Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2015. január 29., csütörtök

2. évad, 3. fejezet: Mindened hiányzik

Sziasztok! Ismételten egy szerintem elég szörnyű fejezettel jöttem, és sajnálom, tényleg, de nem tudok vele mit kezdeni. Egyrészt itthon tömegjárvány van - előbb a bátyám, aztán anya, majd én is is lebetegedtem, és kezd eléggé elegem lenni az orrfújásból, a fuldoklásból, a kibírhatatlan taknyolásból, fül- és fejfájásból. Attól meg főleg, hogy olyan hazajönni, mint egy kriptába belépni. Nekem is van már hőemelkedésem rendesen, mégis járok iskolába... xD Tényleg, nektek hogy sikerült a felvételi? Nekem a magyar 41, a matek 39 lett, de már szégyellem is magam érte, mert még a legjobb barátnőmnek is sokkal kevesebb lett, és úgy sajnálom, amiért nem annyit kapott, amennyit várt..! Ha van nyolcadikos olvasóm, feltétlenül írja meg, neki hány pontja lett! :) És amúgy is hiányolom már az olvasókat. Hol maradnak a kommentek? Aki továbbra is hűségesen véleményezi a részeket, annak nagyon köszönöm, de hol vannak a többiek? Ne hagyjatok már cserben, csajok! :( Hogy írjak jó fejezetet, ha nem él bennem az a tudat, hogy sokan várják a folytatást..?
Ismételten kérek mindenkit, hogy szavazzon a blog fejlécére és design-jára! Köszönöm! :3
Na, mindegy. Jó olvasást, és puszi (bár elég bacis vagyok, szóval inkább nem kéne xD)!
 

Chloe

 - Mit szólnál egy medencés partihoz? - fordult felém váratlanul Louis, miközben továbbra is szorgalmasan kavargatta a rábízott levest. - Áthívhatnánk a srácokat.
 - Csodás ötlet. De akkor énekelni is fogtok! - jelentettem ki. - Imádom a számaitokat, még most is.
 - Javíthatatlan vagy - húzott közelebb magához mosolyogva.
 - Lou, a kaja...
 - Jól van, na - biggyesztette le kisfiúsan a száját, ahogy visszatért a munkájához.
   Már szeptember 20-a volt, és kezdett hűvösre fordulni az idő, az előrejelzések szerint viszont ma és holnap még jó idő lesz. A kertben lévő medencét pedig eddig még egyszer sem próbáltuk ki, úgyhogy éppen itt volt az ideje.
   Az ebéd elkészítése után körbetelefonáltam a csajoknak, míg Louis a volt bandatársainak. Nem mertem megkérdezni, hogy Harryt is meghívta-e. Fogalmam sem volt, hogy akarom-e egyáltalán, hogy a göndör hajú srác is jöjjön, de azzal is tisztában voltam, hogy nincs választásom: Harry ugyanúgy a családomhoz tartozik, mint Zayn vagy Niall. A különbség mindössze annyi, hogy Niall vagy Zayn nem okoznak nekem álmatlan éjszakákat és hisztérikus bűntudatrohamot, míg Hazza igen.
 - Szuper - mosolyogtam a karomban ringatott öcsémre. - Szóval van rá fél órám, hogy valami kaját csináljak a vendégeknek.
 - Ugyan már, nem enni jönnek - nyugtatott meg a mellettem álló Louis. - És különben is, rendelünk néhány pizzát meg üdítőt, és minden tökéletes lesz. Nem a cselédem vagy, hanem életem szerelme.
 - Néhány? - horkantam fel, utolsó mondatát elengedve a fülem mellett. - Niall-t is meghívtuk, elfelejtetted?
 - Akkor sok pizzát - egyezett bele, és felnevetett.
   Leköltöztettem Tessát és Zane-t az udvarra, és gondoskodtam róla, hogy tökéletesen érezzék magukat. A szobánkba mentem, hogy felvehessem a fürdőruhámat, és Louis is éppen akkor húzta fel a fürdőnadrágját. Elpirulva léptem a ruhásszekrényemhez, és találomra húztam ki a legelőször a kezembe akadó bikinit. A fekete cucc szerencsére pont az én stílusom volt: se nem kirívó vagy kurvás, se nem apácás.
 - Muszáj kínoznod? - nézett rám könyörgőn Louis, mikor megfordultam, és végignézett rajtam.
 - Miért, mi ebben a kínzás? - fordultam körbe ismét. - Egy ilyen tökéletes pasi csak ne próbáljon engem beetetni azzal, hogy nem találhatna nálam sokkal csinosabb lányt is.
 - Ezt meg sem hallottam, édes - húzott magához. - Tökéletes vagy. A többi nő csak próbál a nyomodba érni, de nem sikerül nekik.
 - Hazudós vagy, tudod? - fejtettem le magamról a kezeit, és sétáltam le az udvarra. A srácok nemsokára megérkeznek.
 - Rendeltem pizzát - mondta Lou, ahogy kisvártatva ő is csatlakozott hozzám. - A medence pedig készen áll. Nem akarsz csobbanni egyet, mielőtt a többiek megjönnek?
 - De igen - vágtam rá vidáman, és megsimogattam a babakocsijukban alvó apróságokat.
 - Ne aggódj, senki nem fog beszökni a kertünkbe, és elrabolni két csecsemőt - nyugtatott meg komolyan Louis, és megfogta a kezem, hogy maga után húzzon. - Eldöntheted, hogy magadról ugrasz be, vagy én doblak be - ajánlotta fel, mikor megálltunk a medence szélénél.
 - Milyen nagylelkű lettél, Tommo - böktem oldalba. - Én ugrok.
   Kijelentésemnek eleget téve az ugródeszka létrája felé vettem az irányt. Vigyázva szedtem a fokokat, és mikor megálltam a deszkán, a szememet lehunyva élveztem ki a kellemes, melengető napsugarakat. Támadt egy ötletem. Igaz, nem épp humoros, de most valamiért ismét felülkerekedett a bennem élő kamaszlány, és muszáj volt kipróbálnom. Lendületet gyűjtöttem, és a magasba szökkenve kezdtem zuhanni a kellemesen meleg víz felé.
   Megint az az érzés kerített hatalmába, amit még régebben - mintha egy másik életben lett volna - éreztem, ha ejtőernyős ugrást hajtottunk végre Luke-kal, vagy csak sziklapartokról ugráltunk be a több tíz méter mélyen fekvő vízbe. Azt sem kérdeztem meg Louistól, hogy Luke-ékat meghívta-e...
   A becsapódás kiábrándító volt, ugyanakkor jó érzés is. A lendülettől egészen a medence aljáig lementem, de ez is a tervem része volt. Próbáltam mozdulatlan maradni, és a szemeimet becsuktam, mintha elájultam volna. A vízen keresztül is hallottam, hogy Louis a nevemet kiáltja, majd egy hatalmas csobbanás kíséretében a vízbe veti magát. Éreztem, ahogy erős karjai a derekam köré fonódnak, majd felrántanak a felszínre. Még mindig próbáltam eszméletlennek tettetni magam, bár a nevetés lassan fojtogatni kezdett.
 - A fenébe, Annie, jól vagy? - kérdezgette, miközben szabadon hagyott tincseimet söpörte félre az arcomról, és lágyan megrázott.
   Kitört belőlem a nevetés, és bármennyire megharagudtam volna Louisra, ha ő viccel meg engem hasonlóan, ezt muszáj volt átélnem. Louis egy pillanatra megdermedt, és azt vártam, hogy ő is elneveti magát, de nem tette. Helyette rám ordított.
 - A rohadt életbe, mi ütött beléd, Chlo? Mégis mire volt jó ez? Soha ne merd ezt tenni velem még egyszer, megértetted?! A picsába már, felfogod egyáltalán, mennyire megijedtem?!
   Gombóc szorult a torkomba, és éreztem, hogy közel állok a síráshoz. A két kicsi sírni kezdett, mire én szó nélkül kihúztam magam Louis karjai közül, és kiszálltam a medencéből. Louis nem szólt utánam. Nem követett. Tudtam, hogy igaza van, és boldoggá tett, hogy ennyire fontos vagyok neki, de... annyira megijedtem tőle, mikor kiabálni kezdett, mint még soha semmitől. Hallottam Zayn hangját, ahogy azt kiáltja, hogy megjöttek, én viszont csak a babakocsihoz léptem, és próbáltam megnyugtatni a piciket.
 - Chloe! - pattant oda mellém Niall. - Sziasztok! - nyomott puszit az arcomra, és rögtön Tessát kezdte dicsérni, hogy milyen gyönyörű lány lesz belőle.
 - Szia, Niall - öleltem magamhoz erőltetetten mosolyogva, de igyekeztem úgy visszafordulni a babakocsihoz, hogy Niall ne láthassa meg az arcomat.
 - Hé, mi baj van? - kérdezte aggódva.
 - Tényleg semmi - ráztam a fejem, és a babakocsi mellett álló asztalkáról elvettem a fekete napszemüvegemet, hogy legalább az arcom egy részét eltakarjam vele. - Csak... hülyeség az egész.
 - Az egész? - nézett rám a szemöldököt ráncolva. - Milyen egész? Ugye nem vesztetek össze Louissal?
 - Mondom, hogy nem! - És ez nem hazugság. Azt még nem lehet összeveszésnek nevezni, amikor csak az egyik fél ordítja le a másikat, vagy igen?
 - Hát itt az én gyönyörűségem! - jelent meg mellettem Liam, és megkérdezte, hogy átveheti-e Tessát. Elmosolyodtam a rajongásán, és boldogan hagytam, hogy foglalkozzon a lányommal.
 - Szia, Chlo - ölelt magához Zayn, majd Danielle és Sophia is.
 - Pezz nem ért rá, tudod, most veszik fel az új albumot - magyarázkodott Soph.
 - Tudom, semmi gond - mosolyogtam rá. - Menjetek a medencéhez, azt hiszem, most jött meg a pizza, Louis azért ment a bejárathoz.
 - Minden rendben? - érdeklődött csendesen Harry.
   Szokás szerint semmit nem tudtam kiolvasni a vonásaiból, és lehet, hogy úgy áll a dolog, hogy jobb, ha nem tudom, mi járhat a fejében. Az ölemben fekvő Zane kinyitotta nagy, kék szemeit, amiket az anyukánktól örökölt, és, ahogy Harryre nézett, ismét elsírta magát, pedig az előbb már csendben volt.
 - Állítólag a babák kiszúrják a bunkó és gonosz alakokat - vigyorodott el keserűen Hazz.
 - Megjegyezhetem, hogy egy éve ilyenkor még te voltál a legrendesebb és legjószívűbb srác, akit ismertem, vagy még ezért is letéped a fejem? - néztem rá.
   Nem számítottam rá, hogy elmosolyodik. Olyan régen láttam utoljára őszintén mosolyogni, hogy úgy éreztem, mintha most látnám mosolyogni először. Ilyenkor a vonásai ellágyultak, és megjelentek arcán a kedves, jól ismert gödröcskék is, amiket úgy szerettem. Rájöttem, hogy nem ismerek olyan embert, aki jobban megérdemelné a boldogságot, mint Harry. Komolyan, az összes ember közül, akivel beszélőviszonyban vagyok, ő az egyetlen, aki annyira boldogtalan, mint amennyire megérdemelné, hogy boldog legyen.
 - Miért nézel így? - ráncolta aranyosan a szemöldökét, és ezúttal nem volt ott az a bunkó él a hangjában.
 - Csak... annyira jó érzés, mikor mosolyogsz.
   Elfintorodott.
 - Az viszont nem jó érzés, hogy a pillantásodtól úgy érzem, mindjárt megcsókollak. Szerintem tökön rúgnál érte, jól mondom? Pont, mint ahogy Louist is megrúgtad, mikor rád mászott, pedig velem jártál?
 - Tudod, mit? - vakkantottam oda neki, miközben befejeztem Zane peluscseréjét. - Nem jó érzés, mikor mosolyogsz, oké? Rühellem azt az érzést, hogy a történtek ellenére is hibásnak érzem magam, pedig semmi rosszat nem tettem! Választottam, Harry, miért nem bírod felfogni? Választottam, mert jobban szeretem Louist, mint téged, és mert ő nem keresne minden lehetséges alkalmat arra, hogy bűntudatot ébresszem bennem, ha ő lenne a te helyzetedben! Előtted áll az egész életed, nem kell folyton a nyakamra járnod csak azért, hogy ezredszer is a fejemhez vágd, mennyire kitoltam veled! Nálam százszor hálásabb lányokat is találhatnál magadnak, komolyan, a világon minden második, tíz és hatvan év közötti lány bármit megadna, hogy a te barátnőd lehessen! És...
 - Mi a baj? - fogta meg a csuklómat óvatosan. El akartam rántani a kezem, de képtelen voltam rá. - Sosem láttalak még ilyennek. Összevesztél Louissal?
   Fújtatva, a hajamba túrtam a másik kezemmel. Valóban, még sosem fakadtam ki így. De Harry már annyiszor csinálta ezt, mióta szakítottunk, és... A rohadt életbe, mi bajom van nekem? Hálát adtam, hogy a többiek mind a medencénél vannak, és legalább nem hallották, amiket mondtam. Remélem.
 - Csak... mikor beugrottam a medencébe, eljátszottam, hogy elájultam, ő meg... Nem nevetett, mikor abbahagytam a színjátékot, csak jól leordította a fejemet. Megérdemeltem, tényleg, de...
 - Ha velem tettél volna ilyet, órákon keresztül üvöltöttem volna veled, tudod? - nézett rám lágyan Harry. - Ennek két oka lehet. Louis vagy annyira szeret téged, hogy a lelki békéd lehetőség szerinti legjobb megőrzése érdekében visszafogta magát, és csak pár mondat erejéig kiabált veled, vagy pedig nem szeret téged annyira mint én, épp ezért nem rázta meg annyira a dolog, mint adott esetben engem például.
 - Ezt megint azért mondod nekem, hogy kételkedjek Louis érzéseiben.
 - Nem. Akármire megesküszöm neked, hogy tényleg így van. És még egy dolog. Ha annyira biztos vagy benne, hogy mindennél jobban szeret, akkor menj oda hozzá, és tegyél úgy, mintha bocsánatot akarnál kérni. Érted, már mondd is ki a nevét, és nyisd szóra a szádat, hogy bocsánatot kérj. Ha közbevág, és ő kér először bocsánatot, amiért kiabált veled, az azt jelenti, hogy a tudatalattija úgy érzi, lelepleződött, hogy igazából nem is szeret téged. Ezért érthetően mentegetőzni fog, hátha ezzel eltereli a figyelmedet arról, hogy igazából nem is rázta meg annyira annak a gondolata, hogy bajod esett. Érted?
 - És ha nem? Ha hagyja, hogy én kérjek először bocsánatot?
 - Akkor úgy gondolja, hogy jogosan akadt ki, és tényleg igazán szeret téged - hajtotta le a fejét Harry.
 - Harry - mondtam halkan.
 - Hm? - nézett rám megint.
 - Köszönöm - sóhajtottam hálásan.
 - Ugyan mit köszönsz? - vigyorodott el, megint gúnyosan, ahogy mindig. - Na, én léptem.
 - Mi? - bámultam értetlenül. - Hiszen a medencés bulira jöttél, nem?
 - Szarok a medencés bulitokra - tárta szét a karját flegmán. - Azért jöttem, mert látni akartalak. Hiába próbálok tenni ellene, hiányzol, ha nem vagy velem. Meg egyébként is. Hiányzik, hogy hozzámérj, vagy én érjek hozzád. Hiányzik az illatod. Mindened hiányzik. Még jó, hogy neked egyáltalán nem hiányzom. Csáó! - fordult sarkon, és szelte át hosszú léptekkel a kertet, hogy a többiektől el se köszönve elsétáljon.
 - Te is hiányzol - nyöszörögtem az immár üres terasznak, és szavaimat már csak Zane hallhatta. - Nem is tudod, mennyire. Túlságosan is. Annyira, hogy az már nem egészséges...
   Visszafektettem a babakocsijába Zane-t, és elindultam a medencéhez. A többiek remekül elvoltak, Niall és Zayn épp az utolsó szelet pizzán veszekedtek - mellesleg, nem tudom, hova tűnt a többi nyolc, amit Louis rendelt, de sejtem -, én pedig a lábát a medencébe lógató Louis mellé léptem. A többiek a viccelődéssel voltak elfoglalva, így nem volt szükség rá, hogy félrehívjam a férjemet.
 - Louis - kezdtem halkan, és próbáltam kiverni a fejemből, amit Harry mondott Louis esetleges reakciójáról. - Én...
 - Ne haragudj rám, Chloe - vágott közbe, mire fogalmam sincs, miért, összeszorult a torkom. - Nem kellett volna ordibálnom veled.
 - Nekem pedig nem kellett volna úgy viselkednem, mint egy ötéves - hajtottam le a fejemet, és hagytam, hogy megfogja a kezemet. - Meg tudsz bocsátani? Ígérem, többet nem teszem.
 - Jaj, Chlo - hajtotta a vállamra a fejét, és húzott magához. - Csak... annyira megijedtem, nem gondolkodtam, csak mondtam és mondtam, és nem vettem észre, hogy mennyire megrémítelek vele... Ne haragudj.
 - Teljesen jogosan akadtál ki. Én viselkedtem úgy, mint egy kisiskolás. Ja, tényleg, még nem volt alkalmam megkérdezni! Hogy érted el, hogy ne kelljen kijárnom a sulit?
 - Vannak kapcsolataim - mosolyodott el sejtelmesen. - És különben is, megérdemled. Hiszen gyereket szültél, és nevelsz is.
 - Ha már régebbi kérdések vannak terítéken, akkor... tavaly karácsonykor, tudod, mikor az a férfi majdnem lelőtt engem ott, a sikátorban... Mi lett vele? Elkapta valaki? Vagy még mindig szabadon van?
 - Nem biztos, hogy tudni szeretnéd - komorult el Louis, és elhúzta a kezét.
 - De igen..! - nyúltam a keze után, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
 - Harry... bement az őrsre, hogy panaszt tegyen, miután szakítottál vele... És addigra már pont rátaláltak, és akkor kérdezték ki a pasast, aki pont akkor vágta rá egy kérdésre azt a választ, hogy örüljenek, hogy nem tett többet is azzal a "ribanccal"... - szorította össze a fogát. - Harry rátámadt, és laposra verte, mire a rendőrök ketten együtt leszedték róla... Aznap éjszaka bent kellett ülnie az őrsön egy cellában, és reggel engedték el, mikor Liam érte ment. A férfit, aki rád lőtt, lecsukták, mert kiderült róla, hogy már megölt egy embert azelőtt, csak valahogy nem derült ki.
 - Hékás, srácok, mi itt jól elvagyunk, ti meg csak dumáltok ott? - ordított ránk a medence másik feléről Niall. - Tessék bejönni a vízbe, gerlepár, vagy közös erővel a víz alá nyomunk!
   Nem tudtam reagálni Louis szavaira, és lehet, hogy nem is tudtam volna. Istenem, Harry, annyi mindent tettél értem..! Aznap, mikor Louis megkérte a kezem, Harry megtehette volna azt, hogy úgy gondolkodik, hogy, ha az övé nem leszek, hát másé se legyek, de... nem tette, hanem helyette elküldte hozzám Louist, bármennyire fájt is neki ez. Feláldozta az ő akaratát, hogy én boldog lehessek, azzal, akit mindennél jobban szeretek, és... És én még egyszer sem köszöntem meg neki ezt. Hogy élhet a világon egy olyan lény, mint én? Louis vajon megtette volna értem ezt?
   Az agyam értelmesebbiknek nevezhető fele azt kiabálta, hogy Harry pont azt érte el, amit akart. Elérte, hogy megkérdőjelezzem azt, hogy helyesen döntöttem, mikor hozzámentem Louishoz. Bárcsak lenne valakim, aki se nem Louis, se nem Harry, és akinek elárulhatom a kétségeimet anélkül, hogy továbbadná...
   Könnyek szöktek a szemembe, ahogy eszembe jutott anya. Miért hagytál itt..? Miért kellett ezt tenned? Úgy hiányzol..!

2015. január 23., péntek

2. évad, 2. fejezet: Akár egy mesében

Sziasztok! Bocsánat, amiért húzom az időtöket, de hadd mondjam el, hogy véleményem szerint ez egy borzalmas fejezet lett, minden igyekezetem ellenére is, sajnálom. Nem tehetek róla, esküszöm igyekeztem, de nem jött össze. Az sem sokat segít, hogy a legkitartóbb olvasóim nagyja mostanra már a kommentelésre sem veszi a fáradságot. Akik komiztak az előző részhez, azoknak nagyon hálás vagyok, mert az ő érdemük, hogy egyáltalán megírtam ezt a förmedvényt, mert, ha ők sem jeleznek vissza, egyáltalán nem lett volna szükség folytatásra, ugyanis nyilvánvaló lett volna, hogy senkit nem érdekel. Na, mindegy. Az én rosszkedvemnek nem kell feltétlenül átragadnia rátok is. Aki eddig még nem tette meg, az legyen olyan kedves, és szavazzon a blogra itt (jobb oldali sáv, legfelül és alatta is, Truth or Lie..?-ra katt, tudjátok ti, hogy kell ezt xD), mert rengeteget jelentene, ha végre elérnék valami igazán nagyszerűt ezzel a bloggal, bármennyire borzalmas is igazából. Köszönöm, hogyha elolvastátok ezt a szösszenetet, jó olvasást kívánok a borzalmas fejezethez is..! :/ Vigyázzatok magatokra, srácok. ♥ Puszi: Laura


 Chloe

Mivel a mi esetünkben a szokásos nászútra-indulás elmaradt, megtehettük azt, hogy csak a családunknak szólva otthagytuk az esküvőt, és hazajöttünk. Zane-t és Tess-t persze hazahoztuk, aminek apu és Liam, a büszke keresztapa már kevésbé örült, hiszen a bolond is láthatta, hogy mindennél és mindenkinél jobban imádják a két csöppséget.
   Fogalmam sincs, miért, Louis még nálam is fáradtabb lehetett, mert, ahogy beestünk az ajtón, csak lefektettük az ágyukba a két kicsit, majd ő a kezemet fogva felhúzott az emeletre. Egymást ölelve feküdtünk, és ő szinte azonnal el is aludt. Én viszont erre nem voltam képes. És különben sem éreztem helyesnek. Tapasztalat, hogy Zane utál mese nélkül elaludni, Tessa pedig néha rosszul alszik, ezért inkább át szoktam őt fektetni Zane mellé, mert, ha társasága van, nem fél annyira.
   Louisnak valószínűleg nem tűnt fel, hogy ruhástul feküdt le aludni, de engem kimondhatatlanul zavart már a fél kiló sminkem meg az istenverte ruha. Nagy nehezen kihámoztam magamat a fehér ruhakölteményből, és gondosan egy vállfára akasztottam azt. Vacilláltam, hogy zuhanyozni vagy a gyerekekhez menjek-e előbb, de az első mellett döntöttem, mert Louisnak igaza volt: ittasan nem vehetem a kezembe sem Tess-t, sem Zane-t.
   Körülbelül tíz percig álltam a hol tűzforró, hol jéghideg vízsugár alatt. Direkt választottam ezt a módszert; azt akartam, hogy minél előbb elmúljon az ital hatása. A módszer hatott: teljesen kitisztult a fejem, és ezzel együtt visszatértek a gondolataim is. Úgy tűnik, erre még nem álltam készen, mert a fejem megfájdult, és éreztem, hogy remegni kezd a kezem.
   Nem ihattam megint, de nem akartam gondolkodni sem. Fogalmam sem volt, mivel terelhetném el a figyelmemet. Szinte félőrülten rohantam át a gyerekszobába. Tessa, ahogy sejtettem, nyöszörögve figyelte a plafont, és így Zane sem tudott aludni tőle. Lekaptam a könyvespolcról egy aranyos mesekönyvet, és találomra belelapoztam. Egy tetszőleges mesénél hagytam nyitva, majd átemeltem Tessát Zane mellé az ágyra, és odahúztam egy kisszéket melléjük, majd kényelmesen elhelyezkedtem, és olvasni kezdtem. Zane és Tessa nagyra nyílt, kék szemeikkel csüngtek a szavaimon.
   A történet egy szegény lányról szólt, aki egy nap az erdőben virágot szedett, hogy valamit eladhasson a piacon, mert a testvérei már nagyon régen ettek utoljára, és szükség lett volna pénzre. Éppen arra járt egy testvérpár, akik hercegek voltak, és épp vadásztak. Mindketten azonnal megszerették a fiatal lányt, de az csak szenvedett miattuk, ugyanis szinte azonnal beleszeretett mindkettőbe. Megbeszélték, hogy minden nap ugyanabban az időpontban találkoznak az erdőben. Így is lett, de a lány már nem érezte jól magát velük. Ha az egyik tréfáján nevetett, a másik sértődött meg, ha pedig a másikkal fogott halat a folyónál, az egyik. Aztán egy nap a fiatalabbik megunta a dolgot, és soha többet nem ment el az erdőbe. Ezek után a szerencsétlen lány már egyiküket sem akarta. A vége az lett, hogy a két királyfi egy vadászbalesetben életét vesztette, a lány pedig belehalt a bánatba.
 - Most komolyan, miért kell ilyeneket beleírni egy mesekönyvbe? - mordultam fel hangosan, és dühösen tettem vissza a könyvet. Még szerencse, hogy a picik olyan sokat nem érthettek belőle, ugyanis Tessa már Zane kezét fogva alukált, Zane pedig egy nagyot szusszanva lehunyta a szemét, és unokahúga vállára hajtotta a fejét. Szívemben túlcsordult a szeretet irántuk. Úgy tűnt, az öcsém és a lányom iránt érzett érzelmek erősebbek voltak a Harry körül járóknál, mert szinte teljesen elnyomták őket. Túlságosan elfoglalt, hogy azon háborogjak, hogy voltak képesek a szerzők egy ilyen rémtörténetet "mese" címszóval beletenni egy gyerekeknek szóló könyvbe.
   Olyan szokatlan volt látni, hogy csupán négy hónap a korkülönbség a két baba között, az egyik mégis a nagybátyja a kisebbiknek. A kisebbik pedig az én kislányom. Pedig még én is kicsinek és értetlennek éreztem magamat. Senki nem maradt, akinek elmondhatnám, mi bánt. Egyedül ők. Anyu már nincs velem, hogy kiönthessem neki a szívemet, a testvéreim kilőve, mert azonnal elmondanák a férjemnek - persze csak szeretetből, de akkor is -, apu szintén, hiszen az újságírás mellett már egy regény is leköti, amit még idén szeretne kiadni. Sophia, Perrie, Danielle, Leigh, Jade és Jesy a legjobb barátnőim, de ők is kötelességüknek éreznék, hogy szóljanak a problémámról Louisnak, attól pedig tönkremenne az életem. Louis bandatársai pedig szóba sem jöhetnek, ugyanezen okok miatt. És Harry...
   Hogy fordulhatott meg egy percre is a fejemben, hogy pont neki mondom el? Mi a fenét gondolna rólam? Hogy rögtön összeházasodok olyasvalakivel, akiről azt hiszem, szeretem, aztán meg még aznap meg is bánom, és más után sóvárgok? Vagy miért hinne nekem egyáltalán? Hiszen meggyőződése, hogy szántszándékkal megkeserítettem az életét, amikor Louist választottam őhelyette, akkor miért ne lenne joga feltételezni, hogy csak azért mondok ilyet, mert reményt akarok ébreszteni benne, hogy aztán megint elkeserítsem, amikor becsapom..? Olyan kusza ez az egész..! Harrynek totál úgy jönne le a dolog, hogy ráuntam Louisra, és ezért beérem vele is!
   A legfontosabbat pedig szokás szerint a végére hagytam... Minek kellene Harrynek egy elvált - vagy épp még mindig férjezett - anyuka, aki már többször is bizonyította, hogy nem szereti eléggé, hiszen nem őt választotta? Hogy tűrné meg a lányomat maga mellett? Hiszen már a látványát is utálja..! És egyáltalán, miért töri a fején egy férjezett, boldog anya azon, hogy hogyan könyöröghetné vissza magát egy másik férfihoz?
   Ha másra nem, legalább hivatkozhatok arra, hogy maradt büszkeségem. Pedig nem. Nekem csak kötelességtudatom és lelkiismeretem maradt, azok viszont nagyon is. Nem hagyhatom el Louist. Egyrészt azért, mert az egész világ jogosan tartana érte olcsó ribancnak. Másrészt mert ezzel egyidőben mindenki Louison röhögne - a férfin, akit örökké szeretni fogok. Nem bírnám ki, ha fájdalmat okoznék neki, és nem is fogok.
   A másik pedig a lelkiismeret. Hogy lennék képes azzal a tudattal élni, hogy elhagytam azt, aki teljes szívéből szeretett és mindent megtett értem? Hogy a kukába dobtam a legjobb barátaim fáradozásait, amivel elérték, hogy nekem legyen a legtökéletesebb esküvőm a világon? Hogy egyetlen embert választottam Louis és Tessa helyett? Valakit, aki mára már egy alkoholista, részeges tuskó lett, és akinek nem esik nehezére kijelenteni, hogy megy, és szerez magának két kurvát... Szavai még most is a fejemben visszhangoztak, és semmit nem tehettem, hogy elhallgattassam őket. Nem is kéne ilyesmikre gondolnom, elvégre a földön élő nők jelentős hányada akármit odaadna érte, hogy olyan helyzetben legyen, mint én.
   Azonkívül szeretem Louist. Akármennyire bánt is a bűntudat, amit Harry okoz, nem tehetek az érzéseim ellen. Különben is, ebben a percben épp felhőtlenül boldognak kéne lennem, elvégre ma kezdődik hátralévő életem legboldogabb időszaka. Vár rám a feladat, hogy olyan nagyszerű feleség és anya legyek, amilyen csak tudok, azonkívül rá kell vennem Louist, hogy időnként a srácokkal adjanak majd pár magánkoncertet legalább, ha mást nem is. Hiába próbálja titkolni, ismerem már és tudom, menyire hiányzik neki a munkája. És egyszerűen nem vagyok képes azzal a tudattal élni, hogy magamhoz láncolom.
   Felhagytam alvó kislányom bámulásával, és halk léptekkel visszasiettem a hálószobába. Óvatosan helyet foglaltam az alvó Louis mellett. Hihetetlenül aranyos látvány volt. Fél perc sem telt el, és a halk szuszogást hallgatva annyira elfelejtettem a szomorúságomat, amennyire soha semmilyen orvosságtól nem lettem volna képes. Akkor tudatosult bennem, hogy még mindig csak egy fehér törülközőt szorítok magam köré, amikor elhatároztam, hogy én is lefekszem aludni. Gyorsan kiválasztottam a szekrényemből egy fehér hálóköntösömet, és a hajamat kibontva másztam be az ágyba, egyenesen Louis karjai közé. Ő megmoccant, és hirtelen azt hittem, hogy eltol magától, de csak felhúzta a karját, hogy átkarolhasson. Elmosolyodva fúrtam a mellkasába az arcomat.
 - Nem zavar, hogy öltönyben vagy? - kérdeztem kuncogva.
 - Bevallom, a te társaságodban kényelmesebben érzem magam, ha nincs rajtam semmi. - A hangjából érezni lehetett, hogy vigyorog. - És praktikusabb is. Az én kis feleségem talán meztelenül kíván látni?
 - Hallgass, te tökfej! - Hiába próbáltam visszatartani a röhögést. - Csak gondoltam, kényelmesebb lenne, ha...
 - Pszt - helyezte ajkaimra ujját. - Kívánságod számomra parancs.
    Nyöszörögtem, mikor hirtelen már nem éreztem a karjait magam körül. Elmosolyodott a reakciómra. Hanyagul a fotelre dobálta a zakóját, a nadrágját, az ingét meg a zokniját, és egy szál fekete bokszerben mászott vissza mellém.
 - Te is túl vagy öltözve, nem gondolod, bébi? - simította félre a hajamat.
 - Álmos vagyok - ficánkoltam, hogy kezemet a mellkasára tehessem.
 - Álomszuszék - pöckölte meg az orromat, mire felmordultam, és bosszúból végigkarmoltam a hátát. - Ha nem akarod, hogy szabotáljam az alvási terveidet, fejezd be - nézett rám villogó szemekkel, mire csücsörítve fordultam a másik oldalamra.
   Mosolyogva éreztem, ahogy izmos karjaival szorosan átkarolta a derekamat, és olyan közel férkőzött hozzám, hogy szinte egybeforrt a testünk. Fejét a vállamnak döntötte, és apró csókot helyezett a bőrömre. Lábaink is összefonódtak - úgy néztünk ki, mintha egyetlen ember lennénk.
 - Szép álmokat, édes - nyomott csókot a fülem mögé, mire megborzongtam, ő pedig halkan kuncogott. Pontosan tudta, mit művel velem.
 - Neked is, Lou - motyogtam, mert már kevés hiányzott, hogy elragadjon az álom. - Szeretlek.
 - Azt hittem, már sosem mondod ki - húzta széles mosolyra száját, és orrát a hajamba fúrta, mielőtt elaludtunk.

Ezerszer kipihentebben és boldogabban ébredtem, mint ahogy ágyba bújtam. Már nem Harryn járt a fejem, hanem egy sokkal fontosabb kérdésen: mi legyen az ebéd. Igaz, elég késő volt már hozzá, ezért uzsonnának is lehetett volna nevezni, de nem ez volt a lényeg.
   Louis még mélyen aludt, mikor kikászálódtam a karjai közül, és magamra kaptam valami elfogadható öltözéket. Benéztem a gyerekszobába, de Tess és Zane még békésen aludtak, úgyhogy vidáman lépdeltem le a lépcsőn a konyhába. Nem volt sok ötletem, és a hűtőbe nézve kénytelen voltam elismerni, hogy nem maradt már egy ebédre elegendő kaja. Ami volt, az ugyan tökéletes lett volna nasinak, de nem egy kiadós ebédnek. Morfondíroztam néhány másodpercig, de hamar beláttam, hogy Louistól megkapnám a magamét, ha az esküvőnk napján olyan köznapi dolgot művelnék, mint egy bevásárlás.
   Kivettem a konyhaszekrényből pár porcelán kistálkát, és igazságosan elosztottam az epret, ami mellesleg fogalmam sincs, hogy került a hűtőbe. A piciknek természetesen megmixeltem. Louiséra és a sajátomra kellő mennyiségű tejszínhabot nyomtam, és elővettem két poharat, amibe az eközben elkészített forró csokit töltöttem. Elégedetten szippantottam egyet a csodás illatokból, miközben tálcára pakoltam a kaját, és óvatosan a lépcső felé vettem az irányt.
   A csoki még túl forró lett volna a fogyasztáshoz, úgyhogy előbb a már a plüssmacijukat ölelgető babákhoz mentem be. Kanalanként beléjük diktáltam az mixelt epret, és az arckifejezésük láttán széles mosoly terült szét az arcomon. Láthatóan ízlett nekik.
   A torkomban dobogó szívvel léptem be a tálcán maradt ételekkel a hálószobánkba. Louis kinyitotta a szemét, ahogy meghallotta a lépteimet, és felém pislantott. Elmosolyodott, és felült, amikor mellé léptem.
 - Úgy látom, valaki elfelejtett bevásárolni - ugrattam, és próbáltam morcosnak tűnni, mintha haragudnék rá.
 - Hiszen tudom, hogy a feleségem a semmiből is csodát tud varázsolni - kacsintott rám, és engedelmesen figyelte, ahogy felkapok egy piros gyümölcsöt, és a forró csokiba mártva a szájába teszem. Csillogó szemei végig rajtam voltak. Megnyalta az ujjamat, ahogy a szájához tettem az epret, mire elmosolyodtam.
   Ezután ő következett. Közös erővel megetettük egymást, és vidáman mentünk át a másik szobába, hogy megnézzük, hogy vannak a picik. Louis le sem tagadhatta volna, mennyire odavan a lányáért. Ha csak meglátta, felderült az arca, és a szeme a szokásosnál is élénkebb lett. Ahogy a karjában tartotta, csak úgy sugárzott belőle a büszkeség. Könnyek szöktek a szemembe a meghatottságtól.
   Felnézett, és arca egyből aggódó lett.
 - Valami baj van, édes? - kérdezte lágyan.
 - Dehogyis, csak... annyira aranyosak vagytok..! - szipogtam, és közelebb léptem hozzá. - Annyira látszik rajtad, hogy boldog vagy. És ha ezen múlik, még száz gyereket is képes lennék szülni neked, csak lássalak téged boldognak...
 - Várj - tette vissza gyengéden Zane mellé a kislányt, és a derekamra tette a kezét. - Hiszen én még mindig attól féltem, hogy haragszol rám, amiért... ilyen fiatalon teherbe ejtettelek...
 - Fogd már be, te hülye! - szóltam rá boldogan. - Soha nem történt még jobb dolog velem!
   Az arcomat simogatva lépett még közelebb hozzám, hogy ajkaink egy hosszú, érzéki csókban forrhassanak össze.
 - Mindennél jobban szeretlek - suttogta. - A francba, ha tudnád, mennyire!
   Nem válaszoltam. Tudja ő.
 - Komolyan mondtad? - nézett rám újból.
 - Miért, te nem szeretnéd? - rágtam a szám szélét.
 - Semmit nem szeretnék ennyire, de úgy féltelek, Chlo! Várjunk még egy kis időt legalább, rendben? Előbb dőljön el, mennyire vagyok borzalmas apa, aztán.
 - Csodálatos apa vagy - ráztam a fejem mély meggyőződéssel, és ujjaimat barna tincseibe fúrtam. - Nem élt még nálad jobb. De természetesen még várunk, ameddig csak szeretnéd.
 - Piszok nagy mázlista vagyok - sóhajtotta boldogan. - Nekem van a legnagyszerűbb feleségem a világon.
 - Nem inkább annak a férfinak lesz, akihez Tessa hozzámegy majd egyszer..? - kérdeztem vigyorogva.
 - Talán igazad van - vont vállat. - De akkor is csak utánad.
   Felnevettem, és szorosan magamhoz öleltem. Jó érzés volt a karjait érezni a testem körül: az egyikkel a derekamnál, a másikkal a combomnál fogva húzott magához, és ilyenkor tudtam, hogy a világon senki és semmi nem bánthat.
 - Ugorj - motyogta a hajamba, én pedig engedelmesen a csípője köré fontam a lábaimat.
   Halványan érzékeltem, hogy feltépte a gyerekszoba ajtaját, majd berúgta mögöttünk. A szobánkba érve óvatosan az ágyra fektetett. Ahogy ajkaim az övéit érintették, megéreztem szapora levegővételét. Mintha az egész testem lángra lobbant volna. Fordítottam a helyzetünkön, hogy Louis feküdjön alul. Már jó ideje nem vagyok olyan félős, mint azelőtt. Lovaglóülésben a csípőjére ültem, mire felnyögött az érintkezéstől. A csípőmre helyezte a kezeit, és még közelebb húzott magához. Éreztem, hogy bokszere máris túl szűk neki. Elmosolyodtam azon, hogy pár mozdulatom is ezt a hatást éri el; felbátorodva tovább csókoltam. Elhúzódott tőlem, én pedig felnyögtem ajkai érintésének hiányától, de nem volt okom panaszra, mert azonnal a nyakamat kezdte csókolgatni. Apró puszikat és nyalintásokat hagyott rajta, mielőtt visszatért volna a számhoz. Gyengéden a hajamba markolt, és engem kényszerített a párnák közé.
 - Ismét túl vagy öltözve, babe - jegyezte meg, és szaporán szedte a levegőt, miközben hozzáértően eltávolította rólam a fölösleges textilt.
 - Te se panaszkodhatsz - pislantottam vágyakozón a bokszerére, mivel már csak az volt rajta. Felnevetett a megjegyzésemen.
   Tenyerével az oldalamat és a hátamat simogatta, amitől akaratlanul megremegtem. Még most is megijeszt, milyen hatást képes kiváltani a testemből alig pár másodperc alatt. Louis olyan nekem, mint valami drog, akiből akármennyit kaphatok, sosem lesz elég. Ajkai levándoroltak az államon, és a nyakamhoz értek, majd egyenesen tovább a melleimhez. Ujjaimat a hajába fúrtam, és folyamatosan nyöszörögve próbáltam nem mocorogni fölöslegesen.
 - Hű, mit szeretnél, Chloe? - néz fel rám villogó szemeivel, mikor a középpontomat kényeztetve megérzi, mennyire nedves vagyok odalent.
 - Téged - felelem nyöszörögve, ő pedig elvigyorodott, majd az éjjeliszekrény felé nyúlt, és előhúzott a felső fiókból egy óvszeres tasakot.
 - Hiába próbálom húzni az időt, mindig ezt hozod ki belőlem - mormolta, miközben kibontotta a kicsi csomagot. - Rögtön akarlak.
 - Ebből is látszik, mennyire könyörtelen vagyok - kacsintottam rá.
 - Az vagy - értett egyet, miközben fölém helyezkedett.
   A nevét kiáltottam, mikor a jól ismert, kellemesen feszítő érzés kerített hatalmába. Louis vad csípőmozgásával hajszolt tovább a csúcs felé. A férjem nevével az ajkamon élveztem el, és pár másodperccel később ő is követett engem.
   Louis kikászálódott mellőlem, hogy megszabadítsa magát a már fölösleges kondomtól. Mikor visszajött, a vállába fúrtam az arcomat, és egymást ölelve aludtunk el. Imádtam azzal a tudattal ébredni, hogy mostantól sosem lesz olyan, hogy nélküle kell ébrednem. Én nem fogok belehalni a bánatba, mint a szegény lány a mesében. Hiszen nekem itt van a hercegem, aki soha nem hagy el. Én nem vagyok döntésképtelen. Választottam, én igenis jól választottam. Ezt a tudatot pedig senki nem veheti el tőlem. És igenis érdemes élnem. Van egy fantasztikus kislányom és egy csodálatos férjem. Ennél többet nem kérhetek. És nem is fogok kérni. Soha.

2015. január 18., vasárnap

Verseny!

Sziasztok, kedves olvasóim!
Mint talán tudjátok, jelentkeztem az Issy Blogmagazin versenyére, ahol a legszebb fejléc és a legszebb blog kategóriába jelentkeztem is. Nos, nagyon sokat jelentene, ha azok, akik szerint szép a blogom fejléce, szavaznának rám az alábbi linken:
Ezerszer is köszönöm! :)

Puszi: Nessa

2015. január 15., csütörtök

2. évad, 1. fejezet: Végzetes félreértés

Chloe

Az esküvőt egy tökéletes helyen tartottuk meg. Mielőtt idejöttünk, fogalmam sem volt róla, hogy ez lesz az, de mikor rájöttem, nem tudtam többé letörölni a mosolyt az arcomról. Élénken élt még az emlékezetemben a nap, amikor Louissal és a többiekkel elmentünk arra a helyre az erdőben, a folyóparton, és ahol a hullócsillagokat figyelve azt kívántam, bár jobbá tehetném Louis életét.
   Most pedig itt vagyunk. Nem csak Louis, a bandatársai, a testvéreim és én, hanem mindenki, aki bármilyen módon kötődik Louishoz vagy hozzám. Kivéve persze Adele-t és Richardot. De azt hiszem, ezen lélekben már túltettem magamat. Leginkább csak az izgatott, hogyan fogok én apu karján átvonulni a hófehér szőnyegen, ami a fűre volt leterítve, a végénél pedig gyönyörűen kialakított, ideiglenes "oltár" állt. Már az összes vendég itt volt. Tekintetem találkozott a vendégekével, akik már mind helyet foglaltak a szőnyeg mellett helyet foglaló számtalan asztal mellett. Ott volt Louis mindegyik testvére, az anyukája és a nevelőapja, és Niall, Zayn, Liam, sőt, még Harry egész családja is, kiegészülve az összes ismerősünkkel és barátunkkal - ott volt Louise, Lux, Ashton, Calum, Luke és Michael, az én családom, mindenki, akit ismertem. Leigh, Jesy, Danielle, Sophia és Jade feltartott hüvelykujjal és fülig érő szájjal jelezték, hogy szuper leszek.
   Nem is beszélve a rajongókról. Az összes Directioner, aki Londonban élt - vagy majdnem az összes - eljött ma, hogy együtt ünnepeljenek velünk. Hátrébb, az asztalok mögött pár méterre toporogtak izgatottan, de szerencsére nem videóztak és nem fotóztak, mert nem jöhettek be úgy, hogy bármilyen kütyü is lett volna náluk. Ehhez maga Louis ragaszkodott. Rettentően hálás voltam neki érte.
   Apa mellém állt, és felém nyújtotta a karját. Sóhajtva fogadtam el, és ahogy felcsendült a zene, lassan megindultunk. Perrie tanácsa szerint mindenkire, aki mellett elhaladtam, félénk mosolyt villantottam, ezzel kifejezve tiszteletemet és hálámat irántuk. Jay, Fizzy és Lottie tekintetében könnyekre bukkantam, ahogy a legtöbb Directionerében is, de ahogy Harry mellett elhaladtam, még a nem létező önbizalmam is porba hullott, és lesütöttem a szememet, mert éreztem: ha megpróbálok rámosolyogni, vicsorgás lesz belőle.
   De a szívem mégis csak egyetlen személy miatt zakatolt. Nem volt nehéz kitalálni, ki az. Mielőtt odaértem volna Louis elé, nem tudtam elnyomni őszinte mosolyomat, mikor a saját családom tagjai mellett haladtam el. Liam karjai között fészkelt Tessa, érdeklődve figyelve, hogy mi történik körülötte. Liam volt a keresztapja, és amióta megkapta ezt a tisztséget, le sem teszi a kicsit. Nem is bánom, hiszen legalább Liam lelkesedése valamelyest pótolhatja azt az utálatot, amit a baba az apja egykori legjobb barátjától kap.
   De akkor sem hagyhatom itt hetekre, hogy nászútra menjek, s míg a kislányomról és a kisöcsémről mások gondoskodnak, én szórakozom. Megbeszéltem már ezt Louissal: ő is egyetértett velem. Majd egyszer, amikor lesz időnk, és semmilyen kötelezettség nem tart itt minket, kihasználjuk az adandó alkalmat, és elmegyünk egy fergeteges nászútra, de most biztosan nem. Ez így van rendjén.
   És így, hogy Harry bosszút esküdött, mindent egészen máshogy látok. Hiába tudom, hogy egy csecsemőt nem lenne képes bántani, már a gondolatától is irtózom annak, hogy hetekre itt hagyjam az alig egy hetes csöppséget. A kisebbik probléma, hogy rajtam kívül senki nem tudja szoptatni. A nagyobbik, hogy képtelen lennék magára hagyni egy ilyen védtelen teremtést. Úgy meg pláne, hogy tudom, Liam és a családom is minden fenntartás nélkül rábízná a picit Harryre, míg mi nem vagyunk otthon, elvégre ők még nem tudnak róla, hogy Harry pszichopata lesz.
   Fejemben begyakorolt, saját írású fogadalmam szavai visszhangoztak, miközben kecsesen, a Sophia által betanított módszereket alkalmazva raktam egyik lábamat a másik után. A gyomromban csapdosó lepkék egy pillanatra sem tartottak pihenőt, én pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy megfulladok a különleges, számomra szokatlan felépítésű öltözék szorításában.
   Tudtam, hogy amint megállok vőlegényem előtt, aggodalmamat a boldogság váltja majd fel. Így is történt. Szokásomhoz híven elvesztem a kék szemek sugarában, és fogalmam sem volt, hogy a pap mit mond. Tekintetem találkozott a tanúm, Sophia tekintetével, és Louis tanújáéval, Harryével is. Előbbi nem tudta leküzdeni előtörekvő könnyeit, az utóbbiéból pedig csak úgy sütött a harag, a megvetés, az undor és a sértettség. Nem tudom, Louis hogyan vette rá, hogy legyen a tanúnk, de eddig valóban nem tett egy rossz megjegyzést sem, szóval vőlegényem valami igen hatásos módszert alkalmazhatott annak érdekében, hogy a göndör férfi fogja vissza magát. Elismerésem...
 - Louis, elfogadod-e az itt megjelent Chloe West-et feleségedül? Fogadod-e, hogy mellette állsz majd egészségben, betegségben, jóban, rosszban?
 - Igen - vágta rá mosolyogva Louis. Elvesztem a mosolyában.
 - És te, Chloe, elfogadod-e Louis Tomlinsont férjedül? Ígéred, hogy mindig mellette állsz majd, bármi történjék is?
 - Halálom napjáig. Megígérem - feleltem halkan, mire Louis arcát beragyogta az öröm kifejezése.
   Kezeim akaratlanul is Louis kezei után nyúltak, ő pedig készséggel meleg, kissé érdes, mégis puha tenyerébe fogta ujjaimat.
 - Chloe - nézett rám áthatóan. - Fogalmam sincs, miért jutalmazott meg engem az isten azzal, hogy találkozhattam egy olyan lánnyal, mint amilyen te vagy. Mikor először megláttalak, még nem tudtam, mennyire nem tudok nélküled élni. Azt viszont azonnal elismertem, hogy egy lapon sem lehet téged említeni azokkal a lányokkal, akiket egész életem során ismertem. Százszor különlegesebb, csodálatosabb vagy náluk. Tisztában vagyok vele, hogy akár ezer évig élhetek, akkor sem érdemelhetem ki, hogy egy olyan nő a feleségem, mint te, de hidd el, Chlo, igyekezni fogok, hogy mind neked, mind a kislányunknak, Tessának is olyan tökéletesen boldog életet adjak, amilyet egy férj és apa csak tud. Ha valaha bánt valami, hidd el, megteszek én bármit, hogy ismét mosolyogni lássalak! Teljes szívemből szeretlek, akkor is, ha száz csatát is kell megvívnom, amíg végre örökre a karjaimban tarthatlak.
   Nem tudtam megszólalni. A lélegzetem is elállt szavai hallatán. Tudtam, hogy most én jövök. Elfelejtettem minden szót, amit megjegyeztem, hogy elmondhassam itt és most. Nem jutott eszembe, hogy kezdődik. Mégis beszélni kezdtem.
 - Louis - szedtem össze magam, és határoztam el, hogy szívből fogok beszélni, és azt fogom mondani, ami először eszembe jut, nem azt, amit megtanultam. Nem is volt választásom, tekintve, hogy a betanult szavak nyomtalanul eltűntek a fejemből. - Sosem mertem volna álmodni róla, hogy itt leszek veled. Annyi minden történt már velünk, amit sosem tudnék elfelejteni, mert amióta az életembe csöppentél, egy perc nyugtom sincs, de csak jó értelemben. Olyan szenvedélyt és boldogságot hoztál az életembe, amit nem lehet elégszer megköszönni. Talán voltak mélypontok, és sokszor összevesztünk, de visszanézve ezekre már tudom: ha a legkisebb vitában is máshogy fogalmazok meg valamit, ma nem lennénk itt mi ketten. A világ talán nem érti a szerelmünket, de én tudom, hogy még akkor is téged foglak szeretni, amikor már megöregedtem és megőszültem.
 - Akkor is te leszel a legdögösebb nő, akit ismerek - vigyorodott el ő, mire a közönség tapsolni és ujjongani kezdett. Az összegyűlt Directionerek már mindannyian az egereket itatták, és a meghívottak nagy része is. Apa a tenyerébe temette az arcát, hogy észrevétlenül törölje le a könnyeit. Elmosolyodtam.
   Louis az ujjamra húzta a gyűrűt, én pedig az övére a párját.
 - Ezennel férj és feleség vagytok! Megcsókolhatjátok egymást - jelentette ki az atya, mi pedig örömmel tettünk eleget a kérésének.
   Louis ajkai az enyémeken olyan érzést keltettek, mintha oda teremtették volna őket. Olyanok vagyunk így, mint a két egymáshoz passzoló kirakós darab - ujjai a tarkómat simogatják, másik kezével a derekamnál fogva magához húz, én pedig a nyaka köré fonom a karjaimat, és úgy csókolom, mintha soha nem akarnám elengedni. Hiszen így is van.
   Összességében azt gondolom, még sosem voltam ennyire boldog. Louissal kéz a kézben indultunk el az ideiglenesen felállított táncparkett felé.A zene elindult, ő pedig a karjait a derekamra helyezve olyan szorosan húzott magához, ahogy csak lehetett. Karjaimat a vállára tettem, és a zene ritmusára táncolni kezdtünk. Hirtelen úgy tűnt, mintha rajtunk kívül senki nem lenne itt. Most csak mi ketten voltunk a világon, és nem érdekelt senki sem, csak a férjem.
   Egészen addig, míg a szám le nem ment, és Luke felkért. Most még Louis sem vágott pofákat, mosolyogva engedte át a következő táncot a szőkésbarna hajú srácnak. Táncoltam még apuval, Zaynnel, Niall-lel és Liammel is... és Harryvel is. Szó nélkül állt meg mellettem, és nem volt hajlandó felkérni. Így, mikor kezdetét vette az újabb dal, én léptem mellé, és fogtam meg a kezét.
   Nem akartam most arra gondolni, hogy mit tett, vagy mit szándékozik tenni. Nem érdekel, mennyire gyűlöli a férjemet, a lányomat és engem. Nem akartam tudomásul venni, hogy köztünk mindennek vége. Én csak... azt akartam, hogy a kezem az ő óriási, érdes, meleg kezében lehessen, és a keze a derekamon. Nem tudtam a szememnek parancsolni. Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle. Lehet, hogy jobban szeret engem, mint Louis. De én Louist szeretem jobban. És ez nem egy verseny. Nem az alapján választok, hogy az én érdekeim mit diktálnak, hanem az alapján, hogy a szívem merre húz. Sokkal könnyebb lenne a lelkiismeretem, ha Harryt választom és Louissal szakítok. De abba belehaltam volna. Mert míg Harry hiányzik, amikor nincs velem, Louis nélkül csupán fél ember vagyok. Tessa és Louis nélkül pedig már csak harmadember, ami még rosszabbul hangzik.
 - Remélem, tudod, hogy még most is akármit megtennék érted - súgta a fülembe Harry, hogy csak én halljam.
 - Akkor tegyél le a bosszúdról.
 - Utána visszakaplak? - tudakolta.
 - Tudtommal Louis felesége vagyok. És eszem ágában sincs bárkivel is lenni rajta kívül.
   Az arca megkeményedett. Összeszorította a fogait.
 - Akkor nem teszek le a bosszúmról.
 - Mintha azt mondtad volna, hogy akármit megtennél értem! - fakadtam ki kétségbeesetten.
 - Akármit - vágta rá. - De csak akkor, ha megint az enyém leszel. Őszintén, mi nem tetszett abban az időszakban, amikor együtt voltunk? Miben voltam rosszabb, mint Louis, hogy őt választottad helyettem? Jobb volt az ágyban? Jobban csókolt? A rohadt életbe, áruld már el nekem, mit csesztem el akkor! Nem érdekel, hogy már nem csinálhatom vissza, akkor is tudnom kell!
 - Nem veled van a baj, Harry - suttogtam. - Te tökéletes voltál, és most is az vagy, akkor is, ha gyűlölsz. Olyan férfi vagy, akit én soha nem érdemelnék meg. Louist sem érdemlem meg, de valami isteni csoda folytán kölcsönösen egymásba szerettünk. Őt választottam, mert nem lett volna szívem magamhoz láncolni téged. Téged, aki szinte már túlvilágian jó vagy. Louis és én is, de leginkább én, önzőek vagyunk. Te viszont... nem ebbe a tökéletlen világba tartozol. Tudom jól, mennyire hülyén hangzik most ez, de már nem tudom magamban tartani, Harry.
   A zene elhallgatott, és én léptem volna el, hogy odébbálljak, de Harry gyengéden, mégis határozottan - azzal a szeretettel, ami mindig is csak úgy sütött a mozdulataiból, amikor hozzámért - visszatartott.
 - Maradj még - lehelte, és zöld szemeitől egyszerűen nem tudtam elszakítani a pillantásomat.
   Egy újabb keringő csendült fel, de Harry nem úgy nézett ki, mint aki egyáltalán felfogta, hogy valamilyen zene szól. Csak engem nézett. Fogalmam sem volt, mit érezhet. Sem az arcáról, sem a szeméből nem tudtam kiolvasni semmit. Sóhajtva helyeztem a vállára a kezemet, hogy táncolni kezdjünk.
 - Nem vagyok tökéletes - mondta halkan. - Nem gyűlöllek. És nem te nem érdemelsz meg engem, hanem pont én nem érdemellek meg téged. Mégis képes lettem volna egy életre magamhoz láncolni, mert igenis önző vagyok, akármit gondolsz is rólam. És legfőképp, nem hangzik hülyén, amiket mondasz...
 - Hagyd abba - könyörögtem elkeseredve, mert minden egyes szavával egyre inkább erőt vett rajtam a csüggedés. Akkor nem tudtam, mi ez az érzés, de évekkel, évtizedekkel később már biztosan tudtam, és be is mertem vallani, ki mertem mondani: azért érzek csüggedtséget és magányt, mert abban a pillanatban a tudatalattim már rájött, hogy rosszul döntöttem. Nem Louist kellett volna választanom. Hanem Harryt. Egyedül Harryt...
   Félreértette. Elengedett, és láttam, ahogy ökölbe szorítja a kezét.
 - Láthatóan unod a dumáimat - vigyorodott el keserűen. - Nem zavarlak tovább, hercegnő. Ja, és gratulálok az esküvőhöz! - indult el botladozva, le a táncparkettről, nem törődve azzal, hány táncoló párnak ütközik neki.
 - Hova mész? - kiáltottam utána, borzasztóan szomorúan, ugyanis ahogy Harry kezei már nem tartottak szorosan, a térdeim remegni kezdtek, és kicsit olyan érzésem volt, mintha valaki kést forgatna bennem.
 - Inni - ordította vissza őrjöngve. - És szerzek magamnak egy ringyót, aki eltereli a figyelmemet. Nem is, inkább kettőt - tette hozzá undorodva, mintegy mellékesen, mintha a kedvező időjárás milyenségét állapítaná meg.
 - Harry... - akartam kiáltani, de rájöttem, hogy a hangomból már csak egy halk, remegő nyüszítés maradt.
   Gondolatok százai férkőztek a fejembe, de mindegyik olyan rohadt elkeserítő és reménytelen volt, hogy éreztem, valamit nekem is kezdenem kéne magammal. A süteményektől és italoktól roskadozó asztalokhoz mentem, és, bár nem sokat értettem az alkoholhoz, rögtön a számomra normál esetben legelrettentőbb kinézetű italt választottam ki. Nem is láttam a címkéjét, csak megérzésre döntöttem. Legszívesebben rögtön meghúztam volna, de ügyelve menyasszonyi udvariasságom megtartására, választottam magamnak egy talpaspoharat, és teletöltöttem a csípősen bűzló, színtelen anyaggal.
   Úgy éreztem, mintha szétmarná a nyelőcsövemet és a szájüregemet, és éreztem, hogy az ajakfényemet is pillanatok alatt megsemmisíti, de nem érdekelt. Éreztem, ahogy a bőröm mintha bizseregni kezdene, és olyan volt, mintha valaki tábortüzet gyújtott volna a gyomromban. Kezeimmel az asztal szélére támaszkodtam, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne hányjam el magam, amikor Louis megjelent mellettem.
 - Jól vagy? - tudakolta aggódva. Imádtam a hangját, most mégis felfordult tőle a gyomrom. Vagy lehet, hogy csak a vodkától? Már nem volt erőm gondolkodni ezen, és nem is lett volna értelme. - Láttam, hogy Harry elrohant. Anne próbált beszélni vele, hogy mi baja, de Harry egyszerűen kikerülte és faképnél hagyta. Mit mondott neked? - Valamiért úgy éreztem, mintha Louis számon akarná rajtam kérni, hogy egyáltalán miért állok szóba Harryvel. A hangja követelőzőnek hangzott.
 - Hagyjuk a fenébe - legyintettem fújtatva, és visszafordultam az asztalhoz, hogy töltsek magamnak még egy pohár piát.
 - Chloe, te... iszol? - fintorodott el rémülten Louis. - Azt hittem, ezt csak én csinálom, mikor el akarom terelni a gondolataim! Kicsim, mi baj van?
 - Semmi baj nem lenne, ha nem piszkálnál - nevettem rá gúnyosan, és éreztem, hogy megszédülök és megtántorodok. Louis persze elkapott, és segített, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. A tetves esküvői ruhában szinte megfulladtam. A fenébe már, mit keres rajtam ez a rakás szar?!
 - Épp meg akartam kérdezni, hogy idehozzam-e Tessát, de lehet, hogy most nem kéne - vakarta a fejét Lou.
 - Miért nem? - néztem rá kikerekedett szemekkel. Remegő kezeim közül félő volt, hogy kicsúszik a vodkásüveg és a pohár.
 - Fejezd be, Ann! - szólt rám, és határozottan kivette a kezemből mindkettőt, és az asztal másik felére tette, ahol nem érhettem el.
 - Add vissza azt a rohadt piát! - követeltem fennhangon, és nyúltam volna utána, de megragadta a karomat.
 - Figyelj - simított végig ujjaival az arcomon, mire borzongás járt végig a testemen; akármennyire gyűlöltem most magamat, Louis érintése még így is ezt hozta ki belőlem. - Tudom, hogy fáradt vagy, és felzaklatott Harry. Gondolom, a bosszújával. Ki fogok találni valamit, rendben? Megoldom ezt. Meggyőzöm, hogy hagyjon bennünket békén.
 - Ne! - kiáltottam fel. Nem érdekelt, hogy több vendég is értetlenül felénk nézett. - Megérdemlem, amit művelni akar.
 - Tessék?! - nézett rám kikerekedett szemekkel.
 - Tudom, hogy Tessa életének megkeserítésén keresztül akarja elérni, hogy mi érezzük magunkat szarul. De még így is megértem... és megérdemlem, Louis.
 - Ezt nem mondhatod komolyan!
 - Pedig de. Add vissza azt az üveget! - kértem újból.
 - Hazaviszlek - rázta a fejét, figyelmen kívül hagyva a kérésemet.
   Ahogy a derekamra tette a kezét, és maga után húzott, éreztem, hogy nincs esélyem küzdeni ellene. Minek küzdjek? Mostantól akármit teszek, Louis velem marad. Nem tudom lerázni magamról, és nem is tehetem meg. Mi történne akkor Tessával? Kárba veszne az egész esküvő és a gyönyörű fogadalmaink is, és az egész ország rajtunk, de leginkább Louison röhögne, ha elhagynám. Nem Harryvel kéne törődnöm. Hanem a családommal - akik megmaradtak. Apával, a nagyszüleimmel, Lilyvel, Luke-kal, Zane-nel, Louissal és Tessával.
   De még ezek a gondolatmenetek sem segítettek a magányomon. Rohadt egyedül éreztem magam, annyira, mint még soha.
   Hol lehet most Harry..?

2015. január 7., szerda

2. évad, prológus: Te teszel erőssé

Chloe

Próbáltam mosolyogni, ahogy barátnőim már sokadszorra kérték, de valamiért nem sikerült igazán. Nem azért, mert nem voltam boldog - ellenkezőleg, ez volt életem legboldogabb napja, azután persze, hogy a kislányom, Tessa Isabella Tomlinson megszületett. Ma végre feleségül mehetek ahhoz a férfihoz, aki már öt évvel ezelőtt elrabolta a szívemet, de csak nagyjából egy éve ismertem meg személyesen is, és azóta a szívem csak érte dobog. Sokan mondják, hogy ez nem lehet szerelem: hogy egy év ismeretség után, ráadásul ilyen fiatalon - végül is én még nagykorú sem vagyok - nem szabadna elköteleznünk magunkat. Ugyanakkor ott vannak azok is - és nekik van igazuk szerintem -, akik azt mondják, a kor nem számít, az együtt töltött idő pedig végképp nem, elvégre ki mondja meg, hogy két ember mikor szeret egymásba olyannyira, hogy elhatározzák: együtt fogják leélni az életüket..? Tanúsíthatom, hogy létezik szerelem első látásra, és ezzel a legtöbben, akik jelenleg is boldog házasságban élnek, egyetértenek. Kit érdekel az emberek ítélkezése, ha végre előttem áll a visszautasíthatatlan lehetőség, hogy tökéletesen boldog legyek azzal az emberrel, akivel fiatal tinédzser korom óta folyvást elképzeltem az életemet.
   Mégis a gondolatra, hogy nemsokára ki kell lépnem vőlegényem, a One Direction tagjai és a saját családom, az összes barátunk és ismerősünk és rokonunk elé, hogy kimondjam az igent és fogadalmat tegyek, remegni kezdtek a tagjaim. Louis és a srácok már mindent tökéletesen megszerveztek - szerelmem elmondása szerint őt is Tessa születésének napján vonták csak be a szervezésbe, hogy legalább az érintett felek egyike tudjon valamit is az ünnepélyről. Mégsem tudtam megnyugodni. Barátnőim, Perrie, Sophia, Leigh, Jade, Jesy, Danielle és testvérem, Lily körülöttem sündörögtek. Félnővérem, Adele és a bátyám, Richard nem jöttek el az esküvőmre, hiszen már rég Glasgow-ban vannak. Richard legalább küldött tegnap egy üzenetet. Könnybe lábad a szemem, ahogy felidézem a két rövidke sort: Szívből sajnálom, hogy nem lehetünk ott veled a nagy napon. Gratulálunk a picihez, Chlo, fantasztikus lány vagy! xx R Ennyi. Ennyit írt a tulajdon bátyám az unokahúga születéséről és arról, hogy a húgának ma van az esküvője. Adele, a féltestvérem pedig még ennyit sem. Elhessegettem a gondolatot, mert a lányok máris szólongatni kezdtek, hogy nem szabad szomorúnak lennem, mert ez az én napom, és minden tökéletes lesz, pont, ahogy lennie kell.
 - Chloe, hiszen te reszketsz! - ölelt magához Jade. Selymes hajzuhataga végigsimított a vállaimon, és cseresznyés illata az orromba kúszott, mire akaratlanul is elmosolyodtam. - Mi a baj?
 - Zane és Tess hogy vannak? - kérdeztem, az elmúlt öt percben immár harmadszor, ha jól számolok.
 - Tökéletesen. Liam és apukád a felelős ügyeletesek - vágta rá Sophia, és felemelte a karjaimat, hogy egy kis élet kússzon a végtagjaimba. - Hozzá kéne látnunk. Három óra van a szertartás kezdetéig.
   Gombóc gyűrődött a torkomba a kijelentésére, de igyekeztem inkább arra koncentrálni, hogy Perrie megkért, bújjak már ki a ruháimból, mert fel kéne vennem a ruhakölteményemet.
   Külön szabót kértek fel rá, hogy elkészítse nekem ezt a ruhát, és bár nem először látom, most is leesett az állam, annyira gyönyörűnek találtam. Szinte vakítóan fehér volt, hosszú, apró és csillogó ezüstrózsákkal teleszórva. Uszálya legalább másfél méteres lehetett, és nem akartam arra gondolni, mennyibe kerülhetett. Természetesen Louis fizette ki, bár ő maga még nem is látta a ruhakölteményt, ami nagy szerencse, elvégre hagyomány, hogy a vőlegény sem a ruhát, sem a menyasszonyt nem láthatja az esküvő előtti napon, egészen a szertartás kezdetéig. A ruhához fátyol is tartozott, ami, ha előrehajtottuk, egészen a combom közepéig leért. Nem találtam szavakat a ruha tökéletes gyönyörűségére, de nem is volt rá szükség. A menyasszonyok általános izgulásával bújtam ki átlagos ruháimból - farmer volt rajtam és egy fehér, a mellrésznél bő top. Ötletem sem volt, hogyan fogom én felvenni ezt a ruhakölteményt. Azt sem tudtam, hogy vegyem a kezembe..! Talán éppen ezért voltak itt a lányok velem, mert ők olyan hozzáértéssel és magabiztossággal, ugyanakkor hihetetlenül óvatosan kapták kézbe az öltözéket, mintha nap mint nap ilyenekkel foglalkoznának. Mondanom sem kell, rettenetesen vigyáztak arra, hogy ne koszolják össze vagy ne szakítsák el, és erőfeszítéseik sikerrel jártak, mert a ruha teljes pompájában és tökéletességében került fel rám.
   Jesy és Leigh nem engedték, hogy megnézzem magamat az egész alakos tükörben, helyette leültettek egy székre, és megálltak előttem. Egyszerre heten kezdték el elkészíteni a frizurámat. Mind a hetüknek számtalan ötlete volt, hogy milyen legyen, de már előzetesen döntésre jutottak, és csak amolyan zsörtölődésszerűen sorolták, hogy milyen lehetett volna a hajam, ha nem emellett döntenek a legtöbben.
   Még mindig nem kaptam engedélyt a tükörbenézésre, és a lányok elkezdték megcsinálni a sminkemet. Lily csak állt, és tátott szájjal figyelte. Ő nem értett ezekhez különösebben, egyrészt talán azért, mert alig tizenöt évesen ilyesféle tudásra egy lánynak még nincs szüksége, másrészt azért, mert Lily smink nélkül is olyan gyönyörű volt, mint más lányok nyolc tonna sminkkel. Nem tudom, hogy a testvéri elfogultság mondatja ezt velem, vagy más, mindenesetre meggyőződésem, hogy ő úgy tökéletes, ahogy van: smink nélkül.
 - Lányok, kérlek, ne vigyétek túlzásba! - nyüszítettem, mikor éreztem, hogy immár negyedszer kezdik szempillaspirálos kezelés alá venni a szempilláimat.
 - Chloe, ezt bízd ránk! - emelte fel az ujját Danielle. Csak néhány hónapja ismertem meg, de nagyon közel áll a szívemhez, és imádni való lány.
 - Tudjuk, hogy te smink nélkül is tökéletesebb vagy, mint mi három óra intenzív sminkkezelés után, de azért nem árt kihasználni az arcod szépségében rejlő előnyöket - ecsetelte Perrie, és nem hagyott időt, hogy kifejtsem élénk tiltakozásomat. - Már akkor is lélegzetelállító vagy, ha csak felteszel egy kis szemhéjfestéket; mi csupán kíváncsiak vagyunk, milyen arcot vág majd a násznép, ha megpillant tökéletesre kisminkelve!
 - Eltúlozzátok a bókolást, csajok - vetettem a szemükre, de közben túlcsordult a szívemben a hála és a szeretet irántuk. - Tudom, hogy azért mondjátok, hogy megjöjjön az önbizalmam, elvégre ma én vagyok a menyasszony, és nekem kell tökéletesnek lennem... De nyugodtan beismerhetitek, hogy teljesen átlagos arcom van.
 - Az átlagosnál fényévekkel szebb - ellenkezett Perrie, és csücsörítve kért, hogy tegyem, amit ő csinál. Csücsörítettem, mire egy leheletnyi vaníliaízű és -illatú szájfényt kent az ajkaimra. Szólásra nyitottam a számat, de a kék szemű szőkeség pillantása arra késztetett, hogy csendben tűrjem, ahogy kisminkelnek.
   Mikor már úgy éreztem, hogy elhányom magam az arcomat érő púderpamacsoktól és különböző szépítőszerektől, befejezték.
 - Na, most már tükörbe nézhetek? - kérdeztem félve, ugyanakkor izgatottan, hogy milyen lett.
 - Hm - mormolta eltűnődve Soph. - Szerinted, Pezz?
 - Lenyűgöző - véleményezte a lány, és a húgomra pillantott. - Szerinted, Li?
 - Én... nem találok szavakat  - hadarta a lány. - Meseszép vagy, Chloe, komolyan! Te vagy a leggyönyörűbb, akit láttam, mióta a srácok először összejöttek Danielle-lel, Perrie-vel vagy Sophiával!
 - Mindig elfelejtem, hogy a világ legnagyobb Directionerével állok szemben - csóválta a fejét sóhajtva Perrie, mielőtt elnevette magát.
 - Csakis utánam a legnagyobb! - szóltam közbe vigyorogva, mire kitört a nevetés. És egy testvéri vita is kitörni készült, de Jesy még azelőtt elsimította a kedélyeket, hogy igazán szükség lett volna rá.
 - Ne feledjétek el, ma mindenben a menyasszonynak van igaza! - emelete fel az ujját Jess.
   Lily duzzogva összefonta a karját maga előtt, és cinkos pillantást küldött felém. Annyira nevettem, hogy majdnem kicsordult a könnyem, de a lányok még erre is felkészültek, mert a sminkem vízálló volt. Ennek ellenére egy emberként ripakodtak rám, mikor a szememhez akartam nyúlni, hogy megtöröljem.
 - De komolyan, tükörbe nézhetek már? - nyavalyogtam türelmetlenül.
 - Hát hogyne, de előbb elhelyezkedünk, hogy jól lássuk az arckifejezésedet. Csukd be a szemed! - parancsolt rám Sophia, és én engedelmeskedtem. Bármit megtettem volna, hogy végre láthassam magam.
   A lányok felsegítettek, és megérzésem szerint a magas, gyönyörűen kifaragott keretű tükör elő vezettek. A hangokból ítélve mindannyian körém gyűltek, hogy ne maradjanak le az arckifejezésemről, ha végre megnézem magam.
 - Kinyithatod! - adott engedélyt Jade, én pedig megborzongtam az izgalomtól, ahogy felemeltem a szemhéjaimat.
   A tükörben álló nőt nem ismertem. Soha nem láttam még. A fenséges ruhaköltemény egyértelműen úgy volt megtervezve, amilyennek lennie kellett: a túl lapos testrészeimet kitöltötte, még a túl telteket laposabbnak tüntette fel. A csillogó, aprócska ezüstrózsát formázó rózsák elérték, hogy úgy tűnjön, mintha az egész testem dicsfényben fürdene. Az arc pedig... egyértelműen valaki másé volt. Az alapozó az összes látható bőrhibámat eltakarta, az ajkaim teltebbnek és puhábbnak tűntek a különleges, el sem tudom képzelni, mennyire drága szájfénytől. A sminkréteg egyértelműen kihangsúlyozta az arcszerkezetem előnyeit, a hátrányokat pedig elkendőzte.
   Furcsán tökéletesen néztem ki. A lányok harsány nevetései és kurjongatásai egyértelműen jelezték, hogy meg vannak elégedve. Utolsó simításként finom gyümölcsillatú parfümöt fújtak a nyakamra, a kulcscsontomra és a csuklóimra. Figyelmüket ezután már nem én kötöttem le, hanem az, hogy Lilyt, Perrie-t és Sophiát tökéletesre varázsolják - elvégre ők voltak a koszorúslányaim. Mindhárman az én ezüstrózsáim színében és csillogásában pompázó, teljesen ezüstszínű egybe ruhát kaptak, ami tökéletesen kiemelte mind Sophia tökéletes alakját, mind Perrie ezúttal épp ezüstszőke haját, mind pedig Lily visszafogott szépségét. Az ő sminkjük és hajuk passzolt az enyémhez, csak szerintem ők sokkal gyönyörűbbek voltak, mint én.
   Valaki kopogott. Felkaptam a fejemet, majd ijedten a tükörbe néztem, hogy nem ziláltam-e szét a hajamat, de szerencsére Perrie és Sophia elég hajlakkal rögzítették ahhoz, hogy ez egy atomrobbanás esetén se történhessen meg.
 - Harry az - mondta Danielle, aki ajtót nyitott. - Négyszemközt szeretne beszélni veled, Chloe.
   Társnőim összenéztek. Mindannyian tudtak arról az incidensről, amikor már Louis menyasszonya voltam, és mégis csókolóztam Harryvel. Ugyanakkor Tessa születésének napját leszámítva hónapokkal ezelőtt láttam utoljára. Amikor megszültem Tessát, megjelent ő is a srácokkal együtt az ágyam mellett, és még a karjába is vette a kisbabát. Úgy láttam, egy halvány mosoly fut át az arcán, mikor a kisbabára nézett, de nem tudtam kiolvasni, milyen érzelemnek köszönhetően. De hiányzott Harry. Senkinek, még magamnak sem mertem volna bevallani, mennyire hiányzott. Ugyanakkor féltem is tőle. Mit fog a fejemhez vágni, amivel összerombolja a boldogságomat az esküvőm napján? Mit fog tenni, amivel talán mindent tönkretehet? Mit fog reagálni arra, hogy Louishoz megyek hozzá, mikor ő, Harry is szeret engem, és én is szerettem - talán még most is szeretem - őt..? Mi lesz az, amivel minden önbizalmamat összetöri?
   Miért gondolok ilyesmire?, feddtem meg magamat. Hiszen ő Harry, az én Harrym. Göndör fürtjeivel és gödröcskés mosolyával ez a férfi mindig is a legjobb barátom lesz, akkor is, ha ő már nem érez így.
 - Engedd be, Dan - kértem, mire a többiek halálra válva pislogtak rám.
 - Chloe! - szólt rám megrökönyödve Perrie. - Emlékszel, hogy...
 - Igen, emlékszem, Pezz! - csattantam fel. - Akármit csinált is, Harry a legjobb barátom, és nem fog megerőszakolni, ha kettesben hagytok vele, én pedig nem fogok az esküvőm napján más férfival csókolózni! Nem adom rá becsületszavamat, mert fölösleges. Ismertek már ennyire, vagy nem? - néztem rájuk szúrósan.
 - De - hajtotta le a fejét Sophia. - Gyertek, lányok!
   Figyeltem, ahogy ők kimennek, Harry pedig belép az ajtón. Torkomban dobogó szívem mintha megállt volna egy pillanatra. Nem tudtam tenni ellene, hogy ilyen hatással volt rám, még ennyi idő után is. Igaz, az érzéseim már csillapodnak, de mégis gyorsabban kapkodtam a levegőt, mikor megláttam őt.
   Valamivel jobban nézett ki, mint mikor legutóbb láttam, de lehet, hogy ezt csak azért hittem így, mert akkor alig láttam valamit a kimerültségtől, vagy mert most öltönyben és fekete kalapban feszített. Fekete ingén csak a legalsó három gombot gombolta be, belátást engedve ezzel tökéletes mellkasára és az azt borító tetoválásokra. Elkaptam a tekintetemet. Ő pedig valószínűleg észrevette, mert épp az arcomat fürkészte. Tekintete mintha ködösebb lett volna, mint általában. Ivott, villant a fejembe a borzasztó gondolat, de nem szóltam érte. Hát persze, hogy ivott. Miért ne inna? Ha ezért is felelősségre vonom, a fejemhez vágja, hogy azért iszik, hogy elterelje a gondolatait és a fájdalmát, akkor pedig valószínűleg elsüllyednék szégyenemben - gyönyörű esküvői ruhámmal és óriási műgonddal kisminkelt arcommal együtt.
 - Gyönyörű vagy - tört fel belőle őszintén, és nem úgy nézett ki, mint aki csak hiteget.
 - A lányok kitettek magukért - sütöttem le a szememet, halványan elmosolyodva, ahogy eszembe jutott a buzgalmuk. Voltak percek, mikor úgy éreztem, ők izgatottabbak, mint én; nem mintha igazából ez lehetséges lenne.
 - Nem - rázta meg a fejét. - Te smink és észveszejtő ruhák nélkül is csodálatos vagy.
 - Harry - mondtam halkan, pedig már a számon volt egy 'köszönöm'.
 - Mi baj? Nem dicsérhetlek meg? - mosolyodott el gúnyosan. - Talán a dicséreteimre Tomlinson nem lesz féltékeny. Bár, ki tudja?
 - Fejezd be, légy szíves! - Éreztem, hogy könnyek lepik el a szememet, és vitézül küzdöttem, hogy ne sírjam el magamat. A smink talán vízálló, de egy menyasszony az esküvője napján csakis az örömtől sírhat. Hangomat nem járta át harag. Csak a mindent elsöprő bűntudat. Pedig nem értem, miért kell a lelkiismeretem ellen küzdenem. Ha Harryt választom, most Louist kéne itt látnom így, elkeseredve, reményvesztetten.
 - Tökéletes pár lettünk volna, remélem, tudod - nézett rám átható, közömbösnek tűnő tekintetével.
 - Hát ezért jöttél ide pont most? - néztem rá, immár dühösen. - Hogy megríkass az esküvőm napján? A napon, aminek tökéletesnek kéne lennie..? - Még mondtam volna sok mindent, de a kezét felemelve megállított.
 - Szóval azt hiszed, tönkretenni jöttem a nagy napodat - mosolyodott el. - Való igaz. Nem tévedsz, Chlo.
 - Kérlek, Harry, ne csináld!
 - Szerelem - folytatta, a kérésemet figyelmen kívül hagyva. - Tényleg egy átkozott dolog. Igen, ez egy átok, ugyanis ha te hívsz, én jönni fogok. Ha marasztalsz, maradni. Ha hinnem kell, akkor hinni. Te mit tennél meg értem, Chlo? - Bármit, akartam kiáltani, de nem hagyott rá lehetőséget. - Ugyan, tudjuk, hogy sosem hagynád el értem a gyerekedet és a vőlegényedet. Vagyis most már majdnem a férjedet. Mindegy. Azért jöttem, hogy elmondjam, nem hagyom ennyiben.
 - Micsodát? - kérdeztem, és a szám enyhén tátva maradt, miután kiejtettem a szavakat. Éreztem, hogy a térdeim remegni kezdenek a félelemtől.
 - Megbosszulom, amit műveltél velem, Chloe - villantotta rám gunyoros, dühös, ugyanakkor a maga módján még mindig elbűvölő mosolyát.
 - Tessék? - Éreztem, hogy elsápadok. Ez csakis egy rossz álom lehet.
 - Mielőtt találkoztam veled, senkinek nem hagytam, hogy befolyásoljon. Elvettem, ami kellett, aztán pedig ott hagytam az illetőt a francba, hogy ne tudjam megszeretni, hogy ne tudjon irányítani az érzéseimnél fogva. Te más voltál. Tőled nem tudtam szabadulni, bármennyire is szerettem volna. Soha nem tudtam másra gondolni, csak rád. Úgy éreztem, végre van valaki, akiért érdemes élnem, valaki, aki nem fog kihasználni, valaki, akinek nem fogom megbánni, hogy megengedtem, hogy a közelembe férkőzzön és a rabjává tegyen. Fogalmad sincs róla, milyen érzés volt, hogy ezek után mégsem engem választottál. Ne, ne mondd, hogy nem volt más választásod, mert igenis volt. Persze, miután Tessa megfogant, már nemigen, elvégre azt mégsem kérhettem tőled, hogy elvetesd a kisbabádat, de, ha igazán szerettél volna engem, akkor, ahogy Louis letérdel eléd, az arcába vághattad volna a tetves gyűrűjét ahelyett, hogy igent mondtál neki, a kurva életbe! - Harry megtántorodott a haragtól, ami tisztán kihallatszott a hangjából és az egész testéből is csak úgy sütött. Ösztönösen tettem felé egy lépést, de megtorpantam. Megtámaszkodott az ajtófélfában, és visszanyerte az egyensúlyát. Csak imádkozni mertem, hogy a többiek nem hallották meg, ahogy felemelte a hangját az imént. - De semmi baj, édes. Beletörődtem. Nem mondom, hogy már nem kellesz nekem, de kitaláltam egy jobb ötletet.
 - Harry... - Semmi mást nem tudtam kinyögni. A szavak a torkomon akadtak, de ismét nem volt alkalmam összeszedni magam, hogy végre mondjak valamit, ugyanis ismét beszédbe fogott.
 - A lányodat fogom az ujjaim köré csavarni - jelentette ki szenvtelenül. - Olyan boldog lesz mellettem, amilyen te sosem voltál, drága. Aztán pedig végignézheted, ahogy összetöröm és tönkreteszem őt! - Harry mellkasából dühödt, önelégült nevetés tört fel, én pedig úgy éreztem, mintha valaki több tonnányi súlyt aggatott volna a vállaimra. - De te csak ne aggódj emiatt, kicsim - nyújtotta ki felém a karját, hogy ujjaival gyengéden végigsimítson a hajamon. - Hiszen ma esküvőd lesz, és tökéletesen boldognak kell lenned, emlékszel? - Mosolygott rám álságosan, én pedig erőm végső maradékával kinyúltam, hogy lekeverjek neki egyet, de megragadta a csuklómat. - Ejnye, Chloe, az erőlködéstől még a végén elszakad a gyönyörű ruhád! - sziszegte érzéktelenül, és elengedett, majd kiviharzott a szobából.
   Ajkaim megremegtek az előtörő, könny nélküli zokogástól. Hisztinek is lehet nevezni, ha úgy tetszik. Nem akartam gyengének tűnni. Nem akartam, hogy ennyire fájjon. De a legrosszabb mégsem ez volt. Hanem az, hogy fogalmam sincs, valójában mit szeretnék. Mi az, ami boldoggá tenne.
 - Louis - mondtam hangosan, még mindig remegő hangon és sírással küszködve. - Louis! - ismételtem csökönyösen, és a könnyfátyol miatt csak halványan érzékeltem, ahogy a lányok visszajönnek a szobába.
 - Chloe, mi a baj? - kérdezte feldúltan Perrie, és kinézett az ajtón, gondolom, hogy utolérje, és felelősségre vonja Harryt, de ő már messze járhatott, mert a szőke lány visszafordult hozzám, és letérdelt mellém.
   Akkor vettem észre, hogy térdelek. Fel sem tűnt, hogy a lábaim mikor mondták fel a szolgálatot. A lányok megkönnyebbült arckifejezéséből ítélve a ruha nem lett piszkos és nem is szakadt el sehol, de ez nem változtatott a tényen, hogy összetörtem. Továbbra is Louis nevét ismételgettem, hol suttogva, hol kiabálva, Perrie, Sophia és a többiek pedig tanácstalanul próbáltak megnyugtatni.
 - Muszáj szólni Louisnak! - sóhajtott Danielle, miközben végre felállítottak a padlóról, és leültettek a kanapéra.
 - Balszerencsét hoz, ha a vőlegény látja a... - akadékoskodott Perrie.
 - Nézz már rá, Pezz! - mutatott felém Sophia aggódva. - Kit érdekel a hagyomány?
 - Chloe, mit mondott neked Harry? Mit csinált veled?! - rázta a vállamat finoman Leigh, de megráztam a fejemet.
   Ez nem olyan dolog, amit elmondhatnék a barátnőimnek. Szívből szeretem őket, és tökéletesen megbízom bennük, pont annyira, mint Lilyben, de ez... Ezt még önmagamnak sem bírtam bevallani, nemhogy másoknak beismerni..!
   Felnéztem, hogy lássam, ahogy Lili elszalad. Nem egészen egy perc múlva érkezett vissza, nem egyedül. Mögötte Louis törtetett be a helyiségbe, arcán mérhetetlen aggódás. Odajött hozzám, letérdelt elém, és a kezei közé fogta arcom, nem törődvén Perrie és Jade siránkozásával, hogy esetleg elkenheti így a sminkemet.
 - Lányok, kérlek, hagyjatok magunkra, rendben? - nézett rájuk futólag, de azonnal vissza is fordult felém, hogy kék szemeivel szinte átfúrja a bőrömet. Mindig ezt csinálta. Bizseregni kezdett az arcom a pillantásától.
   Tették, amit kért. Kezeimet Louis az arcomon pihenő kezeire tettem, hogy megszoríthassam őket.
 - Mi baj van, Annie? - Az utóbbi hónapokban vált szokásává, hogy amikor nagyon aggódik értem, a második nevemen szólít. Olyan jólesett az ő ajkáról hallani a nevemet..!
 - Harry - nyögtem, próbálván összeszedni kusza gondolataimat. Nehezen ment. - Azt mondta, bosszút fog állni Tessán.... Miattam, Louis! És...
 - Nem miattad - vágott közbe lágyan, olyan halkan, hogy először azt hittem, rosszul hallottam. - Miattam van. Én mondtam meg neki, hogy amikor még vele jártál, és egy éjjel melltartóban jöttél le a konyhába, megcsókoltalak...
 - Te... Te tudtál erről, és nem mondtad el? - meredtem rá kikerekedett szemekkel. Számtalan kérdés ötlött fel a fejemben szavai hallatára, de ez volt a legelső, amire hallani akartam a válaszát.
 - Miért zaklattalak volna fel? Végre boldog voltál egy kicsit, és nem akartam, hogy felizgasd magad, elvégre terhes voltál, és...
 - Louis! - néztem rá elkeseredetten. - Ezt nem hiszem el!
   Persze, tudtam, hogy igazat beszél, mert ha a hangja nem árulta volna el kétségbeesését, hát megtették volna helyette a szemei. Ez a kék, gyönyörű szempár, amit úgy szeretek.
 - Ann, légy szíves, értsd meg, nem tehettem mást! A fenébe már, el akartam mondani, nem akartam, hogy így tudd meg, a rohadt életbe! - Szitkozódva felállt, és láthatóan nem rám volt dühös, hanem magára vagy fogalmam sincs, kire. Két kézzel a hajába túrt, ahogy mindig tette, mikor dühös vagy feldúlt volt.
 - Lou - nyújtottam felé a kezem, és bátorítóan megszorítottam a karját. - Nem haragszom, csak... annyira meglepődtem, és nem vagyok képes gondolkodni, hiszen minden olyan hirtelen jött, és pont ma, és úgy... a földbe döngölt, tényleg. De nem akarom, hogy ma erre kelljen gondolnunk. Persze, nyilván fogunk rá gondolni, de ne hagyjuk, hogy Harry csessze el életünk legszebb napját, rendben..?
 - Rendben van - mosolyodott el, és ismét két keze közé fogta arcomat, hogy lágy csókot leheljen ajkaimra. - Ha nincs más, akkor távoznék. A lányok már most égnek a türelmetlenségtől, hogy kijavíthassák a sminkedet, amit az imént csesztem szét.
   Elnevettem magam. Mindig ezt tette velem. Akár a legapróbb, legártatlanabb megjegyzése hallatán is csorgott a könnyem a nevetéstől. Ő pedig velem nevetett. Ő, akit teljes szívemből szeretek, és akivel ettől a naptól fogva soha nem kell elengednünk egymás kezét.