Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2014. szeptember 25., csütörtök

1. évad, 25. fejezet: Minden rendben lesz, Chloe...

Hónapok óta nem láttam Louist. Decemberben volt itt Londonban utoljára, és már május van. Legalábbis holnap lesz május elseje. Az iskolai tanév a végéhez közeledik, aminek kimondhatatlanul örültem. A jegyeim rémesen leromlottak az előző évemhez képest, de nem érdekelt, ugyanis nem álltam bukásra semmiből. És a lényeg ez volt. Szerintem. A szüleim már annyira nem örültek neki, ugyanis ők azt szerették volna, ha az egyetemet választom, de én semmiképpen nem akartam már ezt a lehetőséget választani. Rettentően hiányzott nekem Louis és Harry, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy Perrie, Sophia, Zayn, Liam és Niall nem. Nélkülük üres volt az életem.
   Egészen addig a napig, amikor május 8-án Lily a vállamat rázva ébresztett fel, miközben folyamatosan azt ismételgette:
 - Mennünk kell a kórházba! Jön a baba!
   Tudom, hogy ez teljesen abnormálisan hangzik, de a saját gyötrelmeim mellett már egészen elfeledkeztem róla, hogy anya a leendő öcsémet hordja a szíve alatt. A hasa napról napra egyre nagyobb és nagyobb lett, mígnem minden mozdulatához segítséget igényelt, de mindannyian szívesen, örömmel segítettünk neki, amiben csak kellett, mert alig vártuk már Zane érkezését. Utánanéztem a neten a név jelentésének. Valami olyasmi volt, hogy Isten kegyes. Én nem teljesen értettem vele egyet, de a Zane hangzása nagyon is bejött. Ha akkor tudtam volna, hogy ez a keresztnév mennyire nem fog illeni újdonsült családtagunkra..!
 - Uramisten. Anya cuccai már össze vannak készítve, ugye? - kaptam a fejemhez rémülten, miközben kétségbeesetten rángattam fel magamra a kezembe akadó ruhákat.
 - Hogyne - informált izgatottan Lily, és lerohant a lépcsőn.
   A fésülködést és a fogmosást pár perc alatt letudtam, és már pattantunk is be a kocsiba mind. Richard az utóbbi napokat nálunk töltötte, mert ő is ott akart lenni, amikor Zane megszületik. Közben üzentem Louisnak, hogy ne hívjon, mert elfoglalt leszek, mire csak annyit írt vissza, hogy okés.


~Harry Styles~

 - Srácok! - szólt utánunk Louis. - Nem úgy volt, hogy ma és holnap nincsenek koncertjeink?
- De igen - vont vállat unottan Liam.
- Csak azért kérdezem, mert hát... Chloe öccse ma születik meg, és... Most pont át tudnánk ugrani Londonba, elvégre tök közel vagyunk. Szeretnék vele ott lenni, és szerintem ő is örülne, hogyha meglátogatnánk ma - mosolyodott el bizonytalanul. Az orra még mindig kicsit lilás volt ott, ahol a múltkor behúztam neki.
  De ez sem volt elég. Legszívesebben percenként pofán vertem volna. Chlo nem érdemel egy olyan szemétládát, mint ő. De legbelül sokkal jobban bántott a dolog, mint azt a pimasz vigyorgással és undorító poénokkal kifejeztem. Rettentően hiányzott nekem Chloe, biztos vagyok benne, hogy jobban, mint Tomlinsonnak. Újra érezni akartam az illatát, a haját az ujjaim között leperegni, el akartam veszni a nagy, barna szemekben, amelyek mögött annyi fontos érzelem lapult. Érezni akartam megint azt a csodás érzést, amit akkor éreztem, ha szeretkeztünk. Már bántam, hogy akkoriban, rövid kapcsolatunk idején nem feküdhettem le vele többször. Így csak két éjszakát töltöttem el vele. De az a kettő életem legboldogabb perceit tartalmazza. Bár visszahozhatnám azokat a napokat. Bár visszamehetnék az időben, és intézhetném úgy, hogy én álljak ott a fa alatt a parknál aznap, amikor Louis megismerkedett Chlo-val.
 - Jó ötlet - mosolyodtam el a gondolatra, hogy megint lehetőségem lesz Chloe közelében tölteni pár percet.
 - Akkor gyerünk - vigyorodott el Niall. - Csak előtte még együnk valamit. Éhen halok.
 - Mikor nem..? - forgatta meg a szemét Zayn.

Másfél óra múlva már Londonban voltunk. A recepciós nő eligazított minket, hogy hol találjuk meg a West-családot. Amint befordultunk a mondott folyosóra, azonnal a szemembe ötlött Chloe kecses alakja.
   Oldalt állt nekünk, és a falnak támaszkodva játszadozott az ujjaival unalmában. Vékony lábaihoz fekete farmernadrág simult, a világoszöld, testhez simuló felső pedig csak kihangsúlyozta amúgy is tökéletes melleit és hasát. A haja, Louis elmondása szerint, még mindig feketés volt néhol, de az idióta festék nagyrészt már kikopott belőle, és ismét láthatóvá váltak a selymes, aranylóan barna fürtök, amiket annyira szerettem simogatni és huzigálni régebben. Már picit vissza is nőtt a meggondolatlanul levágott hajfüggöny, s ismét elérte már a háta közepét - fogalmam sem volt, hogy a jó égbe nő ennyire gyorsan a haja, de nem is érdekelt. Piros ajkai kicsit elnyíltak, ahogy unottan ringatózott egy picit álltában, figyelve a falon függő faliórát. Szívem szerint a karjaimba zártam volna, és a számat azokra a puha, forró ajkakra helyeztem volna, s addig csókolom, amíg bele nem fulladok a levegőhiányba.
   Csodálatos álomképeimet egy sokkal rosszabb jelenet váltotta fel. Chloe felnézett, megpillantott bennünket, elnevette magát, és rohanni kezdett... Louis karjaiba. Lou megforgatta a levegőben, a hajába csókolt, de nem elégedett meg ennyivel, hanem a lányt a falnak nyomva lecsapott az imént még a gondolataimban forgó szájra. Chloe elmosolyodva túrt Tommo barna, kócos hajába. Legszívesebben elsírtam volna magamat.
   Csak miután pihegve szétváltak, akkor került sor a mi köszöntésünkre. Chloe sorra magához ölelt mindegyikünket. Engem utoljára. Mielőtt viszont elhúzódott volna, a hajába rejtettem az arcomat, és a fülébe súgtam:
 - Már rettenetesen hiányoztál, baby - vigyorodtam el, de úgy, hogy Louis lehetőleg ne olvassa le a számról a szavakat.
   Kezeimet merészen lejjebb kezdtem csúsztatni a hátán, hogy megsimogathassam formás fenekét, de Chloe dacosan kitépte magát a karjaim közül, és visszament Louishoz. A srác a szemeivel legszívesebben felnyársalt volna engem, de nem törődtem vele. Lepergett rólam.
   De csak most tűnt fel valami Chloe-n. Megváltozott. Picit mintha... megnőtt volna a hasa. Elborzadva néztem rá, de neki nem tűnt fel. Egyedül Louisnak. Ki is használta. Tenyere közé vette Chloe domborodó pocakját, majd lehajolt, hogy csókot leheljen rá. Chloe édesen felnevetett, miközben Lou puszikkal borította el a hasát.
   Megsemmisülten álltam, és figyeltem a jelenetet. Louis gúnyos pillantást vetett felém, de úgy, hogy Chloe ne vehesse észre. Legszívesebben megöltem volna azt a szemetet. Képes volt felcsinálni a lányt, ráadásul úgy, hogy tudja, semmivel sem tölthet majd a gyerekével több időt, mint annak anyjával. Ennyire felelőtlen még Louis sem lehet. Biztosan csak álmodom. Ezt egyszerűen nem hiszem el.
   De egy hang a fejemben azt súgta, hogy ez nem hitetlenség, csupán féltékenység. Nem az bántott leginkább, hogy Louis mostmár egy életre magához láncolta a lányt, akit szívemből szerettem - bár ez sem volt utolsó ok a dühre -, hanem az, hogy Chloe nem az én gyermekemet hordja a szíve alatt, hogy Chloe nem az én jegyesem, s hogy Chloe éppen most nem az én nyakam köré fonja a karjait. Annyi képzeletbeli Chloe van már, és az egyetlen igazi már másé...
   Meghalni lett volna kedvem. Nem is. Inkább ölni, törni-zúzni, ütni, verni. Kicsinálni Louist, amiért neki mindig minden összejön, nekem meg semmi. Ez nem igazság..! Ő eleve úgy állt hozzá a lányhoz, mint akit át kell vernie, én meg már a kezdetektől őszintén szerettem, és mégis Louist választotta Chloe, nem engem! Hogy hozhatnám a tudtára, hogy Louis csak álkapcsolatként kezelte..? Mert abban, hogy ma már nem úgy kezeli - elvégre nem feltétlenül kellett volna megkérnie a kezét és gyereket csinálnia neki -, biztos voltam, de mi van, ha Chloe esetleg elfordul tőle, hogyha megtudja, mi van? Muszáj megpróbálnom!
   Talán várnom kellett volna vele, elvégre nem épp a legkellemesebb szituáció az, amikor az édesanyád éppen fájdalomtól sikítozva vajúdik az öcséddel, de belőlem már minden türelem kifogyott. Köhécselni kezdtem, mire Chloe rögtön felkapta a fejét. Aggódó arccal mért végig. Istenem, mennyire ártatlan még ez a lány... Már attól félteni kezd, hogy köhintek egyet. Ettől felbátorodva közelebb léptem hozzá, Louis villámló tekintetét figyelmen kívül hagyva.
 - Chlo, beszélhetnék veled? - kérdeztem.
 - Akármit akarsz mondani, mondhatod előttem is - kezdett kötekedni Louis, de Chloe óvatosan a derekára tette a kezét.
 - Semmi baj, Lou - simogatta meg a srác kezét. - Pár perc, és jövünk. - Engesztelésképpen Chlo lábujjhegyre állt, hogy puszit nyomhasson Louis szájára.
   Idegesen elfordítottam a fejemet, hogy ne lássam, ahogy Louis megragadja szerelmem csuklóját, és az ártatlan pusziból egy szemvillanás alatt vad csókot csinál. Chloe halványan elmosolyodva húzódott el tőle, hogy mellém szegődve átmehessünk a folyosó egy eldugott elágazásába.
   Még a terhesség is jól állt neki. Tenyerével öntudatlanul is a hasát simogatta, mintha csak védelmezni akarná az odabent lapuló csöppséget.
 - Kisfiú vagy kislány? - néztem rá reménytelenül.
 - Kislány - hajtotta le a fejét.
 - Nem örülsz neki? - vontam fel a szemöldökömet.
 - Minek nézel te engem? - csattant fel, de a hangja még így is lágy maradt; épp csak egy kicsit beszélt hangosabban, mint egyébként. - Semminek nem örültem még annyira, mint ennek a gyereknek..! Csak az bánt, hogy téged ez elszomorít.
 - Mióta érdekel téged az, hogy engem mi szomorít el? - vágtam rá egyből azt, ami ostoba, bunkó agyamba először bevillant.
   Chloe összerezzent, mintha megütöttem volna. Szemei szinte lyukat égettek a koponyámba. Legszívesebben visszaszívtam volna a felelőtlenül kimondott szavakat. A barna szemeket könnyfátyol homályosította el.
   Kezemmel akaratlanul is felé nyúltam, hogy letöröljem őket, de csak én felejtettem el, hogy többé már nem érinthetem meg szerelmemként. Chlo ellökte a kezemet, és el akart menni, de elhatároztam, hogy ezúttal nem hagyom megint annyiban az ostobaságomat. Utánanyúltam, és a karját megszorítva visszarántottam, mire felszisszent, de volt annyi esze, hogy ne kiáltson fel, mert Louis laposra ver, ha meghallja.
 - Eressz el! - kérte halkan, miközben minden lehetséges módon ficánkolt és szabadulni próbált.
 - Elhiszed, hogy nem szándékosan bántalak meg újra és újra, ugye? - néztem rá kérlelőn.
   Nem felelt. Tekintetünk összekapcsolódott. Chloe lassan bólintott, miközben lesütötte a szemét. Olyan gyönyörű volt, hogy egyes pillanatokban azt hittem, én valójában nem is egy embert, hanem egy angyalt szorítok most a falnak.
 - Nem akarlak megbántani, de valamit el kell mondanom - suttogtam.
 - Hallgatlak - vetette fel a fejét makacsul.
 - Louis kényszerből kezdett el veled járni - mondtam. - Kezdetektől fogva kihasznált téged.
 - És?
 - Hogy mi van?
 - Ennyi?
 - Te... mióta tudod? - kérdeztem összezavarodva.
 - Az elejétől - suttogta.
   Csak néztem rá, némán, értetlenül.
 - Mit csinálsz? - pihegte Chloe. Szinte öntudatlanul közelítettem egyre jobban az arcomat az övéhez, ezzel elérve, hogy ő is egyre jobban szabadulni akarjon a szorításomból.
 - El sem tudod képzelni, mennyire szeretlek - ziháltam, tenyeremet akaratlanul is a hasára illesztve. Ujjaimmal a domborodó pocakot simogattam, mire egyszer csak...
   A baba rúgott egyet. Egészen aprót ugyan, de én megéreztem. Mintha csak azt akarná mondani, hogy ne tegyem. Hogy ne csókoljam meg Chloe-t. Lehet, hogy megőrültem, de szinte éreztem, ahogy Louis kislánya hangosan tiltakozik az ellen, hogy édesanyja akár egy csókkal is elárulja az édesapját.
   Összezavarodva húzódtam el Chloe-tól. Ő maga is meglepődött azon, hogy miért változtam meg hirtelen. Idegesen a hajamba túrtam. Tényleg vágásra szorulna már; lassan a vállamig ér.
 - Mi lesz a neve? - meredtem Chlo növekvő hasára, mintha megbabonázott volna a látvány.
 - Tessa - mosolyodott el lágyan Chloe. - Louis ragaszkodott hozzá, nem mondta meg, miért. Szerintem nem illik annyira a Tomlinson mellé, de a keresztnév nagyon tetszik.
 - Gyönyörű név - suttogtam, abszolút megbabonázva.
   Chloe a fejét oldalra döntve nézett rám, mintha nem lennék normális.
 - Harry, jól érzed magadat? - nézett rám aggódva.
 - Csodásabban már nem is lehetnék - morogtam. - De azt ne felejtsd el, baby, hogy ennyivel nem szabadultál meg tőlem! - kacsintottam rá.
   Dühösen sarkon fordult, és visszament. Gondolom, Louishoz.


~Louis Tomlinson~

Chloe feldúltan érkezett vissza a beszélgetésről Harryvel. Szívem szerint inkább a képzelet erejének hagytam volna azt, hogy miről beszélhettek, de mégis rákérdeztem. Chloe-nak csak rám kellett néznie azokkal az olykor villámokat szóró szemeivel, és menten félbehagytam a mondatot.
 - A hátam mögött összeszövetkeztetek mind a ketten, hogy kinyírtok a féltékenységi rohamaitokkal?! - fakadt ki a menyasszonyom.
 - Ne haragudj - suttogtam.
 - Nem haragszom. A terhes anyuciknak nem tesz jót az idegeskedés - mosolyodott el csintalanul, mire nevetnem kellett.
 - Látod, megmondtam, hogy okos kislány vagy - húztam magamhoz vigyorogva.
 - A kislány a pocakomban van, én már nagylány vagyok - húzta fel az orrát édesen, mire apró csókot nyomtam apró orra hegyére.
   Felnevetett, és a derekamat átölelve a mellkasomra hajtotta a fejét. Imádtam, ahogy lélegzetvétele még a pólóm anyagán kívül is csiklandozta a bőrömet, és ahogy selymes haja a vállamat simogatja. Átöleltem a vállát.
   Idilli pillanatunkat Chloe édesapjának kétségbeesett szitkozódása szakította félbe.
 - Már órák óta bent van! - dühöngött. - Legalább bemehetnénk hozzá..!
   Richard nyugtatóan apja vállára tette a kezét, és beszélt neki valamit, de nem hallottam, mert csak az általam szorosan ölelt lányra koncentráltam. Hajának lágy illata az orromba kúszott. Csak akkor vettem észre, hogy Chloe remeg.
 - Mi a baj? - néztem a szemébe aggódva.
 - Csak... rossz előérzetem van - rázta a fejét nyugtalanul. - Anya már órák óta vajúdik, és nem engednek be hozzá..!
 - Te mondtad, és nagyon bölcsen, hogy a pici anyukáknak nem tesz jót az idegeskedés - simítottam ki néhány tincsét az arcából. - Minden rendben lesz, Chloe.
 - De honnan tudod? - ráncolta a homlokát.
 - Nem tudom, hogy honnan tudom, de tudom - felelem, és értetlen arca láttán elnevettem magam, mire ő is követte a példámat.

Fél óra telt el. A szülőszoba ajtaja kinyílt, és egy meggyötört arcú, fáradtnak tűnő, kétségbeesett orvos lépett ki rajta. Az arcára volt írva, hogy valami nincs rendben. Chloe úgy pattant fel, mint a rugó, de hiba volt, mert későn jött csak rá, hogy nagy hasa miatt ez a mozgás már nem helyénvaló. Szerencsére ott álltam mögötte, és elkaptam. A lány akkor vette észre a doktor arckifejezését, és álltában megdermedt. Biztatóan megszorítottam a vállát.
 - Mr. és Miss West... Borzasztóan sajnálom... De... Nem tudom, hogy mondjam..! Mi mindent megpróbáltunk, igazán, de már nem tudok megmenteni... Mrs. West... Nem élte túl a szülést...


Eltaláltátok, pont itt fogom abbahagyni, tündérkék. :) Esedezve kérek mindenkit, akit érdekel a folytatás, hogy kommenteljen már valamit, mert tényleg nem nagy szám, csak pár billentyűleütés, meg pár kattintás, és kész, nekem pedig szereztetek egy nem is kicsi örömet..! Please! :3 Vigyázzatok magatokra, éljétek túl az iskolát, tanuljatok, de közben élvezzétek az életet is..! ;)
Ness^^

2014. szeptember 20., szombat

1. évad, 24. fejezet: Rohadék vigyor

A padok a kevés használat miatt mohával voltak benőve, így csak leültem a földre. Már az sem érdekelt, hogyha felfázom. A szívem a torkomban dobogott. Az utcalámpák fénye zavarta a szememet, de nem törődtem vele.
   Aztán megérkezett Louis. Vékony lábait fekete farmer takarta, izmos felsőtestét egy fehér póló, ami kiemelte tökéletes mellkasát. Ezek után a kék farmerdzseki már felért egy szívrohammal. Miért kell ilyen tökéletesen kinéznie?!, sóhajtottam reményvesztetten.
   Szemmel láthatóan ideges volt, mert csak megállt előttem, és gondosan megfésült hajába túrt. Nem tudtam eltépni a tekintetemet a kék szemektől. Furcsa volt, hogy ennyire felfelé kell rá néznem, elvégre én ültem, ő pedig állt.
   Egyszer csak kihúzta a jobb kezét a zsebéből, ahol addig volt, és kinyújtotta felém. Már majdnem elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hogy jelenleg azért van itt, mert már az egész világ egy kurvának tart engem. És még ő maga is egyetért velük. Legalábbis gondolom. Azért jött, hogy visszavonja az eljegyzést... Mi másért nézne rám ilyen elkeseredetten?
   Megszorítottam felajánlott kezét, mire határozottan, mégis gyengéden felhúzott.
 - Csak mert nem lenne jó, ha felfáznál - fűzte hozzá, és a fejét oldalra döntve fürkészte az arcomat. - Chloe, kérlek, áruld már el, mire volt jó levágni és befesteni a hajadat? - A hangja cseppet sem volt éles, inkább elkeseredett. Tuti, hogy szakítani akar, vontam le a következtetést magamban.
 - Hagyjuk már ezt, Lou - mondtam halkan. - Inkább mondd ki, és hagyjuk a fenébe.
 - Mit mondjak ki? - ráncolta össze a szemöldökét. Még ez is rohadt jól állt neki.
 - Hogy szakítani akarsz - sütöttem le a szemem.
   Csak bámult rám, halálos csendben. Szemében értetlenség csillant. Kellett pár másodperc, mire felfogta, és amint ez megtörtént, közelebb lépett hozzám, és egyik tenyerével gyengéden félregyűrt néhány fekete tincset az arcomból, a fülem mögé. Csak nézett rám, hüvelykujjával az arcomat simogatva, amitől szokás szerint libabőrös lettem, annyira jólesett az érintése.
 - Honnan szedted te ezt az őrültséget? - kérdezte halkan.
 - Hát nem akarsz szakítani? - kérdeztem, teljesen összezavarodva.
 - Mi a fenéért akarnék? Inkább én rettegtem attól, hogy te akarsz. Nincs rajtad a gyűrű, amit adtam.
 - De itt van, nálam - nyúltam a zsebembe, és a tenyeremre tettem a gyönyörű ékszert. - Csak... nem éreztem magamat méltónak arra, hogy hordjam.
 - Néha úgy érzem, te teljesen megvesztél - röhögte el magát erőltetetten Louis, és elvette tőlem a gyűrűt, de csak azért, hogy a gyűrűsujjamra húzhassa. - Te voltál, te vagy, és te leszel az egyetlen lány az életemben. Nem tudok nélküled élni. Ma is, mikor el kellett jönnöm innen reggel, a szívem szakadt meg, valahányszor egy újabb perc telt el úgy, hogy nem tudhattalak magam mellett. Mikor fogod már végre fel, hogy szeretlek?!
 - Soha - suttogtam remegő hangon. - Mert még mindig olyan hihetetlen, hogy egy olyan tökéletes srác, mint te, pont engem akar feleségül venni.
 - Nem vagyok tökéletes. Te viszont az vagy - fogta meg a kezemet, ellentmondást nem tűrve magához húzott, és hevesen lecsapott az ajkaimra.
   Pillangóim azonnal felébredtek, s hatalmas szárnyaikkal csapdosni kezdve majdnem kilyukasztották a hasfalamat. Louis a derekam köré fonta a karjait, és még közelebb tartott magához, mire én átöleltem a nyakát, és olyan szerelemmel csókoltam meg, mint talán még soha életemben.
   Mikor levegő után kapkodva szétváltunk, Louis, még mindig szorosan ölelve a homlokomnak döntötte az övét. A kék szemek szinte megbabonáztak. Továbbra sem engedett el, úgy mondta:
 - Szeretném hallani a te verziódat is arról, hogy mi van közted és Luke között. Csak mert a rajongók máris egyre durvább dolgokat költenek.
 - Szerelmet vallott nekem, de finoman a tudtára hoztam, hogy menyasszony vagyok - feleltem.
 - És a hajad átvariálásának mi értelme volt? - simított végig fekete tincseimen.
 - A festék fél év múlva kijön - szabadkoztam, nyakig elvörösödve.
 - De nem nő vissza olyan hamar - sóhajtott, de nem firtatta tovább. - Amúgy mondtam már, hogy nagyon jól áll az elpirulás?
 - Én ezt inkább kigyulladásnak mondtam - helyesbítettem, mert a bőröm szinte lángolt a szégyentől.
   Louis elnevette magát. Ezúttal nem erőltetetten vagy halkan, hanem őszintén, teli torokból. Ettől pedig nekem is nevetnem kellett. Így csak álltunk ott, egymást ölelve, és nevettünk - a semmin.
 - Szeretlek - mondta hirtelen, mikor már egy ideje abbahagytuk a röhögést, és csendben voltunk.
 - Én jobban - vágtam rá, mire ismét elmosolyodott.
 - Nálam nem jobban - simította ki megint a homlokomból az odalógó hajszálakat.
 - Honnan tudod? - incselkedtem mosolyogva.
 - Csak tudom - villantotta ki a fogait, és puszit nyomott a homlokomra.
   Az órájára pillantott, mire az arca elkomorult, és az ajkába harapott.
 - Menned kell - mondtam halkan. Nem kérdés volt.
 - Sajnálom - rázta a fejét tehetetlenül.
 - Semmi baj - mosolyogtam rá biztatóan. - Menj csak. A rajongóid várnak.
 - De te is a rajongóm vagy - jegyezte meg pajkosan.
 - Ez a rajongó tud várni - hajtottam le a fejemet.
 - Búcsúcsókot azért még kaphatok? - mutatta be azt a tipikus, könyörgő arckifejezést.
   Csak elnevettem magamat, karjaimat széles vállai fölött a nyaka köré fontam, és felpipiskedtem, hogy elérjem ajkait, mert magasabb volt, mint én. Játékosan az alsó ajkába haraptam, mire elmosolyodott, és kezét a fenekemre csúsztatta.
   Az egész világot kizártuk. Felugrottam egy kicsit, hogy lábaimat a csípője köré fonhassam. Hátrált pár lépést, és a hátát egy fának döntve csókolt tovább. Na, enyhén fogalmazok, ha azt mondom, hogy elképesztően jól csókolt. A szívem mélyén azt kívántam, bár sohasem kéne elválnunk egymástól, bár soha ne kéne Louisnak elmennie. De tudtam, hogy ez kimondhatatlanul önző gondolat, így gyorsan elhessegettem, és kihasználtam azt a pár, még Louissal tölthető percet.
   Pihegve, levegőért kapkodva váltak el ajkaink. Louis pimaszul elvigyorodott.
 - A francba, most meg nekem nincs kedvem elmenni - morogta, miközben megnyalta a számat.
 - Ne csináld már! - kuncogtam. - Muszáj menned! Harry különben is kinyír minket, hogyha miattam késel el.
 - Egyébként, gondolkoztam a gyerek-dolgon. És nincs ellenvetésem - mosolygott rám.
 - Úgy szeretlek - nevettem el magam.
 - Én is téged - felelte. Kelletlenül álltam meg ismét a saját lábamon.
 - Akkor... ég veled - suttogtam, miközben olyan közel húzódtam hozzá, amennyire csak tudtam.


~Louis Tomlinson~

 Chloe teste teljesen az enyémnek simult; csípője az enyémnek feszült. Lágy csókot lehelt ajkaimra, miközben tovább ringatta a csípőjét, ezzel engem ingerelve.
 - Mit művelsz? - ziháltam körkörös csípőmozdulatainak köszönhetően.
 - Kettőt tippelhetsz - suttogta, és megnyalta az ajkát.
 - Teljesen meg akarsz őrjíteni?! - kaptam el a csuklóját, és magamhoz húztam, ajkaimat szenvedélyesen az övéire illesztve.
 - Úgy látom, nemigen van ellenedre - suttogta, csintalan pillantást vetve dudorodó alsó tájamra.
 - Nem igazán értem, mit akarsz ezzel elérni.
 - Csak nem szeretnél valamit? - huzigálta meg a tarkómon a hajamat.
 - Ne szórakozz velem, mert, ha így folytatod, a földön csinállak fel - kapkodtam a levegőt, és a csípőjére tettem a kezét, de továbbra sem hagyta abba.
 - És akkor mi lesz? - suttogta.
 - Végül is, abból nem lehet gond, ha lekések egy koncertet.
 - Végre valami, amiben egyetértünk - vigyorodott el kajánul.
   Nem bírtam tovább visszafogni a bennem tomboló vadállatot. Eddig a fának támaszkodtam, de, ahogy megcsúsztam, eldőltünk, de egyikünket sem érdekelte, csak vadul csókolóztunk tovább.

Elégedetten figyeltem, ahogy Chloe gyorsan magára kapkodja a ruháit. Nem azért sietett, mert szégyellős volt előttem - lehetetlen is volt azok után, amiken keresztülmentünk már -, hanem mert kicsit őrült dolog volt az éjszaka közepén egy elhagyatott park közepén, télen szeretkezni, főleg úgy, hogy nem volt annyi eszem, hogy hozzak magammal óvszert. Ráadásul hideg is volt, nem kicsit. Chlo arca kipirult, és reszketve dőlt egy fának. Én is magamra kapdostam a ruháimat, és pár lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot. Chloe a hidegtől reszketve nézett rám, én pedig óvatosan nyújtottam neki a kabátomat.
 - Valamit nagyon rosszul csinálhatok, ha fázol - mosolyodtam el kínomban.
 - Dehogy is! Nem a hidegtől reszketek! - tiltakozott.
 - Hanem?
 - Kinevetsz.
 - Dehogy nevetlek ki!
 - De akkor sem!
 - Chloe! - túrtam a hajába. - Várok!
 - Olyan jó volt - suttogta.
 - Csak azért mondod, hogy jobb kedvem legyen - mormoltam a fülébe.
 - Te akkora paraszt vagy! - röhögte el magát. - Nem azért mondom!
 - Esküszöl?
 - A gyűrűmre - lengette meg az orrom előtt a gyűrűt viselő kezét.
 - Ha még sokat hadonászol, itt maradok egész éjszakára - nevettem el magam. - De most már tényleg mennem kell. Vigyázz magadra, jó? - kötöttem a lelkére. - Nem bírnám ki, ha történne veled valami.
 - Okés - nyugtatott meg.
 - És Luke-ot is kerüld el, ha kérhetlek.
 - De... Ő a legjobb barátom. És nem szeretném megbántani.
 - Valahogy csak le tudod majd rázni - vigyorodtam el. - Okos lányka vagy te.
 - Én aztán nem - bokszolt oldalba viccesen.
 - Ne hazudj! Engem is levettél a lábamról - incselkedtem vele.
 - Talán azt szeretnéd, ha Luke-ot is 'levenném a lábáról'? - kérdezte félmosollyal az arcán.
 - Azt hittem, ez a kiváltság csak nekem jár - fontam a dereka köré a karom, de jobban féltékennyé tett ennek a lehetősége, mint azt kimutattam volna valaha is Chlo előtt.
 - Igazad is van - értette össze az orrunkat.
 - Reméltem is! - Kezemet merészen lejjebb csúsztattam, hogy végigsimíthassak feszes fenekén. Vadul lecsaptam az ajkaira, de közben elnevette magát, és elhúzódott.
 - Soha nem érsz vissza, hogyha ezt így folytatod.
 - Miért, mi baj lehet egy második menetből? - harapdáltam az alsó ajkát mosolyogva.
 - Most öltöztem fel, és másodszor már lusta lennék - nevette el magát.
 - Szívesen felöltöztetlek én is - suttogtam rekedtesen. - Bár, igazság szerint sokkal jobban szeretlek vetkőztetni.
 - Louis, ne csináld már! - csapott finoman a fenekét simogató tenyeremre. - Komolyan! És különben is, kifordítva van rajtad a póló - röhögte el magát.
 - Segíthetsz megfordítani - vetettem fel, és még mindig nem sikerült letörölnöm az arcomról a pimasz vigyort.
 - Javíthatatlanul romlott vagy - húzta kedves mosolyra az ajkait, mire kedvem lett volna ismét birtokba venni őket.
 - Te sem vagy épp javítható - ugrattam.
 - Talán azt szeretnéd, ha szégyellősebb lennék?
 - Azt szeretném, ha mindig olyan maradnál, mint amilyen most vagy - fordítottam komolyra a szót, és ezt Chloe is észrevette. - Figyelj, tökéletesen át tudom érezni, hogy hiányzok neked, ha nem vagyok itt, de inkább ne akard tudni, én mit érzek! Ne legyél szomorú! Egyszerűen nem bírom elviselni, mikor szomorú vagy. És nem is tudok veled lenni, hogy akármikor megvigasztalhassalak - kacsintottam rá pajkosan. - De... Ha esetleg összejött a gyerek - tettem a tenyeremet Chlo hasára -, akkor ez megváltozik. Megígérem. Elhiszed nekem, ugye?
 - El - bólintott, és végigsimított a hasán lévő kezemen. - De azt nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a baba miatt feladd az álmaidat.
 - Ezt hogy érted?
 - Louis, az éneklés az életed. Nem tudnám elviselni, ha miattunk fel kéne adnod ezt - hajtotta le a fejét.
 - Hé! - vezettem ujjaimat a hajába. - Ezzel kapcsolatban tévedsz - néztem mélyen a szemébe. - Imádok énekelni, de... az életem már nagyon régóta te vagy.
   Chloe szégyellősen elmosolyodott, az ajkába harapott, majd tétovázva lábujjhegyre állt, hogy megcsókolhasson. Ő éppenséggel csak egy puszit akart adni a számra, de elkaptam a csuklóját, hogy ne tudjon elszökni, és követelőzve lecsaptam az ajkaira. Nyelvünk először lágyan, majd egyre vadabbul találkozott, én pedig egyre inkább azt kezdtem érezni, hogy a francba már, ma én biztosan nem fogok hazaérni.
   Chloe szerencsére észnél volt. Lágyan eltolt magától, és pihegve megszólalt:
 - Mikor láthatlak újra?
 - Amint csak lehet - ígértem, és bár szívem szerint örökre az imádott nőt a karjaimban tartva maradtam volna, muszáj volt elengednem, egy utolsó mosollyal elköszönni tőle, majd elindulni a reptér felé a sötét éjszakában.

Már hajnalodott, mire visszaértem. A srácokkal bérelt lakosztályban már csak a konyhában égett a villany. Kicsit sem érdekelt, hogyha letolnak, hogy későn jöttem, és nem értem ide a megbeszélésre. Nélkülem is meg tudták oldani. Amikor valamelyikünk beteg volt, mindig meg tudtuk oldani, hogy ki énekelje helyette a szólóit. Én jelenleg nem beteg voltam, csak... szerelmes. Habár ki a megmondhatója, hogy az nem egy betegség..?
   A srácok a konyhaasztalnál ültek. Niall épp valami kihűlt gyorskaját majszolgatott, Zayn és Liam halkan beszélgettek, Harry viszont csak mogorván meredt maga elé. Ez akkor sem változott, amikor beléptem a helyiségbe. Egyetlen lenéző pillantással végigmért, szeme megakadt kifordítva felejtett pólómon - kicsit sem érdekel, hogy így utaztam végig a repülőn idáig -, majd amolyan 'mindjárt elhányom magam' arckifejezéssel felállt, és távozni készült a helyiségből. De elálltam az útját.
 - Figyelj, ez így már több, mint elviselhetetlen, szóval szeretném, ha megbeszélnénk - kértem, igyekezve nem bunkó hangon beszélni. Tiszteletben tartottam Harry érzéseit; ellenkező esetben én még ennél is hevesebben fogadtam volna a tényt, hogy a lány, akit mindennél jobban szeretek, egy szemétládát választott helyettem.
 - Mit akarsz te velem megbeszélni, Tomlinson?! - A zöld szemek szinte izzottak, miközben Harry ismét megpróbált kikerülni engem, de megint megakadályoztam.
 - Azokat a dolgokat, amiket már nagyon régen meg kellett volna beszélnünk egymással - sziszegtem, intve a srácoknak, hogy hagyjanak minket magunkra. Eddig fogalmam sem volt róla, hogy Harry azok után sem adja fel Chloe meghódítását, hogy a lány már az én menyasszonyom. Elképzeltem, mi történne, ha én mondjuk elutaznék egy időre, Chloe pedig emiatt rossz passzban lenne, Harry pedig odamenne hozzá, "megvigasztalni"... Már a gondolatra is fortyogtam a dühtől. Harrynek meg kell értenie, hogy vannak esetek, amikor a 'Soha ne add fel!' hangzású mondás nem érvényes.
   A hangokból ítélve Zayn, Niall és Liam elhagyták a konyhát, bár Liam, arcán aggódó arckifejezéssel odalépett hozzánk.
 - Srácok, nem maradhatnék mégis itt? Csak, mert legutóbb sem volt kellemes, hogy egy napra magatokra hagytalak, és félholtra vertétek egymást!
 - Ne aggódj, Li, ha Tommo nagyon kegyetlen lenne, majd kíméletes leszek - szűrte a fogai között Harry, szemét egy pillanatra sem véve le rólam.
   Biccentettem, mire Liam, még mindig nyugtalanul ugyan, de kettesben hagyott minket.
 - Legalább jó érzés? - mordult rám Hazza.
 - Micsoda?
 - Az, hogy olyasvalakit mocskolsz be a kezeddel, aki ezerszer jobbat érdemel nálad - sziszegte.
 - Ha tudnád, micsodáimmal mocskoltam már be... - vigyorodtam el pimaszul.
   Kár volt. Harry egy laza mozdulattal orrba vágott. Az orromból ömlő vérre egy zsebkendőt szorítottam, de igazából meg sem éreztem a fájdalmat. Nem érdekelt.
 - Leszarom - vont vállat Harry, de tudtam, hogy nem ütött volna meg, ha tényleg nem érdekli. Szeme villámokat szórt. - Először az enyém volt. Vagy elfelejtetted? - húzta vigyorra a száját. - A te kis angyali menyasszonykád először az enyém volt. Csak és kizárólag az enyém. Többször is. Fogalmad sincs, miket műveltünk...
   Ezzel érzékeny pontra tapintott. Abban a percben abszolút elvesztettem a fejemet; nem gondolkodtam, csak tettem azt, amit a szívem diktált. Jelen esetben pedig azt diktálta, hogy behúzzak egyet Harrynek. De nem kicsit, hanem olyat, amit sosem felejt el. Teljes erőmből.
   Sikerült is. Még az én öklöm is vérezni kezdett. Harry arcát pedig inkább nem fejteném ki, mert még én is rosszul voltam, ha csak ránéztem. De szerencsére az orrát nem törtem el, mert abban az esetben be kellett volna vinnünk a kórházba.
   Harry még mindig mosolygott. A pólójába törölte véráztatta arcát, majd ismét rám nézett. Elnevette magát.
 - Légy csak büszke magadra, Tommo! De azt megígérhetem neked, hogy eljön majd az a nap, amikor Chloe, ha csak egyetlen éjszakára is, de megint az enyém lesz - röhögte.
   A pólójánál fogva megragadtam, és már készültem volna újra szájon baszni, hogy megtanulja végre, hol a helye, de Liam odarohant hozzám, és a karjaimat megragadva visszarántott. Harry arcáról még mindig nem lohadt le az az önelégült, rohadék vigyor.


Ez a rész eredetileg már szeptember 17-én elkészült, de muszáj volt várakoznom egy kicsit, hogy azért valami nézettségre is szert tegyek. :3 Remélem, tetszett. Aki várja a következő részt, feltétlenül kommenteljen! Puszi! :D

2014. szeptember 18., csütörtök

1. évad, 23. fejezet: A paparazzók átka

A vékonyka függönyön akadálytalanul ömlött át a napfény, és természetesen pont a szememet szúrta. Oldalra fordítottam a fejemet, kinyújtottam a karomat magam mellé és óvatosan kinyitottam a szememet, de... Nem volt mellettem senki. Az ágy üres volt. Az ágynemű állapota és Louis itt felejtett zoknija arra utalt, hogy nem képzeltem csupán az egészet.
   Felültem, és élettelen szemmel meredtem magam elé. Eddig tartott a nagy ígéret. Még mindig a fejemben visszhangzottak a szavai. Soha nem foglak elhagyni. Te vagy az életem. Nem tudom elképzelni az életemet nélküled. Igazán.
   Ezek szerint mégis, gondoltam keserűen. De már nem sírtam. A könnyeim elfogytak. Nem volt már bánat, amit kisírhattam volna magamból, mert már minden létező szomorúságra volt példa az eddigi életem során. Mit számít már egy újabb árulás, pár újabb hazugság..? Az ember ne várjon csodát.
   Tenyeremet kinyújtva végigsimítottam Louis párnáján. Már teljesen kihűlt. Ezek szerint régen ment el. Mire is vártam..? Luke-nak talán igaza volt. Az ő szavait sem tudtam kiverni a fejemből. Meglátott téged, felmérte magában, mennyire jó bőr vagy, és elhatározta, hogy, ha már úgy is csak egy naiv kislány vagy, nyugodtan lefektethet, aztán otthagyhat a francba!
   Még mindig érzéketlen szemmel végigmértem az ujjamon csillogó, lélegzetelállítóan szép gyűrűt, lehúztam az ujjamról, kihúztam az íróasztalom legalsó fiókját, és óvatosan a sarkába helyeztem. Nekem ő miért számítson, ha neki én semmit sem jelentek?
   A telefonom megcsörrent. Louis volt az. Gondolkodás nélkül kinyomtam. Újra rázendített. Már ötödször próbálkozott, mire sikerült összeszednem magamban, hogy mit is szeretnék elmondani neki, és hogyan.
 - Na, végre! - sóhajtott fel. - Chloe, kérlek, ne csinálj már ilyet, mert nincs időm erre... Pár óra, és kezdődik a koncert, így is füttyögnek már a többiek, hogy menjek próbálni...
 - Akkor miért nem teszed azt? - szúrtam közbe élesen.
 - Figyelj, ha amiatt vagy kiakadva, hogy el kellett jönnöm, akkor kérlek, inkább beszéljük meg, ne magadban átkozz el engem ezerszer is..!
 - Mit lehet ezen megbeszélni, hm? - kérdeztem gúnyosan. - Tudod, mit? Nem is érdekel. Nem foglak magamban elátkozni, emiatt nem kell aggódnod. Ha nem tudnád, bennem megvan az a csodás képesség, hogy akkor is magamban keresem a hibát, amikor a másik csinált belőlem hülyét.
   Letettem, és ugyanazzal a lendülettel ki is kapcsoltam a telefonomat. Nem akartam hallani a magyarázatát. Nem akartam megint hinni neki, megbocsátani, aztán pedig pofára esni. Mivel téli szünet volt, akármit beszervezhettem, így nem búsultam. Helyette elkértem a konyhában segédkező Adele telefonját, hogy beszélhessek valakivel.
 - Luke..? - kérdeztem halkan, mikor végre felvette.
 - Csajszi! Csak nem megjött az eszed? - vidult fel.
 - Ha annak lehet nevezni azt, hogy Louis ezredszer is kihasznált, akkor igen, erről van szó - haraptam be az ajkamat.
 - Figyelj, ne haragudj azért, amiket tegnap mondtam, én csak... féltelek, és nem akartam, hogy bajod essen, de nem hallgattál rám.
 - Te ne haragudj!
 - Eszemben sincs! A helyedben én sem hallgattam volna magamra. Közös séta belefér? - ajánlotta fel.
 - Persze - mosolyodtam el. Pontosan ezt szerettem Luke-ban. Hogy mindig és minden helyzetben el tudta terelni a figyelmemet a rosszról. - Tíz perc múlva a házunk előtt?
 - Ott leszek - mondta. - Puszi!
 - Szia!
   Gyorsan felrohantam a lépcsőn, ismét be a szobámba. Magamra kapdostam azokat a ruhákat, amik először a kezembe akadtak, mert elvégre Luke a haverom, előtte sosem éreztem kényszerét annak, hogy tökéletesen próbáljak kinézni. Ebben is különbözött Loutól. Miért van az, hogy minden gondolatmenetemben Louisnál kötök ki?! Miért függök tőle ennyire, basszus?
   Kénytelen voltam bekapcsolni a telefonomat, elvégre soha sehová nem megyek úgy, hogy nincs nálam. Tizennyolc nem fogadott hívás. Nem rossz. Megfésülködtem, fogat mostam, megettem egy banánt, és ezzel pont el is telt a tíz perc.
   Igazából én akartam meghívni Luke-ot valami sétaszerűségre, mert szükségem volt a segítségére, hogy meghozzak egy döntést. De, mivel megelőzött, ennek nem feltétlenül kell kiderülnie.
 - Szia, Chlo! - ölelt magához szorosan, mikor megérkezett a házunk elé. Kezével a hátamat simogatta. Imádtam ezt a szokását, mert így sokkal élvezetesebbé tudott tenni egy sima ölelést.
 - Szia, Luke - üdvözöltem, és arcomat a vállába fúrva szívtam be megnyugtató illatát.
 - Konkrét elképzelés, hogy merre menjünk? - tudakolta, arcán féloldalas mosolyával, amit annyira szerettem.
 - Merre van a legközelebbi fodrászat? - érdeklődtem, szintén mosolyogva.
 - Csak nem a bozontomat akarod megnyirbáltatni? - simított végig féltve növesztett haján. Igaz, az ismeretségünk óta még egyszer sem volt fodrásznál, és sokszor piszkáltam, hogy vágassa már le, mert úgy néz ki vele, mint az ősember.
 - Most nem erről van szó - nevettem el magam a reakcióján. - Nekem kéne a fodrász.
 - Ó! Csak nem le akarod vágatni a hajadat?
 - De - bólintottam határozottan.
   Tegnap több ígéret is elhangzott. Louis megszegte az egyiket. Hát én is megszegem az enyémet. Azt kérte, soha ne változtassak a hajamon. Hát, ezt fogom tenni. Le akarom vágatni, hogy csak a vállam alá érjen, és lehetőleg átfestetem feketére, vagy valami színes csíkot tetetek bele, majd eldöntöm ott. Tök mindegy, csak Louis is érezze, milyen, ha átverik.
 - Feltétlenül muszáj ezt? - puhatolózott Luke, mikor már a fodrászat előtt álltunk.
 - Igen - feleltem hevesen, és arcomon kaján vigyorral léptem be a helyiségbe.

Nemsokára gyakorlatilag újjászületve jöttem ki onnan. Az addig a combomat csapdosó hajfüggöny most a hátam közepét sem érte el, és ilyen hosszúra is csak azért hagytam, mert Luke erősködött, hogy mégse vágjam le rövidebbre annál. Azonkívül néhol feketére lett átfestve. De csak és kizárólag olyan festékkel, ami pár hónap, legfeljebb fél év múlva kijön. Ez egészen biztosan gyerekesen hangzik, de hadd aggódjon egy kicsit Louis is..! Luke csinált is rólam a fodrászat mellett egy képet, amit azonnal fel is tettem profilképnek Twitterre, Facebookra és Instagramra is. Ha Louis legközelebb fellép valamelyikre, rögtön kiszúrja majd a szemét. Oké, elmebeteg vagyok, de ezt eddig is tudtam, szóval már nem lehet belőle gond.
   Luke csendben lépkedett mellettem. Már egy ideje szótlan volt, úgyhogy gondoltam, megkérdezem, van-e valami.
 - Valami baj van..? - tudakoltam.
 - Nem, semmi, csak... Így, ezzel a hajjal még szebb vagy.
 - Ne hazudj - bokszoltam vállba nevetve.
 - Miért baj az, ha kimondom, amit gondolok? - kérdezte, úgy téve, mint aki megsértődött.
 - Egyáltalán nem baj - hajtottam le a fejemet, és bizonyára elpirultam, mert Luke elmosolyodott:
 - Még a pirulás is jól áll neked...
 - Mi van ma veled? - ráncoltam a szemöldökömet. Máskor is mindig bókolt, de ma a viselkedéséből és a szavaiból is csak úgy ordított, hogy valami van. - Luke, látom, hogy valami nincs rendben. Miért nem akarod elmondani?
 - Mert összezavarnálak vele - rázta a fejét.
 - Nem érdekel - feleltem makacsul.
   Épp egy parkban haladtunk el, úgyhogy leültünk egy padra. Én Luke arcát fürkésztem. Csendben volt. Már épp szóra nyitottam volna a számat, amikor belevágott.
 - Te egy csodálatos ember vagy - nézett rám, mire egyből lesütöttem a szememet. - Még sosem találkoztam olyan különleges lánnyal, mint amilyen te vagy. Már az első naptól éreztem, hogy nem vagy olyan, mint a többiek. És soha nem akartalak volna elvenni sem Harrytől, sem Louistól, de akaratom ellenére is totál beléd estem.
   Csak néztem rá. Sírni, kiabálni akartam, de már nem volt több könnyem, nem volt több elkeseredett kiáltásom. Elfogyott mind. Csak bámultam az ölemben tartott kezeimre, és a világ minden kincséért sem akartam Luke-ra nézni, mert akkor végleg minden határozottságom elszáll.
 - Chlo..? - szólongatott. - Kérlek, ne haragudj rám!
 - Mi a fenéért tudnék rád haragudni..? - emeltem rá végül a pillantásomat.
 - Nem tudom - mosolyodott el, és lágyan megfogta a kezemet.
 - Luke, tudod, hogy én... - kezdtem.
 - Nincs rajtad a gyűrű - jegyezte meg. - És azt mondtad, Louis összetörte a szíved.
 - Igen, de az korántsem jelenti azt, hogy már nem szeretem - hajtottam le a fejemet. Szokatlan volt az érzés, hogy valaki ott van mellettem, és fogja a kezemet.
 - Értem - szorította össze a fogát, és elhúzta a kezét. A varázs elmúlt, olyan volt, mintha a pár másodperc szabadság után ismét felhők takarták volna el a napot. De talán mégis jobb így. Nekem is, Luke-nak is. Elég volt nekem már Harry is. Majdnem belehaltam, hogy nem tudtam viszonozni a tőle kapott szerelmet. Ezt pedig soha, de soha többet nem akarom újra átélni.
 - De azért, haverok maradhatunk, ugye? - kérdeztem reménykedve.
 - Természetesen - mosolyodott el halványan.
 - Köszönöm - tártam szét a karomat, mire azonnal magához szorított, és megölelt.
 - Én köszönöm - szólt, és végigsimított frissen csináltatott hajamon. - Azt azért elárulod, hogy mire volt jó az, hogy befestetted a hajad?
 - Louist akartam vele bosszantani - vallottam be, s így utólag már tényleg baromságnak látszott.
   Luke csak bólintott. Valahogy mindig megérezte, hogy mikor és mit kell mondani, vagy épp mikor kell csendben maradnia. Ő volt a legnagyszerűbb barát a világon.
   Oldalra dőltem, és a vállára hajtottam a fejemet. Elmosolyodott, és ő is a fejemre hajtotta az övét.

Másfél óra múlva a telefonom megállíthatatlanul zenélni kezdett, és akármennyire is próbáltam tudomást sem venni róla, nem hagyta abba. Mikor már nyúltam volna érte, hogy kinyomjam, abbamaradt, és helyette az üzenetjelző hang indult be. Louistól jött. Így szólt: Most azonnal vedd fel a telefont, kérlek!!!
   Ismét rázendített a Summer Love, én pedig unottan emeltem a fülemhez a készüléket.
 - Mi van már? - kérdeztem, a lehető legundokabb hangnememben, de legbelül örültem, hogy nem adja fel a küzdelmet. Luke mellettem érdeklődve kapta fel a fejét.
 - Egy pillanatra fel tudnál nézni a netre? - érdeklődött, egy hajszállal sem kedvesebb hangon, mint én.
 - Miért?
 - Csak csináld. Addig várok.
   Csak tettem, amit mondott. Amit pedig láttam, elképesztő volt. Minden fórumot, minden blogot és az egész Twittert ellepték a Luke-ról és rólam készült képek. A felük azt a momentumot őrizte meg, amikor megfogtuk egymás kezét, a másik fele pedig azt, hogy a vállára hajtom a fejemet. Ami pedig kimaradt, az azt, hogy megöleljük egymást.
   Ezt egyszerűen nem hiszem el..!
   Semmi kedvem nem volt ezek után meghallgatni Louis agymosását, de muszáj volt, mert már kezdett türelmetlenkedni.
 - Nos? - idegeskedett.
 - Mi nos?! - Elég bajom volt nekem nélküle is, nem kell, hogy még ő is engem alázzon.
 - Komolyan semmit nem akarsz mondani, bakker?! - emelte fel a hangját. Ki nem állhattam, ha ilyen volt.
 - Megengednéd, hogy előbb feldolgozzam, hogy az egész világ ribancnak hisz?! - sziszegtem dühödten. - Nagyszerű, hogy már a vőlegényem is egyetért velük.
 - A képek alapján már a gyűrűt sem hordod, úgyhogy a vőlegény megszólítást el is hanyagolhatod - jegyezte meg. - Egyébként meg fogalmad sincs arról, hogy mit gondolok, és nem találgatsz valami jól.
 - Nagyszerű. Elárulod, hogy mit akarsz?
 - Ha már ilyen kedvesen kérdezed - cukkolt. - A koncert elhalasztva, mert egy csapat rajongó betört a stadiumba idő előtt, és gyakorlatilag szétrombolták a helyet. Visszarepülök Londonba. Délután ötre ott leszek. Kéne valami nyugodt hely, ahol találkozhatunk.
 - Honnan veszed, hogy én szeretnék veled találkozni..? - kérdeztem halkan.
 - Valahogy megértem. De akkor is megyek. Az a park, ahol megkértelek, hogy legyél a barátnőm..?
 - Szuper - vágtam rá, és ki tudja, miért, de egy halvány mosoly ült ki az arcomra. Talán az emlék miatt, talán attól, hogy, bár haragszom rá, viszontláthatom Louist.
 - Mi a helyzet? - kérdezte bizonytalanul Luke.
 - Ne haragudj, de... azt hiszem, mennem kell - hajtottam le a fejem.
 - Nem vagyok a fogvatartód, nem kell szégyellned magad, amikor mész - mosolygott rám. - Ha kell, akkor kell. Majd még talizunk.
 - Igen - bólogattam. - Szia! És köszönök mindent!
 - Ég veled, Chlo! - intett, és rám nevetett.
   Gyorsan vágtam át az utcán, majd hazasiettem. Nem értettem, miért sietek annyira, elvégre Louis még sokára jön meg, de... Mindegy. Néha már meg sem próbálom magyarázni, egyes dolgokat mi a fenéért teszek.
   Hazaérve az utóbbi időben erősen elhanyagolt Brian és Marley reménykedve néztek rám, úgyhogy egyszerűen nem bírtam volna csak úgy ott hagyni őket. Játszottam velük kint a kertben vagy egy órát. Láthatóan nagyon örültek neki, úgyhogy valamennyire az én lelkiismeretem is megnyugodott. Utána megkértem Adele-t, hogy segítsen nekem - előtte végighallgattam az egész családom az egész családom együttes lecseszését, amiért a megkérdezésük nélkül mentem el fodrászhoz. Igazából csak annyi, hogy válasszon nekem valami egyszerű, de hatásos öltözetet, és csinálja meg a hajamat. Közben azon gondolkodtam hangosan, hogy mégis mivel háláljam meg neki. Erre fejbe vágott a fésűvel, és közölte, hogy ne őrüljek meg.
   Negyed öt volt, mikor elkészültem. Egy fekete cicanadrág és világoskék felső volt rajtam, a hajam kiengedve, picit begöndörítve omlott a vállamra. Adele a sminkemet is megcsinálta; korrektorral elrejtette az arcomról az utóbbi időben odaszokott, apró pattanásokat, aztán szempillaspirállal felturbózta egy kicsit a szempilláimat. Utolsó simításként még gyümölcsös szájfényt tettem a számra, de ezzel tényleg abbamaradt a szépítkezés, mert már Harry is Louis is szólt érte nemegyszer, hogy felejtsem el a sminkeket, ha jót akarok, mert anélkül is 'csodálatosan' nézek ki... Köszönöm szépen, de ehhez azért én is hozzá tudnék szólni.
   A maradék idő alatt idegeskedve ücsörögtem a nappaliban, aztán öt óra előtt öt perccel elindultam a megbeszélt helyre, elvégre Louisnak is kell még idő, mire taxival odaér a reptérről.
   Féltem attól, hogy mit fog mondani. Lassan már nincs is olyan dolog, amitől nem félnék, gondoltam magamban, miközben átvágtam az utcán, a téli idő miatt már lemenő nap sugarában fürdőzve.


Hiába határoztam már el ezerszer, hogy ritkábban hozom a részeket, mert így nagyon hamar le fog zajlani az egész, még mielőtt bárki is felfedezné egyáltalán a blogot, egyszerűen alig várom már, hogy láthassátok az új fejezeteket... Ezt gyakorlatilag pár óra alatt összedobtam, és fel sem tűnt, hogy már egy egész fejezetre valót összeirkáltam... De ez senkit nem érdekel, úgyhogy nem húzom az időtöket. XD Kívánjon mindenki gyógyulást a mi tehetséges Liamünknek, aki breaktáncolás közben sikeresen eltörte az egyik karját... Pont olyan ügyes, mint én. :DD Na, mindegy, így imádom. Gyógyulást, Liam! ♥ Nektek meg szép napot! Puszi: Nessa

2014. szeptember 14., vasárnap

1. évad, 22. fejezet: Egy nagyon rossz döntés

~Louis Tomlinson~

Már este volt, mikor végre sikerült összeszednünk magunkat, és elindulnunk. Chloe közben már hazament átöltözni, és vissza is jött. Leírhatatlanul gyönyörű volt. Nem is tudtam, hogy hol csodáljam meg előbb. A haját a nővére, Adele tűzte fel, a lehető legfrenetikusabb módon. Smink csak minimális mennyiségben volt az arcán, mert tudta, vagy legalábbis sejtette, mennyire nem szeretem azt, hogyha egy alapból gyönyörű lány mindenféle szépítőszerrel tönkreteszi a bőrét. Ruhája visszafogott, mégis lélegzetelállító volt: a fehér egyberuha csillogó rubinokkal volt teleszórva, és Chloe úgy festett benne, mint egy istennő. Amikor megláttam, nem bírtam megállni, hogy hevesen magamhoz ölelve megcsókoljam, amit pajkosan elpirulva díjazott. A mögöttünk álló Harry, Liam, Niall és Zayn viszont már sokkal kevésbé. Előbbi óvatos köhintéssel hozta a tudtunkra, hogy menni kéne.
 - Srácok, az egész éjszaka a rendelkezésetekre áll még, úgyhogy mindannyiunk nevében kérlek, hogy ne előttünk fedezzétek fel egymást. - Liam megjegyzése egészen pontosan arra utalt, hogy annyira belefeledkeztem már a csókunkba, hogy kezemmel végigsimítottam Chloe formás fenekén.
   Chloe kipirulva simogatta le picit összegyűrődött ruháját, és arcán tündéri mosollyal a kezem köré fonta ujjait, mire boldogan fogtam meg aranyosan apró kezét. Harry a fejét vakarva nyitotta ki előttünk az ajtót, aztán be is zárta, mikor mindannyian kiléptünk a hűs estébe. Az ég alja néhol még rózsaszín és bíborvörös színben fürdött ott, ahol nemrég lenyugodott a nap, hogy aztán huszonnégy óra múlva majd ismét fénnyel árassza el Londont. Boldogabb már nem is lehettem volna. A hóesés még délben abbamaradt; a már lehullott, fehér, megfagyott víz már kezdett olvadozni.
 - Egyébként... mondtam már, hogy boldog karácsonyt? - törte meg gyaloglás közben a már-már kínos csendet Niall.
 - Áh, csak ötvenszer - legyintett Zayn.
 - Amúgy milyen tapasztalataitok vannak a legutóbbi karácsony óta? Változott valami, esetleg jó vagy rossz irányba? - tudakolta érdeklődve Liam. - Csak mert szerintem én rengeteget tanultam. Minden egyes nappal bölcsebbnek érzem magam.
 - A látszat csal. Te még mindig ugyanaz a Daddy Direction vagy, aki négy évvel ezelőtt voltál - vigyorgott rá Harry.
 - Komolyan kérdeztem - akaratoskodott Liam.
 - A rossz dolgokat rengeteg jó kárpótolta, és rengeteg mindent megtanultam én is - feleltem, közben somolyogva a mellettem lépdelő angyalra pillantottam, aki édesen elpirulva bámulta a földet.
 - Azt hiszem, mindannyian változtunk ebben az évben - szólalt meg végre Chloe. - Például én egy évvel ezelőtt még nem is ismertelek titeket személyesen. És azt hiszem, a világ összes kincséért sem cserélném el a mostani életemet.
 - Nem vagy egyedül - tettem a kezemet a derekára, hogy közelebb húzzam magamhoz.
   Közben oda is értünk a West-család házához. Azonban a kapu előtt négy sötétbe burkolózó alak álldogált. Nyugtalanul közelítettünk feléjük.
   A következő pillanatban Chloe halkan felsikkantott, eltolt magától, és odarohant hozzájuk.
 - Szervusz, Hercegnő! - mondta egyikük, az, akinek Chloe éppen a nyakába ugrott.
 - Gondoltuk, ha már karácsony van, meglátogatjuk a királylányt. Épp most akartunk volna bekopogni - ecsetelte a másik.
 - Gyakorlatilag eltűntél. A reggeli telefonon kívül az utóbbi hétben nem is találkoztunk - tett neki szemrehányást a harmadik, miközben Chloe elengedte az előbb ölelgetett srácot, hogy az épp beszélőt ölelje magához.
 - Ne haragudjatok, srácok! - szabadkozott Chloe. - Csak elég zsúfolt volt az utóbbi hetem.
 - A sebed begyógyult már? - aggodalmaskodott a negyedik, aki eddig csendben volt.
 - Persze, semmi bajom, Ash! - nyugtatta meg a lány.
   Csak akkor tudtam kivenni a közvilágítás halvány fényében, kik azok. A 5 Seconds of Summer tagjai voltak, köztük Chloe nagy haverja, Luke. Fogalmam sincs, Chloe tisztában van-e azzal, hogy ez a srác fülig szerelmes belé, de nem is érdekel. Tudom, nemrég azt hittem, már nem tud féltékennyé tenni az, hogyha valaki a menyasszonyomat ölelgeti, de rájöttem, hogy ez csak az olyan megbízható és nagyszerű barátaimra igaz, mint a bandatársaim. Most éppen undorodva figyeltem, ahogy Luke Chloe vállába fúrja az arcát, és végigsimítja a hátát.
 - Apám, Chlo, rohadt jól nézel ki! - füttyentett Calum.
 - Ne túlozd el, Cal - mosolyodott el szerényen Chloe.
   Itt volt az, amikor nálam betelt a pohár. Odaléptem Chloe-hoz, és hátulról magamhoz öleltem, és az államat a fejének támasztottam. Remélem, a többiek is látták rajtam, ha nem is mondtam ki, hogy az járt a fejemben: húzzatok el a közeléből, mert felbasz az ideg!
 - Á, Louis - bizonytalanodott el Luke. - Ti most... Chlo, csak nem együtt vagy vele azok után, amiket művelt veled? - emelte fel a hangját.
 - És ha igen? - kezdtem kötekedni. Tényleg minden másodperccel egyre idegesebb lettem. Hogy jön ez a balfácán ahhoz, hogy kioktassa Chloe-t arról, mikor kivel lehet együtt?!
 - Chloe, mondj már valamit - hagyta figyelmen kívül a kérdésemet Luke, és Chloe-ra nézett.
 - Hogy pontosítsak, már a menyasszonya vagyok - felelte fagyosan a lány.
   Még mindig őt ölelve megfeszültem, úgy vártam Luke válaszát.
 - Te megőrültél - jelentette ki egyszerűen, a fejét csóválva Luke.
 - És ha igen? - csattant rá Chloe is, és kitépte magát az ölelésemből, hogy tehessen egy lépést Luke felé. - Mit teszel akkor, ha?
 - Észhez térítelek - vágta rá kapásból ő. - Ennyire még te sem lehetsz naiv, Chlo! Meglátott téged, felmérte magában, mennyire jó bőr vagy, és elhatározta, hogy, ha már úgy is csak egy naiv kislány vagy, nyugodtan lefektethet, aztán otthagyhat a francba!
 - Tudod, nem mindenki olyan, mint te - suttogta a menyasszonyom. Háttal állt nekem, de így is le mertem volna fogadni, hogy sír.
 - Chloe, én csak jót akarok neked! - tiltakozott.
 - Ja, persze. Nekem mindig mindenki csak jót akar, és mégis mindig mindenki csak annyit ér el, hogy összetörjön a szívem! - kiabálta Chloe, és elfordult tőlük, aztán bizonytalanul visszanézett mégis. - Ash, Cal, Mike, ne haragudjatok rám, légyszi. Remélem, hogy azért barátok maradhatunk. Veled pedig - itt szúrósan Luke-ra nézett - egy életre végeztem, úgyhogy ha még egyszer a közelembe jössz, nem állok jót magamért!
   Sarkon fordulva elviharzott a kert hátsó része felé. Biccentettem a srácoknak, hogy addig menjenek be a házba. Az 5SOS egy pillanat alatt felszívódott, de nem érdekelt. Chloe után siettem.
   A padon ült; fehér-vörös ruhája a sötétben úgy tűnt, mintha izzana. Hosszú haja beterítette hibátlan vállait. Egyetlen hibája az volt, hogy sírt. Nem bírtam elviselni, hogy sírt.
 - Chlo - guggoltam le elé, és állát a kezembe fogva kényszerítettem, hogy rám nézzen. - Ne sírj.
 - Emlékszel, mikor megkérdezted, hogy leszek-e a barátnőd..? - suttogta lágyan. - A csillagok akkor is ott voltak. Ők nem változtak. Csak az emberek. Ha visszamehetnél az időben, lenne olyan dolog, amit másként tennél?
 - Egészen biztos, hogy nem - vágtam rá magabiztosan. - Úgy érzem, hogy hozzád vezetett minden az életemben. A döntéseim, a csalódásaim, a dolgok, amiket megbántam akkor. Minden. És amikor együtt vagyunk, úgy néz ki, hogy megérte a múltam. Mert, ha egy kis dolgot is másképp tettem volna, lehet, hogy sosem találkozok veled.
   Nem szólt egy szót sem, csak óvatosan letörölte a könnyeit.
 - Na, gyere - állt fel, engem is maga után húzva. - Ez a te napod, nem az enyém.
 - Hogy érted? - kérdeztem értetlenül, de amint beléptünk a házba, mindent megértettem.
   A küszöböt átlépve teljes sötétség fogadott. Aztán egy pillanat alatt kigyúltak a lámpák, és mindenki teli torokból kiabálta azt, hogy:
 - Meglepetééés!
   A nappali ajtaja felé egy óriási vászon volt felragasztva, rajta az írással: Boldog születésnapot, Tommo!
   Tisztára elérzékenyültem. Nekem az utóbbi hónapokban eszembe sem jutott a születésnapom, a barátaim és a menyasszonyom viszont nem felejtette el. A tortát Chloe és az anyukája csinálták, közösen, és istenien finom volt. Niall négyszer is repetázott belőle, mert szerencsére a torta elég nagy volt mindannyiunk igényének. Mindenkitől egy csomó ajándékot kaptam, és letudtuk a karácsonyi ajándékok átadását is. Chloe nagyon örült a tőlem kapott, gyönyörű ruhájának, amiről már abban a pillanatban tudtam, hogy ráöntötték, amikor először megláttam a boltban. Fogalmam sincs, hány órán keresztül ünnepeltünk még, amikor a srácok lassan már indulni készültek. De csak a társaim, mert engem Chloe még marasztalt. Miután viszont a srácok kiléptek az ajtón, és mielőtt még Chloe magával hívhatott volna az emeletre, a bátyja, Richard félrehívott.
 - Haver, mondhatni, alaposan elcsavartad az én pici húgocskám fejét - tárta szét a karját tanácstalanul. - Pedig ő már nem is olyan pici, nemde? - mosolyodott el. - Én igazán nem ellenzem azt, hogy együtt legyetek. De egy dologra szeretnélek megkérni.
 - Rendben - bólintottam.
 - Nagyon vigyázz rá, jó? Soha nem mondtam még neki, de nagyon sokat jelent nekem. Utálom, amikor szomorú. Tedd boldoggá, rendben? Csak ennyit szeretnék.
 - Esküszöm - ígértem meg. - Ja, és Richard! - szóltam utána halkan, mikor már menni készült. - Nálad jobb bátyja még egy lánynak sem volt! - kacsintottam rá.
 - Jaj, csak el ne mondd Chlo-nak! - röhögte el magát. - Tönkretennéd a hírnevemet.
   Még mindig mosolyogva vánszorogtam fel a lépcsőn, mert Chloe időközben már felment. A szobája ajtaja nyitva volt, úgyhogy könnyedén odataláltam. Az erkélyen volt. Azért láttam meg azonnal, mert az erkély tele volt rakva apró mécsesekkel, melyeknek apró lángjai megvilágították menyasszonyom angyali alakját, ahogy ott állt kint a hűvösben, és a lágy szellő meglebegtette fenséges ruhája szélét. A torkomban dobogó szívvel léptem mögé, arcomat a hajába rejtettem, beszívtam nagyszerű illatát, és szorosan átkaroltam a hasát.
 - Boldog születésnapot, Lou - fordult szembe velem, és a derekam köré fonta a karjait. Úgy simult hozzám, mint egy kiscica  gazdájához. Hihetetlenül tetszett ez nekem.
 - Már mondtad párszor - vigyorogtam rá esetlenül.
 - Tudom - felelte mosolyogva. - Kéred a születésnapi ajándékodat?
 - Még egy ajándék? Túlságosan elkényeztetsz, édesem - feleltem szórakozottan.
   Zavarodottságommal nem törődve hátrébb lépett, kicsatolta a nyakában lógó, gyönyörű nyakláncot, amit még Harrytől kapott. Lehúzta ujjáról a tőlem kapott gyűrűt, és egyesével kezdte kiszedegetni a hajából a hajtűket. Mikor végzett, egyetlen laza mozdulattal szétbontotta a lenyűgöző hajkölteményt. Kivette a füléből a fülbevalót, majd óvatosan visszalépett hozzám.
 - Talán nem szeretnél több ajándékot? - kérdezte suttogva, miközben még mindig áthatóan fürkészte az arcomat.
 - De - ziháltam.
   Chloe szó nélkül a számra tapasztotta ajkait, mire én szorosan átkaroltam, és magammal húztam. Sietősen kezdte kihámozni magát a ruhájából, de az a pár másodperc is éveknek tűnt a szemekben, úgyhogy segítettem neki. Mikor már csak egy szál melltartóban és bugyiban volt, nem bírtam tovább türtőztetni magamat, egy finom, de határozott rántással magam alá húztam, fölé magasodtam, és az ajkaira hajoltam. Chloe óvatosan kezdte kigombolni az ingemet; kezével a hasamat és a mellkasomat simogatta, mire kirázott a hideg. Az ablakon beáramlott a csillagok és mécsesek fénye, és megvilágította Chloe kipirult arcát.
 - Biztos, hogy szeretnél egy olyan önző és idióta emberrel lenni, mint én? - kérdeztem. Óriási önuralom kellett, hogy visszafogjam magam, még ha csak egy mondat erejéig is.
 - Te annyira hülye vagy - jelentette ki egyszerűen, és a vállamba csimpaszkodva húzott magához.
 - Várj! - kértem hirtelen, elszakadva édes, forró ajkaitól.
 - Mi van? - kérdezte türelmetlenül.
 - Harry és te... Itt voltatok először együtt, nem?
   Chloe egész testében megfeszült alattam, és egyetlen határozott mozdulattal kimászott alólam, és felállt. A holdfény megvilágította hibátlan alakját.
 -  Miért kell neked mindent elrontanod..? - kérdezte remegő hangon. A szívem megremegett a gondolatra, hogy sír.
 - Csak egy egyszerű kérdést tettem fel. Itt voltatok először..?
 - Te nem vagy normális! - kiabálta.
 - Mert? - makacskodtam.
 - Igen, itt - válaszolta hirtelen. - De te pontosan tudod, mennyire érzékenyen érint engem ez a téma, és mégis felhozod... Miért nem bírod megérteni, hogy téged választottalak?! Az is lehet, hogy rosszul döntöttem. Szépen kérlek, fogadd el ezt! Nem tudok az ellen mit tenni, hogy nagyon szeretem Harryt, de téged választottalak, és belehalok, ha megint rosszul döntöttem..!
   Vigasztalón köré fontam karjaimat.
 - Igazad van. Egy idióta vagyok. Sajnálom.
   Nem reagált, csak tovább áztatta a könnyivel csupasz mellkasomat.
 - Chloe, kérlek, ne sírj! - könyörögtem, és már tényleg azt kívántam, bár meghalnék. - Még sosem találkoztam olyan hatalmas szívű lánnyal, mint amilyen te vagy. És azt szeretném, ha nem is változnál meg, hallod? - Az állát a kezemben tartva kényszerítettem, hogy rám nézzen. - Nem érdekel, hogyha Harryt is szereted, mert engem választottál. Tiszteletben tartom az érzéseidet. Megbocsátasz..?
 - Meg - szipogta, aprót bólintva.
 - Még mindig szeretnéd..? - vontam fel a szemöldökömet.
 - Ez meg milyen kérdés? - nevette el magát.
   Habozás nélkül gombolta ki a nadrágomat is, és elkezdte lehúzni azt rólam. Elmosolyodva segítettem neki. Ajkaink mintha egybeforrtak volna, s mintha egymásnak lettünk volna teremtve, úgy simultunk össze. Egy gyors mozdulattal kapcsoltam ki a melltartója csatját is, hogy szemügyre vegyem formás, feszes melleit. Olyan tökéletes volt, hogy egyszerűen nem lehetett benne hibát találni. Érzékien simítottam végig a puha halmokon, mire azok egy pillanat alatt megkeményedtek. Chloe felnyögött, és a hajamba túrva tűrte, hogy nyelvemmel és számmal a melleit kezdjem kényeztetni.
   Ügyetlenül rángattam elő a nadrágom zsebéből egy óvszert, de Chloe a kezemre tette a kezét.
 - Ne! - suttogta.
 - Baby, csak nem gondolod, hogy felcsinállak..? - morogtam. - Harry ki is nyírna.
 - Miért olyan nehéz elképzelni? - rázta a fejét. - Te talán nem szeretnél gyereket?
 - Idővel egészen biztosan, de most nem alkalmas - tiltakoztam, még mindig döbbenten.
 - Miért ne lenne?
 - Chloe, nem tudom, érted-e a célzást, de nem akarok olyan gyereket, akivel csak telefonon keresztül tudok beszélni. - Látva, hogy ezen elszomorodott, végigsimítottam az arcán. Tetszett, ahogy az érintésemre libabőrös lett. - Túl vagy öltözve, szerelmem - mormoltam a hajába, és a csípőjére tettem a kezem.
   Elmosolyodott, és az utolsóként rajta maradt, falatnyi ruhadarabtól is könnyedén megszabadult.

Kimerülve figyeltem, ahogy odakint a hóesés következtében szinte már az összes mécses kihuny. Chloe éberen figyelte az arcomat. Emlékszem, milyen volt aznap, mikor először találkoztunk. Le sem tudtam venni róla a szememet, annyira lenyűgözött a szépsége. Most pedig itt van a karjaimban, meztelenül, olyan közel hozzám, amennyire csak egy ember lehet a másikhoz, lábaink összefonódnak. Örök időkig így tudtam volna maradni.
 - Min gondolkozol? - kérdezte halkan az angyali, lágy, álmos hang.
 - Most éppen azon, hogy mi járt a fejemben aznap, amikor először találkoztunk - mosolyogtam rá.
 - És? - fészkelte a fejét a vállamra.
 - Már akkor is azon csodálkoztam, hogy lehet valaki ennyire gyönyörű - vallottam be.
 - Hiszi a piszi! - simított végig a borostámon. - De remélem, nem akarod levágatni a szakálladat.
 - Bejön? - kérdeztem megilletődve.
 - Nagyon - villantotta ki hófehér fogait egy lélegzetelállító mosoly keretében.
 - Én pedig remélem, te sem akarod levágatni vagy átfesteni a hajadat soha - jelentettem ki.
 - Ígérem, hogy nem fogom - nézett rám.
 - Mondtam már, hogy szeretlek? - néztem én is mélyen a szemébe.
 - Sosem tudod elégszer elmondani ahhoz, hogy ténylegesen felfogjam - suttogta. - Minden veled töltött perc olyan, mint egy álom, amiből holnap reggel felébredek. Már vagy ezerszer elképzeltem, milyen lenne az, ha holnap, mikor felkel a nap, és én felkelek, te nem lennél itt mellettem, nem lenne bent a számod a telefonomban és felszívódnának a veled készült képeim... El sem tudom képzelni, mihez kezdenék, ha kiderülne, hogy te csak álom voltál. - A szemében könnyek csillogtak, mire sietősen csókot leheltem a szájára.
 - Soha nem foglak elhagyni - ígértem. - Esküszöm. Te vagy az életem. Számomra te vagy a felkelő nap, a csillagok és a hold fénye együttvéve. Nem tudom elképzelni az életemet nélküled.
 - Igazán?
 - Igazán.
   Ha ez lehetséges, még közelebb húzódott hozzám. Ha akárhová elmehettem, akárhol élhettem volna, én akkor is itt akartam volna lenni. Chloe-val. A menyasszonyommal. Akivel száz és ezer éven keresztül élnék boldogan.

Kopogtatásra ébredtem. Álmosan a hajamba túrtam. Chloe közben békésen aludt az oldalamon. Meg sem hallotta.
 - Louis, muszáj bemennem! - dörömbölt tovább türelmetlenül az ajtón Harry.
 - Ki mondta?! - mordultam vissza, de addigra már be is lépett a szobába.
   Igyekezett úgy tenni, mintha cseppet sem érdekelné a mellettem fekvő, meztelen lány látványa, de nem nagyon sikerült neki. Megköszörülte a torkát.
 - Izé... A telefonodat nem vetted fel, szóval muszáj volt idejönnöm. A menedzsment kitalálta, hogy nem maradhatunk már itt tovább, beszerveztek egy koncertet ma estére nekünk, úgyhogy lőttek a közös karácsonyozásnak..!
 - Bassza meg az isten - szitkozódtam, és ügyetlenül magamra rángattam az alsógatyámat.
   Ahogy kimásztam a takaró alól, óvatlanul rántottam rajta egyet, így Chloe csupasz felsőteste fedetlen maradt. Harry le sem tudta róla venni a szemét.
 - Vigyázz, haver, máris feláll a farkad - szóltam rá dühödten, és betakartam Chloe-t, majd halkan öltözködni kezdtem, hogy ne ébresszem fel őt.
 - Ugye tudod, hogy rohadt nagy mázlista vagy? - kérdezte halkan, szemöldökét felvonva Hazza.
 - Tudom - bólintottam.
   Már épp indulni készültünk volna, amikor megtorpantam. Eszembe jutott az ígéret, amit Chloe-nak tettem. Hogy soha nem hagyom el. Hogy vele leszek ma reggel, mikor kinyitja a szemét. Arra gondoltam, hogy üzenetet írok neki. De mégis mit tudnék neki írni? Hogy bocs, de mégis megint át kellett verjelek? Ennyire még én sem lehetek tahó. Így hát csak kisimítottam szerelmem homlokából az oda hullott tincseket, és rövid csókot nyomtam piros ajkaira. Megmozdult álmában, és nyöszörögni kezdett. Nem volt már időm azzal törődni, hogy rosszat álmodik-e, mert akkor felébresztem, és még nehezebb lesz elszakadnom tőle.
   Hát csak követtem Harryt, ki a szobából, le a lépcsőn, át az udvaron, végig az utcán, ahol a kocsink állt. Akkor még fogalmam sem volt, mekkora lavinát indítok el ezzel.


Aloha! Mondhatni eléggé eltűntetek, ha ugyan léteztetek is valaha, manók. :( Jess-en kívül senki nem kommentel már, és a feliratkozók száma sem változott az utóbbi... nem is tudom már, hány hétben. És ez rettenetesen bánt. Valamit rosszul csinálok..? Esetleg unalmasak, rosszak már a fejezetek..? Kérlek, mondjátok el a véleményeteket, akkor is, ha az egyáltalán nem pozitív, mert tudni szeretném, min kell javítanom, ez pedig nélkületek nem megy..! Pls, komizzatok, pipáljatok, iratkozzatok fel! ;) Szeretlek titeket nagyon. ♥ Bye; Nessa :)

2014. szeptember 12., péntek

1. évad, 21. fejezet: Örökké fiatal

Miután rávettem Harryt, hogy egy picit hagyjon magamra, én még ott maradtam. Mereven bámultam az aprócska kertben álló fát, aztán, amikor felkelt a nap, azt néztem. Az emberek lassan kezdtek előbújni a házaikból, de ez a félreeső, csendes utcára szerencsére nem vonatkozott.
   Hiába határoztam el már százszor is, hogy nem sírok többet, a könnyek mindig ellentmondtak. Nem hiszek a könnyeknek. A fájdalom könnytelen és szótlan. Ilyen könnyeket az ember akkor ejt, amikor befejeződik egy álom, és rájön, hogy milyen édes is volt. Vágyik rá, hogy visszatérjen, de szembetalálja magát a borzalmas valósággal, amellyé az álom vált. Pedig én csak próbáltam elérni, hogy boldogak lehessenek azok, akiket szeretek... De csak tönkretettem mindenkinek az életét. Milyen jó is lett volna, hogyha nem születek meg... Jobb lenne Louisnak, jobb lenne Harrynek, Eleanornak, a rajongóknak, nekem, a szüleimnek, akiknek annyiszor okoztam csalódást már, és azon sem lepődnék meg, ha gyűlölnének érte...
   Remegő kézzel nyúltam a telefonomért, mikor az megcsörrent. Luke volt az.
 - Csövi! - köszönt vidáman Luke.
 - Cső - próbáltam nyugodtságot erőltetni a hangomra, de nem igazán sikerült.
 - Valami baj van? - aggodalmaskodott. - Remeg a hangod.
 - Figyelj, Luke, én... nincs semmi baj... csak nem úgy alakult a karácsonyom, ahogy alakulhatott volna, ha nem rontok el mindent. Nem akarok róla beszélni... Nem haragszol?
 - Haragszik a franc - felelte komolyan. - Ha mégis szeretnél beszélni róla, tudod, hol találsz, rendben?
 - Rendben - mosolyodtam el halványan.
   Alig csúsztattam vissza a mobilomat a zsebembe, ismét erőt vett rajtam a zokogás. Vajon Louis megint Eleanorral van? És Harry talán már el is ment berúgni? Mi van, ha így mind a ketten elfelejtenek? Louis bizonyára Eleanorral foglalkozik, eszébe sem jutok, Harry pedig leissza magát a sárga földig, és azt sem tudja, ő kicsoda, nemhogy én...
   Összébb húztam magamat, mert az előbb egy ideig abbamaradt hóesés újra rákezdte. Mindkét kezemmel a térdeimre könyököltem, arcomat a tenyerembe temettem, és nem törődve immáron semmivel, szabadjára eresztettem tomboló bánatomat. Nem is értettem igazán, hogy miért magamat sajnálom, mikor nekem ez még családi üdülés ahhoz képest, amit Harry kapott... De nem tudtam tenni ellene.
   Tenyerembe temetett arcom és a könnyeim miatt nem láttam, hangos zokogásom miatt nem hallottam semmit. Mintha megszűnt volna létezni az egész világ, és én maradtam volna csak meg, egyedül.
   Valaki halkan köhintett egyet; a hang egészen közelről jött. Kisírt szemekkel, vörös arccal néztem fel. Louis volt az.


~Louis Tomlinson~

Óvatosan megálltam Chloe előtt, tisztes távolságban, hogy még véletlenül se vegye tolakodásnak. A kezemben szorongatott, gyűrött papír már abszolút átázott a ráolvadt hótól, de nem érdekelt. Amint Harry elmondta, idejöttem. Szó nélkül. Már rég nem akartam semmi mást, csak Chloe-val lenni, őt ölelni, csókolni, a magaménak tudni, minden lehetséges formában. Nem csak a teste miatt. Hanem mert már az első naptól, amikor megláttam, egy volt a lelkünk. Fogalmam sincs, erre eddig hogy nem jöttem rá. De már tudom. És soha többet senki nem veheti el tőlem azt az érzést, hogy tudom.
 - Kérlek, ne küldj el - kértem halkan. - Nem is kell szólnod hozzám, mert... nem vagyok rá méltó. Én csak annyit kérek, hogy maradhassak még egy picit. Harry küldött ide. És... azt mondta, ezt adjam oda neked.
  Tenyerem a hideg ellenére is izzadt, ahogy átnyújtottam a lánynak a papírt. Kezem egy pillanatra a kezéhez ért, és máris libabőrös lettem azon az apró kis felületen. Nem bírtam megállni, hogy már idefele jövet el ne olvassam Harry szavait. Csak ennyit írt: Ne mondj semmit. Tudom. Nem akarok semmit úgy az életben, mint azt, hogy te boldog legyél. És nem én vagyok az, aki boldoggá tehet.
   Chloe hisztérikusan felsírt, mikor szemei végigfutottak a szavakon. Én meg csak álltam, mint valami ügyetlen óvodás. Meg akartam érinteni, meg akartam ölelni, de féltem, hogy akkor már soha többet nem tudom elengedni... Feltéve, hogy nem taszít el magától. Mert azt is tökéletesen megérteném.
   Tétován kinyújtottam a kezemet felé, de ujjaim csak tétováztak, majd ismét visszahúzódtak. Chloe az arcát a tenyerébe temetve sírt, zokogott megállás nélkül.
   Aztán felnézett. Gyönyörű, barna szemei mintha feketévé sötétültek volna. Bőre kipirult és feldagadt a sírástól, de még így is gyönyörű volt.
 - Mondd, mit akarsz te tőlem? - kérdezte. Szemei szikrákat szórtak. - Ki vagyok én neked, hogy úgy állsz itt előttem, mint egy bizonytalan szerelmes, mikor nem engem szeretsz? Miért nem gyűlölsz már?
 - Azt mondtad, látni sem bírsz - kezdtem, bizonytalanul.
 - Mert így van. Mindenemet elvetted tőlem. A lelkemet, a szívemet, úgy, hogy nem tudtam szeretni Harryt, bármennyire is akartam.
 - Harry túlteszi magát a dolgon - ígértem magabiztosan. - Itt rólad van szó. - Az esetleges reakciójával nem törődve leültem mellé a kicsi padra, és olyan közel hajoltam hozzá, amennyire csak mertem. - Egyszer régen azt kérdezted tőlem, miért gyűlöllek annyira.
 - Megkapom én azt a választ valaha is..? - nevetett fel keserűen, de nem húzódott el tőlem.
 - Meg - bólintottam. - Amikor először megláttalak, megváltozott bennem valami. Ez így furán és nyálasan hangzik, de tényleg így történt. Akkor még nem tudtam, mi volt az, de ma már tudom, hogy mi valahogy már az első perctől fogva lelkitársak voltunk. És gyűlöltelek érte. Gyűlöltelek, mert elindítottál bennem valamit, aminek talán sosem lett volna szabad megtörténnie. Gyűlöltelek, mert a tudtomon kívül belédszerettem. Gyűlöltelek, mert megtanítottál arra, milyen úgy szeretni valakit, hogy reggel őt keresed az ágyban magad mellett, az ő hangjára akarsz elaludni, az ő ölelését akarod érezni magad körül, vele képzeled el az életedet és a közös gyerekeiteket. Gyűlöltelek, mert amikor nem voltál velem, kimondhatatlanul hiányoztál. Gyűlöltelek, mert megváltoztattál, és mert, amikor veled voltam, minden másodpercben azon törtem a fejem, mi történne, ha mindent és mindenkit elfeledve megcsókolnálak. Gyűlöltelek, mert az irántad érzett elvakult szerelem miatt észre sem vettem, hogy sokkal több vagy a számomra, mint egy barát. Aztán pedig gyűlöltem magamat, amiért elcsesztem mindent. Téged, Harryt, Eleanort, magamat.
   Nem szólt egy szót sem. Csak sírt tovább. Szinte elvesztem a sötét szempár fürkészésében, és azt kívántam, bár eltűnne a szomorúság és az összes könny erről az angyali arcról.
 - Én... - folytattam, remegő hangon. - A kezdetektől fogva kihasználtalak téged, Chloe. Szükségem volt egy álbarátnőre, aki eljátssza a jópofit, mert különben a menedzsment nem engedett volna minket turnézni... Sosem fogom magamnak megbocsátani, de hidd el, ma már egyáltalán nem csak álkapcsolat lennél a számomra..!
 - Tudom - suttogta hirtelen.
 - Tessék? - néztem rá értetlenül.
 - A kezdetektől fogva tudom - hajtotta le a fejét.
   Csak néztem rá. Figyeltem, ahogy a barna, átázott tincsek az arcára hullanak, figyeltem hullámzó mellkasát, ahogy zihálva levegőért kapkod. Kezem akaratlanul nyúlt felé, és azon kaptam magamat, hogy ujjaim az átfagyott, hideg arcot simogatják.
 - Te... tudtad ezt, és mégis velem maradtál? Tudtad, de mégsem vágtad az arcomba? - kérdeztem hitetlenkedve.
 - Jobban szerettelek annál, mintsem valaha is elengedjelek. Még akkor is, ha közben te nem úgy nézel rám - suttogta.
   Szótlanul felálltam, és a kezeit megszorítva felhúztam őt is. Megálltunk a kert közepén, a szállingózó hóban, egymás előtt, mint valami élettelen, sziklából faragott szobor. Pedig nagyon is éltünk.
   Már nem érdekelt senki és semmi. Nem számított az sem, ha többé már soha senki nem áll velem szóba a történtek után. Az sem érdekelt, ha elveszítem Harry számomra oly fontos barátságát, ha ugyan nem veszítettem el már amúgy is. Nem foglalkoztam a szívemet gyötrő kérdések özöneivel, sem a lelkiismeretem halk hangjával, sem az eszem kiáltozásával. Egyszerűen csak megfogtam Chloe kezét, magamhoz húztam, és ajkaimat a szájára tapasztottam. Ujjaimat selymes hajához vezettem, mire ő is a nyakam köré fonta a karját, és kócos hajamba túrt. Borostám az arcát súrolta, de sem őt, sem engem nem érdekelt. Karjaimat a dereka köré fontam, és olyan erősen szorítottam magamhoz, amennyire csak tudtam, mintha soha nem akarnám elengedni - és így is volt. Ő hozzám tartozott. S ha kell, ezer életen és ezer világon át harcolni fogok érte. Ajkaink összeforrtak, mint az óvodások kirakós játékának két egymáshoz passzoló darabja. Chloe óvatosan meghuzigálta a hajat a tarkómon, mire halkan felmordultam, és még szenvedélyesebben öleltem magamhoz.
   Nem voltam tisztában az idő múlásával. Talán csak másodpercekig csókolóztunk, de az is lehet, hogy évtizedek teltek el. Végigsimítottam szerelmem derék alatt érő, selymes haján, és bármennyire nem akartam, ajkainkat szétválasztva illatos hajába temettem az arcom, levegőért zihálva. Chloe reszketve csimpaszkodott belém, mint egy elveszett kislány, de cseppet sem bántam. Vele szerettem volna leélni az életemet. Ő volt a mindenem.
   Csak álltunk ott, továbbra is mozdulatlanul. Homlokomat az övének döntöttem. Lélegzete az orromat csiklandozta, mire játékosan az ujjam köré csavartam egy hajtincsét. Elmosolyodott. Gyönyörű volt, amikor mosolygott. Mindig gyönyörű volt, ha már itt tartunk.
 - Chloe - suttogtam idegesen a számomra oly sokat jelentő nevet. - Én... én már nem akarok tovább várni. Veled szeretném leélni az életemet, veled szeretnék megöregedni, és veled is szeretnék meghalni. - Elővettem a zsebemből a már nagyon régóta ott őrizgetett, bársonybevonatú dobozkát, és letérdeltem Chloe elé a hóba. - Hozzám jönnél feleségül így is, tudva, mekkora baromként viselkedtem hónapokon keresztül?
   A szívem majd kiugrott a helyéből, úgy vártam a válaszát, epekedve, mint sivatagi menekült egy korty vizet. Megérteném, ha nemet mondana. A helyében talán én is azt mondanám. Csak belehalnék, ha megtenné.
 - Istenem, Louis, igen, igen, igen! - sírta el magát ismét, de ezúttal örömkönnyek csorogtak végig kedves arcán. A nyakamba ugrott, én pedig fellélegezve vettem tudomásul, hogy a hóban feküdtünk, ő rajtam, én alatta. A dobozt és a gyűrűt ugyan kiverte a kezemből, de a hóban úgyis jól látszik. Gondolkodás nélkül szorította formás, telt ajkait az enyémekre.
Veled akarom leélni az életemet!
   Levegő után kapkodtunk mind a ketten, mikor ismét szétváltunk. Chloe pihegve rám mosolygott, abban a pillanatban pedig én voltam a legboldogabb ember a világon. Még mindig rajtam feküdve kinyúlt a jegygyűrűjéért, dobozostul a kezembe adta, én pedig - arcomon onnan immár letörölhetetlen vigyorral - vékony ujjára húztam a finom ékszert. Fölösleges lett volna a szépségéhez akár csak egy kicsit is hasonló darabot keresnem, mert akármit ráadhattam volna, az akkor is eltörpült volna mellette. De már ez sem érdekelt. Remegő ujjaimmal megszorítottam hideg kezét, és csókot leheltem rá. Erre csak nevetett. Őszintén, aranyosan nevetett. Imádtam, amikor nevetett. Mindig imádtam. Olyankor még a szokásosnál is sokkal szebbé vált. Vele örökké fiatalnak éreztem magam. Nevetve húztam magamhoz ismét. Olyan érzés volt, mintha soha többet nem kellene elengednem.

   Kézenfogva indultunk el az 1D-ház felé. Kicsit sem féltem attól, Harry milyen állapotban van, mert Chloe-n kívül már nem is érdekelt senki. Egyébként nagyon büszke vagyok most Hazzára, mert nem biztos, hogy én fordított esetben megtettem volna azt a hatalmas lépést, amit ő tett meg. Feláldozta minden saját esélyét annál a lánynál, akit a legjobban szeret, és összehozta másvalakivel, csak azért, hogy a lány boldog lehessen. És ez kimondhatatlanul nagy önfeláldozásra vall.
   A nappaliba érve Harryt a kanapén találtuk. Arcára mosolyt erőltetve mért végig minket. Tudtam, legalábbis el tudtam képzelni, milyen érzés lehet neki Chloe-t velem látni, kézenfogva.
   Óvatosan feltápászkodott, és megállt előttünk. A kezemet nyújtottam felé, mire halványan elvigyorodva kezet fogott velem. Szorosan megöleltük egymást.
 - Köszönöm, tesó - súgtam a fülébe úgy, hogy Chloe-nak ne tűnjön fel.
   Chloe bizonytalanul tárta szét a kezét, hogy ő is megölelje Harryt.
 - Nem tudom, hogyan háláljam meg - suttogta neki, mire Hazz csak elröhögte magát. - Istenem, Harry, olyan hihetetlen vagy!
   Harry mosolyogva pörgette meg a levegőben a lányt, de már nem viselkedtem akkora ökörként, mint régebben, és nem lettem féltékeny a gondolatra, hogy egy másik, nálam sokkal többet érő srác ölelgeti a menyasszonyomat.
   Ahogy Hazza letette a földre Chloe-t, biztatóan megszorította a kezét, mire tekintete megakadt az újdonsült menyasszonyom karcsú gyűrűsujján díszelgő gyűrűn. Kényszeredetten elmosolyodott, és tanácstalanul a hajába túrt.
 - Izé. Gratulálok - nyögte ki.
 - Köszönjük! - mosolygott rá Chlo bizonytalanul.
   Akkor kerültek elő az emeletről a többiek is. Zayn, Liam és Niall éljeneztek minket, amikor tudomást szereztek az eljegyzésünkről. Egyesével gratuláltak Chloe-nak és nekem is. Aztán persze már el kellett kezdenünk készülődni az esti bulira, ugyanis Chloe családjához lettünk meghívva karácsonyozni, és, mivel a vásárláskor még nem gondoltam, hogy Chloe-nak a menyasszonyomként kell ajándékot adnom, nekem még a boltba is el kell mennem valamiért.
   Még mindig nem tudtam felfogni, hogy egy olyan csodálatos nő a menyasszonyom és nemsokára a feleségem, mint Chloe. Nem is érdemlem meg. Én vagyok a legnagyobb mázlista a világon.


Külön kiemelném leghűségesebb olvasómat, ugyanis ez a fejezet az ő születésnapjára íródott. Igaz, csak holnap lesz a nagy nap, de na. XD Remélem, sikerült elnyernie a tetszéseteket, és kommenteltek is. Nagyon örülnék neki, mert elég rossz passzban vagyok manapság, és jól esne, ha nem csak egy ember venné a fáradságot. :'( Na, mindegy. Puszi!

2014. szeptember 10., szerda

1. évad, 20. fejezet: Erősnek kellett látszanom..!

Szenteste napján Richard és a szüleim hosszas könyörgésére hazaengedtek a kórházból, azzal a feltétellel, hogy a karomat még véletlenül sem erőltetem meg még egy jó ideig. Mindenki nagy meglepetésére aznap leesett az első hó, és ezzel egyidőben az én szívem is egyetlen tömör jégdarabbá fagyott. Ha Louis az eszembe jutott, csak gondolatban legyintettem egyet. De hiába minden, nem tudtam őt elfelejteni. Hiába mondtam neki azt, hogy csillapodik az iránta érzett szerelmem... Talán soha nem fog igazán elmúlni ez.
   Úgy volt megbeszélve, hogy reggel nyolckor hagyhatom ott a kórházat. De már hajnali ötkor ébren voltam, és semmi kedvem nem volt tolószékben távozni innen, mert egyáltalán nem éreztem magamat gyengének testileg - a lelkiekről pedig jobb, ha nem beszélünk. Óvatosan felöltözködtem. Fehérnemű, rá egy bélelt, fekete cicanadrág, kötött, puha tapintású, fehér, hosszú ujjú pulcsi, rá egy vékonyabb, fekete dzseki. Sérült kezemet kímélve felrángattam magamra hosszú szárú, szőrös, fehér csizmámat, a fejemre húztam kötött, szintén fehér, puha sapkámat és a nyakam köré tekertem egy fehér sálat, hogy még véletlenül se fázzak meg. Így is elég elcseszett lesz már a karácsonyom - végleges összeveszés azzal a személlyel, akit a legjobban szeretek; a második legjobban szeretett férfi szóba sem áll velem, mert megsértődött; anya és apa rám sem bírnak nézni, mióta megtudták, hogy magaspartról ugrálok le; Luke fél kimenni az utcára, mert szerinte, ha egy olyan bátor lányra is rálőttek, akkor egy olyan pici fiút, mint ő, még meg is ölnének; Adele, Lily és Richard pedig engem okolnak, mert túl későn indultam el haza, és azért lőttek meg. Szóval egy megfázás az utolsó, amire még szükségem van.
   Könnyedén felkaptam pihekönnyű táskámat, amit még Adele pakolt össze nekem, benne a legszükségesebb cuccaimmal. Gépies mozdulatokkal kiléptem a szobából, halkan becsuktam magam mögött az ajtót. Még nem volt a szobám előtt senki, mert későbbre számították az elmenetelemet. Nyugodtan végigsétáltam a folyosókon, és senki nem állított meg. Gond nélkül kijutottam az épületből.
   Odakint szitált a hó. Normál esetben boldog lettem volna, mert igen ritkán szokott csak előfordulni Londonban a fehér karácsony. Így viszont csak lehajtott fejjel elindultam. Nem tudtam, merre, de egészen biztosan nem hazafelé. Nem akartam a családom szeme elé kerülni. És még különben is alszanak mind. Csak egy hely jöhetett szóba.
   A telefonom rezegni kezdett a zsebemben. A hidegtől fagyott ujjakkal vettem elő. Harry.
 - Szia, Chloe - köszönt ridegen.
 - Szia - feleltem, hasonló hidegséggel.
 - Tudnánk valahol négyszemközt beszélni? Látom, a kórházból már elszöktél - nevetett fel idegesen.
 - A London Eye mellett van egy gyönyörű park - kezdtem.
 - Megvan - vágta rá.
 - Na, amellett van egy kicsi, családi ház. Anya ott lakott egyetemistaként, mielőtt hozzáment apuhoz. A kertben leszek.
 - Negyed óra, és ott vagyok.
 - Amúgy, Harry - mondtam, mielőtt letehette volna.
 - Hm?
 - Nem úgy volt, hogy szóba sem állsz velem..?
 - Ezerszer elmondtam már neked, hogy nem tudok nélküled élni, Chlo - sóhajtott. - Tudom, neked ez tisztára abszurd, de... ez az igazság.
 - Tévedsz. Vannak olyan személyek, akikkel én is így vagyok - halkult el a hangom.
 - Nemsokára találkozunk - köszönt el, és letette.
   Megigazítottam a sapkámat, és folytattam utamat. A csizmám talpa alatt ropogott a frissen hullott hó. Látszott, hogy erre még senki nem járt, mióta leesett a hó; sehol egyetlen lábnyom nem rondította el, az enyémeken kívül. Csendben lépdeltem előre.
   Anya régebben egyszer elhozott engem és a húgomat ide, hogy megmutassa, hol élt, mielőtt apa megkérte a kezét. Titokban mindig ide jöttem, ha egyedül akartam lenni. Senki nem tudott róla, de ez volt az én titkos helyem, ahol meghúzódhattam, ha épp senkit nem akartam látni. És mondanivalóm volt Harrynek. A szívem szakadt meg a tudattól, de nem volt már más választásom. Nekem ez így egyszerűen nem ment tovább. Véget kellett vetni neki.
   Előhalásztam a kabátzsebemből az apró kis kulcsot, és kinyitottam a nyikorgó kertajtót. Az egész ház olyan volt, mint egy kis kuckó, de nem bántam. Szerettem az olyan kedves, békét nyújtó helyeket, mint ez, akármilyen pici helyről is van szó. Leültem az aprócska kertben elhelyezett, hóval betakart padocskára, és csak bámultam a szállingózó, apró hópelyheket magam előtt.
   Csend volt. Ez a ház távol esett minden forgalmas úttól és utcától, nem hallatszott ide sem autódudálás, sem az emberek ordítozása, sem más, pláne, hogy reggel fél hat volt még csupán.
   Harry tíz perc múlva érkezett meg. Nem szólt semmit, csak alig láthatóan biccentett, majd leült mellém a padra. Kezeit zsebre dugta, és óvatosan rám pislantott.
 - Miről szerettél volna beszélni? - kérdeztem halkan, valamiért előre rettegve a választól.
 - Arról, hogy ki a fasz az a Luke és mit akar a barátnőmtől - mondta egyszerűen Harry, olyan hangnemben, mint aki az időjárásról beszél.
 - Látom, alaposan áttúrtad a telefonomat, míg aludtam - feleltem élesen.
 - Nem az a lényeg. Na?
 - Mi na?
 - Ki az a Luke?!
 - Egy jó haverom.
 - Egy jó haver, aki szívecskéket írogat neked, és akitől az utóbbi két hónapra visszamenőleg naponta ötven SMS-t kaptál! Milyen szép is az igaz barátság! - gúnyolódott Harry.
 - Gyűlöllek, amikor ilyen vagy - suttogtam, és egy könnycsepp szántott végig az arcomon. - A szívembe tiporsz, sírva fakasztasz és észre sem veszed. Azért nem beszéltem neked Luke-ról, mert egyrészt nem tartottam fontosnak, másrészt fölöslegesen felhúztalak volna vele, harmadrészt akkor az ejtőernyőzést is megtudtad volna - soroltam, miközben újabb és újabb cseppek csorogtak végig az arcomon, majd a nyakamon.
 - Chloe... - suttogta a nevemet Harry. - Nem akartam, hidd el... úgy sajnálom! - Ültében szembefordult velem, és hideg ujjaival félresimított néhány hajszálat a homlokomból. - Én csak... Féltem, hogy megint elvesz tőlem valaki..!
 - Te is tudod, hogy örökké szeretni foglak - fogtam meg az arcomon lévő kezét.
   Harry szó nélkül fürkészte az arcomat. Talán azt fontolgatta, megcsókolhat-e. De én, mielőtt dönthetett volna, megszólaltam újra:
 - Éppen ezért nem folytathatjuk ezt így tovább - suttogtam, valósággal elveszve a zöld szemekben.
 - Hogy... mi?! - nyögött fel Harry.
 - Muszáj szakítanunk, Harry - sírtam, és a könnyek elhomályosították előttem ezt az oly' kedves arcot.
 - Kérlek, Chloe, ne! - mondta Harry zaklatottan, és a másik kezét is felemelte, hogy kényszeríthessen, hogy a szemébe nézzek. - De miért?
 - Mert nem akarlak elveszíteni, de pont akkor veszítelek el, ha veled maradok... A világon talán mindennél jobban szeretlek téged, de... Louis nélkül nem tudok élni - zokogtam. - És mielőtt végleg elkeserednél, nem, nem fogok Louis karjaiba rohanni, miután elváltunk, mert... számomra ő halott. Nem az az ember, akinek hittem. Cserben hagyott, amikor szükségem lett volna rá, és... már a lehető minden módon megbántott. Összetörte a szívem... de semennyivel sem kevésbé, mint te - suttogtam.
 - Nem értelek - rázta a fejét kétségbeesetten Harry, és mintha könnyeket véltem volna megpillantani a gyönyörű, zöld szemekben.
 - Tudom - mosolyodtam el halványan. - Néha már én sem saját magamat. De idővel majd te is megérted, mit csináltam. Harry - hajoltam még közelebb hozzá. Már ő is sírt. - Tudod, a veled töltött napjaim voltak a legcsodálatosabbak, és soha nem fogom tudni neked eléggé megköszönni, hogy megtanítottál igazán, feltétel nélkül, önzetlenül, végtelenül és örökké szeretni. De egyszer mindennek eljön a vége. Olyan szerettem volna lenni, amilyennek te elképzeltél, de ki lehet annyira jó, mondd? Hogy láthattál meg egy olyan lányt bennem, a lányt, akit addig senki nem látott, a lányt, aki megérdemli, hogy szeressék, és hogy megbocsássanak neki. A lányt, aki... nagyon, de nagyon szeret téged, mindennél és mindenkinél jobban ezen a világon, és akinél te jobbat, sokkal jobbat érdemelsz. Nem érdemled, hogy én szeresselek téged, mert te jobbra születtél. Elkezdődött valami, aztán ugyanazzal a lendülettel rögtön véget is ért, mert én vetettem véget neki. Vannak szerelmek, amelyek nem teljesülhetnek be. A miénk egy ilyen szerelem volt. - A kezemmel végigsimítottam Harry könnyáztatta, angyali arcán. - Ne bánd, Hazz. Ne fájjon. Egyszer elmúlik majd ez is. Hallod? Higgy nekem. Találni fogsz majd egy olyan lányt, aki csak a tiéd, aki mindig téged választ, aki megérdemel téged. De az a lány nem én vagyok.
 - De az vagy - zokogta Harry, én pedig minden egyes sírással töltött másodperce után úgy éreztem, egy nyílvesszőt szúrnak a szívembe. - Nem tudok nélküled élni, Chloe, hát nem érted?!
 - De értem. Én sem tudok nélküled. De muszáj - suttogtam. - Belefáradtam már abba, hogy azt a személyt bántom, akit a legjobban szeretek. Hidd el, te sokkal jobbat érdemelsz nálam, Harry, és a világon bármelyik lányt megkaphatnád..! Nem tudok azzal a tudattal élni, hogy miattam nem lehetsz boldog.
   Harry csendben maga elé meredt, elengedte a kezemet, és az ölében lévő kezeit bámulta.
 - Hazz - próbáltam mosolyogni, de nem jött össze. - Nem akarom, hogy életed végéig gyűlölj engem, ezért inkább... Ordíts velem, üss meg, vagy amit csak akarsz, de ne üljünk itt így, ebben a kínos csendben.
 - Amit csak akarok? - kérdezte, felnézve.
 - Bármit - szorítottam össze a fogamat.
 - Minden, amire életemben vágytam, elveszett, amikor először megláttalak téged - suttogta Harry. - Te vagy az, akit akarok. Semmi más. Nem akarok kiabálni veled, és gyűlölni sem akarlak, nem is gyűlöllek. Én téged akarlak.
 - Ne mondd ezt - kértem halkan, de a torkomban lévő gombóctól már beszélni is alig tudtam.
 - De miért pont karácsonykor, Chloe? - nézett rám elgyötörten.
 - Mert nem bírtam volna elviselni a tudatot, hogy a szeretet ünnepén is úgy kell veled lennem, hogy közben akaratomon kívül is más jár a fejemben - hajtottam le a fejemet, szégyenkezve. - Nagyon haragszol?
 - Jaj, Chloe - nevette el magát kényszeredetten. - Amikor azt mondtam, nem tudok rád haragudni, komolyan mondtam. Én csak... sajnálom, hogy így alakult.
 - Ha tudnád, én mennyire - törölgettem a könnyeimet. - Akármit meg tudtam volna adni, hogy teljes szívemből téged szeresselek, mert nem ismerek olyan embert, aki úgy megérdemelné a boldogságot, mint te... De én mégsem voltalak képes boldoggá tenni téged, és ez iszonyúan bánt.
 - Ne kezdd el magadat okolni, jó? - mosolygott rám halványan ő.
 - Igyekszem. De azért... ezután még szóba állsz velem, ugye?
 - Persze - nevetett fel erőtlenül.
 - Nincs durci?
 - Nincs.
 - Barátok maradunk?
 - Nem is bírnám ki nélküled - mosolygott rám, amitől a szívem csordultig telt szeretettel.
 - Köszönöm - hajtottam a vállára a fejemet, és kényelmesen a mellkasához fészkelődtem.
 - Micsodát? - néz a szemembe.
 - Azt, hogy vagy nekem, és mellettem állsz.
 - Ezt inkább én mondhatnám - simított végig az arcomon, mire kirázott a hideg. - Tudod, milyen voltam, mielőtt beléptél az életembe? Egy senki. Te tettél azzá, ami vagyok most. És bárhová sodor is az élet, sosem foglak elfelejteni, mert neked köszönhetem az életemet.
Erősnek kellett látszanom..!
   Próbáltam nem sírni megint. Erősnek kellett látszanom. Harrynek szüksége volt arra, hogy engem magabiztosnak lásson. Ha már én sem vagyok biztos magamban, akkor ő miért lenne..? Nem szabad látnia, hogy kétségek ezrei gyötörnek. Erősnek kell lennie, és nekem is, különben soha nem lesz szívem elválni tőle.
 - Megcsókolhatlak? - kérdezte hirtelen Harry. - Csak most utoljára, ígérem. Megértem és tiszteletben tartom a döntésedet... de nem vagyok elég erős. Megpróbálok az lenni, de most utoljára még megcsókolhatlak?
   Hiába próbáltam visszatartani a könnyeimet, azok erőszakosan a szemembe kúsztak. De nem törődtem velük. Csak bólintottam egyet. Olyan leírhatatlanul szeretem őt..!
   Harry könnyes szemmel hajolt le hozzám, és megcsókolt. A csóknak könnyíze volt, de nem érdekelt. Ez a csók mégis olyan hihetetlenül szomorú volt, valami olyasmi, amilyet a szerelmesek válthattak régen, nagyon régen, amikor a férfiakat bevitték katonáknak, és félő volt, hogy soha többet nem láthatják viszont egymást. Mert... talán ez az utolsó alkalom, amikor szerelmesként lehetek Harryvel.
   Hazza a hajamba fúrta ujjait, és zihálva engedett el. Arcunk alig pár centire volt egymástól.
 - Olyan gyönyörű vagy - suttogta, ahogy a hüvelykujjaival letörölte a könnyeimet.
 - Te pedig olyan tökéletes - feleltem, és meghuzigáltam egy göndör tincset a tarkóján, mire aranyosan fölmordult.
 - Biztos muszáj szakítanunk?
   Kényszeredetten bólintottam. A szívem erre kétségbeesetten felsírt, de az agyam helyeslően bólintott. Így van rendjén. Harry fog majd találni egy nálam sokkal szebb, hozzá illőbb lányt, aki megérdemli őt és a hatalmas szívét. Aki egész szívével csak őt szereti. És ez a lány nem én vagyok. Akármennyire is szeretnék az lenni. Nem mi választjuk meg, kit szeretünk.

Először is szeretnék megint mindenkit megkérni, hogy pislantson bele a legjobb barátnőm blogjába. Aki szereti a fantasyt - én személy szerint imádom -, annak kötelező. :D Továbbra is várok feliratkozókat, komizókat, pipálókat, satöbbi. :) Folytatás nem tudom, mikor érkezik, de igyekszem. Egyébként nem, én sem tudom elhinni, hogy már a 20. fejezetnél tartunk. XD Sziasztok!