Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2014. október 19., vasárnap

1. évad, 30. fejezet: Muszáj!

"Egy harcot nem mindig az ellenségeink ellen vívunk. Az életben néha önmagunk ellen is küzdeni kell. Ilyenkor pedig dacolni kell a kimenetelével, még ha szakadék is tátong előttünk. Bátran meg kell támadni a következő napot. És ha végül győzünk ebben a küzdelemben, elmondhatjuk, hogy ismerjük önmagunkat." - Ezel Bayraktar, Ezel - Bosszú mindhalálig; 1. évad, 17. rész

Szédülve, hányingerrel küszködve, kómásan és még mindig az álom és a látomás hatása alatt nyitottam ki a szememet. Először fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, kivel, mikor és miért; de kétségeim egytől egyig elúsztak, amikor pillantásomat lassan elfordítva megláttam magam mellett Louist. Felsóhajtva lehunytam a szememet, mert így is erővel kellett nyitva tartanom őket. Tudtam, hogy amíg ő itt van, biztonságban vagyok.
   Ismét elaludtam, de megint ugyanazt az érthetetlen és furcsa álmot láttam, amit már egyszer nagyon régen, kiskoromban. Emlékszem, aznap anya és apa nagyon összevesztek, és ebből én, gyerekként, csak annyit értettem, hogy anya annyira elkeseredett, hogy elment otthonról, és a bátyám szerint csak az éjszaka közepén jött vissza. Tudtam, hogy rólam volt szó; állítólag én viselkedtem furcsán, vagy valami rosszat tettem, fogalmam sincs, nem emlékszem, és már akkor sem tudtam, mit követhettem el, hogy így ki voltak rám akadva. Akkor, és ma is ugyanazt az egy álmot láttam. Egy helyben állok, mint egy kőszobor, körülöttem áll a családom minden tagja: anya, apa, Richard és Lily - Luke és Zane akkor még nem született meg, Adele létezéséről pedig csak nemrég szereztem tudomást, de ma ők is benne voltak már az álmomban -, engem néznek, mindannyian vérben forgó tekintettel és dühösen, és csak ordítanak rám, hogy hallgassak már el; pedig én végig egy szót sem szóltam. Zane volt az egyetlen, aki nem ezt tette: ő a földön feküdt, de mikor fel akartam venni onnan, nehogy megfázzon, elbőgte magát, és addig ficánkolt, míg kiesett a kezemből, és beverte a fejét... és... és...
   Azután már csak annyi rémlik, hogy mindent elborít a kisöcsém vére. Ezért is csodálkoztam, hogy könnyek nélkül, száraz szemmel ébredtem. Biztos elfogytak már, vagy nem tudom. Mekkora egy rakás szerencsétlenség vagyok..!
   Vajon anya mit gondol rólam..? Kiskoromban állandóan attól féltem, hogy elveszítem valamelyik szerettemet. Anya azt mondta, hogy semmi baj, mert az, aki elmegy, odafentről, az égből figyel engem. "De én miért nem láthatom őt?", kérdeztem mindig. Anya csak elmosolyodva megrázta a fejét. "Nem tudom, kicsim."
   Akkor még úgy éreztem, a szüleim halhatatlanok, és, hogy amíg ők velem vannak, semmi baj nem érhet. Tévedtem. Anya halott. Apát nem érdekli más a saját fájdalmán kívül. Eszébe sem jut, hogy ő a kenyérkereső a családban. Én is munkát fogok vállalni, meg főzni is fogok a családra. Meg iskolába is járok, és kijavítom a közepesemet jelesre. Ezenkívül gondoskodom Zane-ről is. Persze. Ezt mind, egyszerre. Úgy, hogy még a napi nyolc óra alvást is betartom. Királyság, nem?
   Bágyadtan az oldalamra fordultam, és akkor eszméltem rá, hogy Louis még mindig ott van, csak elaludt. A fejét az ölembe döntve, elnyílt szájjal, halkan horkolt. Még soha nem hallottam ennél megnyugtatóbb hangot. A combomat átkarolva szuszogott.
   Figyeltem, ahogy rakoncátlan tincsei állandóan a homlokára hullanak, hiába simítom őket vissza újra meg újra. Végigsimítottam ápolt borostáján. Hogy megjegyezte, amit kértem..! Még álmában is a kezemet szorongatta. Istenem, hogy jutott nekem eszembe egy percre is, hogy itt hagyhatom őt és a családomat?! Szörnyeteg vagyok...
   De valójában mi történt velem az előbb..?, tettem fel magamnak a kérdést. Lehet, hogy én tudom rosszul, de az ember minden ok nélkül nem halhat meg - én viszont ezt ma csak azért nem tettem meg, mert még a halálom pillanatában is képes voltam gondolkodásra és döntésekre, és úgy döntöttem, hogy Louissal maradok. És egészen biztos, hogy helyesen döntöttem. De nem is ez a probléma. Szívroham kizárva; fiatal vagyok, egészséges, mint a makk, és az édesanyám halála nem idegesíthetett fel annyira, hogy a szívrohamig fajuljon a dolog. A levegő nem volt mérgezett, mert akkor Louis is rosszul lett volna, tehát újabb dolog, ami szóba sem jöhet. Az ember ok nélkül nem esik össze. Az ember ok nélkül nem látja meg a fényt a sötét folyosó végén. Az ember ok nélkül nem áll meg a mennyország kapujában, és lép be oda vagy fordul vissza mégis. Sosem hallottam olyat, hogy valaki a puszta fájdalomba belehalt volna. Na, vajon miért? Mert képtelenség. Mert ilyen egyszerűen nincs.
   Mégis van, haraptam az ajkamba. Már régebben, Harrynek is mondtam, hogy valami baj van velem. Egy nő nem szerethet egyszerre két férfit pont ugyanannyira. Az pont olyan, mintha kettészedné a szívét, és mégis tovább lélegezne. Én már hónapokkal ezelőtt megmondtam, hogy egy mutáns lény vagyok. Olyan dolgok történnek velem, és olyan dolgokat érzek, amiket rajtam kívül a világon senki más. Mi történik velem?
   És még mindig egy önző szemétláda vagyok. Elvégre nekem a legrosszabb most..? Hát, rohadtul nem! Szegény Zane! Nekem legalább megadatott, hogy majdnem tizennyolc évig édesanyám neveljen, de ő soha nem fogja megtudni, mit jelent az a szó, hogy anya. Soha nem fogja tudni, milyen az, hogyha magadhoz ölelheted a nőt, aki a világra hozott. Nem tehetem vele azt, hogy még most is magamra gondolok először..! Meg kell adnom neki mindent, amit csak tudok, mert ennyivel tartozom neki. Ha már anya nem volt elég erős hozzá, akkor én az leszek. Igenis felnevelem Zane Arthur West-et, még akkor is, ha az életem múlik rajta.
   Ahogy feküdtem az ágyon, kezemmel Louis kezében, a másikkal pedig a haját simogatva, és üveges tekintettel meredtem a padlóra, ismét sírhatnékom támadt. Miért mentél el, anyu? Olyan nagy szükségem lett volna rád. Azt ígérted, majd együtt leülünk, és átbeszéljük, hogy mi legyen velem a középsuli után... De már ez sem lesz. Vége van, hasított belém a felismerés. Soha többé nem mondhatom anyának, hogy ne haragudjon, amiért egy kezelhetetlen, makacs idióta vagyok. Soha többet nem köszönhetem meg azokat az áldozatokat, amiket miattam és a testvéreim miatt hozott. Soha többet nem mondhatom neki, hogy hiába a laza, komolytalan látszat, én mindennél jobban szeretem őt...
   Nekem már csak Louis és Zane maradtak. Ők azok, akikért élek. Harryről már réges-régen lemondtam. Minek szeressem, ha soha nem lehet már többé az enyém..? Egyáltalán miért érzem még mindig úgy, hogy tartozom neki valamivel?! Elvégre már Louis gyerekét hordom a szívem alatt, és az ő gyűrűjét az ujjamon. Könnyek szántották végig jéghideggé fagyott arcomat. Ideje lenne megbékélnem bizonyos dolgokkal, gondoltam. Ezeken már úgysem tudok változtatni, szóval akár el is fogadhatnám őket. Például azt, hogy egy menthetetlenül önző senki vagyok. És azt, hogy Harry és én nem egymásnak lettünk teremtve. Vagy pont igen, de Louis közbeszólt. Akármelyik, most már mindegy. Az életem árán sem csalnám meg Louist, ennélfogva Harry és én már sosem lehetünk együtt. Fogadd el azt, amin nem tudsz változtatni, és ahelyett, hogy azon töprengenél, mi lett volna, ha, inkább azon gondolkodj, mit kezdesz a már kialakult helyzettel.
   Ha anya meghalt, hát meghalt. Életem végéig gyászolhatom, de attól nem fog feltámadni és visszajönni. Együtt kell tudnom élni ezzel. Nemcsak Zane, hanem már Louis érdekében is. A történtek után minden praktikámat be kell majd vetnem, hogy meggyőzzem, hogy igenis vissza kell térnie a munkájához ahelyett, hogy engem istápolna élete végéig. Nagyon nehéz lesz... de sikerülni fog. Érzem. Muszáj sikerülnie!
   Ujjaim köré tekertem vőlegényem egyik tincsét, és elmosolyodva meghúztam, éppen csak annyira, hogy felmorduljon, azon a hangon, ahogy mindig is szokott, ha megérintettem vagy a hajával játszottam. Így, hogy fejét az ölembe hajtotta - megjegyzem, kislányunk miatt nagyra nőtt pocakom miatt szinte nem is láttam Louis arcát, de mit tegyünk? -, és átkarolta a combomat, biztonságban éreztem magamat, még akkor is, ha megállás nélkül reszkettem a szívemet mardosó fájdalomtól. Már nem tudtam harcolni a szemembe toluló cseppekkel, és azok ismét végigfolytak sápadt arcbőrömön. Kezemet elkaptam Louis hajától és a szám elé szorítottam, de nem sikerült elfojtanom a kitörni készülő zokogást. Ez elég is volt ahhoz, hogy a mellettem fekvő férfi kinyissa a szemét.
   A kék szemek azonnal megkeresték a pillantásomat. Arcvonásai eltorzultak, ahogy tudatosult benne, hogy a sírásomra ébredt fel. Csak úgy sütött belőle a fájdalom. Úgy éreztem, mi egy kirakó két összeillő darabja vagyunk, mert szinte éreztem az ő fájdalmát is. Mintha egyek lettünk volna. Lesütöttem a szememet; nem bírtam állni keserű pillantását. Most bizonyára csalódott bennem, és kételkedik abban, hogy épeszű vagyok. Meg tudtam érteni; bennem is pont ezek az érzelmek dúltak. Ha eddig nem, hát most biztosan fel akarja bontani a jegyességünket. És nem is tudnék rá haragudni. Talán még jó is lenne. Igaz, a lelkem egy része a Louissal való kapcsolatommal együtt halna, de így legalább már boldoggá tehetném szerencsétlen Harryt, akinek nincs más bűne, csak az, hogy egy olyan lányt szeret, akinek másért dobog a szíve.
 - Sajnálom - hallottam meg a saját, erőtlen hangomat. Nem tudom, mikor döntöttem el, hogy megszólalok.
 - Micsodát? - kérdezett vissza rögtön. Még mindig nem néztem a szemébe. Féltem, hogy tényleg szakítani szeretne.
 - Hogy ennyire nem vagyok képes megbecsülni téged - mondtam. - Tudom, vagy legalábbis sejtem, min mész keresztül, amikor velem ilyesmik történnek, és mégis...
 - Nem te tehetsz róla, Chloe - felelte halkan.
 - De igen! - tiltakoztam. - Abban a percben... anya után akartam menni. Nélküle úgy éreztem, nem érdemes élnem, de... De már tudom, hogy érdemes! - haraptam az ajkamba. - Ha haragszol rám, kérlek, mondd ki, jó? Ne vergődjek már a kétségeim közt tovább!
 - Te is pontosan tudod, hogy nem tudok rád haragudni! - Csak a hangjából tudtam megállapítani, hogy összeráncolta a szemöldökét. Az ölemben tartott kezemet bámultam. Ő felült, és lefejtette a karjait a lábamról. Még jobban reszketni kezdtem, de nem vette észre. Éreztem, ahogy a pillantása égeti a bőrömet. Elpirultam.
 - De csalódott attól még lehetsz - mutattam rá.
 - Nem vagyok az - hajolt előre, de továbbra sem néztem rá. - Chloe! - szólongatott, de nem néztem fel.
 - Megérteném, ha azt mondanád, szakítsunk - mondtam akadozva. Rettegtem a választól.
 - Tessék?! Te miről beszélsz?
 - Nem akarsz szakítani? - kerekedett el a szemem. Felemeltem a fejem, és ránéztem. A kék szemek rabul ejtettek.
 - Már megint honnan vetted, hogy szakítani akarok? - Lehelete az orromat csiklandozta. Libabőrös lett a bőröm.
   Megráztam a fejemet. Ujjai a derekamon babráltak, de nem próbált meg ismét vetkőztetni kezdeni. Hálás voltam neki érte. Apa valószínűleg még mindig sír odalent, a testvéreimmel együtt. Egyszerűen kreténség lenne ennek tudatában lefeküdni Louissal.
 - A családom..? - kérdeztem halkan.
 - Megvannak - vont vállat keserűen Louis.
   Felült. Figyeltem, ahogy kihámozta magát a pólójából. Elkerekedett szemeimmel végigpásztáztam izmos felsőtestén. Leráncigálta magáról a nadrágját is. Reszketve néztem rá.
   Nem vette észre. Lefeküdt mellém, és összébb húzta magát. Akkor döbbentem rá, hogy csak aludni készül. Óvatosan felálltam, és remegő végtagokkal próbáltam kibújni a ruháimból. Louis pillantása égette a bőrömet. Egy ideig figyelte a bénázásomat, de aztán hallottam, hogy feláll. Mögém lépett, és gyengéden, lágy mozdulatokkal segített levetkőzni. Az érzéseimre tekintettel nem erőltette rám magát. Nedves szemmel figyeltem az arcát. Ott álltunk egymással szemben, mind a ketten anyaszült meztelenül. Én még mindig remegtem, de nem csak a hidegtől. Louis értetlenül vette ezt észre. Elhúzta a száját, és a következő pillanatban már a karjai közé kapott, és lefektetett az ágyra. Betakargatott, majd ő is bebújt mellém a takaró alá. Forró teste az enyémhez simult, és még soha nem éreztem ennyire nyugodtnak magamat. Amíg ő velem van, addig senki nem bánthat engem. Louis átkarolt, és a mellkasára húzott.
   Csendben feküdtünk így egy kicsit. Louis a hajamat simogatta.
 - Fogalmam sincs, mit tegyek - suttogta lágyan, én pedig kérdőn meredtem rá. - Úgy értem, hogy jobban érezd magad.
 - Ebben a pillanatban jobban érzem magam, mint valaha - feleltem halkan. - Csak maradjunk így.
   Hallottam egyenletes szívdobogását, és figyeltem, ahogy mellkasa emelkedik és süllyed. Hirtelen rám tört az álmosság.
 - Veled maradok - mondta hirtelen Lou.
 - Mi? - néztem fel rá.
 - Nem megyek vissza - jelentette ki.
 - De igen - feleltem.
 - Nem tilthatod meg, hogy a lányom édesanyjával maradjak!
 - De igen! Louis, hát nem érted?! Nem akarom, hogy itt maradj! Amíg jórészt távolról tartjuk a kapcsolatot, és csak ritkán látjuk egymást, addig még előnyös helyzetben vagyunk! A legtöbb párkapcsolat akkor fuccsol be, amikor a pár sülve-főve együtt van, és mielőtt eljutnának az esküvőig, megunják a másikat és továbblépnek! Ha most velem maradsz, akkor egy hét alatt beleunsz az örökös nyűglődésembe, és elhagysz! És ezt nem akarom... - Könnyek kezdték elhomályosítani a látásomat.
 - Nem unnálak meg - rázta a fejét, és megsimította az arcomat, de elhúzódtam tőle, ledobtam magamról a takarót, és felkeltem.
   A helyzetre való tekintettel nem vacakoltam valami sokat az öltözködéssel; azt vettem fel, ami legelőször a kezembe akadt. A szemem sarkából láttam, ahogy Louis nyugtalanul felül, és engem fürkészik.
 - Hova készülsz? - kérdezte, mikor már a fehér tornacipőmet rángattam magamra.
 - El - feleltem szűkszavúan.
   Egy fél percig vacakoltam a fésülködéssel, és egy bizonytalan pillantást vetettem a tükörbe. Rózsaszín, hosszú ujjú póló, egyszínű, fekete cicanadrággal és fehér Nike-val. Egy csattal hátratűztem a szemembe lógó tincseket, és készen voltam. Ennél több nem kellett ahhoz, hogy megvalósítsam hirtelen támadt tervemet.
 - Veled mehetek? - tudakolta.
 - Ha akarsz - vontam vállat.
 - Könnyebb lenne eldöntenem, ha elárulnád, hova mész, és miért - morogta.
 - Idejében megtudod.
   Nem fordultam hátra, de a hangokból ítélve Louis is öltözködni kezdett. Vele nem törődve kiviharzottam a szobámból, le a lépcsőn. Mindeddig működött is a tervem, de a konyhában megtorpantam. Családom megmaradt tagjai az asztalnál ültek, és nem szóltak semmit. Ami történt, arra nem kellettek szavak. Lily a könnyeivel küszködve, Adele megkövülten, Richard a haját túrva, Luke értetlenül, apa hangtalanul zokogva. Könnyek szöktek a szemembe. Louis megállt mögöttem, és a vállamra tette a kezét. A másikkal megszorította a kezemet, és biztatóan rám nézett, de én nem néztem vissza rá.
 - Sziasztok - mondtam halkan, mire mind felkapták a fejüket. Szégyentől égő arccal léptem közelebb hozzájuk, de nem tudtam, miért szégyellem magam.
   Egyikük sem felelt, de nem is vártam választ. Lehajtott fejjel elindultam az ajtó felé, de apa utánam szólt.
 - Szerinted mi legyen Zane-nel?
   Megállt bennem az ütő. A lábam mintha gyökeret vert volna. Louis megmerevedett, és izzadni kezdett a tenyere, de az enyém is.
 - Ezt úgy mondod, mintha valami elaltatásra váró kutya lenne - ugattam vissza, és nem fordultam felé. - Mi lenne vele?
 - Ha nincs ellenvetésed, örökbe adnám - felelte apa. Nem ismertem rá.
   Ez nem az én apám, gondoltam elkeseredetten. Az én apukám egy jó ember! Több, mint két évtizede gondoskodott a családunkról, megkereste a napi kenyerünket, boldoggá tette anyát, és megadott a gyerekeinek mindent, amit csak tudott. Mindig jólétben éltünk; nem voltunk a mai értelemben gazdagok, de mindenünk megvolt, amire csak szükségünk lehetett. Apa... ez az őszülő hajú, kedves arcú férfi most úgy néz ki, mint egy hóhér. Dühtől elfehéredett arccal fordultam felé, hogy megmondjam neki a magamét, de akkor megláttam az arckifejezését. Csak úgy sütött belőle a bűntudat és a tehetetlenség. Kezei ökölbe szorítva feküdtek az ölében, haja kócosan lógott a fülére. Megsajnáltam. El tudtam képzelni, mit érezhet most. Anya nélkül körülbelül úgy érzi magát, mint én Louis nélkül - fél embernek, fél szívvel. Úgy gondolja, nincs más megoldás, csak az, ha gyakorlatilag eladja Zane-t. Az öcsémet! Akinek a megszülésébe az édesanyám belehalt..! Ha már az életét adta érte, nem hagyhatom, hogy az öcsémet is elvegyék tőlünk!
 - Nem adjuk örökbe, apu - mondtam lágyan, lehajtott fejjel, olyan halkan, ahogy csak lehetett. - Én gondoskodom róla.
 - De... Te terhes vagy. Iskolába jársz. Tanulnod kell! - sorolta apa, de a hangján érződött, hogy neki mindegy; csak azért mondja ezeket, hogy úgy tűnjön, érdekli.
 - Szerinted mi a fontosabb?! Hogy jó tanuló legyek, vagy az, hogy az öcsém megkapjon mindent, amit csak meg tudunk adni neki az anyja nélkül?
   Nem felelt. Végignéztem a testvéreimen. Adele volt a legkevésbé megviselt. Ez érthető, hiszen ő még csak nem is állt rokoni kapcsolatban az anyámmal. Csak a féltestvérem. Richard érzései az arcára voltak írva, mégsem találtam rá szavakat.
 - Ric - szólítottam meg halkan. - Nincs kedved... Sétálni?
 - Nincs.
 - De ugye holnap elviszel a kórházba Zane-ért? - kérdeztem félve.
 - Hagyj már békén azzal az átkozott szörnyeteggel! - csattant fel.
   Felállt - akkora lendülettel, hogy felborult mögötte a szék. Nem törődött vele. Odalépett mellém. Louis hátulról a derekam köré fonta a karjait, és arcát a vállamba fúrta. Érintésére libabőrös lettem.
   Felnéztem a bátyámra. Ő csak megállt előttem. Arca egy komor maszkba torzult; semmit nem tudtam leolvasni róla. Hideg puszit nyomott az arcomra, majd kisimított néhány hajszálat a homlokomból.
 - Mennem kell - mondta hűvösen.
 - Nem meglepő.
 - De te mégis mást vártál.
 - Azt vártam, hogy a bátyám mellettünk áll, amikor szükségünk van rá! - fakadtam ki. - De már látom, hogy tévedtem. Vigyázz magadra. Szia.
   Richard bizonytalanul intett a többieknek, de csak Luke intett vissza neki. Hallottam a kavicsos ösvényen kopogó lépteit, majd az autó motorjának hangját, ahogy elhajtott. Nehezen szedtem a levegőt.
 - Lily, nem lenne kedved beszélgetni..? - Valahol már tudtam a választ.
   Lily csak felemelte a fejét, és rám nézett. Sápadt arca megnyúlt, könnyáztatta bőre mintha papírból lett volna. Szemei vörösek voltak és feldagadtak a rengeteg sírástól. Körülbelül így nézhettem ki én is. Csak megrázta a fejét, és visszahanyatlott a saját magányába.
 - Adele..?
 - Ne haragudj, Chlo, de, ha nem bánod, átköltöznék a vendégszobába - felelte félnővérem, és felállt. - Ha beköltözteted azt a katasztrófát a szobádba, akkor nem tudok majd ott aludni.
   Tehetetlenül bólintottam. Adele elviharzott mellettem, és felment a lépcsőn. Valahol, a szívem mélyén megértettem. Talán tényleg egy szörnyeteget akarok felnevelni. De nem, az nem lehet! Zane csak egy kisbaba, és ilyen esetek különben is naponta előfordulnak..! Nem igaz, hogy Zane meggyilkolta anyát! Ez őrültség..! De a többiek nézőpontjára sem tudtam mondani semmit.
   Lefejtettem magamról Louis karjait, és az öcsémhez léptem.
 - Luke, eljössz velem és Louissal sétálni? - Eredetileg nem ez volt a tervem, de akármit megtennék, hogy megakadályozzam azt, hogy Luke is átvegye apa és a többiek nézőpontját azzal kapcsolatban, hogy anya miért halt meg, és hogyan.
 - Aha! - vágta rá felvidulva Luke.
   Megfogta a kezemet. Az ajtóban megtorpantam, és visszanéztem.
 - Majd jövök.
   Apa még csak nem is bólintott. Olyan volt, mint egy hulla - kinézetre, viselkedésre is. Tehetetlenül megráztam a fejemet. Louis megfogta szabadon maradt kezemet, és hármasban indultunk el. Luke vidáman ugrált. Fogalma sem volt, mi történt. Milyen jó neki így..! Neki nem fáj semmi; őt nem bántja semmi.
 - Mostmár elmondhatod, hova megyünk, is miért - morogta elégedetlenül Louis.
 - Meglátogatok valakiket, hogy meggyőzzönek arról, hogy nem maradhatsz velem. - Biztos voltam benne, hogy a barátaim megteszik értem ezt.
 - Nem vagy jól - röhögte el magát.
 - De igen.
   Az 1D háza elé érve egy pillanatra megtorpantam. Louis az arcomat fürkészte.
 - Sétálgatnál egy kicsit az öcsémmel, amíg én beszélgetek a srácokkal? - Igazából csak Harryről lett volna szó, mert ő akármit megtesz, ha kérem, de inkább nem nyugtalanítottam ezzel Lout.
 - Nem szólhatnék hozzá egy keveset én is..? - tudakolta, kisfiús mosolyt villantva.
 - Ha annyira akarod - nevettem el magamat.
   Luke is elnevette magát, és vidáman fütyörészve lépett be a házba, még mindig a kezemet fogva. A srácok a nappaliban voltak.
 - Sziasztok! - köszönt ránk hangosan Niall, aki először vette észre érkezésünket. Lekászálódott az íróasztalról, ahol addig feküdt - nem tudom elképzelni, mit keresett ott -, majd felém rohanva megölelt. Szíve szerint valószínűleg a nyakamba ugrott volna, de tekintettel volt növekedésnek indult pocakomra, és vigyázott rám. Louissal kezet fogtak. Zayn is odajött hozzánk. Ő is öleléssel üdvözölt, Louissal pedig lepacsizott. Vidáman felkapta a kisöcsémet, megpörgette, és felültette a polcra. Nagy meglepetésemre Perrie és Sophia is ott voltak. Rég látott barátnőkként borultunk egymás nyakába, röhögve a semmin és vidámabban, mint valaha. Liam már kicsit nyugodtabban ölelt meg, mint Zayn vagy Niall, Harry pedig egy hűtőszekrényre emlékeztetett merevségével és hidegségével, de már elhatároztam, hogy nem fog érdekelni. Az ő döntése. Felőlem maradhattunk volna barátok - bár a helyében szerintem én nem lennék képes erre -, de ő nem hajlandó rá. Nem tudok mit tenni. Most mit csináljak? Magamba forduljak és zokogjak, vagy könyörögjek neki, hogy ne haragudjon rám? Nem lehetek ennyire szánalmas. Az ő helyében én talán kinyiffantottam volna magamat.
   Szó nélkül viszonoztam az ölelését. Pillantásunk egy röpke másodpercre összetalálkozott, de a zöld szemekben addig soha nem látott hidegséget fedeztem fel. Nem érdekelt. Visszaléptem Louis mellé, és szóra nyitottam a számat.
 - Mint azt tudjuk, ti, srácok, holnap reggel megint elutaztok, hogy elkezdhessétek az On The Road Again turnét. Az én pótolhatatlan vőlegényem viszont a fejébe vette, hogy a történtekre tekintettel itt marad velem, hogy istápoljon. Segítenétek meggyőzni arról, hogy ez őrültség?
 - Én neki adok igazat - szólt közbe Harry, mire elhűlve meredtem rá. - Ha az én menyasszonyom lennél, én sem teketóriáznék azon, hogy a karrieremet vagy téged válasszalak-e.
 - Kösz - sziszegtem.
 - Szerintem meg neked van igazad - állt az én pártomra Zayn. - Én is évek óta elviselem, hogy távol kell legyek Perrie-től - karolta át az említett szépség derekát. - Ha én kibírtam, akkor Louis is ki fogja! Sokkal erősebb jellem, mint én.
 - Honnan szeded te ezeket a sületlenségeket, Zayn? - verte oldalba vigyorogva Louis.
 - Szerintem meg nem igazán gondoltad át - szállt be Niall is. - Louis, most komolyan feladnád annak az öt évnyi munkának az eredményét egy lányért..?
 - Ő nem egy lány, Niall - komorodott el Louis. - Ő a lány.
 - Akkor sem adhatod fel érte a karrierünket! - tiltakozott Liam. - Hiszen fogjátok egymást látni így is..! Lesz majd szabadságunk, és Chloe koncertre is eljöhet! Perrie-vel és Sophiával is meg tudtuk oldani!
 - De egyikük sem várja a gyereketeket! - kezdett kiabálni Lou.
 - Louis, hagyd abba! - tettem a karjára a kezemet. - Nem lesz semmi baj! Luke különben is vigyáz majd rám, és ez elég!
 - Nekem nem! - tiltakozott hevesen. - Már attól ideges leszek, ha az a szemétláda a közeledben van!
 - Márpedig csak ez a két lehetőség van - feleltem nyugodtan. - Vagy ő vigyáz rám, vagy senki.
 - Álljunk meg egy percre - szakította félbe a vitánkat Hazz. - Az a bájgúnár lesz veled?
 - Ez kész - ráztam a fejemet. Alighogy próbálnám egyenesbe hozni Louis dolgát, Harry is beszáll. - Hazza, leszállnál rólam?!
 - Beszélni szeretnék veled - húzta össze a szemét.
 - Parancsolj - okoskodott közbe Louis.
 - Nem bírom tovább - ráztam a fejemet, és Louis kezeit lerázva magamról a kijárat felé vettem az irányt.
   Nem telt bele három másodperc, hogy lépéseket hallottam magam mögött. Megálltam az udvar közepén, és reszketve szívtam be a lágy, tavaszi levegőt. Nem fáztam, de valahányszor csak átsuhant az agyamon a gondolat, hogy többé nem látom mosolyogni az édesanyámat, az összeesés kerülgetett.
   Két erős kar fonódott körém. Éppen abban a pillanatban, amikor a lábaim felmondták a szolgálatot. Harry ismerős illata az orromba kúszott. A szememet lehunyva sóhajtottam fel. Talán egy másik életben mi egymásnak lettünk teremtve. De ebben nem. Kezeimet akaratlanul is a kislányom köré fontam. Őt soha senki nem veheti el tőlem. Ahogy Harry emlékét sem. Halálom pillanatáig szeretni fogom - de Louis nélkül nem tudok élni.
 - Chloe... - Rekedtes hangjának hallatán mosolyognom kellett. Ez már a második alkalom ma, hogy a semmitől összeesek.
   Bár, nem egészen a semmitől. Holnap mindkét szerelmem elmegy, és hónapok múlva látom csak viszont őket - de tudom, hogy ez így helyes. Az édesanyám belehalt az öcsém megszülésébe, és ezért az egész családom azt az ártatlan kisbabát okolja. És kétségkívül borzalmasan nehéz hetek, hónapok köszöntenek rám. A karom megfájdult ott, ahova a Louissal közös tetkómat varrattam. A fájdalomtól csillagokat látva a tetoválásra szorítottam a kezemet.
 - Mi ez..? - kérdezte lágyan Harry. Talán haragudni akart rám, de nem tudott. Pont úgy, ahogy én sem tudtam őrá sem, soha.
 - Semmi - próbáltam elfedni az egész nejlonkötést, a tetkóval együtt, de természetesen nem sikerült.
   Harry az ujjait a kezem köré kulcsolva elhúzta a tekervényes mintákról a kezemet, és abszolút faarccal vette szemügyre azt. Semmit nem tudtam kiolvasni a szeméből, pedig alig pár centi választotta azt el tőlem. Elkeseredetten kerestem a pillantását, de nem volt hajlandó rám nézni. Éreztem, ahogy szorosabban fog közre a karjaival, és ő is remegni kezd.
   Aztán elszakította a pillantását a karomtól. Maga elé meredt, összeszorította a fogát, és nem szólt.
 - Harry...
 - Mi lesz veled itthon egyedül, Chlo? - kérdezte elgyötörten, még mindig felém sem nézve.
 - Nem leszek egyedül - feleltem bizonytalanul, és a kezemet a mellkasára tettem.
 - Te azt a férget emberszámba veszed? - nézett végre rám. A szeméből csak úgy sütött a gyűlölet.
 - A francba, Harry, elegem van! Belőled és Louisból is! - Kétségbeesetten vergődve próbáltam lefejteni magamról a karjait és felállni, de nem sikerült.
 - Sajnálom - mondta. Arca vészesen közelített az enyémhez. - Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne legyek többet szerelmes beléd, de nem sikerül, értsd már meg!
 - Harry, ne - kértem elgyengülve, de szinte meg sem hallotta. - Engedj el!
 - Ne erőltesd meg magad, kicsim - vigyorodott el. - Még a végén elvetélsz.
 - Basszus, Harry, hallod te magadat?! - Könnyek szúrták a szememet. Kivételesen bármit megadtam volna, hogy Louis hirtelen kirontson az ajtón.
   Annak idején, mikor még Harryvel jártam, és Louis akart megcsókolni, akkor Harry éktelen haragra gerjedt, mert pont akkor jött utánunk. De most csend maradt. Harry ajkai lassan közelítettek az enyémekhez, és ahogy egymáshoz értek, lepkék ezrei repültek a magasba a gyomromban. Felnyögtem, ahogy Harry még szorosabban húzott magához. Nem éreztem ugyanazt, amit olyankor, ha Louis csókolt meg, de Harry is óriási érzéseket ébresztett fel bennem. Ujjaim a hajába túrtak, mire ő is végigsimított az én hajamon. Tudtam, hogy helytelen ez a cselekedet, és, hogy csakis az én éberségemen múlik, hogy ne történjen semmi visszavonhatatlan dolog kettőnk között. Elernyedve feküdtem Harry karjai közt. Mintha megállt volna az idő, és csak mi maradtunk volna ott, ketten.


Nem találok szavakat. El sem tudom hinni, hogy szinte tegnap hoztam létre a blogot, és már a 30. fejezetet tehetem közzé..! A több ezer oldalmegjelenítést és a számomra rengetegnek számító feliratkozóról pedig álmodni sem mertem volna! Ennek örömére írtam ezt a fejezetet ilyen hosszúra, remélem, nem bánjátok. :) Nagyon-nagyon szépen köszönöm nektek, rengeteget jelentetek nekem! A kommenteitek némelyike megsiratott. Úgy szeretlek titeket, manóim! :3
Ezer és ezer puszi és ölelés: Laura Nessa

4 megjegyzés:

  1. Félre ne erts, nem az irasodat kritizalom, hanem a foszereplonket. :D Nem igaz, hogy nem tud választani két AWWWW titulusu pasi közül. Komolyan nem hiszem el. Szerintem Louis... Nem is tudom... Valahogy úgy érzem, hogy nem becsüli meg annyira, mint Harry. Uuuuuu mekkora para lenne hogyha a végén kiderülne hogy Harrye a baba!:O na jó, abbahagyom, elvégre nem én írom a történetet. :D Siess a következő résszel,nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a vegkimenet! :O (Én mindenesetre a #TeamHarry klubot erositem.:D)

    Ölel,
    Lady

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lady!
      Igazad van, direkt azért csinálom ezt, hogy felhúzzalak titeket, de ajj, amikor két pont ugyanannyira tökéletes pasi között kéne választani, én is döntésképtelen lennék. :) Fúha, hogyha ez jött le a történetből, akkor én csesztem el valamit nagyon, mert a sztorinak pont az lenne a lényege, hogy Louis Chloe boldogsága érdekében képes lenne lemondani a lányról, de Harry nem. Emlékezzetek vissza, amikor Louis megkérte Chloe kezét, azért tette, mert tudta, hogy Chlo-nak az lesz a legjobb. Legyen ez meglepetés. :) Én is kíváncsi vagyok, ugyanis néhány dologban még döntenem kell a történetet illetően. :)

      Millió puszi: Laura
      (Ja, és azt nem mondtad el, hogyan vélekedsz az új design-ról! :D)

      Törlés
  2. Szokas szerint elkepeszto. *-*
    Csak kar hogy szomorusag van. :((
    Ne haragudj hogy nem komiztam az elozohoz de csak ma lattam hogy mar ketto uj van. Az is perfie lett :)
    Siess!
    Xx, Jess ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Jess!
      Köszi szépen, igyekszem. :) Semmi baj, csak hiányoltalak. :D
      Sietek. :3
      xoxo, Nessa

      Törlés