Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2015. április 28., kedd

2. évad, 16. fejezet: Mi történik velem..?

Miután megreggeliztünk, Peter egy örökkévalóságnak tűnő ideig búcsúzkodott, és a végén, bármennyire is bűntudatom volt ettől, legszívesebben rákiabáltam volna, hogy menjen már. Sikerült megállnom.
   Vacilláltam azon, hogy a testvéreimmel mi legyen. Végül arra jutottam, hogy mindenkinek jobb, ha Harry és én nem tudunk kettesben maradni. Már épp maradtam volna ennél az elképzelésnél, amikor Alec közölte, hogy ő bizony megnézi megint az X-Ment, amire már Jason és Ashton is felkapta a fejét. Mivel Ash nézte, nézte Becky is. Jodi kijelentette, hogy ideje tanulnia - igen, tényleg, már csak két hónapja lenne rá; igazat adok neki, nagyon sürgős kívülről megtanulni az egész biológia tankönyvet -, és, ha valaki zavarni meri, azt agyoncsapja. Ezzel be is zárkózott a szobájába, a többiek pedig Alec szobájába, hogy nézzék a filmet. Grace Beth azt mondta, álmos, úgyhogy lefektettem aludni, miután elhúztam a szobája függönyeit. Egyedül Emilia nem akart felmenni az emeletre.
 - Kimegyek a kertbe játszani a kutyákkal - mondta, én pedig bólintottam, de ő már nem láthatta, mert rohant is kifelé. Aha, tehát ez nem kérdés volt, gondoltam mosolyogva.
   Mikor Harry megérkezett, Emilia rohant kinyitni előtte a kertkaput. Én a házajtóban álltam, és szórakozottan figyeltem, ahogy Harry, arcán széles vigyorral, mond valamit a húgomnak, gondolom, köszön neki, majd felkapja, és megpörgeti. Em visítva nevetett, barna haja csapdosott pufók gyerekarca körül. Miután letette, Harry csikizni kezdte a hasát, mintha ugyan megérezte volna, hogy Rosie arra a legérzékenyebb. A kislány összegörnyedt a nevetéstől, Harry viszont tovább kínozta. Mikor befejezte, és Em pihegve visszanyerte az egyensúlyát, Hazz pillantása rám esett. Csillogó szemeit szórakozottan legeltette rajtam, és furcsa arckifejezése nélkül is rájöttem volna, mennyire részeg, abból, ahogy bizonytalanul, botladozva elindult felém. Emilia visszaszaladt a hátsó kertbe, hogy a kutyával kergetőzzön, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom attól, hogy megint Harryvel lehetek.
 - Szia - köszönt.
 - Szia.
   Bizonytalanul lépdeltem be a házba, ő mögöttem. Kérdés nélkül leült, jobban mondva lefeküdt a kanapéra, és ásítva nyújtózott egyet. Megforgattam a szemem a gondolatra, hogy anya mit szólna, ha látná, hogy valaki cipőben a kanapé közelébe mert menni.
 - Kérsz valamit inni? - kérdeztem.
 - Szerintem eleget ittam már - vigyorgott rám.
 - Nagyon vicces vagy - forgattam meg a szemem. - Vízre vagy valami üdítőre gondoltam.
 - Üdítő - felelte.
   Tölteni akartam egy pohárba, de közbeszólt:
 - Hozd ide a dobozt inkább, szomjas vagyok.
   Furcsán nézhettem rá, mert elröhögte magát, de azért odavittem neki a dobozos üdítőt. A kimosott szőnyeget valószínűleg túl gondatlanul tettem vissza a helyére, mert elestem a sarkában. Elejtettem a narancslevet, amit addig a kezemben tartottam, és... egyenesen Harryre zuhantam.
   Úgy nézett ki, mint akire rászállt egy porszem - meg sem rezzent attól, hogy ráestem. Fel akartam állni, hogy ne lássa, ahogy elvörösödöm, de megfogta a kezemet, és elmosolyodott. Arcunkat csupán pár centi választotta el egymástól, amitől akaratlanul is gyorsabban kezdtem szedni a levegőt.
 - Ne - tiltakoztam erőtlenül, amikor Harry felemelte a fejét, hogy ajkaink összeérjenek.
 - Ne makacskodj már annyit - mordult fel dühösen, mégis gyengéden.
   Bal kezét a csípőmre tette, hogy ne tudjak elmenekülni, a másikkal pedig a hajamba túrt, és maga felé húzta a fejemet. Puha ajkai az enyémeket súrolták, mielőtt igazán megcsókolt volna. Ebben nyoma sem volt kíméletlenségnek vagy erőszakoskodásnak - olyan gyengéden, puhán és kedvesen csókolt, hogy úgy éreztem, belehalok, ha abbahagyja. Nem is tette, még legalább percekig, bár nem igazán tudtam számon tartani az időt. A mellkasomon éreztem az ő szívének dobogását is, ami megnyugtatott. Forró teste az enyémhez simult, de nem bántam. Ennél kellemesebb érzést ki sem tudtam volna találni.
   Lépéseket és vakkanásokat hallottam, és habozás nélkül felpattantam. Harry értetlenül felnyögött, ami úgy hangzott, mint a nevem, de nem voltam benne biztos.
   De már késő volt. Emilia az ajtóban állt, és bizonyára látta, mit műveltünk, mielőtt talpra kászálódtam volna. Tátott szájjal torpant meg a nappali ajtajában, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy a föld alá süllyedni vagy meghalni lenne-e jobb.
 - Csak... Meggondoltam magam - hebegte a húgom. - Nézem az X-Ment a többiekkel...
   Azzal már rohant is fel a lépcsőn, mint akit üldöznek. Hallottam, hogy Harry felül, én pedig reményvesztetten rogytam le a kanapéra, és a tenyerembe temettem az arcomat. Nem tudom, mikor kezdtem el bőgni, csak azt éreztem, hogy valami nedves, meleg izé áztatja a kezeimet.
 - Tess..? Jól vagy? - kérdezte bizonytalan, elveszett hangon Harry. A kérdés hallatán felzokogtam. - Mi a baj?
   Erre már elnevettem magam. Most a részegség, vagy a puszta idiótaság miatt nem érti, hogy mi a fenéért sírok?
 - Hogy mi a baj? - kaptam fel a fejem, és haragosan ránéztem. - Emilia meglátott, az a baj!
 - És? - ráncolta a szemöldökét. Nem értette, ez számomra miért zavaró.
 - Mikor a szüleim hazajönnek, elmondja nekik! - fakadtam ki.
 - Szégyellsz?
 - Hogy mi van?! - A pillantása olyan elgyötört volt, hogy nem hittem, hogy viccel. - Harry, barátom van! Te pedig az apám lehetnél! Szerinted mit gondolna anya vagy apa, ha megtudná, hogy a lányuk egy agyontetovált, drogfüggő, alkoholista taggal jár? Mindezt alapjáraton, egy velem egykorú srác esetében! De te régen az apám legjobb barátja voltál! Még benned is csalódni fognak! Én meg... megcsalom a barátomat, aki két éve a legszebb dolog az életemben!
   Harry úgy nézett ki, mint egy sírás előtt álló kisgyerek. Fel akart állni, de öntudatlanul a keze után nyúltam, és belecsimpaszkodtam, mint egy óvodás. A pillantásából semmit nem tudtam kiolvasni.
 - Mintha utaltál volna rá, hogy hagyjalak békén, mert a tökéletes szüleid még a végén csalódnak benned - szűrte a fogai között.
   Eltátott szájjal álltam fel, hogy szembe kerüljek vele. Azonnal megbántam, mert természetesen még mindig egy fejjel alacsonyabb voltam nála, és jóval gyengébb is. - Harry, én... - kezdtem sután. - Szeretnék veled lenni, de... ez lehetetlen.
 - Azt mondod, szeretnél velem lenni? - kerekedett ki a szeme.
   Bólintottam. - Igen, de ott van Peter, a családom...
 - Nem számít - vigyorodott el hirtelen. - Egyikük sem számít. Csak te meg én! - Úgy nézett ki, mint aki örömében legszívesebben ugrálna. Mosolyognom kellett.
   Bármilyen lehetetlen is volt a szituáció, a lelkesedését látva mintha elszívták volna az aggodalmamat. Nem bírtam levakarni az idióta mosolyt az arcomról, Harry meg csak állt előttem, és boldogan nézett rám.
 - Megoldjuk, rendben? - fogta meg mindkét kezem, és még mindig mosolygott. - Louist és Chloét majd én megoldom, te pedig lepattintod azt a barmot, és megvagyunk! - Elégedetten vigyorgott, mint aki egy csodás tervet eszelt ki.
   Elsápadtam, és lesütöttem a szememet. Tudtam, hogy ez következik, de mégsem voltam képes bólintani rá.
 - Mi az? - kérdezte.
 - Harry, hidd el, szeretném, de... képtelen vagyok szakítani Peterrel! Igaz, valahányszor vele vagyok, csak rád tudok gondolni, de ő mégiscsak a barátom, és bízik bennem! - Könnyes lett a szemem a gondolatra, mekkorát csalódna ezért bennem Peter és a szüleim is.
   Mi történik velem..? Ha belehalok, se tudtam volna megmondani, mit érzek most pontosan. Muszáj volt választanom, de az életem árán se lettem volna képes rá. Harry csillogó szemekkel nézett rám, de ezúttal nem tudtam érzelmet leolvasni az arcáról sem.
 - Értem - bólintott mereven.
 - Kérlek, ne haragudj..! - kezdtem volna könyörögni, de közbevágott:
 - Nincs miért haragudnom - rázta a fejét lemondóan. - Egész életemben második voltam. Második gyerek, második szerelem, második szerencsétlen... Nem baj, Tess - mosolyodott el örömtelenül, majd az ajkába harapott, mint aki a sírást tartja vissza. - Bocs, hogy zavartalak. Szia.
 - Harry! - kiáltottam rá elképedve, és ösztönösen nyúltam a keze után.
    Forró tenyere elnyelte az én apró, törékeny kézfejemet, de nem bántam. A pillantásunk találkozott, én pedig legszívesebben elsüllyedtem volna attól, hogy fájdalmat kellett okoznom neki. Mert, bármily hihetetlen, tényleg fájt neki, hogy visszautasítottam: nem sokat tudok az emberekről, de amit Harryn láttam, az egyértelműen fájdalom volt.
 - Kérlek, ne haragudj rám - ismételtem csökönyösen, és éreztem, hogy a könnyek elárasztják a szemeimet.
   Gyötrődve nézett végig az arcomon, mintha azt vizsgálná, szívatom-e, vagy nem tudom. Az ajkába harapott, majd szabad kezével tanácstalanul a hajába túrt, de a másik kezét nem húzta el tőlem.
 - Nem lehetek az, amit vársz tőlem - motyogta, és leginkább csak a szájáról tudtam leolvasni, hogy mit mond, mert annyira rekedtes és halk volt. - Nem tudok úgy itt maradni, hogy csak barátok legyünk. Képtelen vagyok rá. Szeretném, ha csak barátok lennénk, de nem megy, Tessa.
   Nyeltem egy nagyot, és próbáltam elérni, hogy az agyamban a teljes káoszon kívül más is legyen. Nem sikerült. Nehezen jutott el a tudatomig, hogy most választanom kell - vagy mindent szeretnék Harryvel, vagy semmit. Dehát... hogy a fenébe lehetnék vele, mikor barátom van, akit szeretek, és aki szeret engem? És... fáradtan mondtam le a dolog végiggondolásáról.
 - Vigyázz magadra - suttogtam, mert nem volt más választásom. Nem felelhettem azt, hogy maradjon. Nem tehettem meg. Hiszen már Emilia is látott, Alec pedig rájött, hogy inni voltam aznap éjjel, amikor igazából Harryvel buliztam, és csak egy poharat ittam, azt sem Harry miatt...
 - Te is - biccentett, és a szemei mintha egy árnyalattal sötétebbek lettek volna, de elfordította a fejét és sietősen kisétált a házból, mielőtt alaposabban szemügyre vehettem volna.
   Tehetetlenül néztem utána. Nem kellett ahhoz sokat tűnődnöm, hogy rájöjjek: iszonyatosan megbántottam. És úgy éreztem, mintha magamat is megbántottam volna azzal, hogy nemet mondtam neki. Tudtam, hogy önzőn viselkedtem, de azt is tudtam, hogy másodszor is így tennék. Hogy miért..? Mert, míg Peterrel az egész életemet el tudnám képzelni, addig Harryről nem tudom elhinni azt sem, hogy képes egy hétig kibírni anélkül, hogy minden éjszaka mással feküdjön le. Lehet, hogy én vagyok túl bizalmatlan, de mit szólnának a szüleim, ha arra érnének haza, hogy dobtam Petert egy olyan alakért, mint Harry? Rohadtul nem számít, hogy Petert vagy Harryt választom-e, mert úgysem rajtam múlik, hogy kivel leszek együtt. Némi beleszólása azért a szüleimnek is van.
   Ragyogó gondolatmenet. Akkor mégis miért ülök itt a kanapén, zokogva, mint egy óvodás, akitől elvették az édességet, vagy mint egy kiselsős, akit az anyukája otthagyott a suliban az első napon? Bárcsak ne égne még mindig ott a bőröm és az ajkam, ahol Harry hozzámért! Akkor talán arra is tudnék gondolni, hogy igenis Peter a lelkitársam, akit évek óta szeretek. Harry meg... gyakorlatilag akár egy ostoba fellángolás is lehetne, semmi több.
   A szüleim pedig... tudom, hogy Emilia és Alec nem rosszindulattól vezérelve, de mindenképp be fognak számolni nekik a Harryvel való csókolózásomról és arról, hogy alkoholt ittam. Akkor pedig legjobb esetben is egy alapos fejmosás és szobafogság vár rám, amitől ugyan nem ijedek meg, de attól, hogy a szüleim csalódjanak bennem, attól nagyon. Lehet, hogy nem menő tizennyolc évesen is anyuci és apuci engedelmes kislányának lenni, de belém van nevelve az a tudat, hogy mindent, amim van, a szüleimtől kaptam, és megtehetek értük cserébe annyit, hogy jól viselkedem. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy elképzeltem a csalódottságot az arcukon. Végül arra jutottam, hogy inkább önmagam előtt szégyellem azokat, amiket tettem. Ha úgy vesszük, felrúgtam és megszegtem minden elvet, ami szerint eddig éltem. Megcsaltam a barátomat, alkoholt ittam, és többször smároltam valakivel, aki az apám lehetne. Ennyit rólam és a hűségről, az eszemre hallgatásról.
   Eszembe jutott, amikor az imént Harry arca felderült, és közölte, hogy mindent megoldunk. Ahogy mondta, sután vigyorogva a részegség miatt, elhittem neki. Akkor olyan... egyszerűnek tűnt! Mintha nem is arról beszélnénk, hogy elhagyom a szerelmemet egy srácért, akit egy hete ismerek igazán, és aki az apám lehetne. Csak most döbbentem rá, mennyire biztonságban érzem magam, mikor Harryvel vagyok. Nem számít az sem, ha épp részeg vagy be van tépve. Ezt még én is őrültségnek érzem, de valahogy megnyugtat az, amikor velem van. Mikor fogja a kezem, mikor megcsókol. Lehet, hogy Peter közelében is hasonlót szoktam érezni, de eddig nem vettem észre, ha így volt; Harry viszont pár együtt töltött perc után is kihozta belőlem.
   Nyugtalanul dőltem hanyatt a kanapén, és úgy éreztem, széthasad a fejem a milliónyi nyugtalanító gondolattól.

 - Áááá! - ébresztett fel egy ismerős gyerekhang kiáltása, és az érzés, hogy valaki lendületből az ölembe pattan, és megráz.
 - Mi a..? - nyitottam ki a szememet, és összerándultak az arcizmaim a váratlan fénytől. - Grace Elizabeth Tomlinson! Szívrohamot kapok tőled! - Összeráncoltam a homlokom, és próbáltam úgy tenni, mintha haragudnék rá. Nem mondhatnám, hogy sikerült, mert Grace, és még a többiek is előttem, gurultak a nevetéstől.
 - Ezt muszáj volt kipróbálnom - törölgette a könnyeit Grace vihogva. - Srácok, kérem a pénzem!
   Összehúzott szemekkel néztem, ahogy Jason és Alec morgolódva a zsebükbe nyúlnak, és hozzávágják a vörös hajú manóhoz az egy-egy bankót.
 - Fogadtunk, hogy rád mer-e ugrani - vont vállat Alec, látva értetlen pillantásomat.
   Megforgattam a szemem. - Hány óra van? - kérdeztem kótyagosan.
 - Fél négy - tájékoztatott Jason.
 - Jesszusom - fogtam a fejem, és megdörzsöltem a szemem. - Mit ebédeltetek?
 - Semmit - közölte Emilia, félszegen mosolyogva. - Kimerültnek tűntél, hagytunk aludni.
   Összerándult a gyomrom a gondolattól, hogy Em látott engem Harryvel csókolózni, de próbáltam elhessegetni a gondolatot. Sután megráztam a fejem.
 - Ezt nem kellett volna - haraptam az ajkamba bűnbánón. - Anya külön megkért, hogy etesselek rendesen titeket, míg nincsenek itthon, én meg...
   Abban a pillanatban fogtam fel, hogy mennyire el voltam és el vagyok foglalva azzal, hogy Peter és Harry között őrlődjek, pedig közben mennyi fontos dolgom lenne. Csak úgy fogom magam, és a nap közepén lefekszem aludni, mert elfáradtam, és emiatt a tesóim nem esznek ebédet. Oké, az más kérdés, hogy Alec már rendelhetett volna valami kaját, de nem háríthatom át a felelősséget, elvégre én vagyok a legidősebb, és az én dolgom lenne gondoskodni róluk, mint kisebbekről. Arról nem is beszélve, hogy terveztünk valami meglepetést anyáéknak, mire megjönnek, de még eszembe se jutott eddig, hogy bármit is tegyek az ügyben, pedig lassan ideje lenne.
 - Mindegy - fejeztem be a mondatot. - Rendes volt tőletek, tényleg. Most viszont sipirc a konyhába, és terítsetek meg!
   Ötletem persze nem volt, hogy milyen kaját adhatnék nekik, de bevásárolni nem mehettem el most, úgyhogy kénytelen voltam beérni azzal, ami volt. Nem volt nehéz, ugyanis pont minden hozzávaló kéznél volt egy adag palacsintához. Elmosolyodva fogtam hozzá a munkához, és fél órán belül büszkén vonultam oda az asztalnál ülve várakozó tesóimhoz, akik ujjongva fogadták a kaját.
   Kopogás ütötte meg a fülemet. Meglepve kaptam az előszoba felé a fejemet, mivel onnan, és nagy valószínűséggel az ajtótól jött a hang. Megszoktam, hogy csengetnek, ezért volt fura, hogy nem a dallamos hangot hallom. Értetlenül toltam hátra a székemet, és álltam fel. Harry nem lehetett, mert, mikor utoljára beszéltünk, nem úgy nézett ki, mint aki egyhamar szóba fog állni velem újra.
 - Megyek - mondtam hangosan, és ideges léptekkel indultam meg az ajtó felé, hogy kinyissam.
   Leesett az állam, mikor megláttam őket.

2015. április 23., csütörtök

2. évad, 15. fejezet: Fényképek és boldogság

Miután megegyeztünk, hogy Peter nálunk alszik, visszamentünk a házba. Én átöltöztem, mert a pár esőben töltött perc után minden ruhám átázott. Megszárítottam és kifésültem a hajamat, majd egy vékony, fekete hajgumival összefogtam.
   A nappaliban társasjátékoztunk. Percenként fuldokoltunk a nevetéstől, vagy Peter, vagy valamelyik tesóm beszólásán. Mikor megéheztünk, rendeltünk pizzát, és evés közben ketchuppal fröcsköltük össze egymást.
 - Srácok, tipli van, ki kell mosnom a szőnyeget! - szóltam rájuk, és már könnyeztem a nevetéstől, de igyekeztem komolynak hangzani. - Komolyan! Nem lehet ketchupos a szőnyeg, mikor anyáék hazajönnek!
   Peter kikergette a szobából a kicsiket, és Alec segítségével elkezdte letakarítani a piros szósztól ragacsos asztalt, míg én beraktam a szőnyeget a mosógépbe, és elindítottam a programot. Mikor ezzel megvoltunk, szóltunk a tesóimnak, hogy válasszanak valami filmet, és azt fogjuk nézni. Megint majdnem hasra estem, mikor Cserfes megállt az ajtóban. Bosszúból felkaptam, és magamhoz öleltem a kutyust, mert tudtam, mennyire nem szereti, ha ezt csinálom; nem volt túl bújós fajta.
   Reb, Ash, Grace, Em és Jason egymást lökdösve küzdöttek a helyükért a kanapén. Jodi, Alec, Peter és én a fejünket csóválva néztünk össze, mielőtt kitört belőlünk a nevetés. A nyakamba ültettem Becky-t, Ashtont pedig az ölembe, és úgy foglaltam helyet. Peter mellém ült. Alec a fotelbe vágta le magát, Jodi Grace-t vette az ölébe. Miután a többiek is sikeresen leültek, Emilia Peter kezébe nyomta a Jégvarázs DVD-jét, mivel ő jobban értett a tévénk beüzemeléséhez, mint mi magunk. Peter lefelé biggyesztett ajkakkal felém fordította a fejét, hogy egy jelentőségteljes pillantással illessen, amitől megint kitört belőlem a nevetés: Pet utálta a Disney-meséket, és ezt már ötvenszer végig kellett ülnie, leginkább az öccse vagy a húga kedvéért. De azért kötelességtudóan elindította a filmet, aztán, meg is feledkezve róla, inkább engem kezdett nézni. Kezemet az ölébe húzta, és az ujjaimat kezdte csiklandozni unalmában. A másik kezét a térdemen nyugtatta, fejét pedig a vállamra hajtotta, és becsukta a szemét. Elmosolyodtam. Szegény. Én is utálnám a Jégvarázst, ha ennyiszer rákényszerítettek volna már, hogy megnézzem.
   Figyeltem, ahogy Peter széles, izmos mellkasa emelkedik és süllyed. Nekem leginkább elsüllyedni lett volna kedvem. Megint eszembe jutott Harry, és az arckifejezése, mikor megmondtam, hogy köztünk nem lehet semmi. Mintha ugyan meglepte volna ezt a tény! Ezt eddig is tudnia kellett volna. Barátom van, azonkívül mit akar pont tőlem egy agyontetovált, 39 éves alkoholista? Mi az, amit én adni tudok neki az alkoholhoz, a cigihez és a droghoz képest? Mi az, amiben én szebb vagyok, mint a kurvák, akikkel naponta lefekszik?
   Azonkívül apuék is nemsokára hazajönnek. Peternek pedig már így is feltűnt, hogy furán viselkedek, és, ha még egyszer rákérdez, vagy el kell mondanom, hogy csókolóztam Harryvel, vagy hazudnom kell - és inkább meghalok, mintsem egyiket is megtegyem. Így marad a középút: úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és elfelejteni az egészet.
   Ha viszont ez ilyen könnyű, akkor miért remegek bele a gondolatába is..?

Már percek óta folyattam magamra a meleg vizet, mikor rájöttem, hogy inkább az ágyamon olvasgató Peterrel kéne töltenem az időt. Nem egyszer aludt már nálam, de ezen nem azt kell érteni, amit a legtöbben gondolnak, ha meghallják, hogy egy fiú a lánynál aludt, vagy fordítva. Peter és én megbeszéltük, hogy legalább a nagykorúságomig várunk az első együttléttel.
   Rendbe szedtem a hajamat, megmostam a fogamat, kiterítettem a törülközőmet és felöltöztem - a fehér pizsamasortomra és egy spagettipántos, kényelmes felsőre esett a választásom. Sóhajtva mentem be a szobámba.
   Peter elviselhetetlenül aranyos látványt nyújtott, ahogy ráérősen heverészett az ágyamon. A pólóját levette, így csak a fehér trikó és a khakiszín rövidnadrág volt rajta. Barna haja kócosan állt a fején. Hatalmas kezei között egészen picinek tűnt az A/5-ös méretű regényem, Kiera Cass Párválasztója. Látszott rajta, hogy legszívesebben a hasát fogva röhögne az egész sztorin, de én azért szerettem azt a könyvet.
 - Komolyan, mennyi hülyeséget el bírsz olvasni! - nézett rám kínszenvedést imitáló arckifejezéssel, és tüntetően becsapta, majd a kezembe nyomta a regényt.
 - Miért, miben rosszabb, mint amit te olvasol? - vágtam rá hevesen. - Krimik, meg militáris és autós magazinok... bah. - Gúnyosan megforgattam a szememet, és leheveredtem mellé. - Különben is, mi bajod van a Párválasztóval?
 - Ó, hol is kezdjem! - vigyorodott el pimaszul. - Egy. A drága írónő olyan átlagosan fogalmaz, hogy azt a "stílust" akármelyik amerikai vagy brit nő ki tudná erőltetni magából minden erőfeszítés nélkül. Kettő. America egy kétszínű... nőszemély. - Más szót akart mondani először, amitől mosolyognom kellett. - Egyszerre hülyíti Aspent és Maxont is. Maxonnak nem is mondja el, hogy Aspen a palotában van. Három: ez az egész csak egy elcsépelt szerelmi háromszög, de ezt az írónő nem hajlandó beismerni, ezért spékelte meg az egészet az igazságtalan kasztrendszerrel meg az elnyomásban élő, a saját történelméről mit sem tudó néppel...
 - Oké, elég lesz - nevettem. - De azt el kell ismerned, hogy Maxon észveszejtően cuki.
 - Tudod, ki az észveszejtően cuki? - lehelt puszit az orromra. - Celeste.
   Hátravetett fejjel nevettem. Celeste volt a legkiállhatatlanabb, legönzőbb és legnagyképűbb perszóna az egész sztoriban, és Peter imádott ironizálni. Bosszús arckifejezéssel öltöttem ki rá a nyelvemet.
   Peter a derekamra helyezte a kezét, és magához húzott. Fejemet a mellkasára helyeztem, ő pedig mindkét karjával átölelt, és puszit nyomott a hajamba. Mosolyogva hunytam le a szemem. A kattanás jelezte, hogy Pet leoltotta az éjjelilámpát.
 - Szép álmokat, édesem - mormolta lágyan.
 - Neked is, Maxon - ugrattam.
   Látni akartam volna az arckifejezését, de már nem volt kedvem újra kinyitni a szememet, mert nagyon álmos lettem. Hüvelykujjával végigsimított az arcélemen.
 - Ez fájt - hozta tudtomra pimasz hangon.
 - Reméltem is - feleltem, még mindig csukott szemmel.
 - Akkor kénytelen leszek Celeste karjaiban vigaszt keresni - ötletelt.
 - Na, azt már nem! - röhögtem el magam, és mikor felnyitottam a szemhéjaimat, szembetalálkoztam az enyémtől csak néhány centire lévő, csokoládébarna szemekkel.
   Aprócska csókot hagyott a szám sarkában, amitől kirázott a hideg, és nem tudtam megállni, hogy a hajába túrjak. Dús, barna tincsei az ujjaim között peregtek, és kicsit meghúztam őket, amire egy mordulással fejezte ki tetszését. Kezét végighúzta a combom külső ívén, amitől én nyögtem fel. Nyelve végigsimított az enyémen, és az arcomat a két keze közé fogva csókolt tovább.
   Pihegve váltunk szét, hogy végre levegőhöz juthassunk. Bal kezét a hasamon nyugtatta, a másikon könyökölt, hogy az arcomat fürkészhesse. - Olyan szép vagy - mondta.
 - Te meg olyan hazug - fintorogtam, de nem bírtam megállni a mosolygást.
 - Na, ezzel se sokan vádolnak! - röhögött, majd lehajolt, hogy csókot nyomhasson a homlokomra. - Jó éjt, Tess.
 - Álmodj a te Celeste-edről! - kacsintottam rá, majd a viccet félretéve jó éjszakát kívántam neki, és behunytam a szemem.

Arra ébredtem, hogy a függönyöm vékony anyagán átszűrődő nap a szemembe süt. Lassan nyitottam ki a szemeimet, és pillantásom a mellettem ülő Peter ölében fekvő fényképalbumra esett, amit éppen nézegetett. Elmosolyodtam. Az az album volt, amit csakis a közös képeink töltöttek meg, na meg azok, amin nem csak mi ketten szerepeltünk, de azért rajta voltunk. Peter épp akkor vehette elő az albumot, mert épp az átlátszó borító mögé csúsztatott családi képet nézegette. Rajta voltak a szüleim, a testvéreim, a nagybátyáim - Richard kivételével - és a nagynénéim - Adele kivételével, Liam, Niall, Zayn, Peter és én. A kertben készült a fotó, és mindannyian olyan vidámak voltunk, hogy majd kiesett a fogsorunk, úgy vigyorogtunk. Már akkor is furcsálltam, hogy mindenki ott volt, csak Harry nem. Istenem, miért végződik minden gondolatmenetem Harryvel?!
   Pet nem vette észre, hogy felébredtem, és lapozott egyet a bal kezével; a másikat a derekamon tartotta, és magához ölelt vele. Bizonyára azért álmodtam olyan szépeket, mert egész éjszaka a karjában tartott.
   A fénykép a legelső közös képünk volt. Nem tudtam eldönteni, hogy örömömben sírjak-e vagy nevessek. Akaratlanul is felsóhajtottam, Peter pedig rám nézett.
 - Már akkor is gyönyörű voltál - állapította meg mosolyogva, és puszit nyomott a fejem búbjára. - Jó reggelt, édesem.
   Elpirultam a dicsérettől, és a mellkasára hajtottam a fejem, hogy jól rálássak a képekre.
 - Te meg már akkor is piszok jóképű - mondtam.
   Elnevette magát.
 - Hány óra van? - érdeklődtem, mert a mellkasától pont nem láttam a faliórát.
 - Fél nyolc múlt - duruzsolta.
 - És még mindig koránkelő vagy!
 - Ne haragudj, hogy felébresztettelek - nézett rám lágyan.
 - A fényre ébredtem - nyugtattam meg.
   Továbblapozott, és végignéztük az összes létező fényképet, ami rólunk készült. Voltak, amiken őszintén mosolyogtunk, voltak, amin bandzsítottunk vagy pofákat vágtunk, páran direkt mogorva arcot vágtunk, de mindegyik fotónak története volt, és mindegyik történetet szívből szerettem. A rengeteg vidám emléktől szinte könnyek szöktek a szemembe. Voltak ugyan szomorúak is... De ott voltunk egymásnak, és ahogy tudtunk, segítettünk egymáson. Na, meg persze ott voltak a családjaink is... Akik minden őrültségünkkel együtt is mindig kitartottak mellettünk.
 - Annyira boldog vagyok, hogy vagy nekem - csúszott ki a számon, és félve néztem Peterre, hátha ezért most nyálasnak nevez. Bár még soha nem tett ilyet.
 - Hát még én mekkora mázlista vagyok - felelte, és mosolygott. - El sem tudod képzelni, milyen sokat jelentesz nekem.
   A lepkéim százával repdestek a gyomromban ennek a két mondatnak a hallatán. Peter felém hajolt, hogy megcsókoljon. Úgy éreztem, szétolvadok a karjaiban a boldogságtól.

Peter lement, hogy reggelit csinálni a többieknek, én pedig a szobámban maradtam, hogy felöltözzek. Épp a hajamat fésültem, amikor megszólalt a mobiltelefonom. Szórakozottan vettem a kezembe, és mielőtt megnéztem volna a hívó nevét, a fogadásra böktem.
 - Igen?
 - Szia, Tess. - Ezt a hangot ezer hang közül is megismerném. A gyomrom görcsbe rándult, hallva, mennyire meggyötört és élettelen a hangja.
 - Valami baj van, Harry? - kérdeztem bizonytalanul.
 - Csak a szokásos - felelte. - Na, meg rohadtul hiányzol is.
   Magamban ujjongtam, ugyanakkor a hangszínéből és a hangsúlyozásaiból azonnal rájöttem, hogy részeg. Basszuskulcs, Harry!
 - Ott vagy még? - tudakolta, mikor már másodpercek óta nem válaszoltam.
 - Aha.
 - Én nem hiányzom neked?
 - Harry, mennem kell, mert kész a reggeli... - Peter épp felkiabált az emeletre, hogy menjek, mert kész a kaja.
 - Szeretlek - dadogta sután, figyelmen kívül hagyva az előző mondatomat, és totál zavarban.
   Teljesen ledöbbenten dőltem neki a falnak, ugyanis ettől az egy szótól elvesztettem az egyensúlyom. Legszívesebben bambán visszakérdeztem volna, hogy "tessék?", mert féltem, hogy nem értettem jól, de ezt nem tartottam valószínűnek, mert tisztán ejtette ki a szót, annak ellenére, hogy úgy hangzott, zavarban van.
 - Nyugi, nem várom el, hogy erre most te is azt mondd, szeretsz - röhögte el magát keserűen, nekem pedig összeszorult a szívem. - Biztos túl részeg lehetek, hogy most ezt elmondom neked, de tényleg kurvára nem bírok nélküled meglenni. Cseszettül hiányzol. Akármit kezdek magammal, mindig te jársz a fejemben. Még betépve és hullarészegen is...
 - Harry, muszáj betépned és leinnod magad? - szóltam közbe, mert nem valószínű, hogy több mondatát végig tudnám hallgatni anélkül, hogy elkiáltsam magam: én is szeretem.
 - Csak nem aggódsz, hogy feldobom a talpam? - kérdezett vissza álmélkodva, és éreztem, hogy mosolyog.
 - Utálom, mikor úgy teszel, mintha nem lennél érdemes az életre - ráztam a fejem. - Még szép, hogy aggódom!
 Hallgatott. Aztán pedig újra megszólalt:
 - Hadd menjek át hozzátok - kérte.
   A torkomba forrt a szó. Kimondhatatlanul örülnék, ha láthatnám Harryt, de amíg Peter itt van, ez lehetetlen... Petert meg csak nem rázhatom le csak úgy! Az már tőlem is durva lenne. Aztán eszembe jutott, hogy Pet azt mondta, hogy egy fél óra múlva mennie kell. Felsóhajtottam.
 - Egy óra múlva megfelel? - kérdeztem.
 - Még szép - vágta rá.
 - Akkor egy óra múlva találkozunk.
 - Ja. Szia, Tessa - köszönt el, és letette.
   Összezavarodva, de türelmetlenül vettem a konyha felé az irányt, hogy túlessek a reggelin, és végre leteljen a megbeszélt egy óra, és megérkezzen Harry.


Sziasztok! Kérve kérek mindenkit, akinek csak egy kicsit is tetszik a blog, hogy szavazzon a Truth or Lie..?-ra itt, és, ha nem túl nagy kérés, a barátnőmmel közösen vezetett blogunkra, a Huszonöt fényévre is (az már a második szavazásban található, míg az enyém a legfelsőben). Előre is szívből köszönöm! Kérlek, ha tetszett a rész, hagyj lent egy kommentet vagy pipát! ;) Pusz!

2015. április 17., péntek

2. évad, 14. fejezet: Gondolatok

Peter és én kézenfogva sétáltunk. Az ő másik kezében Cserfes, az enyémben Törpi póráza volt. Harry nem keresett azóta, hogy azt mondtam, nem leszek a barátnője, de igazából tudtam, hogy ennek így kell lennie. Lehetetlen lett volna a kapcsolatunk, és az egész még most is olyan, mintha álmodtam volna. Képtelenség.
   Rájöttem, hogy úgy lesz a legkönnyebb kiűznöm a gondolataim közül Harryt, ha minden percemet Peterrel töltöm. Azt vártam, hogy barátom viselkedése majd megint eszembe juttatja, hogy ő és én egymásnak vagyunk teremtve, és akkor elfelejthetném Harryt. Hallgattam Peter bolondozását, nevettem a viccein, visszacsókoltam, mikor megcsókolt, és megfogtam a kezét, mikor felém nyújtotta az övét. De szünet nélkül Harryre gondoltam. Arra a vadságra, ami a szemében csillogott, mikor rám nézett. A kérlelésre, ahogy megcsókolt. Az érzésre, hogy bizsereg a bőröm, mikor fogja a kezem.
   Csak mostanra vettem észre valamit. Valahányszor Harryvel voltam, minden épelméjű gondolatom cserbenhagyott, és csak arra tudtam gondolni, mennyire jó érzés Harryvel lenni. Amikor viszont egyedül gondolkodtam, vagy épp Peterrel múlattam az időt, akkor mindig komolyan elhatároztam, hogy megszabadulok Harrytől - csak azért, hogy a következő találkozásunkkor megint elfelejtesse ezt velem. Amióta tudom, mi az a megcsalás, azóta ítélem el. És azóta bizonygatom magamnak, hogy én ilyesmire sosem lennék képes. Eddig nem értettem, az emberek hogyan képesek elárulni a párjuk bizalmát, ráadásul a legeslegförtelmesebb módon - megcsalással. De most, hogy én is ezt teszem... nem tudom eldönteni, hogy magamat látom rosszabb embernek, vagy a világot gondoltam eddig túl jónak, és a megcsalást épp ezért kimagaslóan borzalmas bűnnek.
   Felnéztem az égre. Világosszürke, barátságtalan felhők fedték el a mögöttük rejtező kékséget és a napot. Aztán oldalra pillantottam, Peterre. Ő az életem... Emlékszem a napra, amikor megismertem. A gyomrom kavargott az izgatottságtól - az első napom volt a gimiben. Azon izgultam, hogy be tudok-e majd illeszkedni, mert az alapjáraton kedves természetem ellenére is mindig nehezen barátkoztam. Ha valaki odajött hozzám, persze megismerkedtünk, de én magamtól soha senkihez nem mertem volna odamenni. Tudtam, hogy a gimit nem cseszhetem el így: ha nem leszek bátor az első napon, akkor négy évig bánhatom, hogy nem tettem.
   Végül persze nem voltam bátor, de nem lett belőle baj. De nem ez a lényeg, hanem a gólyatábor, ami két nappal előtte volt. Peter már ott az összes lány álmodozásának tárgya volt, így azonnal lemondtam róla, hogy valaha is szóba áll velem. A medence szélén ültem, és a lábamat áztattam, amikor megjelent mellettem.
 - Szia, Peter Johnson vagyok - mutatkozott be.
 - Szia, én Tess. - Annyira el voltam képedve attól, hogy a barna szemek minden figyelmüket nekem szentelik, hogy nem érdekelt, milyen kócos és lapos lehet a hajam az előbbi fürdéstől, vagy akármi. - Hol a rajongótáborod? - Mindig, legalábbis szinte mindig körülvették a haverjai és persze az osztály rámenős lányai, ő akkor mégis egyedül volt, és pont hozzám jött oda.
 - Azt a! - nézett rám meglepve, s a kérdésemet figyelmen kívül hagyva. - Nagyon szeretem azt a nevet. Mindig is azt terveztem, hogy, ha majd lesz lányom, Tessnek fogják hívni.
   Elolvadtam a vidámságától és a szemeitől. Még tovább csevegtünk, tök apró témákról, de mégis folyamatosan mosolyogtam a boldogságtól. Szeptember elsején pedig, amint beléptem az osztályterembe, Peter odakiáltott nekem, hogy, ha gondolom, ülhetek mellé - itt kezdődött el négy évig tartó barátságunk. Vagyis, rosszul mondom; szerelmünk. Én az első pillanatban beléestem, és elmondása szerint ő is belém. Először én is kételkedtem benne, mondván, ilyen tökéletes pasi nincsen, pláne nem szeret belém. Én is úgy gondoltam, hogy nem teljesen őszinte, és csak kihasznál, de... Nem tudok sokat az emberekről, és rettenetesen naiv vagyok, de Peter nem hazudott nekem soha, semmiben. Saját elmondása szerint nem tud jól hazudni, és különben is, számtalan tettével is bizonyította már, mennyit jelentek neki.
   Én pedig ezt az embert csapom be. A szemébe bírok nézni, miközben a háta mögött más férfival csókolóztam. Iszonyatosan silány lénynek éreztem magam, és a lelkiismeretem szünet nélkül piszkált, egekbe szökő bűntudatom pedig lassan felemésztett.
 - Mostanában olyan furcsa vagy, Tess - szólalt meg Peter, felriasztva engem a tépelődésből. - Ne mondd, hogy semmi baj, mert nem hiszem el. Ismerlek. Tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem.
   Felnéztem, és tekintetem találkozott a barna szempárral. Istenem, hogy voltam képes ezt tenni Peterrel?! Mostantól, ahányszor csak ránézek, Harry fog róla eszembe jutni, és nem azért, mert hasonlítanak, hanem azért, mert elárultam Petert.
 - Én csak... úgy érzem, nem érdemellek meg - mondtam halkan. Nem az igazat mondtam el, de a kérdésre válaszoltam.
 - Viccelsz? - röhögte el magát. A szívem megremegett a boldogságtól a nevetése hallatán. - Ezerszer mondtam már, hogy emiatt nem kell aggódnod, kicsim. - Megállt, kivette a kezemből Törpi pórázát, és mindkét kutyus kötelékét a csuklójára kötözte, hogy a kezébe foghassa az arcomat. - Épp nekem lenne jogom úgy érezni, hogy nem érdemellek meg, Tess! Gyönyörű vagy, és csodálatos. És, ha nem lennél az... akkor sem számítana. Mert mindennél jobban szeretlek. Te is engem, igaz?
 - Még szép - vágtam rá elérzékenyülve.
 - Látod? Más nem számít.
   Puha ajkai kérlelőn értek az enyémekhez. Úgy éreztem, lassan szétfeszít a bűntudat. Én ezt... basszuskulcs, annyira nem érdemlem meg Peter szerelmét, hogy azt ki se lehet mondani! Tessék: már megint Harry jut az eszembe, miközben Peterrel csókolózom. Komoly terápiára van szükségem...
   De, mintha egy gondos égi lény küldte volna őket, ismét eszembe jutottak a Peterrel kapcsolatos, boldog emlékeim. Ez viszont ismét csak elérte, hogy a lelkiismeretem mozgolódni kezdjen - vagy inkább robbanni. Úgy éreztem, hogy a gondolataim egyedül az önsajnáltatásból fakadnak, de tényleg borzalmasan éreztem magam amiatt, amit tettem.
   Bocsáss meg, Pet, gondoltam, mintha attól megnyugodna a szívem. Szerintem akkor sem történt volna így, ha hangosan mondom. A szüleim nemsokára hazajönnek. Addig még akár csoda is történhet, és elfelejthetem Harryt és ezt az egész mizériát. Ki akartam lábalni a depiből és a katasztrófából, amit a hűséges természetemről alkotott elképzelésem elszenvedett az utóbbi időben. Minden voltam, csak hűséges nem.
   Peterrel megbeszéltük, hogy átjön hozzánk sütögetni valamit. Tegnap bevásároltam egy csomó hozzávalót, úgyhogy azt készítünk, amit csak merünk. Mindenki dicsér, hogy milyen zseniális vagyok a konyhában, de sosem éreztem magam annyira ügyesnek, Peter viszont akár szakácsnak is elmehetne, mert akármihez fog hozzá, az zseniálisan finom és tökéletes lesz.
   Mikor megérkeztünk, testvéreim a szokott lelkesedéssel fogadták a barátomat - a húgaim, Jodit kivéve, visongva ugrottak a nyakába, azt követelve, hogy játsszon velük. Rögtön mindannyian befészkeltünk a konyhába, és míg Peter és én előkészítettük a hozzávalókat és elkezdtük a sütiket készíteni, addig ők mindenféléről csacsogtak, ami eszükbe jutott. Peter őszintén, hangosan nevetett minden aprócska viccen, amit a testvéreim elsütöttek, és ahogy valamelyikük kért tőle valamit, azonnal meg is csinálta. Még Alec süticsatás ötletére sem mondott semmit, csak hozzávágott egy muffint. De amikor az öcséim lelkesen folytatták volna, magas termete lévén föltette a tálcákat a konyhaszekrény tetejére, ahol egyedül ő vagy én érhettük el.
 - Majd kaptok, ha kihűltek egy kicsit, mert így megégetnétek a nyelveteket - szólt rájuk, az arckifejezésükön nevetve.
   A bolondozásukon mosolyogva fordultam a mosogató felé, hogy elmossam a tálakat meg a többit.
   Két erős kart éreztem a hasam köré fonódni, és megéreztem Peter leheletét a nyakamon, amitől kirázott a hideg. Teste a hátamnak simult, és jóleső biztonságot éreztem az ölelésében. Mosolyogva fordítottam felé a fejem. - Szándékosan szabotálod a munkára tett kísérleteimet? - incselkedtem vele, ártatlan szemekkel.
   Kopogtak, de Alec azonnal felpattant, hogy ajtót nyisson, így nem törődtem vele, ahogy Peter sem. Helyette válaszolt:
 - Kímélni kell a kezeidet, édesem - mormolta. - Én mosogatok el - tette hozzá komolyan, ellentmondást nem tűrően, ugyanakkor mégis édes hangon.
   Enyhén megrogyasztotta a térdét, hogy megcsókolhasson. Kezeim még mindig a mosogatóvízben pihentek, és nem akartam összevizezni Petert, pedig abban a pillanatban szívesen a hajába túrtam volna.
   Lépéseket hallottam, és Alec hangját:
 - Itt van Harry.
   Peter  is biztosan azonnal hallotta, de mintha nem törődött volna vele, mert tovább csókolt, és közben simogatni kezdte a hasamat. Én pedig még másodpercekig nem fogtam fel az információt, annyira elgyengültem Peter csókjának köszönhetően. Zavarodottan húzódtam el tőle, amit a tekintete alapján nem igazán díjazott, és a pillantásom az ajtóban ácsorgó Harryre esett. Kezét zsebre dugva állt ott, olyan gyámoltalanul, mintha valaki a szeme láttára ölte volna meg a legjobb barátját. Le sem vette rólam a szemét, ami mintha most sötétebb lett volna, mint általában.
 - Azt hiszem, már ehető a süti - szólaltam meg, a kínos csend megtörése érdekében, és azért is, mert tényleg kihűlhetett már annyira a muffin, hogy ehető legyen.
   Testvéreim ujjongva fogadták a hírt, Peter pedig kelletlenül elengedett, és levette nekik a szekrényről a tálcát. - Tessy, ez isteni lett - nyammogott Becky, mire önkéntelenül is elmosolyodtam.
 - Harry, te nem kérsz? - néztem felé félénken, mert úgy tűnt, mint aki már örökké ott akar álldogálni.
 - De - felelte rekedtesen, és elfogadta a süteményt.
 - Amúgy hogy kerülsz ide? - érdeklődtem.
 - Csak úgy. De, ha zavarok, már megyek is - felelte epésen.
 - Nem ezért mondtam - vágtam vissza, visszafogva a dühömet. Miért forgatja ki a szavaim..?
   Kényelmetlenül éreztem magam, de fogalmam sem volt, hogy miért. Nem tudtam megállni, hogy mosolyogjak, látva, hogy Peter megint mennyire elvan a tesóimmal. Megint eszembe jutott, mennyire nem érdemlem meg egy olyan srác szeretetét, mint ő. Pillantásom találkozott Harryével, és ismét elszégyelltem magam, pedig nem akartam. Eszembe jutottak a csókok, amiket kaptam tőle, és a karjai, ahogy magához húznak. Szinte hallottam a hangját, ahogy kiejti a nevemet. Az emléktől szégyenkezve lehajtottam a fejem.
   Hirtelen úgy éreztem, túlságosan meleg van a helyiségben. Fülledt nyári meleg volt, és erre a főzőcskézésünk is rásegített. Peter aggódva nézett rám, mikor mondtam, hogy kimegyek egy kicsit levegőzni, de nem engedtem, hogy kikísérjen. Elmentem Harry mellett, amikor kifelé igyekeztem, és nem éreztem rajta semmilyen szagot, ami arra engedett következtetni, hogy nem részeg és nem is cigizett. Na, ez már haladás...
   Hallottam, hogy Harry követ, amitől egyre dühösebb lettem. Miért van állandóan a nyomomban? Miért nem képes békén hagyni? Viszont éreztem a zsebemben a tőle kapott kövecskét, és ettől lenyugodtam. Nem ordíthatok rá, valahányszor próbál közelebb kerülni hozzám. Talán, ha már bízik bennem, azt is elmondja, hogy mi az, ami ennyire tönkretette az életét... Ha már én is elkergetem magamtól, joggal érezheti azt, hogy szívtelen vagyok.
 - Jól vagy? - kérdezte nyugodtan, és ahogy meghallottam a hangját, úgy éreztem, minden rendben van a világon. A medence melletti padok egyikére telepedtem le, ő pedig mellém ült. Kíváncsi, fürkésző pillantását le nem vette volna rólam.
 - Csak úgy éreztem, nem bírom ezt tovább - néztem a szemébe.
   Értetlenül összeráncolta a homlokát. Hihetetlenül szeretnivaló látványt nyújtott így. - Micsodát?
 - Azt, hogy amióta megcsókoltál, nem tudok úgy Peter közelében lenni, hogy ne arra gondolnék - halkult el a hangom.
   Mosolyra húzta a száját, a kezét az enyémre tette és előrehajolt. - Ez bánt? - Bólintottam, mire folytatta: - Tényleg nem tudsz elfelejteni? - Megráztam a fejem, mire a mosolya kiszélesedett. - Akkor jó, mert én csak rád tudok gondolni.
 - Harry, ettől én nem nyugodtam meg! - Szégyenkezve hajtottam le a fejemet. - Úgy értettem, hogy hiba volt megcsalnom Petert. Hiszen tudom, hogy köztünk nem lehet semmi. Peter a mindenem. Nem élném túl, ha elveszíteném. Megérted, ugye?
   Könyörgőn néztem rá, ő viszont úgy nézett ki, mint akit elárultak. Vonásai megkeményedtek, és összeszorította a fogát. Inkább csalódottnak nézett ki, mint megértőnek. Rettegtem a válaszától. Szavak helyett viszont csak kurtán bólintott, aztán felpattant, és köszönés nélkül elindult.
   Az ajkamba harapva néztem utána.
   Hallottam a ház ajtajának nyílását, és másodpercekkel később Peter ült oda, ahol az imént még Harry volt. Játékosan megfogta a kezemet, a szájához emelte és puszit lehelt rá. Máskor, nyugodtabb lelkivilággal ettől elolvadtam volna, de most csak újabb keserűséget jelentett.
 - Jobban vagy, kicsim? - nézett rám bociszemekkel. Te jó ég, mennyire imádom a szemeit!
 - Aha - erőltettem mosolyt magamra. - Csak melegem volt.
   Ettől viszont már nem kellett tartanom, mert az ég újból elfelhősödött. Rettenetesen szeszélyes volt eddig az időjárás ezen a nyáron: a néhány forró nap mellett nem kevés záporral tűzdelt is akadt, de a többi napon tízpercenként váltogatta egymást a kettő.
 - Gyere, mindjárt esni kezd - kérte Peter.
 - Hadd maradjak még egy kicsit! - nyúltam a keze után, és az ölembe húztam. Végigsimítottam hatalmas, meleg tenyerén, mire gyengéden megszorította a kezem.
   Peter nem nézett rám meglepetten vagy furán, helyette elnevette magát. Nyílt titok volt, mennyire szeretem az esőt. Nem zavart, ha elázott a hajam és a ruhám, mert egyszerűen elememben voltam, ha esőcseppek koppantak a bőrömön.
   Percek múlva valóban esni is kezdett. Magamon éreztem Peter pillantását, és elmosolyodtam, amikor a kezét a vállamra tette, és a mellkasára húzott.
 - Olyan fura szerzet vagy, Tess - mormolta. - Mégis szeretlek. Vagy talán épp emiatt, nem tudom.
   Elmosolyodva húzódtam közelebb hozzá. - Én is szeretlek.
   Csak ültünk így együtt, mintha soha nem akarnánk elengedni egymás kezét. Valahol mélyen tudtam, hogy ez valójában így is van: ő azért nem, mert szeretett, én pedig azért nem, mert amellett, hogy ő volt az egyetlen, aki minden őrültségemmel is elfogadott, nem tudtam volna elképzelni az életemet nélküle. És nem is akartam elképzelni egy olyan világot, amiben ő nincs. Hiszen amióta megláttam, arról álmodoztam, hogy azt mondja, szeret. Amikor pedig megtette, már nem tudtam volna elszakadni tőle - és nem is akartam.


Drágáim, ismételten nem tudom szavakkal kifejezni hálámat és imádatomat irántatok a mostmár majdnem 22.400 oldalmegjelenítésért és a sok kedves szóért, amit néhány hűséges kommentelőmtől kapok! ♥ Csodásak vagytok! Ha tetszett a rész, ne habozzatok kommentet írni, pipálni vagy épp feliratkozni! ;)
Aloha: Nessa

2015. április 11., szombat

2. évad, 13. fejezet: Kíméljen meg tőle a sors...

Átfagyva ácsorogtam a házunk előtt. Nyári este ide vagy oda, kifejezetten metsző volt az idő, főleg úgy, hogy negyed órája vártam Harryre, de még mindig nem érkezett meg. Újra meg újra végignéztem a köztéri világítás miatt félhomályos utcán, de sehol senki. És komolyan, ha nem diszkóba akart volna vinni, hát hova? Borzasztó hideg van.
   Nem várhatok rá örökké, gondoltam keserűen. Mit vártam? Egy titkos randit Harryvel, egy tóparton, aminek a vizén gyönyörű hattyúk lebegnek? Még mindig túlságosan naiv vagyok. Elhittem, hogy Harry el fog jönni ide. Naná. Berágott, amiért fel mertem venni a telefont, mikor Peter hívott, ezért biztos úgy gondolta, milyen jó poén lenne hagyni, hogy itt várjam őt egy óráig, és szétfagyjak. Köszi, Harry. Rendes vagy.
   És szokás szerint tilosban jártam Harry miatt. A múltkori eset után lehetett volna annyi eszem, hogy otthon maradok, és nem veszek részt Harry idióta játékaiban. A szüleim rohadtul ki lesznek rám akadva, ha megtudják, hogy többször is találkoztam Harryvel a tudtuk nélkül, ráadásul még diszkóba is hagytam, hogy elvigyen. Mi a frász bajom van? Megőrültem.
   Sóhajtva fordultam a ház felé, mikor úgy döntöttem, nem várok tovább. A hidegtől megdermedt ujjaim közül viszont elejtettem a kertkapu kulcsát. Magamban szitkozódva guggoltam le érte, hogy felvegyem, és már álltam volna fel, amikor...
 - Heló! - üdvözölt lelkesen Harry, miután menyasszonyfogásban felkapott.
 - Te nem vagy normális! - ripakodtam rá, és vergődni kezdtem, hogy tegyen le, de meg sem érezte. - Miért kell neked állandóan mögém lopóznod?!
 - Nem tudom, bébi - ingatta a fejét, de az arckifejezéséből ítélve kételkedtem benne, hogy értette a kérdésemet.
 - Harry, szépen kérlek, tegyél le - néztem rá könyörgőn.
   Igazából nem akartam, hogy letegyen. Hideg volt, fáztam, a karjai pedig meleget árasztottak, és jó érzés volt, hogy széles mellkasához simulhatok, és hallhatom a szívverését. Az viszont már nem volt ennyire jó, mikor megéreztem a szájából áradó alkoholszagot.
 - Részeg vagy - állapítottam meg, mikor úgy tűnt, elveszti az egyensúlyát, ezért a kerítésnek dőlt, és még mindig nem tett le.
 - És? - húzta fel a szemöldökét.
 - Utálom, ha részeg vagy - közöltem. Mi a frászt válaszolhatnék erre a kérdésre?
 - Az kár, mert szeretek részeg lenni, Bell.
 - Mit szeretsz benne?
 - Hogy nem gondolkodom.
   Oké, most volt elegem. Mi a frász történt Harry múltjában, amiért nem lehet boldog?
 - Ki volt az a lány, aki összetörte a szívedet, Harry? - Ha valamikor, hát akkor van alkalmam kihúzni belőle valamit, mikor részeg.
 - A picsába már, muszáj volt ezt felhozni? - átkozódott, és már nem húzott magához olyan erősen, ami elszomorított. - Chloe volt az, te boszorkány. Chloe.
 - C... Anyu? - néztem rá kikerekedett szemekkel. - Úgy érted, az anyám?
 - Hány Chloét ismersz még rajta kívül?
   Olyan pici gombóccá húztam össze magam Harry karjai között, amilyenre csak tudtam. Ez... nem lehet. Álmodom az egészet. Tuti. Nem lehet, hogy igaz. Ha viszont... Chloe volt az, akkor...
   Anya és apa lassan tizenkilenc éve voltak házasok, és Harry még most is feldúlt volt, mikor felhoztam ezt a témát. Hogy lehet, hogy ennyi idő után sem felejtette el, bocsátott meg?
 - Miért vagy ilyen rémült? - kérdezte Harry bizonytalanul.
   Ránéztem, és könnyek szöktek a szemembe az arckifejezése láttán. Hirtelen mintha eldobta volna azt a rosszfiús, menőzős álarcot, amit állandóan viselt. Harry nem volt ilyen igazából, jöttem rá. Pont ugyanolyan jó ember volt, mint a One Direction akármelyik tagja. De rossz emberré változott, mert úgy érezte, összetörték a szívét. Ez még mindig nem magyarázat arra az utálatra, amivel Lily beszélt róla, de...
   A kérdését figyelmen kívül hagyva megráztam a fejemet. - Azért jöttél, hogy itt ácsorogjunk, vagy el is viszel valahova?
   Elvigyorodott, de eszembe jutott még valami. - Nem mintha bárhova is kedvem lenne menni veled így, hogy részeg vagy.
 - Basszuskulcs, azért vagyok részeg, hogy kibírjam melletted! - komolyodott meg hirtelen, és a hangjából harag áradt.
 - Ha ennyire rossz neked a társaságom, akár le is tehetsz - vontam vállat keserűen, és ismét megpróbáltam kiszabadulni az öleléséből, de sokkal erősebb volt, mint én.
 - Nem mész sehova - sziszegte.
 - Nem vagy normális.
 - Te meg nem értesz semmit! - vágott vissza eltorzult arccal. - Nem azt mondtam, hogy rossz a társaságod! Csak azt, hogy nem bírok melletted lenni anélkül, hogy ne gondolnék arra, mennyire...
 - Mennyire mi? - néztem rá követelőzve. Talán végre megtudom, mi baja van.
 - Hogy mennyire akarlak - fejezte be a mondatát.
 - Hülyeségeket hordasz össze - ráztam a fejem, és egy határozott mozdulattal kicsúsztam a kezei közül, mikor épp nem figyelt rám. - Ez... beteges, Harry!
 - Azért, mert idősebb vagyok? - húzta el a száját, és csípőre tette a kezét.
 - Nem csak azért! - kiabáltam. - Mert barátom van, akit szeretek. És semmit nem tudok rólad azonkívül, hogy cigizel, és drog- meg alkoholfüggő vagy. Ja, és hogy minden nap mással fekszel le! És ja, beteges, mert csak rád kell nézni, hogy az ember lássa, hogy még mindig Chloét szereted! Mit akarsz akkor tőlem?! Állítólag én hasonlítok az anyámra, de, ha ez így van, akkor hogy tudnád őt elfelejteni, mikor rám nézel, vagy velem vagy? Az életed minden szempontból romokban hever, Harry, és én nem lennék elég erős, hogy megjavítsam, és...
 - Már a jelenléted megjavítja - szólt közbe halkan.
 - Ne - kértem, mikor közelebb lépett hozzám.
 - De - ellenkezett, és meg egyet lépett, megfogva mind a két kezemet.
 - Nem szabad - hajtottam le a fejemet.
 - Teszek az idióta barátodra, és teszek a szüleid véleményére - sorolta ő.
 - De én nem! Nem akarom megint megcsalni P...
 - De, hidd el, akarod - mosolyodott el pimaszul. - Különben nem reszketnél így.
 - A hidegtől van - vörösödtem el, de a félhomályban talán nem láthatta.
 - Aha, a hidegtől - mormolta, mielőtt puhatolózva birtokba vette az ajkaimat.
   Merészebben csókolt, mint eddig bármikor, és úgy éreztem, kirántják a lábam alól a talajt, és megfordul körülöttem a világ. Miért műveli ezt velem? És miért zavart össze mindent? És én, én miért hagyom neki, hogy megtegye? Ha nem csókolnám vissza, és nem tiltakoznék ilyen erőtlenül, csak nem merne megcsókolni, vagy igen?
   Ösztönösen simultam közel hozzá. Felnyögött, és erőszakosan magához szorított. Kirázott a hideg az érzéstől. És valamiért nem érdekelt, hogy mennyire nem helyes az, amit csinálok. Harry csókja olyan érzéseket váltott ki belőlem, amilyeneket Peter csókjai sosem. Ez persze nem mentség arra, hogy megcsalom, de nem bánom. Ha Harry örökké így ölelne magához, azért akármit eldobnék. És nem számít, hogy ez mennyire őrültség. Egyszerűen így érzek, és kész. Igen, apa, anya és Peter csalódott lesz. Minden családtagom csalódott lesz, és az egész világ undorodni fog, amiért ezt csinálom egy nálam húsz évvel idősebb sráccal, de nem baj. Nem tudok ellene tenni.
   Levegő után kapkodva eresztett el. Nem vettem észre, hogy már percek óta csókolózunk. Mintha megállt volna az idő.
 - Jössz akkor? - kérdezte elmosolyodva, és felém nyújtotta a kezét.
   Kikerekedett szemekkel néztem rá. Képtelen lennék megfogni a kezét... Eddig csak egy fiúval mentem kézenfogva az utcán, és az Peter volt. Te jó ég... hiszen szeretem Petert! Kimondhatatlanul borzalmas lény vagyok.
 - Hova? - Annyira fiatalnak tűnt, mikor mosolygott, hogy én is elmosolyodtam.
 - Az meglepetés - vigyorgott.
 - Utálom a meglepetéseket - biggyesztettem le a számat.
 - Ezt imádni fogod - biztosított. - De majd egy idő múlva be kell kötnöm a szemedet, hogy ne láthasd előre.
 - Ki van zárva!
 - Akkor a vállamra teszlek - vont vállat nyugodtan.
   Duzzogva fontam karba a karom. Farkasszemet néztünk, ő pedig elröhögte magát, és elindult. Meg kellett szaporáznom a lépteimet, hogy beérjem. Mikor nem figyeltem, a kezem után nyúlt, és megfogta. El akartam húzni, de nem engedte. A pillantásunk találkozott, én pedig megint úgy éreztem, hogy keresztülszúr a tekintetével. Nem erőlködtem tovább, és hagytam, hogy egymás kezét fogva menjünk.
   Egy olyan városrészbe vitt, ahol azelőtt talán még sohasem jártam. Akármerre néztem, semmi ismerős dolgot nem láttam. Negyed óra gyaloglás után Harry megtorpant, és, mikor kérdőn néztem rá, a szabad kezével előhúzott a zsebéből egy kendőt. Élesen kifújtam a levegőt, mielőtt megfordultam, és hagytam, hogy bekösse a szememet. Hiába pislogtam nagyokat, a sötét anyagon keresztül semmit nem láttam. Éreztem, hogy kezeit a derekamra tette, és mögöttem haladva tolt előre, mutatva az utat. Lélegzete csiklandozta a bőrömet, amitől kirázott a hideg.
 - Ott vagyunk már? - türelmetlenkedtem.
 - Ha nem vársz csendben, hidd el, kihasználom, hogy nem látsz semmit - vágott vissza. Befogtam a számat. Nem arról volt szó, hogy nem érdekelt, mit talál ki "büntetésül", de amit eddig műveltem, már az sem volt olyasmi, amitől ne süllyedtem volna el legszívesebben. Inkább nem feszítettem tovább a húrt, mert tényleg a pokolban égek el, ha megteszem. Így talán még van reményem.
   Léptem egyet, de ő már megállt, és a helyzetet kihasználva hátrahúzott, hogy a hátamat a mellkasának vessem. Komótos mozdulatokkal vette le a fejemről a kendőt, ami addig eltakarta a szememet. Tágra nyitott szemekkel mértem fel a helyet, és elállt a lélegzetem.
   Ebben a parkban még sosem jártam, és a létezéséről sem tudtam. Köröskörül bokáig érő, az éjszakában feketének tűnő fű nőtt, közvetlenül előttem pedig a holdfény ezüstözött be egy aprócska, mégis gyönyörű tavat. A füves területet négyzet alakban szegélyező fák terebélyes ágai a szélrózsa minden irányába mutogattak, és leveleik meg-megmozdultak az enyhe szélben. - Harry... - próbáltam valami értelmeset mondani, de nem jött össze. - Ez... mesés!
 - Akkor jó. - Kezeit a hasam előtt fonta össze, és most a pulcsim cipzárján kezdte pengetni a körmét, ami furcsa hangot adott ki. - Féltem, hogy nem fog tetszeni. - A vállamra hajtotta az állát, és arcát a nyakamhoz dörzsölte. - Finom az illatod - közölte lágyan.
   A hangja megbabonázott, és szinte elolvadtam az ölelésében. Megint elképedtem azon, hogy hagyhatom, hogy ezt művelje velem.
 - Leszel a barátnőm? - kérdezte suttogva, miközben apró puszit nyomott a bőrömre ott, ahol a nyakam és a vállam összeér, ezzel megint libabőrt váltva ki belőlem. Azt hittem, rosszul hallottam, vagy ez valami elcseszett vicc volt.
 - Tessék?
 - Azt kérdeztem, hogy leszel-e a barátnőm!
 - Harry, nekem már van barátom, és ez az egész... abszurd. Szeretem Petert. Jó fej vagy, és szeretnélek megismerni, de... nem akarok a barátnőd lenni. - Végre, remegő hangon bár, de kimondtam.
 - Szereted? - kérdezte, halálosan nyugodt, és mégis furcsán sértett hangon.
 - Igen - bólintottam, pedig legszívesebben megráztam volna a fejemet.
 - Értem - bólintott ő is nagy sokára, és elfordult, mintha menni készülne. - Én... ja, felfogtam - gondolta meg magát, pedig hallani szerettem volna, amit elsőre akart mondani.
 - De ettől még lehetnénk barátok! - próbálkoztam kétségbeesve. - És elmondhatnád azt is, hogy miért utál ennyire a családom - vigyorodtam el kínosan.
 - Hidd el, próbáltam a barátod lenni - sziszegte, hirtelen már dühös hangon. Megőrjítenek a hangulatváltozásai. - De nem megy!
 - Miért nem?
 - Azért, mert idegesít, hogy más vagy, mint a többi lány! - csattant fel, és ezt úgy mondta, mintha bűn lett volna. - Miért nem tudsz te is olyan üres és átlagos lenni, mint mindenki más, aki eddig szóba állt velem?! Akkor talán könnyebb lenne bossz... - Itt megállt. A hajába túrt, és megállt előttem; arca pár centire az arcomtól. - Nézz rám, és mondd el, mit látsz, és, hogy mit érzel, mikor rám nézel!
   Tátott szájjal néztem rá. Mit akar ezzel? - Azt látom, hogy... biztosan sokat szenvedtél. Úgy gondolom, nem ok nélkül kezdtél inni meg cigizni...
 - Folytasd! - kiabálta az arcomba, és mind a két vállamat megragadva megrázott. Ettől elharaptam a nyelvem, és éreztem, hogy a húsból vér serken.
 - Harry, ez fáj! - nyögtem fel. Minden egyes találkozásunkkal egyre jobban rettegtem tőle. Látszólag meg sem hallotta a tiltakozásomat, így a fogamat összeszorítva törtem a fejem, hogy mit mondhatnék, amitől megnyugszik. - Még mindig nem értem, miért gyűlölsz. - Azt kérte, mondjam el, mi jut eszembe róla. Hát ez. Többek között.
 - Már mondtam. Olyan érzéseket váltasz ki belőlem, amiket nem akarok érezni.
   A torkomba forrt a szó, de legalább Harry végre elengedett.
 - Kérlek, vigyél haza! - néztem rá könyörgőn. - Bekötötted a szemem, és nem tudom, merről jöttünk...
 - Oké - egyezett bele.
   Meglepett, hogy ilyen könnyen belement, mert arra számítottam, megint bunkó és gúnyos lesz. Ismét ellentmondást nem tűrően megszorította a kezemet, és elindultunk hazafelé. A fejemben száguldozó gondolatoknak köszönhetően megfájdult a fejem, és hirtelen rettenetesen fáradtnak éreztem magam. Az én lelkivilágomnak túl sok már ennyi megfejtetlen titok és érthetetlen, elejtett mondatfoszlány. Másra se vágytam, mint bebújni az ágyamba, és álomba szenderülni. Az pedig különösen csodás volna, ha nem álmodnék megint valami furcsát. Pedig ilyen gyakran előfordult, és nem tudok tenni ellene. Nem is ijesztő, inkább ostoba álmaim voltak, teljesen valószínűtlen, értelmetlen történéssekkel.
   Kábé, mint az életem ebben a pillanatban, jutott eszembe a találó hasonlat. Ostoba, értelmetlen, valószínűtlen történésekkel. Ja, és kibírhatatlanul bonyolult. Volt idő, mikor akármit megadtam volna egy izgalmasabb életért. Ma inkább azt kérem, kíméljen meg tőle a sors...
   Bemenni készültem, mikor ezúttal egészen gyengéden megfogta a csuklómat, ezzel megállásra késztetve. Kérdőn és haragosan néztem rá. Kezdtem unni, hogy inkább kezel a tulajdonaként, mint emberi lényként. Ha a nevemen szólít, akkor is megállok, nem kell feltétlenül neki megállítania. Harry maga felé húzta a kezemet, elővett valamit a kabátja zsebéből, és a kezembe nyomta. Egy sima felületű, átlátszó-fehér kavics volt benne, akkora, mint egy gitárpengető.
 - Megtennéd, hogy magadnál tartod majd? - nézett rám komolyan, és csak az arckifejezése alapján tudtam, hogy nem viccel.
 - Igen, de miért? - kérdeztem vissza.
 - Csak úgy. Még soha senkinek nem adtam semmit, ami rám emlékeztetne. Gondoltam, neked adok. - Megpróbálkozott egy mosollyal, de inkább nézett ki úgy, mint akinek sírhatnékja van.
   Biztatóan rámosolyogtam, amitől úgy tűnt, kicsit megnyugodott.
 - Nagyon szép ajándék, Harry - mondtam, és tényleg annak tartottam. Nem volt drága vagy épp nagy ajándék, én mégis kimondhatatlanul örültem neki.
   Biccentett, majd jó éjszakát kívánt, és megfordult. Én is így tettem, de aztán meghallottam, ahogy a nevemet mondja, és visszanéztem rá.
 - Nem mondok le rólad - mosolygott önelégülten, én pedig nem tudtam, erre mit mondhatnék.
 - Jó éjszakát, Harry - feleltem válasz helyett, és bementem a házba.


Srácok, ezer hála a majdnem 22.000 kattintásért és a már 17 feliratkozóért, és minden támogatásért, amit tőletek kapok. Fantasztikusak vagytok. ♥ Ha tetszett a rész, komizzatok vagy pipáljatok. :)

2015. április 3., péntek

2. évad, 12. fejezet: Már megint tanácstalanság

Teljesen összezavarodva hámoztam le magamról a ruhámat, lemostam a sminkemet, és, mivel nem volt erőm zuhanyozni, a pizsamámba bújva leheveredtem az ágyamra. Semmi másra nem vágytam, mint elaludni, még akkor is, ha ennek a tétlenségnek az az eredménye, hogy van időm gondolkodni.
   Már semmit nem értettem. Harry megcsókolt, annak ellenére, hogy tiltakoztam. Én pedig élveztem. Miért esett jól az a csók? Harry az apám lehetne, azonkívül drogos, alkoholista, bunkó állat, akit egy lapon sem lehet említeni azzal a kiscsajjal, akinek én tartom magam. Elvégre én volnék az, akinek példát kell mutatnia a testvéreinek - az örökké jókislány, akinek első osztálytól egészen tizenkettedikig minden bizonyítványa kitűnő, és akinek soha semmi köze semmilyen problémához vagy szokatlan dologhoz. Egy átlagos, szürke álombuborékban éltem addig, amíg Harry cigifüstízű csókjával nem kerültem szembe. Azóta pedig képtelen vagyok kiverni a fejemből a zöld szempár perzselő pillantását és a csalódott, az egész világra haragudó csillanást bennük.
   A gondolataimnak a lépések hangja vetett véget. Rémülten könyököltem fel. Bátortalan kéz koppant a szobám ajtaján.
 - Ki az? - szóltam ki, olyan hangosan, amennyire csak mertem; ez gyakorlatilag a suttogásnak felelt meg.
 - Bemehetek? - felelte Alec hangja, én pedig fellélegezve a hajamba túrtam, nem tudván, hogy örüljek, vagy elkeseredjek. Rosszabb is lehetett volna. Például Emilia jön be, aki nagyon ért hozzá, hogy kiszedje az emberből a titkait, de ahhoz már nem, hogy meg is tartsa őket. De jobb is; például, ha senki.
 - Gyere - feleltem, az ajtó pedig halk kattanással kinyílt. - James, hidd el, ez nem az, aminek látszik! - kezdtem azonnal szabadkozni. Alec nem az a kisgyerek már, aki az emlékeim nagy részében él, és nem hülye. Nem adhatom be neki azt, hogy sétálni voltam.
 - Tess - vágott a magyarázatomba Alec, szinte már túlontúl nyugodt hangon. - Apu felhívott a vonalas telefonon, miután elmentél, hogy szóljanak, hogy mához egy hétre jönnek haza, de addig már nem tudnak többet telefonálni, mert hajótúrára mennek, ahol nincs térerő - magyarázta az öcsém, és már kezdett leesni a dolog. Tátva maradt szám elé tettem a kezemet, imádkozva, hogy ne az legyen, amire gondolok. - Én vettem fel, mert még mindig filmet néztem, és a többiek már aludtak. Te pedig... Izé. Kértek, hogy hívjalak oda, mert mondani akarnak valamit, és...
 - Én pedig nem voltam itthon - ráztam a fejemet hitetlenül, és éreztem, hogy könnyek árasztják el a szemeimet. - Nem voltam itthon - ismételtem, elszoruló torokkal.
   Alec csendesen bólintott. - Azt mondtam, hogy alszol, de apu nem hitte el, mert mindig te vagy az, aki először meghallja a telefont, és mindig te veszed föl, mert mi mélyebben alszunk... Azt mondtam, hogy nem tudom, hol vagy, de biztosan a kertben. Rám hagyta, de kért, hogy adjam át neked, hogy, mikor hazajön, számoltok.
   Az ajkamba harapva engedtem utat a könnyeimnek. Nem hinném, hogy Alec értette, miért sírtam, mindazonáltal széttárta a karjait, és magához ölelt. Zokogva fúrtam az arcomat egyszínű, sötét pizsamájába, és áztattam el a könnyeimmel. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért sírok. Harry mindent... tönkretett..? Nem, ez túl erős szó. Mondanám inkább, hogy összezavart. Összerombolta a világképemet, és mindent, amit eddig az emberekről, vagy magamról hittem. Amíg nem kerültem közelebb hozzá, addig el  nem tudtam képzelni, hogy valaha bármi vagy bárki is rá tudna venni arra, hogy megcsaljam Petert. Erre tessék; már másodszor történik meg! És nem mentség, hogy az elején tiltakoztam. Mert első alkalommal túlságosan meglepett, mintsem eszembe jutott volna tiltakozni, második alkalommal pedig... A rohadt életbe, olyan jó érzés volt! Mintha végre igazán élhetnék. Harry közelében lenni olyan volt, mint haldokló embernek az életet adó gyógyszer. Pedig igenis jó életem volt: semmiben nem szenvedtem hiányt soha, szerető család vett körül, a családomnak szükségük volt rám, és én is mindig megkaptam tőlük akármilyen támogatást, akármikor, akármiben. De az örökös vidámság, mosolygás és nevetés nem én voltam. Nem éreztem magam olyan tökéletesnek, mint amilyen az apám volt, vagy akár anyu, aki csinos, szép és jólelkű volt. Vagy, ha meg is volt bennem ezen tulajdonságok bármelyike, hát nem mentem vele semmire, mert csak olyan emberek vettek körül, akik jók voltak: tökéletes előélettel és hibátlan jellemmel. Harry nem hasonlított rájuk. Fogalmam sincs, miért, de úgy éreztem, van bennem valami hajlam arra, hogy megpróbáljak segíteni azokon, akiken senki más nem lenne hajlandó.
   De megint csak álmodozom, mint mindig. Hogy a fenébe juthatott eszembe, hogy bármi közöm is lehet Harryhez a barátságon kívül? Ez annyira abszurd és őrült dolog!
 - Tessy, mi a baj? - kérdezte kedvesen Alec, a hátamat simogatva.
   Tudtam, hogy az öcsémnek akármit elmondhatok, és a természeténél fogva nem mondaná el senkinek a titkaimat. De, amikor olyasmiről van szó, ami szerinte helytelen, vagy árthat nekem, azt abban a pillanatban továbbadná a szüleimnek, abba pedig belehalnék. Sürgősen ki kell űznöm a gondolataimból Harryt, lezárni vele ezt a dolgot, amit nem tudom, minek nevezzek. Tisztáznom kell Peterrel, hogy mit műveltem. És legfőképp, folytatnom a dolgaimat ott, ahol abbahagytam, mikor Harry igazán szerepet kapott az életemben. Álláshirdetéseket kell keresnem. Beszélnem kell a volt osztálytársaimmal, hátha nekik van ötletük. A nyári munka se ártana meg. Peter közelében kéne lennem, hogy olyan barátnő lehessek, amilyet ő érdemel - vagy legalább próbáljam meg. Még a kutyáimat is elhanyagoltam az utóbbi pár napban... Te jó ég.
 - Semmi olyan, ami miatt aggódnod kéne, Alec - szipogtam, és kibontakoztam az öleléséből, hogy letörölhessem a könnyeim. - Már vége. Nem történt semmi.
 - Tess, te ittál?
   Rémülten kaptam a szám elé a kezem. Miután Harry kiment a diszkóból, és befejeztem Jordannal a táncolást, és odamentem pár percre az ő és a barátnője asztalához, megkínáltak a vodkával, én pedig elfogadtam. Több volt, mint amit valaha ittam egész életem során, és éreztem is a hatását, az agyamat valamiért viszont nem tompította el, legalábbis én nem éreztem úgy. A szájszagomról megint eszembe jutott Harry, és a cigifüst íze a nyelvén. Megborzongtam.
 - Csak... - Alec felpattant az ágyamról, és távozni készült. - Alec, mondom, hogy nem az, aminek látszik! Nem rúgtam be! Én csak... ittam egy pohárral, mert...
 - Szóval diszkóban voltál - szűrte a fogai között ő.
 - Igen - vallottam be sóhajtva, és megint a sírás környékezett. Minek tagadjam? Nincsen hihető fedősztorim arra, hogy miért nem voltam a házban, és miért piaszagú a leheletem. - Öcsi...
 - Nem szeretném tudni - rázta a fejét erőtlenül elmosolyodva Alec. - Nem tartozik rám. Majd anyáéknak úgyis el kell mondanod. Ne haragudj, de álmos vagyok.
   Lemondóan hanyatt dőlve az ágyon, a plafont kezdtem bámulni. Én hogy reagálnék, ha Alec jönne haza piaszagú szájjal? Bizonyára szóhoz sem jutnék. Nem az a lényeg, hogy ő még nincs tizennyolc, hanem az, hogy pont olyannyira nézném ki belőle, mint ő belőlem - semennyire sem. Anyáék pedig... mit gondolhatnak majd?
   Gondolataim minduntalan Harry felé kanyarodtak vissza. Ez így nem mehet tovább.

A délutáni nap élénken tűzött be szélesre tárt ablakomon, és megtelepedett a körülöttem heverő, kivágott újságcikkeken és a laptopom monitorán. Összezavarodva jegyzeteltem ki egy újabb álláslehetőséget a jegyzettömbömre, aztán, jobban meggondolva a dolgot, rájöttem, hogy mégsem nekem való az a munka.
 - Alec, kérlek, nyisd ki! - kiabáltam, mikor megszólalt a csengő.
 - Megyek már! - ordított vissza Alec a szobájából. Vagy nekem, vagy annak, aki csengetett.
   Rohanó léptek hangja zúgott le a lépcsőn, aztán a nyitódó ajtó, majd jóval halkabb és nyugodtabb lépések, felfelé jövet.
 - Ki az, Alec? - kérdeztem hátra sem fordulva, és odébb toltam egy kisebb kupac kijegyzetelt telefonszámot.
   A szívem majd' kiugrott a helyéről, amikor egy selymes hajtincs a vállamhoz ért. Rémülten fordultam meg, hogy szembetaláljam magamat Harryvel. Arcán az a pimasznak látszó vigyor ült, ami már elsőre is belopta magát a szívembe.
 - A szívbajt hozod rám! - fújtam ki a levegőt, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a gyomromban felébredő lepkéket, melyek bizonyára Harry közelségének köszönhetően keltek életre.
 - Iszonyúan aranyos vagy, mikor megijedsz - mondta rekedtes, mégis kedves hangján. - Meg amúgy is - tette hozzá halkabban, és odahúzott mellém egy széket, és keresztbe vetett lábakkal leült. Kérdőn meredtem rá. - Mi jót csinálsz?
 - Valamit kezdenem kell magammal - feleltem. Reménykedtem, hogy nem érződik a hangomon, milyen hatásokat vált ki bennem. - Állást keresek.
 - Pfű - vonta fel a szemöldökét. - Tegnap izgalmasabb voltál.
   Elvörösödtem. Szándékosan hoz zavarba..?
 - Nem tudom, mire gondolsz - sziszegtem.
 - Segítek - ajánlotta fel "nagylelkűen". - Az esélyekről és a csillagokról papoló Tessa - nekem ő tetszik! A csókoló, tiltakozó Tessát akarom. Őt jobban szeretem, mint az irodakukacot, aki gürizni akar, mikor apucija mindent megad neki. - Elfintorodott. - Tényleg. A szüleid tudják, hogy akár minimálbért is elfogadnál egy tök szar melóért? Louist ismerve, szerintem eldobná az agyát. Chlo meg hüledezne.
 - Fejezd be! - szóltam rá, miközben rendszertelenül, tetszőlegesen húzogatott ki a gondosan összeállított papírkupacaimból bizonyos lapokat, hogy utána kiparodizálhassa a rajtuk szereplő dolgokat.
 - Asszisztens - hümmögött. - Más szóval csicska. Nem való hozzád.
 - Harry! - emeltem fel a hangomat haragosan. - Nem kértem ki a véleményedet..!
 - Stewardess. Ez már jobban hangzik, de Louiséknak ez sem tetszene, mert alig lehetnél itthon, hogy babusgassanak...
 - Ne gúnyolódj a családomon! - kiabáltam rá, és éreztem, hogy elsápadok a kétségbeeséstől.
 - Hű, de harcias lettél, csajszi - vigyorodott el szélesen. - Az jó dolog. Szeretem, mikor egy lány harcias. Gyerünk, bébi, tombold ki magad!
   Lendült a kezem, hogy felpofozzam, de hatalmas tenyerét a csuklóm köré fonta, mielőtt elérhettem volna a célom. Tiszta pillantása arra engedett következtetni, hogy most sem nem részeg, sem nem tépett be. Akkor meg miért viselkedik ilyen rémesen? Miért túrja össze a jegyzeteimet, és miért ócsárolja a munkákat, amikre jelentkeznék? Ennek semmi értelme.
   Vesémbe látó pillantásával végigmért, és nem is próbálta titkolni, hogy tekintete egy kicsit tovább időzik a topom mellrészén, mint máshol. Libabőrös lett a bőröm ott, ahol még mindig nem engedte el a kezem.
 - Harry, ez fáj - mondtam halkan, ahogy egyre erősebben szorított.
 - Nem baj - szűrte a fogai között, és hirtelen mintha megváltozott volna a hangulata. Hangjából szinte csöpögött a harag és a gyűlölet. - Miért kell ilyennek lenned, Tessa? Miért nem szabadulok tőled?
 - Te jöttél ide, nem én zaklattalak. És nem én vagyok bunkó veled.
 - De zaklatsz. Nem tudlak kiverni a fejemből. Te kis boszorkány... Mit műveltél velem? - fröcsögte, és dühödten engedte el a kezem. - Valóban nem vagy bunkó. Te valamiért kedves vagy velem. Mindenki rugdosott és lenézett egész életemben. Azelőtt én voltam Harry, a jófiú, aki híres volt a rekord-rövid kapcsolatairól. Akkoriban azért utált mindenki, hogy "nem becsülöm meg a nőket". Most pedig én vagyok az alkoholista paraszt, aki még mindig nem becsüli a nőket, és szarik az egész világra... Te miért nem küldesz el a francba, mint mindenki más? És miért gondolok rád állandóan? És miért álmodtam múlt éjszaka veled?!
   Tágra nyílt szemekkel figyeltem eltorzult arcát, és némán tűrtem, hogy további miérteket sorakoztasson fel. Az agyam már régen leállt ott, hogy velem álmodott. Álmodott velem! Nem, itt most csak én álmodok. Nem lehet, hogy Harrynek jelentsek valamit. Ez képtelenség. Nem vagyok normális, hogy ezek járnak a fejemben. Ébredjek már fel!
 - Ne nézz rám így - szólt rám.
 - Hogyan?
 - Hát így! Ennyire... megértően és ártatlanul! Ne csináld már ezt velem!
 - De mit, Harry? - kérdeztem, és a torkomban növekvő gombóc lassan fojtogatni kezdett. Könnyek jelentek meg a szememben. Úgy éreztem, valami rosszat tettem, pedig csak önmagamat adtam - a jószívű, okos Tessát. Ahogy mindig.
 - Nem - halkult el a hangja, és óriási tenyerei közé vette az arcomat, a hüvelykujjával letörölve kicsordulni készülő könnyeimet. - Ne sírj. Nem sírhatsz miattam. Te nem.
   Miért, ki sírt még miattad rajtam kívül..?, akartam kérdezni, de nem lett volna értelme - ha válaszol egyáltalán, akkor is csak még jobban összezavarna vele. Harry szüntelen simogatta a bőrömet, és gyengéden félresöpört néhány hajszálat a homlokomból.
 - Olyan szép vagy - suttogta ércesen, én pedig már a hangjától megborzongtam. - Ne haragudj rám, amiért... bunkó voltam, vagy mi. - Kínosan elröhögte magát, és hirtelen elengedte az arcomat, majd felállt.
 - Ne menj el - kértem halkan, mert már a lehetőségtől is, hogy itt hagy, egyedül, úgy éreztem, mintha lyukat ütnének a mellkasomba.
   Megtorpant, és visszafordult felém. - Tessék? - nézett rám meglepődve.
 - Kérlek, ne menj el - ismételtem, olyan halkan, hogy már én sem hallottam a saját hangomat.
   Leguggolt a székem mellé, és egyik kezét a térdem fölé helyezte, amitől egy pillanatra elakadt a lélegzetem. - Én nem akarok elmenni - vallotta be, és egy pillanatra egészen őszintének tűnt.
   Persze, szebb lett volna a pillanat, ha nem tudom, hogy ezt is bizonyára csak álmodom. Hogy is lehetne valóság..? Nem lehet, hogy igaz legyen.
 - Te akarod, hogy elmenjek - közölte egyszerűen, ajkán örömtelen mosoly játszott.
 - Miért mondod ezt?
 - Mert, ha itt maradok, nem tudsz megakadályozni ebben.
   Lefelé görbülő ajkaimon éreztem az övéit, s mintha álomból riadnék fel, úgy lett hirtelen valóságos az egész. Ezt a csókot nem lehet álmodni. Nincs olyan erős képzelőerőm, hogy ezt megálmodjam! Leírhatatlan érzés kerített a hatalmába. Azonnal elfelejtettem mindent, amit tegnap este elterveztem: hogy majd megmondom Harrynek, hogy a csókunk semmiképpen sem történhet meg újra.
   Nem tudom, mikor emeltem fel a kezem, hogy Harry dús, rakoncátlan loboncába túrjak, vagy mikor nyíltak szét az ajkaim, hogy immár harmadszor is utat engedjenek neki. Harry felmordult, ahogy finoman meghúztam a tincseit, és, ha ez lehetséges, még közelebb rántott magához. Ujjai a hajamat markolták, a másik keze pedig még mindig a combomon volt, és alig érezhetően csúsztatta egyre feljebb, hogy aztán tétován, bizonytalanul a derekamra helyezhesse. Határozott, követelőző csókjának köszönhetően elállt a lélegzetem. Ha valaki akkor megkérdezi, mi a nevem, csak nyöszörögni tudtam volna válasz helyett.
   Harry immár mindkét kezét a derekamra téve maga felé kezdett húzni, aminek az lett a következménye, hogy ő a földre ült, én pedig az ölébe, lábaimat a háta mögött összekulcsolva. Ajkai mohón falták az enyémeket, és olyan ragaszkodón szorított magához, mintha attól rettegne, hogy valaki mindjárt kitép a kezéből.
   Ismerős dallam ütötte meg a fülemet - a telefonom kezdett zenélni. Lesokkolt agyam egy pillanat alatt ismét gondolkodni kezdett. Te jó ég. Ez Peter csengőhangja..! Harry felmordult, mikor eltoltam magamtól, és szemrehányóan, már-már gyilkos pillantással követte a mozdulataimat, ahogy kimásztam az öléből, és az ágyamon heverő telefonomhoz léptem.
 - Szia, egyetlenem! - köszönt bele vidáman Peter.
 - Szia. Mi újság? - Próbáltam a lehető legnyugodtabb hangot megütni, de nehéz volt, tekintve, hogy egy fél perce még mit műveltem. A bőröm továbbra is bizsergett mindenhol, ahol Harry hozzámért, az ajkaim pedig mintha egyenesen lángoltak volna.
 - Csak hallani akartam a hangodat - duruzsolta imádnivaló hangon, és normál esetben ettől elolvadtam volna. Most viszont csak sírhatnékom támadt. - Nincs kedved átjönni?
 - Ööö... - Kétségbeesetten törtem a fejemet, hogy valami hihető választ találjak ki. - Most nem lehet. El vagyok havazva. Állást keresek, vagy valami elviselhető nyári munkát. Nem szeretném félbehagyni; így is eleget halogattam már.
   Bugyutának és sutának éreztem a magyarázkodásomat, és már előre remegett a gyomrom, hogy Peter nem veszi be.
 - Aha. És, ha én mennék át?
 - Ne! - vágtam rá rémülten, majd a szám elé kaptam a kezemet. Idióta vagyok. - Mármint... ezt most egyedül szeretném csinálni. Meg, ha átjössz, úgyis rád koncentrálnék...
   Szinte láttam magam előtt, ahogy Peter elmosolyodik, és már tudtam, hogy nyertem. Harry időközben mögém állt, és összefonta a karjait a hasam előtt. Legszívesebben elhúzódtam volna tőle, de nem tudtam megtenni. A bűntudat lassan szétmart. Előbbi megjegyzésemet hallva viszont Harry elengedett, és ellépett mögülem. Máris gyengének éreztem magamat.
 - Valószínű - röhögte el magát válaszul Peter. - Akkor jó. Sok sikert, aktakukac!
 - Hééé - emeltem fel a hangom, tettetett haraggal. - Az aktakukac te vagy, hékás!
 - Hogy mi? - röhögött ismét.
 - Kilencedik óta azzal hencegtél, hogy te majd egy saját irodában fogsz dolgozni! - emlékeztettem.
 - Valaki már akkor is leste minden szavam... - csipkelődött Peter.
 - Álmodj csak - okítottam ki. - De most már tényleg mennem kell, kukackám.
 - Ne akard, hogy én is nevekkel illesselek! - tanácsolta, és a hangján éreztem, hogy fülig érő mosoly ül az arcán. - Abból te nem jöhetsz ki jól, csajszi.
 - Csak próbáld meg, csávó!
 - Ég veled, Tessy! - nevetve bontotta a vonalat. Nevetése még egy ideig a fülemben csengett.
   Nem hallottam, hogy Harry mikor távozott, mindenesetre, mire visszafordultam az asztalom felé, már nem tartózkodott a szobámban. Csalódottan, ugyanakkor valamelyest megkönnyebbülve ültem vissza az asztalomhoz, és már épp hozzá akartam látni a jegyzeteim böngészéséhez, amikor egy cetlire írt üzenet ötlött a szemembe.

Fél tízkor a házatok előtt várlak. Ne félj, most nem diszkóba viszlek.
xx H

A szívem a torkomba ugrott. Ez már beteges. Nem normális. Mégis mit vár tőlem Harry? És én miért művelem ezt Peterrel, akit igazából meg sem érdemlek, és hálásnak kéne lennem, hogy velem van? És miért gondolkodom máris azon, hogy vajon hova fog vinni Harry?


Sziasztok!
  1.  Biztosan feltűnt már nektek is, hogy néha egész fejezetek szólnak csupán az adott szereplő gondolatairól szólnak, sehol egyetlen történés sem, csak az idegőrlő önmarcangolása az adott karakternek. A másik véglet pedig az, mikor csakis párbeszédekkel van tele egy fejezet. A középutat ritkán sikerül eltalálnom, amit rettenetesen szégyellek, de hiába, gyakorolnom kéne. Ennek az az oka, hogy a 2. évad kicsit komolyabb szerintem, mint az első - néha a szereplők gondolatait ugyanúgy ki kell hangsúlyozni, mint a szavaikat, hogy meglássátok, mi a kapcsolat a kettő között. Ha ez nagyon nem tetszik már nektek, akkor megcsinálhatom azt, hogy mindig, szabályszerűen a középúton (azaz azonos mennyiségű párbeszéd és gondolat) járjak, és csak annyi gondolatot vagy épp beszélgetést írjak le, ami ahhoz szükséges, hogy ne mindig értsétek, mi zajlik a szereplők fejében, vagy pont azt ne, hogy mit miért nem mondanak ki. A ti döntésetek. Az író először az olvasóinak, utána magának ír, épp ezért érdekelne, hogy ti mit gondoltok erről! Nagyon sokat jelentene, ha megszólalnátok - vagyis kommentelnétek - ezzel kapcsolatban! :)
  2. Feltűnt, hogy stagnál a feliratkozóim száma, ahogy a rendszeres kommentelőim száma is egyre csökkent. Srácok, én elhiszem, és higgyétek el, át is érzem, milyen az, mikor az embernek arra sincs ideje, hogy tükörbe nézzen, annyi a dolga és a tanulnivalója és/vagy gondja, baja... De nem hiszem el, hogy, miután ötvenen, vagy néha többen (látom ám, hányszor nyitják meg az adott fejezeteket, muhaha) megnyitottátok a fejezeteimet, tehát végigrágjátok magatokat a nem mindig rövid és néha rettentően unalmas fejezeteimen, egyetlen egy embernek van ideje közületek leírni a véleményét, vagy legalább pipálni! Ha mást nem is, de legalább egy pipát nyomjatok már oda, kimondhatatlanul sokat jelent! Egy komment vagy feliratkozás meg még többet, még akkor is, ha az előbbi csupán egy "jó lett, folytit" vagy egy hasonló szösszenet...
  3. Ha már ehhez a részhez sem érkezik egy-kettőnél több komi vagy pipa, kénytelen leszek arra tippelni, hogy mind a tizenöt feliratkozómat hidegen hagyja a sztori végkimenetele és /vagy folytatása, azért nem töri magát senki, hogy az író szívesen hozzáfogjon a következő részek írásához. Mert ez a helyzet. Az én logikám szerint, ha valakit érdekel egy adott blog folytatása, az komizik, vagy legalább pipál - magamból indulok ki. Ti viszont... Nem vagyok telhetetlen, és nem is akarok rögtön az első - illetve második, de az elsőről inkább ne beszéljünk - rendes blogommal világhírnevet szerezni, de... Meglehetősen elszomorít, hogy másoknak egyetlen rövid évad után is nyolcszor annyi feliratkozója, kommentje és oldalmegjelenítése van, mint nekem lassan másfél évadnyi küzdelem után. És az előbb egy igénytelen bloghoz hasonlítottam az én blogom eredményeit. Igen. Nem is egy, igénytelen, trehány történet az enyém előtt van a "ranglétrán" (nem tudtam rá jobb szót). És ez nem azért bánt, mert úgy gondolom, hogy én vagyok a hűdenagyírókirálynő, aki igenis megérdemel százezer kattintást, hanem mert minden küzdelmem ellenére csesztek komizni vagy feliratkozni. Régebben is mondtam már, de nem, most SEM hiszem el, hogy a tizenöt feliratkozóm hozta össze a 20.500 oldalmegjelenítést. Magyarul, nem egy """titkos""" olvasóm szégyell, nem akar, vagy nem veszi a fáradságot feliratkozni, pedig, mint mondtam, rengeteget jelentene, motivációban és kedvben egyaránt.
  4. Minden nyűgöm és nyavalygásom, elégedetlenségem ellenére is hatalmas köszönet illet titeket a több, mint húszezer-ötszáz kattintásért, és külön hála Eva Hunternek, amiért hűségesen kommentel - egyedüliként. ♥
  5. Öhm, ezt előbbre akartam, de most jutott eszembe. Nemsokára vége a szavazásnak a legjobb író kategóriában az Issy Blogmagazin versenyén, és, bár már tuti nem küzdöm feljebb magam egy hellyel sem, azért nagyon sokat jelentene, ha szavaznátok! :3
  6. Végül, de nem utolsó sorban pedig kérek minden fantasy és sci-fi rajongót, hogy nézzen be a legjobb barátnőm blogjára, mert nagyon sokat jelentene neki! ;)
Köszönöm, hogy végig küszködtétek magatokat a monológomon. :3
Bye-bye! ♥ 

2015. április 1., szerda

Halálcsók (Novella #1)



Az egész kezdett egy kicseszett rémálomba fordulni.
   Sosem volt nyugodt, boldog életem – mindig volt min aggódnom. Nem volt nap, hogy ne a halál
gondolata járt volna a fejemben, vagy a gondolat, hogy miért ilyen kegyetlen velem az élet. Se választ, se békét nem leltem. Mostanáig úgy éreztem, hogy talán nem is fogok, de ahogy a sort megadta a legvégső, kegyelemnek számító döfést, éreztem, hogy fölösleges lenne tovább vergődnöm, és ideje véget vetni a szenvedésemnek.
   Kezdjük ott, hogy tüdőrákkal születtem, és azzal is élek együtt már vagy tizennyolc éve – amennyire életnek lehet nevezni azt, amit én kaptam osztályrészül. Szerintem nem kell magyaráznom, hogy ez milyen.
   Apám két éves koromban lépett le. Elkártyázta az összes pénzünket, aztán fogta magát, és a maradék pénzünkből kiköltözött Amerikába; azóta fogalmam sincs, hol jár, de nem is érdekel. Anyám és én azóta nyomorban éltünk, és egyedül a csupán a mesékben létező esemény menthetett volna meg: ha belém szeret a mesebeli, gazdag pasi, és elvesz feleségül. Természetesen ez nem történt meg, és utoljára ötéves koromban jutott eszembe álmodozni róla.
   Nehezen jártam ki az általánost. Állandóan vért köhögtem fel, nehezen kaptam levegőt: minden lélegzetvétel egy újabb küzdelem, kínszenvedés volt. Az utóbbi időben soványabb lettem, mint valaha, és nem csak a betegség miatt, hanem egyszerűen azért, mert már nem is igazán maradt pénzünk kajára. Anya ugyanis nagyon régóta csupán a hitelből tart el engem és magát, ami, mondanom sem kell, nem túl örömdús megoldás. Anya régen tanár volt, de kirúgták egy hülyeség miatt, amit nem is ő követett el. Ez történt úgy fél éve. Azóta táncolunk az életet és halált egymástól elválasztó pengeélen. Naná, hogy mindig az utóbbi irányba dőlünk…
   Kisírt szemekkel ballagok az utcákon. Eső kopog ócska kabátom kapucniján, de észre sem veszem. Az arcomat mosó cseppek elvesznek a könnyeim között. Anya meghalt. Ez az egyetlen dolog, amire gondolni tudok. Elütötte egy autó… A sofőr részeg volt, és túl későn vette észre anyut. Úgy érzem, vége az életemnek, és tulajdonképpen így is történik. Éppen tegnap volt, hogy megláttam egy kiírást a kisbolt üvegén: eladót keresünk. Én barom, naivan besétáltam, félénken közölve, hogy érdekelne az állás… A boltos erre kritikusan végigmért, tekintete megakadt agyonhordott, évekkel ezelőtt kinőtt, kopottas tornacipőmön, fakó, eredetileg fehér pólómon, elnyűtt farmerdzsekimen, ápolatlan, kócos, vörös hajamon és beesett arcomon, aztán kicsit sem udvariasan közölte, hogy sajnos nem nekem való munka. Tudom. Nekem nem való az élet sem. Ma pedig hírt kapok arról, hogy meghalt anya. Csodás befejezése volt egy csodás délutánnak – idézőjelben. A suliban három karót kaptam előtte. Az elsőt azért, mert köhögésrohamom volt, és a tanár nem hitte el, hogy nem azért csinálom, hogy zavarjam az óráját. Majdnem megfulladtam a saját véremben, mégsem mehettem ki a mosdóba inni, vagy haza. A második alkalommal, már a negyedik órában, annyira kimerültem a lélegzéstől és a köhögéstől, hogy elaludtam. Egyetlen röpke percre – tudom, mert előtte és utána is megnéztem az időt az osztályterem falán lógó órán -, de mégis egyest adott érte a tanár az „órai munkámra”. A harmadik pedig azért történt, mert az egyik osztálytársam kért tőlem egy tollat. Igen, tollat. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az osztály leggazdagabb, legelkényeztetettebb lánya tollat kér tőlem. Tőlem, akiről az egész suli tudja, hogy csóró. Tőlem, aki mindig másoktól volt kénytelen tollat kérni, mert a szintén csóró anyja nem tudott neki venni. Tőlem, akit kiröhögnek, mikor köhögni kezdek, és Véresnek csúfolnak, mert, ha nem rakom időben a szám elé a kezemet, akkor az előttem ülőre fröccsen a nyálam, és/vagy a vérem. Tényleg vicces. Csak meg ne haljak a röhögéstől… Én pedig hangosan visszaszóltam, hogy kérjen az anyjától. Ezért járt az egyes.
   Mit kellett volna tennem, mikor megtudom, hogy már anyu sincs nekem, és mikor már a házunkat is elkobozta a bank?
   Egy hídhoz sétálok, ami elég magas, hogy belehaljak a zuhanásba, mikor leugrom róla. A többi ember sietve rohan a dolgára, senki nem törődik olyasvalakivel, aki én voltam. Nincs értelme tovább húzni. A kezelésemre soha nem volt pénzünk, pénzem, és, ha lett volna, akkor sem gyógyultam volna meg tőle, mert isten engem gyűlöl. Máskülönben miért is tett volna beteggé, vagy miért hagyta volna, hogy az apám lelépjen? Ha más nem, hát az éhezés és az, tizennyolc év alatt utolsó stádiumba fejlődött eltüntethetetlen, gyógyíthatatlan betegségem előbb-utóbb úgyis megöl. Nem könnyebb, ha most szépen leugrom innen, le az autók közé, a kőkemény betonra, ahol úgysem fog megmenteni senki?
   Kék szemem végigpásztázza a híd korlátját, és az agyam dönt. A szél az arcomba fújja a mosatlanságtól büdös, fésűt nagyon régóta nem látott, vörösből feketés vörössé mocskolódott hajamat, és belekap szedett-vedett, ócska ruházatomba. Senkinek nem fogsz hiányozni, Jane. Csak hunyd le a szemed, és dőlj előre. Gyerünk már!
   Csak az jár az eszemben, hogy anya vár rám. És, talán apa is. Elvégre simán lehet, hogy azóta ő is meghalt. Tizenhat év alatt sok minden történhet. Bármennyire is haragszom rá, amiért itt hagyott anyát és engem annak idején, nem tudnék nem örülni annak, ha viszontláthatnám. Ő az apám.
   Remegő lábakkal felállok a díszes, faragott kőből készült hídkorlátra. Csupán centiméterek választanak el a mélytől. Odalent autók robognak – gondtalan emberek, gondtalan élettel, és boldog gondolatokkal arról, hogy hazatérhetnek a gyönyörű házukba, az egészséges családjukhoz. Megint rám tör a köhögés, ezúttal nem olyan erősen, mint a legrosszabb esetekben szokott, de tekintve, hogy már a légzés is rohadt nehéz, ezt is elég nehéz elviselni. Kevés hiányzik, hogy lezuhanjak, mikor előregörnyedve fuldokolni kezdek. Erőt véve magamon, felegyenesedem, és remegő ajkakkal lépek egy nagyon aprót előre. Csak még egy ilyen bizonytalan lépés, és végre meghalhatok.
 - Ne csináld! – kiált rám egy tök ismeretlen hang, ami egy fiatal férfihoz tartozhat, amennyire meg tudom ítélni a süvítő szél mellett.
   Megremegek, de tudomást sem veszek róla. Miért maradnék életben azért, mert egy arra járó fiatalember, aki azt sem tudja, ki vagyok, azt mondja, maradjak? Hátra sem fordulok, hogy lássam az arcát.
 -  Kérlek! – hallom meg, most már közelebbről az előbbi hangot.
   A fiú már mellettem áll, és úgy csimpaszkodik csontsovány karomba, mintha az élete múlna rajta. Rövidre nyírt, barna haja és nagy, világosbarna szemei vannak.
 - Engedj el! – nézek rá könyörgőn. Nem értem, miért avatkozik bele a dolgomba, de ismét köhögnöm kellett, így nem tudtam mást tenni, mint elfordulni tőle, és a kezembe öklendezni.
   Ez sem riasztja el; mikor visszanyertem nehéz légzésemet, még mindig a karomat szorongatva néz rám. A társadalom annyira rohadék. Tönkretesznek, megkeserítik a napjaidat még akkor is, mikor már magadtól is haldokolsz. Mikor már a földön fetrengve rimánkodsz a halálért, akkor is teljes erődből beléd rúgnak. Miért nem látja ez a srác, hogy nekem az a megkönnyebbülés, ha meghalhatok?! Ő ezt nem érheti. Biztosan gazdag, és boldog család veszi körül. Neki bizonyára még barátai is vannak… Tényleg, mit jelent az a szó, hogy barát? Nekem sosem volt.
 - Kérlek, ne tedd meg – szólal meg újból, én pedig legszívesebben leköpném. Egy pillanat választott el a megnyugvástól, de ő még mindig nem enged elmenni.
 - Te meg ne avatkozz bele! – kiabálok rá, már amennyire szétmarcangolódott tüdőm bírja.
   Beszélnék még, de hirtelen megszédülök, és nem kapok levegőt. Nem újdonság. Nem egyszer történt már ez. Ha már leugorni a hídról nem tudok, hát megfulladok, mert a tüdőm felmondja a szolgálatot. A szemem előtt minden sötétségbe borul. Megnyugodva sóhajtok fel, és várom a halált.

~.~.~.~.~

Egy kényelmes ágyban térek magamhoz. Ilyet még soha nem tapasztaltam, ha volt matracom egyáltalán, az is hepehupás és kényelmetlen. Furcsa érzésem van. Ha megpróbálok levegőt venni, semmi nem történik. A rengeteg cső, ami a testemből indul, és a testembe vezet, akadályoz a mozgásban, nem mintha lenne erőm felkelni. Mellettem egy idegesítően pityegő gép van. Legszívesebben leverném a polcról, hogy hallgasson már el, de nem érném el akkor sem, ha meg bírnám mozdítani a karomat.
   Az ágyam mellett, egy széken a fiú ül, aki a hídnál visszatartott. Pillantása találkozik az enyémmel. Gyönyörű szemei vannak, amiktől normál esetben elolvasnék. Soha, egyetlen fiú sem nézett rám kedvesen vagy bizalommal, mindenki lenézett. Az ő szemében megértést látok. Talán egy kis szánalmat és sajnálatot is, de nem tudom hibáztatni érte. Mi mást érezne egy fiú, akinek mindene megvan, akkor, mikor egy haldokló nincstelen fekszik előtte?
 - Liam vagyok – mosolyog rám, és biztató mosolyától legszívesebben én is mosolyognék, de vagy elfelejtettem már a tizennyolc év alatt, hogyan kell, vagy a fáradtság miatt nem vagyok képes felfelé görbíteni az ajkaim. Be szeretnék mutatkozni, de már szinte nem is emlékszem a nevemre. Minden elhomályosult. És különben is, a tüdőm helyén tátongó űr már nem ad elég erőt, hogy beszéljek. – Ne, ne beszélj! – szól rám. – Nem szabad megerőltetned magad.
   Magamban mosolyogva gondolatban megrázom a fejem. Haldoklom, Liam, gondoltam, nekem már mindegy. Már rájöttem magamtól is, hogy a gépek tartanak életben. Azért nem érzem a tüdőmet. Meg semmi mást se. Mintha már halott is lenne a testem, és csak az agyam élne, pislákolna, az is csak picit.
 - Semmi baj, ne nézz ilyen beletörődőn! – áltat, és megpróbálkozik egy nevetéssel, de azonnal elhalkul a hangja. – Minden rendben lesz!
 - Tudom, hogy haldoklom, Liam – krákogom, olyan halkan, hogy én magam is alig hallom, de rajta látom, hogy érti, mert lehajtja a fejét. – Ne legyél szomorú. Engem Jane-nek hívnak. – préselem ki a hangokat, és beleremeg a testem az erőfeszítésbe, hogy kinyögjem a hihetetlenül erőtlen szavakat. – Jobb helyre kerülök innen, tudom.
 - Igazad van – bólint a fiú, immár könnyes szemmel. – Te biztosan a mennyországba jutsz. Nem ismerlek, de mégis fáj, hogy elmész. – Hangja elcsuklik, mikor erőt vesznek rajta a könnyei.
Fel akarom emelni a kezemet, hogy letöröljem őket, de természetesen nem tehetem. Még ezt is megtagadják tőlem. De már nem baj. Hiába a gépek és a csövek, a lelkem már rég készül a halálra, és ideje útjára engedni.
 - Liam – szedem össze minden erőmet, hogy értelmes szavakat mondjak. A neve édesen csengett a nyelvemen, még, ha a hangom egyértelműen egy halálhörgés volt is. – Kérlek, szólj az orvosnak, hogy… kapcsoljanak le… a gépekről… El akarok menni.
   Feldúltan a kezemért nyúl, és megszorítja élettelen, hullasápadt ujjaim, és csókot lehel rájuk. Könnyek szöknének a szemembe, de már régen kiszáradtak a könnycsatornáim. Többé nincs rájuk szükségem. Már nem sírok. Nem akarok sírva meghalni, nem tudom, miért. Az olyan, mintha szomorú lennék. Pedig én boldog vagyok, hogy végre meghalhatok.
   Fáradtan hunyom le a szemem. Tompán érzékelem, hogy Liam feláll, és sietősen kirohan az orvosért. Az ágyam mellett beszélgetnek, mikor az orvossal együtt visszajön. A fülemet mintha bedugaszolták volna, így csak néhány mondatfoszlányt tudok kivenni. Nincs remény. Jobb neki így. Késő. Írja alá, hogy… Igen, muszáj. Ő akarja. Ezzel jót tesz neki, higgye el.
   Igen, Liam, jobb nekem így, gondolom erőtlen agyammal, de már nincs erőm, hogy szavakká is formáljam. Csukott szemmel is érzem, hogy az orvos a pityegő szerkentyű mellé lép, Liam pedig leül az ágyamra mellém, és még egyszer megszorítja a kezemet.
 - Ég veled, Jane - zokog, és a szájához emeli a kezemet. Puha ajkai súrolják a bőrömet. Megremegnek az ujjaim. Milyen kedves és gyengéd… Bár élhetnék, hogy megcsókoljam. Bár
lenne erőm levegőt venni.
   Mert már nincs. Kinyitom a szemem. Az orvos épp egy injekciót szúr a karomba, de már meg sem érzem, mert olyan, mintha az egész testem elzsibbadt volna. Egyre nehezebben tudtam nyitva tartani a szemeimet, és hirtelen halálos nyugalom uralkodott el a testemen. Békésnek éreztem magamat. Liam arca volt az utolsó, amit láttam, mielőtt végleg lehunytam a szemem. Emiatt mosolyogva mehettem el. Mikor megszülettem, mindenki nevetett, csak én sírtam… most pedig, hogy mellettem Liam sír, én mosolygok, és… Végre valahára boldog vagyok.
   Hallom, ahogy anya hívogatón a nevemen szólít.



Igen, mostantól, ha ihletem támad hozzá, megleplek titeket valami novellaszerű történettel. :) Ehhez is kíváncsian várom a véleményeteket! :3
xoxo. Laura