Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2015. február 19., csütörtök

2. évad, 6. fejezet: Nagycsalád

17 évvel és 9 hónappal később


 - Teeeesssaaa!
 - Megyek már! - kiáltottam vissza, és a nagy rohanásban észre sem vettem, hogy Cserfes a szobám küszöbén áll. Tudni kell róla, hogy egy rettenetesen aranyos, ugyanakkor egy tank erejével bíró kutyusról beszélünk, aki, ha egyszer megveti valahol a lábát, egészen biztosan pofára esel benne.
   Most is ez történt, mint már annyiszor. Nem néztem a lábam elé, és elhasaltam, míg Cserfes csaholva körbejárt engem, és az arcomat kezdte nyalogatni. Egy - lőttek a sminkemnek. És kettő - az arcomon szétterülő vérből ítélve beverhettem az orromat, de annyira nem fájt, hogy orrtörésre gyanakodjak.
 - A francba már, Cserfes! - Hiába próbáltam haragudni, csak a nevetés tört ki belőlem, és nagy nehezen felültem. - Te neveletlen bajkeverő!
   A fürdőszobába mentem, miközben már hallottam, hogy a húgaim felrohannak a lépcsőn.
 - Tess, mi történt? - jött oda hozzám rémülten Jodi; gondolom, odalent is hallották az esésemet. Jason tágra nyílt szemekkel, a fejét csóválva meredt rám.
 - Tess, el fogunk késniiii! - csimpaszkodott a vállamba Becky.
 - Na látod, ebben igazad van, hugi - fejtettem le a karjait magamról. - Légyszi, engedj el, meg kell mosnom az arcomat!
 - Mi folyik itt? - állt meg az ajtóban kíváncsian Ash. - Jé, Tessy, úgy nézel ki, mint egy cékla!
 - Hallgass el, öcsi! - ripakodott rá Emilia. - Különben is, miért nem öltöztél már fel? Külön odakészítettem neked, hogy mit vegyél fel, és el is mondtam! Anya megint rám fog megharagudni!
 - De én nem akarok menni!
 - Gyerekek, mi tart már eddig? - kiáltott fel türelmetlenül apu, és lépések hangzottak fel a lépcsőről.
 - Ööö... Egy pillanat, apu! - szóltam, és kétségbeesetten próbáltam egy vizes zsebkendővel eltüntetni a hajamból és az arcomról a vért.
 - Te jó ég! - hallottam meg anyát, mikor megjelent a fürdőszoba ajtóban. - Kérlek, ugye ezt csak álmodom? Húsz perc múlva ott kéne lennünk. Nem maradhatunk le Alec ballagásáról! Tess, veled mi történt? Ashton, miért nem vagy felöltözve? Sipirc átöltözni! Jodi, Jason, ti segítsetek Tessának! Grace, légy szíves, fésülködj meg! Ashton, Bec, ti meg menjetek apátokkal a kocsihoz; legalább valaki legyen útra kész! Cserfes, ül!

Hát igen, ez az én bolondos családom, amiben soha senkinek nincs ideje unatkozni. Nyolcan vagyunk testvérek, és bármennyire is megharagszunk néha a másikra, mindig kiállunk egymásért. Én vagyok a legidősebb, de ez a viselkedésemen egyáltalán nem látszik meg. Ma van a legidősebb öcsém, Alec ballagása; arra próbáltunk meg nagy küzdelmek árán eljutni. Végül sikerült is. Igaz, vizes hajjal és kipirult arccal, smink nélkül - nem volt időm újra megcsinálni -, de vidáman. Még Kay és Ash is jól viselkedtek. Persze, ha az egyikük rosszalkodik, a másik is azonnal elkezdi, mert, bár a külsejük is hasonló, leginkább abban profik, hogy egymást majmolják. Becky Kay tíz perccel később jött a világra, mint Ashton Ed, de egyformán szeretem őket. Teljesen átlagos lány vagyok: imádom a családomat, és büszke vagyok arra, hogy ennyien vagyunk, mert ebből is látszik, hogy a szüleink mennyire szeretik egymást. Nyálasan hangzik, tudom, és kisebb koromban én is együtt fújoltam a kistesóimmal, mikor megcsókolták egymást vagy ilyesmi, de ma már én szólok a tesóimra először, ha ezt csinálják, mivel megismerkedtem Peter Johnson-nal, és tudom, mi a szerelem. De erről majd később. Tényleg, a nevem amúgy Tessa Isabella Tomlinson. A testvéreimet hosszú lenne felsorolni, mert nekik is két keresztnevük van, és mind a kettőn van, aki szólítja őket, ezért majd róluk is beszélek.
   Kezdjük viszont az öcsémmel, Alec James Tomlinsonnal, aki ma ballag el az általánosból. Érdeklik a motorok és a kocsik, és esze ágában sincs továbbtanulni a középiskola után - egy jó autószerelőre mindig szükség van. Érdekli a történelem is, de ahhoz meg tanulni kéne, amihez nem fűlik túlzottan a foga. Nincs barátnője, mert, hogy az ő szavaival éljek, vár az igazira. Pacsizhatna is Niall-lel... Mindegy. Pedig a lányok kedvence ő is, azonkívül az iskola egyik legmenőbb diákja, ha nem a legmenőbb. A testvérem, úgyhogy nem vagyok biztos a dolgomban, de szerintem jóképű srácnak lehet mondani. Barna haja és kék szeme van, azonkívül már most, tizennégy évesen 170 centi magas. Fel kell néznem rá.
   Sietve álltunk be a többi vendég közé, akik közül nem is egyen sírtak - leginkább az anyukák - a büszkeségtől, hogy a fiuk vagy lányuk elballag, és következő tanévben már teljesen más közegbe kerül.
   Stevie bizonyára unta az ünnepséget, mert Jason bongyor fürtjeit kezdte piszkálni, aki erre persze visszafojtottan ráripakodott, hogy hagyja békén. Két mamlasz... Anyáskodva szétválasztottam őket - Jodit a jobb, Jasont a bal oldalamra állítottam, és a kezüket megfogva néztem tovább az ünnepséget. Mögöttem meghallottam anyu megkönnyebbül sóhaját, mintha csak azt mondaná: köszönöm. El nem tudom képzelni, anya hogy bír velünk, de néha már ő is kezd fáradni, a mai reggel pedig külön trauma volt neki az én orrvérzésemmel és a többiek rendetlenségével.
   Ja, tényleg. Jodi Stephanie a legidősebb húgom, és összességében imádom, néha viszont az idegeimre megy azzal, hogy a tanuláson kívül semmi nem érdekli. Persze, orvosnak készül, és erre nagyon büszkék is vagyunk mind, de a nap nagy részében mást sem csinál, mint a szobájában vagy a tornácon vagy a kertben vagy akárhol ül vagy épp áll, különböző biológia könyvekkel és -füzetekkel a kezében, fülében fülhallgatóval, amivel ugyanazt az anyagot hallgatja, mert állítólag jobban megjegyzi a dolgokat, ha egyszerre olvassa és hallja az azt. Ez bizonyára így van, de ezzel se lát, se hall a számunkra. Atombomba is robbanhatna mellette, ő észre sem venné - ugyanúgy, mint ahogy azt sem veszi észre, hogy az összes fiú osztálytársa róla álmodozik. Sötétbarna szeme és élénkvörös, gyönyörű hajkoronája van, azonkívül szép arca és szép alakja, akár modellnek is elmehetne. Igazából nem tudom, vannak-e kapcsolatai bárkivel. Talán a kertünkben növő virágokkal és Cserfessel, Törpivel és Linával, a család kutyáival. Imádja a növényeket és az állatokat. Különleges beceneve van: a Stevie például annak, aki nem ismeri, férfinévnek tűnhet, pedig csak a Stephanie becézése, ugyanúgy, ahogy a Steph is. Én leginkább Jodinak szólítom.
   Aztán ott van Jason, aki a második nevét Zayn Malik után kapta, mármint a Jawadd-ot. Igazából fogalma sincs, mit kezdjen magával, ami tíz évesen még nem is akkora probléma. Ugyanúgy, ahogy apára, úgy rá is ráragadt a Tommo becenév, és talán ő hasonlít közülünk a legjobban apura, mivel régebben, sőt, még most is gyakran csinál olyan csínytevéseket, mint apa akkor - csak sokkal félénkebb fiú, mint ő volt annak idején. Csokoládébarna szeme van, mint anyának, és sötétbarna, göndör haja, amit Jodi előszeretettel huzigál, ha épp unatkozik. A lényeg, hogy elvannak. Ha épp nem Jason kergeti a sírba Steph-et a legújabb hülyeségével, akkor fordítva történik.
   Emilia a kis, törékeny virágszál, ha kedvesen akarok fogalmazni. Rettenetesen félénk, alig szól, de amikor igen, tuti ráripakodik valamelyik öccsére vagy húgára, hogy szedje már össze magát, vagy mit csinál rosszul. Ahhoz persze ért, hogy a nagy, kék szemeivel elérzékenyítse az embert, ahogy ahhoz is, hogy nagyon sötét barna haját igazgassa. Igazából még így is imádom, mert jó tulajdonságai is vannak azért - csodaszépen zongorázik. Ötéves kora óta nyúzza aput, hogy ő is úgy akar zongorázni, ahogy ő, ezért a szüleim beíratták a zeneiskolába. Imádja, és nagyon ügyes, pedig még csak nyolc éves, alacsony növésű, vékonyka lány, aprócska kézzel és rövid ujjakkal. Gyakran fog össze Jasonnel, ha rosszaságról van szó.
   Grace Elizabeth Tomlinson csodabogár. Persze, nagyon közel áll hozzám, mert, bár visszahúzódó és csendes, nagyon jó szíve van. Hat éves, mégis sok témában komolyabb, mint a tinik. Jodiénál valamivel világosabb vörös színű haja van, és pont olyan kék szeme, mint apunak. Anya szerint viszont jellemben hozzá áll közelebb - álmodozó, és az egész világról jó véleménnyel van. Imádja, ha mesét olvasnak neki, bár már ő is tökéletesen tud olvasni, mert megtanítottam rá a suli kezdete előtt - ezért minden este bemegyek a szobájába, persze, ha nem vagyok túl fáradt, és felolvasok neki, amit csak kér. Elképesztő, hogy minden történetben meglátja a jót.
   Végül, de nem utolsó sorban pedig ott vannak az ikrek, Ashton Edward és Rebecca Kay Tomlinson. Ők sokkal inkább anyára hasonlítanak, mint apára, sőt, vannak dolgok, amikben anyára sem. Becky persze anya miniatűr mása, már most, négy évesen is - hosszú, egyenes, barna haj és mélybarna szemek, szép arc. Ashton meg... fogalmam sincs, kire emlékeztet. Göndör haja és zöld szeme van, azonkívül nagyon rendes kisgyerek. Velük énekelni szoktam.
   Ennyit a tesóimról. Mind egy külön történet, de egyformán szeretem őket. Magamról viszont még nem is mondtam semmit. A nevem Tessa Isabella Tomlinson, és nemsokára nagykorú leszek. Göndör, szőke hajam és kék szemem van. Teljesen átlagos kinézetű lánynak tartom magam, átlagos kinézettel, átlagos élettel és átlagos álmokkal. 2033-at írunk. Nem akarok egyetemre menni vagy továbbtanulni, vagy bármi. Élni szeretném az életemet. Nincs barátom, bár van egy olyan srác, akivel közelebb állunk egymáshoz, mint egyszerű osztálytársak - Peter Johnson. Ha meghallom ezt a nevet, megborzongok. Ő egy barna hajú, barna szemű, túlságosan is helyes srác, aki fogalmam sincs, miért, de odáig van értem, és én is érte, csak valamiért még nem akarom, hogy komolyra forduljon a kapcsolatunk. Nem akarok feláldozni egy ilyen csodás barátságot egy szerelemért, ami talán katasztrófába fullad.
   Mondhatni, elég népes családom van. Apám évekkel ezelőtt a világ leghíresebb fiúbandájának tagja volt, de ma már csak hetente egyszer koncertezik az egykori bandatagokkal, akik most is a legjobb barátai. Még mindig nagyon népszerűek, így ebből elég pénz folyik be ahhoz, hogy gond nélkül eltartsák a családjaikat. Kezdjük talán Liammel, aki a keresztapám. Rettenetesen szimpatikus srác, egy bajom van vele: a felesége. Sophia egyáltalán nem szimpatikus, és nem azért, mert én szándékosan a hibát keresem az emberekben, hanem azért, mert, ha csak ránézek, azt súgják az ösztöneim, hogy Liam jobbat érdemel nála. Liam mindig kedves vele, akkor is, ha itt vannak nálunk, társaságban, Sophia viszont teljesen hideg. Lehet azt mondani, hogy azért, mert nem szereti, ha mások is bámulják, de mindenkivel ilyen. Régebben anya legjobb barátja volt, de ma már nem az. Nem tudom, miért. Liam látogat meg minket a legtöbbször.
   És persze Niall. Lehet, az is közrejátszik, hogy elmondása szerint anya és én is szuperül főzünk, de szerintem azért, mert magányos. Még mindig nincs barátnője - volt pár rövid, katasztrofális kapcsolata, de még mindig nem találta meg a boldogságot. Rettenetesen sajnálom érte, és meg is tennék bármit, hogy végre boldognak lássam, mert nagyon jó barátom, de mit tudnék tenni..? Hozzam össze valakivel? Ez hogy nézne már ki? Apának mondtam már, hogy tegyen valamit, de nem vesz komolyan.
   Perrie gyermeket vár. Zayn rettenetesen boldog, amit meg is értek. Igazán, megérdemlik, hogy boldogok legyenek. Amíg Zayn a One Directionnel volt, addig amiatt nem lehettek együtt, a feloszlás után következő néhány évben pedig a Little Mix miatt nem volt elég idejük egymásra. Csak mostanában lehettek igazán egymással.
   Harry pedig... hát, ő Harry. Számomra rejtély. Állítólag, amíg még a One Direction tagja volt, érte döglöttek a leginkább a lányok, és még ma is látszik valami az akkori jóképűségéből, de gyakorlatilag tönkreteszi magát. Csodálom, hogy életben van még. Tizenkilenc évvel ezelőtt valami történt, amiről sem anya, sem apa, sem senki más nem hajlandó beszélni nekem, aminek hatására Harry azóta cigizik, iszik, drogozik és szünet nélkül kurvázik. Nem gyakran látom, a hangját pedig még kevésbé hallom. Nagy ritkán viszont, amikor összefutunk az utcán vagy ilyesmi, úgy érzem, mintha belém látna. Peter azt mondta, jobban tenném, ha elkerülném. Mikor megkérdeztem, hogy miért, ő azt válaszolta, hogy inkább ne akarjam tudni, mik keringenek róla a városban. Ha annyira keringenek róla dolgok, akkor én miért nem hallottam még egyet se? Persze, annak idején a világ leghíresebb bandájának tajga volt, és már akkor sem volt egy perc nyugta sem az újságíróktól és paparazziktól, de azóta eltelt majdnem két évtized..! Csak számomra ennyire hihetetlen ez az egész, hogy még mindig nem szállnak le róla..?
   Nemrég viszont elhatároztam, hogy rá kell jönnöm, mi baja van. Nem igaz, hogy Niall, Zayn, Liam és apu meg anyu is elhallgatják előlem ezt!
   Közben az öcsém és az osztálytársai már körbeballagták a sulit, és mire feleszméltem, már csak a tanároknak szánt ajándékok átadása és a könnyes búcsúk voltak hátra. Alec vidáman, kipirult arccal jött oda hozzánk, és elsőként hozzám jött oda, hogy megöleljen.
 - Hű - szaladt ki a száján, azt hittem, azért, mert még mindig izgatott volt.
 - Nyugalom, öcsi, túl vagy rajta - biztattam mosolyogva.
 - Harry eljött a ballagásomra! - bámult el mellettem enyhén eltátott szájjal Alec.
 - Ne szívass! - vigyorodtam el. - Ő még a születésnapunkra sem jön el soha.
 - Ez most komoly! - mondta az öcsém, én pedig hitetlenkedve fordultam meg...
   Hogy a tekintetem találkozzon az övével. A kapunál ácsorgott, fittyet hányva a tömegre, akik amúgy is csak tolakodva jutottak ki. Messze állt tőlünk, és a nap is a szemembe sütött, de meg mertem volna esküdni rá, hogy engem néz. Azért éreztem magam úgy, mintha kínpadon vallatnának. Mintha a vesémbe látott volna. Pedig még csak nem is voltam kirívóan felöltözve, mert akkor megértem a szemrehányó nézést, vagy bármilyen érzelem is legyen mögötte. Fekete, ünneplős szoknyám a térdemig ért, és a blúzom sem volt annyira kivágott. A hajamat egyszerűen, kiengedve hagytam, csupán egy kicsi részt fogtam össze belőle hátul, ahogy mindig is szoktam. Ez a frizura volt a kedvencem - egyszerű, és amellett, hogy a hátrakötött haj megakadályozta, hogy a többi tincs a szemembe vagy előrelógjon, még jól is nézett ki ahhoz képest, hogy általában a hajammal mennyi vesződség volt. Azért sem egyenesítettem még ki eddig sem, és ezután sem fogom, mert nekem így megfelel.
 - Anya..! - furakodtam oda hozzá, de úgy tűnt, már magától is észrevette. Gondolom, emiatt fordult meg és indult el a másik irányba, figyelmen kívül hagyva engem is.
   Mindegy, gondoltam, nem voltam sértődékeny típus. Különben is, épp akkor fedeztem fel a tömegben Petert, és ő azonnal elvonta a figyelmemet Harryről. Peter olyan nekem, mint a legjobb barátom, mégis valami nyugodt szerelemmel szerettem őt.
 - Szia, Tessa - szorított magához, mikor odaértem hozzá, és széles válla köré fontam a karom.
 - Szia - motyogtam a fülébe boldogan, hogy láthatom. - Hogy tetszett az ünnepség?
 - Tudod, hogy csak miattad és Alec miatt jöttem el - forgatta a szemét, de a szája máris mosolyra húzódott. - Amúgy nem az én stílusom emberek tömegében ácsorogni, és előre bámulni, miközben nem csinálok semmit igazából.
 - Tényleg, mondtam már, hogy kösz, amiért végül eljöttél? - Először úgy volt, hogy Peter nem jön el, és így is beszéltük meg, most mégis itt volt, és ez sokat jelentett, még akkor is, ha valójában kis dolog volt.
 - Nem, de van mit - vigyorgott rám, és a derekam köré fonta a karját, hogy közelebb vonjon magához.
 - Majd gondolkodom, mivel hálálhatnám meg - csücsörítettem, és úgy tettem, mintha gondolkodnék. - Sajnos neked nincs kisebb tesód, úgyhogy ballagás kilőve.
 - Tudod, hogy egy csók is bőven megteszi - döntötte a homlokát az enyémnek.
 - Mondtam már, hogy telhetetlen vagy? - ugrattam tovább.
 - Rendben, akkor én csókollak meg, te meg nem is csinálj semmit addig, rendben?
 - Tudod, hogy neked úgysem lehet ellenállni - nevettem fel az arckifejezésén, mielőtt megcsókoltam.
   Széles mosollyal az arcán nézett rám, mikor elhúzódott tőlem.
 - A családod rád vár - jegyezte meg. - Pedig még igazán maradhatnál...
 - Hogyisne, mit gondolnak rólam anyuék, ha az egész népes klánt megváratom egy fiú miatt..?
 - Te olyan okosságokat bírsz mondani - csóválta a fejét röhögve Peter, és egy számra nyomott csókkal búcsúzott el.
   Mosolyogva csörtettem át a még mindig elég jelentős tömegen. Kay azonnal rám ugrott, amint meglátott, és követelte, hogy a nyakamba ülhessen. Nevetve egyeztem bele, és a kislánnyal a nyakamban indultam el. Kisvártatva az ikerhúgát majmoló Ed is odajött hozzám, és kierőszakolta, hogy az ölembe vegyen. Úgy nézhettem ki, mint egy karácsonyfa, de nem bántam, mert a két négyéves kisgyerek együtt sem volt túl nagy súly, még akkor sem, ha Kay a nyakamban ült.
 - Nos, Alec, milyen érzés kilépni az általános iskolából? - kérdezte a fiútól Jawadd.
 - Klassz - felelte szűkszavúan James, és pár percre elvált tőlünk, hogy röhögjön egyet Dylan-nel és Aaronnal, a legjobb barátaival.
   Aztán megint megláttam Harryt. Az egyik sarkon ácsorgott, és egy cigaretta lógott a szájából. Összeszorított ajkakkal fordítottam el a fejemet. El sem tudtam képzelni, mi neki a jó abban, hogy füstöt nyel be literszámra naponta. Mikor odaértünk hozzá, lábával lazán ellökte magát a faltól, aminek addig támaszkodott, és vigyorogva odajött hozzánk.
 - Szia, tesó! - fogott kezet vele mosolyogva apu, Liza pedig egy vidám "Harry bácsi!" kiáltással kísérve odaszaladt hozzá, hogy a nyakába ugorjon, anyánk rosszalló pillantásától kísérve. Gondolom, azt nem akarta, hogy Liz belélegezze a cigifüstöt.
 - Szia, picur - ölelte magához Harry, és abban a percben egészen emberi érzés jelent meg az arckifejezésében. A pillantását viszont nem vette le rólam. Hirtelen Becky mintha ólomsúllyal nehezedett volna a vállaimra, Ash pedig a karomra. Nem tudom, hogy volt képes ennyire letörni a kedvemet egyetlen kitartó, rideg pillantásával.
 - Sziasztok - intett oda nekünk is, és teljesen örömtelen mosolyt villantott felénk.
   Úgy éreztem, a kínos csönd hallatán menten elsüllyedek. Miért... Azt sem tudtam, mit gondoljak. Mit miért? Miért néz anya ilyen szemrehányón Harryre? Vagy apa miért nem öleli legalább magához az egykori bandatársát, akivel annyi közös élményük volt, és a hetente tartott koncerteken még most is van? És egyáltalán, miért néz rám Harry így..?
   A kínos perceknek a még mindig a hajamba csimpaszkodó Edward nyafogása vetett véget.
 - Anyaaaa, éhes vagyok!
 - Alig egy órája ettél, nem? - vágott vissza a nővére, Emilia.
 - Én is éhes vagyok - nyüszített Becky, és ficánkolni kezdett, jelezve, hogy most már letehetem.
   Engedelmesen leguggoltam, hogy Beck lekászálódhasson a nyakamból, de a tündérke olyan ügyesen ugrott le, hogy a szandálja tépőzárjába ragadt tincseimnél fogva elrántott, én pedig aznap másodszor találtam a földön magam. Cserfes rögtön eljött apu mellől, amit a rugalmas póráznak köszönhetően megtehetett, és körbenyalta az arcomat. Nem tudtam nem nevetni rajta.
   A nevetés belém fagyott, mikor Harry jelent meg felettem, és a kezét nyújtotta. Alapjáraton nekem semmi bajom nem volt vele, mindössze az zavart, hogy tönkreteszi magát a rengeteg cuccal, amit szív vagy iszik, na meg persze az, hogy a szüleim valamilyen rejtélyes okból mindig tisztes távolságban tartották magukat tőle, amit bizonyára nem ok nélkül tettek.
   Mégis mosolyogva fogadtam el a kezét, és a kezemet  hatalmas, érdes tenyerébe csúsztattam, ő pedig kicsit sem finoman, de legalább határozottan felrántott. A keze kellemesen meleg volt. A bőröm szinte tiltakozott, mikor elengedett, és nem ért hozzám többet.
 - Köszi - mosolyogtam rá kedvesen.
   Nem felelt, és látszólag már meg is feledkezett rólam, mert egy halk 'sziasztok'-ot elmotyogva elindult a másik irányba. Jodi és Ashton kezét megfogva indultam el hazafelé a szüleim és a többi testvérem nyomában. A kezem még mindig bizsergett ott, ahol Harry hozzámért.

2015. február 12., csütörtök

2. évad, 5. fejezet: Valami új kezdete

Sziasztok, manók! Mostanában eléggé ihlet hiányában vagyok, főleg, hogy alig kapok visszajelzéseket, és még azt sem mondta meg senki, hogy mit csinálok rosszul, amiért nincsenek kommentek, úgyhogy ez van. Mondanám, hogy sajnálom, de nem akarok hazudni. Az olvasóim legtöbbjére most eléggé ki vagyok akadva, mert nem igaz, hogy olyan egetrengetően igényes feladat lenne annyit odaírni egy-egy fejezet alá, hogy "folytasd, tetszett", vagy annyit, hogy "ne folytasd, szar", mert még annak is lenne értelme. Ugyanis legalább írt az illető valamit. Szeretném közölni, hogy tele vagyok ötletekkel, de csak azért sem írom le, mert nem érdemlitek meg (akinek nem inge, ne vegye magára). Minek írjak hosszú és izgalmas részeket, ha magasról tesztek rájuk? Tök mindegy. Ha így megy tovább a csapnivaló időbeosztásom, előbb-utóbb magamtól is abbahagynám a blogot idő előtt, szóval igazatok van, tökmindegy...


Chloe
  

 - Szia, anya - suttogtam, keserűen elmosolyodva. A temető rettenetesen komor hely volt éjszaka. Bár, mikor nem?
   Zane nyugtalanul fészkelődött a karjaimban, ahogy letérdeltem anya sírja elé, és egyik kezemmel a hideg, nedves füvet kezdtem tépkedni magam mellett.
 - Itt a kisfiad - folytattam nyugodtan. A könnyek még fel sem száradtak az arcomon. Nem akartam megint sírni. - Ugye, milyen gyönyörű kisbaba? - kérdeztem őszintén. - A te szemedet örökölte. És neki is szőke a haja. Bár lehet, hogy később másmilyen lesz. Régebben azt mondtad, kisbabaként nekem is szőke hajam volt, ugye? Most mégis barna vagyok... Hogy vagy, anya? Én megvagyok. Csak döntésképtelen. Nem tudom, helyesen cselekedtem-e. Azt viszont tudom, hogy Harry lassan, de biztosan darabokra szedi a szívemet. Miért csinálja, mondd!? Miért nem tud elfelejteni? Hiszen nem is vagyok nagy szám, csak nézz rám. Vékony alak, egyszerű, barna szemek és barna haj... Semmi különleges nincs bennem. Hiányzol Zane-nek. Nem tud beszélni, de tudom, hogy így van. Hogy fog ő felnőni anya nélkül? Bár küldenél egy jelet, mit tegyek! Nem vagyok anyának való, márpedig Zane-nek anyára lenne szüksége. Rád lenne szüksége, nem rám vagy a húgomra. Mi a testvérei vagyunk. Nem pótolhatunk téged. Annyi minden kavarog bennem, de te nem vagy itt, hogy elmondhassam, és most meg úgy nézhetek ki, mint egy őrült, aki egy sírkőhöz beszél... De mit csináljak, ha egyszer nem tudom elfogadni, hogy elmentél, anya? Van egyáltalán ember a földön, aki ilyesmit el tud fogadni? Kétlem, én legalábbis nem vagyok képes erre. Nélküled mindannyian annyira elvesztünk... apa más ember lett, Richard és Adele elköltöztek, Glasgow-ba. Olyan, mintha évekkel ezelőtt hagytak volna itt, te viszont mintha tegnap mentél volna el... Luke még mindig nem fogta fel, mi történt. Szóval, ha gondolod, még van időd visszajönni, és úgy tenni, mintha csak elutaztál volna - szipogtam. - Zane is tud még várni. Vigyázok rá addig, míg végre összeszeded magad, és visszajössz hozzánk. Nélküled semmi nem az igazi, anyu. Ha te itt lennél, biztosan megmondanád, hogy baromság kételkednem Louisban, hiszen az agyam pontosan tudja, hogy valami isteni csoda folytán, de Louis szerelmes belém, igazán szerelmes, és a világ minden kincséért sem engedne el engem. Eloszlatnád a kétségeimet afelől, hogy jól döntöttem-e. Kivernéd a fejemből Harrynek még a gondolatát is, ezzel megkímélve engem a további gyötrődéstől. Engednéd, hogy a családommal foglalkozzak, ne vele... De nem tudom elfelejteni őt, anya. Hiába akarom, a szívem nem tudja. Mert ő volt a második legcsodálatosabb dolog az életemben, anya... Louis és Tessa az elsők. De ő akkor is a második, és időrendileg igenis első, mert ő volt velem először őszinte, nem Lou. A fenébe, anya, miért nem vagy itt..?
 - Itt vagyok neked helyette én - szólalt meg egy hang mögülem.
   Rémülten pattantam fel és pördültem meg, ezzel felzaklatva az eddig nyugodt Zane-t az ölemben. A szívem dobogását próbáltam lecsillapítani, miközben farkasszemet néztem a tőlem csak néhány centire álló Harryvel. Mentolos lehelete a bőrömet csiklandozta, zöld szemei pedig szinte átláttak rajtam. Te jó ég, vajon mióta hallotta, amiket mondtam?
 - Megfoghatom? - kérdezte lágyan. - Hátha meg tudom nyugtatni.
   Bólintva nyújtottam át neki a kicsit. Arra számítottam, hogy Louishoz hasonlóan ő is fennhangon idegeskedni fog, hogy ügyetlen lesz és elejti, de nem. Harry magabiztosan a karjába fektette Zane-t, és aprócska arcát csikizve gügyögött neki. Újult erővel csordultak végig könnyeim az arcomon a kibírhatatlanul gyengéd mozzanat láttán.
 - Mióta vagy itt..? - kérdeztem halkan, rettegve. Igazából az érdekelt, hogy mióta hallgatózik.
 - Azóta, hogy arról beszéltél, anyukád eloszlatná a kételyeidet Louisról, ha itt lenne - nézett rám, ismételten megbűvölve gyengéd pillantásával. Ezért is mondtam, hogy itt vagyok helyette én. Mert végre megértettem... hogy túlságosan szeretlek ahhoz, hogy az állandó bűntudat-ébresztésemmel és a bunkóságommal megkeserítsem az életed, Chlo. És hazudtam ma, mikor azt mondtam, hogy Louis nem biztos, hogy igazán szeret. Teljes szívéből szeret téged, el sem tudod képzelni, mennyire. Jobban, mint bárki ezen a földön... Rajtam kívül - tartott rövid hatásszünetet, és összeszorította a száját. - Azért jöttem én is a temetőbe, édesanyádhoz, mert engem is legalább annyira megrázott az, hogy elment, mint téged.
 - Fogalmad sincs, miről beszélsz - suttogtam szaggatottan, és úgy éreztem, megfulladok.
 - De tudom, Chlo! Ugyan nem volt részem még abban, milyen, ha az ember elveszíti az édesanyját, és remélem, soha nem is lesz, de hidd el, el tudom képzelni. Azért, mert... - Elhallgatott. Talán nem volt tudatában, de minden egyes szaván csüngtem, és szomjaztam a hangja után.
 - Miért, Harry? - kérdeztem kíváncsian.
 - Mert, ha nem vagy épp a gyászoddal elfoglalva, talán visszaszerezhettelek volna. - Akkor vettem észre a hold halovány fényében, hogy sír. Könny szivárgott mindkét szeméből, és, bár én erősebben zokogtam, egy férfi szemében könnyet látni azért mégiscsak többet jelentett. Akaratlanul is a Zane-t ölelő kezébe csúsztattam a kezem, ő pedig elmosolyodva megszorította azt. - Ha nem tudom, hogy egyébként is összezuhansz a gyász miatt a fájdalomtól, akkor, hidd el, visszahódítottalak volna... Még Louis gyerekét is felneveltem volna, ha cserébe veled élhetem le az életed. Tudod, mi lett a jegygyűrűvel, amit neked vettem, még mielőtt szakítottál volna velem? - váltott hirtelen témát.
   Az ereimben áramló vér mintha megfagyott volna. Elállt a lélegzetem, és a szívem nem is egy, de legalább három ütemet kihagyott. Úgy éreztem, forog velem a világ.
 - Harry... - zokogtam elképedve, és úgy éreztem, nem bírom tovább. Lehanyatlottam a földre, és a térdeimet felhúzva, a fejemet a térdemre hajtva zokogtam.
   Éreztem, hogy Harry leguggol elém, és kezével az állam alá nyúlva felemeli a fejem, hogy a szemébe nézzek. Zane-t még mindig gyengéden magához ölelte a másik karjával, de az arcomat erősen szorította, hogy ne tudjak elfordulni tőle.
 - A Temzébe hajítottam, aznap, mikor szakítottál velem - közölte hidegen és egyszerűen, én pedig már az ájulás környékén jártam a sírástól és a lassan már fizikai fájdalomtól, amit Harry a jelenlétével és a szavaival okozott. - Azzal az elhatározással, hogy békén hagylak. Hogy hagyom, hogy boldogan élj nélküled. Nem sikerült. Végig csak azért nem sikerült, mert pontosan tudtam, hogy hiába szeret téged Louis feltétel nélkül, az ő szerelme irántad az enyém nyomába sem érhet. De már nem számít. Miért sírsz, Chloe? - kérdezte őszintén. - Kérlek, ne sírj. Mert akármilyen távol is vagy tőlem már hosszú idő óta, még mindig ugyanúgy fáj, ha sírni látlak, mint amikor először láttam könnyeket az arcodon. Nem tudom, miért, de te Louist szereted jobban, és én nem állhatok az utatokba. Ezt csak ma, a fejmosásod hatására fogtam fel. Nem üldözhetlek örökké, Chloe, ha egyszer férjezett anya vagy, aki boldog a férjével, és szereti is őt, és a férje is szereti őt. Én nem vagyok méltó rá, hogy tönkretegyek egy ennyire tökéletes családot.
 - Szóval lemondasz a bosszúdról, ugye? - kérdeztem remegve.
 - Félreértettél, ha ezt gondolod - mosolygott rám kedvesen, mintha nem is a lányom szívének összetörésén mosolyogna. - A fogadalmam, hogy békén hagylak téged, csak addig érvényes, amíg Tessa nagykorú nem lesz. Bármennyire is szeretnék, nem tudok neked megbocsátani azért, hogy elraboltad a szívem, aztán pedig darabokra törted.
 - Akkor meg mit akarsz tőlem? - kérdeztem dühösen, és minden erőmmel azon voltam, hogy Zane nyugalmának megzavarása nélkül elvegyem Harrytől a kicsit. El akartam menni innen. Nem bírtam Harryre nézni.
 - Ne kérdezz olyat, amit tudsz, a kurva életbe! Ezzel az ártatlan, kétségbeesett pillantással, pedig pontosan tudod a választ! Ne próbáld bemagyarázni nekem, hogy nem tudod! - förmedt rám, a hangja olyan éles volt, hogy minden szívtelen, kegyetlen szava egy, a szívembe szúrt késnek tűnt. - Tőled semmit, Chloe. Csak téged. Senki és semmi mást.
   Következő cselekedetétől ismét kihagyott egy ütemet a szívem. Száját erőszakosan a számra szorította, és a váratlan gesztustól nyelve azonnal átjutott elnyílt ajkaim között. Nyöszörögve próbáltam ellökni magamtól, de nem sikerült. Zane halkan, nyűgösen sírni kezdett, és már csak ezért is ki akartam szabadulni Harry szorításából, de nem engedett, és testi erőt tekintve a nyomába sem érhettem. Mégis kitartóan püföltem a mellkasát, hogy eresszen el.
   Aztán ujjaim akaratlanul is a vállai köré fonódtak. Még mindig elképesztően csókolt. De akkor eszembe jutott, mikor művelhetett az alatt a négy hónap alatt, amíg a hírét sem hallottam, és rögtön megjött az eszem. Harry nem azt szereti benne, aki és ami vagyok, hanem, hogy tiltakozom. Azoktól a kurváktól vagy átlagos lányoktól, akiket nap mint nap felszedett, talán nem hallotta még a "nem" szócskát.
   Amilyen kevéssé csak mertem, beleharaptam az alsó ajkába. Nem akartam fájdalmat okozni neki, de valahogy el kellett érnem, hogy békén hagyjon végre. Hangosan felnyögött, és végre elhúzódott tőlem. Figyelmetlen pillanatát kihasználva, mialatt az ajkából szivárgó vért törölte a kezébe, kikaptam a kezéből Zane-t, és felálltam, hogy rohanni kezdjek. Vajon tisztában van vele, hogy még ezzel a kíméletlen erőszakosságával is mekkora hatással van rám?
   És vajon én tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy ezzel most megint Louis árultam el? Nem kellett volna visszacsókolnom Harryt, egyetlen pillanatra sem. Nem érdemlem meg Louist... Már nem először csókoltam meg Harryt Louissal való együttlétünk alatt. És lám, mikor még Harryvel voltam együtt, akkor is csókolóztam Louissal. Miért vagyok én a világon?! Egyiküket sem érdemlem meg. Sem Louist, sem Harryt.
   Eleve nem értettem soha, hogy mégis mi fogta meg őket bennem. Mindketten hírességek voltak, azok most is, és azok is lesznek örökké, nem változtatott ezen a tényen az, hogy lényegében miattam feloszlott a banda. Mindketten tökéletesek, önfeláldozók és... tökéletesek, bár ezt már mondtam. Én pedig..? Egy teljesen átlagos lány, átlagos álmokkal, aki döntésképtelen a továbbtanulását illetően, és aki akármit odaadna, hogy boldog legyen. Semmiben nem vagyok kiemelkedően tehetséges, nem vagyok szép, nincs tökéletes alakom, és nem vagyok magabiztos sem. Semmi, ami ahhoz kéne, hogy a világ leghíresebb fiúbandájának tagjai egyáltalán észrevegyenek. Most mégis az egyikük felesége vagyok, és a legboldogabb lánynak kéne lennem a világon. Mégsem vagyok az; és ezt csakis a saját hülyeségeimnek köszönhetem.
   El kell engedned a múltad, súgta a fejemben anya hangja. Rémülten torpantam meg, de aztán rögtön indultam is tovább, nehogy Harry esetleg utol tudjon érni. Talán megőrültem, de ez a mondat nem volt sületlenség. Igenis, el kell engednem a múltat..! Ki kell békülnöm Louissal, most már végleg, és soha többet nem összeveszni vele ilyen semmiség miatt! A kislányunkkal törődnöm, és nem a jövővel foglalkoznom. Nem retteghetek egész életemben attól, hogy Harry mit fog művelni vele, ha felnő... Olyan nagyszerű gyerekkort kell biztosítanom neki, amilyet anya csak tud a gyerekének, legalábbis, amennyire az erőmből telik. És fel kell nevelnem Zane-t, anya helyett... apa saját elmondása szerint nem bír anélkül ránézni Zane-re, hogy ne sajnálja azt, hogy megszületett ez a gyerek, én viszont csak arra gondolok, ha ránézek, hogy anya is azt akarná, hogy vigyázzak rá.
   Türelmetlenül vágtattam haza. Bármennyire is úgy éreztem, hogy szólnom kell Harry ígéretéről Louisnak, tudtam, hogy nem tehetem. Ha Louis látja, hogy Harry évekig semmilyen kárt nem tesz Tessában, talán azt hiszi, hogy nem is akar bosszút állni. Meg kell hagynom őt ebben a nyugodtságban. És arról sem szólhatok, hogy Harry ott volt ma a temetőben... A csókról meg főleg nem. Egyszer már megtörtént ezelőtt, és most, másodszor is, de ezúttal egy percig sem csókoltam vissza, akkor viszont igen. Ezután nem lesz több ilyen. Akármilyen eszközt bevetek, de Harry nem fog többé megcsókolni az akaratom ellenére; és egyébként máshogy sem.
   Zavaróan nagy volt a csend a házunkban. Óvatosan beosontam, és kulcsra zártam magam mögött a kerti és a bejárati ajtót is. Halkan a gyerekszobába mentem, de Tessa kiságya üres volt. A szívem kihagyott egy ütemet, mielőtt rájöttem, hogy Louis talán bevitte magához, hogy ne legyen egyedül.
   Hangtalanul léptem a hálószobába. Az ablakon beszűrődő holdfény láttatni engedte, hogy Louis az ágyon fekszik, éberen, és a szemközti falat bámulja kifejezéstelen arccal, ölében a kislányunk. Futó pillantást vetett rám, mikor meglátott, de több figyelemre nem méltatott. Meg tudtam érteni.
 - Louis - szóltam halkan, és melléhelyezkedtem az ágyra, pont ugyanolyan pózba, ahogy ő feküdt, a hátát félig a falnak döntve.
   Rám nézett, de nem látszott rajta, hogy különösebben érdekelné.
 - Mondd ki! - kérte ridegen.
   Már majdnem a számon volt a kérdés, hogy ugyan mit mondjak ki, amikor eszembe jutott, hogy nem először történt hasonló párbeszéd közöttünk. Akkor azt hitte, szakítani akarok vele, és azt várta, mondjam ki, hogy mit akarok. Most sem volt igaza a szándékaimmal kapcsolatban.
 - Louis - ismételtem makacsul, és közelebb fészkelődtem hozzá. Karja kellemes meleget árasztott átfagyott bőrömre. - A temetőben voltam. Vagyis anyánál. - A szemében fájdalom villant, de már nem volt több könnyem, amit elsírhattam volna az ő gyötrelme miatt. - Jelet kértem. Hogy mondja meg nekem, mit kell tennem; mi a helyes. És úgy volt, ahogy gondoltam... Nem élhetek a múltamban, most már biztosan tudom. Nekem veled és a kislányunkkal kell foglalkoznom, mert ti vagytok az életem. Nem bánthat örökké az a tudat, hogy anya nincs többé... Persze, ettől ez még fáj, és talán soha nem is fog elmúlni, de... a te elveszítésed jobban fájna... Én... tudom, hogy rettenetesen elviselhetetlen tudok lenni, de hidd el, hogy nagyon szeretlek téged és Tessát, és soha nem élném túl, ha szétválnának az útjaink...
 - Chlo - vágott a szavamba együttérzőn. - Soha nem lennék képes elhagyni téged, és azt sem viselném el, ha bajod esne.
   Megfogta a kezemet, és éreztem, hogy már nem kell sírnom, helyette elmosolyodom. Fölöslegesen kellett aggódnom. Louis változatlanul szeret engem és mellettem áll. Mégis van ennél több, amit kérhetek..? Szerintem egyáltalán nincs.
   Fejemet a vállára hajtottam, ő pedig lefektette Tessát és Zane-t Tessa idehozott kiságyába, majd szorosan átkarolt, és a mellkasára húzott.
 - Szeretlek - suttogta rekedtes, lágy hangon, én pedig lassan már az örömtől könnyeztem.
 - Én téged annál is jobban - válaszoltam, és, ha ez lehetséges, még közelebb húzódtam hozzá.
 - Ezzel most nincs kedvem vitatkozni, kicsim - nevetett fel.
 - Hát ne is - pillantottam rá pajkosan, ő pedig végigsimított a hajamon.

2015. február 4., szerda

2. évad, 4. fejezet: Újabb kétségek

Hali! Ha valamikor, hát most tényleg iszonyúan elcsépelt részt hoztam, verjetek meg érte, és javítsatok ki, ha tévedek, de szerintem egyre inkább cserben hagy a legtöbb olvasóm - kivételek ne vegyék magukra!
Nem piszkálni akarlak titeket, és nem is telhetetlen vagyok, de sok igénytelen kinézetű, idióta sablontörténetet láttam már, aminek az első fejezetén több megtekintés volt, mint az én blogomon két hónap alatt... Kérlek, mondjátok meg, mit csinálok rosszul!
Aki pedig még nem tette meg, az szavazzon a blogra itt, a legszebb fejléc és a legszebb design kategóriában is!!! Nagyon sokat jelentene, és ebből legalább tudnám, hogy jelent nektek a blog valamit. :3
Legyetek jók! Ja, és jó olvasást! Kommentelést, pipálást, feliratkozást ne felejtsétek el! ;)
Ness


Louis

A többiek nevetve bohóckodtak egymással, de én nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy Chloe még sosem nézett ki ilyen... kétségbeesettnek. Rettenetesen durva voltam vele ma délelőtt, de csak azért, mert nagyon megrémültem, hogy valami baja esik. Te jó ég, olyan törékeny és boldogtalan! Nem kellett volna házasságba kényszerítenem, hiszen bizonyára még nem állt rá készen, és nem is lehet elvárni tőle, elvégre még nem is nagykorú, és küzdenem kellett azért, hogy mégis elvehessem. Bizonyára haragszik rám, amiért magamhoz láncoltam - először azzal, hogy teherbe ejtettem, másodszor meg azzal, hogy elvettem feleségül. De mit tegyek, ha egyszer ennyire szeretem..? Egészen biztos, hogy Harry jobban megérdemelné őt, mint én. De abban az egyben rohadt nagyot téved, hogy ő szereti jobban Chloe-t. Nálam jobban soha senki nem szerette még, erre a fejemet tenném. Elmondhatatlan volt az érzés, ami hatalmába kerített, valahányszor szomorúnak kellett látnom, márpedig jelenleg pont ez történt. Mit csesztem el már megint..?
 - Chloe! - szólítottam meg halkan, ő pedig azonnal felém fordult.
   Gyönyörű haja kócosan, átázva tapadt a vállára és a hátához, angyali arca kipirult, nagy szemeiben viszont könnyek csillogtak. Nem mert a szemembe nézni, vagy egyszerűen csak nem akart.
 - Miért sírsz..?
 - Én... nem tudom, Louis - zokogott fel, és hagytam, hogy átkaroljon, és arcát a vállamba fúrva kisírja magát. - Nem tudom, miért, úgy érzem, nem helyes itt lennem..! Már nem tudom, ki vagyok, hova tartozom, vagy egyáltalán mit akarok! Anya nem azért ment el, hogy én apától és a testvéreimtől távol éljek, és gyerekeket tervezgessek! Emlékszem, hogy kiakadtam azon, mert Richard és Adele elmennek... De igazából én is ugyanazt csinálom, csak nem mentem olyan messzire! Apu egész nap dolgozik, hogy eltartsa a két megmaradt gyerekét, Lily cseszettül magányos, Luke meg még mindig nem érti, miért nem jön haza az anyja, miért nincs a konyhában vagy a kertben, miért nem nevetteti meg a vicceivel, mikor rosszkedvű... Milyen jogon haragszom én Richardra és Adele-ra, amiért elköltöztek? Adele még csak nem is rokona anyunak! Richard meg évek óta nem élt velünk, mert dolgozott, hogy a pénzből, amit megkeres, valóra válthassa az álmát, és híres újságíró lehessen, és egy szép, nagy házban éljen! Sokkal önzőbb vagyok, mint ők! Anyát kéne gyászolnom, kijárni hozzá a temetőbe, nem pedig élni az életem, mintha mi sem történt volna... Apát kéne támogatnom, nem magamat sajnáltatni! Gondoskodnom kéne a kiskutyámról és a macskánkról, nem pedig medencés bulikon mulatnom!
 - Chloe - suttogtam erőtlenül. - Miről beszélsz?
 - Ne haragudj! - kérte könyörgőn, és kibontakozott az ölelésemből. Tekintetem találkozott a srácokéval. Nem érdekelt, mire gondolhatnak éppen. - Össze vagyok zavarodva, fogalmam sincs, mi a helyes! Úgy sajnálom, Louis!
 - El akarsz hagyni? - kérdeztem tompán.
 - Istenem, dehogyis! - rázta a fejét hevesen. Barna, vizes tincsei rakoncátlanul csapdostak az arca körül. - Csak... hadd legyek egyedül egy kicsit, jó?
 - Hová mész?
 - Csak sétálok egyet, aztán majd meglátom. Nálam lesz a telefonom, ha Tessa vagy Zane nincs jól, elérsz.
   A többiek kővé dermedve álltak körülöttünk a medencében. Hirtelen úgy éreztem, valaki megfagyasztotta a vizet. Hirtelen hasított belém a felismerés: nem véletlenül mondtam régebben többször is, hogy Chloe nélkül fél ember vagyok.
 - Rendben van - motyogtam összeszorított fogakkal, és kikászálódtam a medencéből. Úgy éreztem, mintha valaki letakarta volna napot.
   Nem is tévedtem. Túl szép lett volna, hogy Londonban szeptember 20-án gondtalanul süssön a nap. Sötét esőfelhők lepték el az imént még felhőtlenül kék eget. Eleredt az eső. Fölösleges lett volna megtörölközéssel foglalkozni ilyen időben. Talán a kedvemet akarta tükrözni az időjárás változás.
   Nem kérdeztem meg Chloe-t, hogy ilyen időben is menni akar-e. Az sem érdekel, ha marad. Nem érzi jól magát velem. Nem jó neki a feleségemként. Valószínűleg mire hazajön - ha hazajön egyáltalán -, közli velem, hogy válni szeretne, és, hogy beszéljük meg, Tessa mikor kinél lesz. Annyira hülye vagyok..! Pontosan tudtam, hogy nem érdemlem meg, már akkor is, mikor először találkoztunk, hát még akkor, mikor kimondta az igent. Nem hibáztathatom. Eleve nem kellett volna elhinnem, hogy boldogok lehetünk együtt. Elvégre meghalt az édesanyja, és nekem az volt az első reakcióm, hogy Chloe-ra erőltettem a társaságomat. Még most is próbálom lefoglalni, nehogy eszébe jusson az anyukája, pedig ez nem egészséges. Különben is, ott van neki Harry, aki még meg is érdemli, akármilyen bunkó volt is az utóbbi időben... Neki kellett volna megkérnie a kezét, nem nekem. Harry megérdemli a boldogságot. Chloe is. Egyedül én nem.
   A többiek elköszöntek, Niall, Zayn és Liam biztató szavakat mondtak nekem, de nem is hallottam. Megtörölköztem, felakasztottam száradni a fürdőnadrágomat, és az ágyon fekve, a plafont bámulva vártam, hogy Chloe kijöjjön a fürdőszobából. Ökölbe szorított kezem remegett a tehetetlenségtől. Az időből, amit a fürdőben töltött, arra következtettem, hogy a haját is megmossa.
   Felöltözve, kifésült hajjal lépett a szobába. Eperillatú samponjának illata az orromba kúszott, és rájöttem, hogy bármit megadnék, hogy a selymes tincsek közé túrhassak.
 - Megetettem és tisztába tettem a kicsiket - közölte halkan. - Tessát lefektettem aludni, Zane-t pedig hazaviszem apához. Elvégre nem csak az én öcsém, hanem az ő fia és Luke meg Lily öccse is.
 - Értem - biccentettem, és üveges tekintettel meredtem rá, miközben felültem az ágyon.
 - Ne várj rám, lehet, hogy későn jövök. Vagy... csak holnap, nem tudom.
 - Teljesen mindegy - legyintettem unottan, mintha nem érdekelne, pedig nagyon is érdekelt. - Szabad vagy, nem tartalak fogva. Nem kell elmondanod, hova mész, vagy mikor jössz haza. Azt csinálsz, amit csak szeretnél, Chlo.
 - Ez nem igaz - hajolt közelebb hozzám, és a kezemre tette a kezét. Nem volt elég erőm, hogy elhúzódjak tőle. - Hozzád tartozom, és a tiéd vagyok.
 - Még elmész - vetettem ellent.
 - De csak azért, mert muszáj gondolkodnom egy kicsit! - nézett rám könyörgőn. Szokás szerint elvesztem csokoládébarna, gyönyörű szemei közt. - Attól még ugyanúgy szeretlek, és sosem hagynálak el.
 - Most is azt teszed - sóhajtottam erőtlenül. - Tudom, nem örökre, de fogalmad sincs róla, milyen nélküled eltölteni akár csak egyetlen percet is.
 - Muszáj... gondolkodnom egy kicsit - rázta a fejét makacsul.
 - Nem megy úgy, ha itt maradsz? Vagy, ha veled tartok?
 - Nem.
 - Akkor ég veled, Chloe - dőltem hátra, és elterpeszkedtem az ágyon, próbálva lelkileg felkészülni, hogy a feleségem társasága nélkül kell eltöltenem egy éjszakát.
   Csak úgy sütött a megbántottság a szemeiből. Megkerülte az ágyat, hogy egy lágy, szűzies csókot leheljen ajkaimra. Akármit megadtam volna, hogy szenvedélyesen megcsókoljon. De nem tette. Helyette végignézhettem, ahogy feszes lábaihoz simuló farmerben, hosszú ujjú pólóban és csinos farmerdzsekiben kisétál a szobából. Még hallottam, ahogy a gyerekszobába megy, gondolom, Zane-ért, hogy magával vigye, majd léptei halkan végighaladtak a lépcsőn. A bejárati ajtó halk csattanása kiábrándítóan mély csendet hagyott maga után.
   Össze akartam szedni magam, hogy átmenjek Tessához, és, ha alszik, akkor legalább csak nézzem egy ideig, hátha attól megnyugszom, de nem bírtam felkelni. Lekapcsoltam a lámpát - a hirtelen jött zuhé miatt szinte éjszakai sötétség honolt odakint -, és próbáltam olyasmire gondolni, aminek semmi köze Chloe-hoz. Nem sikerült.
   Persze legbelül tudtam, hogy Chloe jogosan nyugtalan. Nem tudom, én mit éreznék, ha az édesanyám elmenne. A leírhatatlan fájdalmon és kétségbeesésen kívül valószínűleg nem sok mindent. A lábamat kinyújtóztatva terpeszkedtem szét az ágyon, és próbáltam elaludni. Nem sok sikerrel. Kisvártatva álomtalan tespedésemből Tessa sírása riasztott fel.
   Rémülten pattantam fel, és loholtam át a gyerekszobába. Ahogy a kezembe vettem a kisbabát, megéreztem, mennyire forró a teste. Kevés hiányzott, hogy Chloe nevét kiáltsam, mert ő biztosan tudja, mit kell most tenni, amikor tudatosult bennem, hogy Chloe nincs itt. Egyedül kell megoldanom. Pedig egészen tuti, hogy nem tudom, mit kell kezdeni egy lázas kisbabával.
 Végül a legkézenfekvőbb megoldással próbálkoztam, imádkozva, hogy beváljon. Azon kívül, hogy esetleg kinyírom a saját gyerekemet, semmi rossz nem történhetett, úgyhogy megpróbáltam hűtőfürdőztetni. Remegett a kezem a félelemtől, hogy esetleg elejtem a folyamatosan bőgő Tessát, de semmi ilyesmi nem történt.
   Aggódva takargattam be, miután szárazra töröltem. Nem hagyhattam, hogy megfázzon. És egyedül sem akartam hagyni, elvégre akármi történhet, és szerettem volna a közelemben tudni. Így hát áthúztam a kis babaágyat a Chloe-val közös hálószobánkba, és az ágy mellé állítottam.
 - Azért örülök, hogy már nem sírsz - böködtem hasba boldogan Tessát.
   Nem kaptam választ, de a kicsi arcán látható nyugodtság elég válasz volt minden aggodalmamra. Nem lehet beteg már, ha ennyire gondtalan.
   Bár én is az lennék, gondoltam, hirtelen támadt rosszkedvvel, és elléptem a babától, hogy ledobjam magam az ágyamra. Nem volt kedvem zuhanyozni. A gyomrom is megkordult, de nem akartam enni úgy, hogy nincs itt Chloe. Csak most döbbentem rá, mennyire függök ettől a lánytól. Nélküle még a forró fürdő vagy a legeslegfinomabb kaja sem esne jól. Még aludni sem tudok, ha nem hallgathatom édes szuszogását magam mellett.
   Bármennyire is próbáltam, nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy én csesztem el valamit. De... a Harryvel való találkozásig nem volt semmi baja, leszámítva azt, hogy ráordítottam, de azt megbeszéltük, és Chloe különben sem az a haragtartó típus volt.
   Harry, hasított belém a felismerés. A kurva életbe, kicsinálom, ha megint ő kavart be..!
   Nem bírtam türtőztetni magamat. Azonnal a telefonomért nyúltam, és kiosontam a folyosóra, az ajtót behúzva magam mögött, hogy ne ébresszem fel a nagy nehezen elaltatott apróságot.
 - Harold! - ugattam a készülékbe, mire nagy nehezen felvette.
 - Neked is szép estét - mordult rám Hazz. - Mi a nagy helyzet? - kérdezte unottan és szárazon. Nem tudom, miért, még a közömbössége is felcseszte az agyamat.
 - Beszédem van veled - mondtam fenyegetően. Minden dühömet belesűrítettem ebbe a három szóba.
 - Mondjad akkor, ha annyira sürgős.
 - Gondolom, fogalmad sincs, mitől lett rosszkedve Chloe-nak közvetlenül azután, hogy beszélt veled.
 - Pont eltaláltad. És nincs kedvem veled foglalkozni, szóval fogd rövidre!
 - Kurvára szállj le a feleségemről, megértetted?! - emeltem fel a hangomat, és észre sem vettem, mikor kezdtem ordítani. - Megérdemli, hogy végre boldog élete lehessen, és meg is próbálnám adni neki, ha nem lennél egy ilyen kibaszott seggfej, és nem zavarnál állandóan bele a képbe! Megmondtam, világosan a tudtodra hoztam, hogy, amint ő kéri, örömest visszaadom őt neked, de ismételten csak akkor, ha majd ő akarja! De szemmel láthatóan nem akarja, szóval szedd össze a megmaradt eszedet, és gondolkozz! Ha annyira szereted ezt a lányt, mint ahogy mondod, akkor hagyd már őt békén, a kurva életbe! Nem érted, hogy szétszaggatod a rohadt bűntudat-ébresztéseddel az egész életét? Nincs egy perc nyugta sem, mert a nyomában lihegsz, mint egy kutya, vagy mit tudom én! Hagyd békén, vagy nem érdekel, milyen áron, de én állítalak félre az útból. Remélem, érthetően fogalmaztam.
   Ugyanazzal a mozdulattal, ahogy kinyomtam a telefont, ugyanazzal a mozdulattal a falhoz is vágtam. Volt még belőle elég. És nem érdekelt. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy a feleségem végre először életében felhőtlenül boldog legyen, és hogy ezt még egy olyan önző valaki, mint Harry, se tudja megakadályozni. Azt is elérem majd, hogy békén hagyja a lányomat, és, ha kell, mindent megteszek, hogy jóvátegyem azt, hogy elvettem tőle a szerelmét, de azt az egyet nem engedem, hogy bűntudaton ébresszen Chloe-ban, akit mindenkinél jobban szeretek. Feladtam a karrieremet - a karrierünket a srácokkal, amit évek kemény munkája alatt építettünk fel -, azért, hogy a gyerekemmel és azzal a lánnyal legyek, aki a mindenemet jelenti nekem. Nem igaz, hogy Harry ezt nem képes felfogni.
   És különben is, hol a fenében lehet most Chloe? És mit kezdek én, ha valami baja esik? Hogyan bírnám ki, ha el kéne veszítenem Chloe-t? Mit tudnék tenni, ha azzal jönne haza, hogy válni akar?