.
 - Tess, éjfélre itthon legyél! És nincs ivászat, meg semmi ilyesmi! - hallottam anya hangját a konyhából, mire megforgattam a szemem, és durcásan néztem Peterre, aki csendben majd' megszakadt a röhögéstől a szüleim aggodalmaskodásain.
 - Ígérem - kiabáltam vissza, és már kevés hiányzott, hogy kínomban elnevessem magam. Már vagy másfél órányi kiképzést kaptam, mielőtt Peter egyáltalán ideért volna.
 - Komolyan, ha eddig be akartam volna rúgni, ezek után elment volna tőle a kedvem - ecseteltem Petnek, mikor már kézenfogva sétáltunk a járdán. Alex nem lakott messze, és nem láttuk értelmét emiatt taxival menni.
 - Nem mintha hagynám, hogy berúgj - kacsintott rám Pet.
 - Hé, te megszabod, mit tegyek? - hördültem fel.
 - Még szép - röhögte el magát, és belement a játékba. - A férfi az úr, és a nő azt teszi, amit a férfiak mondanak neki. Így van vagy így van?
   Kiöltöttem rá a nyelvem. - Azt te csak szeretnéd. Nem baj, ha majd zsarnokoskodsz, hozzád vágok pár tányért, és el vagy intézve - villantottam rá édeskés mosolyt.
 - Te - állított meg és húzott közelebb magához. - Ha eltöröd a tányérokat, elhagylak - duruzsolta, és végigsimított az arccsontomon.
 - Csak próbáld meg - vágtam vissza, de a barna szemek sugarában szinte elolvadtam. - Akkor még néhány vázát is kapsz a képedbe.
   Némán szemeztünk egymással, és ez többet mondott minden szónál. A mosolyomat semmi nem tudta volna letörni.
 - Azt hiszem, mennünk kéne, ha nem akarunk utolsóként megérkezni - jegyezte meg Peter rekedtes hangon, és nagy, mackóbarna szemei csillogtak. Bólintottam.
   Már javában tombolt a zene, mikor megérkeztünk. Néhányan odakint cigiztek vagy beszélgettek, de a legtöbben egyértelműen az elég nagy házban lézengett, táncolt, ivott, vagy egyszerűen csak ücsörgött. Az ünnepelt egy kupac, már kibontott ajándék közepén állt, és épp egy sokadik barátjának köszönte meg a tőle kapott meglepetést. Mi is beálltunk a többiek közé. Mikor Alex meglátott bennünket, lelkesen felkiáltott.
 - Pet, Tessa! - jött oda hozzánk, és engem előbb baráti mackóölelésbe vont, Peterrel pedig kezet ráztak. - Örülök, hogy eljöttetek.
 - Nemigen vetted volna észre, ha nem jövünk el, ebben a tömegben - vigyorgott rá Peter.
 - Lehetséges - nevette el magát Alex, és a kezemben szorongatott ajándéktasakra esett a pillantása. - A picsába, Pet, megmondtam, hogy nem kell ajándék! Kértelek, hogy tiltsd meg, hogy ajándékot vegyen! - dühöngött, mintha ott se lennék, de a szája sarkában mosoly bujkált.
 - Tudnád, mennyire akaratos nőszemély - pislantott rám laposan Pet, sejtelmesen mosolyogva. - Próbáltam lebeszélni, de tudod, imád vásárolni, azt meg főleg, ha külön indoka is van rá. - Határozottan megböktem, mintha haragudnék.
 - Nehogy elhidd neki, Alex, esküszöm, hogy ő háromszor annyi időt tölt el a boltokban, mint én! - szálltam be a vitába, mert vissza akartam vágni. Igenis, nem voltam boltmániás!
 - Persze, mert a testvéreimnek veszek játékokat az anyám utasítására! - fogta a fejét barátom, és már csorgott a könnye a nevetéstől, ahogy Alexnek is. - Komolyan, Tess, mára ennyi röhögőgörcs már elég, köszönöm szépen!
   Válasz helyett pimasz vigyorral rákacsintottam.
 - Egyébként rohadt jól nézel ki, Tess - közölte Alex, mire Peter mintha egy árnyalatnyival szorosabban fogta volna a kezemet.
 - Köszi, Alex, te is - mosolyogtam rá, és megszorítottam Peter kezét.
   Átnyújtottam a zacskót, és figyeltem az arcát, hogy lássam a reakcióját. - Basszus, Tessa - nyögött fel, és fülig érő szájjal pillantott rám. - Nagyon köszönöm, csajszi! Király vagy!
   A kedvenc sorozata DVD-je volt, az összes évad, a kimaradt jelenetekkel és egy exkluzív interjúval a rendezővel. Nem volt jobb ötletem, és gondoltam, ez még tuti nincs meg neki, és örülne. Alex vidáman megölelt, aztán elnézést kért, mert a többiekkel kellett foglalkoznia, de még azt kívánta nekünk előtte, hogy érezzük jól magunkat.
   Peter hozott nekünk innivalót, majd beszélgettünk pár ismerősével, akik ott voltak. Már nem emlékszem, miért, de az ajtó felé fordultam, és... megláttam őt, az ajtófélfának támaszkodva, és engem nézve.
   Az érzések úgy rohantak meg, mint a víz, mikor letépik előtte a gátat. A pillantása perzselte a bőrömet, és úgy éreztem, a lelkemig lát vele. A lábaim elgyengültek, és hirtelen szédülni kezdtem a fülledt levegőjű, zsúfolt szobában attól az érzéstől, hogy ő már sosem lehet velem. Elküldtem, és amúgy is csak hazugság volt minden, amit igaznak hittem köztünk. Mégis, ahogy néztem azokat a zöld szemeket, megbabonázva, hipnotizálva, és nem tudtam eltépni róla a pillantásomat, úgy éreztem, mintha a bűntudat és a könyörgés sütne belőlük. Gombóc szorult a torkomba. Hibát követtem el?
   Visszafordultam Peterékhez, hogy visszakapcsolódjak a beszélgetéshez, de már nem volt rá alkalmam, mert az ünnepelt felpattant a kanapéra, és elkiáltotta magát, hogy a vendégek rá figyeljenek.
 - Srácok, felelsz vagy mersz parti, aki benne van, üljön le ide egy körbe, és egy percen belül kezdjük!
   Peterre néztem, ő pedig vidáman bólintott, úgyhogy leültünk a szőnyegre a körbe, ahol a többiek már egymást lökdösték, hogy helyet foglalhassanak. Egy számomra ismeretlen srác hajította a kör közepére az üveget, és pörgette meg. Az Alexre mutatott, ő pedig a kérdést meg sem várva vágta rá, hogy mer.
   Ez ment már egy jó ideje, amikor Alex harmadik vagy negyedik alkalommal válaszolt a "felelsz vagy mersz?" kérdésre, és utána megpörgette az üveget. Izgatottan pislantottam a tárgyra, aminek a hegye éppen rám mutatott.
 - Tessa - nézett rám csillogó szemmel Alex. Látszott, hogy már nem keveset ivott. - Felelsz vagy mersz?
 - Merek - feleltem sóhajtva, és zakatoló szívvel vártam a feladatomat. A szemem sarkából láttam, ahogy Harry még mindig az ajtófélfának támaszkodva áll.
 - Nyelves csók Peterrel, legalább egy percig - mondta végül, miután a mellette ülő haverja a fülébe súgott valamit. - Még mindig azt hiszem, hogy Peter csak felbérelt téged, hogy játszd el a barátnőjét. Magától sose szerzett volna ilyen csajt - röhögte el magát.
 - Nem kell hozzá megjegyzést fűzni, Alex - jegyezte meg hidegen Peter, de engedelmesen megfogta a kezem, és az ölébe húzott. Maga felé fordított, egy másodpercre a szemembe nézett, mintegy bocsánatkérően, mielőtt ajkai az enyémekhez értek.
   Vártam, mikor rándul görcsbe a gyomrom, s hogy mikor kezdenek el lepkék szárnyalni a hasamban az érzéstől, hogy megcsókol - méghozzá tüzesen, és meglehetősen hosszan. De semmi. Az agyam egyedül Harry miatt zakatolt. Vajon még mindig ott áll? Vagy csak hallucináltam, hogy ott van egyáltalán, azért, mert már meghülyültem?
   Gondtalan hujjogatás és éljenzés fogadta a csókunkat, és persze gúnyos megjegyzések, amiket inkább csak elengedtem a fülem mellett. Peter nagy sokára elengedett, én pedig ziháló mellkassal ültem vissza a helyemre. Félve néztem Harryre, és észrevettem, hogy mozog a szája. Felé fordítottam a fejemet, és próbáltam kivenni, mit mond. Harmadszorra ismételte el, mire felfogtam. Beszélnünk kell.
   Tiltakozón ráztam a fejem, mire ő gúnyosan elmosolyodott, és szavanként, artikulálva közölte: Ha nem jössz ide, odamegyek, és elrángatlak.
   Remélem, tudod, hogy azt hívják erőszaknak, gondolta az eszem még ép fele, de tudtam, hogy a szívem merre húz. Tudtam, hogy őrültség. Tudtam, hogy ezzel mindenkinek csak ártok - Peternek, magamnak, a szüleimnek, akik bíztak bennem... Nem mondtam, hogy nem érdekel mindez, de van, aki jobban. És az a valaki nem más, mint ő. Csakis ő.

2015. május 8., péntek

2. évad, 18. fejezet: Félig élőn csak, és félig holtan...

Anya és apa fogadásának alkalmából Richard, Adele, a testvéreim és én közös erővel kitakarítottuk és feldíszítettük a lakást. Az ajtó fölé egy hatalmas welcome-feliratot biggyesztettünk, Adele és én pedig egész délelőtt a konyhában ügyködtünk, hogy valami rendes ebédet üssünk össze, mire a szüleim hazaérnek. Még Peterrel is beszéltem telefonon, hogy holnap reggel elmegyünk együtt edzeni, és ez a gondolat bearanyozta az egész napomat, tudván, hogy Peter mindig halálra nevettet, és az egész napomat jobbá teszi egyetlen találkozásunk alatt is. Ebben nagyon tehetséges volt.
   És végre sikerült megfeledkeznem Harryről. Igaz, a nagybátyám és a nagynéném váratlan felbukkanása, egy egész napos takarítás, egész délelőttös főzés és egy, a barátommal való találka lefixálása kellett hozzá, de végre elfelejtettem. Egészen addig, míg meg nem jelent nálunk, amikor épp a kertben lévő fákat aggattuk tele csillogó karácsonyfadíszekkel - nem volt karácsony, de tudtam, hogy, ha anya nem is, de apu biztosan értékelni fogja az elmés (vagy elmebeteg) ötletet.
   Richard és Adele régi ismerősként üdvözölték, gyanútlanul, mintha hozzájuk nem ért volna el az az évtizedes hidegség, amivel a szüleim kezelték Harryt valamelyik vélt vagy valós hibájáért. Még nevettek is valamin, de nem értettem, mert egy szempillantás alatt kereket oldottam, mintha nem érezném jól magamat. Jodi aggódva ajánlotta fel, hogy velem jön, de megráztam a fejem, és felrohantam a lépcsőn, hátha Harrynek nem lesz bátorsága utánam jönni. Nem tudom, talán abban reménykedtem, hogy azért jött, hogy odalent beszélgessen Richardékkal, vagy ilyesmi - bármit, csak ne jöjjön a közelembe. Már éppen elfelejtettem, gondoltam, fohászkodva. Csak hagyjon békén, hogy elfelejthessem az egészet. Hogy megcsaltam Petert, és, hogy titkon még jó érzés is volt megcsókolni Harryt.
   A szobám erkélye a hátsó kertre nézett. Oda menekültem, hogy a többiek még véletlenül se láthassanak. Úgy emlékeztem, hogy bezártam a reteszt, mikor bejöttem a szobámba, de valószínűleg nem, mert a szemem sarkából is láttam, ahogy Harry alakja megáll mellettem.
   Nem tudtam, mit mondhatnék, amitől végre leszáll rólam, de nem is hagyott elég időt, hogy kitaláljam, mert határozottan a korláthoz nyomott, és durván megcsókolt. Borostája felsértette a bőrt az arcomon, ajkait pedig vadul dörzsölte az enyémekhez. Fájdalmasan felnyögtem, de tudtam, hogy esélyem sincs ellenállni, tekintve, hogy kétszer annyit nyom, mint én, és sokkal erősebb is. Normál esetben az álláig értem, de nem zavartatta magát azzal, hogy lehajoljon hozzám; helyette a korlátra ültetett. Félnem kellett volna, hogy leesek, de nem féltem. Tudtam, hogy Harry megtart. Bíztam benne, de fogalmam sem volt, miért.
 - Nem. Várhatod. El. Tőlem - mondta akadozva Harry, mert minden szó után ismét megcsókolt vagy a nyakamba fúrta az arcát, és a fogai közé vette vékony, érzékeny bőrömet. - Hogy. Rólad. Is. Lemondjak - fejezte be a mondandóját, és, miközben egyik óriási tenyerét továbbra is a hátamon tartotta, hogy ne essek le, a másikkal erősen a hajamba túrt. Jelentősen megtépte néhány tincsemet, de nem tudtam volna ennél kellemesebb fájdalmat elképzelni.
   Mintha ösztönösen emeltem volna meg a csípőmet, hogy a lábaimat összekulcsoljam széles, izmos hátán. Kábultan csókoltam vissza, és a göndör tincsek közé vezettem az ujjaimat, és meghuzigáltam őket. Férfias morgással fejezte ki, hogy nem bánja, és, ha ez lehetséges, még erőszakosabban szorított magához. Az arcom, a nyakam és a vállaim égtek ott, ahol Harry borostája kidörzsölte őket, de kicsit sem érdekelt.
 - Bassza meg - szitkozódott Harry, és nemsokára megértettem, miért. Ott, ahol a csípőm hozzáért, éreztem, hogy megkeményedik. - Mi a picsát művelsz velem?! - mormolta, és a szavait talán dühösnek szánta, de a hangja nem volt az.
   Bármennyire is elárasztotta a testemet a forróság, amit Harry váltott ki belőlem, mintha egy másik világból hallottam volna meg a többiek kórusban történő felkiáltását, miszerint "isten hozott itthon!". Úgy éreztem, forogni kezd körülöttem a világ, és a gyomrom összerándult. Erőtlenül ütögetni kezdtem Harry hátát.
 - Tegyél le - nyöszörögtem gyakorlatilag a szájába. Más lehetőséget nemigen hagyott, tekintve, hogy akkor sem tudtam volna elhúzódni tőle acélkemény karjainak köszönhetően, ha nem lett volna mögöttem az emeletnyi magas üresség, ami miatt nem akartam hátra húzódni.
   Harry alig érezhetően megrázta a fejét, helyette a jobb kezét a fenekem alá csúsztatva gyengéden fölemelt, és beoldalgott velem a szobába, mielőtt villámgyorsan lerakott volna az ágyra. Ajkai egy pillanatra sem hagyták el az enyémeket, miközben hanyatt döntött. Tenyerével végigsimított a haspólómból kivillanó oldalamon, amitől libabőrös lettem, és összerezzentem.
 - Kérlek, Harry - próbálkoztam újra, mikor egy pillanatra a nyakamat kezdte kényeztetni. - A szüleim... már megérkeztek...
 - Nem érdekel - adta a tudtomra Harry, miközben egy pillanatra elhúzódott tőlem, és szemügyre vehettem az arcát - kipirult bőrét, a homlokán gyöngyöző, apró izzadságcseppeket, és a szokottnál több árnyalatnyival sötétebb szemét. - Ha kell, a földbe döngölöm Tomlinsont, de nem hagyom, hogy elvegyen tőlem. - Elégedett mosolyra húzta a száját. Ziháló mellkasa az enyémhez ért. - Annyira akarlak, hogy nem kapok levegőt, Tess - mormolta lágyan, én pedig úgy éreztem, szétolvadok alatta. Teljesen elvette az eszemet. - Imádom, ahogy a tested reagál nekem. Ahogy libabőrös leszel, ahogy összerezzensz az érintésemre... És megőrjítesz vele.
   Amikor lépéseket hallottam, már tudtam, hogy késő lenne megpróbálnom elhúzódni tőle. Egy életre magához bilincselte a szívemet.

Nem tudom szavakkal leírni azt, ahogy apa lereagálta a jelenetet, amire belépett a szobámba. Louis felháborodott hangja csengett a fülemben még azon ritka és nagyon rövid alkalmakkor is, amikor épp levegőt vett, hogy folytassa. Természetesen Harry hangja is csatlakozott hozzá, és nem tudtam eldönteni, hogy melyikük hangereje sérti jobban a fülemet.
   Furcsa tompasággal hallgattam, ahogy apa Harryvel üvölt, és közben szinte rám sem néz. De tudtam, hogy ez nem ok a megkönnyebbülésre - rám majd akkor kerül sor, amikor Harry elment. A göndör férfi pár igen erőteljes szava után úgy látszott, mintha apám kis híján felrobbanna.
   De legalább végre megtudtam, miért voltak annyira idegenek egymással eddig. A beszélgetésből kiderült, hogy Harry szerelmes volt anyába, és sosem tudott igazán lemondani róla. Ez szülte a konfliktust közte és Louis között, de nem is ez, hanem inkább a fenyegetés, amivel Harry előállt a szüleim esküvőjének a napján az anyámnak. Örülnöm kellett volna, hogy végre megtudom a választ a kérdésre, ami annyira foglalkoztatott, vagy legalább őrjöngenem a fájdalomtól.
 - Ó, és mondd csak, mikor akartad elmondani neki, hogy csak az irántunk érzett gyűlöleted miatt kell neked?! - harsogta Louis, de eltompult füleim már csak fájva fogták fel a hanghullámokat - vagy tsunamikat, tekintve apu hangerejét. - Közben vagy azután, hogy elérted a célodat, és megbecstelenítetted a lányomat?!
   Harry élénken gesztikulálva ordibált vissza neki valamit, de az agyam addigra már leállt, és ugyanazt az egy információt ismételgette magában újra és újra. Csak egy játék voltam, ütött belém a felismerés, és úgy éreztem, mintha valaki szétfeszítené egy éles késsel a szívemet. Csak arra voltam jó, hogy kihasználjon, és az én fájdalmamat látva a szüleim szenvedjenek azért, amit vele tettek.
   Harry feje szélviharként fordult felém, és pár hosszú lépéssel odajött hozzám. Louis láthatóan igyekezett távol tartani tőlem, és elrángatni, de Harry kőszoborként mozdulatlan maradt, a két keze közé fogta az arcomat, és komolyan nézett a szemembe. - Nem hiheted el neki ezeket - mondta könyörgőn, én pedig éreztem, hogy a könnyek patakokban csorognak le az arcomon. - Tényleg így kezdtem bele, de utána... Tess, az érzéseim irántad nem hazugságok..!
   Nem kellett hallanom Louis reakcióját ahhoz, hogy eldöntsem, én mit tegyek. Végtelen csalódottsággal pillantottam le az előttem guggoló Harryre, és - dühtől, vagy akármi mástól - reszkető kezeit lefejtve az arcomról elhúzódtam tőle. - Ha azt várod, hogy a történtek után bármit is elhiggyek neked - válaszoltam erőtlen, a sírástól rekedt hangon, akadozva -, akkor idiótább vagy, mint amennyire elmebeteg.
   Apu véleménynyilvánítása elnyomta az enyémet, de láttam Harryn, hogy minden szavam eljutott a füléig. A kezeimet fogó ujjai a húsomba nyomódtak, miközben tovább magyarázott, könyörgött - de már nem voltam képes a szemébe nézni, és kétségbeesett hangja sem jutott el az agyamig.
 - Menj el innen - kértem, ugyanolyan szelíd, érzéketlen hangon, mint az előbb, figyelmen kívül hagyva elkeseredett magyarázkodását.
 - Nem - rázta a fejét határozottan Harry, és göndör fürtjei kétségbeesetten csapdostak a feje körül. - A kurva életbe, miért nem látod, hogy szerelmes vagyok beléd?! - A hangja elhalt, ahogy elhúztam a kezemet, és elfordítottam a fejemet.
 - Nem hiszem el. Tűnj a szemem elől, légy szíves - ismételtem, és továbbra sem néztem rá.
   A kezével az állam alá nyúlt, hogy maga felé fordítson, de apa megragadta a karját, és talpra ráncigálta. Éreztem, hogy Harry nem veszi le rólam a pillantását, de nem voltam képes a szemébe nézni. Tudtam: hogyha a szemébe nézek, elveszem bennük. Már a pislogás is fájt; a sós cseppek mintha savként égették volna a szemeimet és a bőrömet.
 - Hallottad, amit mondott, Harry - hallottam meg anya gyengéd, halk, visszafogottan csalódott hangját, ami megkönnyebbülésként hatott az eddigi ordibálások közepette. - Menj el.
   Harry többször is erőtlenül elismételte a nevemet, de én az ölemben tartott kezeimet néztem, amiken még mindig ott voltak az ujjainak a nyomai, akárcsak a szívemen ejtett sebek, amiket a hazugságaival és a képmutatásával okozott.
   Miután sikerült elérni, hogy Harry elhagyja a házat, láttam apán, hogy azonnal nekem ugrana a fejmosásával, de anya a karjára tette a kezét, és megkérte, hogy majd később; várja meg, míg egy kicsit megnyugszom, mert úgyis emésztem magam eléggé, nem kell rögtön rám zúdítania a véleményét. Hálásan akartam anyára nézni, de már kimentek a szobámból, és hallottam, hogy kívülről ráfordítják a kulcsot az ajtó zárjára. Hát, a szobafogságom is kezdetét vette.
    Nem mintha bármi kedvem lett volna bárhova is menni. Úgy éreztem, a könnyeim megvakítanak, és a szívemben valaki egy tőrt forgat szüntelenül. Nehezen szedtem a levegőt - úgy éreztem, mintha az ájulás környékezne, pedig tudtam, hogy csak túláradó érzéseim miatt érzek így.
   Értéktelennek éreztem magam. A telefonom megszólalt, de gondolkodás nélkül utasítottam el Harry hívását. Már a nevére gondolva is zokogva a párnámba fúrtam a fejemet, és akkor még eszembe sem jutott, mit tett velem. Harry gyűlölte anyát azért, amiért Louist választotta, Louist pedig azért, mert elvette tőle Chloe-t. És úgy kalkulált, hogy elég, ha nekem okoz fájdalmat - a bizalmamba férkőzik, majd elárul -, és attól a szüleimnek is fájni fog.
   És én elhittem neki mindent. Eddig nem ismertem be, de amikor azt mondta, hogy szeret, és, hogy akar, én hittem neki. És tudom, hogy mennyire kevés választott el attól, hogy valóban szakítsak Peterrel azért, hogy Harryvel legyek. Ha belegondolok, hogy már majdnem megtettem. Mi lett volna, ha megteszem, és csak azután derül ki, Harry milyen is valójában? Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy legalább ez nem így történt, de úgy éreztem, nekem akármi jobb lenne, mint a jelenlegi helyzetem.
   Vártam, hogy a sírásom alábbhagyjon, de nem történt semmi ilyesmi. Percről percre elkapott a sírás, és hiába próbáltam visszafogni magam, hangos zokogással tört rám. Mire megtöröltem a szememet és kifújtam az orromat, megismétlődött. Zihálva próbáltam levegőt venni, de olyan volt, mintha valaki egy gombócot gyömöszölt volna a légcsövembe.
   Valami furcsa, félálomszerű borzadályba süppedtem, de szinte perceken belül felriadtam belőle, mert természetesen Harryről álmodtam. Nem voltam benne biztos, hogy mit, de abban igen, hogy Ő szerepelt benne.
   Feldúltan léptem ki az erkélyre, és azt a helyet bámultam a korlát mellett, ahol nemrég még Harry tartott a karjaiban. A bőröm enyhén bizsergett az emlék hatására, ahogy ápolatlan borostája a bőrömet dörzsöli. Eszembe jutott a hangja, ahogy beszél hozzám, és a vágy, ami benne tombolt - miattam. Hát, mostanra tudom, hogy az egész hazugság volt. Késő bánat. Túl közel engedtem magamhoz, és, bár még nem történt meg az, amit Harry a leginkább akart, mégis úgy éreztem, mintha összetörte volna a szívemet; így is volt. Nem feküdtünk le, és nem is voltunk egy pár, mégis úgy éreztem, elhagyott, becsapott engem.

Már felkúszott a hold az égre, amikor hallottam, hogy elfordul a kulcs a zárban, és valaki bekopog.
 - Gyere - szóltam, előre tudva, hogy ki az.
   Apu csöndesen jött oda hozzám. Én az ágyamon ültem, a térdeimet magamhoz ölelve és a fejemet rájuk hajtva, még mindig félig élőn csak, és félig holtan.
 - Én... nem tudom, mit mondjak - vallotta be apu, mikor leült mellém.
   Alatta besüppedt az ágy, így én akaratomon kívül is felé dőltem, és mire észbe kaptam, már a vállára hajtottam a fejem, és megállás nélkül zokogtam.
 - Én viszont tudom, apa - hüppögtem, nehezen formálva a szavakat. - Azt, hogy sajnálom. Tudom, mekkorát csalódtál bennem, és megérteném azt is, ha évekre szobafogságra ítélnél. Ne kérdezd meg, miért csináltam ilyet, mert én nem akartam, de... Harry olyan kedves volt, elragadó, és annyira... különleges - ejtettem ki a szót, mikor végre rájöttem, hogy azt keresem. - Nem értettem, miért nem álltok vele szóba soha, mikor régen bandatársak voltatok, és meg akartam tudni. Ezért is mentem vele el diszkóba egyszer. Alec bizonyára elmondta nektek, hogy alkoholtól büdösen jöttem haza, de azt nem Harry itatta velem, és csak egy pohár volt, mert az egyik ismerősöm is ott volt... Mikor már megcsókolt, próbáltam elmondani Peternek párszor, hogy megcsaltam, mert úgy éreztem, ha már megcsaltam, legalább tudja meg, de nem ment! A bűntudat fokozatosan szétmarcangolt, és mindig elhatároztam, hogy véget vetek az egésznek, de aztán mindig találkoztam Harryvel, és vagy nem voltam elég határozott, vagy eleve belém fojtotta a szót azzal, hogy... - Itt megakadtam. Az ember nem is gondolná, mennyire nehéz az apjával arról beszélnie, hogy a volt legjobb barátjával csókolózott.
 - Értem, kicsim - bólogatott Louis, és a hangja fojtott volt ugyan, de szinte sugárzott az egész testéből a harag. - Hidd el, ha a kezem közé kerül, széttépem azt a barmot, megígérem!
 - Ne - mosolyodtam el örömtelenül. - Azt nem akarom. Nem vagyok bosszúálló. Összetörte a szívemet, de képtelen lennék hagyni, hogy kárt tegyetek egymásban.
   Egy ideig mindketten hallgattunk. Aztán apu törte meg a csendet:
 - Amikor megszülettél, végig az járt a fejemben, hogy nem leszek elég jó apád. De megesküdtem, hogy minden erőmmel védelmezni foglak minden rossztól. Hogy vigyázok majd rád, bármi legyen is. Erre én... fogtam magam, és hetekre itt hagytalak téged, hogy vigyázz mind a hét testvéredre, lásd el a háztartást... Annyira önző és idióta és bunkó és barom voltam, Tess! - túrt a hajába, és idegesen fújta ki a levegőt.
 - Nem, apa - suttogtam, mire rám nézett, és mintha a saját szemeim pillantottak volna vissza rám. - Te vagy a legjobb apa, akit csak el tudok képzelni. - Rámosolyogtam, bár tudtam, mennyire erőtlen az a mosoly.
   Elnevette magát, és hitetlenül rázta a fejét, de átölelte a vállamat, és magához szorított. - Lehet, hogy nem pont most lenne itt az ideje, hogy ezt mondjam, de... nagyon büszke vagyok rád, kicsim. Nem te tehettél róla, hidd el! - Nem mondta, miről, de anélkül is tudtam. - Ha Harry még egyszer a közeledbe merészkedik, a szart is kiverem belőle, ne aggódj.

Miután apa kiment, azzal az utasítással, hogy feküdjek le aludni, mert késő van már, én éberen bámultam a plafont. Még a pizsamámat sem vettem át, a zuhanyzásról nem is beszélve. Szüntelenül újabb és újabb könnyek buggyantak ki a szemeimből, és nem tudtam ellenük mit tenni. Úgy éreztem, már semminek nincs értelme. Először nem értettem, miért gondolom így. Hogy miért érzem úgy magam, mint akinek összetörték a szívét; mint aki értéktelenné vált.
   De ahogy olvasatlanul kitöröltem a Harrytől kapott kilenc SMS-t, rájöttem. Nem az fájt a legjobban, hogy elárultam Petert valakiért, aki csak kihasznált. Nem az fájt, hogy meghazudtoltam önmagam, és nem az, hogy csalódást okoztam mindenkinek, beleértve magamat is.
   Egyvalami fájt úgy igazán, szívtépően. Az, hogy Harry nem szeret.
   Magam is megrémültem azon, hogy ez a tény mennyire megérint. Hiszen nem is értettem, mit vártam egyáltalán valakitől, aki húsz éve nem is találkozott a családjával, és a ringyók jelentik az egyedüli társaságát. Akinek az alkoholon, a cigin és a kábítószeren kívül semmi nem számít. Aki a legjobb barátjának is tönkretette volna az életét, ha ezzel elveheti tőle a nőt, akit szeret, és aki boldog azzal a férfival. Miért vágytam egy olyan férfi szeretetére, aki húsz évvel idősebb nálam? Miért voltam boldog, ha Harry megcsókolt, mikor ott volt nekem Peter, aki évek óta többet jelentett nekem, mint bármi és bárki más a világon? Csak ott, összetörve heverve az ágyon kisírt szemekkel és vörös képpel, jöttem rá, hogy miért. És elképedtem azon, hogy miért nem jutott eszembe ez a kicseszett egyszerű válasz eddig.
   A válasz az volt, hogy szerettem. Nem barátként és nem is ismerősként, nem embertársamként... hanem mint egy személyt, aki az életemet jelenti. És ez, akárhonnan néztem, abszurd volt. Semmit nem tudtam róla. Nem ismertem. Nem tudtam, mi a legnagyobb álma, vagy hova menne el legszívesebben, és kivel. Nem tudtam róla még annyit sem, hogy mi a kedvenc színe. Semmit. Mégis szerettem. Jobban, mint Petert, akivel négy éve ismertük egymást, és ebből két éve jártunk.
   De miért..? Mi fogott meg Harryben, amiért így éreztem iránta? Mi volt benne, ami Peterben nem? És egyáltalán, hogy lehetne összehasonlítani ezt a két srácot, mikor olyanok, mint föld és ég?
   Fogalmam sem volt. De egy dologban sajnos halálosan biztos voltam. Bármit is éreztem eddig vagy ebben a pillanatban, már nem számított. Harrynek csak játék voltam. Eszköz. Nem szeretett, csak szépen eljátszotta, hogy igen... Azért, hogy bosszút álljon. És valamiért ez jobban fájt, mintha azt mondta volna, hogy nem szeret. Mert akkor, én, naiv liba, tudtam volna, mihez tartsam magam.
   De már tényleg nem számít. Hiszen akárhogy is érez ő irántam, én már visszavonhatatlanul beleszerettem.


Sziasztok! Nos, igen, amint látjátok, ezúttal hamarabb hoztam a folytatást, de csak azért, mert annyira belejöttem, hogy észre se vettem, és már meg is írtam; azonkívül alig várom, hogy halljam a véleményeteket róla (khm, ja, rejtett célzás :P)! Szóval ismételten térden állva könyörgök mindenkinek, akinek megvan a véleménye a fejezetről vagy a blogomról úgy összességében - mindegy, hogy jó vagy rossz vélemény -, ne habozzon megírni! Minden egyes szónak örülök, ameddig az építő kritikát vagy értelmes véleményt tartalmaz!
És azt hiszem, itt az ideje, hogy hirdessem magamat: nemrég nyitottam két blogot is, az egyiket olyanoknak ajánlom, akik nem vetik meg a fantasyt, és szívesen olvasnának egy fantasy-re hajazó történetet. :) Ugyan még csak a prológus van fent, de már dolgozom a folytatáson, és sokat lendítene a motivációmon pár kedves szó kommentbe! ;) A másik blogom pedig teljesen más: kritikákkal és ehhez hasonló, vagy épp teljesen más dolgokkal foglalkozik, olyasmikkel, mint a blogokra való karakterek, vagy épp dalszövegfordítások. Ha van időtök, feltétlenül hagyjatok ott valami nyomot magatok után, és, ha gondoljátok, rendelhettek is. :)
Megint elhúztam ezt egy kicsit, de annyit még szeretnék elmondani, hogy hiába nem ismerem egyikőtöket sem, mindannyian beloptátok magatokat a szívembe - még azok is, akik soha nem veszik a fáradságot, hogy kommenteljenek vagy pipáljanak vagy feliratkozzanak, de azért látom, hogy itt rejtőznek valahol, mert az oldalmegjelenítések nem hazudnak (tényleg, már több, mint 25 ezer van, jesszusom, köszönöm, srácok)!
Mindannyian vigyázzatok magatokra, és legyetek rosszak. :3
Sok puszi és ölelés: Nessa
U.I.: A kommentelésről se feledkezzetek el! ;)