Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2014. december 11., csütörtök

1. évad, 38. fejezet: Nehéz búcsú

"A magány nem csak akkor érződik, ha elszakadunk a másiktól, sokkal jobban fáj, ha nem búcsúzhatunk el." - Ramiz Karaeski, Ezel - Bosszú mindhalálig; 1. évad, 24. rész


Csend uralta az utcánkat. A kert is szokatlanul kihalt volt, még Brian és Marley is csendesen jöttek utánunk, a legkisebb zajt sem csapva. Zayn pillantását éreztem a bőrömön, ezért felé fordultam. Elkapta a tekintetét, ezért megálltam és megvetettem a lábam.
 - Ha mondani akarsz valamit, igyekezz, mert nemsokára indulnunk kell! - förmedtem rá. Nem érdekelt a bocsánatkérése, mert igaza volt. Mindenben. De Louis kedvéért úgy teszek majd, mint aki helytelennek érzi, hogy Zayn ilyesmiket mondott nekem.
 - Rettenetes seggfej voltam - tárta szét a karját Zayn, és közelebb lépett hozzám. - Bocsánatkéréssel tartozom.
 - Elfogadtam - biccentettem, és már indulni készültem, amikor Zayn keze kinyúlt az enyém után, és ujjait finoman a csuklóm köré fonta.
 - Louisnak igaza van - mondta halkan. - Túl kevésre tartod magad.
 - Mire tartsa magát egy álszent, önző dög? - mosolyodtam el keserűen, és szabadulni próbáltam, de ő megakadályozott ebben.
 - Nincs igazad. Te megtettél mindent, hogy ne bántsd meg Harryt, és azért is, hogy Louis se bántsd meg. Nem te kérted, hogy egyszerre hárman szeressenek.
 - De nem is tudok ellene mit tenni! - ráztam a fejem, könnyekkel a szememben. - Hiába akarnék!
 - Erről beszélek. Túl sokat vársz magadtól.
 - Engedd el a kezem - kértem türelmetlenül.
   Megtette, amit kértem. Sarkon fordultam, és becsörtettem a házba. Zayn csak jött utánam.
 - Indulhatunk - szólalt meg éppen Louis. - Chloe gyalog szeretne menni.
 - Ha ti nem, akkor nem erőltetem rátok - szóltam közbe, mire mind felém kapták a fejüket.
 - Tökéletes lesz a gyaloglás - jelentette ki Paul, mire a többiek helyeslően bólogattak. - Ismerek pár nem túl forgalmas utcát, mehetnénk ott, hogy a rajongók ne állítsanak meg.
 - Minden rendben van? - kérdezte lágyan, aggódó hangon Louis, úgy, hogy csak én halljam.
   Bólintottam. Biztatóan rám mosolygott, de nem segített sokat. - Menjünk - suttogtam erőtlenül, pedig nem éreztem magam készen erre.
   Nem voltam készen az anyukám temetésére.

Tekintetemet végighordoztam anya barátain, rokonain, ismerősein és kollégáin. Az édesanyámat mindenki szerette, érthető tehát, hogy mindenkit megrázott a halála. El sem tudtam képzelni, hogy mások mit éreznek; én csak abban voltam biztos, hogy én szinte már fizikai fájdalmat érzek. Ha egy embernek már a lelke fáj, az kegyetlen.
   Rajtam volt a sor, hogy beszédet mondjak. Louis biztatóan megszorította jéghideg kezemet, de a lábam továbbra is megállás nélkül remegett. Richard a vállamra tette a kezét, mire végre sikerült rávennem magam, hogy kilépjek a pap mellé, és megszólaljak.
 - Bevallom, nem igazán tudom, hol kezdjem - pillantottam le a kezeimre, majd ismét fel a többiekre. - Őszintén, a legutolsó, amire valaha is gondoltam, az volt, hogy ma itt fogok állni, az anyukám temetésén. Ő nekem olyan volt, mint egy menedék, egy biztonságot nyújtó ember, akihez akármilyen bajommal fordulhattam, és mindig meghallgatott, akkor is, ha senki más nem... Nem voltak hatalmas álmai, de mi azokat is szerettük. Csodálatos ember volt... - A hangom akadozott, és éreztem, hogy nemsokára előtörnek a könnyeim, hiába is erőlködtem ellene. - Ugyan egyikünk sem búcsúzhatott el tőle, de valamit hagyott nekünk, amiről majd mindig ő jut eszünkbe. - Pillantásom Zane-re vándorolt, aki most a húgom karjai közé fészkelve nézett rám, nagyra nyitott szemekkel. Éppen olyan szemei voltak, mint anyának. Most nem sírt, és nem is nyöszörgött. Természetesen nem érthette, hogy miről beszélek, de azt még ő is érezte, hogy most nem szabad sírnia.
Rettenetesen hiányzik..!
 - Már most rettenetesen hiányzik - tört ki belőlem. Könnyek szántottak végig az arcomon. Tehetetlenül maszatoltam el őket. - Nem tudom elképzelni nélküle az életemet. Hatalmas szükségem lenne rá, de most bizonyára ő is azt akarná, hogy tartsak ki. - A koporsóra néztem, és lehajoltam, hogy a kezemben szorongatott, vörös rózsát a tetejére helyezzem. - Isten veled, anya - suttogtam. - Nagyon hiányzol, és vannak dolgok, amikben nélküled teljesen tehetetlen vagyok. És már nem vagy itt, hogy kiönthessem neked a szívemet... Remélem, hallasz most, mert tudom, hogy, ha van élet a halál után, te biztosan jó helyre kerültél, mert nálad jobb embert nem ismerek.
   Csak álltam ott, földbe gyökerezett lábbal. Igazából már írtam egy másik beszédet, amit a kezemben szorongatott, gyűrött papírra írtam le, de nem lettem volna képes az anyám temetésén a betanult szavakat mondogatni, mint valami papagáj. Tekintetem találkozott Louiséval, akinek szintén nehezére esett visszatartani a könnyeit. Odalépett mellém, átkarolta a derekamat, én pedig a vállára hajtottam a fejemet. Ostobának és semmitmondónak éreztem a beszédemet, mert a szavak egyszerűen nem fejezték ki, hogy mi játszódik le most bennem. Azt egyszerűen semmi nem tudta volna leírni.
   Mintha ezer év telt volna el, mire végre vége lett a temetésnek. A gyászolók nagy része már elment, mikor mi még mindig ott álltunk.
 - Minden rendben lesz, Chloe - próbált megvigasztalni Niall. - Ránk mindenben számíthatsz!
 - Köszönöm - viszonoztam a szőkeség ölelését, halványan elmosolyodva. - Tudom, Nialler - tettem hozzá, a könnyektől alig látva.
 - Ígérd meg, hogy nem teszel kárt magadban - súgta a fülembe Harry, amikor megöleltük egymást. - Louis belehalna. És én is.
 - Igyekszem - suttogtam, és lesütöttem a szemem. - Harry - fordultam utána, mikor már menni készültek. - Vigyázz magadra, rendben?
 - Ne törődj velem, oké? - nézett rám kifürkészhetetlen tekintettel ő.
 - Tessék..? - néztem vissza értetlenül, de már elfordult.
 - Gyere - fogta meg a kezemet Louis, miután Luke-éktól is elköszöntem.
 - Louis... - sóhajtottam a nevét, és a karjába csimpaszkodtam, mint egy kisgyerek. - Rettegek.
 - Mitől? - ráncolta össze a homlokát.
 - Attól, hogy mi lesz velem anya nélkül - suttogtam erőtlenül.
 - Gyere ide - szorított magához erősen. - Veled vagyok. Senki  nem bánthat. Amit csak szeretnél, megteszem a kedvéért. Ugyan nem hasonlítok az édesanyádra, de megpróbálom pótolni őt neked.
 - Köszönöm, hogy itt vagy velem - mormoltam az ingébe, miközben beszívtam illatát.
 - A menyasszonyom vagy. Mindig veled leszek. Életünk végéig, minden nap minden percében. Megígérem.


Ne tépjetek szét, amiért itt abbahagyom, de türelmetlen vagyok, és van valami, amit meg kéne beszélnem veletek. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem a történet első évada megérett a befejezésre. Terveim szerint ezen kívül még lesz egy 39. és egy 40. fejezet, plusz egy epilógus, de semmi több. Semmit nem szeretnék annyira, mint második évadot, mert milliárd ötletem van, de van egy bökkenő. A múltkor, mikor a véleményetekről kérdeztelek titeket, csak hárman jelezték, hogy érdekelné őket a második évad. Ne értsetek félre, nekem ez is hatalmas szám, és rengeteget jelent nekem, mert nem vagyok telhetetlen... De  nem akarok úgy belefogni egy második évadba, hogy ezentúl is ugyanúgy minden alkalommal könyörögnöm kell, hogy legalább egy komment érkezzen, mint eddig. Nem akarom, hogy mindenki csak annyit tudjon rólam, hogy én vagyok a lány, aki minden fejezete végén legalább z soron keresztül könyörgött, hogy legalább páran kommenteljenek, és volt, hogy még ezek ellenére sem komizott végül senki. Tehát még egyszer, utoljára elmondom, hogy akit egy kicsit is érdekel a folytatás, az nyögjön már ki valami reakciót! Ha megint alig érkezik visszajelzés, egyszerű lesz a helyzet: a hátralévő három részt még megírom, de ott már nem fogok könyörögni a kommentekért, aztán pedig már akármennyit könyöröghettek, nem lesz második évad. Kész. Lehet, hogy nem valami félelmetes kilátások, de nekem tényleg rengeteget jelentene pár kedves szó. Kivételeknek köszönöm szépen. ♥♥♥
Millió ölelés: Nessa

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése