Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2014. november 5., szerda

1. évad, 33. fejezet: Búcsú és üresség

"A magány az életben mindig belülről emészt, kívülről talán nem is látszik. (...) Sajnos, ha sokáig kergeted, egy idő után megadja magát és örökre veled marad." - Ramiz Karaeski, Ezel - Bosszú mindhalálig; 1. évad, 21. rész


Még mindig szaporán lélegezve nyitottam ki a szememet. Igazából még el sem aludtam, és a jelekből ítélve Louis sem. A hátamat simogatta, én pedig felé fordultam, és elmosolyodtam. Kitartóan engem nézett, de nem bántam. Ujjaim fedetlen mellkasát cirógatták. Arcomat a vállába fúrtam, és belélegeztem ismerős illatát.
 - Nem vagy éhes? - kérdezte kedvesen.
 - Fogjuk rá - feleltem.
 - Parancsolj - mosolyodott el, és az ölébe tette a kajával teli tálcát.
   Nevetve ültem fel, és láttunk neki az evésnek. Louis hamar átlendítette az étkezést egy kajacsatába, ami úgy kezdődött, hogy az arcomba nyomta a nutellás gofrit. Követtem a példáját, és nemsokára már mindketten mogyoróvajjal voltunk beborítva.
 - Megmutatnád, merre van a fürdő? - kérdeztem szemrehányóan, de még mindig a nevetést visszatartva, miközben felálltam, és a ruháimat kerestem.
   Támadt egy jobb ötletem, mikor megpillantottam a földön Louis hanyagul odahajított ingét. Nagy volt rám, így, amikor felvettem, a combom közepéig ért. Hanyagul begomboltam, és nevetve rángattam ki az ágyból Lout, mert magamtól nem találtam volna el a fürdőszobáig. Ő csak a bokszerét kapta magára, úgy mászott ki az ágyból.
 - Egyébként, nagyon szép lakásod van - jegyeztem meg.
 - Nekem a hálószoba tetszik a legjobban - csipkelődött. - De csak olyankor, ha te is ott vagy. Az ágyon. Ruha nélkül.
 - Javíthatatlanul perverz a fantáziád - vertem oldalba, mire a sikítozásommal nem törődve felkapott, és bevitt a fürdőszobába.
 - Zuhanyozunk együtt? - vetette fel, arcán huncut mosollyal.
 - Neked nem aludnod kéne, hogy holnap éber lehess? - kérdeztem vissza.
 - Nem tudnék aludni úgy, hogy tudom, a világ leggyönyörűbb istennője a fürdőszobámban van, meztelenül - húzott magához.
 - Na persze - húztam el a számat, miközben kibújtam Louis ingéből, és beálltam a zuhanyzórózsa alá. Louis követte a példámat.

 - Megígéred, hogy vigyázol magadra, ugye? - A fejemet Louis mellkasán pihentettem, miközben tenyere a vállamat simogatta.
 - Mindig - ígérte. - De csak azért, hogy viszontláthassalak.
 - Frenetikus lesz az egész - mondtam határozottan. Ő is bólintott, bár kissé kevésbé lelkesen.
 - Nélküled nem.
 - Dehogynem! Én jól megleszek.
 - Sosem hazudtál valami jól, édesem - nyomott puszit a homlokomra, mire duzzogó arckifejezést vettem fel. - Egyébként rájöttem már ám, hogy azért akarsz mindenképpen meggyőzni arról, hogy ne hagyjam ott a bandát, mert meg akarsz szabadulni tőlem - huzigálta a hajamat.
 - Te akkora tudatlan hülye vagy, Louis William Tomlinson! - Dühödten téptem ki magamat a karjaiból, és pattantam fel az ágyról. - Mondd csak, a szemedtől nem látsz, vagy az egódtól?! Nem azért akarom, hogy ne add fel az álmaidat, mert meguntalak, bakker! Nem akarom, hogy az életed egy fontos korszakát azok az emlékeid töltsék ki, amik arról szólnak, hogy látszólag a semmin sírok..! Úgy akarom megsiratni az anyámat, hogy ne lásd, mert ha látod, csak magadat ostorozod, és azon tűnődsz, mit rontottál el, vagy azon szomorkodsz, hogy semmit nem tudsz tenni annak érdekében, hogy megvigasztalj! Nem szeretném, ha azért halványodna el majdnem öt évnyi kitartó munkád és áldozataid, mert van egy menyasszonyod, aki egy önző bőgőmasina! - Állításomnak mintegy eleget téve indultak meg a könnyeim.
   Louis elkeseredve kászálódott ki az ágyból, de kikerültem. Mielőtt azonban kiléphettem volna a nyitva felejtett szobaajtón, ujjai a csuklóm köré fonódtak, és visszahúztak. Bezárta az ajtót. Közelebb lépett hozzám, mire én hátráltam egy kicsit. Beleütköztem az ajtóba, ő viszont kitartóan nézett rám. Mindkét kezét a derekamon nyugtatta.
 - Jól megleszek, Lou! - szólaltam meg halkan, sírástól reszkető hangon.
 - Persze - hajtotta le a fejét.
 - Lesz, aki vigyázzon rám - próbálkoztam tovább.
 - Persze - sziszegte. - Luke.
 - Először is, kösz, hogy annyira nem bízol bennem, hogy feltételeznéd, hogy képes vagyok flörtölni Luke-kal. Másodszor, nem csak ő. Calum, Michael és Ashton ellen még neked sem lehet kifogásod. Vagy van?
 - Nincs - rázta a fejét. - Ne haragudj rám.
 - Te se haragudj. Annyira ostoba tudok lenni néha - szabadkoztam.
 - Neked még az is jól áll - mosolyogta el magát.
 - Hogyne - nevettem fel.
 - Szent a béke?
 - Mindig az - érintettem össze az orrunkat.
 - Lassan éjfél lesz - jegyezte meg vidáman.
 - Sipirc az ágyba, Tommo! - emeltem fel a mutatóujjamat.
 - Ahogy hercegnőm óhajtja - sóhajtott fel színpadiasan, és ledobta magát az ágyra.
   Mellé fészkeltem, és betakartam magunkat. Louis légzése nemsokára nyugodt, egyenletes szuszogássá halkult, és az én szemem is lecsukódott. Az ő karjaiban éreztem csak azt, hogy senki nem bánthat.

Csengőszóra ébredtem. Meglepett, hogy én ébredtem rá föl előbb, nem Louis, pedig én köztudottan nem ébredtem fel még egy atomrobbanásra sem. Így, visszanézve, talán megérzés volt, ugyanis Louis egyáltalán nem repesett volna az örömtől, ha ő nyit ajtót.
   Még mindig Louis inge volt rajtam. A lábamra rángattam a szandálomat, és lerohantam a lépcsőn, igyekezve minél kevesebb zajt csapni, hogy Louis még kaphasson pár percnyi alvást. A faliórára pillantva megtudtam, hogy még csak hajnali négy múlt. Gondolom, valamelyik srác jött szólni, hogy Louis lassan készülődhetne.
   Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy az ajtóban egy göndör hajú, zöld szemű srácot pillantok meg. Feszengve próbáltam hosszabbra nyújtani a combomból csak nagyon keveset takaró férfiing alját, de természetesen nem sikerült. Félve néztem Harry szemébe.
 - Figyelj, Chlo, én... - kezdte, remegő hangon, bizonytalanul. - Szeretnék bocsánatot kérni a tegnapiért. Nem gondolkodtam, csak... még mindig rettenetesen szeretlek - sütötte le a szemét.
 - Nem kell bocsánatot kérned. Én is hibás vagyok - mondtam halkan. Vigasztalásnak szántam, de Harry arca megint a jól ismert, fájdalmas arckifejezésbe torzult szavaim hallatán.
 - Szóval hibás. Te egy hibának érzed azt a csókot, ugye?
 - Annak érzem, mert az volt. Harry. - Próbáltam minél megértőbb lenni, de nem igazán ment. - Meg tudom érteni, ha te ezt nehezen dolgozod fel, de én... én már Louis menyasszonya vagyok. Ha pedig csókolózom veled, azzal megszegem azt az írott vagy íratlan szabályt, miszerint nem csaljuk meg azt az embert, akit szeretünk. Tegnap én ezt tettem, és kellőképpen szégyellem is érte magamat.
 - Szóval szereted őt - hajtotta le a fejét.
 - Úgy beszélsz, mintha ez új lenne a számodra - vontam vállat.
   Igyekeztem nyugodt, unott hangon beszélni, de csak rám kellett nézni, és láthatta bárki, hogy rohadtul nem vagyok érzéketlen.
 - Jól áll rajtad Louis inge - váltott témát Harry. Talán be kellett volna invitálnom a házba, de nem volt hozzá bátorságom, elvégre Louis akármikor felkelhet, és akkor lőttek a fegyverszünetnek.
 - Lehet, hogy mostantól az ő ruháiban kéne járnom - próbáltam viccelődni.
   Harry halványan elmosolyodott a kijelentésemre, mire én sem bírtam megállni egy mosolyt. Olyan gondtalan látvány volt mosolyogni látni..! Ahogy felfelé görbülnek az ajkai, és megjelennek az arcán a jól ismert gödröcskék. Kezdek megőrülni. Tényleg. Tudom jól. Ujjaim nagyra nőtt pocakomon pihentek. Louis kislánya. Soha többet nem fogom megcsalni a kislányom édesapját. Akkor sem, ha ehhez mostantól állandóan tíz lépés távolságot kell tartanom Hazzától. Mindennek megvan az ára.
 - Miért jöttél ide? Gondolom, nem csak a tegnapi miatt.
 - Csak gondoltam, emlékeztetem Louist, hogy ma május elseje van. És folytatjuk a turnét.
 - Szerinted ez magától nem jut eszébe? - vontam fel a szemöldökömet értetlenül.
 - Ha egy ilyen nővel tölteném az éjszakát, mint te, én is elfelejtenék egyet s mást - vigyorodott el Hazz.
 - Negyed óra, és megy - ígértem.
 - Megvárom itt. Úgyis az 1D-háztól indulunk. Illetve, megvárhatom? - tudakolta.
 - Persze.
   Elálltam az ajtóból, hogy bejöhessen. Én ugyan nem ismertem ki magamat Louis lakásán, de Harry nagyon is otthonosan mozgott. Ha belegondoltam, hogy a velem való találkozás előtt Louissal elválaszthatatlan barátok voltak, elszorult a szívem. Annyi mindenkinek okoztam már gondot, annyi barátságot és szerelmet bombáztam szét a puszta létezésemmel..! Nincs ember, aki ezt ép ésszel kibírna, vagy, ha van, én nagyon távol állok tőle.
 - Várj itt - mondtam Harrynek, mikor leült a nappaliban a kanapéra, és felrohantam a lépcsőn.
   A hálószobába lépve megakadt a szemem vőlegényem angyali arcán. Aludt, mint a bunda, és álmában mosolygott. Libabőrös lettem a boldogságtól, ahogy ezt a békés látványt néztem. De véget kellett vetnem neki. A nevét suttogva rázogattam a vállát.
 - Menned kell - mondtam, mikor kinyitotta a szemét.
 - Tudom - sóhajtotta, és kikászálódott az ágyból.
   Még Lou zuhanyzott, én előbb felöltöztem, majd megnéztem, hogy összepakolt-e már. Igaz, csupán egy másfél napos szünet miatt jöhettek haza, és a legtöbb cuccuk még mindig ott van, ahol legutóbb koncerteztek, de néhány fontos dolgát gondosan belepakoltam egy kisebb táskába, és az ágyra tettem, hogy ne hagyja itt.
   Odalent a nappaliban leültem Harryvel szemben. Egy szót sem szóltunk. Kényelmetlen csend telepedett ránk. Tipikus, kínos csend. Az, amivel a már szakított párok jelzik, hogy már nem tartoznak össze. De mi örökké összetartozunk, akkor is, ha már csak idegenként tekintünk egymásra. Nem sok ember került hozzám olyan közel az életben, mint Harry, és ő, ahogy Louis is, már a kezdetektől fogva több volt nekem, mint a párom, és szerintem ezzel ő is így van. Mindegy, mennyire hidegülünk el, vagy haragszunk meg egymásra, az együtt töltött idő emlékét semmi nem halványíthatja el - még akkor sem, ha már Harry is továbblépett. Teljes szívemből kívánom, hogy minél előbb találjon egy olyan lányt, aki senkiért nem hagyná el, és aki mindennél és mindenkinél jobban szereti őt. Ez pedig nem én vagyok. Már az elejétől fogva mondtam neki, de erre mindig azt felelte, hogy nem érdekli, mert annak érdekében, hogy velem lehessen, még ezt is elviseli. Most viszont itt ül velem szemben, az asztalnál ez a kisírt és táskás, álmos szemű, kócos hajú, gyűrött ruhájú srác. Nem úgy nézett ki, mint akit egy kicsit is izgatna, hogy nemsokára ismét több tízezres tömegek előtt fog fellépni. Ha most megkérdezném, hogy hangzik a szólója ebben vagy ebben a dalban, tuti, hogy nem tudná megmondani, ugyanis, legalábbis a srácok elmondása szerint, még az album írásában sem volt hajlandó részt venni, és a rábízott versszakokat is csak vonakodva fogja elénekelni. Erről pedig én tehetek, és akár tombolhatnék is, akkor sem tudnék tenni semmit annak érdekében, hogy Harry jobban érezze magát. Kivéve persze azt, hogy hagyjam el Louist és a kislányunkat az ő kedvéért. Ezt pedig még Harry sem kérheti tőlem. Ezt az egyet senki nem kérheti tőlem.
   Lépések hangját hallottuk a lépcső felől. Félve pillantottam fel. Louis látszólag nyugodtan sétált le hozzánk, kezében a bőröndjével, de én ismertem már eléggé ahhoz, hogy tudjam, szíve szerint darabokra szedné Harryt. Ugyanakkor túlságosan féltett engem ahhoz, hogy ezt az én jelenlétemben megtegye. Sebaj, amint kikerülnek a látóteremből, egymásnak esnek, gondoltam keserűen. És semmit nem tehetek ellene.
 - Mehetünk - vetette oda hanyagul a göndör fiúnak, mire amaz unottan felállt.
   Ügyetlenül tápászkodtam fel. Ahogy teltek a hetek és a hónapok, a hasam, vagyis inkább a hasamban növekvő kisbaba úgy lett egyre nagyobb és nehezebb. Mégis, a világ minden kincséért sem adtam volna oda ezt az érzést senkinek, ugyanis mostanában, ha egyedül voltam valahol - ami gyakran előfordult, tekintve, hogy hónapok óta nem láttam a srácokat -, mindig bennem élt a tudat, hogy akármennyire úgy érzem, nem vagyok egyedül, mert itt van velem Tess. A kislányom. Louis és az én lányunk. Akár szundikált, akár teljes erejéből mocorgott és rugdalózott, imádtam. Alig vártam, hogy a kezembe foghassam, a szemébe nézzek, megöleljem, megsimogassam, beszéljek hozzá.
   Egyenlőre viszont itt van helyette az öcsém, Zane. Ő is legalább akkora felelősség lesz a számomra, mint Tessa. És előbb őrá kell vigyáznom. Senki nem kérdezte, hogy készen állok-e rá. De mégis elvállalom. Egyrészt azért, mert ő az öcsém, másrészt azért, mert, ha én nem hozom meg ezt a döntést, Zane mára már egy árvaházban kuksolna.
   Louis megfogta a kezemet, és becsukta mögöttünk a bejárati ajtót, mikor elhagytuk a házat. Egész úton egy szót sem szóltunk. Vőlegényem és én mentünk elől, Harry mögöttünk baktatott, szótlanul, morcosan. Mi sem nagyon beszéltünk. Tudom, őrültség, de mintha csak most tudatosult volna bennem, hogy mi következik ezután. Louis és a többiek elmennek, valószínűleg Perrie is, és nem marad itt más, akit ismerek. Luke-ot és a bandatársait leszámítva. Na meg a családom, bár rájuk sem ismerek már a történtek után. Hagyjuk. Nem akarom elbőgni magamat Louisék előtt.
   Mikor a One Direction háza elé értünk, egyértelműen látszott, hogy már csak Harryékre várnak. Messziről megismertem Pault és a többieket. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Azt, hogy 'szia, majd látjuk egymást'? Ez olyan ósdi lett volna..! Látszólag Louis is hasonló helyzetben volt. Liam és Zayn nagyban búcsúzkodtak Sophiától és Perrie-től, mi viszont csak álltunk egymással szemben, és mélyen egymás szemébe néztünk. Többet mondtak ezek a pillantások, mint bármilyen kacifántos szavak.
 - Az esküvő napját egy héttel Tessa születése utánra terveztem, de csak akkor, ha te is így szeretnéd - szólalt meg hirtelen Louis, minden előzetes nélkül.
   A szívem kihagyott egy ütemet. Az orvosom szerint Tessa szeptember elseje körül fog megszületni, és ezek szerint nyolcadikán már összeházasodhatok életem szerelmével..! Éreztem, ahogy kifut a vér a fejemből, és elsápadok.
 - Istenem, istenem, istenem! - tört ki belőlem a sikoltozás, és nem tudtam megállni, hogy Louis nyakába vessem magam.
   Ő elnevette magát, és megpörgetett, majd szorosan magához ölelt.
 - Már most hiányzol - suttogta a fülembe.
 - Pedig még sokára látjuk egymást - feleltem.
 - Nem kell így lennie - próbálkozott. - Még mindig ott hagyhatom a francba az egész turnét.
 - Louis - szóltam rá, sokatmondó pillantással kísérve.
 - Értem, hercegnő - tette a fenekemre a kezét. - Vigyázz magadra!
 - Te annál is jobban - kértem. - Belehalnék, ha elveszítenélek.
 - Megígéred, hogy bemosol egyet annak az utolsó rohadék Luke-nak, ha hozzád mer érni?
 - Akár triplapofont is alkalmazok - nevettem fel, de csak azért mondtam, hogy megnyugodjon. Nem hinném, hogy Luke ilyesmire vetemedne. Nem ilyennek ismerem. Nagyon szeret engem, de sosem ártana nekem és sosem tenne olyat, ami ellenemre van.
 - Nagyon helyes - vigyorodott el Louis.
   Tudtam, hogy ő is hasonlóan fájdalmasan éli meg a búcsúzkodást, mint én, hiába próbált mosolyogni, átláttam rajta. Jobban ismertem, mint bárkit a világon, és talán ő is így volt velem. Lassan kinyújtotta felém a kezét, és megszorította az enyémet, most utoljára. Próbáltam mosolyogni, de a szándékommal ellentétben csupán néhány könnycsepp jelent meg a szemem sarkában.
 - Ne sírj, mert akkor én is rákezdek - próbált megnyugtatni Louis.
 - Igyekszem - mosolyodtam el. - Vigyázzatok magatokra, srácok! - kiáltottam oda a többieknek.
 - Meglesz - ígérte Liam. - Louis! Gyere, indulunk!
 - Ég veled, Chlo - nyomott puszit a hajamba Louis, mielőtt elengedte volna a kezemet.
   Ahogy figyeltem, hogy beszállnak a kocsiba és elhajtanak, eddig soha nem ismert ürességérzet támadt a lelkemben és a szívemben és az egész testemben. Úgy éreztem, Louis magával vitte a szívem egyik felét is. Perrie és Sophia biztatóan mosolyogtak rám. Ők nem először élik át ezt. Végtére is, én sem, de attól még ugyanúgy fáj. Olyan furcsa dolog belegondolni, hogy legutóbb, mikor a srácok elmentek, Harrytől búcsúzkodtam hasonló meghittséggel, mint az előbb Louistól. Nem tudtam levenni a szememet a távolodó, fekete autóról, egészen addig, míg be nem fordult a sarkon, és el nem tűnt a szemem elől. Az ajkamba harapva próbáltam visszatartani a sírást. Nem sírhatom el magamat. Sophia és Perrie is abszolút nyugodtak, én mégis miért állok a bőgés határán..? Kezeimet tehetetlenségemben a pocakom köré fontam, vigyázva, hogy még véletlenül se nyomjam meg a kicsit odabent.
   Nem vettem észre, az öcsém mikor került mellém.
 - Máskor is aludhatok itt, Perrie néni? - érdeklődött vidáman.
 - Hát persze, kicsim - nevette el magát a szőke lány, de szinte nem is hallottam a beszélgetésüket.
   Ez még nem a világ vége, győzködtem magamat. De az, felelte a szívem.
 - Nekem mennem kell - szólalt meg Perrie.
 - Nemsokára nekem is - szabadkozott Sophia. - Ha akarod, hazakísérlek titeket, Chloe.
 - Köszönöm, de nem tartalak fel, hazatalálunk - utasítottam el.
 - Sziasztok! - integetett Luke, majd megfogta a kezemet, és felnézett rám.
 - Vigyázzatok magatokra! - kérte Soph.
   Öleléssel búcsúztunk egymástól. Lassan én is elindultam hazafelé, de kicsit olyan érzésem volt, mintha elfelejtettem volna az utat. Aki csak látott, azt hihette, hogy részeg vagyok, de szerencsére a korai órának köszönhetően még alig lézengtek emberek az utcákon. Luke is furán nézett fel rám, de nem voltam képes a szemébe nézni.
   Megpróbáltam meggyőzni magamat, hogy igenis jól megleszek Louis nélkül, de tudom, hogy ez egy hazugság. Akkor meg miért küldtem el..?, kérdeztem magamtól. Tényleg, miért is? Azért, mert annyira büszke vagyok a példaképeimre, hogy előtört belőlem a Directioner. És ebben a percben inkább voltam One Direction rajongó, mint Louis Tomlinson menyasszonya. Ha Louis ma nem megy el a srácokkal, soha többet nem hallok tőlük új dalt, soha többet nem jelenik meg egy albumuk sem, és így tovább - és ezzel a többi, több tízmillió rajongó is így van. Nem foszthatom meg őket és magamat az életünk legfőbb alapelemétől. Az életem úgy már nem lenne ugyanaz. És nem ez az egyetlen ok. Tegyük fel, hogy Louis itt marad, és segít felnevelni Zane-t. Hogy élném túl azt, hogy minden nap sajnálkozó pillantásokkal kíséri minden egyes mozdulatomat és szavamat..? Nem akarok fájdalmat okozni neki, márpedig, ha szenvedni lát engem, az fáj neki, nagyon is.
   Semmi baj, gondoltam. Inkább nem akartam újra végigfuttatni magamban, hogy mi vár rám. Nem akartam felsorolni, hogy milyen feladatoknak nézek elébe. Mert akkor ismét elbőgném magamat. És nem tudnék válaszolni Luke aggódó kérdéseire. Louis pedig megkért, hogy vigyázzak magamra. És, ha elbőgöm magam, a könnyektől nem fogok látni semmit, és lehet, hogy nekimegyek egy villanyoszlopnak, és eltörik az orrom. Az pedig már nem tartozik bele az óvatosság fogalmába.
   Hirtelen elnevettem magam. Csak odaképzeltem magam mellé Louist, ahogy fogja a kezemet vagy viccelődik, és azonnal elmúlt minden aggodalmam. Minden rendben lesz.


Nos, szokás szerint nem tudom eldönteni, hogy egy tízes skálán mennyire lett borzasztó a fejezet, de az is előfordulhat, hogy csak túlzottan kritikus vagyok. Mivel konkrétan nem tudom megmondani, mi vele a bajom, ezért kérlek titeket, hogy véleményezzétek. :) Ja, és pipáljatok, kérlek! With love: Ness 

4 megjegyzés:

  1. Szia! :)
    Én csak nem rég találtam rá a blogodra, de el kell mondjam, hogy hihetetlenül tetszik, ahogyan írsz. Körülbelül 3 nap alatt kivégeztem az eddig megírt részeket, egyszerűen csak fantasztikus. :) A történet maga, meg minden. :) Szerintem csak túl kritikus vagy, nekem legalábbis nagyon tetszett ez a rész. Annak, hogy Harry kezd beletörődni abba, hogy Chloe véglegesen Louis-val van (Team Louis vagyok, úgyhogy...) nagyon örülök, és kíváncsi vagyok mi lesz a folytatásban. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Újabb sötétből előbukkanó rajongóm. El sem tudjátok képzelni, mennyire örülök nektek. ♥

      Törlés
  2. Huuu nagyon jo lett es orulok hogy Harry kezd rajonni hogy nem Chloe az igazi. Nem szeretem a szomorusagot. :(
    Ezert is varom hogy Chloe, a csaladja es a srcok is kilabaljank ebbol a folyamatos depibol. :(
    Szerintem semmi rossz nincs benne ee imadtam!
    Siess ahogy csak tudsz!
    Xx, Jess

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Jess!
      Már hiányoztál, azt hittem, most sem fogsz komizni. :) Imádom a kommentjeidet, és mindig megmosolyogtatsz velük, csajszi. :) Bocsánat, ha nem lett valami reális, én csak azt próbáltam érzékeltetni, amit én éreznék, ha az anyukám itt hagyna minket. Ha egy valódi gyász nem ilyen, akkor órákat kell vennem erről valakitől, mert eléggé elcsesztem, ha nem így néz ki valójában. xD
      Sietek, de mostanában annyi gondolatom van, hogy azt se tudom, melyikkel kezdjem. xD
      xoxo, Lau

      Törlés