Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2015. november 20., péntek

2. évad, 33. fejezet: Ő volt másik felem

Sziasztok! Régen volt már olyan, hogy bármilyen megjegyzést is fűztem akármelyik fejezethez is. Most azért teszem meg, mert tudom, hogy legszívesebben mind széttépnétek azért, hogy kiírtam Harryt a történetből, de, higgyétek el, ennek így kellett lennie, és már a második évad elkezdésekor tudtam, hogy ezt kell tennem. Ha most utáltok is érte, vigasztaljon a tudat, hogy egyszer talán megértitek, miért kellett így történnie.
A dalok, amiket hallgattam a fejezet írása közben: Ryan Star - Losing Your Memory; Rebecca Lavelle - The Man I Loved; Rebecca Lavelle - Never Enough; Rebecca Lavelle - My Heart is Like a River; Jason Walker - Down ft. Molly Reed;  Pompeii OST - I won't leave you; Mika - Happy Ending; James Blunt - Goodbye My Lover; Within Temptation - Memories


Olyan volt, mint amikor lemerülsz a medence aljára, és tompítva hallod a vízen kívül zajló hangokat. Vagy, amikor annyi fájdalomcsillapítót kapsz, hogy már semmit nem érzel. Mintha órákat töltenél a diszkóban, aztán, mikor kijössz onnan, még hallod a dübögő zenét a füledben, és minden más eltompul. Mondhatnám azt is, mikor összetörik a szívedet, és a fájdalmon kívül semmit nem érzékelsz.
   De ezek meg sem közelítik azt az érzést. Amikor minden érzékszerved eltompul, de a fájdalmat még érzékeled, akkor nem tudsz mást érezni, csak a fájdalmat. Ha pedig a fájdalom már alapjáraton is elviselhetetlen lenne, akkor érzed úgy, hogy inkább meghalnál, mintsem egy pillanattal tovább kelljen elviselned. Küzdesz, hogy elmenekülj a gyötrelem elől, de, ha egy percre sikerül arrébb rugdosnod, eszedbe jut újra, és rögtön maga alá temet, még százszor súlyosabban, mint előtte. Elég egy pillanatra leengedned a falaidat, és a kín megfojt.
   Nem tudtam felfogni, mi történik velem. Nem tudtam azonosítani a hangokat és a szavakat, amik elhangzottak a fejem felett. A szememet sem tudtam kinyitni. Úgy éreztem, szétrobban a tüdőm, mintha órák óta futnék megállás nélkül. Mintha a testem minden négyzetmilliméterébe egy felhevített, lángoló kést döftek volna. Körülöttem az egyik percben mintha tömegek, máskor meg csak szellemek rohangáltak volna. A feldúlt, zaklatott kiáltások, amelyek egyikét sem tudtam felfogni... Ha lett volna bármi, amire tudok gondolni a sajgáson kívül, talán el lehetett, el tudtam volna viselni, de így nem. Percről percre fogyott az erőm, és a vágy is, hogy küzdjek. Miért is kéne küzdenem..? Halványan emlékeztem, hogy igenis van valami, amiért még életben kéne maradnom, de a fejemet elborító, fehéren izzó szenvedés miatt nem tudtam felidézni, mi az. Igazából nem is érdekelt. Tőlem elvették azt, aki számított. Miért érdekeljen, hogy van-e, akinek én számítok?
   Hallottam, hogy valaki megállás nélkül sikít. Megrendítő hang volt, és összeszorult a szívem. Segíteni szerettem volna annak, aki ilyen keservesen kiabál. Percek - vagy órák? - kellettek hozzá, hogy rájöjjek: a saját hangomat hallom, én vagyok az, aki a vérfagyasztó sikolyokat kiadja. Hogy bírok még egyáltalán hangot generálni, mikor a tüdőm mintha már felmondta volna a szolgálatot?
   Nem értettem, miért vagyok még életben. Hiszen mást sem szeretnék, csak meghalni, megszabadulni a fájdalomtól, végre vele lenni... Úgy hiányzott...
   Úgy tűnt, a fájdalom is az én pártomon áll. Olyan erőbedobással kínzott, hogy tudtam, csupán másodperceim vannak hátra. Semmi baj, annyit még tudok várni. Csak el kell engednem az életet, amit a kezemben szorongatok, és végre engedni, hogy legyőzzön. Úgyis eleget küzdöttem már, talán órák óta állhattam a sarat. Igazán megérdemlem, hogy vége legyen.
   De abban a pillanatban, hogy végre elmenekülhettem volna előle, a fájdalom abbamaradt. Nem értettem, mi történik. Nem haltam meg, mert az utóhatásai - a tompaság, a néma kínszenvedés, a teljes kilátástalanság, és persze a magány - velem maradtak. De mégis abbamaradt. Miért? Hogy lehetséges, hogy már nem fáj annyira, mégsem haltam meg? És miért hallom, hogy valaki bőg? Ez már nem lehetek én, valaki más zokog így, ennyire elhagyatottan és kitartóan.
   Fogalmam sem volt, hol vagyok, vagy, hogy mi történt velem. Olyan érzés volt, mintha félholtra vertek volna. Hirtelen ráeszméltem, hogy egy nagyon ismerős hang ismételgeti a nevemet, közben próbálva elnyomni a hisztérikus zokogást. A lelkem egy része meg akarta szólítani: elérni, hogy ne sírjon, megnyugtatni. A másik viszont már nem törődött semmivel, vele sem. Nem volt értelme.
   A szememet továbbra sem volt elég erőm és kedvem kinyitni, de, míg az elfojtott zokogás a jobb oldalamról hallatszott, addig a bal kezemet egy ismerős valaki szorongatta. Két nagy, forró, biztonságot adó tenyere közé fogta a kezemet, és mély hangján a nevemet suttogta. Meg valami olyasmit is, hogy sajnálja, de ebben nem voltam biztos, mert túl halkan mondta, és azt sem értettem, hogy ugyan mit sajnálna. Miért vannak itt, miért kapaszkodnak még belém? El akarok menni, magam mögött akarom hagyni a fájdalmat, amiről tudom, hogy életem végéig velem marad. Miért nem képesek elengedni?
   Küzdöttem az éberség, a józanság ellen, de hirtelen, valamilyen belső erőtől vezérelve felpattant a szemem, és kitisztult minden. Már nem egy hártyán keresztül, tompán éreztem a fájdalmat, hanem teljes valójában, kíméletlenül. Csillagokat láttam, és könnyek szöktek a szemembe tőle. Anya még mindig sírt, de apa uralkodott magán, és nagyokat nyelve próbált erősnek látszani.
 - Életem - szólalt meg halkan, mintha félne, hogy összetörök, ha túl hangosan szól hozzám. - Egészséges ikreid születtek, egy fiú és egy lány. A kisfiú jött világra először, a kislány egy órával utána.
 - Az orvosok kérdezték, hogy mi legyen a nevük - folytatta anya -, de tudtam, hogy nem sikerült döntésre jutnotok a nevekkel kapcsolatban, ezért kértem egy kis időt. Tessy, mi legyen a nevük, drágám?
   Hagyjatok békén velük, nem érdekel, mi lesz a nevük, az sem érdekel, hogy melyikük született meg először. Aztán eszembe jutott valami.
 - Hayden - bukott ki belőlem. Magam is meglepődtem, mennyire gyenge, erőtlen és halk a hangom. - Harry... azt szeretné, ha a kisfiú Hayden lenne. Hayden Eric Styles. - "Még mindig kitartok amellett, hogy a kisfiú lehetne Hayden!"
   Nem tudom, mikor fogalmazódott meg bennem az ötlet, hogy legyen neki is ugyanaz a monogramja, mint Harrynek, de most tudtam, hogy így helyes. Harold Edward Styles. Hayden Eric Styles.
 - Rendben, kicsim - simított végig az arcomon apu. - És a kislányé?
   "Akkor viszont kizárt, hogy a lány Lana legyen!" Rendben, Harry, akkor nem lesz Lana. Elana lesz. És Hope. Hope Elana Styles.
 - Hope Elana - nyöszörögtem. Miért várják el tőlem, hogy nevet adjak a kisbabáknak? Semmi közöm hozzájuk. Ők Harry gyerekei, Harrynek kéne...
   Harry. "Sok mindenben kételkedem, de benned soha, édesem." "A kurva életbe, apa leszek! Istenem." "Szóval viccesen tüsszentek..?"
 - Gyönyörű nevek, édesem - biztosított anya, és felpattant mellőlem, gondolom, hogy elintézze a babaneveket.
   Kettesben maradtam apuval. Időről időre kinyitotta a száját, mondani akart valamit, de sosem tette, mindig meggondolta magát. Nem is érdekelt, mit akar mondani. Nem érdekelt semmi. Miért tesz úgy, mintha a két kisbaba lenne a legfontosabb a világon? Harry nélkül nekik sincs értelmük. Harrynek kellett volna a karjába fognia őket, amikor világra jöttek.
 - Egy hónappal korábban szültél, mint kellett volna - próbálkozott ismét kommunikálni velem apám. - A két baba kisebb, mint a rendes időben születettek, de ettől eltekintve egészségesek. Azt mondják, egy hétig tartják csak bent őket, de téged is, mert nagyon legyengített a szülés.
   A plafont bámultam, mintha csak pár másodperccel a kimondásuk után fogtam volna fel a szavakat.
 - Köszi, apa - köszöntem meg a tájékoztatást halkan, továbbra sem nézve rá.
 - Tess... - hajolt közelebb hozzám, a kezemet szorítva. - Ismerlek téged. Tudom, mit gondolsz. Hogy Harry nélkül feladhatod. De nem teheted meg! Van két gyermeked, Tessa! Tudom, úgy érzed, Harry nélkül nem érdemes küzdened, de ezért a két gyerekért kötelességed, hallod? - Elcsuklott a hangja, és a szememet lehunyva nyeltem egyet, még mindig nem tudva ránézni. - Istenem, Tessy, annyira... annyira sajnálom..! - Nem kellett látnom az arcát ahhoz, hogy tudjam, ebben a pillanatban megtörik a páncélja. Most nedvesedik be a szeme, és csordul ki a könnye. - Tess! Tudom, hogy ez most a legkevésbé sem foglalkoztat, de... ma rájöttem, hogy most már el kell engednem a múltat, és megbocsátanom édesanyádnak. Ha vele, vagy velem történne valami, és úgy kéne elszakadnunk egymástól, hogy nem mondhattam meg neki, mennyire, mindennél jobban szeretem, az elviselhetetlen lenne. De az is az lenne, ha te most feladnád. Nem adhatod fel, Tessa! Az ikreidnek szükségük van rád, hiszen csak te vagy nekik! Szerinted Harry nem azt akarná, hogy...
 - Ne - nyitottam ki a szememet azonnal, és könyörgőn néztem rá. - Ezt ne! Akármit mondhatsz, de azt ne, hogy Harry mit akarna! Harry... Harry azt akarná, hogy vele legyek. Tudom.
 - Akkor te valójában sosem ismerted Harryt - rázta meg a fejét Louis. - Az a Harry, akit én ismertem, az a Harry, ha választhatott volna, hogy a szerelme őt vagy a gyermeküket hagyja el, habozás nélkül beletörődött volna a magányba a gyermeke javára. Tessa, Harry a poklokat is megjárná, mintsem elviselné, hogy te miatta eldobd az életedet és a kisfiatokat meg a kislányotokat! Tess, annyi minden vár még rád az életben, hogy azt nem tudod felfogni, ilyen fiatalon nem! Ne add fel!
 - Hagyd abba - ráztam a fejemet hevesen. Sós könnyek marták az arcomat. - Nem akarom azokat a dolgokat, amik rám várnak. Fel akarom adni, apa!
 - Akkor gyere - állt fel, és gyengéden kitakart, és menyasszonyfogásban a karjaiba emelt, olyan finoman, hogy alig éreztem az érintését. - Akkor legalább előbb lásd, miről mondasz le.
   A mellkasába fúrtam az arcomat, hogy ne kelljen látnom senkit. Ki akartam zárni mindent, és csak a fájdalomra figyelni, hogy semmi ne tudjon rábírni a maradásra. Óvatosan lépdelt, hogy ne rázkódjak, de nem volt értelme. Amúgy is émelyegtem a gyengeségtől.
 - Nézd csak! - fordította el a fejemet az államnál fogva, hogy a pillantásom legalább egy tucat, alvó kisbabára essen, közöttük pedig, a sarokban, két fehér, kiságyszerű szerkezetben az én kisbabáimra.
   De ők valójában Harry kisbabái voltak. Fejüket máris finom, piheszerű, barna, göndör haj keretezte. Így, méterekről is láttam, hogy mindketten Harry orrát és lábát örökölték, persze még sokkal kisebb, miniatűr változatban.
   Könnyek szöktek a szemembe.
 - Gyere. Ébren vannak. Nézd meg a szemüket. - Apa halkan odalépett melléjük, engem szerencsére még mindig a karjában tartva, mert, amilyen gyengének éreztem magam, valószínűleg meg sem tudtam volna állni a saját lábaimon.
   Két nagy, smaragdzöld szempár nézett vissza rám két rózsaszínű, kerek arcocskából. Két Harry-szempár. A picik talán belefértek volna a két tenyerembe.
 - Még mindig úgy érzed, hogy nincs miért élned? - tudakolta halkan apa.
 - Ő volt a másik felem, apa - suttogtam halkan, sírás nélkül. Egy újfajta üresség lett úrrá rajtam, olyan, aminek nem könnyek adnak hangot. De a szememet nem vettem le Hayden és Hope apró, törékeny, puha testéről. A nevüket a kezükre erősített szalagról tudtam meg, mert egyébként egyformák voltak, mint két tojás. Hayden kíváncsian nézett rám, bölcs, nyugodt tekintettel, tátott szájjal. Aprócska kezével felém nyúlt, de, ha nem választotta volna el tőlem egy üvegszerkezet, akkor sem ért volna el.
   Apa nyelt egyet, és nem mondott semmit. Erre nem lehetett. De aztán mégis sikerült neki.
 - Nekem valamikor a legjobb barátom volt, és belül mindvégig az maradt - emlékezett vissza megtörten. - Mindig az lesz. Amióta megismertük egymást, szinte egymáshoz voltunk nőve. Akármi történt, neki akartam elmondani először, ő volt az, aki azokat a titkaimat is ismerte, amiket az anyám előtt is szégyelltem volna. Hihetetlen, de ezt a barátságot is sikerült elrontanom. Már tudod, hogy mindketten Chloe-t szerettük... És mindketten jobban szerettük őt, mint egymást, és nem riadtunk el attól sem, hogy utálatosan viselkedjünk egymással. Tudom, undorító, de már nem csinálhatom vissza. Akkor jogosnak éreztem. Csak azt akarom ebből kihozni, hogy én is olyasvalakit veszítettem el, akit nagyon szerettem, és fogalmam sincs, milyen lesz a tudat, hogy ő már nincs. Amikor már nem voltunk jó viszonyban, akkor is, ha történt valami, azonnal indultam volna, hogy elmondjam Harrynek, mire leesett, hogy nem vagyunk beszélőviszonyban... Tess, Harry nem csak neked volt fontos. De nem teheted meg, hogy önző módon feladd. Meghalni bárki tud, Tess. Szerinted Harry egy olyan lányba volt szerelmes, aki pont most adja fel?
   Nem tudtam levenni a szememet a kisbabáimról. Ők Harry aprócska másai, akiket maga után hagyott. Ha elhagyom őket, az olyan, mintha Harryt hagynám el.
   Hirtelen eszembe jutottak Harry szavai, amiket mintha évtizedekkel ezelőtt mondott volna. "Ide figyelj. Soha nem szabad bántanod magadat, érted? Nem csak azért, mert az olyan, mintha engem bántanál, és az nekem fáj. Akkor sem bánthatod magadat, ha én meghalok. Ígérd meg, Tessa!"
   És én megígértem. Én, ostoba barom, megígértem neki..! Nem adhatom fel - egyszerűen azért, mert megígértem, hogy nem bántom magamat.
   Arra eszméltem, hogy az arcomat apa pólójába fúrva zokogok. Harryt akarom. A szemeit, a mosolyát, a nevetését, a hangját, az illatát, a haját, a kezét, az ölelését, az érintését, a csókját, a viccelődését. Nem bírok itt maradni, élni nélküle, hiszen másodpercről másodpercre egyre csak jobban hiányzik, egyre jobban van szükségem rá. Nem tudok élni úgy, hogy nem nevet rám, hogy nem csókol meg, hogy nem simítja félre a hajamat az arcomból, hogy nem szorít magához álmában is, hogy nem fogja a kezem, hogy nem csiklandozza a haja a bőrömet, hogy nem leng körül az illata, hogy nem mosolyog rám, nem mér végig azokkal a gyönyörű szemekkel.
 - Harry - suttogtam kétségbeesetten, és a fájdalom, kihasználva gyengeségemet, gondolkodás nélkül a mélybe rántott.

2015. október 30., péntek

2. évad, 32. fejezet: Azt akarom, hogy boldog légy

Boldogan sóhajtva néztem körül a szobámban, és a pillantásom megakadt az asztalon álló tálcán, amin Harry reggelije várakozott, amiről egészen elfeledkeztem. Mindegy, legalább sokat fog enni Anne-nél ebédre. Nagyon örültem, hogy Harry végre tényleg egyenesbe jön az anyukájával, még akkor is, ha emiatt miattam kellett távol lennie. Ezt az egy napot még kibírom, és különben sem akarok önző lenni.
   Harry tálcájával a kezemben lesétáltam a konyhába, és az ajkamat rágcsálva néztem körbe. Anya úgy sürgött-forgott a konyhában, mint egy kisangyal. Mikor megterítette az asztalt, megfordult, és észrevett. Mosolygott.
 - Szólnál a többieknek, hogy reggelizünk? - kérdezte.
 - Persze - bólintottam, és visszamentem.
   Alec még aludt, mikor bedugtam a fejem a szobája ajtaján. Dús, barna haja a szemébe és kissé elnyílt szájába lógott, és épp hason feküdt, miközben magához ölelte az egyik párnát. Mosolyogva tettem a vállára a kezem.
 - Hé, öcsi - kezdtem szólongatni halkan. - Ébresztő, reggelizünk.
 - Ne már, Tessy. - Az álmos, mély, rekedt hang és a becenév, ahogy hívott, eszembe juttatta azt az időt, mikor én nyolc, Alec meg négy éves volt, és se anyának, se apának nem volt ideje az öcsémre Jodi és Jason miatt, ezért én voltam az, aki Alecről gondoskodott. Még korábban az én nevemet mondta ki először, és csak utána a mamát meg a papát.
   Alec elképesztően aranyos kisbaba volt, fantasztikusan aranyos kisgyerek lett, és szívdöglesztően helyes srác. Nem csodáltam, ha az iskolában a lányok megőrültek érte. De nekem a szívem mélyén mindig az a pufók arcú, édes kisbaba és kisgyerek maradt, akinek éveken át én voltam az édesanyja, és aki a becenevemet kiabálva rohant elém, ha megjöttem a suliból, hogy elújságolja, mi történt vele aznap; akinek a kezét fogtam, akit vigasztaltam, ha sírt, akinek a leckéjét segítettem írni minden áldott nap, amíg ötödikes nem lett az általánosban.
 - Szedd össze magad, anya tükörtojást csinált - győzködtem. Nem volt egy különleges kaja, de Alec mindig is ezt habzsolta a legszívesebben.
   Morogva feltápászkodott, és áttúrta a haját, mintha nem lett volna egyébként is olyan, mint egy madárfészek. Elnyomtam egy mosolyt, és kivonultam a helyiségből, hogy Ash és Kay szobájába nyissak be. A látványon, ami fogadott, fülig ért a szám. Az ikrek kisbabakorukban is elválaszthatatlanok voltak, és ez négyéves korukra sem változott. Elviekben mindkettejüknek volt külön ágya, de minden éjszaka átmásztak a másikhoz, és úgy aludtak. Most is így volt. Kay ágyáról a tulajdonosa oldalt lelógatta a fejét, és úgy szuszogott, Eddy pedig az oldalán feküdt, az egyik karjával átölelve a húgát.
 - Máris reggel van? - nézett fel rám Chloe miniatűr mása hatalmas, barna szemeivel, amikor félresöpörtem a haját a homlokából.
 - Igen, csillag - bólintottam együttérzőn. - Anya megcsinálta a reggelit.
 - Nem akarok felkelni - nyöszörögte Ashton, és Becky hátába fúrta az arcát, hogy ne süssön a szemébe a fény.
 - Pedig sajnos muszáj lesz - mosolyodtam el. - Gyerünk, öcsi!
   Nem bírtam megállni, hogy ne vegyem szemügyre, amikor végre felült, és megtörölte a szemét. Épp olyan volt, mint Harry... nem fért a fejembe, hogyan nem jöhettem rá már magamtól is, hogy az ő fia. Mert Kay legalább úgy néz ki, mint anya, de Ed le sem tagadhatná, hogy Harry mása.
   Ugyanebben a pillanatban akaratlanul is valami keserű érzés kezdett növekedni a torkomban, ahogy arra gondoltam, hogy Harry anyámmal volt. Talán ha azelőtt megtudom az igazságot Kay és Ed származásáról, hogy beleszerettem Harrybe, ma nem lennék vele? Eddig még sosem gondoltam át igazán, hogy Harrynek van két gyereke az anyámtól. Még a gondolat is utálatos volt, és ez összezavart. Hiszen az édesanyámról, a férjemről és szerelmemről és a két testvéremről van szó, legalábbis féltestvéremről. Külön-külön mindegyiküket tiszta szívemből szeretem... De úgy nem, hogy egymáshoz kapcsolódnak. Nem szerettem anyát és Harryt, ha együtt képzeltem el őket, és a féltestvéreimre sem szeretettel gondoltam, ha az jutott eszembe, hogy ők Harry gyerekei, de nem az enyémek.
   Nem akartam erre gondolni. Hiszen ugyanebből a logikából kifolyólag nem törődtem Harry millió kalandjával, amit előttem űzött azzal a millió lánnyal, miközben részeg és magányos volt...
   A homlokomra szorítottam a tenyeremet, és éreztem, hogy szinte jéghideg a bőröm. Harrynek itt kéne lennie velem, hogy elűzze ezeket a rohadt gondolatokat. Csak rám kéne nevetnie, az is elég lenne. Ha magához szorítana, ha érezhetném az illatát.
   Nem volt időm átgondolni, mit teszek, és a szobámba rohantam a telefonomért. Majd utána felébresztem a többieket is, de muszáj felhívnom Harryt! Beleőrülök, ha nem teszem.
 - Hercegnő, ugye nincs semmi baj? - szólt bele köszönés nélkül, aggódva. Azonnal éreztem, hogy görcsösen ökölbe szorított kezem ellazul, és megnyugszom. A hangja, a megszólítás, a törődése elfeledtették velem azt is, hogy miért kellett hívnom.
 - Nincs - feleltem gyorsan. - Csak hallanom kellett a hangodat. Amikor elmentél, lehet, hogy nem hallottad, mikor mondtam, hogy szeretlek. De szeretlek.
   Felnevetett. - De hallottam. Ugyanakkor a te szádból ezt milliárdodszorra sem unnám meg. De minden rendben? Mintha remegett volna az előbb a hangod egy kicsit.
   Sóhajtva jöttem rá, hogy muszáj elmondanom neki, különben a gondolat felemészt. - Hülyeség az egész.
 - Mondd! - követelte.
 - Csak annyi, hogy én keltettem fel Ashtont és Rebeccát, és... róluk eszembe jutott, hogy te Chloét szeretted, és, hogy...
 - Fejezd ezt be, Tessa, mert visszamegyek, és sosem felejted el azt, amit tőlem kapsz. - Elállt a lélegzetem. - Már nem szeretem Chloét. Utoljára azelőtt szerettem, hogy téged megismertelek volna, és az olyan régen volt, mintha évtizedekkel ezelőtt lett volna, vagyis már azt is elfelejtettem, hogy Chloe a világon van. Te vagy mindenem, érted? Sem Chloe, sem Ashton, sem Rebecca eszembe sem jut, egyetlen pillanatig sem, mert túlságosan elfoglal az, hogy téged szeresselek. Ha akarnám, se tudnám mással tölteni minden percemet, mint azzal, hogy rád gondoljak, hallod? Chloe a múltam. Te vagy a jelenem, Tessa, és örökké te leszel a jövőm. Ezt sose felejtsd el. Téged szeretlek, Tess, nem mást. Szeretlek. Érted már? Hányszor mondjam el, hogy biztos legyél benne? - A hangján éreztem, ahogy mosolyog, és felfelé görbülő ajkainak és megjelenő gödröcskéinek gondolatától egyből mosolyogni kezdtem én is.
 - Nem tudom - nevettem fel. - Talán sosem leszek biztos benne.
 - Akkor majd minden reggel ezzel ébresztelek, és minden este ezt mondom majd, mielőtt elalszol - ígérte. - Még akkor is ezt fogom mondani, amikor már a könyöködön jön ki, és legszívesebben leütnél érte, rendben?
 - Sosem unnám meg - mondtam boldogan.
 - Helyes - felelte. - Ne haragudj, de most le kell tennem. Anyukám türelmetlenkedik. - Harry sóhajtva elvigyorodott.
 - Rendben. Szeretlek.
 - Én is szeretlek, Tessa.
 - Vigyázz magadra.
 - Te is. Szia!
 - Szia.
   Még perceken át mosolyogva bámultam a telefonomra, amikor Törpi türelmetlen vakkantása felriasztott.
 - Na, mi van, picim, veled üzentek, hogy menjek már reggelizni? - kaptam az ölembe, és egy nagy puszit nyomtam az orrára. Viszonzásul megnyalta az arcomat, és mintha mosolygott volna rajtam.
   Levonultam a lépcsőn, hogy csatlakozzam a már csak rám váró családomhoz.
 - Na végre, Tess, mindjárt éhen halok - forgatta a szemeit Emilia.
 - Ne haragudjatok - néztem körbe bocsánatkérően.
   Mikor befejeztük az evést, anya felállt, hogy letakarítsa az asztalt. Én reflexszerűen emelkedtem fel vele együtt, de apa és ő egy emberként vetettek rám egy sokatmondó pillantást.
 - Életem, megoldom egyedül, ne fáraszd magad vele - mondta félig mosolyogva Chloe, a terhességemre utalva.
   Sóhajtva ültem vissza, és oldalba böktem Grace-t, hogy segítsen anyának helyettem. Elkaptam apa pillantását, mikor halványan mosolyogva figyelte, ahogy a húgom engedelmesen felpattan. Azon tűnődtem, vajon apában miért nincs annyi, hogy segítsen neki. Igen, haragudott rá, és jogosan, de azért mégis... Chloe megszülte és szeretettel felnevelte mind a nyolc... pardon, hat gyereküket, és immár tizennyolc éve voltak házasok. El sem tudtam képzelni, apa helyében én hogy éreznék, de szerintem a házimunkában legalábbis segítenék, legalább ilyen apróságokban, mint az asztal leszedése.
   Reggeli után kikérdeztem Joditól a legújabb biológiaanyagát, amit betéve tudott, mégis meg volt róla győződve, hogy nem megy. Csodálattal figyeltem a húgomat, ahogy a koncentrálástól összeráncolt szemöldökkel, eltökélten magyarázta a harántcsíkolt izomszövet milyenségét. Vörös haját időnként hanyagul a háta mögé vetette, ha előrehullott; ha egy pillanatra elakadt, az alsó ajkát harapdálta. Imádtam Jodit. Persze, mind a hét testvéremmel így voltam, de ő mindig különleges volt. Hat évvel született később, mint én, és, míg neki az állatok, a növények és a biológia kötötte le minden percét, addig nekem volt időm ámulni az elszántságán. Úgy értem, tizenhárom évesen már tudta, mit akar kezdeni az életével, és ehhez olyannyira tartotta magát, hogy nem riadt vissza attól, hogy minden percét a tanulásra fordítsa. Volt érzéke a természettudományokhoz, és nem egyszer bizonyította, hogy az agya úgy szívja fel az információkat, akár egy szivacs - és határozott szándéka volt, hogy orvos lesz, ha felnő.
   Apa tőlünk pár méterre ücsörgött, és elkaptam a pillantását, amikor épp Jodit figyelte. Elmosolyodtam a büszke kifejezésen, ami a tekintetében ült.

Délután két óra körül Harry SMS-t küldött, hogy már úton van haza. Eszembe jutott, hogy a saját házunk még be sincs rendezve, és, amint lehet, ezt szeretném helyrehozni. Alig vártam, hogy Harry megint velem legyen, annak ellenére, hogy alig pár órája váltunk el egymástól. Amikor velem volt, úgy éreztem, a világon semmi más nem számít, csak ő. Ő, és most már két kisbaba is, akik egy hónapon belül megszületnek, és akikről tudtam, hogy a legboldogabbá tesznek majd a puszta létezésükkel is. És Harryt is. Ismertem őt, és tudtam, hogy mennyit jelentenek neki. Ahogy én is. Sosem tudtam igazán elhinni, hogy Harry nem csak egy álom, de, amikor azt mondta, szeret, tudtam, hogy igazat mond.
   Jasont, Rebeccát és Ashtont figyeltem a kertben, akik éppen azon versenyeztek, hogy ki tud előbb felmászni egy fa tetejére. Hirtelen árnyék vetült rám, és apu leült mellém a fűbe. Kíváncsian fürkésztem az arcát, de ő a kezét bámulta, mintha nem tudná, hogyan kezdjen hozzá.
 - Tessa - szólalt meg végül, továbbra sem nézve rám. - Az utóbbi időben egyre inkább elhatalmasodott rajtam az érzés, mintha akaratom ellenére távolodni kezdenél tőlem.
   Szünetet tartott, a szavakat kereste. Nem tudtam tenni a késztetés ellen, hogy megfogjam a kezét. Meglepődve emelte fel a fejét, és végre rám nézett. Mintha egy egészen picit, alig láthatóan elmosolyodott volna, és kicsit bátrabban folytatta.
 - Annyi mindent elcsesztem az életben, Tessy, és nem akarom ezt is. Nem akarom, hogy te is eltávolodj tőlem, hogy téged is elveszítselek. - Közbe akartam vágni, hogy sosem veszít el, mert sosem hagynám el, de hallani akartam, amit mondani akart. - Átgondoltam a dolgot, és... nem tudom, szerintem rájöttem, hogy nem kapaszkodhatom örökké a múltba, és nem tarthatlak távol téged valakitől, akit szeretsz. Hogy nem választhatlak el a szerelmedtől csak azért, ami Chloe és közte történt... - Nagyot nyelt, és a hangja a szomorúság és az utálat furcsa egyvelegébe ment át. - Beletörődtem. Ráébredtem, hogy csak a saját dacom miatt nem akartam, hogy Harryvel legyél, de nem lehetek annyira önző, mint eddig egész életemben. Veled nem. Azt akarom, hogy boldog légy, és, azt hiszem, csak Harryvel lehetsz az. Különben is, nemigen van rá esély, hogy ezek után meggondold magad. - Előbb a gyűrűsujjamon csillogó jegygyűrűmre, aztán domborodó pocakomra pillantott, amiben ebben a pillanatban teljes némaság uralkodott; mintha a két apróság is feszülten hallgatná az apám szavait. - És már nem is szeretném. Sok mindenről le kellett mondanom, de arról nem fogok, hogy te boldog lehess. És, ha... ha Harryvel kell lenned, hogy boldog lehess, akkor többé egy rossz szavam sem lesz érte.
   Nem vettem észre, hogy mikor kezdtem sírni, de mire apu elmondta, amit szeretett volna, én pedig feléje fordítottam a fejem, hogy lássam az arcát, már alig láttam a könnyektől. - Apa - fakadtam ki, és átöleltem. Nagyszerű volt megint a karjaiban lenni, érezni, hogy megvéd mindentől. - Szeretlek.
 - Én is szeretlek, kicsim. - Elhalkult a hangja. - Mindennél jobban.
   Valami nem stimmelt a második mondatával. Azt úgy mondta, mintha... mintha elvesztette volna azt, akit azelőtt mindennél jobban szeretett, és ezért lennék most én az. Bármennyire nem akartam, erről anya jutott eszembe.
 - Apa - húzódtam el tőle, hogy a szemébe nézhessek. - Meg fogsz bocsátani anyának valaha?
   Elkapta a pillantását. Összeszorult a torkom. Megértettem, hogy apa miért nem akar megbocsátani, ugyanakkor teljes szívemből kívántam, bárcsak megbocsátana. Anya talán tévedett, de millió dolgot tett, amik mellett a tévedése eltörpült.
 - Majd kialakul ez is, Bells - mosolygott rám biztatóan, és átkarolta a vállamat.
   Bizonytalanul a vállára hajtottam a fejem, és belélegeztem ismerős, megnyugtató illatát. Tudom, apa beleegyezése nélkül is Harryvel lettem volna, de kimondhatatlanul boldoggá tett az a tény, hogy ő is áldását adja rá. Boldoggá tett, mert tudhattam, hogy az apám mellettem áll.
   Lépések hangzottak fel mögöttünk, és mindketten megfordultunk, hogy megpillantsuk anyát. Valami nem volt rendben vele. Még sosem láttam olyan sápadtnak és rémültnek. A keze remegett, és úgy járt, mintha a lábai is mindjárt felmondanák a szolgálatot. Úgy nézett ki, mint aki nem tudja eldönteni, hogy merjen-e hisztérikusan zokogni, vagy inkább csendben magába forduljon.
 - Tessa... - szólalt meg, és a hangjától végigfutott a gerincemen a hideg. Mi történhetett? - Bent volt a telefonod, és hívtak, én meg felvettem, és... - Elcsuklott a hangja, és nem mert a szemembe nézni, de kénytelen volt. - Tessa, Harry...
   A szívem kihagyott egy ütemet. Felpattantam, akaratlanul is a hasam köré fonva a kezem. Harryvel nem történhetett semmi, hiszen az anyukájánál volt, és még írt is, hogy mindjárt ideér. - Anya! - szóltam rá remegő hangon. Úgy éreztem, elájulok, ha egy percig ijesztget még.
 - Kicsim, Harrynek... balesete volt. - A hangja elhalt, és a szájáról kellett leolvasnom az utolsó szót. - Harry...
   Hisztérikusan rázni kezdtem a fejem, és elnevettem magam, mint egy idióta. Biztos, hogy nem április elseje van, de anya biztos csak viccel. Apa is felállt, és rémülten bámult anyára.
 - Egy részeg sofőr forgalommal szemben haladt, és... - Nagy levegőt vett, legalább az utolsó percig visszatartva a sírást. Remegő hangon folytatta: - Harry túl gyorsan ment, nem tudta kikerülni, vagy ilyesmi. És összeütköztek.
   Léptem egyet hátra, mintha elmenekülhetnék attól, amit mondani akar. Mondjon bármit. Akármit mondhat, csak ne azt, amire gondolok, amitől a legjobban rettegek, és amit nem élnék túl. - Az nem lehet - suttogtam. - Ne mondd.
 - Harry... Harry meghalt, Tess - tört ki belőle a zokogás.
   Éreztem, ahogy a fájdalom fekete, elviselhetetlenül nehéz lavinája maga alá temet, és többé sosem enged a felszínre.

2015. szeptember 25., péntek

2. évad, 31. fejezet: Változtatna valamin?

 Fél tenyeremen egyensúlyoztam a tálcát, miközben halkan kinyitottam a szobám ajtaját. Harry változatlanul aludt, de már a hasán feküdt, és teljesen keresztbe az ágyon, így a térdétől lefelé a lába és a fél felsőteste is lelógott róla. A feje a szőnyegen pihent. Elnyomtam a nevetést, és zajtalanul letettem a tálcát az asztalomra.
   Leültem mellé az ágy szélére, és próbáltam elhúzni a hajfüggönyét az arcából, hogy legalább levegőt kapjon rendesen. Morgott valamit, amit nem tudtam kivenni. - Harry! - szóltam rá halkan. - Nem vagy éhes?
   Alig érezhetően bólintott egyet, továbbra is elnyílt ajkakkal és csukott szemekkel. Felálltam, hogy legalább egy kicsit visszafordítsam a helyes irányba. Belecsimpaszkodtam a lábaiba, és próbáltam felhúzni az ágyra őket, nem sok sikerrel. Hirtelen a hátára perdült, a kezei felém nyúltak, és megszorították a vállaimat, ezzel egy helyben tartva engem.
 - Egy okos kismama nem ráncigálja a férjét. Nem tudtad? - kérdezte, szemei frissnek és a szokottnál világosabbnak tűntek a kipihentségtől.
   Kuncogva ráztam a fejem, mire mosoly terült szét az arcán. - Most már tudod. De a férjek nyugodtan ráncigálhatják a kismamákat - tette hozzá, és magához húzott, a csípőmet feltartva, hogy a hasamban ne tegyen kárt. A hátamra fordított, és a mellkasához húzott, karját a hátamra fonva.
 - A kérdésedre válaszolva, de, nagyon éhes vagyok - vigyorgott rám, egyértelműen jelezve, hogy nem ételre gondol.
 - Gondoltam, ezért hoztam neked reggelit - mosolyogtam vissza rá, úgy téve, mintha nem vettem volna az adást.
   Meggondoltam magamat. Mégsem várok, most fogom megmondani Harrynek, hogy már nem kell tanulnom annyit, és végre vele is tölthetek időt.
 - Egyébként, a mai napot már nem kell tanulással töltenem - mondtam.
   Kérdőn nézett rám.
 - Meggyőztem apát, hogy már igazán mindent tudok, és megesküdtem, hogy legalább négyesre érettségizek mindenből. - Tényleg megesküdtem neki, de tudtam, hogy nem feltétlenül fogom betartani.
 - Ez csodás - nyomott csókot a homlokomra. - Már azt hittem, megőrülök, annyira hiányoztál - harapta be az alsó ajkát, és a mozdulattól, na meg a szavaitól éreztem, hogy átforrósodik a testem. - De... megígértem anyának, hogy ma délelőtt benézek hozzá. Hidd el, lemondanám, de nem akarom megbántani, és tuti, hogy már ebben a percben is ebédet készít, hiába mondtam, hogy nem kell... Annyi ideig elhanyagoltam.
 - Ne magyarázkodj, Harry - simítottam a füle mögé egy hajtincsét, igyekezve, hogy az önző csalódottság ne érződjön a hangomon.
 - De ez annyira röhej. Hónapokon át rád vártam, most mégis el kell utasítanom...
 - Csak egy délelőttről van szó, Harry - vágtam közbe. - A délután nagy része és az egész este meg éjszaka hátravan még utána... - Az arcán szétterülő mosoly meggyőzött, hogy az érveim tökéletes hatással voltak rá.
 - És az összes nap utána - javított ki mosolyogva. Imádtam ilyen boldognak, gondtalannak látni. - Örökké. Örökké?
   Könnyes szemmel néztem rá. Megfogtam a kezét, a hasamhoz húztam, és boldogan mosolyogva néztem a szemébe, tisztán ejtve ki a szót: - Örökké.
   Az ő karjait érezni magam körül, az ő illatát beszívni, az ő szívdobogását hallgatni; nekem elég egy életre. Több, mint elég. Ő a mindenem.
 - Olyan hihetetlen, hogy egy hónapon belül gyerekeink lesznek - mondta Harry halk, szaggatott hangon.
 - Egyszerre rettegek tőle és egyben alig várom már - feleltem őszintén.
 - Tudod, hogy mikor képzeltem el először, hogy veled akarom leélni az életemet? Hogy veled lesznek gyerekeink és unokáink?
 - Mikor? - kérdeztem kíváncsian. Rettenetesen érdekelt a válasz.
 - Amikor Gemma sírjánál voltam, és összefutottunk, majd te leléptél... Peterrel, úgy hívják? Amikor észrevettelek, hogy felém közeledsz, valamiért azt hittem, azt hitettem el magammal, hogy felém tartasz, hogy majd magadhoz ölelsz, és megígéred, hogy velem maradsz. Szánalmas, tudom jól - forgatta meg a szemeit, és elvigyorodott, de kérlelve néztem rá, hogy folytassa. - De el akartál menni mellettem. Nem tudom ezt szavakba önteni, Tess. Ahogy közeledtél hozzám, békét és boldogságot éreztem, de amikor rájöttem, hogy el akarsz menni mellettem, ott akarsz hagyni egyedül, hogy egyedül küzdjek meg a démonaimmal, Gemma sírjánál, olyan volt, mintha valaki jeges vizet zúdított volna rám, és tudtam, hogy ilyen érzésben lesz részem életem végéig, ha akkor nem állok eléd, és nem próbálok meg beszélni a kemény fejeddel. - Felsóhajtott. - Elmondtam neked, hogy szeretlek, és képtelen vagyok lemondani rólad. Ezeket éreztem a legigazabb, legőszintébb szavaknak, amiket akkor mondhattam, de aztán láttam, éreztem a tekintetedben, hogy nem hiszel nekem, és... Olyan volt, mintha valaki tőrt szúrna a mellkasomba. Amikor felém hajoltál, azt hittem, álmodom, és tényleg megcsókolsz, de te azt biztosan csak búcsúpuszinak szántad, mert szinte abban a pillanatban elhúzódtál, ahogy hozzámértél. Búcsúzkodtál tőlem... Hiába mondtam el újra, hogy téged sosem felejtenélek el, úgyhogy ne is kérd tőlem ezt, te szimplán elsétáltál mellettem, annak a f... tetűnek a karjaiba.
   Csak egy emléket idézett fel, aminek már régen nem volt jelentősége, hiszen vele voltam, és nem is szándékoztam elhagyni soha. De a hangjában érződő fájdalom és keserűség miatt nem tudtam megállni, hogy két kezembe szorítsam a tenyerét, és a mellkasába fúrjam a fejemet.
 - Az ő kezét fogva elsétáltál tőlem... - fújta ki a levegőt. - Tudod, milyen érzés az, Tess? Amikor a legfontosabb személy egy másik emberrel kézenfogva kisétál az életedből; elmenekül előled? Amikor szembesülsz a ténnyel, hogy nem érdemled meg, és, hogy nem vagy méltó hozzá?
 - Hagyd abba - kérleltem, és az arcára simítottam a kezem.
 - De önző voltam, és nem hagytalak békén. Céltalanul bolyongtam az utcán, azon törve a fejem, hogy hogyan értethetném meg veled, amit irántad érzek. Aztán láttalak bemenni az egyik ismerősömék házába abban a kibaszott ruhádban... - Nyelt egyet. - Túlragyogtad az egész rohadt bulit, az összes diszkófényével meg lampionjával együtt. Abban a percben vágott fejbe a tudat, hogy soha senkivel nem fogom tudni pótolni azt az űrt, amit a te elvesztésed, a te hiányod okozna. Ezért mentem utánad, ezért erőszakoltam rád magam. De, ahogy most rád nézek... sosem csinálnám vissza. És ez is önzőség, de nem érdekel.
 - Nem önzőség, Harry... Nélküled én sem éreztem volna teljesnek magam. Azt hittem, boldog vagyok Peterrel, amíg te be nem léptél az életembe. És aztán, amikor egy-egy pillanatra éreztelek, éreztem, hogy az enyém is lehetnél, és utána visszatértem Peterhez, az... nem volt ugyanaz. Tudtam, hogy hiányzik valami. Ha nem jössz utánam, szerintem én tettem volna meg. - Elnevette magát, épp, ahogy szerettem volna.
   Mire észbe kaptam, Harry mentegetőzve tápászkodott fel, hogy indulnia kéne az anyukájához. Mosolyogva szorítottam meg a kezét, ő pedig lehajolt hozzám, hogy megcsókoljon búcsúzóul.
 - Szeretlek - mormolta. Ujjaimat a hajába vezettem, a másik kezemmel meg még mindig a kezét fogtam.
 - Én is szeretlek téged. - Akárhányszor mondtuk el egymásnak ezeket a szavakat, sosem mulasztottuk el.
   A szájához emelte a kezemet, és megcsókolta. Bizonytalanul indult el, mintha félne magamra hagyni. Az ajtóból még visszafordult, végigmért és elmosolyodva a hajába túrt. Elpirult. Fülig érő mosollyal néztem rá, de, látva, hogy már másodpercek óta áll az ajtóban, rászóltam:
 - Styles, anyukád már vár - emlékeztettem.
 - A feleségem is hazavár, ugye? - kérdezte a fél szemöldökét felvonva, szélesen mosolyogva. Elviekben erre tudnia kellett a választ, de tudtam, mennyire fontos neki, hogy megerősítsem.
 - Csak rád várok, mindig - biztosítottam, és átöleltem a pocakomban lakó csodákat. - Rád várunk. Úgyhogy siess, hogy minél előbb hazaérj hozzánk, mert nagyon türelmetlenek vagyunk.
   Boldogan mosolyodott el, és csókot dobott felém. Úgy tettem, mintha elkapnám, és a szívemhez emelném, majd viszonoztam.
 - Szeretlek - ismételte el, és, mielőtt még viszonozhattam volna, elindult a lépcsőn. Talán érezte, hogy ideje lenne mennie, mert így sosem indul el.
 - Szeretlek - kiabáltam utána, hogy biztosan meghallja.
   Azóta sokszor tűnődöm: ha az ember előre tudhatná, hogy mikor látja utoljára azt, akit a világon a legjobban szeret, az változtatna valamin? Marasztalná őt? Utána élete végéig rettegne elengedni, attól félve, hogy bekövetkezik az, amitől rettegett? Mit tehet a halandó ember, hogy megakadályozza a sors akaratát?

2015. szeptember 7., hétfő

2. évad, 30. fejezet: Megbocsátasz mindent

Amikor az ébresztőórám csörögni kezdett, az egyébként kellemetlen hangtól mosoly kúszott az arcomra. Végre eljött ez a nap. Gyorsan elhallgattattam, de Harry mellettem máris megmozdult, és morcosan nyögött egyet. - Tess, tudod, egyszer kihajítom az ablakon azt a kibaszott masinát - mormolta a párnába, amit nem tudtam egy mosolygás nélkül hagyni.
   A hasán feküdt, nem teljesen párhuzamosan az ágy szélével, ezért hosszú lábainak vége lelógott, és a levegőt taposta. Felkönyököltem, hogy kimásszak, de két kezével a csípőm után nyúlt, és visszahúzott, a hasamra vigyázva. A vállamra hajtotta a fejét, ezzel elérve, hogy hatalmas hajkoronája félig beterítse a nyakamat. Odébb söpörtem a tincseit, mert csiklandoztak, de igazából imádtam a haját. Ujjamat végighúztam a sörényén, mire mordult egyet, és átkarolta a derekamat - csak az ő hosszú végtagja volt képes arra, hogy átérje egyik oldalról a másikig az immár szinte hordóméretű pocakomat. - Jó reggelt, szívem - duruzsolta a vállamba, és rekedtes, álmos hangjától és a megszólítástól is libabőrös lettem.
 - Neked is, életem. - Imádtam Harry közelgését, de rettenetesen melegített a feje, a haja és a karja így egyszerre. - Megsütsz - jegyeztem meg, és próbáltam komolynak hangzani, de a hangom elárulhatta neki, hogy fülig ér a szám, mert felemelte a fejét, hogy a szemembe nézzen. Gyönyörű, zöld szemeiben pajkosság csillant, rózsaszín ajkai pimasz vigyorra húzódtak, miközben még közelebb férkőzött hozzám, immár a lábait is körém fonva gyakorlatilag. Teljesen olyan volt, mintha egy radiátor ölelne át, de tudtam, hogy nem lázas, mert az ő teste mindig ilyen megnyugtató, békés meleget árasztott.
 - És most? - tudakolta, beharapva az alsó ajkát, hogy ne törjön ki belőle a nevetés az arckifejezésem láttán.
 - És most pedig elengedsz, különben nem tolmácsolom neked a kicsik üdvözletét. Azt sajnálhatod, mert nagyon szépeket gondolnak - mosolyogtam rá édesen.
   A lábait odébb húzta, és felkönyökölt, hogy a haja se terítsen be, de az öleléséből továbbra sem engedett. - Nem is tudod, hogy mit gondolnak - nevetett rám.
 - De el tudom képzelni, mert ismerem őket - simítottam a helyére egy hajtincsét. - Alig várják, hogy találkozhassanak az édesapjukkal. Tudom, mert folyton izgatottak és boldogak lesznek, ha meghallják a hangodat, vagy megérzik, hogy a közelben vagy. Nevetnek, amikor valami vicceset mondasz, és akkor is, amikor ostobaságot. - Nem tudtam, miért szeretek ennyire ilyeneket kitalálni, mintha tényleg, valóban megtörténnének. Talán mert már alig vártam, hogy tényleg megtörténjenek.
   Boldog mosoly terült szét az arcán, azon a tökéletes arcon, amit annyira, mindennél jobban, szeretek. Puszit nyomott a számra, és végigsimított a hasamon. - Te pedig - kezdte rekedtes, elérzékenyülő hangon - tolmácsold nekik, hogy az apjuk a legszerencsésebb ember a világon, és alig várja, hogy találkozhasson velük.
   Megszorítottam a kezét, és rámosolyogtam. Eszembe jutott, hogy ma már nem kell tanulnom, mert behoztam a kimaradásaimat, és már csak a napi átlagos mennyiségű tanulásra volt szükségem iskola után, így nem kellett teljesen eltiltva lennem Harrytől. Sok energiámba telt, mire erről aput is meggyőztem, de sikerült, és ma szeretném meglepni Harryt. Szombat van, és ez eddig a napi huszonnégy órás tanulás napja volt, és Harry úgy tudja, hogy ez továbbra is így marad. Majd biztos hazamegy valamikor, hogy ne zavarjon a tanulásban, én pedig akkor felveszem azt a ruhát, amit nemrég vettem, külön erre az alkalomra, és amiről tudom, hogy tetszeni fog neki, és elmegyek hozzá, hogy meglepjem. Máris magam előtt láttam az arcát, mikor végigmér, és megdicsér, hogy mennyire elképesztően nézek ki - mindig ezt csinálta, akkor is, ha egy teljesen átlagos, otthoni pólóban és rövidnadrágban voltam. Tudtam, hogy ez nem nagy szám, de azt is tudtam, hogy mennyire boldoggá fogja tenni azok után, hogy annyi hónapon át gyakorlatilag elzárkóztam tőle, hogy tanulhassak, annak ellenére, hogy papíron már férj és feleség voltunk. Ha csak eszembe jutott ez a tény, már elöntött a határtalan büszkeség, hogy az egész életemet Harryvel élhetem le.
   De egyenlőre még azt kellett játszanom, hogy tanulok. Így is tettem. Miután kikászálódtam az ágyból, a fürdő felé vettem az irányt, hogy a hideg zuhany teljesen felébresszen és felfrissítsen. Megmostam a hajamat, mert egy ideje elhanyagoltam ezt a feladatot, és, miután megszárítottam, a fájdalommal nem törődve kifésültem belőle az össze csomót. Egy kontyba fogtam a fejem tetején, majd megmostam a fogam és felvettem egy vékony, fehér, szürke csillagokkal tarkított cicanadrágot meg az egyik kedvenc haspólóm, egy egyszerű, halványrózsaszín darabot. A szobába sétáltam, ahol Harry már keresztbe feküdt az ágyamon, és bizonyára visszaaludt, mert halkan horkolt. Az ágy túloldalán a lábfejei, a másikon a feje lógott le, és a haja a földet söpörte. Harry örök fiatal volt, és szerintem élete végéig húsznak fog kinézni. Elrendeztem a függönyt, hogy ne süssön a szemébe a nap, és ne ébressze fel.
   Elmosolyodtam. Nincs nálam boldogabb lány a földön. Boldogan sétáltam le a lépcsőn, vigyázva, hogy senkit ne ébresszek fel. A bejárati ajtó tárva nyitva állt, amiből arra következtettem, hogy anya a kertben öntözi a virágokat. Reggelit akartam készíteni Harrynek, de meggondoltam magam, amikor koppanó hangot hallottam, és anya ijedt hangját. Mezítláb siettem ki a fűbe, érezve, ahogy a harmat beteríti a bőrömet. A nap még nem jött fel egészen, és az égbolt halványrózsaszín ruhába öltözött.
   Anya a kerítés mellett sorakozó növényeket öntözte, de elejtette a locsolókannát, amiből a víz most megállás nélkül ömlött a földre. Chloe a kerítésnek támaszkodott, és láttam, hogy rázkódik a válla. Elszorult torokkal léptem oda mellé.
 - Anyu..? - szólítottam meg, mire összerezzent. - Mi a baj? Miért sírsz?
 - Jaj, Tessa - zokogott fel, és felém fordult. Az arca felpüffedt, könnyáztatta bőre fénylett a hajnali félárnyékban. - Mindent elrontottam, amit csak lehetett, és olyan borzalmakat tettem, amiket nem lehet visszacsinálni.
 - Nem rontottál el semmit - öleltem magamhoz, és a hajába fúrtam az arcomat. - Nagyszerű ember vagy, és a legjobb anya a világon.
 - Bár az lennék! - nevetett fel örömtelenül. - Nem érted, Tess. Pontosan tudod, hogy mit tettem. Hogy megcsaltam Louist, és becsaptam, mikor azt mondtam, hogy az ő gyerekeit várom. Aznap veszekedtünk... De annyira berúgtam utána, hogy nem is tiszta, hogy min. Valami ostobaságon, aminek semmi értelme nem volt. Én meg elmentem egy bárba, de ott volt Harry... és annyit ittam, mint még soha életemben. Az italtól másképp láttam a dolgokat. Ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint az esküvőmön is. Hogy Harryt kellett volna választanom, nem az apádat. Pedig ez nem igaz, már tudom, hogy nem az, de késő, mert mindent elrontottam... Elvesztettem Louis bizalmát. Már nem szeret engem, és az benne a legrosszabb, hogy jogosan teszi. Egy hazugságban élt... megcsaltam, és el sem mondtam neki, hogy Harry gyerekeit szereti a sajátjaiként. Annyira szeretett, hogy eszébe sem jutott feltételezni, hogy esetleg megcsaltam. Ezért nem tűnt fel neki, hogy Ash úgy néz ki, mint Harry, és, hogy Kay pont olyan pimasz, mint Harry. Vagy, ha fel is tűnt, nem törődött vele, mert bízott bennem, Tessa! Annyira bízott... annyira szeretett engem! És én elcsesztem, elcsesztem az egészet. Már nem bízik bennem, és nem is szeret. Gyűlöli magát, amiért ennyi évig nem jött rá magától, és gyűlöli Harryt, gyűlöl engem is. Talán még a gyerekeinket is bánja, mert tőlem vannak, én pedig egy elcseszett idióta vagyok...
 - Hagyd abba! - szóltam rá elcsukló hangon. Nem mondhat ilyeneket magától. Legbelül ő is tudja, hogy nincs igaza. Apa szereti őt, mindennél jobban.
 - Jobb ember annál, mintsem elváljon tőlem, hogy ekkora tragédiának tegye ki a kicsiket, akik nem is értenek az egészből semmit - folytatta sírva. - De igazából másra se vágyik, csak, hogy végre megszabaduljon tőlem, mert a megismerkedésünk napjától csak teher voltam a vállán...
 - Te is tudod, hogy ez nem igaz! - fakadtam ki.
 - De igen, az! Már nem úgy néz rám, ahogy régen. Nem csillog a szeme, nem derül fel az arca, ha meglát. Nem mosolyodik el, ha épp ügyetlenkedek. Nem dicsér meg, hogy gyönyörű vagyok, pedig régebben akkor is megtette, mikor egy egyszerű farmerban meg pólóban voltam. Nem igazgatja a fülem mögé a hajamat. Hozzám se szól. Nem költöztünk külön szobába, nehogy a gyerekek megsejtsenek valamit, de, amikor lefekszünk aludni, olyan távol húzódik tőlem, amennyire csak lehetséges. És ez annyira fáj, hogy legszívesebben térden csúszva rimánkodnék a bocsánatáért, de nem vagyok képes megtenni, mert megbocsátana, pedig nem szabad megbocsátania! Amit tettem, azt nem lehet. Ha megbocsátana, életem végéig szánnám érte, mert nem érdemlem meg a szeretetét, nem érdemlem meg őt.
 - Anya - suttogtam sírva, és megtöröltem a szememet. - Úgy sajnálom, anya. - Biztatóan megszorítottam a kezét, és próbáltam rámosolyogni, de csak újabb elfojtott zokogást hallatott, és elhúzta a kezét.
 - Téged sem érdemellek meg - nyöszörögte. - Pont olyan vagy, mint ő... Megbocsátasz mindent... Ha az én anyám csalta volna meg apámat, gyűlölném érte, és letagadnám, hogy ő az anyám. Ha Louis csalt volna meg engem, elváltam volna tőle abban a percben, ahogy megtudtam. Én nem törődtem volna veletek, azzal, hogy milyen hatással lenne rátok, ha a szüleitek elválnának. Önző lettem volna, csak a saját érzéseim érdekeltek volna. Miért nem ordibálsz velem azért, amit tettem, Tess? Miért nincs undor az arcodon?
 - Senki sem tökéletes - tettem a vállára a kezem. - Te sem undorodtál tőlem, amikor megtudtad, hogy Harryvel vagyok, hogy az ő gyerekeit várom, hogy hozzámentem. Te sem ordibáltál, hogy mégis hogy képzelem ezt, pedig jogos lett volna. Mindenki követ el hibákat. Apa meg fog neked bocsátani, anya, tudom, hogy meg fog. Szeret téged. Tudja, hogy te is szereted őt. Ha haragszik is rád, ez ellen nem tud tenni. Hallod? Minden rendben lesz! Nem fogtok elválni, de nem azért, mert a gyerekeitekre kell gondolnotok elsősorban, hanem azért, mert csak egymással vagytok teljesek! Sosem tudnék undorodni tőled, anya. Szeretlek, és akármit teszel, mindig szeretni foglak.
   Könnyes szemmel nézett rám, mielőtt szorosan magához ölelt. - Én is szeretlek, Tess - hüppögte.
   Rámosolyogtam. - Akkor már jöhetsz is segíteni nekem, hogy reggelit csináljak Harrynek, mert nem vallja be, de valóságos mennyország a te főztöd az enyém után, tekintve, hogy azt alig bírja mosolyogva letuszkolni a torkán, és még meg is dicsérni utána.
   Anya hangosan felnevetett, megtörölte a szemét, megfogta a kezemet és felállt. - Hát persze, Tess. - Imádtam látni, amikor ilyen szélesen mosolyog. Olyankor mintha minden rendben lett volna.

2015. augusztus 30., vasárnap

Kérés-féleség

Hű, nem akartam erről egy külön bejegyzést írni, de, amint azt látjátok, mégsem bírtam ki nélküle.
Mint azt már többször is kinyilvánítottam: mindennél jobban szeretek írni, akkor is, ha rosszul csinálom, akkor is, ha az évszázad legrosszabb író-féleségének számítok. Az sem számít, ha titkon már az is utálja a történeteimet, aki azt kommenteli, hogy imádja. Igen, az fájna, de akkor sem hagynám abba az írást, egyszerűen azért, mert nem tudok nélküle meglenni, és azért, mert az olvasáson kívül az az egyetlen tevékenység, amibe menekülhetek, amikor minden más fájdalmat okoz.
Igen, igaz, hogy kommentek, visszajelzések és biztatás nélkül is folytatom a történetet, és az is igaz, hogy néha azt írom a bejegyzések végére, hogy nem érdekel, ha nem komizik senki, de. Néha fáj, hogy, amikor elgondolkodom azon, kinek írom ezt a történetet (egyetlen, drága, hűséges kommentelőm, te mindig kivétel vagy, úgyhogy ne vedd magadra! ♥), a válaszom minden jel szerint az kell, hogy legyen, hogy magamnak - a saját szórakoztatásomra, a saját egyedüllétem bizonyítására. Kit áltatok? Nem néha fáj, hanem állandóan. Állandóan fáj, mivel nem telik el úgy óra, hogy ne csekkolnám a blogot, hogy érkezett-e új komment, új feliratkozó, új nézettség a legújabb bejegyzésre, vagy új csere-kérés a chatbe akár, ezért újra és újra eszembe jut - pedig emlékeztetés nélkül is pontosan tudom -, hogy mennyivel hátrább járok a többi bloggerinánál.
Más blogon egyetlen egy bejegyzés után több tucat feliratkozó van, akkor is, ha az a bejegyzés nem különösebben egyedi, jól megírt vagy emlékezetes. Nem, nem azt mondtam, hogy annyira jól írnék, hogy igenis megérdemlem, de... ha másért nem, a kitartásomért így, több, mint egy évnyi tevékenykedés után a blogon, szerintem igazán járna legalább pár kommentelő, ha feliratkozó nem is. Nem is ez lenne a fő kérdésem, hiszen ehhez már hozzászoktam, talán bele is törődtem, nem tudom.
A problémám jelenleg főleg az volna, hogy mennyire kihalt a blog. Már csakis Kincső komizik, és még azok az esetleges olvasók sem pipálnak, akik komizni lusták voltak. Ja, a második évad huszonkilencedik fejezetére, amit öt napja tettem fel, egyedül Kincső kommentje érkezett, és nulla pipa, a negyvenvalahány megtekintés mellé. Régebben... nem is tudom. A 2. évad 23. fejezetére 158 kattintás, és oda Kincsőn kívül is kommentelt egyvalaki. Ilyen példákat most nincs kedvem visszakeresni, mert csak kínzom magam az emlékkel, de az tisztán megmaradt bennem, hogy a 15. fejezethez Kincső, Eva Hunter és Arwen Roth is kommentelt - tényleg, Eva Hunter is a leghűségesebb olvasóm volt régebben, és a 20. fejezet óta nem is hallottam felőle. Csak azt szeretném kérdezni, hogy mit csinálok rosszul? Volt valami az azután következő fejezetben, amitől Eva Hunter-nek már nem tetszett többé a történet? És a többi olvasóm, akik annyira felmagasztalták egyszer-kétszer a történetet? Akiknek már törnöm kell a fejem egy ideig, hogy eszembe jusson a nevük, olyan régen adtak utoljára életjelet magukról? És mi a helyzet a 22 feliratkozómmal, akik közül nem is egy még sosem kommentelt? Miért nem tették soha? Feliratkoztak, aztán el is feledkeztek a blogról, vagy közben már nem is tetszett nekik annyira, és csak lusták voltak leiratkozni, vagy nem akartak megbántani vele?
Nagyon kérlek, ne hagyjatok a bizonytalanságtól felőrlődni, mert Panna rá a tanúm, hogy egyetlen rossz nap után is mennyire magam alatt szoktam lenni. Szóval, én csak azt szeretném kérni, hogy... régen eltűnt, felszívódott kommentelőim, pipálóim, ha tetszik még egy kicsit a történet, kérlek, pipáljátok ezt a bejegyzést vagy az előző fejezetet, esetleg kommenteljetek is, ha nem nagy kérés... Ha meg már nem is tetszik igazából, kérlek, írjátok meg, mit csinálok rosszul azóta, hogy utoljára komiztatok!
Sosem volt túl népszerű a blogom, és ezt már akkor elfogadtam, amikor megnyitottam, mert tudtam, hogy az emberek között van, aki nyer, és van, aki veszít - és már rég tudom, hogy én az utóbbiba tartoztam, tartozom, és fogok tartozni mindig is. És szerintem szavak nélkül is kimutatom, hogy a 22 feliratkozóm, a megmaradt kommentelőm és a 41.000+ oldalmegjelenítésem is több, mint amiről sokan álmodnának, és nem is vagyok hálátlan, nem is az a bajom, hogy esetleg kevesellném ezeket, mert ezek is sokkal, de sokkal többek, mint amit a kezdetek kezdetén el mertem képzelni... Én csak azt próbálom makogni, hogy nem baj, ha ezután sem iratkoznak fel vagy kommentelnek többen, mert megszoktam - csak azt az egyet szeretném megtudni, hogy mit csinálok rosszul, ami miatt nem érhetem el azt, amit a félúton bezárt, igénytelen blogok igen!
Épp ezért: Mira Bódis, aki a legelső kommentelőm volt, és a 8. fejezetemhez kommentelt, elsőként az egész addigi munkám során, és utána még három fejezeten át ő volt az egyetlen kommentelőm, és még utána is számos alkalommal, amikor már voltak más kommentelőim, de aztán rejtélyesen felszívódott; ☆▶ Jessica T ◀☆, aki sok-sok fejezeten át hűségesen komizott, nem egyszer egyedüliként, de aztán a második évadhoz már egyszer sem... És mindenki más, akit már nem sorolok fel, mert így is mindjárt elbőgőm magam, és azt nem akarom: ha olvassátok most ezt, kérlek, vegyétek észre, hogy mennyire fontosak voltak nekem a szavaitok, és mennyire boldoggá tennétek, ha továbbra is meglepnétek néha a véleményetekkel. Még akkor is, ha az mostanra negatív lett - nem bánom, csak tudjam, hogy még itt vagytok, és figyelemmel követitek a blogot..!
Csak ennyit szerettem volna, azt hiszem. Nem kell, hogy mostantól minden fejezethez komizzatok puszta szánalomból irántam, csak annyi, hogy mondjátok el, mit csinálok rosszul, hogy még az a kevés olvasóm is egyesével a semmibe veszett, akim volt.
Milliárd ölelés és puszi: Nessa Laura.

2015. augusztus 25., kedd

2. évad, 29. fejezet: Amíg velem vagy

Próbáltam Harry kocsijának nagyon is ismerős, kellemes illatát belélegezve elterelni a figyelmemet arról, hogy hova megyünk és miért, de nem igazán sikerült. A hasam lakói egyszer sem mozdultak meg az út ideje alatt; mintha ők is feszülten várakoznának. Szerettem volna magamhoz szorítani őket, hogy megnyugtató szavakat súghassak a fülükbe, akkor is, ha még nem érthetik, amit mondok. Igaz, amikor mozogtak, megijesztettek, mert féltem, hogy bajuk esik valamiért, de amikor nem tették, valami sötét helyen az agyamban attól féltem, hogy azért nem teszik, mert már bajuk is esett. Nem, még gondolatban sem akartam kimondani azt a szót, ami arra utalt, hogy nagyon komoly bajuk esett.
   Harry türelmetlenül fékezett le. Pillantásom követte az övét, és megállapodott a nagybetűs feliraton, ami azt hirdette, hogy bizony a londoni börtön előtt vagyunk. A szemem sarkából láttam, hogy Harry feje felém fordul. A kezét a combomra helyezte, és úgy nézett a szemembe, biztatásként.
 - Nem vagyok képes bemenni oda, Harry - ráztam meg a fejem, és minden erőmet bevetettem, hogy ne hallhassa a hangomon, hogy a sírás kerülget.
 - Én pedig nem akarlak itt hagyni egyedül! - ellenkezett.
 - A kocsiban nem eshet bajom, és biztosan hamar visszajöttök... Ugye? - Nem tudtam, egy ilyen procedúra mennyi időt igényelhet, de nem akartam belegondolni, hogy Harrynek akár egy óráig is kell még bizonygatnia Alec ártatlanságát, bármit is csinált.
 - Rendben, de nem szállhatsz ki a kocsiból, érted? Ha valami baj van, akár csak egy múló fájdalom is, felhívsz, jó?
   Bólintottam. Nem hittem, hogy a gyerekek mocorogni kezdenének, amíg Harry távol van, mert ők is épp olyan feszültek voltak, mint én. Én pedig úgy éreztem, a kellemes, nyugodt időjárás ellenére is meg tudnék fagyni a félelemtől. Mi a fenét csinált az öcsém?
   Harry sietős, hosszú lépteivel csakhamar eltűnt a szemem elől, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy milyen klausztrofóbiás lennék én a helyében, ha be kéne lépnem egy börtönbe, nem számít, hogy cellába nem zárnának. A gondolattól máris bezárva éreztem magam az autóban, és olyan volt, mintha nem kapnék levegőt. Letekertem az ablakot, mert eszembe jutott, hogy megígértem Harrynek, hogy nem szállok ki a kocsiból, de nem javított a helyzeten. Ujjaimat az ülésbe vájtam, mintha az tehetne a szenvedésemről. Nem sikerült levezetnem rajta a feszültségemet, és azon kaptam magam, hogy gondolkodás nélkül kinyitom az ajtót, és gyakorlatilag kiugrok a szabad légtérbe odakint.
   Az autónak dőltem a megkönnyebbüléstől. Máris jobb. Meddig akarja még húzni az időt Harry? Máris olyan, mintha egy órája ment volna el. Elkezdtem fel-alá sétálni, hátha attól úgy érezhetem, mintha csinálnék valami hasznosat. Körbejártam a kocsit. Valami idióta dallam jutott az eszembe, amit a rádióban hallottam nemrég, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi a címe, vagy miről szól.
   Azon kaptam magam, hogy méterekre vagyok a kocsitól, és semmi kedvem visszafordulni. Minél távolabb akartam lenni attól a helytől. Megint eszembe jutott az öcsém - igazából szüntelenül ő járt a fejemben. Mit csinált? Annyira komoly nem lehetett, ha egy óvadékkal elintézhető. Milyen szabályt szeghetett meg? Hol vannak már?!
   Hirtelen fájdalom hasított belém; először úgy éreztem, mintha az egész testemben érezném, de a hasamban összpontosult. A hajam az arcomba hullott, ahogy összegörnyedve lehajtottam a fejem. Fehér foltokat láttam a kíntól, és csupán tompán hallottam, hogy egy furcsán ismerős hang a nevemet ordítja, mintha egy nagyon vastag, hangszigetelő üvegfal választaná el őt tőlem. Valaki megragadta a kezemet, és ezt biztosan éreztem, mert a bőre forró volt az én hideg kezemen. Már hangosabban hallatszott a hang, és erős karok húztak magukhoz védelmezőn. Aztán, épp olyan hirtelen, ahogy jött, elmúlt. Ahogy szokott.
 - Tessa! - szólongatott tovább Harry. - Szólalj meg! Kérlek!
 - Jól vagyok - suttogtam, és rettenetes hálát éreztem Harry erős karjaiért, mert volt egy olyan megérzésem, hogy a támogatása nélkül rongybabaként zuhannék a földre. - Alec...
 - Minden rendben - szólalt meg, és szerintem akkor vettem észre először, hogy ő is ott van.
   A nyakába borultam, remélve, hogy Harry nem bánja, amiért csak így kibontakozom az öleléséből azért, hogy Alec-et zárhassam a karomba. - Mi az istent műveltél? - kérdeztem türelmetlenül, olyan szorosan ölelve magamhoz, ahogy csak engedte a hasam.
 - Nem számít - rázta a fejét. - Semmi komoly, és nem akarlak felizgatni vele...
 - Most azonnal áruld el! - néztem a szemébe. - Ezt nem hallgathatod el előlem!
   Az ajkába harapott, aztán megvakarta a tarkóját, ahogy mindig szokta, ha ideges vagy dühös. - Én... szoktam motorozni.
   Egyetlen mondatával teljesen megzavart, kétségbe ejtett. Mi a..?
 - Tizenöt éves vagy! Nincs is jogsid! - hüledeztem. - Hogy képzelted? Honnan van neked motorod? És hol tartod?
   Egyik kérdésemre sem akaródzott válaszolnia, ami nem lepett meg, de elég volt az arcára néznem, hogy valahogyan megérezzem: ez nem minden.
 - És? - tudakoltam, előre is rettegve a válaszától.
 - Tudod... Aaron egy ideje... Szóval... Néha szokott füvezni. - Szünetet tartott, bár nem igazán lettem volna képes közbeszólni. - És... én mentem el a taghoz motorral, akitől venni szokta a cuccot, mert az anyja szobafogságra ítélte, és csak én látogathattam. Persze az ő pénzéből vettem meg neki..! A motoromat meg Dylan-ék garázsában tartom, de a szülei nem tudnak róla, hiszen alig vannak otthon az üzleti útjaik miatt, olyankor meg könnyű elrakni valahova, ahol nem láthatják meg.
 - Alec, ugye... ugye te nem szoktál... mint Aaron...
 - Te jó ég, Tess, dehogyis! - fakadt ki ijedten. - Eszembe se jutott.
 - Mikor vetted azt a motort? - kérdeztem, hogy egy kevésbé fontos kérdésre kelljen először megtudnom a választ.
 - Fél éve - vont vállat Alec. - Vagyis nem... Akkoriban, amikor Harry eljegyzett téged, úgy emlékeszem. Nem is, tudom! Előtte való nap mentünk el érte Aaron-ékkal.
 - Jó, ebből elég lesz - tette a karomra a kezét Harry, és már azelőtt tudtam, mennyire dühös, mielőtt az arcára néztem volna. - Alec, megkérhetnélek, hogy ezt a témát még úgy egy hónapig legalább hanyagold? Tess, te pedig, kérlek, vedd tudomásul, hogy a te állapotodban nem...
 - Ne akard megszabni nekem, mit csinálhatok az én állapotomban, Harry! - förmedtem rá, pedig nem is haragudtam az aggodalma miatt, csupán végre volt valaki, akin kitölthettem a dühömet.
   Tisztában voltam vele, hogy Harry csak aggódik értem, és ez titokban kimondhatatlan boldogságot okozott nekem, de nem akartam bevallani magamnak, mennyire rettegek attól, hogy Alec esetleg valami olyasmit csinált, ami, mikor elmondja, annyira kétségbe ejt, hogy esetleg valami... baja eshet a kisbabáimnak. De rettenetesen kíváncsi voltam, és muszáj volt megtudnom ezeket a dolgokat. Ha a nyugalmam kedvéért Alec nem mondta volna el, amiket elmondott, akkor a nyugtalanság lassan felőrölne. Helyette örülhetek, hogy rosszabbat is tehetett volna, és végeredményben semmi komolyabb bűncselekményt nem követett el, amit a legrémisztőbb fantáziálásaimban már átgondoltam.
   Harry arca megrándult, mintha megütöttem volna, és ismertem már annyira, hogy ez az arckifejezés azt jelenti: rosszabbul esett neki, amit mondtam, mint amennyire azt ki fogja mutatni, mert aggódik értem és szeret engem. Bocsánatkérően lesütöttem a szemem, és a kezéért nyúltam. A hatalmas, meleg tenyér érintése megnyugtatott, de Harry kényszeredett mosolya már kevésbé volt biztató. Istenem, miért kell nekem mindig bunkónak lennem..?
 - Menjünk haza - javasoltam feszengve.
 - Ja, és Tess - állított meg az öcsém. - Tényleg nem akarom, hogy ezt apuék megtudják, oké? A motort, meg, hogy Aaron-nak fuvaroztam a cuccot.
   Nem tudtam, erre mit mondhatnék, úgyhogy bólintottam. - Amíg nem kérdezik, addig nem mondom. De amint célzottan rákérdeznek, arra például, hogy most hol voltál, nem hazudok nekik.
   Bólintott, tudva, hogy többet úgysem tennék. Rohadt szarul hazudok, és ezt anyáék is tudják.
   Hazaérve Alec előbb ment be a házba, mint mi, hogy ne tűnjön feltétlenül úgy, mintha együtt jöttünk volna, így volt alkalmam Harryvel maradni a kert hátsó részében. Már rég mardosott a bűntudat, hogy rögtön felkaptam a vizet azon, hogy csak aggódott. Nem tudom, mi ütött belém. A falnak dőltem, és a hasamra simítottam a kezemet, míg Harry az egyik fa felé fordult, mintha érdekesnek találná a kérgét.
 - Harry, kérlek, ne haragudj, hogy rád förmedtem! - nyöszörögtem erőtlenül. - Nem tudom, mi ütött belém, én csak felizgattam magam azon, hogy Alec...
 - Hagyd abba - rázta meg a fejét, és végre felém fordult. - Tess - sóhajtott fel, és elém lépett. - Neked... fogalmad sincs róla, hogy mennyire aggódom érted. Csak sejtheted; azt gondolhatod, hogy csak a szokásos aggodalom, amit a leendő apák éreznek. Lehet, hogy így van - de én még ilyet sem éreztem életem során, leszámítva ezt az alkalmat, és ezért úgy érzem, mintha egy világ terhe húzná le a vállamat. Pedig lehet, hogy nem is olyan nagy szám, csak én úgy érzem... Össze-vissza makogok - vigyorodott el szégyenkezve. Az arcára simítottam a kezemet. - Akármit elviselek a világon. Tényleg. Talán azt is túlélném, ha elhagynál, de azt csak akkor, ha visszatérek az alkoholhoz meg a korábbi életvitelemhez, amit csak vonakodva neveznék életnek. De... azt nem tudom elviselni, ha neked fáj - hajtotta le a fejét, és elfordította az arcát a kezemtől. - Tudom, ez önzőség, hiszen neked fog a legjobban fájni a szülés, mégis magamra gondolok... Arra kértelek, hogy maradj a kocsiban, de nem azért, mert paranoiás vagyok, hanem azért, mert nem bírnám ki, ha valami bajod esne. Amikor megláttalak, ahogy majdnem összeesel a fájdalomtól... Azt még egyszer nem csinálhatod meg velem.
   Rám nézett, és a szemeiben olyan gyötrelem ült az emléktől, hogy az enyémekbe könnyek szöktek. - Harry - suttogtam lágyan, és a kezeim közé fogtam az arcát. - Ígérem, többet nem... nem sodrom veszélybe magam, és őket sem. - A kezét megszorítva a hasamhoz vezettem, hogy ő is érezhesse az odabentről érkező, aprócska mocorgásokat. - Úgy sajnálom...
 - Semmi baj - mosolyodott el, és csókot nyomott a tenyerembe. - Minden rendben. És minden rendben lesz. Most már tudom. Amíg velem vagy, minden rendben lesz.
   Gyengéden magához vont, és körém fonta a karjait. Az arcát a hajamba fúrta. Az illata megnyugtatott, mint mindig.
 - Köszönöm, hogy vagy nekem - mormolta a hajamba. - Nélküled... szerintem rég meghaltam volna.
   Végighúzta az ujjaimat a karom belső oldalán, ahol egy másik életnek tűnő időben a vágásokat ejtettem a bőrömön, hogy eltereljem a figyelmem a hiányáról. Mostanra a hegek nagyjából meggyógyultak, és csak alapos ránézésre lehetett észrevenni őket. Harry felsóhajtott.
 - Sosem bocsátom meg, hogy bántottad magad - duruzsolta szomorúan. - Az nem olyan, mintha engem bántottál volna, bizonyos értelemben viszont mégis. Nem tudom.
 - Sajnálom - ismételtem. - Ha akkor tudtam volna, hogy viszontlátlak még, nem teszem. De még sosem éreztem magam olyan elveszettnek, mint akkor. Úgy éreztem, ha a szomszéd utcában vagy, akkor is egy világ választ el tőlem, és ez nem hagyott békén. Senki más mellett nem tudtam elképzelni magamat, csak melletted.
   Eszembe jutott, hogy nem sokkal Harry eltűnése után elmentem egy buliba Peter egyik barátjával, akivel előző nap az utcán találkoztunk össze. Ott voltam először részeg, és megfogadtam, hogy soha többet nem leszek az, mert egy rémálom volt. Szerettem volna azt hinni, hogy csak képzeltem azt, mikor Adam-mel smároltunk, de valahogy tudtam, hogy megtörtént. Nem emlékeztem rá pontosan, csupán az érzésekre, amikre gondoltam, mikor visszacsókoltam. Azt hiszem, már ő is részeg volt, de nem voltam benne biztos, hogy az ő szájának volt alkoholíze, vagy csak a sajátomat éreztem. Nem jelentett nekem semmit, mégis, amikor megcsókolt, nem löktem el, mert azt hittem, csukott szemmel talán elképzelhetem, hogy Harry az. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Harry csókjaitól remegni szokott a térdem és összerándulni a gyomrom, de Adam semmi ilyesmit nem váltott ki belőlem, egyedül a végső elkeseredést és undort. A harmadik csókunknak véget vetve léptem le, miután szabadkoztam és bocsánatot kértem. Esett az eső, és elég messziről kellett hazagyalogolnom, de nem kérhettem meg Adam-et, hogy vigyen haza.
   Ezt az életem árán sem meséltem volna el Harry-nek, és senki másnak sem mondtam el, nem is fogom. Jobban szégyellem annál.
   Harry mosolygott, és eligazgatta a hajamat az arcom körül. - Most már bemehetünk szerintem.
   Bólintottam, és a kezét megfogva követtem a házba. A szavai jártak a fejemben. Amíg velem vagy, minden rendben lesz.


Kukucs! :3 Mint látjátok, kitettem egy szavazást, amiben eldöntitek, hogy legyen-e 3. évad. Ez azért lenne nagyon fontos, mert nemsokára elérkezik a 2. évad vége, és addigra szeretném tudni, hogy érdekelne-e valakit a folytatás. Ha nem, akkor azért-e, mert az eddigiek is rosszak voltak, vagy azért-e, mert ti már most elképzeltetek egy tökéletes, teljes befejezést, ami nem következhetne be, ha lenne harmadik évad. Ha az utóbbi, milyen befejezést képzeltek el? :) (Nem, mintha attól esetleg változtatnék a saját terveimen, csak érdekel. (:) Ha szeretnétek folytatást, ha nem, szavazzatok legfelül, és írjátok meg komiban is a teljes véleményeteket! Puszi! :)

2015. augusztus 12., szerda

2. évad, 28. fejezet: Tarts ki!

Tanulnom kellett volna. Pontosabban szólva gőzerővel tanulnom: nem mondhatnám, hogy a nyáron vagy épp mostanában egy kicsit is törődtem volna ezzel, de apám az ő finom modorában emlékeztetett, hogy kevesebbet kéne foglalkoznom Harryvel, és többet azzal, hogy ne bukjak meg az érettségin. Ha gyerekesen akartam volna viselkedni, kinevetem, és közlöm, hogy gyereket várok és a férjemmel leszek, akár tetszik neki, akár nem, szóval, ha akarnék, vagy, ha érdekelne, akkor sem tanulnék - de nem tehettem. Nem, mert tudtam, a szüleim milyen büszkék voltak a tanulmányi eredményeimre és a teljesítményemre, és nem akartam ezt éppen az utolsó évben elrontani, az utolsó évben, amikor már amúgy is közelegnek a munkával és a saját pénzem megkeresésével töltött napok. Mikor Harry erre rájött, úgy nézett ki, mintha ez neki eszébe sem jutott volna, és valószínűleg így is volt. Mondtam neki, hogy én sem akarok tanulni, a vele töltött idő rovására pedig főleg nem, de apa gyakorlatilag szobafogságra ítélt és elkobozta a telefonomat; a laptopomat csak azért hagyta meg, hogy azon tudjak kiegészítő anyagokat keresni a tételeimhez, amiket természetesen még ki sem dolgoztam. Valahol mélyen tudtam, hogy igaza van, mert, ha ott lett volna velem a telefonom, szünet nélkül Harryvel beszéltem vagy sms-eztem volna tanulás helyett.
   Mégsem tudtam igazán a tanulásra koncentrálni. Egészen egyszerűen azért, mert egy egészséges, immáron nyolc hónapos ikerpár büszke anyukája voltam, mármint csak elvontan, ugyanis még nem születtek meg, mégis szüntelenül éreztem a jelenlétüket, és a boldogságtól elakadó lélegzettel vettem tudomásul, valahányszor megmozdultak vagy rúgtak egyet - ezeket értelmeztem úgy, hogy jól vannak, kicsattannak az erőtől és alig várják, hogy megszülessenek.
   Anyának köszönhettem, hogy tanulással és bezártsággal töltött három hónapom legutóbbi heteiben Harry velem lehetett, mert apa még akkor sem engedte volna be, mikor már napi rendszerességgel ujjongtam a büszkeségtől, hogy megint rúgott egyet az egyik kisbabám. Imádtam a gondolatot, hogy két csöppségnek adhatok életet, még akkor is, ha közben ott volt a kellemetlen gondolat, hogy tanulnom kell ahelyett, hogy Harryvel együtt neveket válogassunk, babaruhákat meg játékokat vásároljunk, vagy éppen berendezzük a kettőnknek vett lakásban a gyerekszobát. Még be sem költözhettem abba a házba, de egy hétvégén, mikor végre elszabadulhattam a tankönyveimtől meg a jegyzeteimtől, együtt néztük ki, és Harry vette meg. Igen, ha nem lettem volna tanulásra kárhoztatva, kiharcolhattam volna Harrytől, hogy legalább egy részét hadd fizessem ki én - még akkor is, ha nem voltam benne biztos, hogy lenne-e rá pénzem -, így viszont csak utólag közölte velem, fülig érő szájjal, hogy megvette a házunkat, de az egyenlőre üres, mert szeretné, ha együtt bútorozhatnánk be. Mármint, nem úgy, hogy én szekrényeket meg ilyesmiket tologassak vagy épp hurcoljak be a házba vele, hanem, hogy egyáltalán kinézhessük a boltban a bútorokat, amik kellenek.
   Harry az ágyamon fetrengett, és éreztem, hogy le sem veszi rólam a szemét, miközben én egy újabb évszámot próbálok memorizálni. Igazából már teljesen összezavarodtam a sok információval, és a második világháború kezdetére 1939 helyett 9139-et mondtam, mert valamiért felcseréltem az első két számjegyet. Harry ezen jót mulatott, de őszintén együtt érzett velem, mikor megmutattam a körülbelül hatvan évszámból álló, de folyamatosan bővülő listámat, amit kijegyzeteltem eddig.
 - Imádom, ahogy koncentrálsz - jelentette ki Harry váratlanul. - Összeráncolod a homlokodat meg a szemöldöködet és mintha alig láthatóan csücsörítenél is közben. Direkt csinálod?
 - Mi? Ja, nem, dehogyis. Komolyan ezeket csinálom? - néztem rá döbbenten. Milyen nevetségesen festhetek!
 - Igen - vigyorodott el. - Folytasd a tanulást, és majd lefotózlak. Ki is tehetjük a házunkban a képet, hogy megmutathassuk majd a kicsiknek, milyen az, amikor anyuci kiskacsapofit vág.
 - Maradj magadnak, Styles - öltöttem ki rá a nyelvem, de közben már vigyorogtam. - Nem én vagyok az, aki kidugja a nyelvét, mikor az étlapot böngészi. - Ezt a nászutunkon fedeztem föl; az egyik vacsoránkon Harry hosszasan tanulmányozta az étlapot - hogy az ő szavaival éljek, olyan kaját keresett, ami egészséges a babáknak, és amit ő is ehet, hogy ne érezzem hátrányban magam. Nem tudom, végül talált-e, mindenesetre többek között rendelt valami borzalmasan sikerült salátát.
   Nevetett, de elhallgatott, tudva, hogy muszáj tanulnom. A csendet csak az utca távoli, haloványan érkező zajai szakították meg időnként.
 - Szerintem már ennyiből is simán leérettségizhetnél - jegyezte meg egy idő után óvatosan Harry.
 - Mondd ezt az apámnak - néztem rá beletörődőn, mielőtt ismét a tanulásba temetkeztem volna.
 - Hát hogyne, próbáltam beszélni vele, hogy basszus, engedjen már a feleségem közelébe, de nem merem felhozni a témát, mert, ahogy nézem, szerinte téged jobban érdekel a... tessék, mi ez itt egyáltalán?
 - A világirodalom remekei - forgattam meg a szemeimet. - Ne haragudj, Harry. Tudom, hogy ez szemétség veled szemben, de...
 - Igen, tudom, én időzítettem rosszul - sóhajtott fel. - Nem kellett volna felcsinálnom téged és megkérnem a kezed, amikor tizennyolc éves vagy.
 - Ezerszer elmondtam, hogy ne merészelj így beszélni! - Vállon akartam legyinteni, de elkapta a csuklómat, a szájához emelte a kezemet és mosolyogva egy csókot lehelt rá. - Semmi nem tesz olyan boldoggá, mint az, hogy a feleséged lehetek, és az, hogy gyerekeink lesznek. A legcsodálatosabb dolog vagy az életemben. És, ahogy téged ismerlek, ezzel te is tisztában vagy, Mr. Egoista - nevettem el magamat önelégült, ugyanakkor boldog vigyorán.
 - És remélem, te is tudod, hogy nekem te vagy a legcsodálatosabb - felelte. - És persze ez a két pici itt - tette a hasamra a kezét.
   Az ajkamba haraptam, hogy ne sírjam el magam, mert akkor nem tudnék tovább tanulni.
 - Évszámok helyett inkább kijegyzetelhetnél pár száz babanevet, hátha azok közül már tudnánk választani - nevetett rám.
   A babanevekkel eddig nem álltunk túl fényesen, ugyanis amit Harry mondott, az nekem nem tetszett, amit meg én, az neki nem. Próbálkoztunk tanácsot kérni Harry anyukájától, valamint az én szüleimtől is, sőt, még Liamet, Niall-t és Zayn-t is kifaggattuk a témáról, de nem mondhatnám, hogy sok sikerrel, mert az általuk javasolt neveket mind a ketten elutasítottuk.
 - Még mindig kitartok amellett, hogy a kisfiú lehetne Hayden - erősködött Harry.
 - Még mit nem! - fordultam felé a székemmel. - És Harry sem lesz, mielőtt hozzátennéd! - emeltem fel a mutatóujjamat nevetve.
 - Akkor viszont kizárt, hogy a lány Lana legyen! - vágott vissza, és egy könnyed mozdulattal a fenekem alá nyúlt, felemelt, elhelyezkedett a széken, a támlával a lábai között, és visszarakott az ölébe. - És esküszöm, összetépem azt a halom évszámot, ha nem rakod sürgősen félre őket - mormolta a hajamba.
 - Ha megteszed, Richard és Emily lesz a nevük - közöltem, és tudtam, hogy ez a két név mennyire nem tetszik Harrynek, legalábbis nem a születendő gyerekeink neveként.
 - Nem mernéd megtenni. Tudnád, hogy azért meglakolnál - fenyegetett meg.
 - Kételkedsz a bátorságomban? - ráncoltam a homlokom.
 - Sok mindenben kételkedem, de benned soha, édesem - döntötte az enyémnek a homlokát.
 - Akkor ne kételkedj benne, hogy szólok apunak, hogy távolítson el a szobámból, ha nem hagysz tanulni. - Kiöltöttem rá a nyelvem, mielőtt a hasamnak köszönhetően elég nehézkesen kikászálódtam volna az öléből.
   Harry megtartott, és megszorította a kezem segítségül, mire hálásan néztem rá. Korai volt a dicsőségem, ugyanis egy gyengéd, óvatos, ugyanakkor ellenállhatatlanul határozott rántással visszaültetett az ölébe. Csúnyán néztem rá, mire elnevette magát, és a nyakamra hajtotta a fejét. A régi, kisfiús, rövid frizurára vágott haja csiklandozta a bőrömet, mire akaratlanul is elmosolyodtam.
 - Harry - nyöszörögtem, nem is annyira azért, mert szabadulni szerettem volna, inkább, mert ilyen hosszú idő után is elképesztő hatással volt rám.
 - Tessa - felelte, és éreztem, hogy elmosolyodott, mielőtt a vállamat kezdte harapdálni.
   A telefonomból félreérthetetlenül hangzott fel Lil Wayne Mirror című száma, ami azt jelezte, hogy az öcsém, Alec hív. Harry felmordult, mikor rájött, hogy a telefonomért nyújtózkodom, de továbbra sem hagyta abba a vállam szívását. Próbáltam visszanyerni a rendes lélegzési ritmusomat, miközben elfogadtam a hívást.
 - Szia, öcsi! - üdvözöltem vidáman.
 - Tess... Figyelj... - Alec hangjából akár azt is le lehetett volna következtetni, hogy éppen a végrendeletét akarja közölni velem.
 - Te jó ég, Alec, történt valami? - kaptam a szám elé a kezemet, Harry pedig nyugtalanul abbahagyta a tevékenységét, és aggódva fürkészte az arcomat. Tenyerét talán öntudatlanul is domborodó hasamon tartotta.
 - El kéne... Ide kéne jönnöd, hogy... - Váratlanul elnevette magát, de egy csepp öröm sem volt benne. - Tess, kérlek, el tudnál jönni letenni értem az óvadékot?
 - Hogy... hogy a mit?! - Minden levegő kiszaladt a tüdőmből. - Nem vagy vicces.
 - Komolyan beszélek, Tessa.
 - De... Mégis miért...
 - Kérlek, siess. Úgy érzem, minden egyes rács mögött töltött perccel meghalok.
   A hangja olyan komoly, olyan kimondhatatlanul kétségbeesett volt, hogy a fájdalmát a telefonon keresztül is tisztán éreztem, annyira, hogy a szívembe markolt. - Ne aggódj. Azonnal indulunk. Kihozunk.
 - Csak ne szólj erről senkinek Harry-n kívül, kérlek! Nekem végem, ha apáék megtudják.
 - Ezt majd később megbeszéljük. Tarts ki!
   Kipattantam Harry öléből, és hadarva mondtam el neki, mi a helyzet. Már amennyit tudtam belőle. Mégis mit művelt az öcsém, hogy lecsukták? Mindig is bátornak gondoltam, de olyannak nem, aki börtönbe kerül valamiért, amit csinált. Harry a zsebébe gyömöszölte a kocsikulcsát és a pénztárcáját, biztatóan megszorította a kezemet, és lépett egyet felém.
 - Apud itthon van?
 - Nincs. Anya tuti, hogy elenged, ha azt mondom, hogy úgy éreztem, friss levegőre van szükségem. Siessünk...
   Az előttem lévő szék támlájába vájtam az ujjaimat, és összerándultam a hirtelen fájdalomtól. Egy halk hang hagyta el a számat, ami valahol félúton lehetett a sikoly és a nyögés között. Harry rémülten szólongatott; megtartott, hogy ne essek el. Egyszerre volt melegem és fáztam, de mindez egy percen belül elmúlt. Nem először fordult elő ilyesmi, és mégis minden alkalommal annyira megrémített, mintha első lenne. Ilyenkor elsöpört az az érzés, hogy valami baj történik majd, vagy a kisbabáimmal, vagy velem, és én értelemszerűen egyiket sem élném túl. El sem tudtam képzelni, ilyenkor mi történhet a hasamban. Arra tippeltem, valószínűleg egyszerre mozdultak meg a kicsik, vagy egyszerre rúgtak egyet. Ez gyakran előfordult, és nem tudtam leküzdeni a mosolyomat, ha eszembe jutott, hogy mennyire összetartó testvérek lesznek majd, ha már a szívem alatt is ennyire együttműködnek.
   Már alig vártam, hogy megszülessenek. Alig vártam, hogy megtudjam, mennyire hasonlítanak egymásra, Harryre vagy rám. Legszívesebben most azonnal megnéztem volna Harry arcát, amikor először megpillantja őket, amikor először a karjába veszi őket. Vajon sírós babák lesznek, vagy inkább csendesek? Tudtam, akárhogy is lesz, számomra ők lesznek a leggyönyörűbbek a világon. Harry biztosan csodálatos apa lesz - ahogy a kisebb testvéreimmel viselkedett, egyértelműen mutatta ezt. Harry váltig állította, hogy én pedig a legcsodásabb anyuka leszek, de ebben nem voltam biztos.
   Egyik percben a bizonytalanság annyira eltántorított, hogy előre rettegtem a perctől, amikor anyává kell válnom, máskor pedig remegtem a várakozástól, hogy mikor ölelhetem már végre magamhoz a gyermekeinket.
 - Tessa! Szólalj már meg! Minden rendben? Hívjak orvost? Te jó ég, mi a baj? Tess..!
   Harry hangjától végre kitisztult a fejem, és rádöbbentem: olyan erősen szorongattam Harry kezét, hogy biztosan leállítottam az egész keringést benne, mert az egész teljesen fehér lett. Rémülten kaptam el, félve, hogy fájdalmat okoztam neki, de ő ismét a tenyerébe fogta az övéhez képest annyira aprónak tűnő kezemet, a másik kezével pedig végigsimított az arcomon.
 - Semmi baj - nyugtattam meg, és rámosolyogtam. - Biztosan csak mozdultak egyet. Már elég nagyok, ezért olyan érzés, mintha földrengés zajlana a hasamban.
   Harry megkönnyebbülten nevetett fel, és rövid csókot nyomott az államra, majd lehajolt, hogy a hasamra is adjon egyet. - Szeretlek - suttogta. - Szeretlek titeket. Ti vagytok az életem. Ti hárman.
   Felegyenesedett, és csillogó szemmel nézett rám. - Sorolnék neveket, de egyenlőre csak a tiédet tudom.
   Kitört belőlem a nevetés, de azonnal nyugtalanítani kezdett Alec, amikor eszembe jutott, miért hívott az előbb. Csak akkor tudhatom meg, miért csukták le, ha végre valahára kihozzuk onnan. Azt mondta, olyan, mintha meghalna odabent. El tudtam képzelni. Mindig is annyira szabad szeretett lenni - kiskorában rohangászott a kertben, és mindig én voltam a fogó; fákról ugrált le csak azért, hogy apu vagy én elkapjuk, mert akkor még olyan picike volt, hogy én is elbírtam; amikor úszott, mindenkit lehagyott, ahogy az iskolában a futóversenyeken is.
 - Menjünk - közölte Harry, mintha olvasna a gondolataimban.

2015. július 16., csütörtök

2. évad, 27. fejezet: Egy életre

Harry keze kellemes meleget árasztott, és ettől az apró segítségtől is sikerült valamelyest nyugodtan belépni a nappaliba, és apám tágra nyílt szemeibe nézni, amiktől mindig olyan érzésem volt, mintha a tükörképemmel szemeznék. Eszembe jutott, hogy kiskoromban, amikor ismerősökkel találkoztunk, mindenki megjegyezte, hogy igazán hasonlítok Louisra. Valószínűleg így is volt; én csak a szemünk egyformaságát észleltem, de a testvéreimre sem éreztem, hogy hasonlítanék, mégis így van.
   Anya épp a könyvespolcon rakott rendet: az általában ott sorakozó fényképek a dohányzóasztalon hevertek, gondosan megtisztítva a portól, miközben Chloe visszatette a helyére a valamiért elővett regényeket, gondosan a rendezett kupac tetejére helyezte a legújabb, de már nem aktuális újságokat és magazinokat. A fotókat már félig visszapakolta, és épp az én tablóképem kinagyított mását tartalmazó fehér képkeretet helyezte el a polc közepén, mikor beléptünk.
   Anya pillantása végigsiklott Harryn, mielőtt oldalra pillantott, és végigmérte apámat, mintha ki akarná számítani, hogy mit fog reagálni a megjelenésünkre, majd végül megállapodott a tekintete rajtam. A fiatalos arc komolyan vizsgálta az enyémet, és a csillogó, nagy, barna szemek egyetlen pillantásra sem fordultak el rólam. Aggodalom, megértés és szeretet sütött belőlük, és nagyon kellett igyekeznem, hogy ne sírjam el magamat - hogy a meghatottságtól vagy a félelemtől-e, azt nem tudtam volna megmondani.
   Apa viszont jelen pillanatban kicsit sem hasonlított Chloe-ra. Ajka elnyílt, mintha mondani akarna valamit, majd összeszorította a fogait, és az arcán megrándult egy izom, ami csak akkor történt, ha a haragját próbálta elfojtani. Figyelmét nem kerülte el Harryével összekulcsolt kezem, sem az, ahogy akaratlanul is a lehető legközelebb állok hozzá, mintha ugyan megmenthetne, megvédhetne attól, amitől rettegek, bármi is legyen az. Anya engem nézett, Louis viszont Harryt, és akármit megadtam volna azért, ha figyelmen kívül hagyhatom a kék szemekből csak úgy izzó gyűlöletet.
 - Apa - szólaltam meg, elvágva a körülöttünk eluralkodó rettenetes csendet és fikarcnyit sem törődve a kedvesen a lábamnak dörgölőző Cserfest, aki csak örömet akart okozni nekem, mégsem kapott cserébe még egy simogatást sem. Lehet, hogy a bánásmód vagy az általa is érezhető feszültség miatt, de végül csalódottan felnézett rám, majd elsétált. - Tudom, hogy ez neked milyen nehéz és hidd el, meg is értem, de nem tudom megváltoztatni az érzéseimet. Ha nem lehetek Harryvel, akkor mondd azt, és találok rá módot, hogy vele legyek a tudtod nélkül. Vagy, ha ezt sem engeded, akkor veheted úgy is, hogy vége az életemnek. Ha valaki, hát te tudod, milyen a feltétel nélküli szerelem... Mit éreztél volna, ha Chloe apja nem engedi, hogy vele légy? Megtaláltad volna a módját, hogy kikerüld, és mégis anyával lehess, és ne is tagadd le, mert a te kőkemény fejedet örököltem, és süllyedjek el, ha nem tudok olyan okos lenni, mint te, és kitalálni valamit, hogy Harryvel lehessek!
   Egyetlen másodpercre úgy tűnt, elmosolyodik, de nem tette. Helyette idegesen megrázta a fejét, és az ölében összekulcsolt kezeit kezdte vizsgálni, mintha azoktól várna választ, hogy mit reagáljon. El tudtam képzelni, mi járhat a fejében. Tessa, kicsim, tudod, hogy akármiben támogatnálak, de Harry az apád lehetne, azonkívül szerelmes volt anyádba, és többször is lefeküdt vele, ebből egyszer azután, hogy összeházasodtam vele... Ja, és van anyádtól két gyereke, akik a féltestvéreid, nekem meg elvileg a gyerekeim, gyakorlatilag viszont hiába neveltem fel őket, semmi közöm hozzájuk. Éppen ezért már Harry gondolatát is utálom, hát még azét, hogy te és ő egy pár legyetek...
   Ó, apa, bár elmondhatnám, hogy Harry gyerekét várom..!
   Anya észrevétlenül és hangtalanul sétált ki a konyhába, hogy két bögre forró teával térjen vissza, amiket Harry és az én kezembe nyomott. Harry halkan mormogott egy köszönömöt, én pedig hálásan néztem anyára. Mintha nem akarnánk megzavarni apát. Elhittem, hogy ez nagyon nehéz döntés, és nem tudtam, én hogyan határoznék az ő helyében.
   Egy örökkévalóságnak tűnt, mire apa felnézett, és lassan felemelkedett ültéből. Ezúttal csak rám nézett, mintha egyedül én állnék ott. Megborzongtam.
 - Kérhetsz tőlem bármit, Tess - dörmögte lemondóan -, de azt ne, hogy hagyjalak vele lenni.
   Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, de nem hagyhattam, hogy összetörjek, nem itt, és nem most. Az fájt, hogy apa nem fogadja el azt az embert, akit választottam. Hogy nem lehetek Harryvel nyíltan, hanem titkolóznunk, bujkálnunk kell majd. Hogy félve jelenthetem majd be valamikor, hogy terhes vagyok - mert valamikor muszáj lesz.
 - Én... Hidd el, bármit megtennék, hogy boldognak lássalak, de... - Gyötrődve pislogott rám, mintha ő is a könnyeit próbálná visszaszívni, de tudtam, hogy nem így van. - Nem tudom elfogadni, hogy vele légy, és kész. Ha a helyemben lennél, te is ezt mondanád. Sajnálom, Tess.
   Megráztam a fejem, és könnyek marták a szemeimet. Éreztem, ahogy Harry szorítása erősbödik a kezemen, mintha félne, hogy pillanatokon belül elszakítanak majd tőle. Az ajkamba haraptam, mikor megfogalmazódott bennem a döntés.
 - Ez igazán kár, mivel terhes vagyok - mondtam halkan, mintha csak az időjárásról beszélnék. - És az életem árán is Harryvel maradok.
   Láttam, ahogy a szüleim szeme elkerekedik, de ekkor trappoló léptek hangja ütötte meg a fülemet - gondolom, valamelyik öcsém talált ki valami szenzációs dolgot megint, amit épp el akart újságolni anyáéknak -, és Harry egyetlen határozott mozdulattal húzott maga után, ki a házból, kihasználva, hogy a szüleim lesokkoltak.
 - Te aztán nem kerteltél sokat - morogta, ahogy megállt a kertben, az éppen szakadó esőben, engem maga felé fordítva. A hangjából és az arcából nem tudtam megállapítani, hogy haragból mondja-e, de a szemében mosoly és büszkeség csillogott.
 - Titkoltam volna, amíg már hordóméretű lesz a hasam? - mosolyogtam rá fáradtan. - Muszáj tudniuk. Apa...
 - Nem. - Gyengéden a tenyerébe fogta az arcom, és boldogan nézett rám. - Te most... Tess, nem tudod, nekem mennyit jelent, hogy ilyen körülmények között büszkén kijelentetted, hogy a gyerekemet hordod..! Többet, mint bármi eddig az életemben! És mondhatnád, hogy ez nem nagy szám, mert már van két gyerekem, de nekik a létezésükről sem tudtam! Nem tudtam ilyen kibaszott büszkén állni az anyjuk előtt, és arra gondolni, hogy bassza meg, gyerekem lesz! - Felnevetett, én pedig nem tudtam megállni, hogy vele nevessek. Hosszú-hosszú haja lelapult és a pólójához tapadt, ahogy egyre több víz hullott rá, hasonlóan a ruháihoz. Vízcseppek csorogtak végig a homlokán, a szemöldökén, majd le az arcán, az állán és a nyakán, miközben néhány megakadt fülig érő szája sarkában. - A kurva életbe, apa leszek! Istenem. - Patakokban ömlött rólunk a víz, de mi csak nevettünk, és azon gondolkoztunk, hogy lehetnénk-e ennél is jobban.
   Igen, lehettünk volna. Bárki, aki meghallja, miről beszélünk, a képembe röhöghetett volna, hogy tizennyolc éves létemre gyereket várok, és mostantól az egész életemet a szívem alatt cseperedő csöppségre kell áldoznom, miközben más korombeliek nyaralnak, utaznak, fiúznak, buliznak és élik az életüket. Én viszont visszaröhöghettem volna, és azt mondhatnám: a világ bekaphatja, mert én így vagyok boldog, és semmi más nem számít.
 - Leszel a feleségem, Tess? - halkult el a hangja, mire éreztem, hogy a szívem majdhogynem kiugrik a helyéről. Döbbenten néztem rá, ő pedig csak nevetett tovább. - Basszus, utálom az unalmas sablonszövegeket meg a mindig ugyanolyan szavakat... Nem akartalak letérdelve megkérni, és nem akartam a hülye "megtisztelnél azzal, hogy" szöveggel jönni, mert te már úgyis tudod, mit jelentesz nekem, nem kellenek az üres bókok. Mert tudod, ugye? - Bólintottam, és mosolyogtam tovább. - Persze. Elég, ha rád nézek, szerintem ordít az arcomról, hogy a mindenem vagy. Nos? - vigyorodott el. - Hozzám jössz akkor? Többször nem kérdezem meg, úgyhogy ne szalaszd el az alkalmat, hogy egy életre egy olyan idióta baromhoz láncold magad, mint én!
 - Naná, Harold Edward Styles - nevettem el magamat. - Mindennél jobban várom!
 - Azt el is hiszem - szorított magához, és az ölelésében úgy éreztem, máris otthon vagyok. - Már csak a szép pofimért megéri. Bakker, a gyűrű! - kapott a fejéhez. Nevetésben törtem ki. - Tessa Isabella Tomlinson - kezdte, és igyekezett nem elnevetni magát. - Kicseszett szép neved van, de engedd meg, hogy az enyémre cseréljem az utolsó részét. Megengeded? - vonta fel a szemöldökét, és várakozón nézett rám.
 - Megengedem. Istenem, hát még szép, hogy megengedem! - sírtam, és az esővel együtt töröltem le a könnyeimet is. - Örökre. Örökre Tessa Isabella Styles leszek, te idióta barom, egy életre! - nevettem, és a vállába fúrtam az arcom. - Egy életre - ismételtem makacsul, hogy az egész világ tudja, mihez tarthatja magát.
   Átkarolt a derekamnál, felkapott, és megpördült velem, mielőtt letett volna, hogy az ujjamra húzza a gyűrűt. Egy pompás kristály csillogott a közepén, több kisebbel körülvéve, és az egész mintha ezüstfénytől ragyogott volna. Tökéletesen passzolt az gyűrűsujjamra, de nem fáradtam azzal, hogy megkérdezzem Harrytől, mégis mikor mérte le az ujjamat. Nem számított.
   Csak az az egy számított, hogy engem többé senki nem vehet el tőle.

2015. június 26., péntek

2. évad, 26. fejezet: Aggodalom és együttérzés

Bőrig áztam, mire odaértem, pedig szedtem a lábamat. Útközben egyszer elestem, és lehorzsoltam a térdeimet, így a nadrágom szárain most egy-egy sárfolt éktelenkedett, de annyira nem volt vészes, hogy vérezzen. Az ajkamba harapva dörömböltem az ajtón. Csengethettem volna, de hirtelen a kopogás jutott eszembe először.
 - Nyitva van! - hallatszott a kiáltás.
   Türelmetlenül nyomtam le a kilincset, és beléptem a már-már otthonomnak számító helyre. Azonnal lerúgtam a cipőmet, hogy ne járkáljam össze a sáros és vizes lábbelivel a padlót. A kabátomat készültem levenni, amikor Harry megjelent az előszobában.
   Egyszerű, fehér pólót és fekete farmert viselt, egy bőrdzsekivel kiegészítve. A haja kócosan lógott a válla alá, és szemmel láthatóan épp indult volna valahova. Zöld szeme csillogott, ahogy meglátott engem, és megint el kellett könyvelnem, hogy törvénytelenül jóképű. Ezt be kéne tiltani.
 - Szia - köszöntött vidáman, és odajött hozzám, de mihelyt végigmért, megtorpant. Pillantása a térdeimen időzött. - Mi történt? - kérdezte azonnal.
 - Csak eltanyáltam, szokásomhoz híven. Semmi komoly, nem vérzik - mosolyodtam el.
 - Bőrig áztál - közölte, mintha nem tudnám. - Gyere, adok száraz ruhát.
 - Nem lehet, az feltűnne otthon. Én csak...
 - Inkább a magyarázkodás, mint az, hogy megfázz - erősködött, és határozottan megfogta a kezem, hogy felvigyen a szobájába. - Épp vacsorázni indultam, de mehetnénk együtt is.
   Minden álmom, hogy férfiruhában menjek emberek közé, gondoltam, amibe háromszor beleférnék. De Harry jóindulatból ajánlotta fel - jobban mondva kényszerítette rám - a dolgot, így egy szót sem szóltam. Az agyam szünet nélkül azon kattogott, hogy miképpen mondhatnám el neki azt, ami miatt idejöttem.
 - Nagyon komoly vagy. Történt valami? - tudakolta, miközben előráncigált a szekrényéből egy természetesen hajtogatatlan, összegyűrt ruhadarabot, amiről elsőre nem tudtam megállapítani, hogy pulóver-e vagy póló. - Bocsi, hogy ilyen gyűröttek, de mindig így szoktak lenni.
 - Semmi baj - fogadtam el a felém nyújtott fekete rövid ujjú pólót és kék farmert.
   Gyerünk már, Tess, nem húzhatod örökké.
 - Harry, valamit... valamit el kéne mondanom - nyöszörögtem. Istenem, mint egy ötéves kisgyerek, akinek nem jutnak eszébe a megfelelő szavak. Fülig elvörösödtem. - De nem tudom, hogyan fogjak hozzá.
 - Figyelek - lépett elém, és komolyan nézett a szemembe. - Akármi is az, nem foglak megenni érte, hidd el. - Bátorításnak szánta a viccelődést, de valahogy nem segített.
 - Gyereket várok - suttogtam megtörten, másodpercek múltán. Végre kimondtam. Ezzel még korántsem volt minden megoldva, de legalább kimondtam. Mintha mázsás súly gördült volna le a vállaimról.
   Harry ajka elnyílt, és egy ideig szótlanul bámult rám, miközben szórakozottan játszadozni kezdett az arcom körül lógó, elszabadult fürtökkel, és hol az ujjai köré csavarta, hol a füleim mögé gyűrte őket. Szemmel láthatólag azon mérlegelt, hogy mit mondjon.
 - Ez... csodálatos, Tessa - mondta végül rekedtesen, és bizonytalanul elvigyorodott. - Úgy értem, még sosem voltam ilyen boldog.
   Az ajkamba haraptam idegességemben. Kevés hiányzott, hogy számon kérjem, miért nem vigyázott jobban, de megelőzött.
 - Haragszol rám, igaz? - nyúlt az állam alá, hogy végre ránézzek. - Tényleg jogosan. Hidd el, én... rettenetesen sajnálom, de a legelső alkalommal annyira... annyira elvarázsoltál, ha fogalmazhatok így - rágta a szája sarkát -, hogy valahogy kiment a fejemből.
   Felhorkantam, és kibontakoztam a kezei közül, hogy hátrébb léphessek, ezzel egy kis teret adva a saját gondolataimnak. Pár nagy lélegzetvétel után sikerült összeszednem a gondolataimat annyira, hogy képes legyek értelmes, összefüggő mondatokat alakítani.
 - Ez az egész olyan váratlanul jött, Harry, és fogalmam sincs, készen állok-e rá. Mármint, tizennyolc éves múltam, és még szép, hogy nem terveztem gyereket, de elvetetni képtelen lennék - csuklott el a hangom. - Igazából nem is értem, mit érzek most. Talán boldog vagyok, hogy a te gyerekedet várhatom, de szorongok is, mert nem tudom, képes leszek-e megbirkózni a helyzettel.
 - Értem - bólintott, és egy hajtincse így a homlokába lógott. - De ugye tudod, hogy sosem hagynálak faképnél emiatt?
   Túl későn vágtam rá, hogy tudom, és nem voltam elég meggyőző. Harry elkomolyodott, és idegesen összeszorította a fogát. Éreztem, hogy ezen megbántódott. Megrázta a fejét, mintha egy saját magában felvetett gondolat ellen tiltakozna. Csalódottan nézett rám.
 - Tudom, nem úgy nézek ki, mint egy mintaapa és egy mintaférj, de nem hagynálak el azért, mert a tudtomon kívül teherbe ejtettelek. Tess, évek óta másról sem álmodozom, mint arról, hogy gyerekem lehet! Ja, mint kiderült, van kettő is, de ők sosem fogják megtudni, hogy az apjuk vagyok, és, ha megtudják, akkor sem fognak soha úgy nézni rám, mintha az lennék, hiszen éveken át abban a hitben éltek, hogy Louis az. Ezt már nem lehet helyrehozni, és tudom, különösen hangzik, de nem is akarom. Tudod, miért? - Közelebb lépett. - Azért, mert rájöttem, hogy téged szeretlek, és életem végéig boldog tudnék lenni úgy, hogy csak te vagy nekem, senki más. Nem fáj, hogy nem ismerhetem a gyerekeimet, mert valójában sosem beszéltem velük, és sosem voltak az enyémek annyira, hogy fájjon az elvesztésük, hogy így fogalmazzak. Már... elfogadtam, hogy egy olyan kelekótya, ostoba barom, mint én, soha nem válhat apává, mert a világon mindent elcsesz. Látod, még a te életedet is elcsesztem, mert teherbe ejtettelek. Most kéne élned az életed, erre én a nyakadba varrok egy gyereket, mert amúgy sem lennél képes arra, hogy elvetesd, nem mintha én támogatnám, hogy ezt tedd - persze, elfogadnám, ha ezt akarnád. De túl jó vagy ahhoz, hogy ezt tedd, és...
   Hallottam a szavait, és fel is fogtam, de az agyam valahol megtorpant annál a szónál, hogy mintaférj. Férj. Harry egy nap talán a férjem lesz.
   Szemmel láthatóan a szavakat kereste, és mikor megtalálta, csillogó szemekkel nézett rám.
 - Nem tudom, milyen apa leszek. Lehet, hogy a legrosszabb a világon... De esküszöm, igyekezni fogok. Esküszöm, mindent megteszek majd, hogy a legjobb lehessek. Afelől nincs kétségem, hogy te szuper anya leszel, de hogy én..? Mielőtt megismertelek téged, húsz évig azt sem tudtam biztosan, mi a szeretet. Te tanítottál meg rá ismét. Erre most hirtelen lesz egy gyerekem? Azt tudnám rá mondani, hogy bassza meg az isten, miért kell minden nap egy újabb kihívás elé állítania, de... ennél jobb kihívást nem tudnék elképzelni.
   Felsóhajtott, én pedig a mellkasába fúrtam a fejem. Meglepődve karolta át a hátamat, és simított végig rajta. - Fogalmad sincs, mennyire szeretlek - motyogta, mintha csak hangosan gondolkodna. - Semmi nem vehet el tőlem. Aki megpróbálja, az őrült.
   Nevetni akartam, de helyette zokogtam. Az örömtől.
 - Hagyd abba, Harry - nyöszörögtem erőtlenül, és kitört belőlem a nevetés. - Minden szavad után jobban szeretlek, mint egy másodperccel előtte. Ha így folytatod, szétrobban a szívem.
   Elvigyorodott, és boldogan magához húzott. - Akkor jó. Végre átérzed, mit érzek irántad.
   Nevettem. Ő is. Egymást ölelve álltunk, én pedig arra gondoltam, hogy amíg mi ketten együtt lehetünk, mindent le tudunk győzni a világon. Nem baj, ha ezer akadály áll az utunkba, mi az összeset átvészeljük. Más kérdés, hogy az együttlétünket megakadályozó tényezőkkel hogy boldogulunk. Ez az akadály most főként apámat jelentette.
 - Amíg nem látszik rajtam, hogy terhes vagyok, addig nem mondom el senkinek, apunak legalábbis biztos nem - közöltem.
 - Tudod, hogy ez nem az én döntésem - mondta Harry. - Annak mondod el, akinek szeretnéd.
 - Apának is szeretném... de nem mondom el, mert mindkettőnket megnyúz - mosolyodtam el keserűen.
   Harry is hasonlóan mosolygott, majd sóhajtott, és megfogta a kezem. - Megyünk akkor vacsorázni?
 - Ne haragudj, de nem vagyok hajlandó emberek közé menni a te ruháidban - tártam szét a karom nevetve.
 - Mi a baj a ruháimmal? - hördült fel, és összeráncolt szemöldökkel meredt rám, egészen úgy, mintha haragudna.
 - Lássuk csak... férfiruhák, és én még mindig nő vagyok. Háromszor beléjük férnék...
 - Felőlem maradhatsz itt, de attól tartok, abban az esetben nem lesz szükséged sem a saját, sem az én ruháimra.
 - Tudod, mit? Mi lenne, ha inkább hazamennénk? Úgy értem, hozzánk? Jöhetnél te is. Apának úgyis el kell fogadnia egyszer.
 - Semmi akadálya - vigyorodott el.
   Harry kocsijával pár perc alatt odaértünk. Elfogott a félelem, ha arra gondoltam, hogy apu vajon hogyan fog reagálni, ha Harryvel kéz a kézben betoppanunk. Tudtam, hogy anya már beletörődött, és azt is, hogy próbálja majd lenyugtatni aput, de ez nem fog sikerülni neki, abból kiindulva, amik eddig történtek. Amióta kiderült, hogy Ashton és Rebecca Harry gyerekei, azóta Louis és anya úgy viselkedtek, mintha csupán lakótársak lennének, és együtt bérelnék a gyerekeik és a saját közös lakásukat. Anya elmondása szerint ugyan egy ágyban alszanak továbbra is, hogy a kisebbeknek ne tűnjön fel a változás, de már nem olyan, mint régen. "Magától egy szót sem szól hozzám - jutottak eszembe anya szavai -, és akkor is kelletlenül válaszolgat, ha én mondok neki valamit. Előttetek még próbál jópofizni, de amikor rám néz, látom, mennyire haragszik. Meg tudom érteni, tényleg. Én is haragudnék a helyében. Gyűlöl engem, Tess. Ő gyűlöletből, én pedig szégyenből akarnék elválni, de nem vagyunk rá képesek, mert az tönkretenné a ti életeteket."
   Nem voltam szakértő az élet nagy dolgaiban, de annyit tudtam, hogy Louis helyében én sem bocsátanék meg anyának. Nem haragudtam egyikükre sem, és mindkettejüket meg tudtam érteni, ahogy azt is felfogtam, hogy a történtek után a legjobb házasság is elromlik. Apu biztos próbál megbékélni, és próbál megbocsátani anyunak, de ez igazából lehetetlen, vagy legalábbis igazán annak tűnik. Ha csak erre gondoltam, elszorult a torkom, de tudtam, hogy semmit nem tehetek. Ha valami, hát egyedül az idő tudja megoldani a szüleim problémáját, de valószínű, hogy az sem.
   Próbáltam elképzelni az életemet és a testvéreimét úgy, hogy anyáék elválnak. Így, nagykorúként engem már nem érintett az iszonyatos választás kérdése, hogy melyik szülőnél maradjak, de Alec, Becky, Ash, Jodi, Em, Jason és Grace kénytelen lenne választani. Nem lenne olyan, hogy nem választ valaki. És akárhogy döntenek, a családunk szétszakad, és már sosem lehet újra olyan, mint régen.
   És persze ott van Harry is. Apu lelkiállapotát nem nyugtatja meg túlzottan, hogy a lánya oldalán kell látnia azt a férfit, akivel a felesége megcsalta, és akinek a gyerekeit éveken át a sajátjainak hitte. Próbáltam úgy gondolni rá, mintha a rendszeres találkozás Harryvel javítana valamit a helyzetén, és megbékél tőle, de ez egyre kevésbé tűnt valószínűnek. Bűntudatom volt. Az ajtó előtt megtorpantam.
   Harry nyugodtan pillantott rám, mintha a tekintetével kérdezné, hogy rendben vagyok-e. Lehunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt, mielőtt lenyomtam a kilincset. Az ismerős hely láttán mindig is örömmel dobbant meg a szívem, ahogy akaratlanul is boldog voltam, ha hazaértem, de most csak egyszerűen rettegtem attól, hogy mi következik.


Te jó ég... Fogalmam sincs, hogy kezdjem...
Először is nagyon sajnálom, hogy a szokottnál jóval rövidebb, unalmasabb és később érkezett fejezettel tudtam csak szolgálni. Több kritikámban is mondták, hogy megpróbálkozhatnék a rövidebb fejezetekkel, mert nagyon hosszúakat írok... Ha ez szerintetek is így van, akkor kérlek, tudassátok! A késésem oka a német tanfolyam, amin ezen a héten részt vettem, de nem mondom, hogy sajnálom, hogy csak most tudtam hozni a fejezetet, mert igenis élveztem a német tanulást. Azt, hogy várnotok kellett, viszont tényleg sajnálom.
Mint látjátok, új a fejléc, méghozzá a Firerose-ról rendeltem, és nem is lepődtem meg azon, hogy mennyire tökéletes lett az eredmény. Bár nem olvassák, de ezúton is szeretném megköszönni, állatian tetszik. A másik dolog ezzel kapcsolatban: látjátok a szavazást a menüsorban legfelül. Kérlek, tényleg szavazzon mindenki, hogy milyen az új fejléc, sőt, annak is örülnék, ha kommentben is leírnátok a véleményeteket róla, mert az a három választható szó nem valami sokatmondó.
Aztán még ugye, a reklám. Fut két másik blogom is, az egyik kritikákkal és ehhez hasonlókkal foglalkozik. Nem írom le, hogy rendeljetek ezt-azt, mert a blogon minden fel van sorolva, akit érdekel, elolvassa, akit meg nem, úgysem a mostani szavaim miatt fog rendelni. A másik pedig egy fantasy, amit nemrég kezdtem el írni, és még csak a prológus és az első fejezet van meg. Igen, tudom, májusban volt utoljára életjel, de istenem, szerintem ti is inkább szeretnétek egy jó, kidolgozott fejezetet hosszú idő hallgatás után, mint egy összecsapottat azonnal. Ha valamelyik blogom felkeltette az érdeklődéseteket, ne habozzatok benézni! :)
És ezt szándékosan hagytam a végére. A fejezet rövidségét és késését már elmagyaráztam, és a reklámozást is letudtam, de arra még nem adtam magyarázatot, hogy miért lett a mai ilyen unalmas és semmilyen fejezet. Legjobb esetben is egy-két ember kommentel csak a fejezetekhez, és a feliratkozók száma sem akar növekedni. És ez nem baj, sőt, legalább ráébresztett pár dologra! Eddig azt hittem, hogy ti vagytok lusták, hogy nem komiztok és nem iratkoztok fel, mikor igazából olvassátok a blogomat, de rájöttem, hogy ez nem így van. Az én hibám, mert egy sablonos, unalmas, nyálas és irreális blogot vezetek, és még tapsot is várok érte. Szóval... mostantól nem fogok könyörögni a pipákért, a feliratkozásokért, a kommentekért és a visszajelzésekért, és nem is fogom szóvá tenni, ha az előbbiekből nem volt valami sok. A blogot nem hagyom abba, mert bármilyen rossz is, szeretem írni, és nem lenne szívem bezárni, hogy aztán megint nulla nézettségről kezdjem újra. Összegezve tehát (mert tudom, hogy a szar monológom végére már elfelejtettétek az elejét :D):
1. Jelezzetek vissza, hogy mi a véleményetek az új fejlécről!
2. Nézzetek be a másik két blogomra!
3. Bocsássátok meg a későn hozott, rövid és unalmas fejezetet.
U.I.: Minden eddigi támogatásért rettenetesen hálás vagyok! ♥ Vielen Dank.
Auf Wiedersehen - ha már a német tanfolyamról jövök. :3