Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2014. szeptember 18., csütörtök

1. évad, 23. fejezet: A paparazzók átka

A vékonyka függönyön akadálytalanul ömlött át a napfény, és természetesen pont a szememet szúrta. Oldalra fordítottam a fejemet, kinyújtottam a karomat magam mellé és óvatosan kinyitottam a szememet, de... Nem volt mellettem senki. Az ágy üres volt. Az ágynemű állapota és Louis itt felejtett zoknija arra utalt, hogy nem képzeltem csupán az egészet.
   Felültem, és élettelen szemmel meredtem magam elé. Eddig tartott a nagy ígéret. Még mindig a fejemben visszhangzottak a szavai. Soha nem foglak elhagyni. Te vagy az életem. Nem tudom elképzelni az életemet nélküled. Igazán.
   Ezek szerint mégis, gondoltam keserűen. De már nem sírtam. A könnyeim elfogytak. Nem volt már bánat, amit kisírhattam volna magamból, mert már minden létező szomorúságra volt példa az eddigi életem során. Mit számít már egy újabb árulás, pár újabb hazugság..? Az ember ne várjon csodát.
   Tenyeremet kinyújtva végigsimítottam Louis párnáján. Már teljesen kihűlt. Ezek szerint régen ment el. Mire is vártam..? Luke-nak talán igaza volt. Az ő szavait sem tudtam kiverni a fejemből. Meglátott téged, felmérte magában, mennyire jó bőr vagy, és elhatározta, hogy, ha már úgy is csak egy naiv kislány vagy, nyugodtan lefektethet, aztán otthagyhat a francba!
   Még mindig érzéketlen szemmel végigmértem az ujjamon csillogó, lélegzetelállítóan szép gyűrűt, lehúztam az ujjamról, kihúztam az íróasztalom legalsó fiókját, és óvatosan a sarkába helyeztem. Nekem ő miért számítson, ha neki én semmit sem jelentek?
   A telefonom megcsörrent. Louis volt az. Gondolkodás nélkül kinyomtam. Újra rázendített. Már ötödször próbálkozott, mire sikerült összeszednem magamban, hogy mit is szeretnék elmondani neki, és hogyan.
 - Na, végre! - sóhajtott fel. - Chloe, kérlek, ne csinálj már ilyet, mert nincs időm erre... Pár óra, és kezdődik a koncert, így is füttyögnek már a többiek, hogy menjek próbálni...
 - Akkor miért nem teszed azt? - szúrtam közbe élesen.
 - Figyelj, ha amiatt vagy kiakadva, hogy el kellett jönnöm, akkor kérlek, inkább beszéljük meg, ne magadban átkozz el engem ezerszer is..!
 - Mit lehet ezen megbeszélni, hm? - kérdeztem gúnyosan. - Tudod, mit? Nem is érdekel. Nem foglak magamban elátkozni, emiatt nem kell aggódnod. Ha nem tudnád, bennem megvan az a csodás képesség, hogy akkor is magamban keresem a hibát, amikor a másik csinált belőlem hülyét.
   Letettem, és ugyanazzal a lendülettel ki is kapcsoltam a telefonomat. Nem akartam hallani a magyarázatát. Nem akartam megint hinni neki, megbocsátani, aztán pedig pofára esni. Mivel téli szünet volt, akármit beszervezhettem, így nem búsultam. Helyette elkértem a konyhában segédkező Adele telefonját, hogy beszélhessek valakivel.
 - Luke..? - kérdeztem halkan, mikor végre felvette.
 - Csajszi! Csak nem megjött az eszed? - vidult fel.
 - Ha annak lehet nevezni azt, hogy Louis ezredszer is kihasznált, akkor igen, erről van szó - haraptam be az ajkamat.
 - Figyelj, ne haragudj azért, amiket tegnap mondtam, én csak... féltelek, és nem akartam, hogy bajod essen, de nem hallgattál rám.
 - Te ne haragudj!
 - Eszemben sincs! A helyedben én sem hallgattam volna magamra. Közös séta belefér? - ajánlotta fel.
 - Persze - mosolyodtam el. Pontosan ezt szerettem Luke-ban. Hogy mindig és minden helyzetben el tudta terelni a figyelmemet a rosszról. - Tíz perc múlva a házunk előtt?
 - Ott leszek - mondta. - Puszi!
 - Szia!
   Gyorsan felrohantam a lépcsőn, ismét be a szobámba. Magamra kapdostam azokat a ruhákat, amik először a kezembe akadtak, mert elvégre Luke a haverom, előtte sosem éreztem kényszerét annak, hogy tökéletesen próbáljak kinézni. Ebben is különbözött Loutól. Miért van az, hogy minden gondolatmenetemben Louisnál kötök ki?! Miért függök tőle ennyire, basszus?
   Kénytelen voltam bekapcsolni a telefonomat, elvégre soha sehová nem megyek úgy, hogy nincs nálam. Tizennyolc nem fogadott hívás. Nem rossz. Megfésülködtem, fogat mostam, megettem egy banánt, és ezzel pont el is telt a tíz perc.
   Igazából én akartam meghívni Luke-ot valami sétaszerűségre, mert szükségem volt a segítségére, hogy meghozzak egy döntést. De, mivel megelőzött, ennek nem feltétlenül kell kiderülnie.
 - Szia, Chlo! - ölelt magához szorosan, mikor megérkezett a házunk elé. Kezével a hátamat simogatta. Imádtam ezt a szokását, mert így sokkal élvezetesebbé tudott tenni egy sima ölelést.
 - Szia, Luke - üdvözöltem, és arcomat a vállába fúrva szívtam be megnyugtató illatát.
 - Konkrét elképzelés, hogy merre menjünk? - tudakolta, arcán féloldalas mosolyával, amit annyira szerettem.
 - Merre van a legközelebbi fodrászat? - érdeklődtem, szintén mosolyogva.
 - Csak nem a bozontomat akarod megnyirbáltatni? - simított végig féltve növesztett haján. Igaz, az ismeretségünk óta még egyszer sem volt fodrásznál, és sokszor piszkáltam, hogy vágassa már le, mert úgy néz ki vele, mint az ősember.
 - Most nem erről van szó - nevettem el magam a reakcióján. - Nekem kéne a fodrász.
 - Ó! Csak nem le akarod vágatni a hajadat?
 - De - bólintottam határozottan.
   Tegnap több ígéret is elhangzott. Louis megszegte az egyiket. Hát én is megszegem az enyémet. Azt kérte, soha ne változtassak a hajamon. Hát, ezt fogom tenni. Le akarom vágatni, hogy csak a vállam alá érjen, és lehetőleg átfestetem feketére, vagy valami színes csíkot tetetek bele, majd eldöntöm ott. Tök mindegy, csak Louis is érezze, milyen, ha átverik.
 - Feltétlenül muszáj ezt? - puhatolózott Luke, mikor már a fodrászat előtt álltunk.
 - Igen - feleltem hevesen, és arcomon kaján vigyorral léptem be a helyiségbe.

Nemsokára gyakorlatilag újjászületve jöttem ki onnan. Az addig a combomat csapdosó hajfüggöny most a hátam közepét sem érte el, és ilyen hosszúra is csak azért hagytam, mert Luke erősködött, hogy mégse vágjam le rövidebbre annál. Azonkívül néhol feketére lett átfestve. De csak és kizárólag olyan festékkel, ami pár hónap, legfeljebb fél év múlva kijön. Ez egészen biztosan gyerekesen hangzik, de hadd aggódjon egy kicsit Louis is..! Luke csinált is rólam a fodrászat mellett egy képet, amit azonnal fel is tettem profilképnek Twitterre, Facebookra és Instagramra is. Ha Louis legközelebb fellép valamelyikre, rögtön kiszúrja majd a szemét. Oké, elmebeteg vagyok, de ezt eddig is tudtam, szóval már nem lehet belőle gond.
   Luke csendben lépkedett mellettem. Már egy ideje szótlan volt, úgyhogy gondoltam, megkérdezem, van-e valami.
 - Valami baj van..? - tudakoltam.
 - Nem, semmi, csak... Így, ezzel a hajjal még szebb vagy.
 - Ne hazudj - bokszoltam vállba nevetve.
 - Miért baj az, ha kimondom, amit gondolok? - kérdezte, úgy téve, mint aki megsértődött.
 - Egyáltalán nem baj - hajtottam le a fejemet, és bizonyára elpirultam, mert Luke elmosolyodott:
 - Még a pirulás is jól áll neked...
 - Mi van ma veled? - ráncoltam a szemöldökömet. Máskor is mindig bókolt, de ma a viselkedéséből és a szavaiból is csak úgy ordított, hogy valami van. - Luke, látom, hogy valami nincs rendben. Miért nem akarod elmondani?
 - Mert összezavarnálak vele - rázta a fejét.
 - Nem érdekel - feleltem makacsul.
   Épp egy parkban haladtunk el, úgyhogy leültünk egy padra. Én Luke arcát fürkésztem. Csendben volt. Már épp szóra nyitottam volna a számat, amikor belevágott.
 - Te egy csodálatos ember vagy - nézett rám, mire egyből lesütöttem a szememet. - Még sosem találkoztam olyan különleges lánnyal, mint amilyen te vagy. Már az első naptól éreztem, hogy nem vagy olyan, mint a többiek. És soha nem akartalak volna elvenni sem Harrytől, sem Louistól, de akaratom ellenére is totál beléd estem.
   Csak néztem rá. Sírni, kiabálni akartam, de már nem volt több könnyem, nem volt több elkeseredett kiáltásom. Elfogyott mind. Csak bámultam az ölemben tartott kezeimre, és a világ minden kincséért sem akartam Luke-ra nézni, mert akkor végleg minden határozottságom elszáll.
 - Chlo..? - szólongatott. - Kérlek, ne haragudj rám!
 - Mi a fenéért tudnék rád haragudni..? - emeltem rá végül a pillantásomat.
 - Nem tudom - mosolyodott el, és lágyan megfogta a kezemet.
 - Luke, tudod, hogy én... - kezdtem.
 - Nincs rajtad a gyűrű - jegyezte meg. - És azt mondtad, Louis összetörte a szíved.
 - Igen, de az korántsem jelenti azt, hogy már nem szeretem - hajtottam le a fejemet. Szokatlan volt az érzés, hogy valaki ott van mellettem, és fogja a kezemet.
 - Értem - szorította össze a fogát, és elhúzta a kezét. A varázs elmúlt, olyan volt, mintha a pár másodperc szabadság után ismét felhők takarták volna el a napot. De talán mégis jobb így. Nekem is, Luke-nak is. Elég volt nekem már Harry is. Majdnem belehaltam, hogy nem tudtam viszonozni a tőle kapott szerelmet. Ezt pedig soha, de soha többet nem akarom újra átélni.
 - De azért, haverok maradhatunk, ugye? - kérdeztem reménykedve.
 - Természetesen - mosolyodott el halványan.
 - Köszönöm - tártam szét a karomat, mire azonnal magához szorított, és megölelt.
 - Én köszönöm - szólt, és végigsimított frissen csináltatott hajamon. - Azt azért elárulod, hogy mire volt jó az, hogy befestetted a hajad?
 - Louist akartam vele bosszantani - vallottam be, s így utólag már tényleg baromságnak látszott.
   Luke csak bólintott. Valahogy mindig megérezte, hogy mikor és mit kell mondani, vagy épp mikor kell csendben maradnia. Ő volt a legnagyszerűbb barát a világon.
   Oldalra dőltem, és a vállára hajtottam a fejemet. Elmosolyodott, és ő is a fejemre hajtotta az övét.

Másfél óra múlva a telefonom megállíthatatlanul zenélni kezdett, és akármennyire is próbáltam tudomást sem venni róla, nem hagyta abba. Mikor már nyúltam volna érte, hogy kinyomjam, abbamaradt, és helyette az üzenetjelző hang indult be. Louistól jött. Így szólt: Most azonnal vedd fel a telefont, kérlek!!!
   Ismét rázendített a Summer Love, én pedig unottan emeltem a fülemhez a készüléket.
 - Mi van már? - kérdeztem, a lehető legundokabb hangnememben, de legbelül örültem, hogy nem adja fel a küzdelmet. Luke mellettem érdeklődve kapta fel a fejét.
 - Egy pillanatra fel tudnál nézni a netre? - érdeklődött, egy hajszállal sem kedvesebb hangon, mint én.
 - Miért?
 - Csak csináld. Addig várok.
   Csak tettem, amit mondott. Amit pedig láttam, elképesztő volt. Minden fórumot, minden blogot és az egész Twittert ellepték a Luke-ról és rólam készült képek. A felük azt a momentumot őrizte meg, amikor megfogtuk egymás kezét, a másik fele pedig azt, hogy a vállára hajtom a fejemet. Ami pedig kimaradt, az azt, hogy megöleljük egymást.
   Ezt egyszerűen nem hiszem el..!
   Semmi kedvem nem volt ezek után meghallgatni Louis agymosását, de muszáj volt, mert már kezdett türelmetlenkedni.
 - Nos? - idegeskedett.
 - Mi nos?! - Elég bajom volt nekem nélküle is, nem kell, hogy még ő is engem alázzon.
 - Komolyan semmit nem akarsz mondani, bakker?! - emelte fel a hangját. Ki nem állhattam, ha ilyen volt.
 - Megengednéd, hogy előbb feldolgozzam, hogy az egész világ ribancnak hisz?! - sziszegtem dühödten. - Nagyszerű, hogy már a vőlegényem is egyetért velük.
 - A képek alapján már a gyűrűt sem hordod, úgyhogy a vőlegény megszólítást el is hanyagolhatod - jegyezte meg. - Egyébként meg fogalmad sincs arról, hogy mit gondolok, és nem találgatsz valami jól.
 - Nagyszerű. Elárulod, hogy mit akarsz?
 - Ha már ilyen kedvesen kérdezed - cukkolt. - A koncert elhalasztva, mert egy csapat rajongó betört a stadiumba idő előtt, és gyakorlatilag szétrombolták a helyet. Visszarepülök Londonba. Délután ötre ott leszek. Kéne valami nyugodt hely, ahol találkozhatunk.
 - Honnan veszed, hogy én szeretnék veled találkozni..? - kérdeztem halkan.
 - Valahogy megértem. De akkor is megyek. Az a park, ahol megkértelek, hogy legyél a barátnőm..?
 - Szuper - vágtam rá, és ki tudja, miért, de egy halvány mosoly ült ki az arcomra. Talán az emlék miatt, talán attól, hogy, bár haragszom rá, viszontláthatom Louist.
 - Mi a helyzet? - kérdezte bizonytalanul Luke.
 - Ne haragudj, de... azt hiszem, mennem kell - hajtottam le a fejem.
 - Nem vagyok a fogvatartód, nem kell szégyellned magad, amikor mész - mosolygott rám. - Ha kell, akkor kell. Majd még talizunk.
 - Igen - bólogattam. - Szia! És köszönök mindent!
 - Ég veled, Chlo! - intett, és rám nevetett.
   Gyorsan vágtam át az utcán, majd hazasiettem. Nem értettem, miért sietek annyira, elvégre Louis még sokára jön meg, de... Mindegy. Néha már meg sem próbálom magyarázni, egyes dolgokat mi a fenéért teszek.
   Hazaérve az utóbbi időben erősen elhanyagolt Brian és Marley reménykedve néztek rám, úgyhogy egyszerűen nem bírtam volna csak úgy ott hagyni őket. Játszottam velük kint a kertben vagy egy órát. Láthatóan nagyon örültek neki, úgyhogy valamennyire az én lelkiismeretem is megnyugodott. Utána megkértem Adele-t, hogy segítsen nekem - előtte végighallgattam az egész családom az egész családom együttes lecseszését, amiért a megkérdezésük nélkül mentem el fodrászhoz. Igazából csak annyi, hogy válasszon nekem valami egyszerű, de hatásos öltözetet, és csinálja meg a hajamat. Közben azon gondolkodtam hangosan, hogy mégis mivel háláljam meg neki. Erre fejbe vágott a fésűvel, és közölte, hogy ne őrüljek meg.
   Negyed öt volt, mikor elkészültem. Egy fekete cicanadrág és világoskék felső volt rajtam, a hajam kiengedve, picit begöndörítve omlott a vállamra. Adele a sminkemet is megcsinálta; korrektorral elrejtette az arcomról az utóbbi időben odaszokott, apró pattanásokat, aztán szempillaspirállal felturbózta egy kicsit a szempilláimat. Utolsó simításként még gyümölcsös szájfényt tettem a számra, de ezzel tényleg abbamaradt a szépítkezés, mert már Harry is Louis is szólt érte nemegyszer, hogy felejtsem el a sminkeket, ha jót akarok, mert anélkül is 'csodálatosan' nézek ki... Köszönöm szépen, de ehhez azért én is hozzá tudnék szólni.
   A maradék idő alatt idegeskedve ücsörögtem a nappaliban, aztán öt óra előtt öt perccel elindultam a megbeszélt helyre, elvégre Louisnak is kell még idő, mire taxival odaér a reptérről.
   Féltem attól, hogy mit fog mondani. Lassan már nincs is olyan dolog, amitől nem félnék, gondoltam magamban, miközben átvágtam az utcán, a téli idő miatt már lemenő nap sugarában fürdőzve.


Hiába határoztam már el ezerszer, hogy ritkábban hozom a részeket, mert így nagyon hamar le fog zajlani az egész, még mielőtt bárki is felfedezné egyáltalán a blogot, egyszerűen alig várom már, hogy láthassátok az új fejezeteket... Ezt gyakorlatilag pár óra alatt összedobtam, és fel sem tűnt, hogy már egy egész fejezetre valót összeirkáltam... De ez senkit nem érdekel, úgyhogy nem húzom az időtöket. XD Kívánjon mindenki gyógyulást a mi tehetséges Liamünknek, aki breaktáncolás közben sikeresen eltörte az egyik karját... Pont olyan ügyes, mint én. :DD Na, mindegy, így imádom. Gyógyulást, Liam! ♥ Nektek meg szép napot! Puszi: Nessa

2 megjegyzés:

  1. Csodalatos lett mint mindig! Imadtam! Remelem Chloe es Louis kozott minden oke lesz! :o
    Huhh.. Holnap ejszaka 2-tol mmar nem lesz netem mert megyek kulfoldre de remelem mire hetfon este megerkezek lesz uj resz. *-----*
    Xx, Jess ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Majd meglátod, nem akarok lelőni semmit. :3
      Jó utat, vagy szórakozást, vagy nem tudom, mit, és igazából már a következő rész készen van, csak nem akarom naponta felrakni a fejiket, mert akkor véget ér a blog, mielőtt egyáltalán elérném azt az álmomat, hogy híres bloggerina lehessek. :D
      Vigyázz magadra!
      Nessa

      Törlés