Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2015. március 28., szombat

2. évad, 11. fejezet: Melyik a te csillagod?

Másnap reggel az volt az első dolgom, hogy elmenjek vásárolni. Korán keltem, a testvéreim még édesen aludtak. Hagytam a hűtőn egy cetlit Alecnek, hogy csak vásárolni mentem. Valóban így is volt - kezdtünk kifogyni a kajából. A hűtő üresen tátongott, és, ami csak számomra volt ennél fontosabb, ruhám sem volt, amit felvehettem volna a diszkóba.
   Igazából már hajnal óta fent voltam, és összeszedtem a szennyes ruhákat. Ha nem csináltam volna ezt már ezerszer, meglepődtem volna, mennyire extra helyeken is lehetett találni eldobált szennyes zoknikat vagy alsógatyákat. Szerencsére a húgaim viszonylag - ismétlem, viszonylag! - rendszeretők voltak, így náluk nem találtam annyit, mint a fiúknál. Berámoltam a mosógépbe a nem kevés szennyest, és elindítottam a programot. Úgy terveztem, hogy először kajáért és egyéb szükséges dolgokért megyek el, aztán hazajövök bepakolni a hűtőbe és kiteregetni, és csak utána megyek a plázába valami felvehetőt venni magamnak, a saját pénzemből.
   Egy péntek délutánhoz illő mennyiségű forgalom volt a boltban, de nem zavartattam magam. Szerencsére apa rengeteg pénzt hagyott itthon: ő még nálam is sokkalta jobban tudta, milyen sokat zabál fel nyolc gyerek, plusz az állandó vendégek apu bandatársai és a többiek személyében. Elmosolyodtam, mikor megláttam Niall kedvenc gumicukrát, és gondolkodás nélkül helyeztem a bevásárlókocsimban lévő cucchalom tetejére, előre látva magam előtt az arcát, amikor megkínálom vele.
   Türelmesen várakoztam a soromra, amikor egy ismerős hang szólított a nevemen mögülem. Megfordultam, és az arcom akaratlan mosolyra húzódott, mikor megláttam Petert. Aztán persze megint előtérbe került a gondolataim között az a csók tegnap Harryvel, és azonnal lesütöttem a szemem.
 - Szia, szépségem! - üdvözölt barátom lelkesen, és ragaszkodón magához szorított. - Mi újság?
 - Otthon enyhén kong a hűtő, úgyhogy muszáj volt eljönnöm bevásárolni - magyaráztam. - És veled?
 - Á, semmi, az öcsém kitalálta, hogy meg akar nézni valami idióta akciófilm-premiert, úgyhogy vele töltöm az estét.
 - Az jó buli - mosolyogtam rá, titokban ujjongva, hogy még véletlenül sem kerülhetek abba a kínos szituációba, hogy Peter pont akkor akar majd átjönni, mikor én bulizni megyek. Egy diszkóba. Harryvel. Pont vele. Már a gondolattól is megborzongtam. Vajon milyen lesz?
 - Föld hívja Tessa Isabella Tomlinsont! - integetett előttem Peter. - Figyelsz?
 - Öö, persze, csak hirtelen azt hittem, elfelejtettem megvenni valamit, de látom, hogy itt van. - Hogy még hitelesebb legyek, megveregettem a kezemmel a százas zsepicsomagot, mintha arra gondolnék.
 - Aham - mosolygott rám Peter. - Szívesen várakoznék még itt veled a füllesztő melegben, édesem, de igazából csak azt jöttem megnézni, hogy árulják-e már azt a hírhedt-híres gumicukrot, amit az öcsém kinézett magának tegnap a neten... - Megforgatta a szemeit, én pedig elnevettem magam.
 - Imádom az öcsédet - böktem oldalba Petert, és a sor megint haladt egy keveset.
 - Na, és engem? - húzódott közelebb.
 - Hadd gondolkodjak - húztam el a számat. - Az öcséd aranyos, pici és szőke fürtjei vannak, és folyton elpirul, mikor rámosolygok - kacsintottam rá.
 - Én viszont magas vagyok, jóképű, humoros, aranyos, és, ha akarod, én is elpirulok, mikor rám mosolyogsz - incselkedett.
 - Hölgyem, maga következik! - szólt rám türelmetlenül a középkorú eladónő. A mögöttem kígyózó sor tagjai egyetértően morogtak.
 - Elnézést - feleltem, felé sem nézve, és szélesen vigyorogva néztem a barátomra. Előrébb araszoltam, és az egyik kezemmel elkezdtem szaporán kipakolni a cuccaimat a pultra, a másikkal pedig megszorítottam Peter kezét. - Rossz vicc volt. Téged mindenkinél jobban imádlak.
   Fülig érő mosollyal az arcán segített nekem pakolni. Fizettem, majd kérdés nélkül Peter kezeibe nyomtam a szatyrokat.
 - Hé, te kis pimasz! - szólt rám, de nemigen tudott mit tenni, mert minduntalan elhúztam a kezem, valahányszor megpróbálta visszaadni nekem.
 - Na, mi az, Johnson úr, nem tetszik elég edzettnek lenni? - öltöttem ki rá a nyelvem.
 - Majd meglátod, milyen edzett vagyok, mikor rád borítom ezt az ásványvizet! - emelte ki vigyorogva a szatyorból az ásványvizet.
 - Nem mered - lohadt le a mosolyom.
 - Fogadunk? - ugratott tovább, és a bal kezébe pakolta át a zacskókat, hogy a másikkal kinyithassa a kétliteres vizet.
   Rohanni kezdtem, de még a több kiló vásárolt dolgommal sem volt elég lassú, hogy ne érjen utol egy másodpercen belül.
   Villámgyorsan kikaptam az egyik szatyorból egy másik vizet, és mire ő rám locsolta a sajátja felét, én is viszonozni tudtam. Hangosan nevetve vizeztük össze egymást, míg ki nem ürült mind a két palack.
 - Úgyis túl meleg volt - lihegte Peter, mikor a derekamat két karjával átölelve húzott magához, hogy felsőtestem az ő vizes hasának és mellkasának simult.
 - És úgyis van még pár üveg víz, úgyhogy otthon sem fog szomjan halni a családom - nevettem.
   Megcsókolt, én pedig pihegve viszonoztam. Nagy tenyerével félresimított pár, a homlokomra tapadt tincset, és megint elmosolyodott.
 - Gyönyörű vagy! - mondta. És megcsókoltam egy másik férfit, tettem hozzá. Vajon akkor is ezt mondanád, ha tudnád, mit tettünk, Harry és én? Ha tudnád, hogy élveztem az ő csókját is, sokkal jobban, mint a tiedet? Vajon szeretnél még, ha kiderülne, hogy egy olcsó csitri vagyok?
 - Mennem kell, már lejárt otthon a mosógép - rágtam a számat.
 - Nekem is. Megígértem anyának, hogy segítek rendbe tenni a kertet - ölelt magához. - Vigyázz magadra!
 - Szeretlek - feleltem, ő pedig bólintott:
 - Tudom.
   Figyeltem, ahogy megfordul, és távolodik tőlem, majd befordul az utcasarkon. Felvettem a szatyraimat, és elindultam haza, azon tűnődve, miért vagyok egy önző dög, és miért kellett Harrynek ennyire összezavarnia. Eddig talán, minimálisan megérdemeltem egy olyan srácot, mint Peter, de most már abszolút biztos, hogy nem.
   Hazaérve gyorsan kikapcsoltam a mosógépet, kiszedtem a ruhákat, és kiteregettem. Alec és Emilia már a konyhában lézengtek, kaja után nézelődve. Mikor meglátták, hogy kajahegyekkel tértem vissza, majd széttéptek, hogy végre adjak nekik reggelit. Sietve megterítettem az asztalt, és összedobtam egy tucatnyi szendvicset, és figyelmeztettem őket, hogy fél órán belül keltsék fel a többieket, és nekik is hagyjanak a szenyákból. Alec épp teli szájjal mondta, hogy hogyne, mikor nevetve felszaladtam a szobámba, hogy levegyem átázott ruháimat - közben százszor is megbosszultam Peteren, hogy leöntött -, és felvegyek valami normálisat. Megfésülködtem, kitettem az erkélyre száradni a szandálomat, és felvettem egy másikat, majd előkerestem a fiókomból a pénztárcámat, amiben a saját pénzem volt.
   Lementem, és szóltam a két evőgépnek, hogy elmegyek vásárolni. Nem jutott eszükbe megkérdezni, hogy miért, mikor épp most voltam. Mindegy, nem is volt ötletem, hogy mit mondhatnék. Nem hazudtam túl jól, és még Emilia is kiszúrta volna, ha azt mondom, hogy csak nézelődöm, vagy ilyesmi.

A plázában épp nem voltak túl sokan, így volt alkalmam rendesen körülnézni, amit nem szívesen tettem meg olyankor, mikor mindenfelé embereket kellett kerülgetnem a ruhák között, vagy, ha sorban kellett volna állnom  próbafülkék előtt. Már félórája nézelődtem az estélyi vagy hasonló ruhák között, és kis híján úgy döntöttem, hogy feladom, amikor megláttam egy világoskék, csinos darabot a sarokban. Sietve léptem oda hozzá, mintha attól féltem volna, hogy valaki pont elhalássza előlem. Apa mindig azt mondta, hogy anya világoskék ruhát viselt, amikor először belopta magát apu szívébe, és, hogy a világoskék megy a szemem színéhez is. Fülig érő mosollyal, óvatosan kaptam le a fogasról a ruhát, hogy bemenjek felpróbálni.
   A próbafülke falán függő tükör előtt körbefordulva lelohadt a lelkesedésem. Úgy éreztem, ez nem én vagyok. Nem az én stílusom volt combközépig érő, váll nélküli ruhákban mutogatni magam. Esetlennek éreztem a testemet a ruhában. Én a farmerhez, szandálhoz vagy tornacipőhöz és egyszerű pólóhoz voltam szokva, és - mikor épp nem volt nyári meleg, ami ujjatlanok viselésére kényszerített volna - különlegesnek számított az a nap, amikor ejtett vállú felsőt húztam magamra. Ez nem lehetek én - győzködtem magam. A fülke függönye beárnyékolta a tükröt, így inkább kiléptem onnan, hogy megnézzem magam az egyik falon lógó, egész alakos tükörben is.
   Az egyik eladónő, aki épp ott rendezkedett, felnézett a munkájából, végigmért, és a csodálkozástól tátva maradt a szája. Elpirultam. Ennyire otrombán nézek ki..?
 - Gyönyörű vagy! - mondta nekem elámulva, és felállt, majd közelebb jött, hogy alaposabban szemügyre vegyen. - Gondolom, diszkóba készülsz. Te leszel a legcsodásabb, hidd el!
 - Köszönöm - motyogtam, totál elpirulva.
   Tényleg csúnyának éreztem magam ebben a ruciban, de mikor teljes egészben láttam magam a megvilágított teremben, elmúltak az aggodalmaim. Ez a ruha nekem tökéletesen megfelel. Nem randira megyek, csak bulizni egy barátommal, akit minél jobban meg szeretnék ismerni, és akivel jóban szeretnék lenni, akkor is, ha a családomból mindenki ellenzi - nem kell ennél jobban kirittyentenem magam, vagy tökéletesnek lenni. Már a combközépig érő szoknyarészt is merésznek találtam, azt pedig, hogy a ruhának még spagettipántja sem volt, még inkább, de legalább a dekoltázs nem volt a kelleténél feltűnőbb. Mintha a sors is nekem szánta volna ezt a darabot; ez az egyetlen maradt meg, és pont a méretemben.
 A fülkében visszaöltöztem, majd habozás nélkül a pulthoz léptem. - Ezt kérem - mosolyogtam rá az eladóra, és, amíg megkereste a ruha címkéjét és beütötte a gépbe az árát, addig kiválasztottam magamnak egy szép fülbevalót és egy karkötőt is. Elégedett, levakarhatatlan mosollyal fizettem, és a szerzeményem zacskójának fülét szorítva néztem körül a többi üzlet kirakatában. Feltétlenül szükségem volt valamilyen cipőre, ami passzolt a ruhámhoz, így a cipőboltba is benéztem. Itt nem kellett annyit várnom, hogy megtaláljam az "igazit" - szerzeményemet megkerestem a megfelelő méretben, felpróbáltam, és már meg is vettem.
   A drogériában vettem még egy parfümöt, egy körömlakkot, egy rúzst és szempillaspirált. Általában véve nem szoktam magamat sminkelni, és most először került sor rá, hogy sminkvásárlásra vetemedtem, de nem volt választásom; szinte törvénytelennek éreztem, hogy diszkóba smink nélkül menjek. Nem mintha lett volna kedvem menni, vagy egyáltalán megfelelni az ottani bulizók elvárásainak. Harry megrémített azzal, hogy részegen felhív, és buliba hív. Nem tudtam, mire véljem. Baráti diszkózás, vagy..?
   Annyira hülye vagy, Tessa - feddtem magam. Mi a frászt akarna tőlem Harry barátságon kívül? Szerencsétlen annyira egyedül van, hogy kurvák társaságát keresi minden nap, akkor miért gyanakodom, hogy elhív valahova? Elvégre én mondtam neki, hogy meg szeretném ismerni.
   A dolgom végeztével az égre nézve szívtam be az éltető napfényt, amiben általában elég kevés részem volt itt, Londonban. Legalább már a ruházatom miatt nem kell aggodalmaskodnom.

Este fél kilenckor, mire már az összes kistesómat megfürdettem és ágyba dugtam - Alec a szobájában még halkan nézett valami filmet -, óvatosan mentem fel a fürdőszobába, és zuhanyoztam le. Felöltöztem - felvettem a ruhám, a cipőm, az ékszereim, megcsináltam a hajam, és ki is sminkeltem magam. A szívem a torkomban dobogott. Biztosan megőrültem. Miért megyek el bulizni valakivel, aki megcsókolt, pedig közben barátom van, akit szeretek? Muszáj tudnom a választ, de fogalmam sincs, hogyan kérdeznék rá.


Harry

Becsengettem, és közömbösen vártam, hogy Tessa ajtót nyisson. Már előre untam az egész estét, és csak azért hívtam el Tessát, mert közelebb akartam kerülni hozzá - a tervem ugyebár az volt, hogy megkedveltetem magam vele, aztán otthagyom.
   Puha lépéseket hallottam, majd nyílt az ajtó, és megjelent előttem egy csoda. Tessa göndör, szőke tincseinek egy részét hátul egy fehér dísz fogta össze, a többi haja beborította a vállát, és egészen a világoskék - vagy világoszöld? -, váll nélküli ruháig leértek. Hosszú, karcsú lábaiból csak egészen keveset takart a puha ruhaanyag. Tágra nyílt, égkék szemeit hosszú, fekete szempillák keretezték. Kiszáradt a szám. Idegesített, hogy olyan a szeme, mint Louisnak. A szemei mindig azt a férfit juttatták eszembe, aki ellopta az életem.
 - Szia - túrtam a hajamba. A mozdulat az utóbbi hetekben vált szokásommá. - Ö, jól nézel ki. - És még hazudnom sem kellett.
 - Szia. Köszönöm - döntötte oldalra a fejét, és a száját rágcsálta, amitől még idegesebb lettem. - Kész vagyok. Felőlem mehetünk - tette hozzá, mikor rájött, hogy másodpercekig mozdulatlanul akarok ott ácsorogni a kínos csendben.
 - Ja, oké - feleltem, és előreengedtem.
   Kinyitottam neki az anyósülés ajtaját, én pedig levágtam magam a volán mögé. Kisimítottam hosszúra nőtt hajamat az arcomból, és elindítottam a járgányt.
 - Amúgy mi újság? - próbáltam ezzel a halva született ötlettel beszélgetést kezdeményezni.
 - Semmi - felelte fél másodperc gondolkodás után halkan.
 - Az nem sok.
 - És veled?
 - Velem se - vigyorodtam el.
   A szemem sarkából láttam, hogy hófehér kezeit a lábára helyezi, és feszélyezetten bámul ki az ablakon. Az ajkamba harapva fordítottam teljes figyelmem az útra. Minden héten megtettem ezt az utat ehhez a szórakozóhelyhez, és Tessa sem öltözött túl kirívóan, mégsem tudtam egészen a vezetésre koncentrálni.
   Háromnegyed tízkor, mikor megérkeztünk, már nem kevés ember verődött össze a diszkó előtt és mellett. Kerestem egy parkolóhelyet, kiszálltam. Tess nem várta meg, hogy kinyissam előtte a kocsiajtót. Elnyomtam egy mosolyt.
 - Elég népszerű helynek tűnik - jegyezte meg feszengve.
 - Az is - feleltem, örülvén, hogy végre társalgunk is egymással. - Hetente jövök ide.
   Bementünk. A szokásos zene már szólt, és voltak, akik táncoltak is a parketten. Átvágtam pár ember között, és a bárpultnál ültem le.
 - Mit kérsz inni? - kérdeztem.
 - Narancslé jó lesz - felelte a lány, én pedig próbáltam nem megmosolyogni a dolgot, miközben kértem egy narancslevet neki és egy vodkát magamnak.
   Kezdett kínos lenni a csend. Kezdtem rájönni, hogy valami beszélgetésindítóval nem ártott volna készülnöm, de most már mindegy. Különben is, mi a frászról beszéljek én Tessával?
 - Hali, Tess, hogy kerülsz te ide? - pattant oda mellé egy barna hajú srác, gondolom, egy évfolyamtársa.
 - Szia, Jordan! - mosolygott rá, és megölelték egymást. Tessa arca ragyogott. Látszik, mennyivel boldogabb bárki mással, mint velem. De mit érdekel ez engem? - Harry, ő Jordan, Peter legjobb barátja. Jordan, ő Harry, apám bandatársa. - Kezet fogtunk, én a pillantásommal legszívesebben felnyársaltam volna a bájgúnárt. Tess visszafordult a fiúhoz, és lelkesen csacsogni kezdett. - Hogy vagy?
 - Én jól, és te?
 - Tényleg, begyógyultak már a "sebeid"? - villantotta a srácra pimasz vigyorát.
 - Fú, Tess, ha tudnád, mennyire hasogattak egész héten - öltötte ki rá a nyelvét Jordan, és mindketten nevettek. - Jössz táncolni? Már kezd beindulni a buli.
   Tessa bizonytalanul rám pillantott, amit a haverja nem vett észre, én pedig összeszorított foggal bólintottam. Miért kéri az engedélyem, mikor semmi közünk egymáshoz? Sosem fogok kiigazodni rajta. A srác vigyorgott, mint a tejbetök, és a kezénél fogva maga után húzta Tessát a táncparkett felé. Épp Taylor Swift Style című számának a refrénje üvöltött a hangszórókból, és a szőke lány bizonyára szerette, mert a távolból is láttam, hogy ajkai a dal szövegét formázzák; azt már nem tudhattam, hogy hangosan énekli-e, vagy csak tátog. Jordan megpörgette, aztán nevetve táncoltak tovább a zene ritmusára. Eszembe jutott, hogy mennyire fel voltak háborodva a Directionerek, amikor Taylor megírta azt a dalt rólam.
   Az ajkamba haraptam. Nem értettem, miért férkőznek a gondolataimba azok a dolgok, amik. Azon törtem a fejem, hogy miért kell nekem ezt tennem. Tessa jól néz ki, és még szóba is áll velem. És Louis szemét örökölte. Próbál kedves lenni, és nagyon úgy néz ki, hogy akkor is meg akarna ismerni, ha megtudná rólam, hogy miket műveltem akkoriban, mikor Chloe már Louis  jegyese volt, vagy azután is. Még pont olyan naiv jellem is, mint az anyja. És pont úgy soha nem érdemelhetem meg. Pislogás nélkül néztem, ahogy könnyedén forog és táncol a tömegben, szőke tincsei az arca körül csapdosnak, hosszú combjai körül szinte vibrál a pillekönnyű ruhaanyag. Nagyot nyeltem. Miért érdekel engem, hogy néz ki Tess? Te hülye, ha ezer évig élsz, és ezernyi emberéletet mentesz meg, akkor sem leszel már jó ember. Nem érdemled meg - figyelmeztettem magamat, megálljt parancsolva egy pillanatra felszínre tört érzéseimnek. Azért környékeztem meg Tessát, hogy összetörjem a szívét, és az ő fájdalmát látva a szülei szenvedjenek. Kit érdekel, ha nem érdemlem meg?
   Téged, te pöcs, cseszett le a szívem ép negyede. Vagy a tizede, már azt sem tudom, maradt-e belőle valami. A hajamba túrva ásítottam. Hirtelen mintha iszonyúan kevés levegő lett volna a helyiségben. Türelmetlenül pattantam fel, és törtem utat magamnak a nagyrészt már részeg tagok között, hogy odakint elszívhassak egy cigit. Szarok én Tessára meg az idióta ismerőseire, és a közös sztorijaikra, amiken együtt röhögnek. Hiszen rég lemondtam már arról, hogy nekem is legyen valakim, akivel bármin is együtt tudok röhögni.
   Nekidőltem az épület hűvös falának, és a csillagokra bámultam. A cigimből áradó ismerős füst a szemeim előtt kavargott, de annyira megszoktam, hogy kicsit sem csípte őket. Nagyot szívtam a cigiből, és letüdőztem az egész mérget, amit tartalmazott. Egy nap ebbe fogok beledögleni. De ki siratna meg pont engem, most őszintén.
 - El sem tudom képzelni, mit szeretsz ezen a cuccon - állt meg mellettem Tessa. - És rákos lehetsz tőle.
 - Kit érdekel? - vigyorogtam rá.
 - Engem! - emelte fel egyébként is finom, kellemes hangját, és a cigit tartó kezemet megfogva elrántotta a számtól azt. - Legalább addig fejezd be, míg itt vagyok. Kérlek!
   Nem szoktam hozzá, hogy megfosszanak a cigitől, de Tess könyörgésének hatására inkább eltapostam a csikket.
 - Nem tudtad volna a kukába dobni? - kérdezte halkan ő, és felvette a szemetet a földről, hogy a tőlem öt méterre lévő kukába dobja.
 - Nem tudnád abbahagyni a kötekedést velem? - kérdeztem tőle rettentő kíváncsian, és a hangomban talán már ő is érezte a dühöt. Miért érdekli őt, ha szép lassan kinyírom magamat?
   Elhallgatott, és elfordította a fejét, én pedig valamiért azonnal bűntudatot éreztem, pedig nem akartam.
 - Miért jöttél utánam? - kérdeztem, már nyugodtan.
 - Jordan bemutatott az új barátnőjének is. Tök jó fej, de már nagyon fülledt volt a levegő szerintem, azért jöttem ki - válaszolta, és a füle mögé simította egy hajtincsét.
 - Csak nem féltékeny lettél? - néztem rá.
 - Hülye vagy - viszonozta a pillantásom. - Jordan jó haverom, és négy éve ismerem. Jóban vagyunk, és a barátnője rendes, kedves lány. Azonkívül barátom van, Harry.
   Horkantva fordítottam el a fejem, mire ő szólásra nyitotta a száját, de nem mondott semmit. Aztán mégis. - Miért csókoltál meg, Harry? - A hangja elhalóan halk és bizonytalan volt, hogy szinte már pusztán a hangjába beleszerethettem volna.
 - Nem tudom - vontam vállat, pedig nagyon is tudtam. Hogy velem légy, és aztán eltaszíthassalak magamtól. - Megmondtam, hogy nem vagyok jó ember, te mégis ott maradtál velem, arról győzködve, hogy biztos jó ember vagyok.
 - Mert az is vagy. Szerintem különleges vagy..!
   Elröhögtem magam, mert nem bírtam tovább visszatartani. Különleges, én? Különlegesen őrült és bosszúéhes, az biztos. Vagy különlegesen barom. De biztos nem jó értelemben különleges.
 - Szerintem minden ember megérdemel egy második esélyt - folytatta határozottan.
 - Sok embernek adtam már második esélyt, Bells - feleltem. - Egy idő után elfogy az ember bizalma.
 - Ne fogyjon el! - kérte. - A szíved nem egy seb, amit piszkálgatni kell, vajon leválik-e már róla a var. Hagyd, hadd gyógyuljon be. Ha nem noszogatod megállás nélkül, ha adsz rá neki esélyt, akkor újra ép lesz, hidd el.
   Kikerekedett szemekkel meredtem rá. Nehéz lett volna elhinni, hogy ezt ő találta ki, és nem idézte valahonnan, de akkor sem értettem. Őt komolyan érdekli, hogy rendben legyek?
 - Remélem tudod, hogy ez a buli eddig pocsék volt - mondta percekkel később, egy nagy adag kínos csönd után.
 - Visszafogtam magam, mivel itt vagy - vigyorogtam rá.
 - Naná - húzta össze a szemét, és kiöltötte rám a nyelvét, mielőtt ismét a csillagokat kezdte tanulmányozni.
 - Mi jár a fejedben? - kérdeztem, és kivételesen tényleg érdekelt is a válasz.
 - Nem fontos.
 - De igen, az.
 - Ott a csillagunk - mutatott az égen fénylő, magányos, fényesen csillogó égitestre. - Peterrel választottuk ki magunknak, még a nyáron - rágta a száját, én pedig a hajamba túrva néztem tovább őt. Bár ne kérdeztem volna meg!
 - Saját csillagod nincs? Olyan, ami csak a tiéd? - kérdeztem, mosolyt erőszakolva az arcomra.
 - De, van - hangzott a válasz. - Csak már... elfelejtettem, melyik volt az - halkította el a hangját, és mintha szomorú lett volna.
   Nem volt mit mondanom. - Hazavigyelek? - kérdeztem. Még tizenegy sem volt, de máris elegem volt ebből a napból.
 - Megköszönném - mosolygott rám félénken. - Várj! Nem is mondtad meg, melyik a te csillagod.
 - Én is csak arra emlékszem, amit egy lánnyal közösen választottunk - vallottam be lehajtott fejjel. - A sajátomat már rég elfelejtettem.
 - Akkor válasszunk egyet! - lelkesült fel, és mellém lépett, hogy úgy tudjon csillagot választani, hogy én is megtaláljam. - Az lehetne a tiéd. Fényesen ragyog, és halvány fényűek veszik körül. - Arca egészen közel volt az enyémhez; megéreztem kellemes eperillatát, és egy hajtincse hozzáért a bőrömhöz. Bizseregni kezdett a tenyerem, hogy megérinthessem.
 - Az pedig, ami mellette van, a tiéd - feleltem zavartan. - Az is fényes.
   Rám nézett, és mosolyra húzta piros ajkait. A száját figyeltem, mire zavartan elfordította a fejét, és elhúzódott tőlem.
 - Tess - szóltam utána.
 - Hazaviszel akkor? - kérdezte.
 - Igen - sóhajtottam fel, és mellé léptem. - Egy feltétellel.
   Lefelé kellett néznem rá, de kicsit sem zavart. Kíváncsi, ártatlan pillantása szinte az őrületbe kergetett.
 - Mi az? - tudakolta.
 - Ez. - A kezeimet a dereka köré fonva megemeltem egy kicsit, hogy lecsaphassak az ajkaira.
   Felnyögött hirtelen gesztusomtól, és el akart húzódni, de egyik kezemet a hajába fúrtam, ezzel is megakadályozva, hogy elhúzza a fejét. Törékeny kezei a mellkasomat csapkodták, dühösen kérve, hogy eresszem el, de nem tettem meg. Apró, formás szája volt, mégis tökéletesen az enyémmel együtt mozgott - mert egy idő után már nem bírta megállni, hogy viszonozza. Belemosolyogtam a csókunkba. A francba, miért élvezem ennyire, hogy megcsókolhatom, hogy magamhoz húzhatom, és az illatát érezhessem? Miért hozza ezt ki belőlem? Megőrjít. Megőrülök, ha a közelemben van.
 - Harry, kérlek, ne - szabadította ki magát, és a haját megigazítva lépett hátrébb előlem.
 - Mert? - vágtam rá flegmán. Annyira még nem vagyok selejt, hogy a kretén pasid túlszárnyaljon engem, édesem.
 - Mert nem helyes - felelte. Meddig kell még a közeledben lennem, hogy rájöjj, rajtad kívül a világon senkit nem érdekel, mi helyes, és mi nem?
 - Oké - vontam vállat. - Gyere, hazaviszlek.
   Félénken jött utánam. Kinyitottam előtte a kocsiajtót, én pedig hangosan bevágtam magam mögött a sajátomat. Remegő kézzel indítottam el a kocsit. Tessa némán ült mellettem. Tekintetem újból a világos színű ruhából kikandikáló combjaira tévedt, és, mivel hosszú hajzatom eltakarta a fél arcomat, nem kellett félnem, hogy észreveszi. Gonoszan elvigyorodva pislantottam az útra ismét, és néma csendben tettük meg az utat Louisék házáig.

2015. március 25., szerda

Ég veled, Zayn!

Bizonyára mindannyian értesültetek már arról, hogy a One Direction hivatalos oldala megerősítette: Zayn Malik kilép a bandából. El sem tudjátok képzelni, mit élnek át most a Directionerek. Könnyekkel küszködve ülök itt már percek óta. Amikor megjöttem hittanról, nem azt vártam, hogy ez a hír fogad. De mégis megtörtént, és már nem lehet visszacsinálni. Szeretnék hát ezúton is elbúcsúzni Zayntől. Az sem érdekel, ha mindenki hülyének néz; félreértés ne essék, pontosan tudom, hogy Zayn erre soha nem fog rátalálni, és különben sem érti, amit én itt magyarul összehordok, de valahogy ki kell írnom magamból.

Egy évvel ezelőtt, amikor először megláttalak Téged és a bandatársaidat, Zayn, az volt az egyetlen gondolatom rólad, hogy mennyire elviselhetetlenül helyes és tökéletes vagy. Mostanra, hogy majdnem másfél éve a Directionerek táborát erősítem, rájöttem, hogy benned ezeknél a tulajdonságoknál sokkal több rejlik. Nem bírom abbahagyni a nevetést, valahányszor valamelyik videónaplóban elhagyja a szádat a jól ismert "Vas Happenin'?" mondat. Képtelen vagyok megunni a klipjeiteket, és nem bírok betelni a rólatok készült képekkel sem. Olyanokká váltatok nekem, mint a családom, épp ezért vagyok képes vagyok csak nagyon nehezen elképzelni, hogy arról beszéljek: te otthagyod ezt a bandát. Ne értsd félre, teljes mértékben tisztelem a döntésedet, de úgy érzem, mintha a lelkem egy részét kitépték volna. Még soha nem találkoztam veled, soha nem hallottalak beszélni vagy nevetni úgy, hogy nem kamerán keresztül teszed, mégis olyan voltál és olyan vagy és olyan leszel nekem, mintha a bátyám lennél. Tudom, hülyeség, de mindig úgy éreztem, hogy te ott vagy nekem, és van kire számítanom, s van kiért élnem. Most pedig elmész. A Directionerek pedig elsírják magukat, és azt hajtogatják magukban vagy hangosan, hogy ezt nem teheted. Én is ezt teszem. De a szívem mélyén már tudom, hogy ez a te életed, Zayn, a te döntésed, és sem én, sem akárhány Directioner nem változtathat rajta. Akik igazán szeretnek és tisztelnek téged, azok elengednek majd. Fájni fog nekünk, de elengedünk, bradfordi bad boy. Kibírhatatlanul fájni. És rettenetesen nehéz most megtalálnom az ideillő szavakat, de ezúton szeretnék üzenni a testvéreimnek is, hogy Zaynnek most van a leginkább szüksége ránk, Directionerekre. Nem tudom elhinni, hogy már most hányan unfollow-olták Zaynt Twitteren csak azért, mert kilép a bandából. Nem vagytok eszeteknél. Ha valóban szeretjük ezt az embert, akkor így is, ezután is kitartunk mellette, bármi áron! Ez lebegjen a szemetek előtt; erre gondoljatok.
Nehéz a billentyűzetre figyelnem, de... légy boldog, Zayn! Kimondhatatlanul fogsz hiányozni, és soha nem fogok egészen beletörődni, hogy elhagytad a bandát, ami megmentette az életem. De mégis szeretlek. Mindennél jobban. Légy nagyon-nagyon boldog, kérlek!
Ölel: egy zokogó Directioner a sok közül.

2015. március 21., szombat

2. évad, 10. fejezet: Tiltás

Feldúltan siettem vissza a házba, hogy szembenézzek Lily szemrehányásaival. De nem szólt többet. A kishúgommal játszott éppen, mikor beléptem, és nem úgy nézett ki, mint aki észre szándékozik venni, hogy beléptem. Szaporán szedtem a levegőt - még mindig hiába próbáltam visszanyerni a normális légzésritmusomat. Ajkaimon éreztem Harry csókjának ízét.
 - Lily - szólítottam meg halkan, hogy legalább valamivel eltereljem kusza gondolataimat Harryről. - Mi ez az egész? Mi történt? Mit tett Harry, amiről nem tudhatok? Könyörgöm, áruld el!
 - Egyrészt ez igazából nem az én dolgom, hogy csak úgy beleavatkozzak - nézett fel rám végre ő. - Másrészt majd elmondja az, aki érintett.
 - Ha Harryre gondolsz, akkor ő kilőve, mert nem tudom rávenni, hogy elmondja. - Libabőrös lettem attól, hogy ki kell mondanom Harry nevét.
 - Nem Harryre gondolok.
 - Akkor mégis kire? - rémültem meg most már igazán. - Kérlek, Lily, muszáj elmondanod!
 - Add fel, Tessy - nézett rám Luke. - Négy éve próbálom meggyőzni, hogy árulja el, mi baja.
   Négy év... Nem négy éve veszett össze Lily anyámmal? - kezdtem kalkulálni. De igen. Akkor ez azt jelenti, hogy Harrynek köze van anyához. Valamin összevesztek, amibe Lily is belekeveredett... Vajon mi történhetett?
   Úgy tűnt, már sosem tudom meg, mert a gondolataim minduntalan elkalandoztak. Miért csókolt meg Harry? És én miért csókoltam vissza? Muszáj szólnom erről Peternek. Megcsaltam, és joga van hozzá, hogy szakítson velem emiatt. Megérdemelném. Mi baj van velem?
   Csalódottan rogytam le a kanapéra, és kifulladva dőltem hátra. Gondolatok ezrei követték egymást, és mindegyik zavarosabb volt az előzőnél.
   Ismét csengettek, és most Zane nyitott ajtót. A keresztapám, Liam és Niall néztek be, hogy ellenőrizzék, jól vagyunk, de itt ragadtak egy hosszú párnacsata erejéig. Míg Lily, Luke, Zane, Liam, Niall és a tesóim egymást csapkodták és dobálták különböző méretű párnákkal a nappaliban, addig én a konyhába surrantam, mert rájöttem, hogy elmúlt háromnegyed egy. Benéztem a hűtőbe, és az ajkamba harapva vettem tudomásul, hogy az félig üres. Jobb ötlet híján, elővettem egy rakásnyi krumplit, megpucoltam, majd felszeltem vékony szeletekre, hogy sült krumplit csináljak. Nem kérdeztem meg az ír manót és Leeyumot, hogy esznek-e, mert, ha utóbbi nem is, hát Niall tuti megragadja az alkalmat, hogy egyen.
   Előszedtem a ketchupot, és az étkezőasztalra helyeztem, a tizenhárom tányér és villa társaságában.
 - Ki éhes? - kiáltottam át a nappaliba, előre mosolyogva a hatáson.
 - Én! - dugta be a fejét az ajtón Nialler, és látva a sült krumplival teli tálcát a kezemben, szemmel láthatóan szerelmes lett. - Ide vele!
   Nevetve szedtem ki a tányérjára az adagját, ami természetesen körülbelül a két és félszerese volt a többiekének. Beck és Ashton ugyanabban a pillanatban rohantak oda az ebédlőasztalhoz, és, mintha egymás mozdulatait utánozták volna, ugyanazzal a stílussal másztak föl a székükre. Bociszemekkel néztek rám, szavak nélkül kérve, hogy szedjek nekik. Mielőtt pedig rányomták volna az egész tubus ketchupot a kajájukra, tettem rá nekik én, természetesen megfelelő mennyiségűt, a jó ízlés határain belül. A többiek is mind leültek.
   Az ebéd vidáman és sok nevetéssel telt, de én nem tudtam a többiekkel örülni. Bűntudat és értetlenség markolászta a szívemet. Bűntudat, mert megcsaltam Petert egy nálam húsz évvel idősebb férfival. És értetlenség, mert fogalmam sincs, Harry mit akart azzal a csókkal.
Emlék
   Csak turkáltam az ételemben, majd a többiektől elnézést kérve felrohantam a szobámba. Levágódtam az ágyamra, és a telefonomat a kezembe véve  a falnak dőltem. A galériára nyomtam az ujjam, és szipogva akadt meg a pillantásom egy képen, amit Peter csinált rólam a tavalyi nyár elején, mikor az osztály közösen elment egy lovardába. Hihetetlenül jól éreztük magunkat, de ennek fő oka számomra az volt, hogy Peterrel megállás nélkül bohóckodtunk. Vagy száz képet csináltunk egymásról aznap, és mikor onnan hazaértünk, vennem kellett egy memóriakártyát a telefonomba, mert több kép már nem fért volna fel a készülékre. Szinte mindegyiken hülye pofákat vágtunk - a kedvencem az volt, amikor végre sikerült rávennem, hogy ne viccelje el a dolgot, és csináljon rólam egy olyan képet, amin csak simán mosolygok, a lovarda melletti karám korlátjának dőlve. Emlékszem, Peter telefonjából közben üvöltött Bruno Mars-tól a Just The Way You Are. Az emléktől könnyfátyol homályosította el a látásomat. Hogy tehettem ezt azzal a fiúval, aki odáig van értem, és akit én is mindennél jobban szeretek? Valami megfogott Harryben, ez egyértelmű, de őrült vagyok, ha egy percig is feltételezem, hogy köztünk bármi is lehet. Hiszen nekem barátom van, ráadásul Harry apám egykori legjobb barátja, és több, mint húsz évvel idősebb nálam. Azonkívül minden nap más lányt fektet meg, alkohol-, cigi- és drogfüggő. Egy ilyen ember és én? Na, ne, még a gondolattól is a rosszullét környékez. Harry nem az esetem. Tipikus titokzatoskodós típus - nem hajlandó elárulni, mit művelt a múltban, amiért az egész családom rühelli. Bár visszacsinálhatnám azt a percet!
   Kiválasztottam Peter nevét a telefonkönyvemből. Eszméletlenül helyes arca magára vonta a figyelmemet, ugyanis az egyik legjobb képét állítottam be a neve mellé a telefonomban. Én csináltam róla, amikor azzal viccelődtünk, hogy ki néz ki hülyébben reggel, ébredés után. Peter barna haja szanaszét állt a képen, bozontos szemöldökéből pár tincs a rossz irányba állt, de a mosolya, mint mindig, tökéletes volt. Ez a kép ellenállhatatlanul cukira sikerült, pedig pont az lett volna a lényege, hogy a "most keltem és borzalmasan nézek ki" állítást alátámassza. Rögtön eszembe jutott erről az a kép is, ami rólam készült ugyanekkor; Peter állítása szerint kibírhatatlanul cuki vagyok rajta, de én egészen más véleményen vagyok. Megzabolázhatatlan hajzuhatagom szanaszét áll kócosan, elfeküdtem a fél arcomat, és a mosolyom is hihetetlenül álmatag.
   Választanom kellett, hogy a hívás vagy üzenet opció mellett döntök. Eredeti tervem az volt, hogy idehívom Petert, hogy elmondjam neki, mi történt, de szerintem már a hangja hallatán elbőgném magam, nemhogy a szeme elé merjek kerülni. Így az SMS mellett maradtam.
Mit tennél, ha kiderülne rólam, hogy rossz ember vagyok? - írtam neki, és mintha kőből lett volna az összes ujjam, olyan nehezen gépeltem be azt a pár betűt.
Közölném veled, hogy te vagy a legcsodálatosabb ember, akit ismerek - érkezett meg a válasz öt perccel később. Hangosan felzokogtam.
De őszintén. Ha rossz ember lennék, ha iszonyú dolgokat követnék el, embert ölnék, megcsalnálak, bankot rabolnék, mit tennél? - Szándékosan írtam felsorolást, hogy a megcsalás csak egy lehetőségnek tűnjön a többi között, mintha tényleg csak feltételes módban kérdezném.
Nem tennék semmit. A helyzet az, hogy én akkor is szeretnélek, ha borzalmas ember volnál. De nem vagy az. ♥
   Nem volt ötletem, hogy mit válaszolhatnék erre. Hát nem is írtam semmit. Sürgősen tisztáznom kéne Harryvel ezt az egész őrültséget, de valamiért képtelen voltam rá. Ismét feltettem magamnak a kérdést, hogy mi a baj velem. Eddig szüntelenül Peterre gondoltam, most mégis Harryn jár az eszem... és miért esett olyan jól a csókja? Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Mindent összezavart.
   Valaki kopogott a szobám ajtaján. Villámgyorsan letöröltem a könnyeimet, és igyekeztem nem úgy kinézni, mint aki az imént még bőgött.
 - Gyere! - szóltam, mire az ajtó kinyílt, és a nagynéném aggódó arccal kukkantott be rajta.
 - Beszélhetünk? - kérdezte lágyan, és már szemernyi sem volt a hangjában abból a haragból, ami az előbb még csak úgy sütött belőle.
 - Persze - mosolyodtam el.
   Igazából Lily és én mindig nagyon jól kijöttünk, persze csak négy évvel ezelőttig, amikor már csak telefonon tudtunk beszélni, és ünnepekkor vagy egymás születésnapján küldtünk egymásnak ajándékot. Egyszer például, amikor elballagtam, beállított egy hatalmas virágcsokorral, és tisztára úgy viselkedett, mintha az én érdemem lenne, hogy elballaghatok, vagy, mintha valami díjat nyertem volna. Imádtam érte, mert a lelkesedése ragadós volt, és abszolút elterelte a figyelmemet arról, hogy a legjobb barátnőimtől kell megválnom, mivel más-más iskolába megyünk tovább - és úgy gondolom, pont ez volt a célja neki is. Rengeteget beszélgettünk, és olyanok voltunk, mint a testvérek. Kívülről fújtam Lily és anyu egész gyerekkorát. Nem volt az életemnek olyan perce, amiről eszembe ne jutott volna, hogy Lily vagy Chloe hasonló esetben mit csináltak. Azt kívántam, bárcsak több olyan csodálatos nagynéni lenne a földön, mint amilyen Lily.
 - Nagyon hasonlítasz az édesanyádra - kezdte, ahogy leült az ágyamra. Vagy hihetően eltüntettem a sírásom nyomait, vagy Lily nem volt túl éles szemű, vagy észrevette, és nem tette szóvá.
   Értetlenül néztem rá. Na, ezzel se mindennap vádolnak. Míg anyának barna, egyenes, hosszú haja volt, nekem szőke, göndör és az övéhez képest rövid. Az ő szeme nagy és barna, az enyém nagy és kék. Ő magasabb, mint én, azonkívül vékonyabb és szebb is, sokkal. Még az ízlésünk sem egyezett. A - szerintem nem is létező - humoromat is apától örököltem, csakúgy, mint a kék szemet.
 - Miért mondod? - kérdeztem nagy sokára.
 - Mert ugyanolyan naivak és sebezhetők vagytok.
 - Hogy érted?
 - Csak... úgy, hogy sosem gondolkodtok ésszerűen. Nézd, Tessa, nem tudom, mi fogott meg Harryben, és miért gondolod úgy, hogy a családod igazságtalanul annyira távolságtartó vele, de hidd el, ha Chloe, Louis és én is elkerüljük, akkor nem ok nélkül tesszük!
 - De ezt az okot még mindig nem vagy hajlandó elárulni.
 - Tess, Harry minden nap más nőkkel fekszik le, és megállás nélkül iszik meg cigizik, hogy az időnkénti betépésről ne is beszéljünk.
 - Ezeket eddig is tudtam. De azt még senki nem mondta el, hogy miért csinálja ezeket! Ne mondd, mert tudom, hogy nem azért, mert rossznak és szívtelennek született, akármit gondoltok is róla! Okkal olyan, amilyen. És muszáj rájönnöm, hogy mi az az ok.
   Lily elkedvetlenedett. - Mindenkinek jobb lenne, ha távol tartanád magad tőle, Tessa.
 - De miért?! - Csak rá kellett néznem ahhoz, hogy tudjam: konkrétan megtiltotta nekem, hogy találkozzak Harryvel.
 - Mert magadnak ártasz vele, ha közel kerülsz hozzá!
 - Ezt nem hiszem el! Csak nem gondolod, hogy úgy akarnék közel kerülni hozzá?! - keltem ki magamból haragosan.
 - Csak remélni tudom, hogy nem - szorította össze a fogát Lily. Láttam rajta, mennyire kényelmetlen neki is, hogy így kell velem beszélnie. - Harrynél álnokabb emberrel még nem találkoztam, Bells. Eléri, hogy megszeresd, aztán pedig eltaszít magától.
 - Miért mondasz ilyeneket..? - kérdeztem, és éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe.
 - Azért, mert én jobban ismerem őt nálad. Tudom, mit akar tőled. Ő minden nőtől csak azt akarja. Tudom, hogy ne érted meg, miért... De azt tudnod kell, hogy soha nem akarnék rosszat neked, és nem beszélek hülyeségeket csak azért, hogy szomorú legyél! Jót akarok neked, tudod, ugye?
   Nehezen, de végre kiböktem: - Tudom.
   Szipogva fordítottam el a fejem, Lily pedig a kezemet simogatta.
 - Akkor jó - mosolygott rám. - Kérlek, ne legyél ilyen elkeseredett! Van egy barátod, aki imád téged. Hívd fel, biztosan szívesen átjön! Nem kell Harryvel foglalkoznod; nem ő az egyetlen ember a földön, bármennyire is azt hiszi magáról. Minden rendben lesz!
   Ha minden rendben lenne, akkor nem tiltanál el Harrytől. Nem mintha képes lettem volna a szemébe nézni a csók után. Petert sem akartam áthívni, mert szerintem elsüllyednék a szégyentől. Lily elköszönt, és azt mondta, lassan menniük kell. Lementem, hogy elbúcsúzzak Luke-tól és Zane-től is. Rögtön, amikor becsuktam az ajtót utánuk, megszólalt a telefonom. Anya volt. Szinte kicsattant a jókedvtől, és boldoggá tett a tudat, hogy ő boldog. A tizennyolc év alatt, amíg velünk, a gyerekeivel törődött, egyszer sem volt hajlandó engedni apának, és elmenni nyaralni - kötelességtudatból. Könnyes lett a szemem, ahogy hallgattam az áradozását arról, hogy milyen csodálatos a nászút, és, hogy megérte rá ennyit várni. Aztán bűnbánóan hozzátette, hogy persze közben nagyon aggódik, hogy vajon épp mi van velünk, és a srácok tényleg meglátogatnak-e minket minden nap. Megnyugtattam, hogy természetesen igen. Utána megkérdezte, hogy jól vagyunk-e. Rávágtam, hogy szuperül. Még egy darabig kérdezősködött. Végül pedig megkérdezte, hogy nagyon haragudnánk-e rá, hogyha még egy darabig maradnának.
 - Anya, figyelj, igazán megérdemled, hogy jól érezhesd magad. Egész életedben a kötelességeidet teljesítetted; most az egyszer ne miattunk aggódj, hanem légy boldog! - feleltem. - Addig maradtok, amíg jólesik. Az sem baj, ha hónapokig. Rettenetesen örülök, hogy te boldog vagy.
   Szipogva megköszönte, majd elbúcsúztunk egymástól. Fáradtan dőltem el, és néztem az órámra. Még mindig nem volt késő. Pedig hihetetlenül fáradtnak éreztem magam, úgy, hogy egész nap nem is csináltam semmit. Pedig ha azt hittem, ennél bonyolultabb már nem lehet, hát de, nagyon is.
   Odalent megszólalt a csengő. Idegesen tornásztam magamat ülő helyzetbe, de abban a pillanatban a telefonom is zenélni kezdett. - Alec, légyszi, nyisd ki az ajtót! - kiabáltam le, aztán megláttam Harry nevét villogni a kijelzőn.
 - Heló, Tessa! - szól bele hangosan, szinte már kiabálva, de a hangerőtől eltekintve teljesen nyugodt volt a hangszíne.
 - Szia, Harry - motyogtam, pedig nem akartam ennyire barátságtalannak tűnni.
 - Benne lennél egy buliban?
   Elállt a lélegzetem. Két ötletem van arra, hogy mit érthet Harry a buli alatt. Egy: megőrült, és valami perverzséget kér. És kettő: buliba hív. Olyanra, amire ő szokott járni; ahol a csajait szedi fel és ahol holtrészegre issza magát csupa ismeretlen ember között. A hangjából ítélve most is részeg volt.
 - Na? - noszogatott, pár hallgatag másodperc után.
 - Milyen bulira gondolsz? - kérdeztem bizonytalanul.
 - Holnap este. Ne félj, király hely, szoktam ott lógni - ecsetelte.
   Az ajkamba haraptam. Most komolyan elhívott egy diszkóba?! Nem volt több időm gondolkodni, mert a háttérből egy nyávogós női hang hallatszott: - Harry, édesem, ne várass!
   Kiszáradt a torkom. Aztán a hajamba túrtam. Miért legyek féltékeny? És egyáltalán miért lepődjek meg azon, hogy Harry most is egy lánnyal van? Ugyanakkor a nagynéném épp az imént tiltotta meg nekem, hogy Harryvel beszéljek vagy találkozzak. De, ha ennyiben hagynám, sosem tudnám meg, hogy mit követett el Harry, amiért mindenki tartózkodik tőle, nem?
 - Oké - feleltem nagy sokára, és azonnal megbántam.
 - Szuper - vágta rá vidáman ő. - Akkor holnap este fél tízre érted megyek! Pusz!
   Eltátott szájjal meredtem a szobám falára, és nem tudtam eldönteni, hogy sírnom, vagy nevetnem kell-e. Este fél tíz... Buli... Méghozzá Harryvel. Te jó ég, ha ez anyáék fülébe jut... Valamit ki kell találnom, hogy miért megyek el olyan későn itthonról! És a tesóimat is meg kell esketnem a titoktartásra. Ne már, nincs egy diszkóruhám sem!
   Ez nem én vagyok, nyöszörögtem magamnak. Ocsmányul éreztem magam; árulónak. Apa és anya szívbajt kapnának, ha tudnák, hogy holnap éjszaka diszkóban leszek, méghozzá Harryvel. És ezzel Lily tiltását is semmibe veszem. Miért vagyok ekkora köcsög? A jókislány, az engedelmes, az apuci kis szeme fénye, miért egyezik bele ilyesmikbe? És miért kezdett remegni a kezem attól, hogy Harry most is egy nővel van? És különben is. Miért kellett megcsókolnia ma délelőtt? Azóta azt sem tudom, ki vagyok.
   Két kézzel a hajamba túrva felpattantam az ágyról, és nagy levegőt véve lesétáltam a földszintre, mert a hangokból ítélve Zayn és Perrie érkeztek meg.


Sziasztok! :) Remélem, tetszett az új fejezet, és, ha igen, ne felejtsetek el pipálni vagy kommentelni sem! Nagyon örülnék, ha a legelső kommentelőim is előbukkannának; már nagyon hiányollak benneteket! Azoknak, akik hűségesen írnak a fejezetekhez, szeretném szívből megköszönni; rengeteget jelent nekem! Azonkívül hatalmas hálámat szeretném kifejezni a már 20 ezernyi oldalmegjelenítésért: hihetetlenek vagytok, nem tudom, mit mondjak!
Puszi: Nessa 

2015. március 14., szombat

2. évad, 9. fejezet: Mi ez a családi dráma?!

Csengőszóra ébredtem. Álmosító, nyári levegő áradt be a szobám este nyitva felejtett ablakán, és elképzelni sem tudtam, ki lehet az ilyen korán. Az órámra pislantva rájöttem, hogy egyáltalán nincs korán; tíz perccel múlt dél. A csengőt leszámítva tökéletes csend honolt a házban, így biztosra vettem, hogy még a testvéreim is alszanak. Ennek fényében igyekeztem viszonylag emberivé tenni a külsőmet a rendelkezésemre álló pár másodperc alatt, miközben kikászálódtam az ágyamból, és lebotorkáltam a földszintre. Reméltem, hogy a csengő nem zavarta meg a többieket - minél tovább alszanak, nekem annál több energiám marad meg a nap végére.
   Szanaszét álló hajjal, a tegnap viselt, az éjszaka során összegyűrődött gönceimet huzigálva, és a párna szélének nyomódott, elfeküdt szememmel pislogva nyitottam ki az ajtót, és örömömben halk sikoly hagyta el a számat.
 - Lily! - öleltem magamhoz vehemensen, nem törődve azzal, nagynéném mit fog gondolni rólam. - Zane! Luke! - ölelgettem meg őket is, gyakorlatilag szóhoz sem jutva. - Olyan jó látni titeket! - invitáltam be őket az előszobába, majd a nappaliba. - Hogy kerültök ide..?
   Lilyt körülbelül egy éve láttam utoljára, a tizenhetedik születésnapi partimon. Négy évvel ezelőtt - legalábbis az alapján, amit minden információ és segítség nélkül kirakosgattam fejben - anya és Lily nénikém összevesztek valamin, aminek mibenlétét sem ők, sem más nem osztott meg a testvéreimmel vagy velem, vagy épp apával. Akkoriban zajlott beszélgetéseink egyikéből egyértelműen kiderült, hogy még apu sem tud semmit Chloe és Lily konfliktusáról, mert anya nem volt hajlandó elárulni neki sem. Sejtelmem sincs, mi lehet az, ami ennyi időre elszakít egymástól két, addig egymást mindennél jobban szerető nővért, de ez sok mindennel így van: példának okáért arról sem tudok, hogy Harryvel miért bánnak úgy a szüleim és a többi bandatársa, ahogy. Oké, biztosan tett valamit, ami ezt váltotta ki, de mi a fene lehetett az, és miért nem tudhatom?
   Luke viszont rendszeresen járt hozzánk, éppen csak az utóbbi két hétben nem láttuk, de telefonon többször beszéltünk. Ő már nem volt az a titokzatoskodós fajta. Elmondta nekünk, hogy beleszeretett egy lányba, aki viszont egy másik sráccal jár. A szerelme barátja egy szélhámos, aki át akarja verni azt a lányt, de Luke semmit nem tud tenni. Ha elmondaná a lánynak, hogy kivel is jár valójában, akkor az nem hinne neki, és joggal tenné fel azt a kérdést is, hogy miért fontos neki annyira. Akkor meg mit mondana neki a nagybátyám?
   Zane pedig... nyílt titok, hogy egy ideig azért állt vele hadilábon a fél család, mert a nagymamám, anya anyukája miatta halt meg. Persze, az akkor megszülető csecsemő erről mit sem tudhatott, de megboldogult nagyapám - aki kicsit több, mint négy évvel ezelőtt halt meg - egy rövid, de nagyon jelentős időszakig rá sem volt hajlandó nézni a fiára, mondván, ő ölte meg a feleségét. Anyut rettenetesen megviselte mind ez, mind nagyapa halála, és apától meg tőle tudom, hogy mennyi különböző fájdalmon kellett átélnie anyunak élete során, és igazán megérdemelné, hogy már egy rokonától se kelljen elbúcsúznia vagy egy rokonát se kelljen eltemetnie.
 - Chloe felhívott, hogy elújságolja, milyen a nászútjuk - mondta vidáman Zane. - Ilyen boldognak még sosem éreztem... A hangja kicsattant az örömtől. De kért, hogy nézzek be hozzátok, ha nem gond. Luke épp ott volt nálam, így jött is. Az én drága nővérkémnek meg csak nem hagyhattuk, hogy ne jöjjön el... Főleg, hogy Chloe nincs itthon. Így talán már be mert lépni a kertajtón...
   Lily egy határozott suhintással mellkason vágta, mire Zane tettetett fájdalommal felnyögött. Luke a fejét rázva, fülig érő mosollyal figyelte a nővére és az öccse civakodását. A hangunkra Cserfes felébredt, vakkantott egyet, amivel Törpi és Lina alvásának is rögtön véget vetett. Mindhárom kutyus lelkesen ugrott fel a vendégek mellé a kanapéra, és ültek Lily, Luke vagy Zane ölébe. Nem tudtam elfojtani a nevetésemet.
 - Hogyhogy ágyból keltettünk? - nézett végig rajtam kedvesen Lily, mire azonnal eszembe jutott csapzott kinézetem.
 - Tegnap hajnalban drága kistesóim egyike felébresztett, ezért aludtam ennyit - magyaráztam. Azt nem tettem hozzá, hogy délután feküdtem le aludni, szóval akkor is pihentem volna eleget, ha nem délig alszom...
 - Nagyon haragudnál, ha felébreszteném a kicsiket? - nézett rám Luke bociszemekkel. Imádta az unokaöcséit és -húgait.
 - Ugyan már - nevettem el magam. - Csak nyugodtan. De... adnátok negyed órát, hogy lezuhanyozzak?
 - Menj csak - felelték szinte egyszerre, miközben feljöttek velem az emeletre. Ők a gyerekszobába, én a fürdőszobába siettem.
   Gyorsan lezuhanyoztam, és bosszúsan tapasztaltam, hogy nem úszom meg a hajmosást - tegnap reggel Cserfes alaposan összenyalogatta az arcom, és nem kevés hajam is a nyelve útjába került. Te jó ég, akkor is kutyanyálszagú voltam, mikor Peter itt volt?! Sietve megmostam a hajamat is, majd megszárítottam és kifésültem, hogy kinézzen valahogy. Amilyen meleg volt tegnap, ma legalább annyira borongós és hűvös volt az idő - és, mivel Londonban vagyok, inkább azon kellett volna meglepődnöm, hogy pár napig gyönyörű, forró idő volt -, úgyhogy a testem köré csavart törülközővel kiléptem a fürdőből, és a gardróbom elé léptem, hogy előrángassak valamit, amiben se melegem nem lesz, sem fázni nem fogok. Végül a kényelmes, fekete, színes virágmintás cicanadrágomat és az egyik kedvenc, világoskék rövid ujjú pólómat vettem fel, egy lila papuccsal kiegészítve. Utolsó simításként áthúztam a kézfejemen az aputól kapott, arany karkötőmet, ami mindig rajtam volt, és a belső ívébe bele volt vésve, hogy "Heart of Gold" (Aranyszív).
   A nagynénémet és a nagybátyáimat a nappaliban találtam meg, ahogy a testvéreimmel játszottak. Mosolyogva néztem őket. Leültem a szőnyegre, Emilia és Jodi mellé. Amint helyet foglaltam, a csengő megszólalt.
 - Hagyd, kinyitom én - szólalt meg Lily, látva, hogy tápászkodni kezdek.
   Hallottam, ahogy nyílik az ajtó. A következő pillanatban Lily dühös hangja csapta meg a fülem.
 - Mi a fenét keresel te itt?! - kérdezte követelőző hangon az illetőtől, és volt egy sejtésem, ki lehet az.
 - Jó újra látni, Li - hallottam meg Harry rekedt hangját, és egy pillanatra lehunytam a szemem a hirtelen kimerültségtől, hogy olyan családi viszályokban kapok szerepeket, amikről azt sem tudom, miért vannak. Felpattantam, és hosszú léptekkel Lily mögé léptem.
 - Ez most komoly? - nézett rám kitágult szemekkel Lily. - Ezzel haverkodsz?
 - Ne beszélj így róla - kértem ijedten, ugyanakkor dühösen, hogy gyakorlatilag egy tárggyal azonosította Hazzát. - És miért baj, ha igen?
 - Te jó ég - forgatta a szemét a nagynéném, és szemmel láthatóan lett volna mondanivalója bőven, de valami visszatartotta. - Neked meg még van pofád idejönni a házunkba!
 - Fogalmam sincs, mit követtem el - tárta szét a karját Harry, és nem tudtam eldönteni, hogy igazat mond-e. Pillantásunk találkozott, aztán a göndör ismét Lilyre nézett, mintha azt akarná mondani: Ne felejtsd el, hogy nem vagyunk négyszemközt.
 - Haha, nagyon jó vicc volt, Harold - fújtatott Li. - Nem is tudom, hol kezdjem.
 - Inkább sehol, mert beszélni akarok Harryvel - jelentettem ki, olyan határozottan, ahogy csak mertem. Lekaptam a fogasról a bolerómat, magamra kaptam, és Lilyt kikerülve ragadtam meg Harry karját, hogy magam után ráncigáljam a kertbe. Tudtam, hogy csak önszántából jött; a saját erőmből nem tudtam volna odavinni. A kert hátsó részén, ahova már nem lehetett ellátni a ház ablakaiból, megálltam.
 - Áruld el nekem, miért utál ennyire az egész családom! - fordultam felé követelőzve. Nem kerteltem.
   A szemében düh csillant, és hátrébb lépett, majd két kézzel a hajába túrt. Közelebb lépett hozzám, és haragtól összeszorított szájjal nézett farkasszemet velem.
 - Képzeld el, hogy van valaki, akit annyira szeretsz, hogy az egész életedet vele képzeled el! - kérte, én pedig megborzongtam, attól rettegve, vajon hova akar kilyukadni. - Aztán add hozzá, hogy ez a valaki is szeret téged, de valaki mást jobban. És, hogy azt a másik valakit választja, nem téged.
   Nem egyszer voltak rémálmaim arról, hogy Peter elhagy. Nem éreztem magam se szépnek, se csinosnak, és ezer jobb lehetősége is lett volna, ezért nem lepődtem volna meg, ha végül talál nálam jobbat. Ez eddig - hála az égnek, mert belehalnék - nem történt meg, de legalább könnyen el tudtam képzelni azt, amiről Harry beszélt.
 - Elképzeltem - nyögtem ki. Összébb húztam magamon fekete bolerómat, amikor egy kisebb szél belekapott a ruhámba, és Harry pár tincsét is az arcomba fújta, amik kellemesen simogatták az arcomat.
 - Nem - sziszegte, olyan hangon, mintha képes lenne haragjában megfojtani. - Fogalmad sincs róla, hogy egy milyen érzés. - Úgy nézett rám, mintha fel akarna nyársalni a pillantásával, de nagy sokára folytatta. - És én éveken át szerettem őt. Húsz éven keresztül. Úgy, hogy ő közben már végig mást választott, másnak a párja volt.
 - Kiről beszélsz, Harry..? - kérdeztem remegve, és nem voltam benne biztos, hogy a hideg miatt.
 - Senkiről - rázta a fejét hirtelen. - Felejtsd el, amiket mondtam.
   Lépett egyet, hogy ott hagyjon, de a csuklója után nyúltam, és nem hagytam, hogy elmenjen. Megálltam előtte, és próbáltam úgy nézni, hogy válaszra késztessem.
 - Nem - jelentettem ki. - Addig nem engedlek el, amíg nem mondod el érthetően!
 - És hogy tervezted? - mosolyodott el halványan. - Belém csimpaszkodsz? Vagy követsz?
 - Nem tudom - suttogtam. - De muszáj tudnom. Mi történt köztetek a múltban? Mi az, ami miatt a bandatársaid, az apám, anya és a nagynéném is megvet?
 - Olyan dolgokat tettem, amiket nem lehet megbocsátani, Tessa - közölte halkan, túlvilági hangon. - El sem tudod képzelni, mennyire rossz ember vagyok. Érted? Képzeld magad elé azt a dolgot vagy személyt, akiről azt gondolod, hogy a megtestesült gonosz... Nos, én őnála is milliárdszor gonoszabb vagyok.
 - Nem hiszem el! - Mindig, mikor ideges vagy türelmetlen voltam, a számat rágcsáltam, így most is ezt tettem. Azonnal abbahagytam, mikor Harry pillantása a számra tévedt. - Ha rossz ember lennél, azt tudnám.
   Elnevette magát. De egy csepp boldogság nem volt a nevetésében.
 - Az emberek nem olyan jók, mint gondolod, Bella. - Most először hívott a másik nevemen. Megborzongtam, hogy az ő szájából kell ezt hallanom.
 - Akkor mondd meg, hogy mit műveltél - kértem, és hirtelen elhatározásból megfogtam a kezét, és megszorítottam. Bátorításként, vagy csak azért, hogy ne csak álljunk ott egymás előtt, egyhangúan.
   Lenézett összekulcsolt kezeinkre, aztán vissza a szemembe, csillogó szemmel.
 - Legfeljebb elfutok előled, ha tényleg olyan borzalmas - folytattam. - Kérlek!
   Hosszan fújta ki a levegőt, majd elfordította a fejét, de a kezét nem húzta ki az enyémből. Hatalmas, meleg tenyere volt; érdes, mégis valami furcsa biztonságot nyújtó.
 - Megígérem - mondta lassan, és itt szünetet tartott, mintha keresgélné a szavakat, vagy gombóc lenne a torkában, ahogy nekem most -, hogy majd... egyszer, ha eljön az ideje, elmondom, és döntés elé állítalak, hogy így is szóba akarsz-e állni velem. Addig nem.
   Lemondóan ráztam a fejem. Szabadon hagyott, göndör, szőke tincseim csapdostak az arcom körül a heves mozdulattól. Elengedtem a kezét.
   Ő pedig visszahúzott, ujjait az enyémekbe fonta, és lehajolt, hogy megcsókoljon.
   Elakadt a lélegzetem a rémülettől. Az agyam viszont ahelyett, hogy felfogta volna a dolog helytelenségét, kikapcsolt. Nem löktem el magamtól. Nem szakítottam meg a csókot, ami több volt, mint helytelen. Akkor nem az járt a fejemben, hogy mit művelek - hogy megcsalom Petert, becsapom magam, vagy épp az apámmal egyidős férfi csókját viszonozom. Csak azt sikerült felfognom, hogy lepkék ébrednek fel a gyomromban, és, hogy Harrynek mennyire puha és mégis forró a csókja. Ajkai finoman és érzékien mozogtak az enyémeken, amivel teljesen a rabjává tett. Ha valaki abban a pillanatban megkérdezi, hogy mi a nevem, nem tudtam volna megmondani neki. A bőröm libabőrös lett ott, ahol Harry keze hozzáért, mikor a két keze közé fogta arcomat.
   Aztán mintha valaki megnyomta volna az agyam láthatatlan bekapcsoló gombját, és a fejembe visszatértek a gondolatok, amik nem arról szóltak, milyen tökéletesen csókol Harry. Hevesen húzódtam el tőle, ami láthatóan meglepte azok után, az előbb még milyen készségesen viszonoztam a csókját. Két kézzel a hajamba túrtam, és nem tudtam eldönteni, hogy a düh, a rémület vagy a szemrehányás hangján ordítsak rá Harryre. Végül egyiket sem tettem meg.
 - Ez az egész valami elcseszett rémálom - ráztam a fejem. - Kérlek, mondd, hogy az!
 - Nem az - nézett rám kifejezéstelenül.
 - Akkor is - tiltakoztam. - Ennek... Nem lett volna szabad megtörténnie. Én... nem tudom, miért hagytam magam.
   Olyan kínosan éreztem magam, mint még soha. Nem találtam szavakat. Hogy tehettem ezt?! És Harry miért csókolt meg?! Miért ilyen zavaros minden?
   Nem volt jobb ötletem, mint sarkon fordulni, és elcsörtetni onnan, otthagyva Harryt.

2015. március 7., szombat

2. évad, 8. fejezet: Semmitmondó helyzet

Íme, egy újabb párbeszédekkel teli rész, amiben alig van gondolat. Csesszetek le érte nyugodtan, megérdemlem. Sajnálom, de nem volt ötletem, hogy oldhatnám meg a sok információ-átadást anélkül, hogy párbeszédeket nyitnék... XD A cím tökéletesen tükrözi a fejezet milyenségét; nem tudok ellene mit tenni. Kérem minden olvasómat, hogy szavazzanak a Truth or Lie..?-ra a legjobb író aktegóriában itt. Nagyon fontos lenne, és sokat jelentene. A fejezethez jó olvasást, várom a komikat és pipákat! :)


Azóta, amióta Harry nálunk járt, valamiért állandóan ő járt a fejemben. Nem ítélhetem el őt azért, mert furcsa a humorérzéke, elvégre fogalmam sem lehet, hogy miket élt át, amiért ilyen lett. Elvégre senki nem születik eredendően gonosznak - mindenkit az élet tesz olyanná, amilyen. Ha megismerhetném, akkor talán kiderülne róla, hogy valójában mennyire jó ember. De nem merem felhívni, és különben is, nem akarom. Mi van, ha épp... izé... elfoglalt? Vagy részeg, vagy be van tépve? Nem, inkább kihagyom.
   Helyette Petert hívtam át. Rebecca, Ashton és Grace éppen a délutáni alvásukat teljesítették, a többiek pedig társasjátékoztak a teraszon, amit én hamar meguntam, ezért is jutott eszembe Peter. Felhívtam, ő pedig rögtön igent mondott, így bementem a szobámba, hogy valamelyest rendbe szedjem a külsőmet. Hajamat hiába próbáltam kontyba kötni, a göndör tincsek nagy része így is mindig kiszabadult, ami különösen idegesített a nyári melegben. Öltözékem állapotát figyelembe véve konstatáltam, hogy rám fér egy tusolás, úgyhogy beálltam a zuhany alá, és megkönnyebbülten sóhajtva tűrtem, hogy a langyos víz lehűtsön a forró levegővel szemben. A telefonom csörgése zavart meg. Idegesen nyúltam ki érte, és vizes kezembe véve a fogadásra nyomtam az ujjam, mikor megláttam, hogy Harry az. Meg akarom hallgatni, mit mond.
 - Még mindig haragszol rám a múlt heti miatt, Tessa? - szólt bele a rekedtes, jól ismert hang.
 - Hagyom, hogy magadtól kitaláld - vágtam rá, és elzártam a csapot, mert időközben már végeztem.
 - Pedig tényleg nem értem, mi a bajod, esküszöm - felelte ő. - Ha megmondod, talán bocsánatot tudok kérni.
 - Egy. Tessy-nek szólítottál, mikor megmondtam, hogy csak néhány ember hívhat így. Kettő. Mikor menni akartam, a csuklómnál fogva visszarántottál és nem engedtél el. Három. Leborítottál a fáról, ami miatt baleset is érhetett volna minket. - Közben pedig a hajamat igazgattad, és úgy néztél rám, mint aki akármit megtenne velem. - És négy. Belehajítottál a medencébe, pedig könyörögtem, hogy ne tedd. Kis híján megfulladtam.
 - Az csak víz, Tess - röhögte el magát. - És különben is, ne próbáld azt beadni, hogy még soha nem fürödtél abban a medencében.
 - De nem úgy, hogy beledobtak! - förmedtem rá. Peter egyszer megtette ugyan, de ő tényleg finoman, és úgy, hogy beleegyeztem. És azonnal utánam is ugrott. Aztán megcsókolt. A szájának medencevízíze volt, de imádtam.
 - Dilis vagy - nevetett ki Hazz.
 - Szia, Harry.
 - Várj, nehogy letedd! - kért. - Jó, bocs, bunkó voltam, nem gondoltam át. Örülsz?
 - Alakul a dolog - vonogattam a vállam, bár ezt ő nem láthatta. - Most viszont, ha megbocsátasz, dolgom van. - Peter ugyan nem épp a közelben lakik, és fél óra, mire ideér, de erről Harrynek nem feltétlenül kell tudnia.
 - Szia - morogta elégedetlenül, mielőtt levágtam a telefont, hogy megtörölközzek.
   Egy élénksárga, spagettipántos topot és egy világoskék, combközépig érő farmert vettem fel, és a hajamat lófarokba kötöttem össze. A smink nem az én műfajom volt, főleg nem, ha Peterrel találkoztam. Szerinte anélkül is tökéletes vagyok. Nem szoktam vele hangosan vitatkozni ezen, magamban viszont néha annál inkább...
   Felhúztam a szandálomat, majd lesétáltam a lépcsőn. Leheveredtem a teraszon lévő nyugágyamra, hogy megvárjam Petert, aki nemsokára meg is érkezett.
 - Szia, édes - üdvözölt, és ujjait a hajamba fúrva csókolt meg.
 - Szia - motyogtam elpirulva az érintéstől. - Mi újság?
 - Semmi, de már hiányoztál - morogta a hajamba.
 - Tegnap láttál utoljára - nevettem fel.
 - És? - nézett rám maciszemekkel.
 - Te is hiányoztál - feleltem mosolyogva.
 - Szia, Pet! - jött oda hozzánk Alec, és kezet fogtak.
 - Hogy viselitek a szüleitek nélkül? - tudakolta érdeklődve a barátom.
 - Tessa gürizik a legtöbbet - hárított sejtelmesen vigyorogva Alec. - Én csak napozok egész nap.
 - Hagyod, hogy Tessy egész nap gürizzen? - nézett rá elképedve Peter; egyértelműen ugratta az öcsémet. - Ez így nem mehet tovább!
   Egyszerre tört ki belőlünk a nevetés, Peter pedig hátulról átölelt, és leült a nyugágyba, majd az ölébe húzott. A kezét a hasam előtt fonta össze, és a vállamba fúrta az arcom. Megborzongtam a kellemes érzéstől, hogy velem van. Egyikünket sem érdekelte, hogy meleg van, és egymást melegítjük csak még inkább. Nélküle akkor sem éreztem magam teljesnek, ha az összes többi ismerősöm ott volt velem. Ha nem foghattam a kezét, úgy éreztem, valami hiányzik - mintha a lelkem egy része Peterbe zárva lett volna.
   Nyílt a kertkapu. Meglepve néztem fel, hogy tanúja lehessek, ahogy Harry lazán beviharzik a kertünkbe, mintha otthon lenne.
 - Remélem, nem zavarok, galambocskák - nézett ránk szúrósan.
 - Mondtam, hogy ne gyere át, mert nem érek rá! - húztam el a szám.
 - Én úgy emlékszem, azért mondtad, hogy lerázz - vitatkozott nyugodtan.
 - Szia, Harry - köszönt neki Peter, de nem állt fel, csak levette a jobb kezét a derekamról, és kezet nyújtott.
   Ő kelletlenül kezet rázott vele. A pár másodperc alatt, amíg a gesztus tartott, úgy éreztem, mintha Harry legszívesebben letépné a barátom kezét. Nem érdekelt túlzottan. Ha már volt olyan kedves, hogy hívatlanul idejött, miért foglalkoznék kevésbé Peterrel - aki mellesleg a fél városon keresztüljött, mert kértem, hogy jöjjön -, azért, hogy vele - aki hívatlanul jött - foglalkozzak?
 - Egyébként miért jöttél? Történt valami? - kérdeztem kíváncsian Harrytől, miközben hátradőltem, hogy elhelyezkedjek Peter izmos mellkasán.
 - Nem, csak gondoltam, meglátogatom az újdonsült barátomat, aki most épp be van rágva rám - vigyorodott el, miközben megvakarta a tarkóját. Hosszú, eredetien göndör haja kontyba volt fogva, de néhány tincs a nyakához tapadt, azokat piszkálta. - Pedig már, ha jól emlékszem, bocsánatot is kértem - tette hozzá, még mindig pimaszul vigyorogva.
 - Miről maradtam le, Tessy? - érdeklődött ártatlanul Peter, én pedig láttam, hogy Harry arca megrándul a becenév hallatán.
   Fogalmam sincs, mi baja van. Persze, hogy Peter hívhat engem így, elvégre fél éve járunk, Harry pedig nem, mert a múlt héten beszélgettem vele először többet, mint egy-egy köszönés! Miért sértődik meg ilyesmin? Nekem pedig miért van bűntudatom amiatt, hogy neki nem engedtem, hogy így szólítson..?
 - Harry beledobott a medencébe, ruhástul, miközben sikoltoztam, hogy ne - fordultam felé, hogy nyomjak a szájára egy puszit. Kihagytam a többi részt; azokat, amiknek még én sem értettem a jelentését. Például, hogy Harry a hajamat igazgatta.
 - Haver, legközelebb mérsékeld magad, oké? - kérte Peter, nem kevés éllel a hangjában, és mintha erősebben ölelt volna magához. Kezemet a karjára tettem, és nyugtatóan végigsimítottam rajta.
 - Te meg legközelebb próbálj meg nem belepofázni a dolgomba! - vágta rá hasonló hangon a göndör férfi.
 - Harry! - nyögtem fel elképedve. - Légy szíves, ne beszélj így!
 - A kurva életbe, azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, nem azért, hogy kioktassanak! - ordibálta, és nem tudtam eldönteni, hogy Peterre, vagy rám haragszik jobban, és azt sem, hogy min kapta fel a vizet.
 - Ne merj még egyszer ilyen hangnemben beszélni a barátnőmmel! - pattant fel Peter, ezzel finoman felállítva engem a nyugágyból.
   Harry szólásra nyitotta a száját, és úgy érzem, szerencse, hogy soha nem tudtam meg, mit akart akkor Peter arcába vágni. Beszéd helyett viszont sarkon fordult, és a kertkapu hangos csattanása jelezte, hogy távozott.
 - Ki a fene ez a kretén?! - nézett rám fújtatva.
 - Apám volt bandatársa, Harry - feleltem kelletlenül. - Ne haragudj! Nem tudtam, hogy idejön! Az előbb hívott, és megmondtam, hogy leteszem, mert dolgom van... Erre idejött.
 - Tudom, hogy nem tehetsz róla, kicsim - mosolygott rám. - Ne nézz már ilyen szomorúan, kérlek! - húzta végig az ujját lefelé görbülő ajkaimon.
 - Nem vagyok szomorú! - szálltam vitába vele hevesen. - De Harry... olyan ijesztő tud lenni!
 - Ha majd először lesz rémálmod róla, szólj, és megverem - ugratott.
   Nem tudnád, akartam mondani, de tartottam a számat, és hagytam, hogy Peter magához húzzon. Harry, ha felhúzta magát, azzal csak megsokszorozta egyébként is jelentős testi erejét. Peter is járt edzeni, és ő az alkata miatt is széles vállú és mellkasú volt, de egyértelmű, hogy Harryt nem múlhatná felül.
   A délutánt Peterrel töltöttem. Medencéztünk, ettünk, nevettünk, játszottunk a tesóimmal. Mikor a napot esőfelhők takarták el, és hűvösre fordult az idő, sőt, később esni is kezdett, bementünk a házba, és megnéztük a Jégvarázst, Becca és Ashton kedvenc filmjét. Amikor Anna már fagyoskodva feküdt a földön, Peter kezét szorongatva bújtam hozzá, mert annyira utáltam a jelenetet, ahogy Hans elárulja a lányt. Aztán persze minden jóra fordult, és a már várt happy end is eljött. Észre sem vettem, az óra kismutatója mikor került a hatosra.
   Peter az oldalamat simogatta, a másik kezével pedig a tincseimet igazgatta. Már majdnem sikerült elaludnom, mikor Emilia felsikoltott, amikor Alec egyik csínyének áldozatává esett. Sóhajtva fúrtam Peter mellkasába az arcom, ő pedig elmosolyodott.
 - Fáradtnak tűnsz - jegyezte meg mély hangján.
 - Hajnali ötkor Rebecca felsírt, hogy rosszat álmodott - mormoltam álmosan. - Muszáj volt felkelnem megnyugtatni.
 - Túl gondoskodó és kötelességtudó vagy, édesem - felelte.
   Mielőtt kitalálhattam volna, mit válaszoljak erre, Pete felnyalábolt, és felállt velem a kanapéról. A karomat átvetettem a hátán, a másikkal pedig a kezébe kapaszkodtam. Óvatos, halk léptekkel vitt fel az emeletre, és a lábával nyomta le a szobám kilincsét. Gyengéden letett az ágyamra.
 - A többiek... - kezdtem tiltakozni, de félbeszakított.
 - Majd én ágyba zavarok mindenkit - tette a számra az ujját. - Valamikor pihenned is kell.
   Követelőzve kapaszkodtam a pólójába, és húztam magamhoz, hogy megcsókoljam. Ajkaink egyként mozogtak, mintha egymásnak lettek volna teremtve. Peter felmordult, ahogy ujjaimmal a hajába túrtam.
 - Szép álmokat, Törpi - húzódott hátrébb, hogy az arcomra nézhessen.
   Nyöszörögve néztem rá. Törpinek azért hívott, mert alacsonyabb voltam nála, és pipiskednem kellett, ha fel akartam érni.
 - Hidd el, én is akarom, Törpi, de meg kell értened, hogy várni akarok, amíg betöltöd a tizennyolcat - nézett rám bűnbánóan.
   Elszontyolodva néztem rá. Igazából én is várni akartam a tizennyolcadik szülinapomig, de olyan jó lett volna átlépni a szabályokat..! Belegyezően bólintottam. Sajnos már kiment az álom a szememből.
 - Köszönöm, hogy itt voltál - csókoltam meg búcsúzóul.
 - Vigyázz magadra - köszönt el, és az ágy a még mindig langyos levegő ellenére is jéghidegnek tűnt, mikor felállt róla, és kiment a szobámból, az ajtóból még utoljára visszanézve, és kedvesen rám mosolyogva.
   Már nem voltam álmos. Eszembe jutott Harry. A telefonomra néztem, és tétovázva elhúztam a számat. Most akkor haragszik rám..? Vagy meg van sértődve? Vagy egy köcsög vagyok, amiért elmondtam Peternek, hogy a göndörke beledobott a medencébe..? Számítsak arra, hogy morgást vagy üvöltést kapok, vagy megint olyan lesz, mint amikor azt mondta, merjem őt megismerni. Összerándultam az emléktől, hogy a hangja lágyan és bizalmasan cseng. Nem sütött belőle fájdalom, és úgy tűnt, minta tényleg egy nagyszerű ember hangja lenne.
   A kezembe vettem a telefonom, és gyorsan kiválasztottam Harry nevét, és a hívásra kattintottam, hogy ne tudjam magam meggondolni. Két kicsengés után beleszólt.
 - Szia, Tess.
 - Haragszol rám? - tettem fel azt a kérdést, ami a legjobban nyomasztott, ahelyett, hogy köszöntem volna.
 - Nem, miért, kéne? - Hallatszott a hangján, hogy elmosolyodott.
 - Akkor jó - fújtam ki a levegőt. - Többször nem árulkodok Peternek, ígérem.
 - Nem azért csesztem fel rajta az agyam, mert annyira megráz, ha a Peterhez hasonlók rossz véleménnyel vannak rólam vagy kioktatnak, mikor nem is ismernek, hanem azért, mert nem döngölhettem a földbe csak úgy a pasidat.
 - Nagyon remélem, hogy egy percig sem állt szándékodban - ráncoltam a homlokom.
 - Erről beszélek - röhögte el magát.
 - Tényleg bocsánatot kérni jöttél, vagy csak az zavart, hogy szerinted leráztalak? - kérdeztem a számat rágva. - Mert, ha az utóbbi, akkor soha nem tennék ilyet.
 - Kicsit mindkettő - hangzott a válasz. - Még most is szívesen átmegyek bocsánatot kérni, ha azzal jó pontot szerzek.
 - Ha gondolod - mosolyodtam el. Igaz, az előbb még álmos voltam, de a gondolat, hogy Harry átjön, felébresztett.
 - Okés. Mindjárt ott vagyok.
   Nem tudtam mit kezdeni az időmmel, így ellenőriztem, hogy Peter tényleg aludni küldte-e a kicsiket. Alec és Jodi a nappaliban tévét néztek, a többiek pedig a szobájukban aludtak. Mosolyogva ültem le a tévé elé én is, hogy megvárjam Harryt.
 - Szia - köszöntöttem, mikor kinyitottam előtte az ajtót.
   Kopott, fekete farmerdzsekit viselt, mert az eső miatt már egyáltalán nem volt meleg. Alatta fehér pólót, és kék farmert.
 - Sziasztok! - köszönt oda Harry az öcsémnek és a húgomnak is.
 - Heló! - intettek ők.
 - Feljössz? - kérdeztem a számat rágcsálva.
 - Aha - bólintott, és követett, ahogy felmentem a lépcsőn.
   Már szinte vártam, hogy kiröhögjön a szobám miatt. A falak világoskékek voltak, majdnem olyan színűek, mint a szemem, és a plafonról lelógó, kisebbfajta csillárt is világoskék, csillogó ékkövek díszítették. Harry körbenézett.
 - Szép a szobád - mondta.
 - Nem sértődöm ám meg, ha kimondod az igazi véleményedet - néztem fel rá.
 - Azt mondtam.
   Elpirulva ültem le a plüssel bélelt fotelembe. Már épp hellyel kínáltam volna Harryt, mikor ő lazán leült az ágyamra.
 - Bocsánatot kérni jöttem, szóval bocsánat - sorolta szűkszavúan.
   Nem tudtam, hogy merjek-e nevetni, vagy furcsán nézne-e rám érte, úgyhogy csak elmosolyodtam.
 - El is felejtettem - biccentettem.
 - Akkor megnyugodhatok - vigyorodott el.
 - Cserébe pedig mesélhetsz magadról - vetettem fel, előre félve.
 - Miért mesélnék? - nézett rám elkomorodva.
 - Azt mondtad, lehetek a barátod. Hogy ismerjelek meg, ha nem beszélsz magadról? - rágtam a szám.
 - Nem vidám történet, és nem értenéd meg, mert nem élted át - felelte halkan, és a hajába túrt.
 - Ha el sem mondod, akkor biztosan nem - vontam vállat.
 - Majd egyszer, Törpi - mosolyodott el örömtelenül.
 - Hé! - kaptam fel a fejem. - Úgy csak...
 - Tudom, úgy csak a bájgúnár barátod hívhat - nevette el magát gúnyosan.
 - Miért kezded megint? - nyöszörögtem.
   Nem felelt. Csak megint a hajába túrt, mintha csak azt akarná kihangsúlyozni, hogy harminckilenc évéhez képest is mennyire jóképű. Barna haja kibontva lógott a vállára. Gondolom, szokott fodrászhoz járni, de mindig meghagyta a loboncának ezt a hosszot. Arcát pár milliméteres borosta borította, ami csak még érettebbnek láttatta. Hiába próbáltam volna tagadni, hogy jóképű volt.
   Látva, hogy kérdésemre nem kapok választ, egy másik szempontból kérdeztem.
 - Miért nevezed bájgúnárnak őt? - Azon kaptam magam, hogy halkabban beszélek, mint akartam volna.
 - Miért, nem az?
 - Nem is ismered.
 - Csak rá kell nézni... Tökélyre beállított haj, simára borotvált arc, fojtogató parfümillat...
 - Peternek tökéletes az illata! - fortyantam fel. - És csak azért, mert ő ad a megjelenésére, még nem lesz bájgúnár!
 - Ja, mert én nem adok a megjelenésemre - tárta szét a karját.
 - Ezt... ezt nem mondtam, de van benne valami.
 - Miért, attól igazabb barátod leszek, ha levágom a hajam, vagy megborotválkozom?
 - Ne vágd le a hajad! - tiltakoztam azonnal, mire rám nézett, és őszinte mosoly ült az arcára.
 - Miért, bejön? - villantott rám egy féloldalas mosolyt.
 - Aha - bólogattam elvörösödve, és ismét az ajkamat harapdálva. Megborzongva vettem tudomásul, hogy tekintete a számra téved.
   Nem szólt, nekem pedig nem volt ötletem, mit mondhatnék. Ha a múltjáról kérdezem, azon felhúzza magát. Azt, hogy most mi jár a fejében, nem akarom tudni, mert félek attól, amit válaszolna. Harry pedig nem olyan ember, akivel képes lennék az időjárásról vagy a testvéreimről vagy a kutyáimról beszélni.
 - Ideje mennem - állt fel hirtelen, mire összerezzentem. - De ijedős vagy! - röhögött ki, én pedig durcásan összefontam magam előtt a karom, és szemrehányón néztem rá. - Bocsánat - tette hozzá, és próbált bűnbánó arcot vágni, de valamiért elnevettem magam a semmitmondó helyzeten, mire ő is nevetett.
 - Vigyázz magadra - kértem, mikor felálltam, hogy megöleljem.
 - Te is, Tess - mormolta a hajamba, mielőtt elengedett.
   Lekísértem, és miután elment, már tényleg holtfáradtan dőltem be az ágyamba aludni.

2015. március 1., vasárnap

2. évad, 7. fejezet: Megőrültél!

 Mielőtt hagynám, hogy elmerüljetek az újabb borzalmas fejezetben, kérném azokat akik a "borzalmas"-opciót pipálják be a fejezetekre, azok írjanak már oda kommentbe legalább annyit, hogy konkrétan miért gondolják borzalmasnak. Nem nagy kérés szerintem. Ja, és az a kedves illető, aki legutóbb nyálasnak nevezte, és ő is az említett pipálók között van, vegye tudomásul, hogy nem fogja azzal elvenni a kedvemet az írástól, ha minden alkalommal ledegradálja az új fejezetet, szóval puszta utálatból ne pipálgasson negatívat - inkább ne is olvassa; senki nem kényszerítette rá. A többiek pedig, mint kértem, írják meg, mi nem tetszik a fejezetekben, mert őszintén érdekel (feltéve, hogy nem arról van szó, hogy szimplán szar, mert az nem építő kritika, már bocs a kifejezésért). Köszönöm. Jó olvasást. Könyörgöm, akinek tetszik, az is biggyesszen már oda valamit a megjegyzésekhez, annyira nem nagy dolog, és rengeteget jelent! Utálok könyörögni, de sajnos úgy vettem észre, hogy se magatoktól, se a könyörgésem hatására nem vagytok hajlandók komizni - tisztelet a kivételnek.


Hazaérve minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Én anyának segítettem a konyhában, apu az öcséimmel és a kutyákkal játszott a kertben. Mire az óra elütötte a delet, anya megterített, én pedig mentem szólni a többieknek.
 - Ebédelünk - próbáltam túlkiabálni a hét gyerek nevetését, a három kutya vakkantásait és apu poénkodását.
 - Tess, beviszel az étkezőbe? - kérdezte bociszemekkel Liza, és a karomba csimpaszkodott, hogy vegyem fel.
 - Hogyne, prücsök - sóhajtottam mosolyogva.
   Megebédeltünk, és anya már a desszertet is behozta, amikor apa kinyúlt, hogy megfogja a kezét, és magához húzta.
 - Van egy meglepetésem - jelentette ki mosolyogva, sejtelmesen, mire a testvéreim izgatottan néztek rá, anya szeme pedig felcsillant.
 - Halljuk! - szólt közbe Alec.
 - Mint tudjátok, anyu és én nem mentünk nászútra az esküvőnk után - kezdett bele apu. - Azért, hogy ne hagyjuk egyedül Tessát. - Itt szeretetteljesen rám nézett. - És... arra gondoltam, hogy, mivel ezt azóta sem pótoltuk be, most megtehetnénk.
   Anya felsikkantott, én pedig mosolyogva figyeltem, ahogy apu magához öleli és megcsókolja.
 - Addig maradunk, amíg csak szeretnéd, kicsim - tette hozzá apu, mert szavak nélkül is megértette anya kérdését.
 - És a gyerekek..? - kérdezte bizonytalanul anya.
 - Már megbeszéltem a srácokkal - nyugtatta meg apa. - Zayn, Liam, Niall, Sophia és Perrie is minden nap benéznek majd, amikor csak tudnak.
 - Istenem, ez... csodás, Lou! Mikor megyünk?
 - Tőlem akár most azonnal - nevette el magát. Meg akartam volna kérdezni, hogy Harry miért nem nézhet majd be hozzánk, de nem akartam kínossá tenni a boldog pillanatot.

Jövő hétvégén anyuék elutaztak. Nem mondom, hogy nem hiányoztak, mert igen, de a távollétük az életem jelentős szakaszává vált. Azonkívül hét kistesóm bőven biztosított nekem minden nap egy életre elég elfoglaltságot. Kezdjük a legelején. Próbálok mindent úgy mesélni, mintha naplót írnék - valójában soha nem volt rá időm -, ami meglehetősen nehéz úgy, hogy utólag már pontosan tudom, mi miért történt úgy, ahogy.
   Anya szavai kavarogtak a fejemben. A kétségbeesése, hogy magunkra kell hagynia minket. Megnyugtattam, hogy nem leszünk egyedül, és, hogy az életem árán is vigyázok a testvéreimre.

A kertben ültünk. Ragyogó nyári idő volt. A nyárnak az a hátránya, hogy mindenki itthon van, és, legidősebb lévén, nekem kell napi 24 órában lefoglalni ezt a hét élettel teli gyereket meg a három bajkeverő kutyát. Most én pótoltam az anyukát, habár a lányok is naponta átjöttek, ahogy ígérték. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy Harry is eljön.
 Nyílt a kertkapu. Meglepetten néztem fel, hiszen már mindenki járt itt ma - Zayn ugyan szólt, hogy ma nem tud jönni, de a többiek voltak itt. Harry volt az. A nyári meleg ellenére hosszú, fehér farmert és fekete pólót viselt. Lehetett vagy harminc fok, de ő azért fekete pólót vett fel. A hasán kirajzolódó apróbb izzadságfoltok kiemelték kidolgozott hasizmait is. Basszus, miért elemzem, hogy nézett ki?! Mi van velem?
 - Sziasztok - köszönt nekünk mosolyogva. Láthatóan oldottabb volt a hangulata, ha a szüleim nem voltak itt.
 - Szia! - köszöntem neki mosolyogva, és felálltam, hogy megöleljem. Zayn-t, Niall-t és Liamet is mindig megölelem, mikor találkozunk, Harryt miért ne?
   Először megilletődött, de aztán szorosan megölelt. Illata még a meleg ellenére is körüllengte, és bármennyire nem akartam, valamiért megnyugodtam, mikor belélegeztem.
 - Hogy kerülsz ide? - kérdeztem.
 - Gondoltam, benézek a legjobb barátom családjához - vigyorodott el kínosan, és a hajába túrt.
 - Jól tetted - mosolyogtam rá szélesen. - Épp jégkrémet ettünk, kérsz?
 - Aha - bólintott. - Ha jut - tette hozzá, szelíden utalva a népes testvérseregre.
 - Persze, hogy jut! - nevettem el magam.
   A kezébe nyomtam a teli fagyikelyhet, és én is folytattam a sajátom elfogyasztását.
 - Tess, játszunk bújócskát? - huzigálta meg a kezemet Rebecca.
 - Csak ha nagyon szépen kéred, manó - csücsörítettem pimaszul, és megcsikiztem az oldalát.
 - Kérleeeeek - biggyesztette le a száját.
 - Akkor játszunk - egyeztem bele.
 - Juhé! - ujjongott Ash, Grace és Em.
 - Legyek hunyó? - kérdeztem, előre tudva a választ.
 - Aha - bólogatott Ashton.
 - Harmincig számolok - jelentettem ki, ők pedig visítva elrohantak.
 - Nagyszerű nővér vagy - szólalt meg hirtelen Harry, miközben számolni kezdtem.
 - Ne vond el a figyelmem - mosolyogtam rá, nem tudván, mi mást reagálhatnék a bókra.
 - Anyának is legalább ennyire jó leszel - folytatta.
 - Miért mondod nekem ezt?
 - Mert rettenetesen zavar, hogy azok, akiknek egykor a legjobb barátja voltam, most idegenként néznek rám! Régen kimondhattam, amit gondoltam, ma meg ferdén nézel rám, ha így teszek!
 - Sajnálom.
 - Dehogy sajnálod te...
 - Miért nem hiszed el, hogy sajnálom..?
 - Mert te az ő lánya vagy - húzta össze a szemét, és előrébb hajolt. - Kiskorodtól fogva azt nevelték beléd, hogy én mennyire rossz ember vagyok.
 - Elhiszem, hogy nem vagy rossz ember... De nehéz jó embernek tartani egy olyasvalakit, aki naponta mással fekszik le, alkoholista, cigifüggő és drogozik - hajtottam le a fejem, elfelejtve, hogy számolnom kéne.
 - Nem mindig csináltam ezeket - szorította össze a fogát, és a hangjából csak úgy sütött az ingerültség. - Ez sosem jutott még eszedbe?
 - Aki bújt, aki nem, megyek! - kiáltottam fel, és Harryt figyelmen kívül hagyva felálltam.
   Ő pedig... Megragadta a csuklómat, és visszarántott. Kikerekedett szemekkel néztem rá.
 - Engedj el! - követeltem.
 - Válaszolj! Tudni akarom.
 - Nem vagy normális - próbáltam kitépni a kezemet a kezéből, mert rettenetesen erős volt a szorítása.
   Dühösen elengedett, én pedig még mindig rémülten néztem rá.
 - Falakat építettél magad köré - idéztem anya szavait, mert tökéletesen egyetértettem velük. - Nem merlek jó embernek tartani, mert egykor tényleg jó ember voltál, de mostanra...
 - Egy szívtelen, elmebeteg dög - emelte fel a fejét, és rám nézett.
 - Én nem tudom - ráztam a fejem. - Nem ismerlek. Meg szeretnélek ismerni, de nem merlek.
 - De merj! - kérte lágyan. - Nem fogod megbánni, Tessa.
   Megborzongtam. Annyira zavarba hozott az, ahogy kiejtette a nevemet, és nem tudtam volna megmondani, miért.
 - Hol vagy már, Tessy? - hallottam meg Emilia kiáltását valahonnan a kert hátuljából.
 - Tessy - vigyorgott rám gúnyosan Harry.
 - Fogd be, Harold! - öltöttem ki rá a nyelvemet, és visszakiabáltam: - Már megyek is!
 - Ne hívj így - dörmögte Harry bosszúsan.
 - Rendben van, Harold - egyeztem bele vigyorogva, és elrohantam megkeresni a tesóimat, mielőtt bosszút állhatott volna valamivel.

Végül a tesóimnak sikerült rávenniük Harryt, hogy ő legyen a hunyó. Furcsa volt elképzelni egy felnőtt férfit, ahogy pont olyan gyermetegen játszik, mint mi, de nem panaszkodhattam - Harry tökéletesen alakította a hunyót.
   A hátsó kert végében volt pár fa; a legkisebbre másztam fel, ami pont a többi árnyékában és takarásban is volt. Elrejtőztem az ágak és levelek között, és valamiért mosollyal az arcomon vártam, hogy Harry a keresésemre induljon.
   A visítozásból ítélve a többieket már mind megtalálta. Izgatottan figyeltem, ahogy fel-alá mászkál a kertben, benézve még a medence aljára is. El kellett fojtanom a kuncogásomat, mikor eljutott az agyamig, hogy ő komolyan azt hitte, hogy a víz alatt vagyok már percek óta egy bújócska kedvéért...
   Amikor láttam, hogy másik irányba fordul, megmoccantam, mert már kezdtem elzsibbadni, és egy kényelmesebb pózba helyeztem magam, a hátamat a fatörzsnek vetve. Hátrahajtottam a fejem, és a forró nyári levegőnek köszönhető álmosító érzésnek engedve lehunytam a szemem.
   Nem hallottam meg, Harry mikor mászott fel mellém. Esküszöm, minden hang nélkül a fához osont, és azalatt mászott fel, hogy én egy tizedmásodpercig lehunytam a szemem! Csak arra eszméltem, hogy a hátamon és a térdeimnél erős karok fognak közre, aztán zuhanni kezdek.
   Felsikoltottam, ahogy földet értünk. Az még rendben van, hogy Harry észrevétlenül felmászott hozzám, de, hogy szándékosan leugorjon velem a fáról?! Oké, két méter magasan voltunk, de akkor is, ez... ez... elmebeteg, nem tudok rá mást mondani! Ő esett alulra, én pedig az ölébe. Még mindig magához szorított, és közben rázkódott a nevetéstől.
 - Te nem vagy normális! - sipítottam, még mindig sokkhatás alatt. - Te... megőrültél, vagy mi van?! Ki is törhetted volna a gerinced!
   Ő viszont csak röhögött tovább, meg sem hallva engem.
 - Nem érted? Ne nevess már! Soha többet nem játszok veled bújócskát! - Próbáltam felállni, de nem engedett el.
 - Komolyan, Tess, mikor felhúzod magad, úgy viselkedsz, mint egy ötéves! - mondta nevetve, és már a könnyeit törölgette.
 - Én vagyok ötéves?! Nem én rántottam le a másikat a fáról egy hülye játék közben! - fortyantam fel.
 - Először is - ecsetelte olyan hangnemben, mint aki egy kisgyerekhez beszél. - Minden pontosan úgy történt, ahogy terveztem. Ha én kitöröm a nyakam, te akkor is sértetlen maradtál volna, mivel rám estél. Nekem meg már úgyis mindegy.
 - Te tényleg nem vagy normális - ráztam a fejem hitetlenkedve. Már nem kiabáltam vele.
 - Mondtam én egy szóval is, hogy az vagyok, Tessy? - nézett rám komolyan. Elrontotta a fontos momentum összhatását az, hogy azon a becenéven szólított, amin csak a kistesóim és Peter szokott; utóbbi is csak azért, mert első osztály óta ismerjük egymást.
 - Ezt még egyszer megbosszulom, Edward - emeltem fel a mutatóujjamat fenyegetően, de nemigen tudtam érvényesülni, tekintve, hogy Hazza még mindig kuncogott.
 - Nem kétlem, Tessy - emelte fel a kezét, hogy a fülem mögé gyűrje egy rakoncátlan tincsemet, ami kiszabadult a kontyomból. A mozdulattól kirázott a hideg.
 - Elég beteges humorod van, azt meg kell hagyni - mosolyogtam rá lágyan, és ismét megpróbáltam kimászni az öléből, de továbbra sem engedett el.
 - Te pedig betegesen odavagy értem - mosolygott rám.
 - Álmodozz csak - böktem mellkason. - És engedj el!
 - Álmodozhatsz - nyújtotta ki a nyelvét. - Most szépen felállok, és bedoblak a medencébe.
 - Azt próbáld meg! - néztem rá rémülten, mert nála nem lehetett tudni, hogy tréfál-e vagy sem.
   Kicsattanó jókedvvel állt fel, miközben még mindig az ölében tartott, menyasszonyfogásban. Felsikoltottam. Idegőrlően lassú léptekkel indult meg a medence felé, és közben egyetlen pillanatra sem mulasztotta el kiélvezni az arcomon ülő rémületet.
 - Légy szíves, Harry! - kezdtem könyörögni. Semmi kedvem nem volt medencézni. Főleg nem ruhában.
 - Na, mindjárt Harrynek hívsz! - mondta önelégülten.
   Megállt a medence peremén, és kihívóan rám nézett.
 - Egy - kezdett számolni. - Kettő. És három!
   Felemelt, és beledobott a vízbe. Víz folyt a füleimbe, az orrlyukaimba, a számba. Nem láttam, merre van a fel és a le. A klóros víz marta a szememet. Fuldokolva küszködtem a fejemet a vízszint fölé, és a szemeimmel Harryt kerestem.
 - Kibírhatatlan vagy! - ripakodtam rá dühösen. Combközép fölött érő farmersortomból és spagettipántos haspólómból ömlött a víz, ahogy kikecmeregtem a medencéből. Harry a hasát fogva röhögött rajtam. - Tűnj el! - kértem haragosan, és őt faképnél hagyva mentem vissza a teraszra, ahol Alec épp felolvasást tartott a kicsiknek.
 - A francba is, Tess, ne rágj már be ezen! - hallottam mögöttem Harry hangját.
 - Azt mondtam, tűnés! - fordultam vissza, hogy ránézhessek. Kibomlott hajam az arcomba csapott, de nem érdekelt. Eltűrtem Harrytől, hogy a csuklómnál fogva ráncigált, hogy lerántott a fáról és hogy Tessy-nek hívott, mikor megmondtam neki, hogy ne tegye. Az, hogy határozott könyörgésem ellenére is a medencébe hajított, ruhástól, magasról téve arra, hogy még a gerincemet is kitörhetem, ha nekicsapódom a medence falának például, egyértelmű bizonyítéka annak, hogy tényleg beteges dolgokat talál humorosnak.
 - Tessa - nézett rám elkomorodva. - Bocs... Nem gondoltam, hogy téged ez zavar.
 - Egy percet kapsz, hogy eltűnj a szemem elől - sziszegtem.
   Nem tudtam, miért húztam fel magam ennyire azon, amit Harry művelt. Igenis volt humorérzékem, de szerintem az egyáltalán nem vicces, ha valaki a csuklómnál fogva rángat, leugrik velem egy fáról, és belehajít a medencébe. Tessy-nek is csak az szólíthat, aki nagyon közel áll hozzám - így Peter és a családom. Na, de Harry? Ki van zárva. Semmit nem tudok róla. Nem is rokonom. És... ahogy beszélt velem, mikor felhúzta magát, vagy amikor a fülem mögé tűrte a hajamat... Liam, Zayn és Niall is nagyon közel álltak hozzám, de sosem éreztem kényelmetlenül magam, mikor rám néztek. Harry zöld szemei viszont mintha keresztülszúrnának.