Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2014. október 30., csütörtök

1. évad, 32. fejezet: Esély..!

~Louis Tomlinson~

Sosem fogom megérteni, hogy miért történtek így a dolgok. Gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy űrhajós leszek: új bolygókat fedezek fel, feltalálok olyan úrhajókat, amiket előttem senki más. Általános iskolában tanár, orvos, színész szerettem volna lenni, és minden éjszaka elképzeltem, ahogy a rajongóim tapssal fogadnak, amikor kilépek az utcára. De azt még legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ma itt leszek, ahol. 
   Több tízmillió férfi közül én vagyok az egyetlen, aki ilyen helyzetben van. Sok-sok millió lány és fiú várja, hogy újabb videoklipet tegyünk közzé, négy barátommal, Zaynnel, Liammel, Niallel és Harryvel. A földön élő lányok és nők jelentős hányada engem képzel maga mellé, mikor elalszik. Kétségkívül a barátaim és én már benne vagyunk a világ ezer leggazdagabb emberében, ha nem a leggazdagabb százban - de nem akarok baromságot mondani, elvégre nem vagyok tisztában ezekkel a számokkal. A világ leggyönyörűbb, legcsodálatosabb, legfantasztikusabb, legmegértőbb és legönfeláldozóbb lányát tudhatom a menyasszonyomnak, és az ő kezét fogom ebben a pillanatban, őt szorítom magamhoz.
   Úgyhogy most nem szeretnék senki másra gondolni. Csak rá. Csak ő számít. Nem érdemlem meg őt, tudom jól. De bármit megadnék a boldogságáért, és - elmondása szerint - csak velem tud igazán boldog lenni. Ha azt mondaná holnap, hogy gyűlöl engem, akkor kérdés nélkül Harry karjaiba vezetném, csak, hogy tudjam: jó kezekben van, biztonságban. Tudom, hihetetlen, de ő nem tud nélkülem élni. És ezért piszok nagy mázlista vagyok, ha enyhén akarok fogalmazni. Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki ezt a csodát.
   És holnap reggel el kell engednem a kezét, gondoltam. De aztán újra együtt leszünk. Talán csak hónapok múlva. De addigra már apa leszek. És ennél többet nem kívánhatok. Ő jelent nekem mindent az életben. Akármit feladnék, csak azért, hogy egy másodpercre mosolyogni láthassam. A gond csak az, hogy a körülmények nem engedik, hogy mosolyogjon. És ebbe előbb pusztulok bele, mint abba, hogy hónapokig nem láthatom.
   Kezeim Chlo hasát simogatták. Időnként részese lehettem annak a fantasztikus élménynek, hogy kislányom odabent megmozdult vagy rúgott egyet. Harry pillantása égette a bőrömet, de a világért sem adtam volna meg neki azt az örömet, hogy ránézzek, mert akkor meglátja a szememben, mennyire idegesít. Idegesít, hogy ő jobb, mint én. Idegesít, hogy ő megérdemli Chloe-t, míg én nem. Idegesít, hogy Tessa ugyanannyi erővel lehetne az ő gyereke is, mint az enyém. Zavar, hogy Harry még mindig abban mesterkedik, hogy megszerezze a menyasszonyomat. És idegesít, hogy meg is tudnám érteni, ha Chloe őt választaná, és nem engem, az önző és ostoba, csak magára gondoló Louis Tomlinsont.
   Ujjaimat a puha hajzuhatagába vezettem, mire sóhajtva elmosolyodott, és megszorította a kezemet. Elszorult a szívem, ahogy arra gondoltam, hogy holnaptól kezdve egyedül kell majd megbirkóznia mindennel. De nem hagyja, hogy feladjam a munkámat, és itt maradjak vele. De a szívem mélyén tudtam, hogy ez így van rendjén. Eddig egyáltalán nem mutatkoztak Chloe-n a kamaszkori önfejűség nyomai, de most szinte özönvízként zúdult előtérbe a büszkesége. Nincs is ezzel semmi gond. Én csak féltem őt; az életemnél is jobban. De sikerülni fog neki. Az édesanyja után mindig ő volt az, aki összetartotta a családot. Most is ezt kell tennie. Meg kell békítenie a testvéreit és az édesapját. Főznie, mosnia, takarítania kell a családra, ugyanakkor pénzt is kell keresnie, mert Mr. West eddigi viselkedését látva nem hinném, hogy ezek után képes lesz felhagyni a depresszióval és a gyásszal, hogy dolgozzon és eltartsa a családot. Mindeközben túl kell esnie az anyukája temetésén és elvesztésének fájdalmán, és az ürességen és gyászon, amit hagyott maga után. A tanulmányairól már nem is szólva. Tudom, hogy ez neki mennyire nem számít jelenleg, de a továbbtanulására is gondolnia kell - még akkor is, ha több millió évre lenne szükségem ahhoz, hogy meggyőzzem: szüksége van az egyetemre.
   Ahogy egyre hűvösebb lett, felálltunk a földről, és a padon foglaltunk helyet. Ott pont a szemünkbe világított a lemenő nap, de csak a mellettem ülő lányra kellett néznem, hogy lássam: őt ez egyáltalán nem zavarja. Szemét lehunyta, és mosolyra húzta rózsaszín, telt ajkait. Arca láttán nekem is mosolyognom kellett; szívemben szinte túlcsordultak az utánozhatatlanul aranyos kép láttán az érzések. Annyira szép volt, hogy el sem tudta képzelni magáról, mennyire az.
 - Mire gondolsz? - kérdeztem lágyan, hogy csak ő hallja.
 - Tessára - nyitotta ki a szemét. Ahogy rám nézett csillogó, őszinte szemeivel, szinte elvesztem.
 - Hogy milyen lesz? - döntöttem a vállára a fejem.
 - Igen - suttogta ő.
 - Szerinted milyen lány lesz? - kérdeztem, apró csókokat hintve hófehér nyakára.
 - Fogalmam sincs - rázta a fejét lágyan. - De abban az egyben biztos vagyok, hogy rettenetesen szeretni fogom.
 - Ebben én is - súgtam a fülébe.
   A többiek önfeledten csacsogtak egymással. Perrie Zayn ölében ült, és a Liam kezét szorongató Sophiával trécselt. Niall és Zayn épp arról vitatkoztak, hogy melyik focicsapat a jobb, Liam pedig röhögve próbálta megérteni és követni az okfejtéseiket. Chloe öccse, Luke észrevette, hogy Harry csak mogorván ül a fa tövénél, és odament hozzá. Érdeklődve figyeltem a jelenetet, ahogy a menyasszonyom is.
 - Harry bácsi! - szólította meg kedvesen Luke, mire a srác felemelte a fejét és ránézett. - Valami baj van?
   Harry az ajkait összeszorítva megrázta a fejét, és a kisfiú kezét meghúzva ösztökélte, hogy üljön az ölébe. Luke nevetve tett eleget a kérésének, és még inkább hangoskodni kezdett, amikor Hazza csikizni kezdte. Pár perc múlva már a földön feküdt, fölötte Harryvel, ahogy lefogja, és csikizi, ahol éri. Menyasszonyom aggódva állt volna fel, de a kezeimet a csípőjére téve visszatartottam, és inkább kihasználtam elnyílt ajkait. Nyelveink izgatottan találkoztak, mire Chloe nyöszörögve rogyott az ölembe, és a derekam köré fonta mindkét karját. Kezeim a karját simogatták, mire éreztem, hogy megremeg. Hiába próbáltam tekintettel lenni arra, hogy az édesanyját gyászolja, egyszerűen nem tudtam visszafogni magamat. És szerintem egyébként neki is jót tenne, ha kicsit "elfeledkezne" a rossz dolgokról. Ez rohadt átlátszóan hangzott, Tomlinson, gondoltam, büszkén elvigyorodva, még szerencse, hogy ezt hangosan nem mondtad ki.
   Chloe pajkosan az ajkamat huzigálta a fogaival, mire ismét lecsaptam az ajkaira. Nem törődtem a többiekkel. Nekem is elég ideig kellett azt néznem, ahogy a többiek smároltak a barátnőikkel, mikor összeszedték őket. Én már akkoriban is elég boldogtalan voltam Eleanorral, de Chloe-nak köszönhetően mára már arra is csak halványan emlékszem, hogy nézett ki El, vagy milyen italt szeretett. Nem is bánom. Chloe életem szerelme, és talán idiótán hangzik, de mellette akarok megöregedni. Az sem érdekel, ha az egész világ ellenünk fordul. Akkor majd felszállunk egy repülőgépre, és elmegyünk, olyan messzire Harrytől és a rajongók ostoba vádaitól, amennyire csak lehetséges. És igen, megint őrültségeket beszélek. Csak én fogok holnap elmenni innen, olyan messzire Chloe-tól, amennyire csak el lehet képzelni. Nem azért, mert ezt szeretném. Hanem mert így helyes. Chloe bebizonyítja, hogy képes megállni a saját lábán, én pedig nem adom fel öt évem kitartó munkáját - ahogy a többiek mondanák, "egy lányért". Mert ők nem értik, és soha nem is érthetik, hogy Chloe nekem nem egy lány, hanem a nő. A nő, aki nemsokára életet ad elsőszülött gyerekemnek, és a nő, akivel az egész életemet élem majd le.
   De nem ma. Ma csak elbúcsúzunk. Úgy, ahogy az egy ilyen nagyszerű, fantasztikus nőhöz méltó.
 - Nincs kedved eljönni velem a lakásomra? - kérdeztem, mikor végre elszakítottam ajkaimat Chloe nyakáról, és a fülét kezdtem puszilgatni.
 - Ezer örömmel - suttogta, miközben meghúzta egy hajtincsemet.
 - Remek, mert, ha nem jönnél önszántadból, elrabolnálak - vigyorodtam el.
 - Tényleg? - kérdezte nevetve. - Már alig várom!
 - Reméltem is - feleltem. - Nem kell aggódnia, Mrs. Tomlinson, vigyázni fogok a kegyed testi épségére.
 - Ezt el is várom - cukkolt. - De még egy dolog!
 - Hm?
 - Maradjunk a Chloe-nál, jó? - húzta pajkos mosolyra telt ajkait.
   Teli tüdőből elnevettem magam, és a lány tiltakozásával nem törődve felpattantam, menyasszonyfogásban felkapva Chlo-t is.
 - Perrie, Luke itt maradhatna ma éjszakára..? - kérdezte félve Chloe.
 - Naná - vágta rá Liam. - Felhívom apukádat, hogy ne aggódjon.
 - Á, ő nem aggódna - vont vállat azonnal menyasszonyom. - Biztos azt hinné, hogy Zane gyilkolta meg őt is.
 - Chlo - szólt rá halkan Zayn.
 - Most miért? - vágott vissza. - Nincs igazam?
 - Nincs - felelte halkan Niall. - Ha te elveszítenéd Louist, talán nem tennél meg mindent azért, hogy elhitesd magaddal: nem a te hibád volt; még akkor is, ha tényleg nem a te hibád volt?
 - Én... - Nem tudtam elviselni, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. A szemem sarkából láttam, ahogy Harry felpattan, és már lépne felé, de már nem érdekelt. Nem akartam, hogy Chloe sírjon. Olyan erősen, mégis gyengéden szorítottam és húztam magamhoz, hogy csodálkoztam volna, ha nem okoz neki fájdalmat. - Én egyszerűen csak belehalnék, ha el kéne veszítenem Louist.
   Az ajkamba haraptam. Már nem érdekelt az, hogy szeretkezünk-e ma este vagy sem. Csak egy olyan helyre akartam vinni Chloe-t, ahol senki nem bánthatja. Ha ő kéri, még én is magára hagyom, nehogy még véletlenül is valami olyasmit mondjak, amit nem gondolok komolyan, vagy amivel megbánthatnám. Olyan törékeny, és mégis olyan erős volt egyben, mint senki más, akit ismertem. Talán pont ezért tiszteltem ennyire.
 - Chlo - kértem halkan. - Menjünk, jó?
   Nem szólt, csak a könnyeivel küszködve bólintott. Magamon éreztem a többiek pillantását, ahogy a kerti asztalról felkaptam a kocsikulcsomat, és az egész világról elfeledkezve ültettem be szerelmemet az anyósülésre. A kocsit megkerülve ültem be a volán mögé. Fejemet oldalra fordítva kerestem a pillantását, de nem volt hajlandó rám nézni. Ujjaimat a keze köré fontam, és megszorítottam, de csak megrázta a fejét.
 - Louis - mondta halkan, szipogva. Kevés kellett hozzá, hogy kicsorduljanak a könnyei. - Ha azt mondanám, hogy én nem érdemellek meg, és keress mást, mit tennél?
 - Alaposan helyretennélek - próbáltam viccelődni. - És elmondanám neked, hogy mit érzek irántad. Ha két ember igazán szereti egymást, akkor nem számít az, hogy ki mennyire érdemli meg a másikat. Főleg, hogy éppen én nem érdemellek meg téged.
 - De akkor, ha azt mondanám, hogy szakítani szeretnék?
 - Akkor... - A torkomban lévő gombóctól nehezen ment megformálni a szavakat. - Valószínűleg tiszteletben tartanám a döntésedet, és békén hagynálak. Utána pedig leugranék egy szakadékból - halkult el a hangom, és már én is a könnyeimmel küszködtem.
 - Ne haragudj - suttogta.
 - Ne gondolkodjunk ilyesmiken, rendben? - kértem halkan. - Senki és semmi nem választhat el minket, érted? Ha kell, ezer életen és ezer világon keresztül küzdeni fogok érted. Hozzám tartozol. Ha pedig valaki megpróbál elvenni tőlem téged, azt megölöm. Kivéve akkor, ha te szeretnél elhagyni engem. Tudod, mennyit jelentesz nekem, ugye?
 - Tudom - hajtotta le a fejét.
 - Szeretlek.
 - Én is szeretlek. Ha tudnád, mennyire.
 - Még mindig velem akarsz jönni?
 - Igen - törölte le a könnyeit.
 - Akkor jó - vigyorodtam el erőtlenül, és beindítottam a motort.
   Csendben néztem az utat. Chloe az ablakon bámult ki, és egy szót sem szólt. Az ajkamba haraptam. Nem tudtam, hol rontottam el. Igen, gyászol és rettenetesen szomorú, de meg tudom különböztetni a bűntudat és a gyász "illatát". Hülyén hangzik, de néha csupán megérzésszerűen szoktam rájönni, hogy mi baja a másiknak. Menyasszonyom pedig most összegömbölyödve ült az anyósülésen, a lehető legtávolabb húzódva tőlem, és még véletlenül sem nézett rám. Mi történt, amiről én nem tudok..?
   Szemem előtt lassan kirajzolódott jól ismert lakásom. Biztos voltam benne, hogy Chloe-nak tetszeni fog, elvégre tágas, de mégis otthonos volt, kicsit sem üres vagy kísértet járta. Néhol, elismerem, borzalmas rumlit hagytam, mikor legutóbb itt jártam, de majd igyekszem úgy körbevezetni a lányt, hogy ezeket ne szúrhassa ki. Különben sem hinném, hogy most erre koncentrálna, ugyanis az autó már fél perce egy helyben áll, de ő még mindig nem vette észre. Ránéztem. Arcomon hatalmas, meghatott mosollyal vettem tudomásul, hogy elaludt. Óvatosan kiszálltam a kocsiból, bezártam magam mögött az ajtót, átmentem a másik oldalra, kinyitottam az ajtót és óvatosan a karjaimba emeltem az édesen alvó nőt. Még álmában is nyugtalan volt.
   Halkan beléptem a házba. A lépcsőn fellépdelve a hálószobám felé vettem az irányt. A lehető leggyengédebb mozdulatokkal az ágyra fektettem Chlo-t, majd betakargattam. A kocsikulcsomat ledobtam a kredencre - meggondolatlan cselekedetemet azonnal meg is bántam, ugyanis az egy hatalmasat csörrenve ért földet. Rémülten kaptam a pillantásomat Chloe felé, de ő gondtalanul aludt tovább.
   Leosontam a konyhába, hogy összeüssek valamit, mire Chloe felébred. A hűtő nagyjából teljesen üres volt, de annyi hozzávaló még maradt, hogy összeüssek egy gofrit. Nagy örömömre mogyoróvajat is találtam a szekrényben. Feltettem a teavizet, majd beleöntöttem a megfelelő mennyiségű tejet. Fogalmam sincs, hogy, de maradt még két fürt szőlő a hűtőben, és nem romlottak meg még, semmi bajuk nem volt. Mindezeket egy tálcára pakoltam, és felvittem az emeletre.
   Letettem a tálcát az éjjeliszekrényre, és óvatosan leültem az ágy szélére Chloe mellé. Figyeltem az arcát. Olyan kedves és gyönyörű vonásai voltak..! Nem tudtam betelni a nézésével. Időnként összeráncolta a homlokát, és mocorgott egy kicsit. Mosolyogva söpörtem félre a homlokába lógó tincseket. Álmában elmosolyodott, mikor a kezem az arcához ért. Erre én sem tudtam visszafogni a mosolyomat.
   Keze hirtelen megszorította az enyémet. A barna szemek lassan kinyíltak, és Chloe lágyan mosolyogva rám nézett. A torkom összeszorult, amikor megpillantottam a szemeiben a fájdalom csillogását. Megszorítottam a kezét.
 - Mi a baj, Chloe? - kérdeztem halkan.
 - Semmi - rázta a fejét.
 - Látom rajtad - próbálkoztam.
 - Rosszul látod.
 - Chloe!
 - Semmi fontos - rázta a fejét, és megpillantotta az éjjeli szekrényre tett ágyba-vacsorát. Elégedetten nyúlt érte, gondolom, hogy elterelje a beszélgetést a témáról, de megfogtam a kezeit, és az ölembe húztam őket.
 - El kell mondanod - suttogtam. - Ha nem mondod el, egész turné alatt azon fog járni az eszem, hogy milyen hülyeség miatt kell elveszítenünk egymást. Vagy el sem megyek a turnéra. Melyiket szeretnéd?
 - Egyiket sem - szorította össze a fogát. Szemeiben ismét feltűntek a könnyek.
 - Chlo! - fakadtam ki. - Mondd, teljesen ki akarsz készíteni!?
 - Én csak... - zokogta, és elhúzta a kezét, hogy összegömbölyödve elfordítsa tőlem a fejét.
   Az állát megfogva kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen, miközben a másik kezemmel átkaroltam és magam felé húztam.
 - Ha elmondom, elveszítelek - sírt tovább, megállás nélkül. Langyos könnyei a nyakamra potyogtak.
 - Sosem tudnál elveszíteni - suttogtam, a haját simogatva.
 - Most még ezt mondod - szipogta.
 - Gyerünk! - unszoltam.
Sajnálom..!
 - Én... én megcsaltalak, Louis! - Chloe még kétségbeesettebben kezdett sírni, és immár nekem is kedvem lett volna követni a példáját.
   Szó nélkül lefejtettem magamról a kezeit, és felpattantam. Leviharzottam a lépcsőn; a lépésekből ítélve ő is. Nem tudom, hogyan történt, de az utolsó lépcsőfoknál hirtelen ő megbotlott. Erre csak abból jöttem rá, hogy ijedten felnyögött, én pedig reflexszerűen hátrafordultam és elkaptam. Zihálva kapaszkodott a vállamba, de ismét leráztam magamról. Már csak arra eszméltem, hogy a konyhában vagyok, és földhöz vágom az elől maradt, üres mogyoróvajas üveget.
 - Kérlek, ne! - könyörgött hisztérikusan Chlo, de szinte meg sem hallottam. - Csak egy csók volt, semmi több, hallod? Eredetileg nem is én akartam, de... valamiért visszacsókoltam, és Perrie talált ránk..! Az nem történt meg, Louis!
 - De majd megtörténik akkor, ha nem figyelek oda - ugattam, rá sem nézve. - Vagy megtörténik Luke-kal, amikor hónapokig nem leszek itt, hogy távol tartsam tőled!
 - Megőrültél - rázta a fejét szaporán, és közelebb lépett hozzám.
   Ha nem sikerül visszafognom magamat, talán megütöttem volna. Nem, ennyire még én sem lehetek szörnyeteg! Csak rá kellett néznem, hogy már én szégyelljem el magamat. Remegett az elkeseredettségtől, arcán könnyek csurogtak, kezeit reményt vesztve szorította nagyra nőtt pocakjára. Hibázott, de ezért vagyunk mi emberek, nem? Engem az a gondolat rémített meg igazán, hogy elveszíthetem. Ki tudja, lehet, hogy Harry százszor jobban csókol, mint én, vagy tudjam is én, százszor jobb az ágyban! De Chloe már megtapasztalhatta ezeket, elvégre sokáig járt Harryvel, és mégis a menyasszonyom, az én gyerekemmel a szíve alatt..!
 - Szereted őt..? - kérdeztem halkan.
 - Úgy sajnálom, Louis..! Nem akarom szeretni, de egyszerűen nem tudom nem szeretni őt! Téged viszont jobban szeretlek, és soha többet nem fog ilyesmi előfordulni, ígérem!
 - Ha őt szeretnéd választani, nem tartalak vissza - sütöttem le a szememet. Nem voltam képes szembetalálkozni a vesémbe látó szempár pillantásával.
 - Téged választottalak. Téged választalak. És téged is foglak választani. Mindig - lépett közelebb hozzám. - Esküszöm..!
   Kezeim akaratlanul is a derekára simultak. Azon kaptam magam, hogy felemelem, és a konyhapultra ültetem, félresöpörve az ott hagyott holmikat. Tenyerem a hátán, az arcán és a vállain barangolt, miközben kitartóan, szenvedélyesen csókoltam, minden erőmből.
 - Adj egy esélyt, hogy bebizonyítsam, mennyire szeretlek - ziháltam a csókunkba.
   Elmosolyodva fonta a nyakam köré a karjait, és húzott magához még közelebb. Lábai a derekam köré simultak.
   Határozottan felkaptam, és vigyázva, óvatosan felcipeltem az emeletre.


Sziasztok, Manóim! Köszönöm szépen a több mint 7000 kattintást és lenyűgözően kedves kommentekett! Nem tudok szóhoz jutni, úgyhogy remélem, tetszett a rész. Én nem tudom, mennyire lett borzalmas; valószínűleg túl sok benne a párbeszéd, de egyszerűen nem tudom máshogy megoldani. Remélem, azért tetszik. Pusz: Nessa :)

2014. október 25., szombat

1. évad, 31. fejezet: Szükség

Harry ajkai zihálva váltak el az enyémektől. Csókokkal borította el a nyakamat és a vállaimat, és éreztem, ahogy kiszívja a bőrömet, mire akaratom ellenére is felnyögtem. Ez nem helyes, ezt nem lenne szabad..! Megint próbáltam elszakadni tőle, de nem sikerült. Kezeim akaratlanul is a dereka köré fonódtak, és ő is egyre szorosabban ölelt magához. Ujjai a hajamba túrtak és bejárták az arcom minden négyzetcentiméterét. A fejemben tiltakozó szavak ezrei zúgtak, de nem tudtam mit tenni. Szívem szerint ellöktem volna magamtól Harryt, de egyrészt képtelen voltam rá, másrészt olyan erősen szorított magához, hogy esélyem sem volt megszabadulni tőle. Már ezerszer feltettem magamnak ezt a kérdést, de most ismét erre kényszerülök: mi a baj velem..? Miért történnek velem ezek a dolgok..?
   Hiába a szinte mindent elhomályosító, láthatatlan ködfelhő, meghallottam a lépéseket. Az addig ránk tűző napsütést elállta valaki. Harry észre sem vette. Oldalba vertem, mire értetlenül felhagyott a pólóm huzigálásával.
   A félelemtől rettegve néztem fel. A szőke hajzuhatag keretezte, angyalian gyönyörű arcon rémület, megvetés és utálat keveredett. Kezeit karba fonta maga előtt, és összehúzott szemekkel bámult ránk.
 - Van fogalmatok arról, mit műveltek?! - csattant ránk Perrie. - Te még a könnyebben érthető eset vagy, Harry, mégsem igazodom el már rajtad sem! Louis a legjobb barátod, és nem vagy képes lemondani egy lányról a kedvéért... Chloe, te viszont egy külön misét megérsz! Louis mindennél jobban szeret téged, fel tudod ezt fogni?! Te vagy a mindene, miért nem tudod megérteni? Belehal, ha el kell veszítenie téged..! Ennyit ér neked az ő szerelme, mi? Képes lennél mindent feladni Harryért? Mert, ha ezt akarod, akkor inkább vágd vissza Louis képébe azt a tetves gyűrűt, és ne csinálj bolondot belőle tovább!
 - Perrie, hidd el, nem így van..!
 - De így van! Ha neked nem tűnt volna fel, azt, amit most csinálsz, megcsalásnak hívják! Vagyis te így szereted Louist? Azt mondod, nem tudsz nélküle élni, de mégis Harry karjaiba omlasz, amikor ő nincs ott?
 - Hagyd már abba, Perrie - mordult fel Hazz.
 - Francokat!
 - Nem látod, mit csinálsz?!
 - Megérdemli azokat a rohadt könnyeket! - vitatkozott tovább Pezz. - Én is bőgnék, ha megcsalnám Zaynt!
 - Nem ő tehet róla! - kelt a védelmemre göndöröm. - Én támadtam le!
 - Vagyis... Te meg akartad erőszakolni?
 - Megőrültél?!
 - Ha ő nem tiltakozott, akkor az megcsalás, nem erőszak.
 - De tiltakozott, csak nem engedtem el!
 - Chloe - fogta meg a kezemet Perrie. - Soha többet nem maradhatsz kettesben Harryvel, megértettél? Chloe? Hallod?
 - De... - próbáltam kinyögni valami értelmeset, de a torkomat fojtogató könnyek nem engedték.
   És Perrie nem tévedett. Tökéletesen igaza volt. Amit Louissal és Harryvel művelek, egyszerűen nem normális. Vagy az egyikükkel, vagy a másikukkal végleg szakítanom kell. És Louistól nem csak a hasamban éldegélő kisbaba miatt nem tudok már elszakadni - miatta vagyok még életben. Harry is rengeteget tett értem, de eljön majd a nap, amikor Louisnak és nekem sok-sok gyerekünk lesz, és addigra talán Harry is megtalálja már az igazit, azt a lányt, aki hozzá tartozik, és igazán megérdemli őt. Az ember nem tépődhet ketté.
 - Sajnálom - suttogtam, még mindig a könnyeimet átkozva. Perrie a karomat megfogva húzott el onnan. Harry a hajába túrva fordult el, és indult a másik irányba.
   Perrie leültetett a kert hátsó részében egy padra, és előhúzott a zsebéből egy dobozkát. Kinyitotta, és sejtéseim azonnal beigazolódtak: elkezdte eltüntetni az arcomról a sírás nyomait, természetesen sminkkel. Tiltakozva megráztam a fejemet, de elég volt egyetlen vérfagyasztó pillantás a kék szemektől, és azonnal nyugton maradtam. Szempillaspirállal kihúzta a szempilláimat, halvány szemhéjfestékkel eltüntette a bőröm pirosságát, és egy kis alapozóval is segített a helyzeten.
 - Pezz, erre igazán semmi szükség, tényleg! - mondtam, mikor végzett, de már nem próbáltam kiharcolni az igazamat. - Louis észre fogja venni, és akkor meg azért kell magyarázkodnom, hogy miért sminkeltem ki magam...
 - Ide figyelj, Chlo - felelte már egy árnyalattal gyengédebb hangon a szőke lány. - Pontosan tudom, miket élsz át. Mármint, azt nem, milyen, amikor két fiút szeretsz, mert nekem abban még nem volt részem, de azt igen, milyen megpróbálni meggyőzni a szerelmedet arról, hogy ne adja fel a munkáját érted. Éppen ezért... Louisék holnap reggel elmennek innen. Addig viszont annyira boldog és vidám arcot kell mutatnod Louis felé, amilyet csak bírsz, hogy elhiggye, tényleg boldogulsz nélküle. Rettenetesen sajnálom édesanyádat és a családodat, de jelenleg Zane után ez a legeslegfontosabb, amit tehetsz. Ha csak egy pillanatig is abbahagyod a mosolygást, Louis észreveszi rajtad, hogy gond van, mert jól ismer téged, jobban, mint bárki más. Tudod, ugye?
   Bólintottam. Nem hittem, hogy a smink megoldás lenne arra, hogy gyönyörűnek nézzek ki, de Perrie biztos jobban ért ehhez nálam. Sóhajtva néztem körül. Nem valószínű, hogy Harry visszament a házba, akkor viszont valószínűleg inni ment. Magamban egy életre elátkoztam magamat, amiért állandóan miattam mérgezi a szervezetét. Nem kéne ennyit innia. Rohadtul nem kéne..! Holnap másnapos lesz, és...
 - Perrie - szólaltam meg, mikor már a ház ajtaja felé vettük az irányt.
 - Valami baj van?
 - Izé... Ha bementünk, valahogy meg tudnád kérni Zaynt, hogy keresse meg Harryt..?
 - Mi a francnak? - ráncolta a szemöldökét.
 - Csak... nem akarom, hogy megint leigya magát - rágtam a számat. - Tudod, már többször előfordult, és... De ha gondot jelent, nem muszáj Zaynt, nekem tök mindegy, csak úgy, hogy Louis ne tudja meg...
 - Ne merészelj sírni, mert elkened a sminkedet! - hördült fel Pezz, mire elnevettem magam. - Egyébként okés. Megértelek. De mostmár mosolyogj, nagylány! - kacsintott rám. - A pasikat egy mosollyal simán leveszed a lábukról, főleg egy olyan gyönyörű mosollyal, mint amilyen neked van!
 - Ne túlozz - mosolyodtam el.
 - Na látod! Így kell ezt!
    Tényleg nem volt szükség rá, hogy Harry most leigya magát. Holnap kezdetét veszi a turné, és egyáltalán, csak szerintem nem normális, hogy egy huszonegy, nemsokára huszonkét éves srácnak egy adódó problémára az az első reakciója, hogy elmegy inni..? Ez abnormális. Nem tudtam elképzelni azt a fájdalmat, amit Harry átélhet emiatt. De nem tudtam mit tenni. Akármit megadtam volna, hogy Harry boldog legyen, de ennyi erővel akár szakíthattam volna Louissal és elvetethettem volna a gyerekemet is. És ez az, amire még gondolni is csak a dühtől és a félelemtől reszketve merek, mert nincs két ember a világon, akit úgy szeretnék, mint Tessát és Louist. Tőlük sosem tudnék megszabadulni, és nem is akarok. Innentől pedig megáll a tudományom: nem tudok Harryvel mit kezdeni. Ha bejelentené, hogy öngyilkos lesz, akkor is meg lenne kötve a kezem.
   Miért ilyen rohadt bonyolult ez..?
 - Chloe! - szólt rám Pezz.
   Összeszedtem a gondolataimat, és minden erőmet igénybe véve mosolyt erőltettem az arcomra. Perrie lenyomta a kilincset, és belépett. Én követtem. Bezártam magunk mögött az ajtót, és a nappali felé vettem az irányt. Louis felnézett a tévéről, ahogy beléptünk, és felpattant, hogy megölelhessen. Puszit nyomott az arcomra, és gondtalanul fürkészett engem.
 - Rajtad smink van - jelentette ki, és egészen biztos, hogy nem kérdésnek szánta.
   A szemem sarkából láttam, hogy Perrie félrehívja Zaynt. Öt perccel később Zayn elköszönt, és mondta, hogy majd jön, amikor jön.
 - Aha - feleltem könnyedén.
 - Megtudhatnám az okát? - vette elő aranyos mosolyát.
 - Szép akartam lenni - nevettem fel.
 - Te már amúgy is az vagy, kicsim - simított végig a combom külső vonalán.
   A kezemet megfogva leült a kanapéra, én pedig mellé. Kisöcsém azonnal kipattant Niall öléből, és átült az enyémbe, mire én nevetve összeborzoltam amúgy is kócos haját, és a fejére hajtottam az államat. Louis átkarolta a derekamat, és a vállamba fúrta az arcát. Lehelete a bőrömet csiklandozta. Sóhajtva néztem ki az ablakon. Luke kényelmesen elhelyezkedett, úgy, hogy ne nyomja a pocakomat, és a fejét a mellkasomnak döntve elaludt. Nem tudtam levenni a szememet kerek, kedves arcáról. Vajon mit álmodhat..? Anya vajon büszke rá? És rám? És egyáltalán, miért nincs itt most ő is, hogy megválaszolhassa ezeket a kérdéseket?
   Néha elképzeltem, milyen lenne, ha most belépne az ajtón, és közölné, hogy az egész csak egy elcsépelt vicc volt. Megragadná a fakanalat, és rendet rakna a srácok rendetlen konyhájában, és az ő munkájának köszönhetően pár perc múlva már ragyogna az egész ház, és finom illat lengene be mindent. De ilyen már sosem lesz, gondoltam keserűen. Anya nem jön vissza többé.

Zayn és Harry fél óra múlva kerültek elő. Harry arca beesett és élettelen volt, Zayn szemeiben pedig megvetés csillant. Fel akartam állni, de Louis a combomra tette a kezét, és visszahúzott. Luke értetlenül foglalt helyet mellettem, ahogy Louis felállt, és csípőre tett kézzel meredt Hazzára. Perrie és Sophia bizonytalanul figyelte a jelenetet. Én rémülten bámultam Louist. Szemei szinte szikrákat szórtak, és még én is megijedtem tőlük, de Harry csak lazán oldalra döntötte a fejét, és pimasz vigyorral az arcán nézett vissza vőlegényemre.
 - Kettőt tippelhettek, hol találtam meg - mondta fagyos hangon Zayn.
 - Zayn, muszáj mindenki előtt..? - lépett mellém Perrie, kezét az öcsém vállára téve.
 - Chloe, kivinnéd Luke-ot? - szólalt meg Lou, úgy, hogy közben rám sem nézett.
 - Fenéket! - feleltem hisztérikusan, de Sophia megragadta a karomat, felállított, és Luke kezét megfogva kivonszolt a házból.
   Louis keze után kaptam, de csak bűnbánóan rám nézett, és hagyta, hogy Sophia gyakorlatilag kirángasson az udvarra.


~Louis Tomlinson~

Csak a barátaim arcára kellett néznem, hogy tudjam, hol járt az imént Harry. Igazából nem is értettem ezt az egészet. Amióta Harry beleszeretett a menyasszonyomba, azóta minden körülötte forgott. Mintha valami isten lett volna, vagy mi. Miért nem bírja elfogadni, hogy Chloe már hozzám tartozik?! Én is tudom, hogy Harry sokkal jobban megérdemelné ezt a tündért, mint én, és ezzel Hazza is tisztában van, de a fenébe, ha egyszer Chlo választott így..! Ha valakit igazán szeretünk, tiszteletben tartjuk a döntéseit, bármiről legyen is szó. Mindegy, hogy az a döntés eltaszít-e minket, vagy magához húz, mi kérdés nélkül beletörődünk a szerelmünk döntésébe.
   Harry viszont egy egészen különleges eset volt. A vak is látta, hogy akármit megtett volna a szerelméért, egy dolgot kivéve: hogy lemondjon róla. És én lehettem a múltban akármilyen jó barátja, pusztán az én kedvemért meg pláne nem fog túljutni Chlo-n.
   Így viszont már csak a pszichológus segíthet. Semmi bajom Harryvel, de ez már több a sok(k)nál. Talán egy szakember segíthet rajta - Chloe vagy én már biztosan nem. Makacs, mint az öszvér, és a helyében már én sem hinném el, hogy a többiek csak segíteni szeretnének rajtam, nem csak őrültnek néznek, amiért feltétel nélkül szeretek valakit.
 - Épp egy prostinál próbált bevágódni - sziszegte Zayn, mérhetetlen szánalommal a hangjában. Az ő álláspontját is meg tudtam érteni.
 - Harry. - Próbáltam nyugodt hangon beszélni, de nehéz volt úgy, hogy közben remegett a kezem a tehetetlen dühtől. - Ez így nem mehet tovább. Tudod jól, hogy csak jót akarunk neked..!
 - Mert te aztán tudod, mi? - vakkantott rám Harry. - Van fogalmad róla, min megyek át? Lószart!
 - Hazz - szólalt meg gyengéden Perrie. - Segítségre van szükséged.
 - Tévedsz. Nekem Chloe-ra van szükségem - sziszegte ő.
 - Ébredj már fel, haver! - próbálta meggyőzni Niall. - Chloe Louis menyasszonya, és Louis kislányának az anyja!
 - De az én menyasszonyomnak kellene lennie! - ordította magából kikelve.
 - Nincs igazad - támadt rá Liam is. - Most azonnal elviszünk egy pszichológushoz. Nincs lehetőséged, haver. A régi Harryt akarjuk, nem ezt az érzelmi roncsot..!
 - Akkor hagyjátok, hogy Chloe megszabaduljon ettől az idiótától! - kardoskodott tovább Harry, de már nem tudott kihozni a sodromból.
   Chloe a gyermekemet hordja a szíve alatt, és nem fogom azzal felizgatni, hogy félholtra verem a szerelmét. Chlo nem ezt érdemli. Így eldöntöttem, hogy Harry akár férfikurvának is nevezhet engem, de nem fogom megütni. Jelenleg sokkal inkább segíteni szeretnék rajta, mint rontani a helyzetén.
   Liam Harry tiltakozásával nem törődve elővette a telefonját, és őrjöngő barátunkat nyugtatgatva felhívta egy ismerősét, aki pszichológus. Hacsak nem kötözzük meg Harryt, esélyünk sincs volt átvinni a fél városon, ezért inkább kihívtuk hozzánk az emberkét. Hálát adtam az égnek, amiért Liam ennyi embert ismer és amiért ennyi szívességet begyűjtött már.
   Perrie leültette Harryt a kanapéra, és üres fecsegéssel próbálta lenyugtatni, kevés sikerrel. Én a göndör sráccal szemben foglaltam helyet, és cseppet sem kedvesen néztünk egymással farkasszemet. Harryről csak úgy sütött, hogy fel akar nyársalni a tekintetével.
   Kisvártatva menyasszonyom csörtetett be a szobába. Dühösen mért végig minket.
 - Itt van a ház előtt egy férfi, és azt állítja, hogy ő pszichológus, és egy bizonyos Harry Styles-hoz jött. Miről maradtam le?
 - A világon semmiről, drágám - mosolyogtam rá, és felálltam.
   Megfogtam a kezét, és elindultam az udvarra, hogy beinvitálhassam Harry pszichológusát.


~Harry Styles~

 - A barátja már nagyjából felvázolta a szituációt, de a maga szemszögét is szeretném hallani - fogott bele a doki, miután Louis és a többiek kettesben hagytak minket, és túlestünk a bemutatkozásokon.
  - Mit szeretne kideríteni, doki? - mordultam fel unottan. - Hogy egy tízes skálán mennyire vagyok őrült?
 - Szó sincs ilyesmiről.
 - Persze - vontam vállat.
 - Megengedné, hogy feltegyek néhány kérdést?
 - Ne kezeljen úgy, mint egy elmebeteget, jó?
 - Távol álljon tőlem. Pontosan mi is a problémája?
 - Maga ezt úgysem érti - ráztam a fejemet.
   És tényleg így volt. Amit Chloe iránt érzek, azt rajtam kívül senki nem bírja felfogni. Lehet ez az ember akármilyen képzett és akármilyen jó szakember, nem fog tudni segíteni rajtam.
 - Megpróbálhatom megérteni - mosolygott rám biztatóan. - Meséljen Chloe-ról!
 - Azt akarja, hogy meséljek Chloe-ról? - Ajkaim akaratom ellenére is mosolyra húzódtak, ahogy kimondtam ezt a számomra oly sokat jelentő nevet.
   Mégis mit meséljek róla? Annyi minden jutott eszembe ebben a pillanatban, de nem tudtam szavakba önteni az érzéseimet. Fejemben emlékek százai villantak fel. A perc, amikor először megpillantottam Chlo-t. Amikor először láttam mosolyogni, nevetni. Mikor először szólt hozzám, vagy először mondta ki a nevemet. Eszembe jutott az, ahogy gyomromban felébredtek a lepkék, mikor meghallottam bársonyos hangját. A bőre érintése a bőrömön, vagy a haja selymessége. Bőrének illata, a ruhái tapintása. Az érzés, ami dúlt bennem, valahányszor láttam, amint megfogja Louis kezét vagy megöleli vagy megcsókolja vagy nevet vele. Nagy, sötét szemeinek ártatlan fürkészése. A dolgok, amiket átéltem, amikor nem lehetett velem, és a világ két különböző végén voltunk. A bőröm felforrósodása, mikor megfogtam a kezét. Ajkai az ajkamon, és ahogy nyelveink egybefonódnak. A tudat, hogy mellettem van. Ahogy átölelem, vagy a magamévá teszem. A csókok, amiket váltottunk, vagy az, amikor a hajába túrhattam. A tudat, hogy mellette ébredek fel. Aztán a búcsúzkodás. A szakítás. Az egymástól távol töltött idő. A könnyek, ahogy végigfolynak az arcán, ezzel lyukat tépve a szívembe. A látvány, ahogy elpirul vagy elvörösödik. A lelkéből áradó fájdalom, mikor a sikátoros eset után Louis cserben hagyta, vagy amikor mindketten félholtra vertük a másikat Louissal. Vagy elég csak arra gondolni, amikor elveszítette az édesanyját. Ez az ember azt kéri, hogy meséljek róla..? Mesélhetek én neki akármennyit, nem fogja megérteni, mert nem élte át.
 - Ő mentette meg az életemet - kezdtem. Könyökömmel a térdeimre támaszkodtam, hogy előredőlve a pszichológus szemébe nézhessek. - Chloe West a legkülönlegesebb lány, akit ismerek. Nem próbáltam és nem is fogom megpróbálni leírni azokat a dolgokat, amiket iránta érzek, mivel ez lehetetlen. Kicsit olyan, mint az, hogy az ember nem tud napfény nélkül élni. Számomra ő a fény, és nem tudok meglenni nélküle. Volt már maga szerelmes?
 - Voltam - bólintott ő.
Szükségem van rá!
 - Akkor talán kitalálhatja, mit élek át így. Így, hogy tudom, ő már mást választott. Hogy egy másik férfi menyasszonya, és hogy egy másik férfival fogja leélni az életét. Nemsokára anya is lesz. Senki nem érti, milyen érzés arra gondolni, hogy a lány, akit mindennél jobban szeretsz és akiért minden eldobnál és mindent megtennél, másvalaki gyerekét hordja a szíve alatt. Este, amikor lefekszem, akaratlanul is őt keresem magam mellett, de nincs ott senki. Olyankor pedig rögtön a gondolataim közé furakodik az, hogy épp most mit csinálhat vele az a rohadék... És ezt kurva nagy igazságtalannak érzem, már bocsánat, elvégre én pont ugyanannyira szeretem, sőt, talán jobban is, mint Louis, és a csillagokat is lehoznám neki, de nem engem választott..!
   Nem vettem észre, hogy a könnyek mikor furakodtak a szemembe.
 - Értem - szólalt meg halkan a férfi. - Nem maga az első, akivel ilyesmi történik, de az eddigi klienseim még sosem tudtak ilyen átéléssel és ilyen fájdalommal beszélni a problémájukról ebben a témában. Fogalmam sincs, hogy a nekik ajánlott megoldás az ön esetében is működne-e.
 - Bocsánat, hogy félbeszakítom, doki, de... Erre egyetlen megoldás létezik. Ha kinyírom magamat.
 - Felejtse el ezt a baromságot, jó? - húzta ki magát beszélgetőpartnerem. - Merjen élni, ember! Meghalni bárki tud. Nem olyan borzalmas a helyzet, mint gondolja.
 - Egy okot mondjon, hogy miért nem borzalmas! - követelőztem.
 - Például azért, mert nem Chloe West az egyetlen nő a világon - vont vállat.
 - Számomra az! - emeltem fel a hangomat. Dühösen letöröltem a könnyeket az arcomról.
 - Azt akkor is be kell ismernie, hogy ő már nem lehet az öné. Úgyhogy előbb-utóbb találnia kéne egy megoldást.
 - És mi az a megoldás?
 - Az, hogy keres magának egy másik lányt. Ismerkedjen. Barátkozzon, beszélgessen. És ne bulikban, ahol az számít szórakozásnak, ha valaki hullarészegre issza magát, és ne is prostik társaságában, mert azoktól végképp nem lesz jobban. Javítson ki, ha tévedek, de magának és a barátainak több tízmillió rajongója van, akik között fantasztikus személyiségek is akadnak, nem kevesen. Maga Harry Styles, vagy nem? Nincs lány a földön, akit meg ne kaphatna.
 - Nem igaz - ráztam a fejemet sóhajtva. - Van olyan lány. És nekem pont ő kéne.
 - Biztos hallotta már azt a mondást, hogy minden okkal történik. Arra még sosem gondolt, hogy talán Chloe azért nem magát választotta, mert egy napon maga megismerkedhet majd azzal a lánnyal, akit a sors igazán magához rendelt?
   Megráztam a fejemet. Ez még eszembe sem jutott, és kevés a valószínűsége, hogy tényleg ezért áll így a dolog. Vagy mégis? Nem vagyok látnok. És nem vagyok babonás sem. Nem hiszek a reinkarnációban és az ehhez hasonló dolgokban, sőt, kétlem, hogy van egyáltalán bármi is, amiben hiszek. De teljes erőmből remélem, hogy a dokinak igaza van.
   Mire az órámra pillantottam, az már fél ötöt mutatott. Fogalmam sem volt, hogy ennyi órán keresztül beszélgettem már a pszichológussal, és fel sem tűnt, mennyire rohan az idő. A francba, holnap reggel elhagyjuk Londont, és kezdődhet az újabb turnénk. Végre valami, aminek örülhetnék, de mégsem tudok, mert az foglalkoztat, hogy megtaláljam azt az igazit, aki miatt Chloe és én nem lehetünk együtt.
 - Mivel tartozom? - érdeklődtem, mikor már kísértem ki a vendégemet.
 - Ugyan, semmivel sem - tiltakozott.
 - Na, nehogy már!
 - Örömmel segítettem. Ha ismét problémája akad, a számomat már tudja - biccentett, és elköszönt.
   Egészen a kocsijáig kísértem, aztán a hátsó kertből hallatszó angyali nevetés felé indultam. A többiek mind ott ültek a kerti asztal körül, kivéve kettejüket: Louis és Chloe a földön feküdtek, mindketten az oldalukon, egymással szembe fordulva. Tekintetemet végigfuttattam egymásba fonódó ujjaikon. Az, hogy most jobban toleráltam a dolgot, mint eddig, nem jelentette azt, hogy a szívem ne hasadt volna ismét milliárdnyi apró szilánkra.
   Szótlanul leültem a földre, és hátamat az egyik fa törzsének döntöttem, eleresztve a fülem mellett a többiek kíváncsi kérdésözönét. Hiába próbáltam, nem tudtam levenni a szememet Chloe-ról. Vőlegénye gyengéden a pocakján időztette a tenyerét, és apró csókokkal borította be Chlo hófehér nyakát. Így az is elkerülte a figyelmét, hogy Chloe barna szemei kitartóan az enyémhez kapcsolódnak. Szinte elvesztem a mélybarna szempár fürkészésében. A lány szemében fájdalom csillant, majd elfordította a fejét.
   Felhúztam a térdeimet, és arcomat a tenyerembe temetve megtámaszkodtam a lábamon. Ha Chloe nem lehet az enyém, hát nem lesz az enyém. Szükségem van rá, mint a növényeknek a levegőre és a fényre, de elengedem. Hiszen Louissal boldog. Ennél többet nem kérhetek: a szerelmem boldog. Nem velem, de nem számít. Ha viszont eljön az a nap, amikor megunja Louist, és szétmennek, örömest, tárt karokkal fogadom majd.


Ismét szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki veszi a fáradságot, hogy komizzon, pipáljon, kattintson, satöbbi... Frenetikusak vagytok, srácok. :) Nem is húzom tovább a szót. Remélem, tetszett a fejezet. Iratkozzatok fel, kommenteljetek, kövessétek figyelemmel a blogot - és legfőképpen, nagyon-nagyon vigyázzatok magatokra!
Milliószor ölel titeket: Lau :)

2014. október 19., vasárnap

1. évad, 30. fejezet: Muszáj!

"Egy harcot nem mindig az ellenségeink ellen vívunk. Az életben néha önmagunk ellen is küzdeni kell. Ilyenkor pedig dacolni kell a kimenetelével, még ha szakadék is tátong előttünk. Bátran meg kell támadni a következő napot. És ha végül győzünk ebben a küzdelemben, elmondhatjuk, hogy ismerjük önmagunkat." - Ezel Bayraktar, Ezel - Bosszú mindhalálig; 1. évad, 17. rész

Szédülve, hányingerrel küszködve, kómásan és még mindig az álom és a látomás hatása alatt nyitottam ki a szememet. Először fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, kivel, mikor és miért; de kétségeim egytől egyig elúsztak, amikor pillantásomat lassan elfordítva megláttam magam mellett Louist. Felsóhajtva lehunytam a szememet, mert így is erővel kellett nyitva tartanom őket. Tudtam, hogy amíg ő itt van, biztonságban vagyok.
   Ismét elaludtam, de megint ugyanazt az érthetetlen és furcsa álmot láttam, amit már egyszer nagyon régen, kiskoromban. Emlékszem, aznap anya és apa nagyon összevesztek, és ebből én, gyerekként, csak annyit értettem, hogy anya annyira elkeseredett, hogy elment otthonról, és a bátyám szerint csak az éjszaka közepén jött vissza. Tudtam, hogy rólam volt szó; állítólag én viselkedtem furcsán, vagy valami rosszat tettem, fogalmam sincs, nem emlékszem, és már akkor sem tudtam, mit követhettem el, hogy így ki voltak rám akadva. Akkor, és ma is ugyanazt az egy álmot láttam. Egy helyben állok, mint egy kőszobor, körülöttem áll a családom minden tagja: anya, apa, Richard és Lily - Luke és Zane akkor még nem született meg, Adele létezéséről pedig csak nemrég szereztem tudomást, de ma ők is benne voltak már az álmomban -, engem néznek, mindannyian vérben forgó tekintettel és dühösen, és csak ordítanak rám, hogy hallgassak már el; pedig én végig egy szót sem szóltam. Zane volt az egyetlen, aki nem ezt tette: ő a földön feküdt, de mikor fel akartam venni onnan, nehogy megfázzon, elbőgte magát, és addig ficánkolt, míg kiesett a kezemből, és beverte a fejét... és... és...
   Azután már csak annyi rémlik, hogy mindent elborít a kisöcsém vére. Ezért is csodálkoztam, hogy könnyek nélkül, száraz szemmel ébredtem. Biztos elfogytak már, vagy nem tudom. Mekkora egy rakás szerencsétlenség vagyok..!
   Vajon anya mit gondol rólam..? Kiskoromban állandóan attól féltem, hogy elveszítem valamelyik szerettemet. Anya azt mondta, hogy semmi baj, mert az, aki elmegy, odafentről, az égből figyel engem. "De én miért nem láthatom őt?", kérdeztem mindig. Anya csak elmosolyodva megrázta a fejét. "Nem tudom, kicsim."
   Akkor még úgy éreztem, a szüleim halhatatlanok, és, hogy amíg ők velem vannak, semmi baj nem érhet. Tévedtem. Anya halott. Apát nem érdekli más a saját fájdalmán kívül. Eszébe sem jut, hogy ő a kenyérkereső a családban. Én is munkát fogok vállalni, meg főzni is fogok a családra. Meg iskolába is járok, és kijavítom a közepesemet jelesre. Ezenkívül gondoskodom Zane-ről is. Persze. Ezt mind, egyszerre. Úgy, hogy még a napi nyolc óra alvást is betartom. Királyság, nem?
   Bágyadtan az oldalamra fordultam, és akkor eszméltem rá, hogy Louis még mindig ott van, csak elaludt. A fejét az ölembe döntve, elnyílt szájjal, halkan horkolt. Még soha nem hallottam ennél megnyugtatóbb hangot. A combomat átkarolva szuszogott.
   Figyeltem, ahogy rakoncátlan tincsei állandóan a homlokára hullanak, hiába simítom őket vissza újra meg újra. Végigsimítottam ápolt borostáján. Hogy megjegyezte, amit kértem..! Még álmában is a kezemet szorongatta. Istenem, hogy jutott nekem eszembe egy percre is, hogy itt hagyhatom őt és a családomat?! Szörnyeteg vagyok...
   De valójában mi történt velem az előbb..?, tettem fel magamnak a kérdést. Lehet, hogy én tudom rosszul, de az ember minden ok nélkül nem halhat meg - én viszont ezt ma csak azért nem tettem meg, mert még a halálom pillanatában is képes voltam gondolkodásra és döntésekre, és úgy döntöttem, hogy Louissal maradok. És egészen biztos, hogy helyesen döntöttem. De nem is ez a probléma. Szívroham kizárva; fiatal vagyok, egészséges, mint a makk, és az édesanyám halála nem idegesíthetett fel annyira, hogy a szívrohamig fajuljon a dolog. A levegő nem volt mérgezett, mert akkor Louis is rosszul lett volna, tehát újabb dolog, ami szóba sem jöhet. Az ember ok nélkül nem esik össze. Az ember ok nélkül nem látja meg a fényt a sötét folyosó végén. Az ember ok nélkül nem áll meg a mennyország kapujában, és lép be oda vagy fordul vissza mégis. Sosem hallottam olyat, hogy valaki a puszta fájdalomba belehalt volna. Na, vajon miért? Mert képtelenség. Mert ilyen egyszerűen nincs.
   Mégis van, haraptam az ajkamba. Már régebben, Harrynek is mondtam, hogy valami baj van velem. Egy nő nem szerethet egyszerre két férfit pont ugyanannyira. Az pont olyan, mintha kettészedné a szívét, és mégis tovább lélegezne. Én már hónapokkal ezelőtt megmondtam, hogy egy mutáns lény vagyok. Olyan dolgok történnek velem, és olyan dolgokat érzek, amiket rajtam kívül a világon senki más. Mi történik velem?
   És még mindig egy önző szemétláda vagyok. Elvégre nekem a legrosszabb most..? Hát, rohadtul nem! Szegény Zane! Nekem legalább megadatott, hogy majdnem tizennyolc évig édesanyám neveljen, de ő soha nem fogja megtudni, mit jelent az a szó, hogy anya. Soha nem fogja tudni, milyen az, hogyha magadhoz ölelheted a nőt, aki a világra hozott. Nem tehetem vele azt, hogy még most is magamra gondolok először..! Meg kell adnom neki mindent, amit csak tudok, mert ennyivel tartozom neki. Ha már anya nem volt elég erős hozzá, akkor én az leszek. Igenis felnevelem Zane Arthur West-et, még akkor is, ha az életem múlik rajta.
   Ahogy feküdtem az ágyon, kezemmel Louis kezében, a másikkal pedig a haját simogatva, és üveges tekintettel meredtem a padlóra, ismét sírhatnékom támadt. Miért mentél el, anyu? Olyan nagy szükségem lett volna rád. Azt ígérted, majd együtt leülünk, és átbeszéljük, hogy mi legyen velem a középsuli után... De már ez sem lesz. Vége van, hasított belém a felismerés. Soha többé nem mondhatom anyának, hogy ne haragudjon, amiért egy kezelhetetlen, makacs idióta vagyok. Soha többet nem köszönhetem meg azokat az áldozatokat, amiket miattam és a testvéreim miatt hozott. Soha többet nem mondhatom neki, hogy hiába a laza, komolytalan látszat, én mindennél jobban szeretem őt...
   Nekem már csak Louis és Zane maradtak. Ők azok, akikért élek. Harryről már réges-régen lemondtam. Minek szeressem, ha soha nem lehet már többé az enyém..? Egyáltalán miért érzem még mindig úgy, hogy tartozom neki valamivel?! Elvégre már Louis gyerekét hordom a szívem alatt, és az ő gyűrűjét az ujjamon. Könnyek szántották végig jéghideggé fagyott arcomat. Ideje lenne megbékélnem bizonyos dolgokkal, gondoltam. Ezeken már úgysem tudok változtatni, szóval akár el is fogadhatnám őket. Például azt, hogy egy menthetetlenül önző senki vagyok. És azt, hogy Harry és én nem egymásnak lettünk teremtve. Vagy pont igen, de Louis közbeszólt. Akármelyik, most már mindegy. Az életem árán sem csalnám meg Louist, ennélfogva Harry és én már sosem lehetünk együtt. Fogadd el azt, amin nem tudsz változtatni, és ahelyett, hogy azon töprengenél, mi lett volna, ha, inkább azon gondolkodj, mit kezdesz a már kialakult helyzettel.
   Ha anya meghalt, hát meghalt. Életem végéig gyászolhatom, de attól nem fog feltámadni és visszajönni. Együtt kell tudnom élni ezzel. Nemcsak Zane, hanem már Louis érdekében is. A történtek után minden praktikámat be kell majd vetnem, hogy meggyőzzem, hogy igenis vissza kell térnie a munkájához ahelyett, hogy engem istápolna élete végéig. Nagyon nehéz lesz... de sikerülni fog. Érzem. Muszáj sikerülnie!
   Ujjaim köré tekertem vőlegényem egyik tincsét, és elmosolyodva meghúztam, éppen csak annyira, hogy felmorduljon, azon a hangon, ahogy mindig is szokott, ha megérintettem vagy a hajával játszottam. Így, hogy fejét az ölembe hajtotta - megjegyzem, kislányunk miatt nagyra nőtt pocakom miatt szinte nem is láttam Louis arcát, de mit tegyünk? -, és átkarolta a combomat, biztonságban éreztem magamat, még akkor is, ha megállás nélkül reszkettem a szívemet mardosó fájdalomtól. Már nem tudtam harcolni a szemembe toluló cseppekkel, és azok ismét végigfolytak sápadt arcbőrömön. Kezemet elkaptam Louis hajától és a szám elé szorítottam, de nem sikerült elfojtanom a kitörni készülő zokogást. Ez elég is volt ahhoz, hogy a mellettem fekvő férfi kinyissa a szemét.
   A kék szemek azonnal megkeresték a pillantásomat. Arcvonásai eltorzultak, ahogy tudatosult benne, hogy a sírásomra ébredt fel. Csak úgy sütött belőle a fájdalom. Úgy éreztem, mi egy kirakó két összeillő darabja vagyunk, mert szinte éreztem az ő fájdalmát is. Mintha egyek lettünk volna. Lesütöttem a szememet; nem bírtam állni keserű pillantását. Most bizonyára csalódott bennem, és kételkedik abban, hogy épeszű vagyok. Meg tudtam érteni; bennem is pont ezek az érzelmek dúltak. Ha eddig nem, hát most biztosan fel akarja bontani a jegyességünket. És nem is tudnék rá haragudni. Talán még jó is lenne. Igaz, a lelkem egy része a Louissal való kapcsolatommal együtt halna, de így legalább már boldoggá tehetném szerencsétlen Harryt, akinek nincs más bűne, csak az, hogy egy olyan lányt szeret, akinek másért dobog a szíve.
 - Sajnálom - hallottam meg a saját, erőtlen hangomat. Nem tudom, mikor döntöttem el, hogy megszólalok.
 - Micsodát? - kérdezett vissza rögtön. Még mindig nem néztem a szemébe. Féltem, hogy tényleg szakítani szeretne.
 - Hogy ennyire nem vagyok képes megbecsülni téged - mondtam. - Tudom, vagy legalábbis sejtem, min mész keresztül, amikor velem ilyesmik történnek, és mégis...
 - Nem te tehetsz róla, Chloe - felelte halkan.
 - De igen! - tiltakoztam. - Abban a percben... anya után akartam menni. Nélküle úgy éreztem, nem érdemes élnem, de... De már tudom, hogy érdemes! - haraptam az ajkamba. - Ha haragszol rám, kérlek, mondd ki, jó? Ne vergődjek már a kétségeim közt tovább!
 - Te is pontosan tudod, hogy nem tudok rád haragudni! - Csak a hangjából tudtam megállapítani, hogy összeráncolta a szemöldökét. Az ölemben tartott kezemet bámultam. Ő felült, és lefejtette a karjait a lábamról. Még jobban reszketni kezdtem, de nem vette észre. Éreztem, ahogy a pillantása égeti a bőrömet. Elpirultam.
 - De csalódott attól még lehetsz - mutattam rá.
 - Nem vagyok az - hajolt előre, de továbbra sem néztem rá. - Chloe! - szólongatott, de nem néztem fel.
 - Megérteném, ha azt mondanád, szakítsunk - mondtam akadozva. Rettegtem a választól.
 - Tessék?! Te miről beszélsz?
 - Nem akarsz szakítani? - kerekedett el a szemem. Felemeltem a fejem, és ránéztem. A kék szemek rabul ejtettek.
 - Már megint honnan vetted, hogy szakítani akarok? - Lehelete az orromat csiklandozta. Libabőrös lett a bőröm.
   Megráztam a fejemet. Ujjai a derekamon babráltak, de nem próbált meg ismét vetkőztetni kezdeni. Hálás voltam neki érte. Apa valószínűleg még mindig sír odalent, a testvéreimmel együtt. Egyszerűen kreténség lenne ennek tudatában lefeküdni Louissal.
 - A családom..? - kérdeztem halkan.
 - Megvannak - vont vállat keserűen Louis.
   Felült. Figyeltem, ahogy kihámozta magát a pólójából. Elkerekedett szemeimmel végigpásztáztam izmos felsőtestén. Leráncigálta magáról a nadrágját is. Reszketve néztem rá.
   Nem vette észre. Lefeküdt mellém, és összébb húzta magát. Akkor döbbentem rá, hogy csak aludni készül. Óvatosan felálltam, és remegő végtagokkal próbáltam kibújni a ruháimból. Louis pillantása égette a bőrömet. Egy ideig figyelte a bénázásomat, de aztán hallottam, hogy feláll. Mögém lépett, és gyengéden, lágy mozdulatokkal segített levetkőzni. Az érzéseimre tekintettel nem erőltette rám magát. Nedves szemmel figyeltem az arcát. Ott álltunk egymással szemben, mind a ketten anyaszült meztelenül. Én még mindig remegtem, de nem csak a hidegtől. Louis értetlenül vette ezt észre. Elhúzta a száját, és a következő pillanatban már a karjai közé kapott, és lefektetett az ágyra. Betakargatott, majd ő is bebújt mellém a takaró alá. Forró teste az enyémhez simult, és még soha nem éreztem ennyire nyugodtnak magamat. Amíg ő velem van, addig senki nem bánthat engem. Louis átkarolt, és a mellkasára húzott.
   Csendben feküdtünk így egy kicsit. Louis a hajamat simogatta.
 - Fogalmam sincs, mit tegyek - suttogta lágyan, én pedig kérdőn meredtem rá. - Úgy értem, hogy jobban érezd magad.
 - Ebben a pillanatban jobban érzem magam, mint valaha - feleltem halkan. - Csak maradjunk így.
   Hallottam egyenletes szívdobogását, és figyeltem, ahogy mellkasa emelkedik és süllyed. Hirtelen rám tört az álmosság.
 - Veled maradok - mondta hirtelen Lou.
 - Mi? - néztem fel rá.
 - Nem megyek vissza - jelentette ki.
 - De igen - feleltem.
 - Nem tilthatod meg, hogy a lányom édesanyjával maradjak!
 - De igen! Louis, hát nem érted?! Nem akarom, hogy itt maradj! Amíg jórészt távolról tartjuk a kapcsolatot, és csak ritkán látjuk egymást, addig még előnyös helyzetben vagyunk! A legtöbb párkapcsolat akkor fuccsol be, amikor a pár sülve-főve együtt van, és mielőtt eljutnának az esküvőig, megunják a másikat és továbblépnek! Ha most velem maradsz, akkor egy hét alatt beleunsz az örökös nyűglődésembe, és elhagysz! És ezt nem akarom... - Könnyek kezdték elhomályosítani a látásomat.
 - Nem unnálak meg - rázta a fejét, és megsimította az arcomat, de elhúzódtam tőle, ledobtam magamról a takarót, és felkeltem.
   A helyzetre való tekintettel nem vacakoltam valami sokat az öltözködéssel; azt vettem fel, ami legelőször a kezembe akadt. A szemem sarkából láttam, ahogy Louis nyugtalanul felül, és engem fürkészik.
 - Hova készülsz? - kérdezte, mikor már a fehér tornacipőmet rángattam magamra.
 - El - feleltem szűkszavúan.
   Egy fél percig vacakoltam a fésülködéssel, és egy bizonytalan pillantást vetettem a tükörbe. Rózsaszín, hosszú ujjú póló, egyszínű, fekete cicanadrággal és fehér Nike-val. Egy csattal hátratűztem a szemembe lógó tincseket, és készen voltam. Ennél több nem kellett ahhoz, hogy megvalósítsam hirtelen támadt tervemet.
 - Veled mehetek? - tudakolta.
 - Ha akarsz - vontam vállat.
 - Könnyebb lenne eldöntenem, ha elárulnád, hova mész, és miért - morogta.
 - Idejében megtudod.
   Nem fordultam hátra, de a hangokból ítélve Louis is öltözködni kezdett. Vele nem törődve kiviharzottam a szobámból, le a lépcsőn. Mindeddig működött is a tervem, de a konyhában megtorpantam. Családom megmaradt tagjai az asztalnál ültek, és nem szóltak semmit. Ami történt, arra nem kellettek szavak. Lily a könnyeivel küszködve, Adele megkövülten, Richard a haját túrva, Luke értetlenül, apa hangtalanul zokogva. Könnyek szöktek a szemembe. Louis megállt mögöttem, és a vállamra tette a kezét. A másikkal megszorította a kezemet, és biztatóan rám nézett, de én nem néztem vissza rá.
 - Sziasztok - mondtam halkan, mire mind felkapták a fejüket. Szégyentől égő arccal léptem közelebb hozzájuk, de nem tudtam, miért szégyellem magam.
   Egyikük sem felelt, de nem is vártam választ. Lehajtott fejjel elindultam az ajtó felé, de apa utánam szólt.
 - Szerinted mi legyen Zane-nel?
   Megállt bennem az ütő. A lábam mintha gyökeret vert volna. Louis megmerevedett, és izzadni kezdett a tenyere, de az enyém is.
 - Ezt úgy mondod, mintha valami elaltatásra váró kutya lenne - ugattam vissza, és nem fordultam felé. - Mi lenne vele?
 - Ha nincs ellenvetésed, örökbe adnám - felelte apa. Nem ismertem rá.
   Ez nem az én apám, gondoltam elkeseredetten. Az én apukám egy jó ember! Több, mint két évtizede gondoskodott a családunkról, megkereste a napi kenyerünket, boldoggá tette anyát, és megadott a gyerekeinek mindent, amit csak tudott. Mindig jólétben éltünk; nem voltunk a mai értelemben gazdagok, de mindenünk megvolt, amire csak szükségünk lehetett. Apa... ez az őszülő hajú, kedves arcú férfi most úgy néz ki, mint egy hóhér. Dühtől elfehéredett arccal fordultam felé, hogy megmondjam neki a magamét, de akkor megláttam az arckifejezését. Csak úgy sütött belőle a bűntudat és a tehetetlenség. Kezei ökölbe szorítva feküdtek az ölében, haja kócosan lógott a fülére. Megsajnáltam. El tudtam képzelni, mit érezhet most. Anya nélkül körülbelül úgy érzi magát, mint én Louis nélkül - fél embernek, fél szívvel. Úgy gondolja, nincs más megoldás, csak az, ha gyakorlatilag eladja Zane-t. Az öcsémet! Akinek a megszülésébe az édesanyám belehalt..! Ha már az életét adta érte, nem hagyhatom, hogy az öcsémet is elvegyék tőlünk!
 - Nem adjuk örökbe, apu - mondtam lágyan, lehajtott fejjel, olyan halkan, ahogy csak lehetett. - Én gondoskodom róla.
 - De... Te terhes vagy. Iskolába jársz. Tanulnod kell! - sorolta apa, de a hangján érződött, hogy neki mindegy; csak azért mondja ezeket, hogy úgy tűnjön, érdekli.
 - Szerinted mi a fontosabb?! Hogy jó tanuló legyek, vagy az, hogy az öcsém megkapjon mindent, amit csak meg tudunk adni neki az anyja nélkül?
   Nem felelt. Végignéztem a testvéreimen. Adele volt a legkevésbé megviselt. Ez érthető, hiszen ő még csak nem is állt rokoni kapcsolatban az anyámmal. Csak a féltestvérem. Richard érzései az arcára voltak írva, mégsem találtam rá szavakat.
 - Ric - szólítottam meg halkan. - Nincs kedved... Sétálni?
 - Nincs.
 - De ugye holnap elviszel a kórházba Zane-ért? - kérdeztem félve.
 - Hagyj már békén azzal az átkozott szörnyeteggel! - csattant fel.
   Felállt - akkora lendülettel, hogy felborult mögötte a szék. Nem törődött vele. Odalépett mellém. Louis hátulról a derekam köré fonta a karjait, és arcát a vállamba fúrta. Érintésére libabőrös lettem.
   Felnéztem a bátyámra. Ő csak megállt előttem. Arca egy komor maszkba torzult; semmit nem tudtam leolvasni róla. Hideg puszit nyomott az arcomra, majd kisimított néhány hajszálat a homlokomból.
 - Mennem kell - mondta hűvösen.
 - Nem meglepő.
 - De te mégis mást vártál.
 - Azt vártam, hogy a bátyám mellettünk áll, amikor szükségünk van rá! - fakadtam ki. - De már látom, hogy tévedtem. Vigyázz magadra. Szia.
   Richard bizonytalanul intett a többieknek, de csak Luke intett vissza neki. Hallottam a kavicsos ösvényen kopogó lépteit, majd az autó motorjának hangját, ahogy elhajtott. Nehezen szedtem a levegőt.
 - Lily, nem lenne kedved beszélgetni..? - Valahol már tudtam a választ.
   Lily csak felemelte a fejét, és rám nézett. Sápadt arca megnyúlt, könnyáztatta bőre mintha papírból lett volna. Szemei vörösek voltak és feldagadtak a rengeteg sírástól. Körülbelül így nézhettem ki én is. Csak megrázta a fejét, és visszahanyatlott a saját magányába.
 - Adele..?
 - Ne haragudj, Chlo, de, ha nem bánod, átköltöznék a vendégszobába - felelte félnővérem, és felállt. - Ha beköltözteted azt a katasztrófát a szobádba, akkor nem tudok majd ott aludni.
   Tehetetlenül bólintottam. Adele elviharzott mellettem, és felment a lépcsőn. Valahol, a szívem mélyén megértettem. Talán tényleg egy szörnyeteget akarok felnevelni. De nem, az nem lehet! Zane csak egy kisbaba, és ilyen esetek különben is naponta előfordulnak..! Nem igaz, hogy Zane meggyilkolta anyát! Ez őrültség..! De a többiek nézőpontjára sem tudtam mondani semmit.
   Lefejtettem magamról Louis karjait, és az öcsémhez léptem.
 - Luke, eljössz velem és Louissal sétálni? - Eredetileg nem ez volt a tervem, de akármit megtennék, hogy megakadályozzam azt, hogy Luke is átvegye apa és a többiek nézőpontját azzal kapcsolatban, hogy anya miért halt meg, és hogyan.
 - Aha! - vágta rá felvidulva Luke.
   Megfogta a kezemet. Az ajtóban megtorpantam, és visszanéztem.
 - Majd jövök.
   Apa még csak nem is bólintott. Olyan volt, mint egy hulla - kinézetre, viselkedésre is. Tehetetlenül megráztam a fejemet. Louis megfogta szabadon maradt kezemet, és hármasban indultunk el. Luke vidáman ugrált. Fogalma sem volt, mi történt. Milyen jó neki így..! Neki nem fáj semmi; őt nem bántja semmi.
 - Mostmár elmondhatod, hova megyünk, is miért - morogta elégedetlenül Louis.
 - Meglátogatok valakiket, hogy meggyőzzönek arról, hogy nem maradhatsz velem. - Biztos voltam benne, hogy a barátaim megteszik értem ezt.
 - Nem vagy jól - röhögte el magát.
 - De igen.
   Az 1D háza elé érve egy pillanatra megtorpantam. Louis az arcomat fürkészte.
 - Sétálgatnál egy kicsit az öcsémmel, amíg én beszélgetek a srácokkal? - Igazából csak Harryről lett volna szó, mert ő akármit megtesz, ha kérem, de inkább nem nyugtalanítottam ezzel Lout.
 - Nem szólhatnék hozzá egy keveset én is..? - tudakolta, kisfiús mosolyt villantva.
 - Ha annyira akarod - nevettem el magamat.
   Luke is elnevette magát, és vidáman fütyörészve lépett be a házba, még mindig a kezemet fogva. A srácok a nappaliban voltak.
 - Sziasztok! - köszönt ránk hangosan Niall, aki először vette észre érkezésünket. Lekászálódott az íróasztalról, ahol addig feküdt - nem tudom elképzelni, mit keresett ott -, majd felém rohanva megölelt. Szíve szerint valószínűleg a nyakamba ugrott volna, de tekintettel volt növekedésnek indult pocakomra, és vigyázott rám. Louissal kezet fogtak. Zayn is odajött hozzánk. Ő is öleléssel üdvözölt, Louissal pedig lepacsizott. Vidáman felkapta a kisöcsémet, megpörgette, és felültette a polcra. Nagy meglepetésemre Perrie és Sophia is ott voltak. Rég látott barátnőkként borultunk egymás nyakába, röhögve a semmin és vidámabban, mint valaha. Liam már kicsit nyugodtabban ölelt meg, mint Zayn vagy Niall, Harry pedig egy hűtőszekrényre emlékeztetett merevségével és hidegségével, de már elhatároztam, hogy nem fog érdekelni. Az ő döntése. Felőlem maradhattunk volna barátok - bár a helyében szerintem én nem lennék képes erre -, de ő nem hajlandó rá. Nem tudok mit tenni. Most mit csináljak? Magamba forduljak és zokogjak, vagy könyörögjek neki, hogy ne haragudjon rám? Nem lehetek ennyire szánalmas. Az ő helyében én talán kinyiffantottam volna magamat.
   Szó nélkül viszonoztam az ölelését. Pillantásunk egy röpke másodpercre összetalálkozott, de a zöld szemekben addig soha nem látott hidegséget fedeztem fel. Nem érdekelt. Visszaléptem Louis mellé, és szóra nyitottam a számat.
 - Mint azt tudjuk, ti, srácok, holnap reggel megint elutaztok, hogy elkezdhessétek az On The Road Again turnét. Az én pótolhatatlan vőlegényem viszont a fejébe vette, hogy a történtekre tekintettel itt marad velem, hogy istápoljon. Segítenétek meggyőzni arról, hogy ez őrültség?
 - Én neki adok igazat - szólt közbe Harry, mire elhűlve meredtem rá. - Ha az én menyasszonyom lennél, én sem teketóriáznék azon, hogy a karrieremet vagy téged válasszalak-e.
 - Kösz - sziszegtem.
 - Szerintem meg neked van igazad - állt az én pártomra Zayn. - Én is évek óta elviselem, hogy távol kell legyek Perrie-től - karolta át az említett szépség derekát. - Ha én kibírtam, akkor Louis is ki fogja! Sokkal erősebb jellem, mint én.
 - Honnan szeded te ezeket a sületlenségeket, Zayn? - verte oldalba vigyorogva Louis.
 - Szerintem meg nem igazán gondoltad át - szállt be Niall is. - Louis, most komolyan feladnád annak az öt évnyi munkának az eredményét egy lányért..?
 - Ő nem egy lány, Niall - komorodott el Louis. - Ő a lány.
 - Akkor sem adhatod fel érte a karrierünket! - tiltakozott Liam. - Hiszen fogjátok egymást látni így is..! Lesz majd szabadságunk, és Chloe koncertre is eljöhet! Perrie-vel és Sophiával is meg tudtuk oldani!
 - De egyikük sem várja a gyereketeket! - kezdett kiabálni Lou.
 - Louis, hagyd abba! - tettem a karjára a kezemet. - Nem lesz semmi baj! Luke különben is vigyáz majd rám, és ez elég!
 - Nekem nem! - tiltakozott hevesen. - Már attól ideges leszek, ha az a szemétláda a közeledben van!
 - Márpedig csak ez a két lehetőség van - feleltem nyugodtan. - Vagy ő vigyáz rám, vagy senki.
 - Álljunk meg egy percre - szakította félbe a vitánkat Hazz. - Az a bájgúnár lesz veled?
 - Ez kész - ráztam a fejemet. Alighogy próbálnám egyenesbe hozni Louis dolgát, Harry is beszáll. - Hazza, leszállnál rólam?!
 - Beszélni szeretnék veled - húzta össze a szemét.
 - Parancsolj - okoskodott közbe Louis.
 - Nem bírom tovább - ráztam a fejemet, és Louis kezeit lerázva magamról a kijárat felé vettem az irányt.
   Nem telt bele három másodperc, hogy lépéseket hallottam magam mögött. Megálltam az udvar közepén, és reszketve szívtam be a lágy, tavaszi levegőt. Nem fáztam, de valahányszor csak átsuhant az agyamon a gondolat, hogy többé nem látom mosolyogni az édesanyámat, az összeesés kerülgetett.
   Két erős kar fonódott körém. Éppen abban a pillanatban, amikor a lábaim felmondták a szolgálatot. Harry ismerős illata az orromba kúszott. A szememet lehunyva sóhajtottam fel. Talán egy másik életben mi egymásnak lettünk teremtve. De ebben nem. Kezeimet akaratlanul is a kislányom köré fontam. Őt soha senki nem veheti el tőlem. Ahogy Harry emlékét sem. Halálom pillanatáig szeretni fogom - de Louis nélkül nem tudok élni.
 - Chloe... - Rekedtes hangjának hallatán mosolyognom kellett. Ez már a második alkalom ma, hogy a semmitől összeesek.
   Bár, nem egészen a semmitől. Holnap mindkét szerelmem elmegy, és hónapok múlva látom csak viszont őket - de tudom, hogy ez így helyes. Az édesanyám belehalt az öcsém megszülésébe, és ezért az egész családom azt az ártatlan kisbabát okolja. És kétségkívül borzalmasan nehéz hetek, hónapok köszöntenek rám. A karom megfájdult ott, ahova a Louissal közös tetkómat varrattam. A fájdalomtól csillagokat látva a tetoválásra szorítottam a kezemet.
 - Mi ez..? - kérdezte lágyan Harry. Talán haragudni akart rám, de nem tudott. Pont úgy, ahogy én sem tudtam őrá sem, soha.
 - Semmi - próbáltam elfedni az egész nejlonkötést, a tetkóval együtt, de természetesen nem sikerült.
   Harry az ujjait a kezem köré kulcsolva elhúzta a tekervényes mintákról a kezemet, és abszolút faarccal vette szemügyre azt. Semmit nem tudtam kiolvasni a szeméből, pedig alig pár centi választotta azt el tőlem. Elkeseredetten kerestem a pillantását, de nem volt hajlandó rám nézni. Éreztem, ahogy szorosabban fog közre a karjaival, és ő is remegni kezd.
   Aztán elszakította a pillantását a karomtól. Maga elé meredt, összeszorította a fogát, és nem szólt.
 - Harry...
 - Mi lesz veled itthon egyedül, Chlo? - kérdezte elgyötörten, még mindig felém sem nézve.
 - Nem leszek egyedül - feleltem bizonytalanul, és a kezemet a mellkasára tettem.
 - Te azt a férget emberszámba veszed? - nézett végre rám. A szeméből csak úgy sütött a gyűlölet.
 - A francba, Harry, elegem van! Belőled és Louisból is! - Kétségbeesetten vergődve próbáltam lefejteni magamról a karjait és felállni, de nem sikerült.
 - Sajnálom - mondta. Arca vészesen közelített az enyémhez. - Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne legyek többet szerelmes beléd, de nem sikerül, értsd már meg!
 - Harry, ne - kértem elgyengülve, de szinte meg sem hallotta. - Engedj el!
 - Ne erőltesd meg magad, kicsim - vigyorodott el. - Még a végén elvetélsz.
 - Basszus, Harry, hallod te magadat?! - Könnyek szúrták a szememet. Kivételesen bármit megadtam volna, hogy Louis hirtelen kirontson az ajtón.
   Annak idején, mikor még Harryvel jártam, és Louis akart megcsókolni, akkor Harry éktelen haragra gerjedt, mert pont akkor jött utánunk. De most csend maradt. Harry ajkai lassan közelítettek az enyémekhez, és ahogy egymáshoz értek, lepkék ezrei repültek a magasba a gyomromban. Felnyögtem, ahogy Harry még szorosabban húzott magához. Nem éreztem ugyanazt, amit olyankor, ha Louis csókolt meg, de Harry is óriási érzéseket ébresztett fel bennem. Ujjaim a hajába túrtak, mire ő is végigsimított az én hajamon. Tudtam, hogy helytelen ez a cselekedet, és, hogy csakis az én éberségemen múlik, hogy ne történjen semmi visszavonhatatlan dolog kettőnk között. Elernyedve feküdtem Harry karjai közt. Mintha megállt volna az idő, és csak mi maradtunk volna ott, ketten.


Nem találok szavakat. El sem tudom hinni, hogy szinte tegnap hoztam létre a blogot, és már a 30. fejezetet tehetem közzé..! A több ezer oldalmegjelenítést és a számomra rengetegnek számító feliratkozóról pedig álmodni sem mertem volna! Ennek örömére írtam ezt a fejezetet ilyen hosszúra, remélem, nem bánjátok. :) Nagyon-nagyon szépen köszönöm nektek, rengeteget jelentetek nekem! A kommenteitek némelyike megsiratott. Úgy szeretlek titeket, manóim! :3
Ezer és ezer puszi és ölelés: Laura Nessa

2014. október 15., szerda

1. évad, 29. fejezet: Enyém vagy

Ahogy beléptünk a tetkószalonba, a torkomba ugrott a szívem. Még sosem jártam ehhez hasonló helyen, és most legalább volt, ami elterelje a figyelmemet Zane-ről és anyáról. Louis régi ismerősként kezet fogott a hely főnökével, ha jól emlékszem, Jacobbal.
 - Apám, Louis, te mindig értettél ahhoz, hogyan szerezd meg a jó nőket - mosolygott rám a nagydarab, de jóképű és rendesnek látszó férfi. Mindkét karját és még a vállát és vélhetőleg a hátát is beborították a különböző tetoválások.
   Barátságosan megölelt, én pedig elmosolyodtam szavain. A 'jó nő' kifejezéssel nem értettem egyet igazán, de az ellenkező nem biztos másképp gondolkodik.
 - Nos, miben lehetek a segítségetekre? - kérdezte vidáman Jacob.
 - Közös tetkót szeretne csinálni a drága - mondta neki Louis, mire oldalba bokszoltam.
 - És ezzel mi a baj? - vigyorodott el Jacob. - Kerüljetek csak beljebb!
   A terem furcsamód üres volt, és rajtunk kívül épp nem volt bent senki. Bizonytalanul vágtam le magam az első székre, ami a közelembe került, mert hirtelen meginogtam az elhatározásaimban.
 - Minden rendben? - kérdezte aggódva Lou.
 - Persze - mosolyogtam rá, pedig semmi nem volt rendben.
 - Milyen tetkóra gondoltatok?
 - Őt kérdezd, nem tőlem származik az ötlet - hárította rám a magyarázat feladatát Louis.
 - Hát... Valami olyasmire gondoltam, hogy egy kettétört szív egy-egy fele lenne rajtunk, és aláírva kettétörve az a mondat, hogy You're Mine. A You're mondjuk rajtam, a Mine pedig Lou-n, vagy fordítva - rágtam a szám sarkát.
   Jacob füttyentett.
 - Van ízlése a barátnődnek, hallod.
 - Nem a barátnőm. A menyasszonyom - húzta ki magát büszkén Louis. - Ő pedig Tessa. A lányunk - tette a kezét domborodó hasamra.
 - Gratulálok nektek - mosolyodott el ő. - Hozok mindjárt sablonokat, hogy megnézzétek, milyen választékok és betűtípusok vannak.
   Idegeskedve vártam, hogy visszajöjjön. Louis közben az ujjaimmal játszogatott unalmában.
 - Biztos vagy ebben? - kérdezte halkan.
 - Egészen biztos.
 - Ezer százalék?
 - Igen.
 - Ugye tudod, hogy ezt már soha nem csinálhatod vissza?
 - A francba, Louis, nemsokára tizennyolc leszek, hadd döntsem már el én, hogy akarok-e valamit vagy sem!
 - Igazad van - hajtotta le a fejét, és elengedte a kezemet.
 - Ne haragudj - ráztam a fejem. A torkom összeszorult. - Csak... Ideges vagyok. És szomorú.
 - Semmi baj. Amíg készül a tetkó legalább nem gondolsz arra - felelte, és megszorította a kezemet. - Ne aggódj. Szuper lesz, majd meglátod.

Már kora délután volt, mire kijöhettünk onnan. Az alkarom köré csavart nejlon miatt kényelmetlenül éreztem magam, de összességében megérte. A tetkók szerintem fantasztikusan sikerültek; Jacob nagyszerű volt. Még Louison is látszott, hogy örül. Biztatóan rám mosolygott, és a kezemet megfogva mentünk haza, hozzánk. Rettegtem attól, hogy rá kell néznem az apámra, de nem volt választásom. Már így is bűntudatom volt, hogy ahelyett, hogy ezeket a válságos pillanatokat a családommal tölteném, tetkót varratok - apa tudta nélkül -, úgyhogy azt éreztem, most feltétlenül haza kell mennem.
 - Nem muszáj jönnöd, ha nem akarsz - álltam meg, és fordultam kísérőm felé.
 - Tényleg bekattantál, hogy azt hiszed, magadra hagylak - simított végig az arcomon.
 - Köszönöm - suttogtam.
   Kezeit a derekamra illesztette, és a szemembe nézett. Még mindig, ennyi együtt töltött hónap után is megbabonázott a pillantásával. A kék szemekből tisztán ki tudtam olvasni a fájdalmat és aggódást. Elnyílt ajkakkal a hajába vezettem ujjaimat, és meghuzigáltam a tincseit, mire lágyan mordult egyet, és megcsókolt. Kezeivel átkarolt, és magához húzott, olyan szorosan, hogy a testünk is teljesen egybeforrt. Ajkai között haltak el nyögéseim, ahogy kezeivel a pólóm alatt matatott, és a bőrömet simogatta. Kirázott a hideg az érintésétől.
   Milyen ember vagyok én..? Az édesanyám halott. Apa, Richard, Adele, Lily és Luke most otthon vannak, és zokognak vagy átkozódnak. Én pedig vadul csókolózom a vőlegényemmel, akivel az egész hátralévő életemet eltölthetem, s ezer és ezer napot tölthetek majd vele. Miért kellett ilyen önzőnek születnem?
 - Hagyd abba - szakítottam el ajkaimat Louiséitól. Igyekeztem lefejteni hatalmas tenyereit magamról, és megpróbáltam eltolni magamtól, de lecövekelt, és az istennek se mozdult volna.
 - Mi baj van?
 - Hogy mi baj van?! - tört elő belőlem a sírás. A térdeim megremegtek, és Louis már későn kapott utánam.
    A földön térdelve zokogtam, hangosan. Minden fájdalmamat beleadtam. Ha hajlandó vagyok levenni a kezeimet a szemem elől, vagy kinyitni a szemeimet, akkor sem láttam volna semmit a könnyektől. Louis forró karjai jéghideg testem köré fonódtak, de most szinte fel sem tűnt. Illata az orromba kúszott, de meg sem éreztem. Az orrom bedugult, a szám mintha hamuval telt volna meg, és már lassan levegőt sem kaptam. Zihálva próbáltam némi oxigénhez jutni, de egyszerűen nem ment. Csak egyetlenegy szó járt a fejemben. Anya. Nekem mostantól nincs olyanom, nem igaz..? Nélküle úgy érzem, már nem érek semmit. Hiszen ő olyan volt, mint egy földre szállt angyal, a hosszú, szőke hajával, amibe néhol már ősz szálak is vegyültek, de neki még azok is jól álltak, a kék szemeivel mindenkit azonnal megbabonázott, őt egyszerűen mindenki szerette..! Miért, anya, miért?! Az erőmből csak annyira tellett, hogy kicsit csendesítsem a zokogásomat - de csak visszatartani bírtam, abbahagyni nem. A könnyeim továbbra is ömlöttek. Hiába kerestem, sehol nem találtam a lelkemben azt a csapot, amivel szabályozhatnám az áradásukat.
 - Chloe - suttogta halkan a nevemet Louis, de nem reagáltam. Nem kaptam levegőt. Mintha valaki rongyot gyömöszölt volna a légcsövembe.
   Nyöszörögve a mellkasom köré fontam a karjaimat, mert úgy éreztem, mindjárt szétzuhanok. Louis egyre hangosabban és hangosabban szólongatott. Éreztem, ahogy kiszökik a fejemből minden vér. És éreztem azt is, ahogy a halál kitárja felém fekete karjait, én pedig már nyújtottam felé a kezemet, hogy megérintsem és megöleljem, de visszatartott valami.
   Az egész testemet körülölelő sötétségből kontrasztként lebegett előttem egy hófehér angyal. Bársonyos hangján az én nevemet kiáltozta, elkeseredve, meggyötörten, reménytelenül. Tökéletes arcát nem tudtam kivenni. A másik oldalon viszont egy aranyfénnyel ragyogó angyal hívott magához. Anya..!, akartam kiáltani, de nem tudtam. Szőke haj keretezte hófehér, kedves és ismerős hangját, és legszívesebben rohantam volna felé, de akkor feltűnt, hogy még mindig a földön fekszem... És a másik angyal karjai visszatartottak. Miért nem enged el? Miért marasztal még..?
   Megpróbáltam kitépni magamat a mellettem térdelő angyal karjai közül, de úgy szorított, mintha az élete múlna rajta. Hallottam, ahogy zakatolt a szíve, de az is lehet, hogy csak összetévesztettem a saját szívdobogásommal. Már az idő múlását sem tudtam érzékelni. Ki tudja, hogy már száz éves néni lettem, vagy még mindig csak egy éretlen gyerek vagyok..?
   Valami melegséget éreztem az ajkaimon. Akkor vettem csak észre, hogy az angyal letérdelt, és megcsókolt. Puha, forró nyelve kérlelve simogatta az enyémet, mire tehetetlenül felnyögtem, és szabadulni próbáltam, de sokkal erősebb volt nálam. Reszkető kezeivel az arcomat simogatta, és egy pillanatra sem hagyott fel a nevem kiáltozásával. Minden tudás, ami nemrég még a birtokomban volt, kiszökött az agyamból, és nem maradt más, csak a halálos csend, amit egyedül az angyal elkeseredett ordítozása és az életben maradásomért tartó küzdelme zavart meg. Az aranyfénnyel szikrázó nő mosolygott, és felém nyújtotta a kezét. De én nem tudtam kinyújtani felé az enyémet, mert megmentőm szorosan fogta azt, szinte összeroppantotta, de nem éreztem fájdalmat. A tudtára akartam hozni, hogy ne mentsen meg, mert nem érdemlek annyit... De a torkomból csak halk, erőtlen nyöszörgés tört fel.
   Az angyal megint megcsókolt, sokkal tüzesebben, mint első alkalommal. Szinte éreztem az érintéséből, ahogy perzselt belőle az az elhatározás, hogy márpedig én nem halhatok meg. Letompult emlékezetembe próbáltam visszaidézni, hogy miért kell élnem; hogy miért szeretné ez az angyal, hogy éljek. Csak rossz emlékek jutottak eszembe. Szerelmeim összeveszései. A göndör hajú férfi fájdalma. Az érzés, amikor mindketten távol vannak tőlem, és talán évekig nem látom őket. Az édesanyám halála. Gyász. Semmi olyat nem éreztem, amiért érdemes volna élni.
   De akkor valamiért a hasamra simítottam a kezemet, és... valami mocorgott ott bent. Nem is mocorgott, inkább őrjöngött. Ő lenne a gyerekem..? Hiszen ő is azt szeretné, hogy éljek..!
   Mintegy villámcsapásként tértek vissza a boldog emlékeim. Az érzés, amikor Louis megkért, hogy legyek a barátnője. Az a perc, amikor először megcsókolt. Az, amikor Harrynek adtam a szüzességemet, és az, amikor Louis először tett a magáévá. Adele, amikor csipkelődik velem. Amikor anya nevetett a bolondozásaimon. Amikor apa megdicsért, hogy sikerült kijavítanom az elégtelen év eleji átlagomat három és félre. Lily arca, amikor megvigasztaltam, hogy ne törődjön a tudatlan osztálytársaival, akik szidják a kedvenc bandánkat. A közös tetoválásunk Louissal... A perc, amikor megkéri a kezemet. Ujjaim között éreztem Harry göndör tincseit, ahogy a hajába túrok, és a fülemben csengett Louis és Niall önfeledt nevetése. Arcomat csiklandozta Zayn és Liam borostája, valahányszor megöleltek... A bátyám bolondozása, a kisöcsém naivsága, játékai. A macskám és a kutyám civakodása, mégis megtörhetetlen szeretetük egymás iránt.
   És eszembe jutott az is, hogy az angyal miatt vagyok életben. Hogy ő volt az, akinek csak rám kellett mosolyognia, és szebbé varázsolta a napomat. Ő adta a legszebb emlékeim nagy részét... És tisztán éreztem, hogy mennyire szenvedne, ha el kéne veszítenie engem. Ezt érdemli? Ha ennyire szeret engem, miért nem adom meg neki azt a boldogságot, hogy vele maradok?
   Ajkaim megmozdultak; viszonoztam az angyal csókját. Ahogy egyre inkább visszanyertem az eszméletemet és egyre jobban kaptam levegőt, úgy halványodott el az édesanyám szellemének képe is. De a látomás még utolsó pillanataiban is mosolygott, és bólintott.
 - Büszke vagyok rád - mondta nekem lágy, nyugodt hangon, én pedig mosolyra húztam ajkamat.
   A kép kitisztult. Minden erőmet összeszedve felnyitottam a szemhéjamat, hogy megpillanthassam megmentőmet. Ismerős arcát eltorzította a fájdalom és a kétségbeesés, és könnyek áztatták. De jól volt, és mostmár én is.
 - Chloe - zokogta, és úgy szorított magához, mintha csupán egy álom volnék, aki bármelyik percben elszalad, és soha nem jön vissza.
   Remegő kezeimmel végigsimítottam az enyémtől csupán pár centire lévő arcán, és a szemébe néztem. Letöröltem a könnyeit, és minden erőmmel azon voltam, hogy visszanyerjem rendes légzésritmusomat.
 - Azt hittem, elveszítelek! - Elviselhetetlen érzés volt látni, hogy sír, és most először volt benne részem.
 - Sajnálom - suttogtam. - Mi történt velem?
 - Fogalmam sincs - rázta a fejét még mindig nyugtalanul Louis. - Valamiért nem kaptál levegőt... Nem tudtam mit tehetnék..!
 - Semmi baj - próbáltam mosolyogni. - Minden rendben.
   Louis a fejét rázta a megkönnyebbüléstől.
 - Ne sírj - kértem ijedten. - Már jól vagyok.
 - Percekig úgy tűnt, hogy meg fogsz halni! - felelte magából kikelve, elkeseredetten Lou. - Az imént gyakorlatilag megjártam a poklokat..!
 - Ne haragudj - próbáltam visszatartani a könnyeimet. - Nem direkt csináltam.
 - Tudom, de mi történt? - túrt a hajába Louis.
 - Fogalmam sincs... De láttam anyát, Louis! - élénkültem fel. - A kezét nyújtotta felém..!
 - Mégis visszajöttél - nézett rám ő.
 - Mert... eszembe jutottál - mondtam, könnyekkel küszködve.
   Hallgatott. Megpróbáltam felülni, de nem mondhatnám, hogy sikerült. Mintha lebénultam volna. Louis látta kínlódásomat, és menyasszonyfogásban felnyalábolt. Fejemet a mellkasára hajtva lehunytam a szememet. Abban a percben éreztem azt, hogy biztonságban vagyok. Annak a férfinak a karjai záródtak körém, akit a legjobban szerettem - még akkor is, ha az agyam egyik félrezárt zugában egy másik ember lakott, akit ugyanúgy szerettem, mint őt. De Louist választottam. Egyszerűen azért, mert Harry nélkül, ha nehezen is, de megmaradok. Louis nélkül viszont egyszerűen nem bírok élni. Nem tehetek róla, de ő olyan nekem, mint egy kikúrálhatatlan betegség. Soha nem fogok megszabadulni tőle. És már nem is akarok. Az enyém vagy, és én a tiéd, gondoltam. És, ha egy nap a halál el is választ minket, hát meghalunk. De előtte még élünk.
   Vőlegényem szívdobogását hallgatva és férfias illatát belélegezve aludtam el a karjaiban.


Őszintén nem tudom, mit gondoljak erről a fejezetről. Lehet, hogy elég bugyuta, képtelen és erőltetett lett, de nem tehetek róla... Sajnálom, hogy ennyire borzalmas, fejezetnek sem nevezhető izét hoztam... Azért remélem, legalább valakinek, legalább egy icipicit tetszett. Ha érdekel titeket a folytatás, mindenképp komizzatok, pipáljatok. :) Ismételten megköszönném a csaknem 6000 kattintást és az újabb és újabb olvasók felbukkanását. :) Milyen szép is lenne, ha egy napon majd mindannyian kommentelnétek egy részhez! Na, mindegy. Szép napot! :3
Nessa^^

2014. október 11., szombat

1. évad, 28. fejezet: Nélküled..?

Elhagyhatsz!
~Louis Tomlinson~

 Meglepett, hogy milyen gyorsan fut ahhoz képest, hogy nálam alacsonyabb. De egy óvatlan pillanatban megbotlott egy fűcsomóban. Utolértem, és épp időben kaptam el ahhoz, hogy ne essen el. Aggódva szorítottam tenyeremet a hasára, de Tessa változatlanul püfölte belülről édesanyja hasfalát.
 - Akkora szörnyeteg vagyok, hogy már menekülnél előlem..?
   Hitetlenkedve nézett a szemembe. Nem bírtam állni a sokatmondó barna szemek pillantását, ezért szégyenkezve elfordítottam a fejemet. Nem felelt. Így én folytattam.
 - Sosem mondtam neked, de... Ha meggondolnád magad, még mindig nyugodtan elhagyhatsz. - A torkom összeszorult a gondolatra, hogy Chloe elhagy, de megmakacsoltam magamat. - Ha már meggyűlöltél, én nem tartalak rabságban. Biztos úgy érzed, hogy így, hogy teherbe ejtettelek, gyakorlatilag többé nem szakadhatsz el tőlem, de, ha te akarod, akkor meg tudjuk oldani - halkult el a hangom. A szívem a szokásosnál kétszer gyorsabban zakatolt, úgy vártam a válaszát. - Nélküled fél ember vagyok, fél szívvel, de érted, a te boldogságodért vállalom, ha kell.
   Még mindig nem tudtam a szemébe nézni, mert féltem attól, amit esetleg kiolvashatok belőle. Talán rettegést, bizonytalanságot, vagy épp diadalittasságot, amiért nyíltan kimondtam, hogy elmehet, ha szeretne..? Mindegyiktől tartottam.
   Felsóhajtott. Tenyerét az arcomra tette, és a fejemet maga felé fordítva kényszerített, hogy ránézzek. Angyali arca eltorzult a fájdalomtól és a keserűségtől, de a szemei csillogtak. Úgy, ahogy talán még soha.
   Az ég dördült egyet, és pár másodpercen belül eleredt az eső. Chloe haja lassacskán a vállára és a homlokára tapadt, ahogy továbbra is némán farkasszemet néztünk egymással. Szinte elvesztem Chloe tekintetében, de a világ minden pénzéért sem fordultam volna el tőle ismét. A rabjává tett. Egy pillantása elég volt hozzá, hogy megbabonázva, tehetetlenül ácsorogjak, mint egy óvodás kisfiú. De nem bántam. Vele akármi szívesen lennék. Ha tényleg diák volnék, ő pedig a tanárom mondjuk, és hetente csak negyvenöt percig láthatnám, akkor is bármit megadnék azért a negyvenöt percért. Lehet, hogy megbolondultam, de mit számít már..?
 - Te komolyan azt gondolod, hogy képes lennék nélküled élni..? - szólalt meg suttogva Chloe.
   Most, itt és ebben a percben annyira hasonlított ahhoz a Chloe-hoz, akit kilenc és fél hónappal ezelőtt megismertem, mint talán azóta soha. Ruhája tökéletes testéhez simult, gyönyörű, hosszú haja nedvesen tapadt a hátához, de a szemei talán még jobban csillogtak, mint akkor. Az angyali arcon esőcseppek csorogtak végig, de ezúttal könnycseppek is vegyültek hozzájuk. Összeszorult a szívem.
 - Ennyire nem ismersz engem, Louis Tomlinson? - kérdezte akadozva.
   Remegtek a térdeim. A világ minden kincséért sem bírtam volna kinyögni akár csak egy értelmes szót is. Hát hallgattam.
 - Ezek szerint tényleg nem ismersz - rázta a fejét reménytelenül. - Ezért inkább elmondom én, hogy megérthesd. Amikor kimondod ezeket a szavakat, megrendülök, mert én is ugyanazt érzem, csak még ennél is sokkal fájdalmasabban. Érzelgősen hangzik; tudom jól. De nélküled én is csupán fél ember vagyok, fél szívvel. Ha épp nem fekszel mellettem, mikor felébredek, csak felnézek az égre, de félig mintha az is eltűnt volna, ott van ugyan, de én nem látom, csak az egyik felét, mert a másik fele te vagy... Ha nem vagy velem, úgy érzem, fél cipőben mászkálok, egy fél nyílvesszővel a szívembe fúródva. És olyankor semmi sincs rendben, mert összetörök. Akármit gondolsz is te rólam, nem számít. Lehetek én a te szemedben bátor, gyáva, erős, gyenge, szép, csúf, okos, buta, nagyszerű vagy épp selejtes... mindig ugyanaz maradok. Egy lány, aki épp olyan, mint a másik hárommilliárd. Egy lány, aki belehalna, ha elveszítene téged. Egy lány, aki inkább elevenen elégne, mintsem egy nappal is kevesebb ideig lásson téged... Egy lány, aki egész életében rólad álmodozott, és most, hogy tényleg itt állsz előttem, most érzem úgy, hogy csak álmodom, mert hidd el, te túlságosan jó vagy nekem, te nálam ezerszer többet, jobbat, okosabbat és szebbet érdemelsz... De te engem választottál. Fogalmam sincs, miért, és a mai napig nem értem, mi foghatott meg bennem téged annyira, hiszen nálam átlagosabb lányt keresve sem találhatnál. De már kezdem megszokni, tudod? Épp ezért, akármit megtennék, hogy megtarthassalak. Tehát, ha szeretnél valamit, akármit a világon, én akár félholtra kínzom magam, de megteszem..!
   Csak bámultam rá, mintha angyalt látnék. Mert az volt.
 - Ígérd meg - suttogtam erőtlenül -, hogy örökké velem maradsz, és akármekkora bunkó és önző dög vagyok, nem hagysz el.
   Arcomat a két tenyere közé fogta, és mélyen a szemembe nézett. A szívem a torkomban dobogott.
 - Ígérem - suttogta ő is. - Esküszöm mindenre, amim maradt. Az öcsémre. Zane életére esküszöm - dadogta lágyan, és a szempillájára egy óriási könnycsepp ült ki. - Teljes szívemből szeretlek téged, Louis William Tomlinson, és sem Eleanor Calder, sem más nő ezen a világon nem vehet el tőlem!
   Szóhoz sem tudtam jutni, de nem volt rá szükség. Chloe ajkai az enyémekhez simultak, és kérlelőn, puhatolózva csókolni kezdett. Felnyögtem, és a karomat a csípője köré fonva magamhoz szorítottam, olyan erősen, ahogyan csak bírtam, mert még most is olyan volt, mintha ez a lány csupán álom lenne. Ujjaimat a keze köré kulcsoltam, mire a másik kezével a hajamba túrt, és lágyan meghuzigálta a rakoncátlan, barna tincseket. Belemosolyogtam a csókunkba.
   Chloe pihegve húzódott el tőlem.
 - És rendben van - mosolygott rám. - Mivel akármit megteszek, amit kérsz, ezért abba is belemegyek, hogy Luke felügyeljen rám... Egy feltétellel.
 - Mi volna az? - rágtam a szám szélét.
 - Soha többet nem feltételezed rólam, hogy bárkivel is képes lennék megcsalni téged.
 - Soha nem tettem még ilyet - ráncoltam a homlokomat.
 - De igen - felelte. - Amikor visszajöttél, csak azért, mert a paparazzók lefotóztak Luke-ot és engem, mikor megfogtuk egymás kezét...
 - Akkor sem hittem, hogy megcsalnál - suttogtam, és selymes hajába vezettem az ujjaimat.
 - Akkor jó. Fel is hívom Luke-ot, hogy megbeszéljem...
 - Inkább csak kérd meg, hogy jöjjön ide - javasoltam.
 - Miért?
 - Én szeretném megkérni - mondtam halkan.
 - Megtudhatom az okát..?
 - Csak azért, mert te még mindig képes vagy önzőnek beállítani magadat, csak azért, mert szívességet kérsz a legjobb barátodtól.
   Chloe lehajtotta a fejét, és nem szólt többet. Elővette a telefonját, pötyögött rajta egy kicsit, majd a füléhez emelte a készüléket, és pár percig beszélgetett Luke-kal. Bólintott, majd elköszönt, és letette.
 - Tíz perc, és itt lesz - próbált mosolyogni.
 - Ne aggódj, nem fogom megfenyegetni, vagy ilyesmi..! - röhögtem el magamat kínomban.
 - Reméltem - nevette el magát.

Luke ígéretéhez híven megérkezett. Szőkés haja gondosan megfésülve és beállítva meredezett mindenfelé. Kezét lazán zsebre dugta, látványosan rágózott, és unottan nézett rám. Legszívesebben felpofoztam volna, de csak Chloe gyámoltalan arcára kellett néznem, és megsajnáltam őt annyira, hogy ne tegyem. Épp elég neki az édesanyja halála, nem kell, hogy a vőlegénye is félholtra verje a legjobb barátját. Egyébként meg nem tudom, mit imád annyira ebben a kölyökben, mert nekem az eddigiek alapján a föld legantipatikusabb személyisége.
 - Öhm - ragadtam magamhoz a szót. - Mint tudod, azért hívtunk ide, hogy kérhessek tőled valamit.
 - Hadd találjam ki - vágott a szavamba önelégülten. - A hűséges, nagyszerű vőlegény szokás szerint tesz a menyasszonyára, és inkább flörtöl a több millió rajongójával, mintsem elviselje a szerencsétlent, amikor a legnagyobb szüksége lenne a támogatására...
 - Luke! - fakadt ki Chlo.
 - Már ne is haragudj, de nincs időm arra, hogy a borsónyi kis agyaddal megértessem, hogy mit és miért teszek! - ugattam vissza.
 - Louis! - szólt rám már-már könyörögve Chloe. - Hagyjátok abba!
 - Á, szóval azt állítod, hogy semmi közöm hozzá, mi?! - folytatta Luke, figyelmen kívül sem hagyva menyasszonyom kétségbeesését.
 - Elég már! - kérte elkeseredetten a lány.
 - Azt állítom, mivel ez van - vontam vállat, mert azért is azt akartam, hogy az enyém lehessen az utolsó szó.
 - Ezt egyszerűen nem hiszem el... - túrt a hajába tanácstalanul Chloe, és láthatóan a sírás határán állt. - Louis, szépen kérlek, viselkedj már úgy, mint egy felnőtt férfi..!
 - Ezt ugyanennyi erővel neki is mondhatnád - mondtam ellent.
 - De nem ő a vőlegényem, hanem te! - zokogta Chloe. - Az ő tetteiért nem vállalhatok felelősséget, de a tieidért igen!
 - Értem - hajtottam le a fejemet. - Luke, figyelj... Ez egy óriási kérés lenne, de ne aggódj, nem magamért kérem.
 - Nem kell mondanod semmit, seggfej, felfogtam - szakított félbe ismét a bájgúnár. - Vigyázni fogok Chlo-ra, de nem azért, mert te azt kérted. Hanem mert ő sokkal jobbat érdemel nálad.
 - Állj már le, Luke, szépen kérlek!
 - Ne, ne hagyja abba. Folytasd csak. Mondd el, miket gondolsz még rólam - erősködtem, és minden egyes másodperccel egyre dühösebb lettem.
   Chloe a kezébe temette az arcát, és sarkon fordulva elrohant. Már léptem volna utána, amikor Luke elkapta. A lány kezei így a barom mellkasára simultak, és az arcukat is csak pár centi választotta el. Úgy éreztem, mindjárt felrobbanok, de Chloe dühösen kitépte magát a karjaiból, és a jobb kezét csípőre téve felemelte bal a mutatóujját.
 - Ha nem vagytok képesek megférni egymás mellett, akkor én megyek el, és aztán felőlem azt csináltok vagy mondtok, amit akartok.
   A tarkómat vakargatva néztem ismét Luke-ra, aki immár lakatot tett a szájára, Chloe miatt.
 - Szóval, azt szeretném kérni, hogy vigyázz Chloe-ra és a családjára, amíg nem tudok hazajönni. És... kísérd el őket helyettem és a srácok helyett az... az édesanyjuk temetésére.
   Chloe megtántorodott, de megkeményítette az arcvonásait, és magabiztosan rám nézett. Az ajkamba haraptam. Picit olyan volt, mintha Chloe és én egyek lettünk volna, mert szinte éreztem a szívében dúló fájdalmat, mintha az én anyám is meghalt volna. Már az első napon tudnom kellett volna, hogy mi ketten lelki társak vagyunk, de én csupán öt hónappal ezelőtt jöttem rá. De megérte.
 - Megígéred? - kérdeztem halkan.
 - Megígérem - bólintott Luke. - Mikor is mész el?
 - Holnap reggel - szorítottam össze a fogamat.
 - Remek - vigyorodott el pimaszul.
Ő már az enyém
   Kinyújtotta a kezét, és az egyik karját Chloe derekára tette. Ha nem tudom, hogy fülig szerelmes a menyasszonyomba, én is beismertem volna, hogy ez egy abszolút baráti érintés. De elviselhetetlen volt az a tény, hogy valaki más magához húzza ezt a lányt. Chloe már az enyém volt, miért nem képesek megérteni, hogy ő már az enyém?! Chloe nyugtatóan biccentett felém, hogy Luke ne vegye észre. Rohadtul nem nyugtatott meg.
 - Akkor... holnap reggel átjövök hozzátok - mosolygott Chloe-ra Luke. - Vigyázz magadra addig, angyalka! - Chloe felé hajolt, és puszit nyomott hófehér arcára, majd szorosan megölelte. Undorodva figyeltem.
   Menyasszonyom egy bizonytalan intéssel köszönt el a már induló sráctól. Sóhajtva fordult vissza felém.
 - Mostmár megnyugodtál? - nézett rám idegesen.
 - Akkor nyugodnék meg, ha hagynád, hogy veled maradhassak.
 - Ezt ne halljam mégegyszer, jó? - kérte szomorkásan.
   Beleegyezően, morgolódva bólintottam.
 - Figyelj - szólalt meg ismét. - Mit szólnál, ha... - Itt elhallgatott.
 - Mit szólnék, ha? - fogtam meg a kezét.
 - Nem érdekes - rázta a fejét.
 - De az - néztem mélyen a szemébe.
 - Ha azt mondanám, hogy varrathatnánk közös tetkót, mit szólnál..? - kérdezte félve.
 - Először azt mondanám, hogy megőrültél, de természetesen, ha ezt szeretnéd, nincs ellenvetésem. Elvégre nemsokára nagykorú leszel.
 - Szuper! Izé... te hol csináltattad a sajátjaidat?
 - Azt gondoltam, hogy ezen rágódsz azért még egy kicsit - döntöttem a homlokomat az övének.
 - Nem akarok rágódni már rajta többet! - tiltakozott. - Annyi mindenen rágódtam már az életemben..! Ezen az egyen hadd ne kelljen már. Megmutatod, hol van, vagy órákig bolyongjak a városban, és elüssön egy autó?
 - Ne mondj ilyet - csíptem a fenekébe.
   Hirtelen elkomorodott. Összeszorította a száját, és elnézett mellettem a semmibe.
 - Mi a baj? - kérdeztem, előre félve a választól.
 - Csak... Nem, nem akarom, hogy aggódni kezdj!
 - Áruld el, mi a baj! - erősködtem.
 - Csak felötlött bennem, hogy megint megpróbáljak leugrani egy hídról... - A vér is meghűlt bennem. - Ezúttal viszont egy sokkal magasabbról, mint legutóbb...
   Arcát a két kezem közé fogva kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. Utáltam, hogy ilyesmiket kell hallanom a szájából.
 - Figyelj rám - kértem halkan. - Soha többet ne mondd azt, hogy meg akarsz halni, jó? El sem tudod képzelni, mi zajlik le bennem ezeknek a szavaknak a hallatán. Chloe, felfogtad már egyáltalán, hogy nélküled nem tudok élni?! De ne is engem nézzünk, elvégre én csak egy önző barom vagyok. Gondolj akkor édesapádra. Elveszítette a feleségét. Szerinted mit érezne, hogyha a lánya szántszándékkal követné az anyja példáját? Vagy gondolj a kisöcsédre, ne is Zane-re, hanem Luke-ra. Már azt sem érti, hol az édesanyátok. Szerinted kibírná azt ép ésszel, ha te is eltűnnél? És Zane? Őrá mi várna, ha te nem lennél? Gondolom, az apád örökbe adná. És Lilynek is rád van most szüksége. Tudom, hogy megbántott, amiért nem hajlandó ránézni a babára, de attól még a húgod maradt, és valahogy túl kell élnie ezt a korszakot..! Adele csak a féltestvére, és feleolyan közel sem áll hozzá, mint te! Vagy nézzük akkor Harryt, őt úgyis pontosan annyira szereted, mint engem. Úgy ismered őt, mint aki képes volna tovább élni nélküled..? Vagy az édesanyád talán ezt akarná? Elhiszem, hogy borzasztóan hiányzik, de hidd el, nem akarná, hogy feladd miatta az életedet! Chloe, neked élned kell! Annyi minden vár még rád az életben! És a lányodra nem gondoltál? A lányunkra? Tessa sem jelent neked semmit? Azt még megértem, hogy engem könnyen elhagynál, de őt? Megszülnéd, aztán otthagynád, vagy vele együtt ugranál le arról a hídról?! Még Marley és Brian is elpusztulna nélküled, hát nem érted, hogy mindenkit te tartasz életben ebben a pillanatban? Te vagy az élet forrása, a kéz, amely összetartja a széthullani készülő családokat és barátságokat..! Nélküled mit gondolsz, mi lenne velünk?
   Hallgatott. Nem válaszolt. Nem is vártam el. A szemében megbánás csillant. Ajkaimat vigasztalóan az övéire illesztettem, de hiába volt minden igyekezetem, nem bírtam kicsikarni belőle semmilyen viszonzást. Karjai ernyedten lógtak maga mellett, míg én szorosan átöleltem és magamhoz húztam törékeny testét. Rettenetesen erős lány, ezt le sem tagadhatná. Más a helyében csak térdelne a földön, és zokogna, ő viszont visszatartja a könnyeit, csak azért, mert tudja, hogy borzalmas dolgokat élek át, amikor sírni látom.
 - Soha többet nem mondok ilyet - szólalt meg halkan, mikor ajkaink szétváltak.
 - Szeretlek - feleltem, rövid hallgatás után.
 - Szeretlek - ismételte erőtlen hangon, de ez az egy szó az ő szájából még így is elérte, hogy a szívem örömömben kihagyjon egy ütemet.
   Csak álltunk ott egy darabig, néma csendben, és hallgattuk az eső koppanását a fák levelein és a folyó vizén. Aztán Chloe megszólalt:
 - Akkor elviszel a tetoválószalonba?
 - Persze - vigyorodtam el. - Biztos nem akarod ezt alaposabban átgondolni? Ez egy visszavonhatatlan döntés, Chlo. Ha magadra varratsz valamit, azt onnan már soha senki nem fogja neked leszedni többé.
 - Tudom - vágta rá. - Menjünk már!
   A kezét megfogva indultam el.


Tényleg olyan hatalmas és egetrengető kérés az, hogy kommentálja, akinek tetszik? :D Komolyan, nem hiszem el, hogy a több, mint 5600 oldalmegjelenítést az a pár ember hozta össze, akik veszik a fáradságot, hogy írjanak pár szót... Nekik viszont nagyon köszönöm az eddigi támogatásukat, elképzelhetetlenül sokat jelent számomra. ♥ Nem is húznám tovább az időtöket, mert ez a mondat is értékes másodperceket rabolhat el az időtökből, szóval... :D Abbahagytam, na. :) Vigyázzatok magatokra! Puszi: Lau