Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2014. szeptember 8., hétfő

1. évad, 19. fejezet: Mindent elrontottál!

~Louis Tomlinson~

Már csak két nap volt hátra karácsonyig. Közös erővel kiköveteltük a menedzsmenttől, hogy már most hazajöhessünk ajándékokat venni, de még senkinek nem szóltunk róla, hadd legyen meglepetés. Már idefele jövet megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy nem folytathatom tovább ezt a hulla-életmódot. Valamit csinálnom kell: vagy Eleanort, vagy Chloe-t kell visszaszereznem. És, mivel utóbbi - teljesen jogosan - elküldött a fenébe, az előbbihez kell folyamodnom. Elvégre karácsony van, basszus, és hónapok óta nem szexeltem, és bár ez rohadt önző dolog, nem akarok magányos lenni szentestekor! A nagy Louis Tomlinson még arra sem képes, hogy barátnőt szerezzen. Szép.
   Amint beértünk Londonba, én azonnal elköszöntem a többiektől, és Eleanor lakása felé vettem az irányt. Már előre izgultam, mi fogad.
   Idegesen kopogtam be az otthonos lakásba. Pár másodperc sem telt belé, és lépéseket hallottam, majd a kulcs kattanását a zárban. Eleanor jelent meg az ajtóban, pizsamában, kiengedett hajjal. Arcára megdöbbenés ült ki.
 - Szia - túrtam bele a hajamba zavartan.
 - Szia - köszönt, nem túl lelkesen.
 - Bemehetek?
 - És ha nem?
 - Kérlek!
 - A nagy Louis Tomlinson könyörög egy lánynak, hogy beléphessen a házába. Ez igen! Már semmi csábítási trükk nincs a tarsolyodban, Tomlinson? Nem vagy képes levenni a lábáról egy lányt?
   Szavai felperzselték amúgy sem túl nyugodt lelkivilágomat, és gondolkodás nélkül satuként a karjaim közé zártam a derekát, átöleltem, és ellentmondást nem tűrve birtokba vettem az ajkait. Úgy hiányzott már ez..!, sóhajtottam megkönnyebbülve. Eleanor ügyetlenül bevágta mögöttünk az ajtót.
 - Ugorj - motyogtam úgy három perc vad nyelvcsata után, mire engedelmesen a csípőm köré kulcsolta a lábait, én pedig zakatoló szívvel felcipeltem a hálószobába.
   Az egészben az volt a legfurább, hogy mindvégig Chloe járt az eszemben. Milyen szerencsétlen is vagyok én..! Amikor vele lehettem volna, Eleanor nevét suttogtam a fülébe, most meg kis híján Chloe nevét kiabáltam a csúcson. De sikerült az ajkamba harapnom, mielőtt bármit mondtam volna.
   Mi a fene baj van velem?!


~Chloe West~

De hiába vártam a halál megnyugtató, lágy érzésére, az csak nem jött. Továbbra is csak ültem ott, a jobb felkaromból ömlő vérre szorítva a kezemet, és próbáltam nyugodt lenni. Ha halálos lövés lett volna, már percekkel ezelőtt elvéreztem volna. Szóval valószínűleg lehetne rajta segíteni, hogyha lenne erőm elvonszolni magam a következő házig, és segítséget kérni...
   De szinte tűzijátékként visszhangzott a fejemben a Harrynek tett ígéretem, miszerint neki szólok először, ha bajban vagyok. De ő most a világ másik végén van, nem?
   Megígérted, suttogta Harry hangja a fejemben. Nem számít, hol vagyok, te megígérted. Az, hogyan jutok el hozzád, már nem a te reszortod. Te csak tartsd be az ígéretedet..!
 - Betartom! - vetettem hátra a fejemet.
   Egyáltalán nem émelyegtem a vér látványától, és bár a fájdalom már kezdett maga alá gyűrni, kitartóan eszméletemnél maradtam. Nem adhattam fel, mert akkor itt fogok elvérezni.
 - Harry..? - szóltam bele remegő hangon a telefonba, miután Hazza ismerős, lágy hangján köszöntött.
 - Valami baj van? - kérdezte nyugtalanul.
 - Csak azért hívtalak fel, mert megígértem, hogy neked szólok előbb, ha bajom van...
 - A szívbajt hozod rám, Chlo, mondd már, mi van!
 - Csak... hol vagy most?
 - Londonban, de mit számít most ez?
 - Én... egy sikátorban, de már nem tudom, melyik utcán jöttem, mielőtt ide kötöttem ki. Volt a közelben egy elég kúl szökőkút, ez az egyetlen, amit fel tudok idézni.
 - Azonnal ott vagyok - szólt Harry zaklatottan, és letette.
   Csak ültem ott, véres ujjaimmal összekenve az érintőképernyőt, ahogy kikerestem a telefonkönyvből Louis nevét is. Nem tudtam volna megmondani, miért teszem. Mi közöm nekem őhozzá? Miért érdekelné őt egy fikarcnyit is, hogy mi van velem? És különben is, Harry már úton van ide, akkor meg minek kéne még Louisnak is szólnom?
   Csak megérzés. Még arra sem voltam képes, hogy felhívjam, mert nem viseltem volna el, ha hallanom kell a hangját. Csak egy üzenetet írtam neki: Ha csak egy fikarcnyit is érdekel még, mi lesz a sorsom, kérlek szépen, gyere ide, a vidámpark és és az angyalokat mintázó szökőkút melletti sikátorba..!
   Ennyi. Az előbbi segítséget jelentő információkat Harrynek azért nem mondtam meg, hogy, ha Louis esetleg még mindig kíváncsi rám, akkor ő találjon rám előbb. Persze a szívem mélyén tudtam, hogy Harry és Louis széttépnék egymást, ha egyszerre tartózkodnak ugyanazon a helyen a társaságomban, de ma mindenesetre legalább eldől, kellek-e még Lounak, vagy sem.


~Louis Tomlinson~

Már aludni készültünk. Hónapok óta nem aludtam el egy lány mellett, most mégis hallgathattam Eleanor békés, halk szuszogását. És mégsem voltam boldog. Valami, vagy inkább valaki nagyon is hiányzott. A telefonom hirtelen pittyegett egyet. SMS. Érdeklődve nyúltam a készülékért, és megnyitottam az üzenetet. Chloe írt. Amint végigolvastam azt az egy, hosszú mondatot, legszívesebben kipattantam volna az ágyból, és rohantam volna hozzá, de... Eleanor kinyitotta a szemét, és könyörgő pillantással nézett rám.
 - Ne menj el - kérlelt, és szorosan belém csimpaszkodott, mint egy kisgyerek.
   Nem hagyhattam itt így. Bármibe is keveredett Chloe, nem én vagyok a fiúja. Ott van helyettem Harry, hogy megmentse. Biztos nem is olyan súlyos a helyzet, az is lehet, hogy Chloe csak tesztel engem. Remélem.


~Chloe West~

Pár perc múlva lépéseket hallottam. Addigra már az egész pólóm vörösre színeződött a tulajdon véremtől, és a ragadós folyadék még a bőrömbe is szinte beleitta magát. Nemrég megmosott hajamat is átáztatta már a sebemből előtörő vér, és nem kellett tükörbe néznem ahhoz, hogy lássam, egyre csak sápadtabb leszek. Reszkettem a hidegtől, és még mindig szakadt az eső, bár ez a sikátorban engem nem érintett túlzottan. De attól még, mielőtt ideértem, bőrig áztam, így már egyre jobban fáztam és féltem.
 - Harry..? - emeltem fel a fejemet reménykedve.
 - Chloe..! - térdelt le mellém, összezavarodva és rémülten. - De mi történt?
 - Rám lőttek. Nem tudom, talán rabló volt, vagy bűnöző, fogalmam sincs, és nem is érdekel...
 - Kórházba kell vigyelek - jelentette ki. Az arcára volt írva a kétségbeesés. És nem a rengeteg vértől remegett, hanem attól, hogy a mindig biztonságosnak hitt Londonban egy bűnöző akár kedvére gyilkolászhatna is.
   A vérrel, a vízzel és a sárral mit sem törődve felemelt, és menyasszonyfogásban elindult velem. A kórház vélhetőleg alig egy köpésnyire volt innen, mert pár perc múlva, mielőtt végleg elájultam volna, még észrevettem, hogy egy fehér, emberektől nyüzsgő folyosóra értünk.

Mikor legközelebb felnyitottam a szememet, egy ágyon feküdtem. Felettem és mellettem a falak hófehérek voltak, pont úgy, ahogy a lepedőm, a párnám és a takaróm is. Erőtlenül fordítottam el a fejemet, és akkor pillantottam meg a mellettem ücsörgő Richardot. Konkrétabban már nem ült, mert bizonyára elfáradt a várakozásban, és a fejével a hasamra dőlve bealudt. A másik oldalon, a kezemet szorongatva, Hazza ült. Lágy mosolyt küldtem felé, amit úgy-ahogy viszonzott is. Óvatosan megráztam a bátyám vállát.
 - Istenem, Chloe, végre magadhoz tértél - lelkendezett őszintén, és a szeme körül halvány pirosasságot vettem észre.
 - Csak nem sírtál miattam? - néztem rá, végre őszintén mosolyogva.
 - Csak szeretnéd - röhögte el magát gúnyosan, de azért látszott rajta, hogy féltett.
   Félénken pislantottam Harry felé. Komoran ült mellettem, összeszorította a száját, és idegesen a hajába túrt.
 - Mennyi ideje voltam eszméletlen? - érdeklődtem.
 - Ma második napja. Holnap van karácsony. A golyó a felkarod közepét találta el, és a csontodba fúródott, úgyhogy csak heves küzdelmek árán tudták kiszabadítani. Te aztán jól rá tudod hozni a frászt az emberre! - huzigálta meg finoman a hajamat Richard.
 - Elnézést kérek - vigyorodtam el, de a mosolyom azonnal le is lohadt, amikor eszembe jutott Louis. - Harry... A többiek hogy vannak?
 - Mindenki nagyon aggódott érted. A szüleid is itt akartak volna lenni veled végig, de ugye dolgozniuk kellett. Richard szabadnapot vett ki, Luke most óvodában van, Lily suliban, Adele-t pedig csak húsz perccel ezelőtt sikerült rávennem, hogy menjen már haza, mert alig állt a lábán a virrasztástól, így csak Richard tudott veled maradni.
 - És... És Louis? - böktem ki, már előre félve a választól.
   Harry arcvonásai megkeményedtek, ismét összefonta maga előtt a karját, és egy szót sem szólva arrébb fordította a fejét, mint valami durcás kisgyerek.
 - Be akartam engedni, amikor tegnap idejött - vallotta be Richard. - De Harry... nem engedte.
 - Tudod, unalmamban belenéztem várakozás közben a telefonodba - szűrte a fogai közt Hazz. - Igazán megható az utolsó SMS-ed.
 - Richard, kérlek, menj ki egy picit - kértem, könnyekkel a szememben, Richard pedig megértően bólintott, és kiment.
 - Harry, én... - kezdtem bele, immár sírva, de félbevágott.
 - Nem tudom, feltűnt-e, de én rád nem vagyok képes haragudni, Chlo! - csattant fel. - Most sem rád vagyok dühös, hanem arra a mocsok Tomlinsonra! Már réges-rég elfogadtam, hogy őt szereted, nem engem, ezért is akadok ki kurvára azon, amikor semmibe vesz téged! Tudod, hol volt, amikor végre rátaláltam, mert nem akartam telefonon közölni vele ilyesmit..?
 - Hol? - suttogtam rekedtesen, és a sós könnyek haloványan végigszántottak az arcomon.
 - Eleanor ágyában! - fröcsögte Harry, tajtékozva.
   A szavak áthatoltak a bőrömön, a húsomon, a csontjaimon keresztül egészen a szívemig, feketére festették és ezer darabra törték azt az életet adó, dobogó szervet. Hát mégis megtörtént, amiről a rémálmaim szóltak... Remélem, legalább Louis boldog végre. Hiszen már hónapokkal ezelőtt is Eleanor nevét suttogta, miközben csókolóztunk. De ez akkor is kimondhatatlanul fájt.
   Richard dugta be a fejét az ajtón.
 - Chlo, Louis itt van, és beszélni szeretne veled.
   Harry a kezemet szorongató keze megfeszült, és éreztem, hogy Hazz fel akar pattanni.
 - Harry! - kértem a lehető legnyugodtabb, leglágyabb hangomon. - Kérlek, egy kicsit magunkra hagynál?
   Harry dühödten felállt, és az éppen belépő Louis előtt lecövekelt. Egy percen keresztül csak feszülten nézték egymást, majd Harry keze fellendült, és ő teljes erőből behúzott egyet Lounak, aki ettől a földre zuhant.
 - Már a kezdetek kezdetén megkértelek, hogy úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére! - ordította magából kikelve, teli torokból Harry a földön térdelő srácnak. - De te szartál rám, szartál Chloe-ra, és az egyetlent embert, akivel törődtél, még azt is tönkretetted: saját magadat!
   Még utoljára belerúgott egyet Louisba, majd kikerülte és elviharzott. Richard kővé dermedve figyelte Louist. Szívem szerint felpattantam volna, hogy odarohanjak hozzá segíteni, de... akkor eszembe jutott minden. Az összes dolog, amivel megbántott, minden miatta elhullajtott, felesleges könnyem és minden hiábavaló reménykedésem... és a szívem hirtelen egy jégtömbbé fagyott.
   Richard óvatosan felsegítette a vérző orrú Louist, és leültette a székbe, ahol az imént még Harry ült. Kerülte a pillantásomat. Én viszont csak bámultam rá, mereven, olyan hidegen és érzéketlenül, mint még soha életemben.
   Aztán rám nézett. De már nem éreztem semmit. Elrontott mindent. Elrontotta azt a varázst, amit olyankor éreztem, ha a kék szemek sugarában fürödhettem. Elrontotta az egészet. Tiszta szívemből szerettem őt, de ő csak eltaszított magától, ezzel elérve, hogy minden létező érzésem kiölődjön belőlem és a szívemből...
 - Chloe, én... - kezdte volna, de én gúnyosan mosolyogva közbevágtam.
 - Hallgass el! Ne mondj nekem inkább egy árva szót sem! Nem akarom, hogy újra hazudj nekem. És tudod, hogy miért? Mert elhiszem. Mindazok ellenére, amit tettél - hogy ezer és egymilliárd darabra törted a szívemet, kiölted belőlem minden létező reményemet és érzelmemet -, csak egyetlen mondatot vártam. Hogy a szemembe nézve azt mondd: szeretsz. Jól tudtam volna, hogy ez nem igaz. De én tényleg elhittem volna neked. Így viszont, ha csak egy árva percig is őszintén szerettél, ne mondd! Szépen kérlek. Nem szeretnék több hazugságot hallani ebben az életben én már sem tőled, sem mástól. Te az én sötét életembe behatoló, felhőből könnyet formáló örömöm voltál. A leghatalmasabb szerelemmel szerettelek. De immár nem remeg tovább a szívem. Mostmár csillapodik, és hagyd: hadd múljon el ez is. Az idők végéig sorsom leszel te, akkor is, ha ezer másik szerelem jön helyette, de a mindenemre kérlek, hagyj mostmár békében, nyugodtan élni engem! Rád sem bírok nézni. És ezt egyedül csak magadnak köszönheted, Louis William Tomlinson. Csak magadnak. Elérted, hogy minden és mindenki meggyűlöljön téged. Remélem, legalább megérte. Légy boldog a barátnőddel, vagy a menyasszonyoddal, vagy a feleségeddel, vagy amit csak akarsz. Nekem már édes mindegy. Teszek arra, mi van veled. És ez így is marad. Könyörgöm neked, most menj el..! Nem vagyok képes a szemedbe nézni, te álmodozó, vak, idealista hülye! Mindent elrontottál, érted, mindent!
   Louis lehajtott fejjel feláll. Nem néz rám. Nem néz semerre. Csak kisétál a szobából. És ugyanúgy talán... az életemből is.
   Könnyes szemmel figyeltem, ahogy halkan becsukja maga mögött az ajtót. Isten veled, Louis. Mindennél jobban szeretlek, örökkön és örökké, még akkor is, amikor már régen egy sírkő alatt fekszem a jéghideg, férges földben. Még akkor is rád fogok gondolni. Mert te vagy az életem.


Nos, remélem, tetszett a végkifejlet. Igyekszem hozni a folytatást, de az iskola és egyebek miatt nem mondhatok biztosra semmit. A kérésemet természetesen nem sikerült összehozni, és bár azt mondtam, hogy addig nem jön a kövi, amíg nincs elég komi, de már nem bírok tovább várni. Annyit azért még hadd kérjek tőletek, hogy nézzetek be ebbe a blogba, mert a legjobb barátnőmé, és nagyon jól esne neki, hogyha végre valaki értékelné a tehetségét, úgyhogy, ha tetszett, ne felejtsetek el kommentelni is neki, hogy folytassa. :) Ha pedig nem tetszett, akkor finoman, építő kritikába foglaljátok össze, hogy min javítson, és nagyon szépen kérek mindenkit, hogy ne vegyétek el az önbizalmát valami bunkó komival, mert amilyen lüke az aranyosom, még komolyan veszi, ha azt írjátok neki, hogy nem ír jól... Bye-bye, Nessa :3

2 megjegyzés:

  1. Mar nem tudok mit irni.. Mindig tudsz meglepetest okozni es egyszeruen csak.. IMADOM! Kerlek siess a kovivel mert nem birom! Gyonyoruen es valtozatosan irsz!
    Xx, Jess ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, igyekszem. :D
      Puszi: Lau ♥

      Törlés