Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2014. november 30., vasárnap

1. évad, 36. fejezet: Biztonság

~Louis Tomlinson~

Tekintetemet sokadszorra hordoztam végig a polcokon sorakozó ékszerek százain, de egész egyszerűen nem tudtam dönteni. Chloe december óta a menyasszonyom, de az eljegyzési gyűrűjén kívül még semmit nem kapott tőlem ajándékba. Ezt próbáltam volna orvosolni, de egyik ékszert sem tudtam volna elképzelni Chloe-n. Ő túl gyönyörű ezekhez a dolgokhoz. Olyasvalami kéne, ami élethűen tükrözi, amit iránta érzek, de a szívem mélyén tudtam, hogy ilyesmi nem létezik, mert amit iránta érzek, megfoghatatlan és kimondhatatlan.
 - Segíthetek, uram? - érdeklődött már sokadszorra az eladónő. Már kétszer feltette ezt a kérdést, és mindannyiszor nemleges választ kapott. Kitartó nő lehet.
 - Köszönöm, de egyedül szeretnék választani - ráztam meg a fejem.
 - Ahogy óhajtja.
   Telefonom a zsebemben rezegni kezdett. Türelmetlenül halásztam elő. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn.
 - Louis Tomlinson - szóltam bele.
 - Louis, muszáj hazajönnöd! - Másodpercekbe került, mire felfogtam, hogy Chloe apjához van szerencsém. Gondolatok cikáztak a fejemben, mindegyik elrettentőbb, mint az előző volt.
 - Chloe-val van baj? - kérdeztem követelőzve. Éreztem, ahogy a szívem a megszokottnál kétszer gyorsabban kezd verni.
 - Nincs vele baj, de haza kell jönnöd - ismételte makacsul a férfi.
 - Indulok - vágtam rá, és cseppet sem finoman kinyitottam, majd bevágtam magam mögött az üzlet ajtaját -, de azonnal tudni akarom, mi baj van. Kérem! - váltottam könyörgő hangnemre. Ökölbe szorított kezemre néztem. Reszketett.
   Mr. West már valószínűleg meg sem hallotta, amit mondtam, mert a telefon kicsengett. Letette. Szitkozódva kutattam a hely után, ahova Harry parkolt.
 - Gyors voltál - jegyezte meg epésen az említett személy. Már nem is vette zokon a hangnemét soha senki, mert amióta Chloe az ujján viseli a tőlem kapott jegygyűrűt, Harry állandóan így beszél, ha megszólal egyáltalán.
 - Add ide a repülőjegyemet - kértem türelmetlenül. Ahogy sejtettem, előbb a kérdéseinek adott hangot, és nem a kérésemet teljesítette.
 - Minek az most? Azt mondtad, ráérsz még visszamenni, mikor már megvetted az ajándékokat.
 - Úgy tűnik, nem érek rá tovább. Add azt a rohadt jegyet, sietek!
 - Mégis hová?
 - Chloe apja felhívott - próbáltam nyugalmat erőltetni a hangomra, de belül tomboltam. - Oda kell mennem, mert baj van. Nem említette, pontosan mi az.
   Harry előbb elsápadt, majd pár halk szitokszó hagyta el a száját, miközben a kezembe nyomta a már előre megvett jegyet, és beszállt a kocsiba.
   Követtem a példáját. Majd a repülőtéren kicseréltetem a jegyemet a leghamarabb induló járat jegyére. És igen, eszem ágában sem volt magára hagyni Chloe-t, hiába hagytam meg őt magát abban a tévhitben, hogy magára hagyom, amikor a gyermekemet hordja a szíve alatt, és még ráadásul az édesanyját gyászolja és pótolja. Az pedig különösen nem rám vallott volna, hogy hagyom a menyasszonyomat azzal a sráccal kettesben maradni hónapokig, aki szíve szerint köztudottan akármikor kisajátítaná őt magának. Eleve meglepetésnek volt tervezve az egész. A srácokkal már azt is megbeszéltük, hogy mi lennénk a világ legérzéketlenebb tuskói, ha a karrierünk kedvéért magukra hagynánk a szerelmünket. Zayn érthető módon Perrie-vel szeretné tölteni az idejét, elvégre a lány már a felesége, Liam már azt tervezgeti, hogy megkéri Sophia kezét. De mégis nekem van a legleírhatatlanabb helyzetem. Egy kiskorú lány a menyasszonyom és egyben a gyerekem anyja, amit én cseppet sem bánok, de tőle ezzel gyakorlatilag elloptam a fiatalsága éveit, máris feleségi és anyai szerepbe kényszerítve ezzel őt. Sosem remélhetem, hogy ezért megbocsát, de annyit még megtehetek, hogy a segítségére leszek, amikor a legnagyobb szüksége van erre. Milyen vőlegény lennék, ha csak így ott hagynám őt terhesen és gyászolva, és miközben ő egyedül küszködik, a világot járnám? Ez eleve meg volt szervezve. Tudtam, hogy Chloe magától ebbe sohasem egyezne bele, ezért is akartam egy nap váratlanul betoppanni hozzá, közölve, hogy most már vele fogok maradni, akár tetszik, akár nem. Istenem, hányszor elképzeltem már azt a percet..! Az arcát, ahogy durcásan próbál mérgesnek tűnni, de egyszer csak elveszti az akaraterejét, elneveti magát, és a nyakamba veti magát. Legalábbis így képzeltem.
   És nemcsak a lelkiismeretem mondatta ezt velem, hanem az önzőségem is. Chloe volt az a lány, aki nélkül nem tudtam létezni. Mindig magam mellett akartam őt tudni, érezni akartam a keze érintését az arcomon, az illatát, a haja selymes tapintását, a csókja ízét, mindent, ami ő volt. Ő volt az egyetlen dolog a világon, amit egyszerűen nem tudtam megtagadni magamtól, még akkor sem, ha akartam volna.
   De szokás szerint minden összeomlott. Pedig azt hittem, a történtek után már nem jöhet rosszabb. Pedig de. Úgy látszik, megint alábecsültem az életet. Vagy Chloe-nak, vagy a kicsinek, vagy mindkettejüknek biztosan baja esett, akármit mondott is Chloe édesapja. És akármi történt velük, azért én vagyok a felelős. Nem kellett volna magára hagynom, még erre a kis időre sem. Mi van, ha magában már végig is gondolta, hogy bizonyára azért egyeztem bele a különválásba, mert egy szemét alak vagyok..! Mostanra bizonyára kitalálta azt is, hogyan fog velem szakítani. De még ez az idegőrlő gondolat is kicsiség volt ahhoz képest, ami lezajlott bennem, amikor először végiggondoltam minden lehetőséget. Ha Tessának vagy Chloe-nak bármi baja esett... Ebbe még belegondolni is őrület..!
   Idegesen a hajamba markoltam. Harry az éjszakai utakon is könnyedén eligazodott, ami nem meglepő, hiszen benne is körülbelül ugyanezek a vívódások pereghettek le. Tehetetlenül a zsebembe nyúltam, és előhúztam a Chloe-nak szánt ajándékot. Egy aprócska karkötő volt, amit még a húgom csinált nekem, mikor kilenc éves volt. Emlékszem, ahogy nagy komolyan azt mondta: "Tesó, ezt soha senkinek nem ajándékozhatod el, csak olyannak, akit mindennél jobban szeretsz."
   Pontosan tudtam, hogy Chloe szívéhez nem a méregdrága ékszereken keresztül vezet az út. Ő sokkal jobban szerette az egyszerű dolgokat, amik nem azért olcsók, mert értéktelenek, hanem mert felbecsülhetetlenek. Vigyázva csúsztattam a helyére a karkötőt.
 - Ott vagyunk már? - doboltam az ülés szélén türelmetlenül.
 - Igen - morogta Hazza, miközben a kocsi megállt.
   Már kiszállni készültem, amikor a pólómnál fogva visszarántott.
 - Majd küldjétek utánam a cuccomat, jó? - kértem.
 - Okés. Nemsokára mi is megyünk.
 - Remek. Mehetnék már? - kérdeztem értetlenül.
 - Meg kell ígérned valamit.
 - Mi az?
 - Amint megtudod, mi a helyzet, szólsz, igaz? - nézett mélyen a szemembe Hazz.
 - Megígérem - bólogattam.


 ~Chloe West~

Miért volt olyan rohadt nagy kérés a részemről, hogy normális, nyugodt, egyszerű életem legyen? Nem kértem semmi különlegeset. Csak egy olyan átlagos életet szerettem volna, mint amilyen a többi, normális embernek van. Nem is kértem én boldog vagy épp tökéletes életet..! Utána pedig mégis mintegy csapások módjára következtek az életemet összekuszáló és megzavaró tényezők.
   Az egész filmbeillő történet egy átlagos nyári napon, augusztusban kezdődött, amikor én, balfék, egészen és visszavonhatatlanul beleszerettem Louis William Tomlinsonba. A második hibám az volt, hogy ezek után mindenhatónak képzeltem magam, és belekontárkodtam az életébe azzal, hogy megpróbáltam elérni, hogy engem szeressen, és ne Eleanort. Ezek után már lavinaszerűen következtek az események. Az a néhány, emlékezetes csók és érintés, amit Louis és én váltottunk, és amik olyan élethűen az emlékezetembe vésődtek, hogy most is tisztán látom magam előtt azt a pillanatot például, amikor csuromvizesen üldögéltünk a parton aznap, amikor elmentünk abba a nyaralóba a folyópartra a bandával. A pillanat, mikor az ágyon csókolóztunk, és ő Eleanor nevét suttogta. A nap, amikor szakítottunk, és az, amikor Harry éppen aznap feljött hozzám, és nekiadtam a szüzességemet - magyarán mindent, amim abban a percben volt. Következő, és egyben legborzalmasabb hibám pedig az volt, hogy fülig beleestem Harrybe. Onnan pedig nem volt már visszaút, és már elgondolni se tudom, hogyan, de eljutottunk idáig. Idáig, hogy egy kórházi ágyon ébredek fel, kezemmel édesapám meleg, hatalmas tenyerében, nem tudva, hol vagyok vagy mi történt, ahogy azt sem tudva, hogy miért fáj szüntelenül a szívem és a hasam.
   Nem csak mi voltunk a szobában. Az ablak előtt ácsorogva, a radiátornak támaszkodva, arcát a tenyerébe temetve a bátyám volt. Mellette Lily, az öcsém, Luke kezét szorongatva. Az ágyam másik felén Adele feküdt, fejét a fehér falnak döntve, és csendben aludt, ahogy ugyanezt tette az ölében fekvő Zane. Az ajtó mellett, szintén a falat támasztva barátaim, Luke, Ashton, Michael és Calum várakozott, egyetlen szót sem szólva.
 - Miért vagyok itt..? - kérdeztem, és még én is megrémültem azon, hogy mennyire erőtlen és gyenge a hangom.
   Mindannyian riadtan kapták fel a fejüket. Luke aggódó arccal az ágyamhoz lépett, néhány hosszú lépéssel átszelve a helyiséget. - Chlo - suttogta a nevemet jól ismert, rekedtes, férfias hangján. Elmosolyodtam.
   Apám biztatóan megszorította a kezemet. - Minden rendben van, szívem.
 - De... - Émelyítően hasított belém a felismerés. - Istenem, ugye Tessa..?
 - A kicsi egészséges. Semmi baja - sóhajtott fel apu, és a hangján lehetett őrizni, hogy ő is rettenetesen megkönnyebbült. - És te is jól vagy. Chlo, akkora barom voltam!
 - És mi is - fordult felém végre Richard. - Irtó igazságtalanok voltunk. Veled, és a picivel is. Zane az öcsém, ahogy te a húgom. Anya is azt akarná, hogy tartsunk most össze, bármi történjék is.
 - Mind bocsánatkéréssel tartozunk - mondta halkan Lily. - Kérlek, ne haragudj, amiért szemétláda voltam!
 - Nem haragszom... - szipogtam, meghatódva. - De mi történt velem..?
 - Túlságosan felhúztalak - vallotta be apa. - Elájultál, és...
 - Igen..? - kérdeztem türelmetlenül, mert apa láthatólag kényelmetlenül érezte magát, és félbehagyta a mondatát.
 - Majdnem elvetéltél - suttogta Adele. - De az orvos azt mondta, csak vigyáznod kell magadra, és nem szabad semmi megerőltetőt csinálnod, és rendben leszel!
 - Kérlek, mondjátok, hogy nem szóltatok Louisnak! - néztem körbe könyörögve.
   Luke kék szemei hidegen meredtek rám Louis neve hallatán. Káromkodni lett volna kedvem. Mit csinálok én ilyen rosszul, hogy sorra szeretnek belém olyanok, akiknek a legkevésbé kéne?! Luke a legjobb barátom, ahogy annak idején Harry is az volt, most viszont mind a ketten a megbántott szerelmest játsszák, és fintorba torzul az arcuk, valahányszor kiejtem a számon a tulajdon vőlegényem nevét. Mit tegyek, hogy ezt helyrehozzam? Egy napon ebbe fogok beleőrülni. Nem tudom, hogy ez most önzőségnek számít-e, de szerintem a legjobb barátoknak rohadtul az lenne a dolga, hogy örülnek a másik boldogságának. Ha majd Luke vagy Harry fogja bemutatni nekem az új barátnőjét, én is örülni fogok neki, még akkor is, ha utóbbit titkon soha nem fogom tudni elfelejteni. Boldog leszek, hogy végre elfelejtettek engem, és továbbléptek. De meg fog-e történni ez valaha is?
 - Muszáj volt - szorította meg a kezemet ismét apa. - Ő a vőlegényed, Chlo, nem tagadhatod meg tőle, hogy segítsen!
 - De igen, ha miattam ezzel a karrierjét adja fel! - tiltakoztam. Ujjaim a pocakomat simogatták. Már annyira megszokássá vált ez a mozdulat, hogy fogalmam sincs, hogyan fogom elviselni a hiányát vagy leszokni róla, ha már megszültem Tessát.
 - Hé, ne izgulj, minden rendben lesz! - nyugtatgatott Adele, miközben megsimogatta az alvó Zane buksiját. - Ha felébreszted ezt a bőgőmasinát, én magam foglak elhallgattatni, te lány! - szidott meg. - És ne húzd fel magad, mert már igazán szeretnék egy unokahúgot! Ha elcseszed, nem Louissal, hanem velem kell először megküzdened!
   Elnevettem magamat.
 - Mióta vagyok itt? - kérdeztem aztán.
 - Csak pár órája - vont vállat Richard. - Mindjárt éjfél. Aludnod kell, hogy kipihent lehess holnap.
 - Nem akarok kipihent lenni - suttogtam, a hangom pedig hirtelen ismét rekedt és erőtlen lett.
   Oldalra fordítottam a fejemet, mert lépéseket hallottam az ajtón túlról. Calum épp időben lépett el az ajtó elől, mert egy tizedmásodperccel később vőlegényem feldúltan rontott be a helyiségbe. Arcomra akaratlanul is mosoly kúszott, ahogy a jól ismert arcot figyeltem. Öltözéke hanyag volt, de számomra mégis tökéletes, haja szanaszét állt, és már kicsit ápolásra szorult, arca viszont kivételesen meg volt borotválva rendesen, bizonyára valami fontos díjátadó kedvéért. Széles mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, ahogy levegő után zihált. Látszott rajta, hogy rohant a repülőtértől idáig. Kék szemei megkönnyebbülten fürkésztek engem.
   Nem tehettem róla, és mégis, ahogy boldogan felsóhajtottam, könnycseppek gyűltek a szemembe. Már nem láttam se a testvéreimet, se apát, se a barátaimat, csak és kizárólag őt. Itt volt velem, és ezért már semmi más nem érdekelt. Ő mindentől megvéd, és senkinek nem engedi, hogy megbántson. Ha ő itt van, rossz dolog nem történhet. Louis pár hosszú lépéssel átszelte a szobát, és a padlóra térdelt az ágyam mellett, miközben két keze közé fogta a kezemet, és az arcához érintette azt. Hallottam apu köhécselését, majd felállt, és a többiekkel együtt kimentek a szobából, hogy kettesben hagyhassanak bennünket.
 - Annyira hiányoztál - suttogtam, még mindig könnyezve a boldogságtól, hogy láthatom.
 - Te nekem még annál is jobban - sóhajtotta, és a hasamra tette a kezét. - Ugye..?
 - Minden rendben van - mosolyogtam rá. - A baba egészséges, és én is. Csak mától nem szabad felizgatnom magam semmin.
 - Akkor szólíthatlak asszonynak úgy is, hogy nem akadsz ki rajta? - vigyorgott rám kisfiúsan, mire elnevettem magam.
 - Nem - ráztam a fejem.
 - Hé, asszony, nyugodj meg, még valami bajod esik - ugratott.
 - Hihetetlenül gonosz vagy!
   Kezemet a szám elé tettem, hogy eltakarjam az ásításomat. Kérdőn néztem Louisra. Hirtelen mintha minden energiám tovaszállt volna.
 - Aludnod kell - bólintott, immár komolyan. - Itt leszek melletted, és vigyázok rád. Nem hagyom, hogy akárki is bánthasson!
 - Nagyon helyes - mosolyogtam rá. - De akkor sem szólíthatsz asszonynak! - mondtam, immár félálomban.
   Még hallottam, ahogy elneveti magát, és lágyan így szól:
 - Minden úgy lesz, ahogy te szeretnéd. Asszony - tette hozzá, mire nyugodt mosoly kúszott az arcomra, de már nem reagáltam semmire, ami körülöttem zajlott. Lehunytam a szemeimet, és elaludtam. Éreztem, hogy Louis még mindig fogja a kezemet, és ettől biztonságban éreztem magamat.


Drága pótolhatatlan, fantasztikus olvasóim és rajongóim! Elképzelni sem tudjátok, mit kellett átélnem az elmúlt két és fél hétben. Tudjátok, három dolog van a világon, ami nélkül én nem tudok élni. Az első a One Direction - az igazi Directioner gondolom, tudják, mire gondolok, mikor azt mondom, hogy az életem egy kupac hulladékot sem ér enélkül a frenetikus, tökéletes banda nélkül. A második helyen a blogom és az írás áll. Akiknek volt már blogjuk, vagy megtapasztalták már, milyen jó dolog az írás, bizonyára sejtik, milyen érzés, amikor a legélvezetesebb tevékenységedtől fosztanak meg hetekre. A harmadik pedig az Ezel - Bosszú mindhalálig című sorozat, amit lehet, hogy közületek senki nem ismer, de nekem az érzéseimet beszéli el. Ha már épp a szómenésemnél tartunk, azt is elmondanám, hogyan bírtam ki mégis ezt az igen hosszú időt ezek nélkül, ha, állításom szerint "ezek nélkül nem tudok élni sem". Igen egyszerű. Az mp3 a barátom, tudtátok? Az Ezel és a One Direction zenéi egytől egyig rajta vannak - leszámítva persze az utóbbitól a Four albumot. Mert igen, arról is lemaradtam. Senkinek nem kívánom azt az érzést, amikor tudod, hogy a többiek már mind rongyosra hallgatták, neked meg könyörögnöd kell a bátyádnak, hogy legalább egyet meghallgathass. Na, én ezt éltem át, és inkább gondolni sem szeretnék rá. Az íráshiányomat pedig úgy sikerült megoldanom, hogy egyrészt bementem valamelyik nap múlt héten a könyvtárba, és megleptelek benneteket egy igen kurta fejezettel; másrészt így legalább volt időm elemezgetni magamban, hogy milyen gyorsan halad jelenleg a blog, és hová tart. Mit akarok még tőle, és persze, hogy vajon ti mit akartok tőle. Ezért fordulok most hozzátok a kéréssel: ti mit szeretnétek? Legyen a blognak második, harmadik évada, vagy nektek mindegy, vagy inkább ne? Húzzak a francba, vagy egy ideig még kíváncsiak lesztek az írásaimra..? Ezekre csak úgy kaphatok választ, ha néhányatok kommentel, márpedig ez, valljuk be, nem túl nagy erősségetek. Ha nagyon szépen megkérlek titeket, akkor sem? Pls! Olyan jól jönne most valami biztatás, hogy igenis van értelme annak, amit csinálok, és van értelme élnem! Ne nevessetek ki, tényleg egyre inkább azt érzem, hogy mindenki tesz rá, hogy élek-e vagy halok! Ha közületek néhány legalább eddig elolvasta ezt a vastagbetűs szövegelést, akkor az már talán igazán nem nagy kérés, hogy akár csak egyetlenegy szóban is megírjátok, hogy érdekel-e a folytatás, vagy nem..? Igényli-e valaki a blog következő fejezetét, vagy be is zárhatom az egészet? Kommenteljetek, pipáljatok, iratkozzatok fel, adjatok életjelet magatokról! Előre is köszönöm! Százszor is ölel: Nessa :3 ♥

2014. november 20., csütörtök

1. évad, 35. fejezet: Ő a testvérem!

Sziasztok, egyetleneim! Nem, még nem jött helyre itthon a számítógép, de most a könyvtárból gépezek, és gondoltam, hogy ne felejtse el mindenki teljesen a blogot, felteszem ezt a kurta, borzalmas fejezetet. Nem tudom, hogy mennyire fog nektek tetszeni, csak remélem, hogy valamennyire azért igen. És ja, a múltkor azt ígértem, hogy kárpótollak titeket egy hosszú, jó résszel, de ez megint eltolódik, ugyanis a mostanit is beleszámítva még mindig hátravan a száműzetésemből másfél hét. Remélem, nagybátyám már igazán ideér, és megcsinálja azt a rohadt gépet, mert már kezdek beleőrülni az írás és a One Direction hiányába. És, igen, ilyen szerencsém is csak nekem lehet: lemaradtam a Four debütálásáról. De másfél hét múlva újult erővel fogom meghallgatni és bevágni az összes lyricset. :D Jó olvasást, és emlékezzetek rám! ♥

 - Elviszlek - ajánlotta fel Ashton, mielőtt Luke kinyithatta volna a száját.
   A nappaliban ültünk. Az öcsém az ölemben ült és csacsogott arról, hogy az oviban a szerelme miket csinált múltkor. Én épp az órámra pillantottam, és ezt Ashton szúrta ki először. Elmosolyodva bólintottam rá az ajánlatára, és felkaptam a táskámat. Már nem volt kedvem átöltözni, és különben sem divatbemutatóra megyek, hanem a kisöcsémért, a kórházba. Ashton kinyitotta nekem az ajtót, és előreengedett, majd követett. Elköszöntünk a többiektől, puszit nyomtam a kisebbik Luke arcára, és kiléptem a hűvös, kora esti levegőbe.
 - Már minden elő van készítve a picinek, igaz? - érdeklődött fesztelenül Ash.
 - Az anyukáját kivéve már igen - feleltem, monoton hangon.
 - Nem lesz semmi baj, Chlo - próbált megnyugtatni. - És még meg sem köszönted, hogy megmentettelek Luke-tól.
 - Tessék? - röhögtem el magam kínosan, miközben beszálltunk a kocsiba.
 - Á, szóval Zayn nem mondta neked..? - pislantott rám elszontyolodva, ahogy beindította a motort, és elindult.
 - Micsodát? - meredtem rá kikerekedett szemekkel.
 - Azt, amit kért tőlem.
 - Basszus, Ash, mit kért tőled? - követelőztem elkeseredve.
 - Csak azt, hogy tartsalak olyan távol Luke-tól, amennyire csak lehetséges anélkül, hogy neki feltűnne...
 - Tessék?! - ráncoltam össze a homlokomat.
   Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Nem akartam mást, csak egy nyugodt, boldog életet, amiben türelmesen kivárhatom, hogy a turné befejeződjön, és Louis végre itthon legyen. Ehelyett mi lett? Meghalt az anyám, ránk hagyta ezt a kisbabát, és már Zayn is annyira nem bízik bennem, hogy testőrt küld rám, hogy figyelje, nehogy véletlenül megcsaljam Louist..!
   Persze tudtam, hogy valamennyire igaza van. Az a csók Harryvel... Nem véletlenül történt. Egyfajta jel volt, hogy figyelmeztessen engem: vigyázzak nagyon. Na, de épp Luke..? Ő a legjobb barátom, és pontosan tudja, hogy köztünk ennél sosem lehet több..!
   És különben is, Perrie mi a frásznak beszélt Zaynnek Harryről és rólam?!
 - Ash - hajtottam le a fejemet, az ujjaimat tördelve. - Nem is tudom, mit mondjak.
 - Nem kell mondanod semmit, csajszi, tudom, hogy sosem csalnád meg Louist.
   Elvörösödtem. Még szerencse, hogy Ashton az utat figyelte, és nem látott engem.
 - Nem tudom, Luke honnan vette, hogy van még esélye - mondtam kényszeredetten.
 - Egyfolytában rólad beszél - világosított fel. - És tippeket kuncserál tőlünk, hogy hogyan szerezzen meg.
 - Na ne! - hördültem fel. Törni-zúzni lett volna kedvem.
 - Ne haragudj...
 - Te ne haragudj. El kell intéznem egy hívást.
   Előrántottam a telefonomat, és habozás nélkül kerestem ki Zayn nevét.
 - Gyerünk, Zayn, vedd már fel! - doboltam az ülés szélén idegesen.
   Kinyomott. Nem érdekelt. Ismét a hívásra nyomtam, és türelmesen vártam. Két csengés után felvette.
 - Ha kinyomlak, az valószínűleg azt jelenti, hogy nem alkalmas az időpont! - mordult bele a telefonba.
 - Mégis kinek képzelsz te engem?! - emeltem fel a hangomat. - Rám küldöd Ashton-t, hogy tartsa távol tőlem Luke-ot, pedig pontosan tudod, hogy magamtól is leráznám, ha közeledni akarna!
 - Na, látod, pontosan ez az, amit kétlek! És, ha megbocsátasz, most nem tudok beszélni, mert nem vagyok egyedül..!
 - Louis is tudja! Harry is tudja! Te is tudod! Perrie is, és valószínűleg már Sophia is! Nem érdekel, ha a többiek is megtudják! Kiírhatod a Twitteredre is... Szóval kételkedsz bennem, mi?
 - Szerintem ez teljesen normális - szűrte a fogai között. - Nem vagyok oda a megcsalásos sztorikért!
 - Megáll az eszem - fogtam a fejem. - Zayn, én nem ilyen vagyok!
 - Ahogy hallottam, nyilván nem - röhögte el magát Zayn.
 - Kérlek szépen! Pontosan tudod, mennyire szeretem Harryt, és tiltakozni próbáltam, de még mindig nem tudtam elfelejteni őt..! Próbálom nem szeretni, de nem megy... Pontosan tudod, hogy Louist mindennél jobban szeretem!
 - Szeretnék hinni neked, de tudod, akit mindennél jobban szeretünk, azt nem csaljuk meg.
 - Zayn! - könyörögtem, immár sírva. De már letette.
   Fölösleges lett volna újra próbálkoznom, ezért inkább küldtem egy nagyon rövid üzenetet Perrie-nek, a következő szöveggel: Kösz, hogy olyan megbízható és rendes barátaim vannak, akik megtartják a titkaimat.
   Sóhajtva hajítottam vissza a táskámba a telefont, miután lenémítottam. Ashton nem szólt egy szót sem, csak leparkolt a kórház előtt. A telefonom rezegni kezdett, mire villámgyorsan csaptam le rá. Lelkesedésem és önbizalmam egyből lelohadt, ahogy megláttam Harry nevét villogni a kijelzőn.
 - Mondd - emeltem a fülemhez a készüléket.
 - Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kevertelek - mondta halkan Harry.
 - Fenéket sajnálod te! - vágtam rá dühösen. - Elérted, hogy soha többé nem tudok megbízni benned, te barom! Nem maradhatok többé kettesben sem veled, még akkor sem, ha csak négyszemközt szeretnék beszélni, mert mindenki egy hűtlen ribancnak tart!
 - Halkabb is lehetnél, Louis itt ül mellettem - szisszent fel Harry, és mielőtt válaszolhattam volna, Louis hangjával találtam magam szembe: - Kicsim!
 - Louis - zokogtam fel. Ashton közelebb húzódott hozzám, és átkarolta a vállamat. - Kérlek, ne haragudj rám!
 - Mondtam már, hogy rád nem lehet - nyugtatott meg. - Nincs semmi baj, hallod? Ne érdekeljen senki véleménye!
 - Ez olyan igazságtalan - törölgettem a könnyeimet. - Én vagyok egy hűtlen dög, és mégis te vigasztalsz engem..!
 - Ezt most hagyd abba, jó?! - szidott meg. - Ne tépelődj! Ne érdekeljen semmi, csak az, hogy engem nem érdekel, milyen hibákat követsz el, mert szeretlek, mindennél jobban, és a legboldogabb emberré tettél! És ezen senki és semmi nem változtathat. A menyasszonyom vagy, és nemsokára a feleségem leszel! Együtt fogjuk leélni az életünket, és nem hagyom, hogy egy rohadt csók ezt megakadályozza..!
 - Én vagyok a legszerencsésebb lány a földön - suttogtam.
 - Én pedig a legszerencsésebb srác - felelte. - A francba, bár ott lennék veled, és megölelhetnélek!
 - Az nagyon jó lenne - hajtottam le a fejemet. - De nem lehet.
 - Hunyd le a szemed! - kérte.
 - Miért?
 - Csak csukd be a szemed!
   Tettem, amit mondott.
 - Becsuktad?
 - Igen.
 - Képzeld el, hogy megölellek.
 - Elképzeltem - suttogtam, mosolyogva.
 - Szeretlek - suttogta.
 - Én is téged... Istenem, ha tudnád, mennyire!
   Köhécselést hallottam a háttérből, mire Louis felszisszent.
 - Muszáj mennem, Chlo.
 - Akkor menj! Nem tartalak fel - túrtam a hajamba szomorkásan.
 - Pedig hogy szeretném - nevette el magát, mire én is így tettem.
 - Ne rosszalkodj, Tommo! - feddtem meg.
 - Igenis, asszony - vágta rá.
 - Hogy mi? - röhögtem.
 - Mától így foglak szólítani, asszony - mondta sejtelmesen, majd még egyszer utoljára hallhattam, hogy felnevet, majd letette.
   Vadul dobogó szívvel csúsztattam a táskámba a telefonomat, és letöröltem a maradék könnyeimet.
 - Rendben vagy? - érdeklődött megértően Ash.
 - Igen - bólogattam hevesen. - Siessünk, nehogy elkéssünk!
   Ashton biztatóan mosolyogva nézett rám, és indult el, látva, hogy nekem sehogy sem akarózik. A recepción is ő jelentette ki, hogy Zane West-ért jöttünk el. Gondolom, a kórház zengett a hírtől, hogy ez a kisbaba miért "különleges", ezért történhetett, hogy a nő rögtön felkapta a fejét, és készségesen segített nekünk. A szülőszobához vezetett nekünk. Ashton tétovázva rám nézett, látva, hogy elég bizonytalan vagyok. Csak bámultam be a kicsi üvegablakon, és figyeltem a kisbabákat - illetve, nem is az összeset, csak egyetlen egyet. Már azelőtt tudtam, melyik az öcsém, hogy a nővér rámutatott volna. Rámosolyogtam, ezzel jelezve, hogy köszönöm a segítségét, de már nincs rá szükség, ő pedig viszonozta a gesztusomat, és távozott. Nem tudtam levenni a szememet Zane-ről.
 - Szeretnéd, hogy kihozzam én? - érdeklődött Ash.
 - Dehogy, hozom én - feleltem, szinte félálomban, és tettem egy lépést az ajtó felé, de megtorpantam.
 - Chloe, jól vagy? - kérdezte aggódva.
 - Csodálatosan - vágtam rá, és komolyan is gondoltam.
   Olyan ironikus, nem? Az 'égiek' bizonyára tudták, hogy az anyám halálába én is belepusztulnék, épp ezért megvárták, míg Zane megszületik, hogy legyen, ami itt tart... Olyan gyönyörű kisbaba volt..! Nem számított, hogy pirosas és ráncos még picit a bőre, nem számított, hogy aprócska, törékeny fejecskéjén még csak néhol pelyhedzett egy kis haj, mert ő volt a leggyönyörűbb baba, akit addig a napig láttam. Éppen békésen aludt, ahogy a többiek is. Halkan benyomtam az ajtót, és óvatosan Zane ágya mellé léptem. Gyengéden a karomba emeltem...
   ...erre kinyitotta nagy, kék szemeit, és rám nézett. Arra számítottam, hogy sírni kezd... Helyette viszont hadonászni kezdett aprócska kezeivel, és a hajamba fúrta ujjait, miközben aprócska mosolyra húzta a száját, majd halk, nevetésszerű, kimondhatatlanul aranyos hangot hallatott.
   Azonnal beleszerettem. Az öcsém volt, és ezen nem változtat az a tény, hogy az anyukánk meghalt. Mert őt nem hozom vissza azzal, ha az apám és a testvéreim példáját követve hátat fordítok a tulajdon öcsémnek. Nem számít, ki mit gondol, mert ő a testvérem! Ha kell, az életem árán, de meg fogom őt védelmezni. Milyen ember lennék, ha nem tenném..? Zane egy lehetőség arra, hogy jóvátegyem azokat a rossz dolgokat és hibákat, amiket elkövettem.
 - Látod? - mosolygott rám Ashton. - Már most imádjatok egymást.
   Elővettem a táskámból a Zane számára elhozott vastag babapulóvert, és ráadtam, nehogy odakint megfázzon - nem volt ugyan hideg, de nem kockáztathatok.
 - Fantasztikus anya leszel - jelentette ki a mellettem álló srác.
   Elmosolyodva fordultam felé, és gyengéden húztam magamhoz az ölemben mocorgó, pici csomagocskát. Testvérem még mindig nevetgélt, mire én sem tudtam megállni.
 - Mehetünk - mondtam Ashtonnak.

 - Megjöttünk! - szólt előre Ash, de nem túl hangosan, nehogy felébressze a még mindig görcsösen belém kapaszkodó csöppséget. Nem tudom, hogy tudott még mindig aludni, ugyanis fejét a mellemnek döntve szundított, nekem pedig már a torkomban dobogott a szívem az izgalomtól, hogy nemsokára gyakorlatilag anya lehetek.
   Luke - a kisebbik, az öcsém - lelkesen rohant elénk.
 - Zane! - kiáltott fel, és a kabátom aljába csimpaszkodva próbált annyira felugrani, hogy teljesen láthassa a babát.
 - Te még nem vagy ágyban? - néztem rá kikerekedett szemekkel. - Luke! - szúrós tekintettel pillantottam a másik Luke-ra. - Megígérted!
 - Nem volt hajlandó lefeküdni - csóválta a fejét ő. - Ashton és tenélküled nem maradt egy ember sem a lakásban, aki képes vacsorát csinálni.
 - Istenem - fogtam a fejemet nevetve.
   Már indulni akartam, de hirtelen ismerős dallam csendül fel a telefonomból, és így már nem tudtam, hova kapjak előbb. Zane nyűgösködve felébredt, és elsírta magát. Teli torokból bőgött, én pedig nem tudtam, mit tegyek. Addig nem vehetem fel a telefont, amíg őt meg nem nyugtattam. De hogy nyugtassam meg, ha apa nemsokára megjön az irodából, Lily is a barátnőjétől és Adele is a munkából, és még nincs is vacsi? Luke-nak is ágyban lenne a helye, mert holnap már nem lóghatja el az óvodát, és nekem is el kéne kérnem valakitől a leckét, mert holnap muszáj bemennem a suliba, és egyesre fogok felelni mindenből, amiből csak kihívnak!
   Mintha az illető megérezte volna gondolataimat..! A telefonom kijelzőjén élénken villogott Jessica, az osztálytársam neve. Óvatosan átadtam a pici Luke-nak az öccsét, majd elfogadtam a hívást.
 - Gondoltam, esetleg érdekelhet, hogy mi a házi - kezdte szemrehányó hangon Jess -, bár, ha valaki fapofával ellógja a sulit, amikor tudja, hogy két témazárót is írunk, nem egészen biztos.
   Jessica agymosását hallgatva letéptem egy lapot a vezetékes telefon mellett lógó noteszről, felkaptam egy tollat, és lejegyzeteltem, miket vettünk aznap, és mi a házi holnapra, meg, hogy milyen dogák lesznek. Állítólag a továbbtanulással kapcsolatban is beszélünk majd holnap ofőin. Még egy dolog, amihez semmi kedvem, de mindegy.
 - Köszi, Jess, tényleg! - hálálkodtam. - Kösz, hogy gondoltál rám!
 - Csak nem akarom, hogy megbukj, csajszi - okított ki. - De nyomás tanulni! Nem tartalak fel. Ja, és az osztályfőnök üzeni, hogy már nagyon kihúztad a gyufát, szóval igyekezz, hogy idén már ne lógj többet, és igyekezz javítani föciből, kémiából, matekból és tesiből, mert, ha így folytatod, valamelyikből tuti megbuksz!
   Hogy a frászba tudnék jól tesizni?! - gondoltam dühödten, de Jessica nem hazudott: tényleg pocsék voltam az előbb felsorolt tárgyakból. A tesi nem számít, senkit nem érdekel, hogy ötvenszeresére nő-e a pocakom vagy sem. Elköszöntem Jessicától, majd visszavettem az öcsémtől a kisbabát.
 - Összeütök valamit, addig üljetek le! - parancsoltam rájuk, miközben Zane-nel az ölemben, fél kézzel felvertem néhány tojást a rántottához.
   Türelmetlenül vártam ki, míg elkészül a kaja, sietve tányérokat pakoltam a srácok elé, megkértem Michaelt, hogy ne hagyja, hogy Luke megint meghagyja a rántottáját - mármint az öcsém -, majd fellépdeltem a lépcsőn, Zane szobájáig.
 - Nézd csak, tökmag, ez a te birodalmad - léptünk be. Zane egy ideje már abbahagyta a sírást. - Hogy tetszik? Mostantól csak a tiéd. De én is itt leszek melletted, jó? Ha valami gondod van, csak jelezned kell - csacsogtam, miközben nem tudom, miért, de könnyek szöktek a szemembe. - Igaz, feleolyan jó anya se lehetek soha, mint az igazi anyukánk volt... De majd igyekszem, rendben? Tudom, hogy nem fog sikerülni, de nézd el nekem a bénázásomat! Még soha nem nyugodott olyan nagy felelősség a vállamon, mint most, neked köszönhetően. Az életed múlik rajtam, tudod, picim? - simogattam meg a pociját. - Nem vagyok sem szent, sem tökéletes. De vigyázok rád. Jó lesz így?
   A kicsi nem csinált semmit, csak érdeklődve szemlélt körbe újdonsült birodalmában.
 - Szeretnél átjönni az én szobámba, amíg tanulok, vagy hagyjalak itt egyedül?
   Nem akartam az utóbbit választani, úgyhogy inkább bevittem magammal a szobámba. Kirámoltam a szekrényből az összes tankönyvemet és füzetemet, és nekiláttam pótolni a mai anyagokat és házikat. Igaz, még a múlt hetit se csináltam meg mindenből, de erre nincs kedvem gondolni.
   Körülbelül öt perc telt el, mire az ágyamon fekvő Zane sírni kezdett. Felálltam, és próbáltam rájönni, hogy mi lehet a baja, de sem enni nem akart, sem pelenkacserére nem szorult. Ringattam egy kicsit, majd visszatettem a saját szobájában a rácsos ágyába, de újra rákezdett. Körülbelül hatszor kellett felállnom miatta, teljesen hasztalanul. Így hát gyereksírást hallgatva kellett megpróbálnom tanulni és leckét írni. A hangokból ítélve Lily megérkezett, Adele-lel együtt. Hallottam Ashtont, ahogy közli velük, hogy idefent vagyok. Nem válaszoltak, vagy csak én nem hallottam. Kétlem, hogy az utóbbi. Nem is számítottam rá, hogy másképp lesz. Adele-től nem is várok mást, elvégre miért érdekelné akár egy fikarcnyit is egy ötödik féltestvér gondolata, na de Lily... Ő miért műveli ezt velem?!
   Zane időnként körülbelől hat másodpercre elhallgatott. Hetedszer is megpróbáltam csinálni vele valamit, büfiztettem, etettem, pelust cseréltem, de egyikre sem volt szükség, és nem is használt semmit. Szétzilált hajjal és kipirult arccal ültem vissza. Odalent ajtócsapódás hallatszott; apa megérkezett. Félredobtam a könyveimet, belerámoltam néhányat az iskolatáskámba, és nyugodt kifejezést erőltettem az arcomra. Bementem Zane-ért, és az ölembe kaptam, csitítottam, vicceket próbáltam neki mesélni, mialatt lementem a lépcsőn. Apa már az asztalnál ült, a konyhában, és a rántottáját ette. Fel se nézett, pedig lehetetlen, hogy ne hallotta volna meg az ölemben tartott testvérem bőgését.
   Most tört el a mécses, és sem Ashton, sem Luke, sem Calum, sem Michael aggódó pillantásai nem segítettek rajtam. A könnyek elhomályosították a látásomat. De legalább azt elértem ezzel, hogy Zane a meglepetéstől abbahagyta a sírást, és csendben a hajammal kezdett játszani.
 - Srácok... - kezdtem. - Nagyon köszönöm a segítségeteket, és örökké hálás leszek érte, de most szeretnék négyszemközt beszélgetni az édesapámmal.
   Apu még csak fel sem nézett. A srácok sorra megöleltek és elköszöntek tőlem, bizonytalanul elmotyogtak egy viszlátot apának is. Lily és Adele belapátolták a kajájukat, majd a piszkos tányérokat és villákat a mosogatóba téve viharzottak fel az emeletre, felém sem nézve. Gondolom, már elfelejtették, hogy ezúttal nem jön majd öt percen belül az anyám, hogy elmosogasson utánuk. Mindegy, ez mától az én reszortom, és a kutyát sem érdekli, hogy nem vagyok képes egyszerre ennyi mindenre. Apropó, hol van a kutya? És a macska? Már nyitottam a számat, hogy megkérdezzem apát, de meggondoltam magamat. Komolyan azt gondoltam, akár csak egy pillanatra is, hogy válaszol majd..? Még mindig rohadt naiv vagyok!
   Biztos kinn maradtak a kertben. Anya szokása volt beengedni őket este, ha nekünk nem jut eszünkbe. A fenébe, anya, bár itt lennél! - gondoltam keserűen. De anya csak nem lépett elő sehonnan. Nem bukkant fel sehol, azzal a vidám, gondtalan mosolyával, ami bearanyozta a helyiséget. Hol vagy most, anya?
   Ki akartam menni, hogy megnézzem, mi van Marley-val és Briannel - elvileg délben kaptak utoljára enni Calumtól, és már késő este van -, de Zane felsírt, és ezzel egyidőben egy ismerős, dühös, rekedt hang csattant:
 - Nem hallgattatnád már el azt ott?!
   Kikerekedett szemekkel meredtem az apámra. Én nem ismerem ezt az embert! Boldog emlékeimben mindig úgy élt ez a férfi, mint a harcos, aki minden rossztól megvédi a családját. Ha rossz dolog történt, mindig ő volt az, aki mindent és mindenkit félredobva rohant haza, hogy segítsen és megvigasztaljon minket. Ha pedig anya közelében tartózkodott, még a ráncok is eltűntek az arcáról, és majd' húsz évvel fiatalabbnak látszott.
 - Hova lett az apukám? - kérdeztem, undorodva. - Ki vagy te, és hol van az az ember, aki elsírta magát, mikor a világra jöttem? Aki mindig megvédett, ha valaki bántott engem?! Hol van az az ember? Őt akarom, nem téged, szerezd vissza nekem, kérlek szépen! - A hangom követelőzőnek tűnt, de csak az arcomra kellett volna néznie ahhoz, hogy lássa, mindjárt elájulok a sírástól.
   De rám sem nézett. Csak emelgette a villát fel és alá. Rászúrt egy darab kaját, a szájához emelte, megette, majd újra az egész. Abban a pillanatban már úgy éreztem, nem bírom tovább. Mint egy lufi, amibe túl sok levegőt fújnak, és kidurran. Minden hangerőmet beleadva próbáltam észhez téríteni, soroltam azokat a dolgokat, amiért érdemes lenne szeretnie Zane-t. Köztük volt az is, hogy anya nem akarná, hogy most magába forduljon. Azt viszont kihagytam, hogy én százszor ilyen rosszul néznék ki, ha elveszíteném Louist...
   Körülbelül a tizedik kacifántos mondatomnál tartottam, amikor furcsa érzésem támadt. A szívem alatt mocorogni kezdett valami. Mintha Tessa felébredt volna a hangomra, és persze Zane sírására. Könnyek áztatták az arcomat. Úgy éreztem, menten megfulladok. Émelyegtem, és mintha valaki savat öntött volna a gyomromba. Elhomályosult előttem a világ. A földre rogytam. Az utolsó, amire tisztán emlékeztem, az volt, hogy apa kétségbeesetten ordítja a nevemet, és a hang, ahogy felborul a szék, amin addig ült. A padlón hevertem, meg voltam rémülve, de csak az érdekelt, hogy Tessa és Zane jól legyenek. Magamhoz szorítottam a kisbabát az egyik kezemmel, a másik kezemet pedig a hasamra simítottam, de nem éreztem mást, csak Tessa észveszejtő rugdosását. A könnyek elhomályosították a látásomat. Már nem éreztem haragot apám iránt, már nem éreztem Louis hiányát, és nem is akartam semmi mást, csak biztonságban tudni a lányomat és az öcsémet. Csak ők számítottak. Ha én meghalok, hát meghalok, de nekik élniük kell. Muszáj..!

2014. november 9., vasárnap

1. évad, 34. fejezet: Túl szép lenne...

Csak akkor tűnt fel, hogy remeg a kezem, amikor a kulcsomat kerestem a zsebemben. Már nem érdekelt semmi, csak az, hogy bevánszoroghassak a szobámba és aludhassak. Nem érdekelt, mit csinál most Lily, Adele vagy apa, egyedül az öcsém volt lényeges, és az, hogy ne kelljen iskolába mennem, mert beleőrülök. Írok majd üzenetet Luke-nak, hogy ne jöjjön ide, és akkor nyugodtan végigalszom a napot. Kit érdekel az iskola..? A francba már, nemsokára tizennyolc leszek, és különben is teszek az egészre! Nem megyek egyetemre már, ha akarnék, akkor sem. Nem is érdekel ez az egész. Csak aludni szeretnék. Nem azért, mert álmos vagyok, hanem mert alvás közben legfeljebb a rémálmok zavarhatnak meg, de legalább nem kell közben Zane-re és a családomra gondolnom, Louisra pedig pláne nem.
 - Chloe, te vagy az? - hallottam Lily hangját, ahogy bezártam magunk mögött az ajtót.
   Luke lelkesen ledobta a cipőjét a sarokba, felakasztotta a kabátját a fogasra, és becsúszott a szobába. Mostanában rászokott, hogy zokniban ide-oda csúszkál a parkettán - nem egyszer fel is lökte már azt, aki épp rossz időben volt rossz helyen. De nem tudtuk leszoktatni róla.
 - Chlo, ugye ma nem kell oviba mennem? - jött vissza hozzám Luke, és őzikeszemekkel, könyörögve nézett rám. - Egész éjszaka játszottunk Sophia nénivel, míg Perrie néni aludt, és most annyira nincs kedvem..!
   Szó nélkül elővettem a telefonomat, és tárcsáztam az óvodát. Pár szóban közöltem az óvónővel, hogy Luke ma nem megy oviba, és ezzel le is volt tudva. A kisfiú ujjongva ugrott a nyakamba. Örültem, hogy legalább neki jó napja van.
 - De akkor viszont sipirc az ágyba! - parancsoltam rá, és mielőtt kifejezhette volna nemtetszését, az ölembe kaptam, és felcipeltem a szobájába.
   Óvatosan lefektettem az ágyára, és betakargattam egy vékony pléddel, mert annyira már nem volt hideg. Elhúztam a sötétkék függönyöket, hogy ne zavarja a fény, és felvettem a földről a szanaszét szórt plüssállatkák közül az egyik, bozontos mackót, és a kezébe adtam. Mosolyogva elfogadta, majd szorosan magához ölelte a puha játékot, mielőtt lehunyta volna a szemét. Sóhajtva hajtottam be magam után az ajtót.
   Csupán kíváncsiságból néztem be a Zane számára berendezett gyerekszobába. Régebben lomtárnak használtuk, de anya az utóbbi hónapok alatt kiselejtezte a fölösleges dolgokat belőle, és berendezte a kisbaba számára. Nagyon barátságos hely volt, szinte minden világoskék színben pompázott: a függönyök, az ágynemű, a kiságy rácsai, a falak. A plafon tele volt festve sárga és fehér csillagokkal, hogy éjszaka a sötétben világító festék miatt úgy nézzen ki, mint az éjszakai égbolt. A szekrény tele volt gyerek- és mesekönyvekkel, a polcokon aranyos plüssállatok, kisvonatok, különböző kirakók, dominók és egyéb játékok sorakoztak, nem ábécé-sorrendben, de rendesen, tisztán. Pont olyan szoba volt, amiről bárki megmondta volna, hogy anya munkája, mert csak az én édesanyám volt arra képes, hogy minden ragyogjon, amihez csak hozzáér. A pelenkázóasztalra már oda volt készítve pár csomag eldobható pelenka és egy doboz hintőpor. Legalább abban már biztos voltam, hogy Zane-nek nagyon szép szobája lesz. Nem mintha ettől jobban éreztem volna magam.
   Valamiért mindenben anyát láttam. A plüssállatokban, a plafonra festett csillagokban, a puha, világoskék szőnyegben, mindenben. A helyzet csak rosszabbodott, amikor kiléptem a gyerekszobából, és végigsétáltam a folyosón, majd le a lépcsőn, apáék hálószobájáig. Ugyanis szinte hagyománnyá vált már a családban, hogy az összes falat, kredencet és szekrényt elleptek a fényképek. Mindegyik láttán újabb és újabb nevetséges történetek, vidám napok, feledhetetlen nevetések és meghitt beszélgetések jutottak eszembe, amiket akkor éltünk át. A nappaliban még Louis és az én első közös képünk is ki volt téve, a csoportképről a srácokkal már nem is beszélve. Az egyiken Perrie-vel és Sophiával vásárolgatok, a másikon Harry öleli át a derekamat, a harmadikon épp Niallel veszekszem arról, hogy megégett a tészta. Perrie és Zayn esküvőjén is készült pár. Mindegyik láttán összeszorult a szívem. Mert, végtére is, hol vannak most ezek a vidám, mosolygós emberek? Néhányuk ebben a percben már több száz kilométerre tőlem, az egyik egy koporsóban, a többiek pedig kifordultak önmagukból és már nem azok a viccelődő, kedves emberek, akik ezeken a képeken.
   Csak álltam, és néztem azt a rólam készült képet, amit még anya csinált rólam, amikor elballagtam az általánosból. Mintha ezer és ezer éve lett volna! Mégis tisztán emlékszem erre a napra. Reggel összevesztem a legjobb barátnőmmel. Úgy volt, hogy ugyanabba a középsuliba jön, amibe én, de elcseszte a felvételijét, és nem vették fel oda. Délután, az ünnepség előtt végül kibékültünk, de természetesen mára szinte nem is emlékszem az arcára, ugyanis az első pár héten még rendszeresen telefonálgattunk egymásnak és találkoztunk is párszor, de utána fokozatosan eltávolodtunk a másiktól. Nem is bánom különösebben, de valamiért ez nagyon megragadt bennem, ezért emlékszem rá még most is.
   Elhessegettem az emléket. Akkor még nem volt semmi gondom. Akkor még nem voltam Directioner, mert csak nyáron lettem az, és addig a napig egyszer sem volt amolyan sírógörcs-rohamom, ami abból fakadt, hogy soha nem is fogok találkozni velük. Akkor még bőven nem voltam Louis Tomlinson menyasszonya, az édesanyám még élt és virult, a családom nem volt széthullóban, és nem is voltam ilyen magányos.
   Már épp elindultam volna, hogy végre bekopogjak apához, de odalent megszólalt a csengő. Ez biztosan Luke, kaptam a fejemhez. Kómásan mentem ajtót nyitni.
 - Szervusz, hercegnő! - ölelt magához Luke.
   Még a megszólításról is Louis jutott eszembe. Ő szokott így szólítani, és az ő szájából egészen már érzés hallani, mint máséból. Amikor Luke elengedett, észrevettem, hogy mögötte ott állnak a többiek is: Calum, Ashton és Michael. Elnevettem magam, és sorra megöleltem mindhármukat.
 - Gondoltuk, meglátogatunk, és a nyakadon lógunk, amíg ki nem dobsz - viccelődött Luke.
 - Na persze - röhögtem el magam. - Gyertek csak be!
   Szokásukhoz híven rögtön a konyhát szállták meg. Még mindig mosolyogva kezdtem pirítóst csinálni.
 - Srácok, a világért sem szeretném, ha miattam itt dekkolnátok egész nap, biztosan van jobb dolgotok is..!
 - Nálad jobb dolog a világon nincs is - vágott közbe Michael, mire Ash füttyentett egyet.
 - Bolond - vágtam hozzá bosszúsan az első elkészült pirítóst, mire elkapta, és egészben a szájába tömte.
   Szinte fel sem tűnt, hogy sem Lily, sem Adele, sem apa nem hajlandók előjönni, pedig biztosan meghallották, hogy itt vannak a srácok. Ó, hogy az a..!, kaptam a fejemhez. Lily iskolában van - úgy látom, az előbb köszönés nélkül ment el, mert, mikor megjöttem, még láttam -, Adele és apa pedig dolgozik. Olyan hülye vagyok, gondoltam magamban.
 - Hé, nagylány, neked nem iskolában kéne még lenned? - kapta ki a kezemből a még nyers szelet kenyeret Calum.
 - Talán - húztam el a számat. - De most komolyan, sem vaj, sem mogyoróvaj, sem méz, sem lekvár, de már megpirítani se kell? - förmedtem rá. - Borzalmas háziasszony vagyok, ha hagyom ezt!
 - Nekem így is ízlik - cukkolt tovább Cal.
 - Akkor egészségetekre - vettem ki a pirítóból az újabb két elkészült szeletet, és odaadtam Luke-nak és Ashtonnak.
 - Nincs kedved velünk jönni valahova? - érdeklődött tele szájjal Mike.
 - Kedvem éppen lenne, de nem igazán érek rá - haraptam az ajkamba. - Bocs, srácok!
 - Konkrétan mi dolgod is van? - érdeklődött Luke.
 - El kell mennem bevásárolni - kezdtem a listát. - Anya ugyan előkészített a kicsinek mindent, de még van, ami hiányzik. El kell kezdenem valami ebédet csinálni, mert ahhoz nem túlzottan értek, és sokáig tart, de előtte még be kell szereznem egy kezdőknek szóló szakácskönyvet, mert az, ami megvan, csak az olyan profik számára elkészíthető recepteket tartalmaz, mint anya volt. Luke még múlt héten kinézett magának egy játékhajót a plázában, és azt meg kell vennem és be kell csomagolnom, mert holnapután lesz a szülinapja, és mostanában igazán jól viselkedett, szóval megérdemli. Meg valami munka után is kéne néznem, mert valamivel pótolni kell anya fizetését. Meg... telefonálgatnom kell anya ismerőseinek és barátainak, hogy holnap lesz a temetés... - A fiúk feszengve néztek rám, és láthatóan nem tudták, mit mondjanak annak érdekében, hogy ne bőgjem el magam, de megráztam a fejem, és folytattam. - Azonkívül a kórházban azt mondták, hogy ma este mehetek Zane-ért, szóval még őt is hazahozom. Mire ezekkel végzek, késő lesz, úgyhogy valami vacsorát is össze kell dobnom.
   Így elmondva tényleg hülyén hangzott. És ez még csak a kezdet; csak akkor történik így, ha ellógom a sulit. Viszont ezt nem tehetem meg minden nap, és még így, suli nélkül is alig tudok végezni mindennel..!
   Hirtelen kavarogni kezdett a gyomrom, és kénytelen voltam a konyhapultnak támaszkodni, hogy ne essek el. Kezemet a hasamra tettem. Tessa is olyan nyugtalan volt, mint én. Legalább nem vagyok egyedül.
 - Chlo, jól vagy? - pattant fel Luke, és jött oda hozzá, aggódó arccal.
 - Naná - pihegtem, és ezúttal fel se tűnt, hogy Luke magához ölel. Csak visszaöleltem, és a vállába fúrtam az arcomat, hogy utat engedjek éveknek tűnő órák óta visszatartott könnyeimet.
   Luke a hátamat simogatta, és nyugtató szavakat suttogott a fülembe, de nem értettem belőle semmit.
 - Hé - nyugtatott tovább Luke. - Elfogadsz tőlem egy tanácsot? - kérdezte.
 - Persze - bólogattam.
 - Ne keress magadnak munkát - mondta. - Elég annyi, amennyi van. Majd beszélek apáddal.
 - Vele nem lehet. Pont olyan önfejű, mint én.
 - Bízd rám, rendben?
 - Rendben - szipogtam, mire Luke ismét magához szorított.
 - Elkísérünk bevásárolni - jelentette ki Calum. - És a többiben is segítünk, ahol tudunk.
 - De biztos nem gond..? - kérdeztem aggódva.
 - Egészen biztos - állt fel Michael is. - És fel a fejjel, nagylány! - vigyorgott rám. - Minden rendben lesz!
 - Mikor legutóbb valaki ezt mondta nekem, meghalt az anyám - csúszott ki a számon.
 - De most már nem tud, nem igaz..? - hülyült Michael, mire nekem is nevethetnékem támadt, bár ez egyáltalán nem volt vicces, de pontosan tudom, hogy a gyász enyhítésére az irónia és a poénkodás a legjobb mód: beszélünk róla, és mégis könnyebbé tesszük vele a dolgot.
 - Oké - bólintottam rá a dologra.
 - Mi is az első a listán? - érdeklődött Calum.
 - Bevásárlás - vágtam rá.
 - Az pont olyan dolog, amiben tudunk segíteni. Csak add ide a listát, és én elmegyek helyetted! - ajánlotta fel Michael.
 - Az frenetikus lenne - hálálkodtam.
 - Semmiség - legyintett Mike, mikor a kezébe nyomtam a bevásárlólistámat.
 - Szuper. Mi a második? - kérdezte Calum.
 - A receptkönyv és az ebéd - sóhajtottam fel.
 - Amíg én elmegyek valami könnyű receptkönyvért, addig Ashton elkezdhet összeütni valamit ebédre. Királyul főz, és még az egyszerű dolgokból is zsenialitást hoz ki! - sorolta Cal.
 - Komolyan? - kérdeztem vissza, mintha rosszul hallottam volna. A szívem csordultig telt hálával és megkönnyebbüléssel. Nem leszek egyedül, mert itt vannak velem a barátaim.
 - Én szívesen elkísérlek azért a játékhajóért, vagy miért - ajánlotta fel Luke. - A telefonokat meg majd együtt elintézzük. Tudod, a körbetelefonálás az ismerősöknél.
 - Persze - sütöttem le a szemem. - Srácok, nem is tudom, hogy köszönjem meg!
 - Nem kell sehogy - vágta rá Luke. - Illetve... Megölelhetsz érte minket! - kacsintott rám.
   Elnevettem magam, majd egyesével megölelgettem őket. Ezután mindenki ment a saját dolgára: Ash a konyhába, Michael a bevásárlóközpontba, Calum a könyvesboltba receptkönyvért, Luke és én pedig a plázába, Luke szülinapi ajándékaiért. Kértem tíz percet Luke-tól, hogy lezuhanyozhassak és átöltözhessek. Igyekeztem minél visszafogottabban öltözni. Végül egy hosszú ujjú, fekete pólónál és sötétkék farmernél maradtam. Sietve húztam fel a tornacipőmet, majd a táskámat felkapva rohantam le a lépcsőn. Odalent Luke már várt.
   Rámosolyogtam. Még szóltam Ashtonnak, hogy az öcsém a szobájában van, és ha felébred, adjon neki valami kaját, mert biztos éhes lesz, mire ő megnyugtatott, hogy ért a gyerekekhez. Luke erre - ki tudja, miért - elröhögte magát, és én is követtem a példáját.

Amikor az óra elütötte a delet, már mindennel elkészültünk. Tudtam, hogy a srácok nélkül semmire sem jutottam volna, ezért kiharcoltam, hogy nálunk ebédeljenek. Apa természetesen nem jött még meg, de félretettem neki a kajánkból. Az ebéd a szokásos hangulatban telt: a fiúk poénkodtak, rengeteget röhögtünk, és csak néhány olyan percem volt, mikor eszembe jutott, hogy életkedv-hiánnyal küszködök.
   Ha akkor tudom, mi lesz ezek után, hálát adok azért a pár nyugodt percemért.


Üdv, leányzók!
Tekintettek arra, hogy milyen rövid lett ez a rész, nem volt szívem kivárni vele a szokásos, hatnapos időt, mert egy ilyen fejezetre szerintem nem érdemes annyit várni. :) A következő részt viszont a rendes időben, várhatóan 15-én hozom (ha nem, akkor se aggódjatok, nem haltam meg, csak valószínűleg nincs időm rá), és azt már igyekszem rendes hosszúságúra is írni. Ma ez azért nem jött össze, mert leamortizálta az agyamat a történelem témazáróra való készülés, és annyi jó 1D-fanfictiont is találtam, hogy az őrület, szóval el vagyok havazva, amit nagyon élvezek is, kivéve, amikor eszembe jut a bűntudat, hogy a blogot elhanyagolom egy picit. De nagyon örülök, hogy az előző fejezethez már két komment is érkezett, köztük egy újabb fantasztikus olvasóm kommentje, szóval egy rossz szavam sem lehet. :) Imádlak titeket, hercegnők. :) Vigyázzatok magatokra, legyetek jók és komizzatok, iratkozzatok fel, pipáljatok, satöbbi!
Bye! :3 

2014. november 5., szerda

1. évad, 33. fejezet: Búcsú és üresség

"A magány az életben mindig belülről emészt, kívülről talán nem is látszik. (...) Sajnos, ha sokáig kergeted, egy idő után megadja magát és örökre veled marad." - Ramiz Karaeski, Ezel - Bosszú mindhalálig; 1. évad, 21. rész


Még mindig szaporán lélegezve nyitottam ki a szememet. Igazából még el sem aludtam, és a jelekből ítélve Louis sem. A hátamat simogatta, én pedig felé fordultam, és elmosolyodtam. Kitartóan engem nézett, de nem bántam. Ujjaim fedetlen mellkasát cirógatták. Arcomat a vállába fúrtam, és belélegeztem ismerős illatát.
 - Nem vagy éhes? - kérdezte kedvesen.
 - Fogjuk rá - feleltem.
 - Parancsolj - mosolyodott el, és az ölébe tette a kajával teli tálcát.
   Nevetve ültem fel, és láttunk neki az evésnek. Louis hamar átlendítette az étkezést egy kajacsatába, ami úgy kezdődött, hogy az arcomba nyomta a nutellás gofrit. Követtem a példáját, és nemsokára már mindketten mogyoróvajjal voltunk beborítva.
 - Megmutatnád, merre van a fürdő? - kérdeztem szemrehányóan, de még mindig a nevetést visszatartva, miközben felálltam, és a ruháimat kerestem.
   Támadt egy jobb ötletem, mikor megpillantottam a földön Louis hanyagul odahajított ingét. Nagy volt rám, így, amikor felvettem, a combom közepéig ért. Hanyagul begomboltam, és nevetve rángattam ki az ágyból Lout, mert magamtól nem találtam volna el a fürdőszobáig. Ő csak a bokszerét kapta magára, úgy mászott ki az ágyból.
 - Egyébként, nagyon szép lakásod van - jegyeztem meg.
 - Nekem a hálószoba tetszik a legjobban - csipkelődött. - De csak olyankor, ha te is ott vagy. Az ágyon. Ruha nélkül.
 - Javíthatatlanul perverz a fantáziád - vertem oldalba, mire a sikítozásommal nem törődve felkapott, és bevitt a fürdőszobába.
 - Zuhanyozunk együtt? - vetette fel, arcán huncut mosollyal.
 - Neked nem aludnod kéne, hogy holnap éber lehess? - kérdeztem vissza.
 - Nem tudnék aludni úgy, hogy tudom, a világ leggyönyörűbb istennője a fürdőszobámban van, meztelenül - húzott magához.
 - Na persze - húztam el a számat, miközben kibújtam Louis ingéből, és beálltam a zuhanyzórózsa alá. Louis követte a példámat.

 - Megígéred, hogy vigyázol magadra, ugye? - A fejemet Louis mellkasán pihentettem, miközben tenyere a vállamat simogatta.
 - Mindig - ígérte. - De csak azért, hogy viszontláthassalak.
 - Frenetikus lesz az egész - mondtam határozottan. Ő is bólintott, bár kissé kevésbé lelkesen.
 - Nélküled nem.
 - Dehogynem! Én jól megleszek.
 - Sosem hazudtál valami jól, édesem - nyomott puszit a homlokomra, mire duzzogó arckifejezést vettem fel. - Egyébként rájöttem már ám, hogy azért akarsz mindenképpen meggyőzni arról, hogy ne hagyjam ott a bandát, mert meg akarsz szabadulni tőlem - huzigálta a hajamat.
 - Te akkora tudatlan hülye vagy, Louis William Tomlinson! - Dühödten téptem ki magamat a karjaiból, és pattantam fel az ágyról. - Mondd csak, a szemedtől nem látsz, vagy az egódtól?! Nem azért akarom, hogy ne add fel az álmaidat, mert meguntalak, bakker! Nem akarom, hogy az életed egy fontos korszakát azok az emlékeid töltsék ki, amik arról szólnak, hogy látszólag a semmin sírok..! Úgy akarom megsiratni az anyámat, hogy ne lásd, mert ha látod, csak magadat ostorozod, és azon tűnődsz, mit rontottál el, vagy azon szomorkodsz, hogy semmit nem tudsz tenni annak érdekében, hogy megvigasztalj! Nem szeretném, ha azért halványodna el majdnem öt évnyi kitartó munkád és áldozataid, mert van egy menyasszonyod, aki egy önző bőgőmasina! - Állításomnak mintegy eleget téve indultak meg a könnyeim.
   Louis elkeseredve kászálódott ki az ágyból, de kikerültem. Mielőtt azonban kiléphettem volna a nyitva felejtett szobaajtón, ujjai a csuklóm köré fonódtak, és visszahúztak. Bezárta az ajtót. Közelebb lépett hozzám, mire én hátráltam egy kicsit. Beleütköztem az ajtóba, ő viszont kitartóan nézett rám. Mindkét kezét a derekamon nyugtatta.
 - Jól megleszek, Lou! - szólaltam meg halkan, sírástól reszkető hangon.
 - Persze - hajtotta le a fejét.
 - Lesz, aki vigyázzon rám - próbálkoztam tovább.
 - Persze - sziszegte. - Luke.
 - Először is, kösz, hogy annyira nem bízol bennem, hogy feltételeznéd, hogy képes vagyok flörtölni Luke-kal. Másodszor, nem csak ő. Calum, Michael és Ashton ellen még neked sem lehet kifogásod. Vagy van?
 - Nincs - rázta a fejét. - Ne haragudj rám.
 - Te se haragudj. Annyira ostoba tudok lenni néha - szabadkoztam.
 - Neked még az is jól áll - mosolyogta el magát.
 - Hogyne - nevettem fel.
 - Szent a béke?
 - Mindig az - érintettem össze az orrunkat.
 - Lassan éjfél lesz - jegyezte meg vidáman.
 - Sipirc az ágyba, Tommo! - emeltem fel a mutatóujjamat.
 - Ahogy hercegnőm óhajtja - sóhajtott fel színpadiasan, és ledobta magát az ágyra.
   Mellé fészkeltem, és betakartam magunkat. Louis légzése nemsokára nyugodt, egyenletes szuszogássá halkult, és az én szemem is lecsukódott. Az ő karjaiban éreztem csak azt, hogy senki nem bánthat.

Csengőszóra ébredtem. Meglepett, hogy én ébredtem rá föl előbb, nem Louis, pedig én köztudottan nem ébredtem fel még egy atomrobbanásra sem. Így, visszanézve, talán megérzés volt, ugyanis Louis egyáltalán nem repesett volna az örömtől, ha ő nyit ajtót.
   Még mindig Louis inge volt rajtam. A lábamra rángattam a szandálomat, és lerohantam a lépcsőn, igyekezve minél kevesebb zajt csapni, hogy Louis még kaphasson pár percnyi alvást. A faliórára pillantva megtudtam, hogy még csak hajnali négy múlt. Gondolom, valamelyik srác jött szólni, hogy Louis lassan készülődhetne.
   Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy az ajtóban egy göndör hajú, zöld szemű srácot pillantok meg. Feszengve próbáltam hosszabbra nyújtani a combomból csak nagyon keveset takaró férfiing alját, de természetesen nem sikerült. Félve néztem Harry szemébe.
 - Figyelj, Chlo, én... - kezdte, remegő hangon, bizonytalanul. - Szeretnék bocsánatot kérni a tegnapiért. Nem gondolkodtam, csak... még mindig rettenetesen szeretlek - sütötte le a szemét.
 - Nem kell bocsánatot kérned. Én is hibás vagyok - mondtam halkan. Vigasztalásnak szántam, de Harry arca megint a jól ismert, fájdalmas arckifejezésbe torzult szavaim hallatán.
 - Szóval hibás. Te egy hibának érzed azt a csókot, ugye?
 - Annak érzem, mert az volt. Harry. - Próbáltam minél megértőbb lenni, de nem igazán ment. - Meg tudom érteni, ha te ezt nehezen dolgozod fel, de én... én már Louis menyasszonya vagyok. Ha pedig csókolózom veled, azzal megszegem azt az írott vagy íratlan szabályt, miszerint nem csaljuk meg azt az embert, akit szeretünk. Tegnap én ezt tettem, és kellőképpen szégyellem is érte magamat.
 - Szóval szereted őt - hajtotta le a fejét.
 - Úgy beszélsz, mintha ez új lenne a számodra - vontam vállat.
   Igyekeztem nyugodt, unott hangon beszélni, de csak rám kellett nézni, és láthatta bárki, hogy rohadtul nem vagyok érzéketlen.
 - Jól áll rajtad Louis inge - váltott témát Harry. Talán be kellett volna invitálnom a házba, de nem volt hozzá bátorságom, elvégre Louis akármikor felkelhet, és akkor lőttek a fegyverszünetnek.
 - Lehet, hogy mostantól az ő ruháiban kéne járnom - próbáltam viccelődni.
   Harry halványan elmosolyodott a kijelentésemre, mire én sem bírtam megállni egy mosolyt. Olyan gondtalan látvány volt mosolyogni látni..! Ahogy felfelé görbülnek az ajkai, és megjelennek az arcán a jól ismert gödröcskék. Kezdek megőrülni. Tényleg. Tudom jól. Ujjaim nagyra nőtt pocakomon pihentek. Louis kislánya. Soha többet nem fogom megcsalni a kislányom édesapját. Akkor sem, ha ehhez mostantól állandóan tíz lépés távolságot kell tartanom Hazzától. Mindennek megvan az ára.
 - Miért jöttél ide? Gondolom, nem csak a tegnapi miatt.
 - Csak gondoltam, emlékeztetem Louist, hogy ma május elseje van. És folytatjuk a turnét.
 - Szerinted ez magától nem jut eszébe? - vontam fel a szemöldökömet értetlenül.
 - Ha egy ilyen nővel tölteném az éjszakát, mint te, én is elfelejtenék egyet s mást - vigyorodott el Hazz.
 - Negyed óra, és megy - ígértem.
 - Megvárom itt. Úgyis az 1D-háztól indulunk. Illetve, megvárhatom? - tudakolta.
 - Persze.
   Elálltam az ajtóból, hogy bejöhessen. Én ugyan nem ismertem ki magamat Louis lakásán, de Harry nagyon is otthonosan mozgott. Ha belegondoltam, hogy a velem való találkozás előtt Louissal elválaszthatatlan barátok voltak, elszorult a szívem. Annyi mindenkinek okoztam már gondot, annyi barátságot és szerelmet bombáztam szét a puszta létezésemmel..! Nincs ember, aki ezt ép ésszel kibírna, vagy, ha van, én nagyon távol állok tőle.
 - Várj itt - mondtam Harrynek, mikor leült a nappaliban a kanapéra, és felrohantam a lépcsőn.
   A hálószobába lépve megakadt a szemem vőlegényem angyali arcán. Aludt, mint a bunda, és álmában mosolygott. Libabőrös lettem a boldogságtól, ahogy ezt a békés látványt néztem. De véget kellett vetnem neki. A nevét suttogva rázogattam a vállát.
 - Menned kell - mondtam, mikor kinyitotta a szemét.
 - Tudom - sóhajtotta, és kikászálódott az ágyból.
   Még Lou zuhanyzott, én előbb felöltöztem, majd megnéztem, hogy összepakolt-e már. Igaz, csupán egy másfél napos szünet miatt jöhettek haza, és a legtöbb cuccuk még mindig ott van, ahol legutóbb koncerteztek, de néhány fontos dolgát gondosan belepakoltam egy kisebb táskába, és az ágyra tettem, hogy ne hagyja itt.
   Odalent a nappaliban leültem Harryvel szemben. Egy szót sem szóltunk. Kényelmetlen csend telepedett ránk. Tipikus, kínos csend. Az, amivel a már szakított párok jelzik, hogy már nem tartoznak össze. De mi örökké összetartozunk, akkor is, ha már csak idegenként tekintünk egymásra. Nem sok ember került hozzám olyan közel az életben, mint Harry, és ő, ahogy Louis is, már a kezdetektől fogva több volt nekem, mint a párom, és szerintem ezzel ő is így van. Mindegy, mennyire hidegülünk el, vagy haragszunk meg egymásra, az együtt töltött idő emlékét semmi nem halványíthatja el - még akkor sem, ha már Harry is továbblépett. Teljes szívemből kívánom, hogy minél előbb találjon egy olyan lányt, aki senkiért nem hagyná el, és aki mindennél és mindenkinél jobban szereti őt. Ez pedig nem én vagyok. Már az elejétől fogva mondtam neki, de erre mindig azt felelte, hogy nem érdekli, mert annak érdekében, hogy velem lehessen, még ezt is elviseli. Most viszont itt ül velem szemben, az asztalnál ez a kisírt és táskás, álmos szemű, kócos hajú, gyűrött ruhájú srác. Nem úgy nézett ki, mint akit egy kicsit is izgatna, hogy nemsokára ismét több tízezres tömegek előtt fog fellépni. Ha most megkérdezném, hogy hangzik a szólója ebben vagy ebben a dalban, tuti, hogy nem tudná megmondani, ugyanis, legalábbis a srácok elmondása szerint, még az album írásában sem volt hajlandó részt venni, és a rábízott versszakokat is csak vonakodva fogja elénekelni. Erről pedig én tehetek, és akár tombolhatnék is, akkor sem tudnék tenni semmit annak érdekében, hogy Harry jobban érezze magát. Kivéve persze azt, hogy hagyjam el Louist és a kislányunkat az ő kedvéért. Ezt pedig még Harry sem kérheti tőlem. Ezt az egyet senki nem kérheti tőlem.
   Lépések hangját hallottuk a lépcső felől. Félve pillantottam fel. Louis látszólag nyugodtan sétált le hozzánk, kezében a bőröndjével, de én ismertem már eléggé ahhoz, hogy tudjam, szíve szerint darabokra szedné Harryt. Ugyanakkor túlságosan féltett engem ahhoz, hogy ezt az én jelenlétemben megtegye. Sebaj, amint kikerülnek a látóteremből, egymásnak esnek, gondoltam keserűen. És semmit nem tehetek ellene.
 - Mehetünk - vetette oda hanyagul a göndör fiúnak, mire amaz unottan felállt.
   Ügyetlenül tápászkodtam fel. Ahogy teltek a hetek és a hónapok, a hasam, vagyis inkább a hasamban növekvő kisbaba úgy lett egyre nagyobb és nehezebb. Mégis, a világ minden kincséért sem adtam volna oda ezt az érzést senkinek, ugyanis mostanában, ha egyedül voltam valahol - ami gyakran előfordult, tekintve, hogy hónapok óta nem láttam a srácokat -, mindig bennem élt a tudat, hogy akármennyire úgy érzem, nem vagyok egyedül, mert itt van velem Tess. A kislányom. Louis és az én lányunk. Akár szundikált, akár teljes erejéből mocorgott és rugdalózott, imádtam. Alig vártam, hogy a kezembe foghassam, a szemébe nézzek, megöleljem, megsimogassam, beszéljek hozzá.
   Egyenlőre viszont itt van helyette az öcsém, Zane. Ő is legalább akkora felelősség lesz a számomra, mint Tessa. És előbb őrá kell vigyáznom. Senki nem kérdezte, hogy készen állok-e rá. De mégis elvállalom. Egyrészt azért, mert ő az öcsém, másrészt azért, mert, ha én nem hozom meg ezt a döntést, Zane mára már egy árvaházban kuksolna.
   Louis megfogta a kezemet, és becsukta mögöttünk a bejárati ajtót, mikor elhagytuk a házat. Egész úton egy szót sem szóltunk. Vőlegényem és én mentünk elől, Harry mögöttünk baktatott, szótlanul, morcosan. Mi sem nagyon beszéltünk. Tudom, őrültség, de mintha csak most tudatosult volna bennem, hogy mi következik ezután. Louis és a többiek elmennek, valószínűleg Perrie is, és nem marad itt más, akit ismerek. Luke-ot és a bandatársait leszámítva. Na meg a családom, bár rájuk sem ismerek már a történtek után. Hagyjuk. Nem akarom elbőgni magamat Louisék előtt.
   Mikor a One Direction háza elé értünk, egyértelműen látszott, hogy már csak Harryékre várnak. Messziről megismertem Pault és a többieket. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Azt, hogy 'szia, majd látjuk egymást'? Ez olyan ósdi lett volna..! Látszólag Louis is hasonló helyzetben volt. Liam és Zayn nagyban búcsúzkodtak Sophiától és Perrie-től, mi viszont csak álltunk egymással szemben, és mélyen egymás szemébe néztünk. Többet mondtak ezek a pillantások, mint bármilyen kacifántos szavak.
 - Az esküvő napját egy héttel Tessa születése utánra terveztem, de csak akkor, ha te is így szeretnéd - szólalt meg hirtelen Louis, minden előzetes nélkül.
   A szívem kihagyott egy ütemet. Az orvosom szerint Tessa szeptember elseje körül fog megszületni, és ezek szerint nyolcadikán már összeházasodhatok életem szerelmével..! Éreztem, ahogy kifut a vér a fejemből, és elsápadok.
 - Istenem, istenem, istenem! - tört ki belőlem a sikoltozás, és nem tudtam megállni, hogy Louis nyakába vessem magam.
   Ő elnevette magát, és megpörgetett, majd szorosan magához ölelt.
 - Már most hiányzol - suttogta a fülembe.
 - Pedig még sokára látjuk egymást - feleltem.
 - Nem kell így lennie - próbálkozott. - Még mindig ott hagyhatom a francba az egész turnét.
 - Louis - szóltam rá, sokatmondó pillantással kísérve.
 - Értem, hercegnő - tette a fenekemre a kezét. - Vigyázz magadra!
 - Te annál is jobban - kértem. - Belehalnék, ha elveszítenélek.
 - Megígéred, hogy bemosol egyet annak az utolsó rohadék Luke-nak, ha hozzád mer érni?
 - Akár triplapofont is alkalmazok - nevettem fel, de csak azért mondtam, hogy megnyugodjon. Nem hinném, hogy Luke ilyesmire vetemedne. Nem ilyennek ismerem. Nagyon szeret engem, de sosem ártana nekem és sosem tenne olyat, ami ellenemre van.
 - Nagyon helyes - vigyorodott el Louis.
   Tudtam, hogy ő is hasonlóan fájdalmasan éli meg a búcsúzkodást, mint én, hiába próbált mosolyogni, átláttam rajta. Jobban ismertem, mint bárkit a világon, és talán ő is így volt velem. Lassan kinyújtotta felém a kezét, és megszorította az enyémet, most utoljára. Próbáltam mosolyogni, de a szándékommal ellentétben csupán néhány könnycsepp jelent meg a szemem sarkában.
 - Ne sírj, mert akkor én is rákezdek - próbált megnyugtatni Louis.
 - Igyekszem - mosolyodtam el. - Vigyázzatok magatokra, srácok! - kiáltottam oda a többieknek.
 - Meglesz - ígérte Liam. - Louis! Gyere, indulunk!
 - Ég veled, Chlo - nyomott puszit a hajamba Louis, mielőtt elengedte volna a kezemet.
   Ahogy figyeltem, hogy beszállnak a kocsiba és elhajtanak, eddig soha nem ismert ürességérzet támadt a lelkemben és a szívemben és az egész testemben. Úgy éreztem, Louis magával vitte a szívem egyik felét is. Perrie és Sophia biztatóan mosolyogtak rám. Ők nem először élik át ezt. Végtére is, én sem, de attól még ugyanúgy fáj. Olyan furcsa dolog belegondolni, hogy legutóbb, mikor a srácok elmentek, Harrytől búcsúzkodtam hasonló meghittséggel, mint az előbb Louistól. Nem tudtam levenni a szememet a távolodó, fekete autóról, egészen addig, míg be nem fordult a sarkon, és el nem tűnt a szemem elől. Az ajkamba harapva próbáltam visszatartani a sírást. Nem sírhatom el magamat. Sophia és Perrie is abszolút nyugodtak, én mégis miért állok a bőgés határán..? Kezeimet tehetetlenségemben a pocakom köré fontam, vigyázva, hogy még véletlenül se nyomjam meg a kicsit odabent.
   Nem vettem észre, az öcsém mikor került mellém.
 - Máskor is aludhatok itt, Perrie néni? - érdeklődött vidáman.
 - Hát persze, kicsim - nevette el magát a szőke lány, de szinte nem is hallottam a beszélgetésüket.
   Ez még nem a világ vége, győzködtem magamat. De az, felelte a szívem.
 - Nekem mennem kell - szólalt meg Perrie.
 - Nemsokára nekem is - szabadkozott Sophia. - Ha akarod, hazakísérlek titeket, Chloe.
 - Köszönöm, de nem tartalak fel, hazatalálunk - utasítottam el.
 - Sziasztok! - integetett Luke, majd megfogta a kezemet, és felnézett rám.
 - Vigyázzatok magatokra! - kérte Soph.
   Öleléssel búcsúztunk egymástól. Lassan én is elindultam hazafelé, de kicsit olyan érzésem volt, mintha elfelejtettem volna az utat. Aki csak látott, azt hihette, hogy részeg vagyok, de szerencsére a korai órának köszönhetően még alig lézengtek emberek az utcákon. Luke is furán nézett fel rám, de nem voltam képes a szemébe nézni.
   Megpróbáltam meggyőzni magamat, hogy igenis jól megleszek Louis nélkül, de tudom, hogy ez egy hazugság. Akkor meg miért küldtem el..?, kérdeztem magamtól. Tényleg, miért is? Azért, mert annyira büszke vagyok a példaképeimre, hogy előtört belőlem a Directioner. És ebben a percben inkább voltam One Direction rajongó, mint Louis Tomlinson menyasszonya. Ha Louis ma nem megy el a srácokkal, soha többet nem hallok tőlük új dalt, soha többet nem jelenik meg egy albumuk sem, és így tovább - és ezzel a többi, több tízmillió rajongó is így van. Nem foszthatom meg őket és magamat az életünk legfőbb alapelemétől. Az életem úgy már nem lenne ugyanaz. És nem ez az egyetlen ok. Tegyük fel, hogy Louis itt marad, és segít felnevelni Zane-t. Hogy élném túl azt, hogy minden nap sajnálkozó pillantásokkal kíséri minden egyes mozdulatomat és szavamat..? Nem akarok fájdalmat okozni neki, márpedig, ha szenvedni lát engem, az fáj neki, nagyon is.
   Semmi baj, gondoltam. Inkább nem akartam újra végigfuttatni magamban, hogy mi vár rám. Nem akartam felsorolni, hogy milyen feladatoknak nézek elébe. Mert akkor ismét elbőgném magamat. És nem tudnék válaszolni Luke aggódó kérdéseire. Louis pedig megkért, hogy vigyázzak magamra. És, ha elbőgöm magam, a könnyektől nem fogok látni semmit, és lehet, hogy nekimegyek egy villanyoszlopnak, és eltörik az orrom. Az pedig már nem tartozik bele az óvatosság fogalmába.
   Hirtelen elnevettem magam. Csak odaképzeltem magam mellé Louist, ahogy fogja a kezemet vagy viccelődik, és azonnal elmúlt minden aggodalmam. Minden rendben lesz.


Nos, szokás szerint nem tudom eldönteni, hogy egy tízes skálán mennyire lett borzasztó a fejezet, de az is előfordulhat, hogy csak túlzottan kritikus vagyok. Mivel konkrétan nem tudom megmondani, mi vele a bajom, ezért kérlek titeket, hogy véleményezzétek. :) Ja, és pipáljatok, kérlek! With love: Ness