Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2014. november 20., csütörtök

1. évad, 35. fejezet: Ő a testvérem!

Sziasztok, egyetleneim! Nem, még nem jött helyre itthon a számítógép, de most a könyvtárból gépezek, és gondoltam, hogy ne felejtse el mindenki teljesen a blogot, felteszem ezt a kurta, borzalmas fejezetet. Nem tudom, hogy mennyire fog nektek tetszeni, csak remélem, hogy valamennyire azért igen. És ja, a múltkor azt ígértem, hogy kárpótollak titeket egy hosszú, jó résszel, de ez megint eltolódik, ugyanis a mostanit is beleszámítva még mindig hátravan a száműzetésemből másfél hét. Remélem, nagybátyám már igazán ideér, és megcsinálja azt a rohadt gépet, mert már kezdek beleőrülni az írás és a One Direction hiányába. És, igen, ilyen szerencsém is csak nekem lehet: lemaradtam a Four debütálásáról. De másfél hét múlva újult erővel fogom meghallgatni és bevágni az összes lyricset. :D Jó olvasást, és emlékezzetek rám! ♥

 - Elviszlek - ajánlotta fel Ashton, mielőtt Luke kinyithatta volna a száját.
   A nappaliban ültünk. Az öcsém az ölemben ült és csacsogott arról, hogy az oviban a szerelme miket csinált múltkor. Én épp az órámra pillantottam, és ezt Ashton szúrta ki először. Elmosolyodva bólintottam rá az ajánlatára, és felkaptam a táskámat. Már nem volt kedvem átöltözni, és különben sem divatbemutatóra megyek, hanem a kisöcsémért, a kórházba. Ashton kinyitotta nekem az ajtót, és előreengedett, majd követett. Elköszöntünk a többiektől, puszit nyomtam a kisebbik Luke arcára, és kiléptem a hűvös, kora esti levegőbe.
 - Már minden elő van készítve a picinek, igaz? - érdeklődött fesztelenül Ash.
 - Az anyukáját kivéve már igen - feleltem, monoton hangon.
 - Nem lesz semmi baj, Chlo - próbált megnyugtatni. - És még meg sem köszönted, hogy megmentettelek Luke-tól.
 - Tessék? - röhögtem el magam kínosan, miközben beszálltunk a kocsiba.
 - Á, szóval Zayn nem mondta neked..? - pislantott rám elszontyolodva, ahogy beindította a motort, és elindult.
 - Micsodát? - meredtem rá kikerekedett szemekkel.
 - Azt, amit kért tőlem.
 - Basszus, Ash, mit kért tőled? - követelőztem elkeseredve.
 - Csak azt, hogy tartsalak olyan távol Luke-tól, amennyire csak lehetséges anélkül, hogy neki feltűnne...
 - Tessék?! - ráncoltam össze a homlokomat.
   Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Nem akartam mást, csak egy nyugodt, boldog életet, amiben türelmesen kivárhatom, hogy a turné befejeződjön, és Louis végre itthon legyen. Ehelyett mi lett? Meghalt az anyám, ránk hagyta ezt a kisbabát, és már Zayn is annyira nem bízik bennem, hogy testőrt küld rám, hogy figyelje, nehogy véletlenül megcsaljam Louist..!
   Persze tudtam, hogy valamennyire igaza van. Az a csók Harryvel... Nem véletlenül történt. Egyfajta jel volt, hogy figyelmeztessen engem: vigyázzak nagyon. Na, de épp Luke..? Ő a legjobb barátom, és pontosan tudja, hogy köztünk ennél sosem lehet több..!
   És különben is, Perrie mi a frásznak beszélt Zaynnek Harryről és rólam?!
 - Ash - hajtottam le a fejemet, az ujjaimat tördelve. - Nem is tudom, mit mondjak.
 - Nem kell mondanod semmit, csajszi, tudom, hogy sosem csalnád meg Louist.
   Elvörösödtem. Még szerencse, hogy Ashton az utat figyelte, és nem látott engem.
 - Nem tudom, Luke honnan vette, hogy van még esélye - mondtam kényszeredetten.
 - Egyfolytában rólad beszél - világosított fel. - És tippeket kuncserál tőlünk, hogy hogyan szerezzen meg.
 - Na ne! - hördültem fel. Törni-zúzni lett volna kedvem.
 - Ne haragudj...
 - Te ne haragudj. El kell intéznem egy hívást.
   Előrántottam a telefonomat, és habozás nélkül kerestem ki Zayn nevét.
 - Gyerünk, Zayn, vedd már fel! - doboltam az ülés szélén idegesen.
   Kinyomott. Nem érdekelt. Ismét a hívásra nyomtam, és türelmesen vártam. Két csengés után felvette.
 - Ha kinyomlak, az valószínűleg azt jelenti, hogy nem alkalmas az időpont! - mordult bele a telefonba.
 - Mégis kinek képzelsz te engem?! - emeltem fel a hangomat. - Rám küldöd Ashton-t, hogy tartsa távol tőlem Luke-ot, pedig pontosan tudod, hogy magamtól is leráznám, ha közeledni akarna!
 - Na, látod, pontosan ez az, amit kétlek! És, ha megbocsátasz, most nem tudok beszélni, mert nem vagyok egyedül..!
 - Louis is tudja! Harry is tudja! Te is tudod! Perrie is, és valószínűleg már Sophia is! Nem érdekel, ha a többiek is megtudják! Kiírhatod a Twitteredre is... Szóval kételkedsz bennem, mi?
 - Szerintem ez teljesen normális - szűrte a fogai között. - Nem vagyok oda a megcsalásos sztorikért!
 - Megáll az eszem - fogtam a fejem. - Zayn, én nem ilyen vagyok!
 - Ahogy hallottam, nyilván nem - röhögte el magát Zayn.
 - Kérlek szépen! Pontosan tudod, mennyire szeretem Harryt, és tiltakozni próbáltam, de még mindig nem tudtam elfelejteni őt..! Próbálom nem szeretni, de nem megy... Pontosan tudod, hogy Louist mindennél jobban szeretem!
 - Szeretnék hinni neked, de tudod, akit mindennél jobban szeretünk, azt nem csaljuk meg.
 - Zayn! - könyörögtem, immár sírva. De már letette.
   Fölösleges lett volna újra próbálkoznom, ezért inkább küldtem egy nagyon rövid üzenetet Perrie-nek, a következő szöveggel: Kösz, hogy olyan megbízható és rendes barátaim vannak, akik megtartják a titkaimat.
   Sóhajtva hajítottam vissza a táskámba a telefont, miután lenémítottam. Ashton nem szólt egy szót sem, csak leparkolt a kórház előtt. A telefonom rezegni kezdett, mire villámgyorsan csaptam le rá. Lelkesedésem és önbizalmam egyből lelohadt, ahogy megláttam Harry nevét villogni a kijelzőn.
 - Mondd - emeltem a fülemhez a készüléket.
 - Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kevertelek - mondta halkan Harry.
 - Fenéket sajnálod te! - vágtam rá dühösen. - Elérted, hogy soha többé nem tudok megbízni benned, te barom! Nem maradhatok többé kettesben sem veled, még akkor sem, ha csak négyszemközt szeretnék beszélni, mert mindenki egy hűtlen ribancnak tart!
 - Halkabb is lehetnél, Louis itt ül mellettem - szisszent fel Harry, és mielőtt válaszolhattam volna, Louis hangjával találtam magam szembe: - Kicsim!
 - Louis - zokogtam fel. Ashton közelebb húzódott hozzám, és átkarolta a vállamat. - Kérlek, ne haragudj rám!
 - Mondtam már, hogy rád nem lehet - nyugtatott meg. - Nincs semmi baj, hallod? Ne érdekeljen senki véleménye!
 - Ez olyan igazságtalan - törölgettem a könnyeimet. - Én vagyok egy hűtlen dög, és mégis te vigasztalsz engem..!
 - Ezt most hagyd abba, jó?! - szidott meg. - Ne tépelődj! Ne érdekeljen semmi, csak az, hogy engem nem érdekel, milyen hibákat követsz el, mert szeretlek, mindennél jobban, és a legboldogabb emberré tettél! És ezen senki és semmi nem változtathat. A menyasszonyom vagy, és nemsokára a feleségem leszel! Együtt fogjuk leélni az életünket, és nem hagyom, hogy egy rohadt csók ezt megakadályozza..!
 - Én vagyok a legszerencsésebb lány a földön - suttogtam.
 - Én pedig a legszerencsésebb srác - felelte. - A francba, bár ott lennék veled, és megölelhetnélek!
 - Az nagyon jó lenne - hajtottam le a fejemet. - De nem lehet.
 - Hunyd le a szemed! - kérte.
 - Miért?
 - Csak csukd be a szemed!
   Tettem, amit mondott.
 - Becsuktad?
 - Igen.
 - Képzeld el, hogy megölellek.
 - Elképzeltem - suttogtam, mosolyogva.
 - Szeretlek - suttogta.
 - Én is téged... Istenem, ha tudnád, mennyire!
   Köhécselést hallottam a háttérből, mire Louis felszisszent.
 - Muszáj mennem, Chlo.
 - Akkor menj! Nem tartalak fel - túrtam a hajamba szomorkásan.
 - Pedig hogy szeretném - nevette el magát, mire én is így tettem.
 - Ne rosszalkodj, Tommo! - feddtem meg.
 - Igenis, asszony - vágta rá.
 - Hogy mi? - röhögtem.
 - Mától így foglak szólítani, asszony - mondta sejtelmesen, majd még egyszer utoljára hallhattam, hogy felnevet, majd letette.
   Vadul dobogó szívvel csúsztattam a táskámba a telefonomat, és letöröltem a maradék könnyeimet.
 - Rendben vagy? - érdeklődött megértően Ash.
 - Igen - bólogattam hevesen. - Siessünk, nehogy elkéssünk!
   Ashton biztatóan mosolyogva nézett rám, és indult el, látva, hogy nekem sehogy sem akarózik. A recepción is ő jelentette ki, hogy Zane West-ért jöttünk el. Gondolom, a kórház zengett a hírtől, hogy ez a kisbaba miért "különleges", ezért történhetett, hogy a nő rögtön felkapta a fejét, és készségesen segített nekünk. A szülőszobához vezetett nekünk. Ashton tétovázva rám nézett, látva, hogy elég bizonytalan vagyok. Csak bámultam be a kicsi üvegablakon, és figyeltem a kisbabákat - illetve, nem is az összeset, csak egyetlen egyet. Már azelőtt tudtam, melyik az öcsém, hogy a nővér rámutatott volna. Rámosolyogtam, ezzel jelezve, hogy köszönöm a segítségét, de már nincs rá szükség, ő pedig viszonozta a gesztusomat, és távozott. Nem tudtam levenni a szememet Zane-ről.
 - Szeretnéd, hogy kihozzam én? - érdeklődött Ash.
 - Dehogy, hozom én - feleltem, szinte félálomban, és tettem egy lépést az ajtó felé, de megtorpantam.
 - Chloe, jól vagy? - kérdezte aggódva.
 - Csodálatosan - vágtam rá, és komolyan is gondoltam.
   Olyan ironikus, nem? Az 'égiek' bizonyára tudták, hogy az anyám halálába én is belepusztulnék, épp ezért megvárták, míg Zane megszületik, hogy legyen, ami itt tart... Olyan gyönyörű kisbaba volt..! Nem számított, hogy pirosas és ráncos még picit a bőre, nem számított, hogy aprócska, törékeny fejecskéjén még csak néhol pelyhedzett egy kis haj, mert ő volt a leggyönyörűbb baba, akit addig a napig láttam. Éppen békésen aludt, ahogy a többiek is. Halkan benyomtam az ajtót, és óvatosan Zane ágya mellé léptem. Gyengéden a karomba emeltem...
   ...erre kinyitotta nagy, kék szemeit, és rám nézett. Arra számítottam, hogy sírni kezd... Helyette viszont hadonászni kezdett aprócska kezeivel, és a hajamba fúrta ujjait, miközben aprócska mosolyra húzta a száját, majd halk, nevetésszerű, kimondhatatlanul aranyos hangot hallatott.
   Azonnal beleszerettem. Az öcsém volt, és ezen nem változtat az a tény, hogy az anyukánk meghalt. Mert őt nem hozom vissza azzal, ha az apám és a testvéreim példáját követve hátat fordítok a tulajdon öcsémnek. Nem számít, ki mit gondol, mert ő a testvérem! Ha kell, az életem árán, de meg fogom őt védelmezni. Milyen ember lennék, ha nem tenném..? Zane egy lehetőség arra, hogy jóvátegyem azokat a rossz dolgokat és hibákat, amiket elkövettem.
 - Látod? - mosolygott rám Ashton. - Már most imádjatok egymást.
   Elővettem a táskámból a Zane számára elhozott vastag babapulóvert, és ráadtam, nehogy odakint megfázzon - nem volt ugyan hideg, de nem kockáztathatok.
 - Fantasztikus anya leszel - jelentette ki a mellettem álló srác.
   Elmosolyodva fordultam felé, és gyengéden húztam magamhoz az ölemben mocorgó, pici csomagocskát. Testvérem még mindig nevetgélt, mire én sem tudtam megállni.
 - Mehetünk - mondtam Ashtonnak.

 - Megjöttünk! - szólt előre Ash, de nem túl hangosan, nehogy felébressze a még mindig görcsösen belém kapaszkodó csöppséget. Nem tudom, hogy tudott még mindig aludni, ugyanis fejét a mellemnek döntve szundított, nekem pedig már a torkomban dobogott a szívem az izgalomtól, hogy nemsokára gyakorlatilag anya lehetek.
   Luke - a kisebbik, az öcsém - lelkesen rohant elénk.
 - Zane! - kiáltott fel, és a kabátom aljába csimpaszkodva próbált annyira felugrani, hogy teljesen láthassa a babát.
 - Te még nem vagy ágyban? - néztem rá kikerekedett szemekkel. - Luke! - szúrós tekintettel pillantottam a másik Luke-ra. - Megígérted!
 - Nem volt hajlandó lefeküdni - csóválta a fejét ő. - Ashton és tenélküled nem maradt egy ember sem a lakásban, aki képes vacsorát csinálni.
 - Istenem - fogtam a fejemet nevetve.
   Már indulni akartam, de hirtelen ismerős dallam csendül fel a telefonomból, és így már nem tudtam, hova kapjak előbb. Zane nyűgösködve felébredt, és elsírta magát. Teli torokból bőgött, én pedig nem tudtam, mit tegyek. Addig nem vehetem fel a telefont, amíg őt meg nem nyugtattam. De hogy nyugtassam meg, ha apa nemsokára megjön az irodából, Lily is a barátnőjétől és Adele is a munkából, és még nincs is vacsi? Luke-nak is ágyban lenne a helye, mert holnap már nem lóghatja el az óvodát, és nekem is el kéne kérnem valakitől a leckét, mert holnap muszáj bemennem a suliba, és egyesre fogok felelni mindenből, amiből csak kihívnak!
   Mintha az illető megérezte volna gondolataimat..! A telefonom kijelzőjén élénken villogott Jessica, az osztálytársam neve. Óvatosan átadtam a pici Luke-nak az öccsét, majd elfogadtam a hívást.
 - Gondoltam, esetleg érdekelhet, hogy mi a házi - kezdte szemrehányó hangon Jess -, bár, ha valaki fapofával ellógja a sulit, amikor tudja, hogy két témazárót is írunk, nem egészen biztos.
   Jessica agymosását hallgatva letéptem egy lapot a vezetékes telefon mellett lógó noteszről, felkaptam egy tollat, és lejegyzeteltem, miket vettünk aznap, és mi a házi holnapra, meg, hogy milyen dogák lesznek. Állítólag a továbbtanulással kapcsolatban is beszélünk majd holnap ofőin. Még egy dolog, amihez semmi kedvem, de mindegy.
 - Köszi, Jess, tényleg! - hálálkodtam. - Kösz, hogy gondoltál rám!
 - Csak nem akarom, hogy megbukj, csajszi - okított ki. - De nyomás tanulni! Nem tartalak fel. Ja, és az osztályfőnök üzeni, hogy már nagyon kihúztad a gyufát, szóval igyekezz, hogy idén már ne lógj többet, és igyekezz javítani föciből, kémiából, matekból és tesiből, mert, ha így folytatod, valamelyikből tuti megbuksz!
   Hogy a frászba tudnék jól tesizni?! - gondoltam dühödten, de Jessica nem hazudott: tényleg pocsék voltam az előbb felsorolt tárgyakból. A tesi nem számít, senkit nem érdekel, hogy ötvenszeresére nő-e a pocakom vagy sem. Elköszöntem Jessicától, majd visszavettem az öcsémtől a kisbabát.
 - Összeütök valamit, addig üljetek le! - parancsoltam rájuk, miközben Zane-nel az ölemben, fél kézzel felvertem néhány tojást a rántottához.
   Türelmetlenül vártam ki, míg elkészül a kaja, sietve tányérokat pakoltam a srácok elé, megkértem Michaelt, hogy ne hagyja, hogy Luke megint meghagyja a rántottáját - mármint az öcsém -, majd fellépdeltem a lépcsőn, Zane szobájáig.
 - Nézd csak, tökmag, ez a te birodalmad - léptünk be. Zane egy ideje már abbahagyta a sírást. - Hogy tetszik? Mostantól csak a tiéd. De én is itt leszek melletted, jó? Ha valami gondod van, csak jelezned kell - csacsogtam, miközben nem tudom, miért, de könnyek szöktek a szemembe. - Igaz, feleolyan jó anya se lehetek soha, mint az igazi anyukánk volt... De majd igyekszem, rendben? Tudom, hogy nem fog sikerülni, de nézd el nekem a bénázásomat! Még soha nem nyugodott olyan nagy felelősség a vállamon, mint most, neked köszönhetően. Az életed múlik rajtam, tudod, picim? - simogattam meg a pociját. - Nem vagyok sem szent, sem tökéletes. De vigyázok rád. Jó lesz így?
   A kicsi nem csinált semmit, csak érdeklődve szemlélt körbe újdonsült birodalmában.
 - Szeretnél átjönni az én szobámba, amíg tanulok, vagy hagyjalak itt egyedül?
   Nem akartam az utóbbit választani, úgyhogy inkább bevittem magammal a szobámba. Kirámoltam a szekrényből az összes tankönyvemet és füzetemet, és nekiláttam pótolni a mai anyagokat és házikat. Igaz, még a múlt hetit se csináltam meg mindenből, de erre nincs kedvem gondolni.
   Körülbelül öt perc telt el, mire az ágyamon fekvő Zane sírni kezdett. Felálltam, és próbáltam rájönni, hogy mi lehet a baja, de sem enni nem akart, sem pelenkacserére nem szorult. Ringattam egy kicsit, majd visszatettem a saját szobájában a rácsos ágyába, de újra rákezdett. Körülbelül hatszor kellett felállnom miatta, teljesen hasztalanul. Így hát gyereksírást hallgatva kellett megpróbálnom tanulni és leckét írni. A hangokból ítélve Lily megérkezett, Adele-lel együtt. Hallottam Ashtont, ahogy közli velük, hogy idefent vagyok. Nem válaszoltak, vagy csak én nem hallottam. Kétlem, hogy az utóbbi. Nem is számítottam rá, hogy másképp lesz. Adele-től nem is várok mást, elvégre miért érdekelné akár egy fikarcnyit is egy ötödik féltestvér gondolata, na de Lily... Ő miért műveli ezt velem?!
   Zane időnként körülbelől hat másodpercre elhallgatott. Hetedszer is megpróbáltam csinálni vele valamit, büfiztettem, etettem, pelust cseréltem, de egyikre sem volt szükség, és nem is használt semmit. Szétzilált hajjal és kipirult arccal ültem vissza. Odalent ajtócsapódás hallatszott; apa megérkezett. Félredobtam a könyveimet, belerámoltam néhányat az iskolatáskámba, és nyugodt kifejezést erőltettem az arcomra. Bementem Zane-ért, és az ölembe kaptam, csitítottam, vicceket próbáltam neki mesélni, mialatt lementem a lépcsőn. Apa már az asztalnál ült, a konyhában, és a rántottáját ette. Fel se nézett, pedig lehetetlen, hogy ne hallotta volna meg az ölemben tartott testvérem bőgését.
   Most tört el a mécses, és sem Ashton, sem Luke, sem Calum, sem Michael aggódó pillantásai nem segítettek rajtam. A könnyek elhomályosították a látásomat. De legalább azt elértem ezzel, hogy Zane a meglepetéstől abbahagyta a sírást, és csendben a hajammal kezdett játszani.
 - Srácok... - kezdtem. - Nagyon köszönöm a segítségeteket, és örökké hálás leszek érte, de most szeretnék négyszemközt beszélgetni az édesapámmal.
   Apu még csak fel sem nézett. A srácok sorra megöleltek és elköszöntek tőlem, bizonytalanul elmotyogtak egy viszlátot apának is. Lily és Adele belapátolták a kajájukat, majd a piszkos tányérokat és villákat a mosogatóba téve viharzottak fel az emeletre, felém sem nézve. Gondolom, már elfelejtették, hogy ezúttal nem jön majd öt percen belül az anyám, hogy elmosogasson utánuk. Mindegy, ez mától az én reszortom, és a kutyát sem érdekli, hogy nem vagyok képes egyszerre ennyi mindenre. Apropó, hol van a kutya? És a macska? Már nyitottam a számat, hogy megkérdezzem apát, de meggondoltam magamat. Komolyan azt gondoltam, akár csak egy pillanatra is, hogy válaszol majd..? Még mindig rohadt naiv vagyok!
   Biztos kinn maradtak a kertben. Anya szokása volt beengedni őket este, ha nekünk nem jut eszünkbe. A fenébe, anya, bár itt lennél! - gondoltam keserűen. De anya csak nem lépett elő sehonnan. Nem bukkant fel sehol, azzal a vidám, gondtalan mosolyával, ami bearanyozta a helyiséget. Hol vagy most, anya?
   Ki akartam menni, hogy megnézzem, mi van Marley-val és Briannel - elvileg délben kaptak utoljára enni Calumtól, és már késő este van -, de Zane felsírt, és ezzel egyidőben egy ismerős, dühös, rekedt hang csattant:
 - Nem hallgattatnád már el azt ott?!
   Kikerekedett szemekkel meredtem az apámra. Én nem ismerem ezt az embert! Boldog emlékeimben mindig úgy élt ez a férfi, mint a harcos, aki minden rossztól megvédi a családját. Ha rossz dolog történt, mindig ő volt az, aki mindent és mindenkit félredobva rohant haza, hogy segítsen és megvigasztaljon minket. Ha pedig anya közelében tartózkodott, még a ráncok is eltűntek az arcáról, és majd' húsz évvel fiatalabbnak látszott.
 - Hova lett az apukám? - kérdeztem, undorodva. - Ki vagy te, és hol van az az ember, aki elsírta magát, mikor a világra jöttem? Aki mindig megvédett, ha valaki bántott engem?! Hol van az az ember? Őt akarom, nem téged, szerezd vissza nekem, kérlek szépen! - A hangom követelőzőnek tűnt, de csak az arcomra kellett volna néznie ahhoz, hogy lássa, mindjárt elájulok a sírástól.
   De rám sem nézett. Csak emelgette a villát fel és alá. Rászúrt egy darab kaját, a szájához emelte, megette, majd újra az egész. Abban a pillanatban már úgy éreztem, nem bírom tovább. Mint egy lufi, amibe túl sok levegőt fújnak, és kidurran. Minden hangerőmet beleadva próbáltam észhez téríteni, soroltam azokat a dolgokat, amiért érdemes lenne szeretnie Zane-t. Köztük volt az is, hogy anya nem akarná, hogy most magába forduljon. Azt viszont kihagytam, hogy én százszor ilyen rosszul néznék ki, ha elveszíteném Louist...
   Körülbelül a tizedik kacifántos mondatomnál tartottam, amikor furcsa érzésem támadt. A szívem alatt mocorogni kezdett valami. Mintha Tessa felébredt volna a hangomra, és persze Zane sírására. Könnyek áztatták az arcomat. Úgy éreztem, menten megfulladok. Émelyegtem, és mintha valaki savat öntött volna a gyomromba. Elhomályosult előttem a világ. A földre rogytam. Az utolsó, amire tisztán emlékeztem, az volt, hogy apa kétségbeesetten ordítja a nevemet, és a hang, ahogy felborul a szék, amin addig ült. A padlón hevertem, meg voltam rémülve, de csak az érdekelt, hogy Tessa és Zane jól legyenek. Magamhoz szorítottam a kisbabát az egyik kezemmel, a másik kezemet pedig a hasamra simítottam, de nem éreztem mást, csak Tessa észveszejtő rugdosását. A könnyek elhomályosították a látásomat. Már nem éreztem haragot apám iránt, már nem éreztem Louis hiányát, és nem is akartam semmi mást, csak biztonságban tudni a lányomat és az öcsémet. Csak ők számítottak. Ha én meghalok, hát meghalok, de nekik élniük kell. Muszáj..!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése