Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2014. szeptember 25., csütörtök

1. évad, 25. fejezet: Minden rendben lesz, Chloe...

Hónapok óta nem láttam Louist. Decemberben volt itt Londonban utoljára, és már május van. Legalábbis holnap lesz május elseje. Az iskolai tanév a végéhez közeledik, aminek kimondhatatlanul örültem. A jegyeim rémesen leromlottak az előző évemhez képest, de nem érdekelt, ugyanis nem álltam bukásra semmiből. És a lényeg ez volt. Szerintem. A szüleim már annyira nem örültek neki, ugyanis ők azt szerették volna, ha az egyetemet választom, de én semmiképpen nem akartam már ezt a lehetőséget választani. Rettentően hiányzott nekem Louis és Harry, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy Perrie, Sophia, Zayn, Liam és Niall nem. Nélkülük üres volt az életem.
   Egészen addig a napig, amikor május 8-án Lily a vállamat rázva ébresztett fel, miközben folyamatosan azt ismételgette:
 - Mennünk kell a kórházba! Jön a baba!
   Tudom, hogy ez teljesen abnormálisan hangzik, de a saját gyötrelmeim mellett már egészen elfeledkeztem róla, hogy anya a leendő öcsémet hordja a szíve alatt. A hasa napról napra egyre nagyobb és nagyobb lett, mígnem minden mozdulatához segítséget igényelt, de mindannyian szívesen, örömmel segítettünk neki, amiben csak kellett, mert alig vártuk már Zane érkezését. Utánanéztem a neten a név jelentésének. Valami olyasmi volt, hogy Isten kegyes. Én nem teljesen értettem vele egyet, de a Zane hangzása nagyon is bejött. Ha akkor tudtam volna, hogy ez a keresztnév mennyire nem fog illeni újdonsült családtagunkra..!
 - Uramisten. Anya cuccai már össze vannak készítve, ugye? - kaptam a fejemhez rémülten, miközben kétségbeesetten rángattam fel magamra a kezembe akadó ruhákat.
 - Hogyne - informált izgatottan Lily, és lerohant a lépcsőn.
   A fésülködést és a fogmosást pár perc alatt letudtam, és már pattantunk is be a kocsiba mind. Richard az utóbbi napokat nálunk töltötte, mert ő is ott akart lenni, amikor Zane megszületik. Közben üzentem Louisnak, hogy ne hívjon, mert elfoglalt leszek, mire csak annyit írt vissza, hogy okés.


~Harry Styles~

 - Srácok! - szólt utánunk Louis. - Nem úgy volt, hogy ma és holnap nincsenek koncertjeink?
- De igen - vont vállat unottan Liam.
- Csak azért kérdezem, mert hát... Chloe öccse ma születik meg, és... Most pont át tudnánk ugrani Londonba, elvégre tök közel vagyunk. Szeretnék vele ott lenni, és szerintem ő is örülne, hogyha meglátogatnánk ma - mosolyodott el bizonytalanul. Az orra még mindig kicsit lilás volt ott, ahol a múltkor behúztam neki.
  De ez sem volt elég. Legszívesebben percenként pofán vertem volna. Chlo nem érdemel egy olyan szemétládát, mint ő. De legbelül sokkal jobban bántott a dolog, mint azt a pimasz vigyorgással és undorító poénokkal kifejeztem. Rettentően hiányzott nekem Chloe, biztos vagyok benne, hogy jobban, mint Tomlinsonnak. Újra érezni akartam az illatát, a haját az ujjaim között leperegni, el akartam veszni a nagy, barna szemekben, amelyek mögött annyi fontos érzelem lapult. Érezni akartam megint azt a csodás érzést, amit akkor éreztem, ha szeretkeztünk. Már bántam, hogy akkoriban, rövid kapcsolatunk idején nem feküdhettem le vele többször. Így csak két éjszakát töltöttem el vele. De az a kettő életem legboldogabb perceit tartalmazza. Bár visszahozhatnám azokat a napokat. Bár visszamehetnék az időben, és intézhetném úgy, hogy én álljak ott a fa alatt a parknál aznap, amikor Louis megismerkedett Chlo-val.
 - Jó ötlet - mosolyodtam el a gondolatra, hogy megint lehetőségem lesz Chloe közelében tölteni pár percet.
 - Akkor gyerünk - vigyorodott el Niall. - Csak előtte még együnk valamit. Éhen halok.
 - Mikor nem..? - forgatta meg a szemét Zayn.

Másfél óra múlva már Londonban voltunk. A recepciós nő eligazított minket, hogy hol találjuk meg a West-családot. Amint befordultunk a mondott folyosóra, azonnal a szemembe ötlött Chloe kecses alakja.
   Oldalt állt nekünk, és a falnak támaszkodva játszadozott az ujjaival unalmában. Vékony lábaihoz fekete farmernadrág simult, a világoszöld, testhez simuló felső pedig csak kihangsúlyozta amúgy is tökéletes melleit és hasát. A haja, Louis elmondása szerint, még mindig feketés volt néhol, de az idióta festék nagyrészt már kikopott belőle, és ismét láthatóvá váltak a selymes, aranylóan barna fürtök, amiket annyira szerettem simogatni és huzigálni régebben. Már picit vissza is nőtt a meggondolatlanul levágott hajfüggöny, s ismét elérte már a háta közepét - fogalmam sem volt, hogy a jó égbe nő ennyire gyorsan a haja, de nem is érdekelt. Piros ajkai kicsit elnyíltak, ahogy unottan ringatózott egy picit álltában, figyelve a falon függő faliórát. Szívem szerint a karjaimba zártam volna, és a számat azokra a puha, forró ajkakra helyeztem volna, s addig csókolom, amíg bele nem fulladok a levegőhiányba.
   Csodálatos álomképeimet egy sokkal rosszabb jelenet váltotta fel. Chloe felnézett, megpillantott bennünket, elnevette magát, és rohanni kezdett... Louis karjaiba. Lou megforgatta a levegőben, a hajába csókolt, de nem elégedett meg ennyivel, hanem a lányt a falnak nyomva lecsapott az imént még a gondolataimban forgó szájra. Chloe elmosolyodva túrt Tommo barna, kócos hajába. Legszívesebben elsírtam volna magamat.
   Csak miután pihegve szétváltak, akkor került sor a mi köszöntésünkre. Chloe sorra magához ölelt mindegyikünket. Engem utoljára. Mielőtt viszont elhúzódott volna, a hajába rejtettem az arcomat, és a fülébe súgtam:
 - Már rettenetesen hiányoztál, baby - vigyorodtam el, de úgy, hogy Louis lehetőleg ne olvassa le a számról a szavakat.
   Kezeimet merészen lejjebb kezdtem csúsztatni a hátán, hogy megsimogathassam formás fenekét, de Chloe dacosan kitépte magát a karjaim közül, és visszament Louishoz. A srác a szemeivel legszívesebben felnyársalt volna engem, de nem törődtem vele. Lepergett rólam.
   De csak most tűnt fel valami Chloe-n. Megváltozott. Picit mintha... megnőtt volna a hasa. Elborzadva néztem rá, de neki nem tűnt fel. Egyedül Louisnak. Ki is használta. Tenyere közé vette Chloe domborodó pocakját, majd lehajolt, hogy csókot leheljen rá. Chloe édesen felnevetett, miközben Lou puszikkal borította el a hasát.
   Megsemmisülten álltam, és figyeltem a jelenetet. Louis gúnyos pillantást vetett felém, de úgy, hogy Chloe ne vehesse észre. Legszívesebben megöltem volna azt a szemetet. Képes volt felcsinálni a lányt, ráadásul úgy, hogy tudja, semmivel sem tölthet majd a gyerekével több időt, mint annak anyjával. Ennyire felelőtlen még Louis sem lehet. Biztosan csak álmodom. Ezt egyszerűen nem hiszem el.
   De egy hang a fejemben azt súgta, hogy ez nem hitetlenség, csupán féltékenység. Nem az bántott leginkább, hogy Louis mostmár egy életre magához láncolta a lányt, akit szívemből szerettem - bár ez sem volt utolsó ok a dühre -, hanem az, hogy Chloe nem az én gyermekemet hordja a szíve alatt, hogy Chloe nem az én jegyesem, s hogy Chloe éppen most nem az én nyakam köré fonja a karjait. Annyi képzeletbeli Chloe van már, és az egyetlen igazi már másé...
   Meghalni lett volna kedvem. Nem is. Inkább ölni, törni-zúzni, ütni, verni. Kicsinálni Louist, amiért neki mindig minden összejön, nekem meg semmi. Ez nem igazság..! Ő eleve úgy állt hozzá a lányhoz, mint akit át kell vernie, én meg már a kezdetektől őszintén szerettem, és mégis Louist választotta Chloe, nem engem! Hogy hozhatnám a tudtára, hogy Louis csak álkapcsolatként kezelte..? Mert abban, hogy ma már nem úgy kezeli - elvégre nem feltétlenül kellett volna megkérnie a kezét és gyereket csinálnia neki -, biztos voltam, de mi van, ha Chloe esetleg elfordul tőle, hogyha megtudja, mi van? Muszáj megpróbálnom!
   Talán várnom kellett volna vele, elvégre nem épp a legkellemesebb szituáció az, amikor az édesanyád éppen fájdalomtól sikítozva vajúdik az öcséddel, de belőlem már minden türelem kifogyott. Köhécselni kezdtem, mire Chloe rögtön felkapta a fejét. Aggódó arccal mért végig. Istenem, mennyire ártatlan még ez a lány... Már attól félteni kezd, hogy köhintek egyet. Ettől felbátorodva közelebb léptem hozzá, Louis villámló tekintetét figyelmen kívül hagyva.
 - Chlo, beszélhetnék veled? - kérdeztem.
 - Akármit akarsz mondani, mondhatod előttem is - kezdett kötekedni Louis, de Chloe óvatosan a derekára tette a kezét.
 - Semmi baj, Lou - simogatta meg a srác kezét. - Pár perc, és jövünk. - Engesztelésképpen Chlo lábujjhegyre állt, hogy puszit nyomhasson Louis szájára.
   Idegesen elfordítottam a fejemet, hogy ne lássam, ahogy Louis megragadja szerelmem csuklóját, és az ártatlan pusziból egy szemvillanás alatt vad csókot csinál. Chloe halványan elmosolyodva húzódott el tőle, hogy mellém szegődve átmehessünk a folyosó egy eldugott elágazásába.
   Még a terhesség is jól állt neki. Tenyerével öntudatlanul is a hasát simogatta, mintha csak védelmezni akarná az odabent lapuló csöppséget.
 - Kisfiú vagy kislány? - néztem rá reménytelenül.
 - Kislány - hajtotta le a fejét.
 - Nem örülsz neki? - vontam fel a szemöldökömet.
 - Minek nézel te engem? - csattant fel, de a hangja még így is lágy maradt; épp csak egy kicsit beszélt hangosabban, mint egyébként. - Semminek nem örültem még annyira, mint ennek a gyereknek..! Csak az bánt, hogy téged ez elszomorít.
 - Mióta érdekel téged az, hogy engem mi szomorít el? - vágtam rá egyből azt, ami ostoba, bunkó agyamba először bevillant.
   Chloe összerezzent, mintha megütöttem volna. Szemei szinte lyukat égettek a koponyámba. Legszívesebben visszaszívtam volna a felelőtlenül kimondott szavakat. A barna szemeket könnyfátyol homályosította el.
   Kezemmel akaratlanul is felé nyúltam, hogy letöröljem őket, de csak én felejtettem el, hogy többé már nem érinthetem meg szerelmemként. Chlo ellökte a kezemet, és el akart menni, de elhatároztam, hogy ezúttal nem hagyom megint annyiban az ostobaságomat. Utánanyúltam, és a karját megszorítva visszarántottam, mire felszisszent, de volt annyi esze, hogy ne kiáltson fel, mert Louis laposra ver, ha meghallja.
 - Eressz el! - kérte halkan, miközben minden lehetséges módon ficánkolt és szabadulni próbált.
 - Elhiszed, hogy nem szándékosan bántalak meg újra és újra, ugye? - néztem rá kérlelőn.
   Nem felelt. Tekintetünk összekapcsolódott. Chloe lassan bólintott, miközben lesütötte a szemét. Olyan gyönyörű volt, hogy egyes pillanatokban azt hittem, én valójában nem is egy embert, hanem egy angyalt szorítok most a falnak.
 - Nem akarlak megbántani, de valamit el kell mondanom - suttogtam.
 - Hallgatlak - vetette fel a fejét makacsul.
 - Louis kényszerből kezdett el veled járni - mondtam. - Kezdetektől fogva kihasznált téged.
 - És?
 - Hogy mi van?
 - Ennyi?
 - Te... mióta tudod? - kérdeztem összezavarodva.
 - Az elejétől - suttogta.
   Csak néztem rá, némán, értetlenül.
 - Mit csinálsz? - pihegte Chloe. Szinte öntudatlanul közelítettem egyre jobban az arcomat az övéhez, ezzel elérve, hogy ő is egyre jobban szabadulni akarjon a szorításomból.
 - El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek - ziháltam, tenyeremet akaratlanul is a hasára illesztve. Ujjaimmal a domborodó pocakot simogattam, mire egyszer csak...
   A baba rúgott egyet. Egészen aprót ugyan, de én megéreztem. Mintha csak azt akarná mondani, hogy ne tegyem. Hogy ne csókoljam meg Chloe-t. Lehet, hogy megőrültem, de szinte éreztem, ahogy Louis kislánya hangosan tiltakozik az ellen, hogy édesanyja akár egy csókkal is elárulja az édesapját.
   Összezavarodva húzódtam el Chloe-tól. Ő maga is meglepődött azon, hogy miért változtam meg hirtelen. Idegesen a hajamba túrtam. Tényleg vágásra szorulna már; lassan a vállamig ér.
 - Mi lesz a neve? - meredtem Chlo növekvő hasára, mintha megbabonázott volna a látvány.
 - Tessa - mosolyodott el lágyan Chloe. - Louis ragaszkodott hozzá, nem mondta meg, miért. Szerintem nem illik annyira a Tomlinson mellé, de a keresztnév nagyon tetszik.
 - Gyönyörű név - suttogtam, abszolút megbabonázva.
   Chloe a fejét oldalra döntve nézett rám, mintha nem lennék normális.
 - Harry, jól érzed magadat? - nézett rám aggódva.
 - Csodásabban már nem is lehetnék - morogtam. - De azt ne felejtsd el, baby, hogy ennyivel nem szabadultál meg tőlem! - kacsintottam rá.
   Dühösen sarkon fordult, és visszament. Gondolom, Louishoz.


~Louis Tomlinson~

Chloe feldúltan érkezett vissza a beszélgetésről Harryvel. Szívem szerint inkább a képzelet erejének hagytam volna azt, hogy miről beszélhettek, de mégis rákérdeztem. Chloe-nak csak rám kellett néznie azokkal az olykor villámokat szóró szemeivel, és menten félbehagytam a mondatot.
 - A hátam mögött összeszövetkeztetek mind a ketten, hogy kinyírtok a féltékenységi rohamaitokkal?! - fakadt ki a menyasszonyom.
 - Ne haragudj - suttogtam.
 - Nem haragszom. A terhes anyuciknak nem tesz jót az idegeskedés - mosolyodott el csintalanul, mire nevetnem kellett.
 - Látod, megmondtam, hogy okos kislány vagy - húztam magamhoz vigyorogva.
 - A kislány a pocakomban van, én már nagylány vagyok - húzta fel az orrát édesen, mire apró csókot nyomtam apró orra hegyére.
   Felnevetett, és a derekamat átölelve a mellkasomra hajtotta a fejét. Imádtam, ahogy lélegzetvétele még a pólóm anyagán kívül is csiklandozta a bőrömet, és ahogy selymes haja a vállamat simogatja. Átöleltem a vállát.
   Idilli pillanatunkat Chloe édesapjának kétségbeesett szitkozódása szakította félbe.
 - Már órák óta bent van! - dühöngött. - Legalább bemehetnénk hozzá..!
   Richard nyugtatóan apja vállára tette a kezét, és beszélt neki valamit, de nem hallottam, mert csak az általam szorosan ölelt lányra koncentráltam. Hajának lágy illata az orromba kúszott. Csak akkor vettem észre, hogy Chloe remeg.
 - Mi a baj? - néztem a szemébe aggódva.
 - Csak... rossz előérzetem van - rázta a fejét nyugtalanul. - Anya már órák óta vajúdik, és nem engednek be hozzá..!
 - Te mondtad, és nagyon bölcsen, hogy a pici anyukáknak nem tesz jót az idegeskedés - simítottam ki néhány tincsét az arcából. - Minden rendben lesz, Chloe.
 - De honnan tudod? - ráncolta a homlokát.
 - Nem tudom, hogy honnan tudom, de tudom - felelem, és értetlen arca láttán elnevettem magam, mire ő is követte a példámat.

Fél óra telt el. A szülőszoba ajtaja kinyílt, és egy meggyötört arcú, fáradtnak tűnő, kétségbeesett orvos lépett ki rajta. Az arcára volt írva, hogy valami nincs rendben. Chloe úgy pattant fel, mint a rugó, de hiba volt, mert későn jött csak rá, hogy nagy hasa miatt ez a mozgás már nem helyénvaló. Szerencsére ott álltam mögötte, és elkaptam. A lány akkor vette észre a doktor arckifejezését, és álltában megdermedt. Biztatóan megszorítottam a vállát.
 - Mr. és Miss West... Borzasztóan sajnálom... De... Nem tudom, hogy mondjam..! Mi mindent megpróbáltunk, igazán, de már nem tudok megmenteni... Mrs. West... Nem élte túl a szülést...


Eltaláltátok, pont itt fogom abbahagyni, tündérkék. :) Esedezve kérek mindenkit, akit érdekel a folytatás, hogy kommenteljen már valamit, mert tényleg nem nagy szám, csak pár billentyűleütés, meg pár kattintás, és kész, nekem pedig szereztetek egy nem is kicsi örömet..! Please! :3 Vigyázzatok magatokra, éljétek túl az iskolát, tanuljatok, de közben élvezzétek az életet is..! ;)
Ness^^

4 megjegyzés:

  1. Szia. Par napja talaltam ra a blogodra es egyszeruen IMADOM. A megszallotja lettem a tortenetnek. Nagyon szeretnem ha lenne folytatasa :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Látod, csak másfél sort írtál, én meg már percek óta mosolygok. ♥ Köszönöm! :)

      Törlés
  2. Ne ne ne neeeeeee.. Miert halt meg? Ne mar... Akkor Chloe meg az egesz csalad depizni fog es azt nem szeretem.. Ajjj.. Gonosz vagy! :( xdd
    Siess a kovivel legysziiiii!
    Xx, Jessi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tudom, hogy az vagyok, nem te vagy az első, aki mondja. :( Tudod, sokat olvasom A tűz és jég dala sorozatot, és eltanultam George-tól, hogy kinyírjam a szereplőket. XD De ez még mindig semmi ahhoz képest, amit ő művel, mert ő mindig a legkedvesebb, legnépszerűbb szereplőket gyilkoltatja le, a lehető legbrutálisabb módon... De ne aggódj, ennyire azért nem szeretnék hasonlítani rá. :D A kövi egyébként már készen van, és még az azutáni három fejezet is, de mostantól szándékosan ritkábban hozom picit a részeket, hadd izguljatok egy picit ti is. ;) ♥
      Pusz: Laura

      Törlés