Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2014. szeptember 12., péntek

1. évad, 21. fejezet: Örökké fiatal

Miután rávettem Harryt, hogy egy picit hagyjon magamra, én még ott maradtam. Mereven bámultam az aprócska kertben álló fát, aztán, amikor felkelt a nap, azt néztem. Az emberek lassan kezdtek előbújni a házaikból, de ez a félreeső, csendes utcára szerencsére nem vonatkozott.
   Hiába határoztam el már százszor is, hogy nem sírok többet, a könnyek mindig ellentmondtak. Nem hiszek a könnyeknek. A fájdalom könnytelen és szótlan. Ilyen könnyeket az ember akkor ejt, amikor befejeződik egy álom, és rájön, hogy milyen édes is volt. Vágyik rá, hogy visszatérjen, de szembetalálja magát a borzalmas valósággal, amellyé az álom vált. Pedig én csak próbáltam elérni, hogy boldogak lehessenek azok, akiket szeretek... De csak tönkretettem mindenkinek az életét. Milyen jó is lett volna, hogyha nem születek meg... Jobb lenne Louisnak, jobb lenne Harrynek, Eleanornak, a rajongóknak, nekem, a szüleimnek, akiknek annyiszor okoztam csalódást már, és azon sem lepődnék meg, ha gyűlölnének érte...
   Remegő kézzel nyúltam a telefonomért, mikor az megcsörrent. Luke volt az.
 - Csövi! - köszönt vidáman Luke.
 - Cső - próbáltam nyugodtságot erőltetni a hangomra, de nem igazán sikerült.
 - Valami baj van? - aggodalmaskodott. - Remeg a hangod.
 - Figyelj, Luke, én... nincs semmi baj... csak nem úgy alakult a karácsonyom, ahogy alakulhatott volna, ha nem rontok el mindent. Nem akarok róla beszélni... Nem haragszol?
 - Haragszik a franc - felelte komolyan. - Ha mégis szeretnél beszélni róla, tudod, hol találsz, rendben?
 - Rendben - mosolyodtam el halványan.
   Alig csúsztattam vissza a mobilomat a zsebembe, ismét erőt vett rajtam a zokogás. Vajon Louis megint Eleanorral van? És Harry talán már el is ment berúgni? Mi van, ha így mind a ketten elfelejtenek? Louis bizonyára Eleanorral foglalkozik, eszébe sem jutok, Harry pedig leissza magát a sárga földig, és azt sem tudja, ő kicsoda, nemhogy én...
   Összébb húztam magamat, mert az előbb egy ideig abbamaradt hóesés újra rákezdte. Mindkét kezemmel a térdeimre könyököltem, arcomat a tenyerembe temettem, és nem törődve immáron semmivel, szabadjára eresztettem tomboló bánatomat. Nem is értettem igazán, hogy miért magamat sajnálom, mikor nekem ez még családi üdülés ahhoz képest, amit Harry kapott... De nem tudtam tenni ellene.
   Tenyerembe temetett arcom és a könnyeim miatt nem láttam, hangos zokogásom miatt nem hallottam semmit. Mintha megszűnt volna létezni az egész világ, és én maradtam volna csak meg, egyedül.
   Valaki halkan köhintett egyet; a hang egészen közelről jött. Kisírt szemekkel, vörös arccal néztem fel. Louis volt az.


~Louis Tomlinson~

Óvatosan megálltam Chloe előtt, tisztes távolságban, hogy még véletlenül se vegye tolakodásnak. A kezemben szorongatott, gyűrött papír már abszolút átázott a ráolvadt hótól, de nem érdekelt. Amint Harry elmondta, idejöttem. Szó nélkül. Már rég nem akartam semmi mást, csak Chloe-val lenni, őt ölelni, csókolni, a magaménak tudni, minden lehetséges formában. Nem csak a teste miatt. Hanem mert már az első naptól, amikor megláttam, egy volt a lelkünk. Fogalmam sincs, erre eddig hogy nem jöttem rá. De már tudom. És soha többet senki nem veheti el tőlem azt az érzést, hogy tudom.
 - Kérlek, ne küldj el - kértem halkan. - Nem is kell szólnod hozzám, mert... nem vagyok rá méltó. Én csak annyit kérek, hogy maradhassak még egy picit. Harry küldött ide. És... azt mondta, ezt adjam oda neked.
  Tenyerem a hideg ellenére is izzadt, ahogy átnyújtottam a lánynak a papírt. Kezem egy pillanatra a kezéhez ért, és máris libabőrös lettem azon az apró kis felületen. Nem bírtam megállni, hogy már idefele jövet el ne olvassam Harry szavait. Csak ennyit írt: Ne mondj semmit. Tudom. Nem akarok semmit úgy az életben, mint azt, hogy te boldog legyél. És nem én vagyok az, aki boldoggá tehet.
   Chloe hisztérikusan felsírt, mikor szemei végigfutottak a szavakon. Én meg csak álltam, mint valami ügyetlen óvodás. Meg akartam érinteni, meg akartam ölelni, de féltem, hogy akkor már soha többet nem tudom elengedni... Feltéve, hogy nem taszít el magától. Mert azt is tökéletesen megérteném.
   Tétován kinyújtottam a kezemet felé, de ujjaim csak tétováztak, majd ismét visszahúzódtak. Chloe az arcát a tenyerébe temetve sírt, zokogott megállás nélkül.
   Aztán felnézett. Gyönyörű, barna szemei mintha feketévé sötétültek volna. Bőre kipirult és feldagadt a sírástól, de még így is gyönyörű volt.
 - Mondd, mit akarsz te tőlem? - kérdezte. Szemei szikrákat szórtak. - Ki vagyok én neked, hogy úgy állsz itt előttem, mint egy bizonytalan szerelmes, mikor nem engem szeretsz? Miért nem gyűlölsz már?
 - Azt mondtad, látni sem bírsz - kezdtem, bizonytalanul.
 - Mert így van. Mindenemet elvetted tőlem. A lelkemet, a szívemet, úgy, hogy nem tudtam szeretni Harryt, bármennyire is akartam.
 - Harry túlteszi magát a dolgon - ígértem magabiztosan. - Itt rólad van szó. - Az esetleges reakciójával nem törődve leültem mellé a kicsi padra, és olyan közel hajoltam hozzá, amennyire csak mertem. - Egyszer régen azt kérdezted tőlem, miért gyűlöllek annyira.
 - Megkapom én azt a választ valaha is..? - nevetett fel keserűen, de nem húzódott el tőlem.
 - Meg - bólintottam. - Amikor először megláttalak, megváltozott bennem valami. Ez így furán és nyálasan hangzik, de tényleg így történt. Akkor még nem tudtam, mi volt az, de ma már tudom, hogy mi valahogy már az első perctől fogva lelkitársak voltunk. És gyűlöltelek érte. Gyűlöltelek, mert elindítottál bennem valamit, aminek talán sosem lett volna szabad megtörténnie. Gyűlöltelek, mert a tudtomon kívül belédszerettem. Gyűlöltelek, mert megtanítottál arra, milyen úgy szeretni valakit, hogy reggel őt keresed az ágyban magad mellett, az ő hangjára akarsz elaludni, az ő ölelését akarod érezni magad körül, vele képzeled el az életedet és a közös gyerekeiteket. Gyűlöltelek, mert amikor nem voltál velem, kimondhatatlanul hiányoztál. Gyűlöltelek, mert megváltoztattál, és mert, amikor veled voltam, minden másodpercben azon törtem a fejem, mi történne, ha mindent és mindenkit elfeledve megcsókolnálak. Gyűlöltelek, mert az irántad érzett elvakult szerelem miatt észre sem vettem, hogy sokkal több vagy a számomra, mint egy barát. Aztán pedig gyűlöltem magamat, amiért elcsesztem mindent. Téged, Harryt, Eleanort, magamat.
   Nem szólt egy szót sem. Csak sírt tovább. Szinte elvesztem a sötét szempár fürkészésében, és azt kívántam, bár eltűnne a szomorúság és az összes könny erről az angyali arcról.
 - Én... - folytattam, remegő hangon. - A kezdetektől fogva kihasználtalak téged, Chloe. Szükségem volt egy álbarátnőre, aki eljátssza a jópofit, mert különben a menedzsment nem engedett volna minket turnézni... Sosem fogom magamnak megbocsátani, de hidd el, ma már egyáltalán nem csak álkapcsolat lennél a számomra..!
 - Tudom - suttogta hirtelen.
 - Tessék? - néztem rá értetlenül.
 - A kezdetektől fogva tudom - hajtotta le a fejét.
   Csak néztem rá. Figyeltem, ahogy a barna, átázott tincsek az arcára hullanak, figyeltem hullámzó mellkasát, ahogy zihálva levegőért kapkod. Kezem akaratlanul nyúlt felé, és azon kaptam magamat, hogy ujjaim az átfagyott, hideg arcot simogatják.
 - Te... tudtad ezt, és mégis velem maradtál? Tudtad, de mégsem vágtad az arcomba? - kérdeztem hitetlenkedve.
 - Jobban szerettelek annál, mintsem valaha is elengedjelek. Még akkor is, ha közben te nem úgy nézel rám - suttogta.
   Szótlanul felálltam, és a kezeit megszorítva felhúztam őt is. Megálltunk a kert közepén, a szállingózó hóban, egymás előtt, mint valami élettelen, sziklából faragott szobor. Pedig nagyon is éltünk.
   Már nem érdekelt senki és semmi. Nem számított az sem, ha többé már soha senki nem áll velem szóba a történtek után. Az sem érdekelt, ha elveszítem Harry számomra oly fontos barátságát, ha ugyan nem veszítettem el már amúgy is. Nem foglalkoztam a szívemet gyötrő kérdések özöneivel, sem a lelkiismeretem halk hangjával, sem az eszem kiáltozásával. Egyszerűen csak megfogtam Chloe kezét, magamhoz húztam, és ajkaimat a szájára tapasztottam. Ujjaimat selymes hajához vezettem, mire ő is a nyakam köré fonta a karját, és kócos hajamba túrt. Borostám az arcát súrolta, de sem őt, sem engem nem érdekelt. Karjaimat a dereka köré fontam, és olyan erősen szorítottam magamhoz, amennyire csak tudtam, mintha soha nem akarnám elengedni - és így is volt. Ő hozzám tartozott. S ha kell, ezer életen és ezer világon át harcolni fogok érte. Ajkaink összeforrtak, mint az óvodások kirakós játékának két egymáshoz passzoló darabja. Chloe óvatosan meghuzigálta a hajat a tarkómon, mire halkan felmordultam, és még szenvedélyesebben öleltem magamhoz.
   Nem voltam tisztában az idő múlásával. Talán csak másodpercekig csókolóztunk, de az is lehet, hogy évtizedek teltek el. Végigsimítottam szerelmem derék alatt érő, selymes haján, és bármennyire nem akartam, ajkainkat szétválasztva illatos hajába temettem az arcom, levegőért zihálva. Chloe reszketve csimpaszkodott belém, mint egy elveszett kislány, de cseppet sem bántam. Vele szerettem volna leélni az életemet. Ő volt a mindenem.
   Csak álltunk ott, továbbra is mozdulatlanul. Homlokomat az övének döntöttem. Lélegzete az orromat csiklandozta, mire játékosan az ujjam köré csavartam egy hajtincsét. Elmosolyodott. Gyönyörű volt, amikor mosolygott. Mindig gyönyörű volt, ha már itt tartunk.
 - Chloe - suttogtam idegesen a számomra oly sokat jelentő nevet. - Én... én már nem akarok tovább várni. Veled szeretném leélni az életemet, veled szeretnék megöregedni, és veled is szeretnék meghalni. - Elővettem a zsebemből a már nagyon régóta ott őrizgetett, bársonybevonatú dobozkát, és letérdeltem Chloe elé a hóba. - Hozzám jönnél feleségül így is, tudva, mekkora baromként viselkedtem hónapokon keresztül?
   A szívem majd kiugrott a helyéből, úgy vártam a válaszát, epekedve, mint sivatagi menekült egy korty vizet. Megérteném, ha nemet mondana. A helyében talán én is azt mondanám. Csak belehalnék, ha megtenné.
 - Istenem, Louis, igen, igen, igen! - sírta el magát ismét, de ezúttal örömkönnyek csorogtak végig kedves arcán. A nyakamba ugrott, én pedig fellélegezve vettem tudomásul, hogy a hóban feküdtünk, ő rajtam, én alatta. A dobozt és a gyűrűt ugyan kiverte a kezemből, de a hóban úgyis jól látszik. Gondolkodás nélkül szorította formás, telt ajkait az enyémekre.
Veled akarom leélni az életemet!
   Levegő után kapkodtunk mind a ketten, mikor ismét szétváltunk. Chloe pihegve rám mosolygott, abban a pillanatban pedig én voltam a legboldogabb ember a világon. Még mindig rajtam feküdve kinyúlt a jegygyűrűjéért, dobozostul a kezembe adta, én pedig - arcomon onnan immár letörölhetetlen vigyorral - vékony ujjára húztam a finom ékszert. Fölösleges lett volna a szépségéhez akár csak egy kicsit is hasonló darabot keresnem, mert akármit ráadhattam volna, az akkor is eltörpült volna mellette. De már ez sem érdekelt. Remegő ujjaimmal megszorítottam hideg kezét, és csókot leheltem rá. Erre csak nevetett. Őszintén, aranyosan nevetett. Imádtam, amikor nevetett. Mindig imádtam. Olyankor még a szokásosnál is sokkal szebbé vált. Vele örökké fiatalnak éreztem magam. Nevetve húztam magamhoz ismét. Olyan érzés volt, mintha soha többet nem kellene elengednem.

   Kézenfogva indultunk el az 1D-ház felé. Kicsit sem féltem attól, Harry milyen állapotban van, mert Chloe-n kívül már nem is érdekelt senki. Egyébként nagyon büszke vagyok most Hazzára, mert nem biztos, hogy én fordított esetben megtettem volna azt a hatalmas lépést, amit ő tett meg. Feláldozta minden saját esélyét annál a lánynál, akit a legjobban szeret, és összehozta másvalakivel, csak azért, hogy a lány boldog lehessen. És ez kimondhatatlanul nagy önfeláldozásra vall.
   A nappaliba érve Harryt a kanapén találtuk. Arcára mosolyt erőltetve mért végig minket. Tudtam, legalábbis el tudtam képzelni, milyen érzés lehet neki Chloe-t velem látni, kézenfogva.
   Óvatosan feltápászkodott, és megállt előttünk. A kezemet nyújtottam felé, mire halványan elvigyorodva kezet fogott velem. Szorosan megöleltük egymást.
 - Köszönöm, tesó - súgtam a fülébe úgy, hogy Chloe-nak ne tűnjön fel.
   Chloe bizonytalanul tárta szét a kezét, hogy ő is megölelje Harryt.
 - Nem tudom, hogyan háláljam meg - suttogta neki, mire Hazz csak elröhögte magát. - Istenem, Harry, olyan hihetetlen vagy!
   Harry mosolyogva pörgette meg a levegőben a lányt, de már nem viselkedtem akkora ökörként, mint régebben, és nem lettem féltékeny a gondolatra, hogy egy másik, nálam sokkal többet érő srác ölelgeti a menyasszonyomat.
   Ahogy Hazza letette a földre Chloe-t, biztatóan megszorította a kezét, mire tekintete megakadt az újdonsült menyasszonyom karcsú gyűrűsujján díszelgő gyűrűn. Kényszeredetten elmosolyodott, és tanácstalanul a hajába túrt.
 - Izé. Gratulálok - nyögte ki.
 - Köszönjük! - mosolygott rá Chlo bizonytalanul.
   Akkor kerültek elő az emeletről a többiek is. Zayn, Liam és Niall éljeneztek minket, amikor tudomást szereztek az eljegyzésünkről. Egyesével gratuláltak Chloe-nak és nekem is. Aztán persze már el kellett kezdenünk készülődni az esti bulira, ugyanis Chloe családjához lettünk meghívva karácsonyozni, és, mivel a vásárláskor még nem gondoltam, hogy Chloe-nak a menyasszonyomként kell ajándékot adnom, nekem még a boltba is el kell mennem valamiért.
   Még mindig nem tudtam felfogni, hogy egy olyan csodálatos nő a menyasszonyom és nemsokára a feleségem, mint Chloe. Nem is érdemlem meg. Én vagyok a legnagyobb mázlista a világon.


Külön kiemelném leghűségesebb olvasómat, ugyanis ez a fejezet az ő születésnapjára íródott. Igaz, csak holnap lesz a nagy nap, de na. XD Remélem, sikerült elnyernie a tetszéseteket, és kommenteltek is. Nagyon örülnék neki, mert elég rossz passzban vagyok manapság, és jól esne, ha nem csak egy ember venné a fáradságot. :'( Na, mindegy. Puszi!

2 megjegyzés:

  1. Igen.. Megint tetszett.. Igen.. Megint csodalatos volt.. Es igen megint bogtem.. De most nem pityeregtem. Hanem zokogtam!! Annyira orulok!!
    Ez nagyon jo szulinapi ajandek volt nekem zogy Chloe es Louis osszejottek.. Osszejottek.... Te jo eg LOUIS ELJEGYEZTE CHLOET!!!
    Uristen nagyon orulok!
    Koszonom szepen hogy a kedvemert hoztad az uj reszt. *-* Nagyon aranyos vagy!
    Xx, Jessi ❤❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon-nagyon elérzékenyülök ám egy-egy ilyen kommentedtől, tudod? Te vagy az egyetlen kitartó olvasóm, úgy látom, de nem is érdekel, mert a te kedvedért akárhány fejezetet megírok még. ♥
      Nessa ♥

      Törlés