Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2014. augusztus 19., kedd

1. évad, 9. fejezet: Én itt vagyok otthon

Rohanvást indultam haza, hogy még időben odaérhessünk a könyvosztásra. Lily már az udvaron állva várt rám.
 - Szia! - mosolygott rám, és látszott, hogy egyáltalán nem haragszik, amiért elfeledkeztem az időről.
   Gyorsan betettem az előszobába a bevásárlószatyrokat, majd a telefonomat a zsebembe csúsztatva indultam el Lilyvel a suli felé.
   Pénzt már nem kellett vinnünk, ugyanis számlát küldtek, amit már hetekkel ezelőtt kifizettünk. A papírboltból sem kellett már semmi, ugyanis anyával a múlt héten elmentünk a papírboltba, és mindent megvettünk, ami kellett. Útközben szokás szerint elhatalmasodott rajtam az iskolától való félelem, és csak oldalra kellett pislantanom, és megbizonyosodhattam róla, hogy Lily is hasonlóan érez. Biztatóan rámosolyogtam, mire a szeme felcsillant és elnevette magát. Szavak nélkül is megértettük egymást. A szívem csordultig telt a húgom iránti szeretettel, és olyankor, mikor így éreztem magamat, minden mást elfelejtettem. Hihetetlenül jó érzés volt megfeledkezni Louisról, a rajongóimról és persze az utálóimról, és csak a húgomat szeretni.
   A suli három utcányira volt a házunktól, épp ezért nem telt sok időbe a séta. Az utolsó utca végén viszont, ahol be kellett volna fordulni a sulihoz, Louis ácsorgott.
 - Sziasztok! - intett felénk vigyorogva.
 - Szia! - lelkendezett rögtön Lily, és igazgatni kezdte a haját. - Miért nem szóltál? - bökött oldalba, én meg csak széttártam a kezemet.
 - Nem tudtam, hogy jön - közöltem, majd Louhoz fordultam: - Hogy kerülsz ide?
 - Gondoltam, csak elkísérem a barátnőmet és a húgát a tankönyvosztásra. Nehogy már ti cipeljétek azt a több tonna fölösleges cuccot! - röhögött.
   Felesleges cucc. A szememet forgattam, de azért nem szorul a háttérbe az sem, hogy a szívem kétszer gyorsabban kezdett verni, amikor Louis szó nélkül megfogta a kezemet, és elindultunk.
   Már akkor megindult a lavina, amikor az udvarba értünk. Fejek fordultak utánunk, izgatott, elfojtott és nem elfojtott sikolyok, röhögések, pusmogások hallatszottak. Szorosan Lou mellé húzódtam, mert már attól biztonságban éreztem magamat, hogy a karja az enyémnek súrlódott. Többen ránk mutogattak, de Louis olyan magabiztos volt, és annyira nem törődött velük, hogy már én is kezdtem elhinni, hogy tényleg csak én képzelem oda ezeket a dolgokat.
   Egészen addig, míg egy köpcös kinézetű, nálam másfél évvel idősebb csaj oda nem jött hozzánk. Vagyis nem egészen: beállt elénk. Elállta az utat. A szívem megállt egy pillanatra, és teljesen lefagytam. Louis lazán oldalra döntötte a fejét, és ártatlan hangon kérdezte:
 - Mi van?
   A  lány csak elröhögte magát, és félrelépett, így továbbmehettünk. Lily idegesen rágta a száját. De amint pár lépéssel odébb jutottunk, meghallottuk a csaj hangját: - Nézd már, ott megy a ribanc meg a buzi!
   Egy pillanat volt az egész. Louis elrántotta a kezét az enyémből, a lány felé fordult, és... nem tudom, szerintem meg akarta ütni, vagy leordítani, beszólni neki, de megtorpant. Azért, mert teljes erőmből a karjába csimpaszkodtam, ahogy a húgom is a másik oldalán. Az utálkozó lány arcán egy pillanatra átsuhant valami félelemszerűség, de azonnal eltűnt. Nem elégedett meg ennyivel.
 - Na, mi van? - húzta tovább a barátom agyát. - Nem tudod megvédeni se magadat, se a csitri álbarátnődet?
   Louis egész testében megmerevedett, és egy pillanatra azt hittem, hogy nem tudjuk visszafogni. De sikerült felülkerekednie a haragján, én pedig elé álltam, és a mellkasának dőlve próbáltam megnyugtatni. Nem nézett rám. Le nem vette a szemét a lányról.
 - Tudod, ha itt valaki itt ribanc, akkor az te vagy. Semmit nem tudsz sem róla, sem rólam, mégis úgy ontod itt az észt mindenkinek, mintha te lennél az atyaúristen. Helyette viszont tudod, hogy mi vagy? Egy irigy, vak hülye, aki nem képes felfogni, hogy senki nem kíváncsi az idióta véleményére. Szerintem hordd el magad jó messzire, mert, ha ennél is lejjebb süllyedsz, még koszos lesz az otromba, márkás tűsarkúd, cicám!
   A lány megszégyenülve, gyűlölködő kifejezéssel az arcán hagyott ott minket. Elismerően néztem Louisra. Nagyon jól megmondta neki. Én soha nem tudtam volna ilyen frappánsan megfogalmazni. Louis, még mindig mérhetetlenül dühösen birtokba vette az ajkaimat, és féktelen szenvedéllyel csókolt meg. Ilyenkor számomra olyannyira megszűnt a világ, hogy fogalmam sincs, meddig csókolóztunk: egy óra volt, vagy csak pár másodperc..? Csak azt tudom, hogy Lily motyogása szakította félbe:
 - Srácok, nem bunkóságból, de mennünk kéne a könyvekért...
   Az udvari esetből tanulva onnantól már senki nem csesztetett bennünket, aminek meglehetősen örültem. Még mindig elkeseredtem, valahányszor csak arra a lányra gondoltam. Az álbarátnőben nem tévedett, és ezt Louis is pontosan tudta. Mégis megvédett. Megvédett, pontosan úgy - talán még erőteljesebben is -, mintha tényleg szeretne. Én pedig már semmit sem értettem.
   Minden erőmet beleadva gyömöszöltem bele a könyveket a Lily által hozott óriási bevásárlószatyorba, aztán tartottam a zacskót, míg ő is megtette ugyanezt a sajátjával. Már épp készültem, hogy felemelem a több kilós pakkot, amikor Louis gyengéden, de határozottan kivette a kezemből. Rám villantotta ellenállhatatlanul cuki mosolyát, én pedig tökéletesen elpirulva és megzavarodva egyeztem bele. Végül is magamtól úgysem bírtam volna el.
   Már a kertkapu előtt álltunk, és éppen búcsúzkodni kezdett, amikor felvetettem egy ötletet:
 - Louis, mi lenne, ha bemutatnálak a szüleimnek? - Legjobb tudomásom szerint jelenleg mind a ketten otthon tartózkodtak, és keresve sem találhattunk jobb alkalmat erre.
 - Remek ötlet - mosolyodott el.
   Lily kinyitotta a kaput. Adele és Luke éppen a kertben szórakoztatta Marley-t és Brian-t.
   Utóbbi azonnal lelkesen elém rohant. Azért ez elég finom megfogalmazás volt. Konkrétan nekifutásból letepert, és csak azért nem dőltem el, mert Louis mögöttem állt, és megtartott. Marley dorombolva a lábamhoz dörgölőzött, aztán azonnal odébb is állt, amikor drága és egyetlen kiskutyám egy hátraszaltót csinálva leesett a vállamról. Adele és Luke köszöntek nekünk, Luke azonnal Loura csimpaszkodott, mire ő a nyakába ültette, és fel-alá rohangált vele. Mondanom sem kell, Luke nagyon élvezte.
   Később, mikor Louis kifáradt az öcsém cipelgetésében, bementünk a házba. Elég fura látványt nyújthattunk, mondhatom. Louis átizzadt pólóban - a 49 fokban rohangálástól, nyakában az öcsémmel -, szénakazalra emlékeztető hajzattal és zihálva, én pedig zilált, kócos hajjal, az immár az én nyakamban üldögélő, izgatottan kiabáló Luke-kal, ölemben Marley szundikált, eközben pedig majdnem orra estem az előttem settenkedő Brian miatt. Mögöttünk jött a szintén kifáradt Adele, és Lily, aki a Louis által időközben elfejtett tankönyveket cipelte be.
 - Sziasztok - köszönt nekünk a konyhaasztalnál ülő apa, és rögtön felpattant, amikor meglátta, hogy vendégünk van.
 - Jó napot kívánok, Louis Tomlinson vagyok - nyújtotta a kezét udvariasan Louis. - Ön pedig bizonyára Chloe édesapja.
 - Az vagyok - mosolygott rá apa. Hiába próbálta titkolni, én már akkor tudtam, hogy szimpatizál a barátommal.
 - Anastasia West - mutatkozott be anya is.
   Mindkettőjüket lenyűgözte Louis modora és udvariassága, és ezzel bizonyára Louis is tisztában volt. Egy ideig még beszélgettünk a konyhában, aztán anya indítványozta, hogy Louis és én biztos inkább kettesben akarnánk lenni, tehát hagyják, hogy felmenjünk a szobámba. A számból vette ki a szót; kicsit már így is kezdett úgy tűnni, hogy Louis egész hátralévő életében a szüleimmel fog diskurálni az időjárásról.
   Apa jelentőségteljes pillantást vetett rám, én pedig csak alig észrevehetően biccentettem, majd elvörösödtem. Az én drága kis apucim. Legszívesebben rászóltam volna, hogy nem vagyok már gyerek, de nem ezt érdemelte, úgyhogy hallgattam. Én mentem elől, Louis mögöttem.
   Tetszett neki a szobám, mert azt mondta, látszik rajta az egyéniségem és tök jól néz ki. Aztán se szó, se beszéd, elterpeszkedett az ágyamon.
 - Leülhetnék esetleg én is? - tettem csípőre a kezemet. Gyakorlatilag az egész ágyat elfoglalta.
 - Ott az íróasztalod - tanácsolta.
 - De az nem kényelmes! - tiltakoztam, és próbáltam leülni, de véletlenül a combjára ültem, és eldőltem. Pont a mellkasára.
   El akartam volna húzódni, ez elvégre mégis egy elég félreérthető póz, de nem hagyta. Karjait szinte védelmezően a derekam köré fonta, majd fordult egyet, ezzel engem kényszerítve alulra. Pár másodpercig csak mozdulatlanul feküdtünk: csupán pár centi választotta el az arcunkat egymásétól, a testünk többi része egymáshoz simult. Úgy tűnt, mintha Louis tiszta, kék szemei egy árnyalatnyival sötétebbeké váltak volna, de nem érdekelt. Ajkaimmal mohón a szája után kaptam, és finoman megharapdáltam az alsó ajkát. Tetszett neki, mert még szorosabban szorított magához, és nyelve egyre vadabb csatába kezdett az enyémmel. Akaratlanul is nyögtem egyet, mire Louis ajkai egy tizedmásodpercre elváltak a számról, hogy levegőt vehessünk, aztán rendületlenül folytatta tovább.
   Nagy keze a pólóm alját tűrte egyre feljebb és feljebb. Ujjai a melltartóm csatjával babráltak, de annyira remegtek, hogy nem tudtak vele boldogulni. Minden olyan csodálatos volt. Annyira, hogy azt kívántam, bár megállíthatnám ezt a pillanatot, és így maradhatnánk éveken keresztül. Ezt kívántam. Egészen addig, amíg Louis csókolgatni kezdte a nyakamat, és felnyögött:
 - El...
   Egész testemben megfeszültem. Nem tudom leírni, hogy milyen érzés kerített hatalmába akkor. Talán harag, csalódottság, megértés, féltékenység..? Szerintem egy kicsit mindegyik. Louis is megérezte a változást a hozzáállásomban, és kezdte felfogni, hogy mit mondott az előbb.
   Egy pillanatig úgy tűnt, menten elsírja magát. De aztán csak lemászott rólam, feldúltan a hajába túrt, idegesen habogva elköszönt, és kiment a szobámból, még az ajtót is elfelejtve becsukni maga után. A lépésekből ítélve sietősen rohant le, és éppen csak beköszönt a szüleimnek.
   A nyitott ajtón Brian téblábolt be, és amint meglátta, hogy hangosan zokogva szenvedek az ágyamon, felugrott mellém, az ölembe mászott, és nyalogatni kezdte az arcomat. Akaratlanul nevettem el magamat. Brian tudta a módját annak, hogy megnevettessen. Az arcomat a puha, selymes, ezúttal viszonylag tiszta bundába fúrtam, és teljesen eláztattam a könnyeimmel. Egyikünket sem érdekelte.
   Mit vártam én..? Hiszen pontosan tudom, hogy Louis érzései semmit sem változtak Eleanor iránt az utóbbi hetekben. Pontosan tudom, hogy nem magamért van velem, és, hogyha tehetné, Eleanorral lenne most is. Bizonyára ezért hitte azt, hogy Eleanort öleli, nem engem. Mert ki vagyok én neki..? Legfeljebb egy barát. Nem szerelem. Ostoba lány vagyok, ostoba álmokkal, és semmiből sem tanulok! Hogy hihettem egy percig is el a kedvességét, a mosolyait, az aranyos szavait..?
   Megint ugyanazt a hibát követtem el. Előszedtem a telefonomat, és Brian fészkelődésével nem törődve nézegetni kezdtem a közös képeinket. Aztán azokat is, amiket csak a netről mentettem le. Louis nevetése, mosolya mindig őszintébbnek tűnt, mint akkor, amikor velem volt. Hogy nem láttam ezt eddig? Hogyan voltam képes azt remélni, hogy az érzései őszinték ennyi együtt töltött idő után?!
Music
   Annyira leírhatatlanul naiv vagyok..! Az ember azt hinné, hogy ennyi csalódás után legalább tanultam valamit... Hülyeség! Semmit nem tanulok. Az ember nem tud egyik napról a másikra megváltozni, más lenni. Nem olyan egyszerű az, ha az ember elhatározza, hogy mától nem lesz olyan naiv idióta... Ezt magamtól tudom. Mert én sem tudok változni. Azt mondják, ha nagyon-nagyon akarom, és tényleg eleget csalódok már, akkor megtanulom, akkor elmúlik... Dehogy múlik! Csak minden egyes nappal egyre jobban fáj.
   A tárva-nyitva hagyott ajtóban anya jelent meg. Gondolom, odalent is meghallotta, hogy bőgök. Remek, akkor már az egész ház tudja. Már lépett volna felém, de én csak a fejemet rázva mondtam:
 - Ne haragudj, anya, tényleg nem megbántani akarlak, de ezt nem mondhatom el neked. Azért, mert nem tudok róla anélkül beszélni, hogy sírógörcsöt kapnék, meg kell értened..! Erősnek akarok mutatkozni, és ez hogyan menne a több millió Directioner előtt, hogyha még a saját édesanyám is gyengének lát..!
 - Jaj, Chloe - ült le mellém meghatódva. - Semmi baj. Akkor ne beszélj róla. Nem sértődöm meg, igazán. Megértelek. Igaz, nem tudom felfogni azt a hatalmas nyomást, ami rád nehezedik, de megpróbálom elképzelni. Inkább bőgd ki magad. Gyere, nem baj, ha elázik a pólóm - tárta szét a karját, én pedig abszolút meghatódva, szorosan magamhoz öleltem, és csak sírtam, sírtam, amíg már fogalmam sem volt az időről vagy bármiről.
   Anya végig egy szót sem szólt, csak megnyugtatóan simogatta a hátamat.
 - Szeretlek, anyu - zokogtam akadozva.
 - Én is szeretlek, angyalkám - suttogta, és megsimogatta a hajamat.
   Luke állt meg a szobám ajtajában. A plüssmaciját szorongatta az egyik kezében, a másikkal pedig a fejét vakarta, amikor meglátta, hogy nézek ki. Mindig is őszinte kisgyerek volt. Most így szólt:
 - Ne sírj már, Chloe! Sokkal gyönyörűbb vagy, amikor nevetsz vagy mosolyogsz.
   Felpüffedt, fáradt szemeimbe újabb könnyek szöktek, de ugyanakkor nevettem is. Egyszerre nevettem és sírtam, miközben elengedtem anyát, remegő lábakkal lemásztam az ágyról és olyan szorosan öleltem magamhoz az öcsémet, mint még talán soha.

Elhatároztam valamit, mikor már beesteledett, és veszekedtem is egy sort anyával amiatt is, hogy nem ettem semmit vacsorára. Komolyabb volt, mint amit talán valaha is megfogadtam eddigi életem során. Olyasmi, amit leírhatatlanul nehéz lesz betartani, de be fogom tartani, nem fogok meghátrálni és nem fogok elgyengülni sem. Olyan erős leszek, mint eddig még soha. Olyan erős, mint apa, aki nap mint nap stressznek van kitéve a munkahelyén, mégis boldog. Olyan erős, mint anya, aki már négy gyereket megszült, és most az ötödikkel terhes, és jobb anya, mint amilyet megérdemelnék.
   Felírtam az ígéretemet a kezemre, egy lapra, amit aztán a tükrömre ragasztottam, és felírtam még az egyik Louis-t ábrázoló poszterem alá is a falra alkoholos filccel: Soha többet nem sírok Louis Tomlinson miatt! Erős leszek! És meg is fogom tartani az ígéretemet. Belefáradtam már a gyengeségbe, és akármi legyen is az ára, mostantól magamnak is azt fogom mutatni, hogy erős vagyok. És, ha eltelt elég idő, talán nem csak mutatnom kell, hanem komolyan erős leszek.
   Kint ültünk az erkélyen. Én a karosszékben, az ölemben Luke, az ő ölében az egymással békében megférő Brian és Marley. Mellettem egy széken ült Adele, mellette pedig Lily. Barkochbáztunk. Azzal mindig jól el lehet ütni az időt. Anya és apa beleegyeztek, hogy fennmaradjunk, csak annyit kötöttek ki, hogy legyünk viszonylag halkan, elvégre szomszédok is vannak, és, hogy Luke legkésőbb éjfélkor kerüljön ágyba. Még csak fél tizenegy volt, de említett személy már elaludt az ölemben. Ez persze nem zavart meg minket a játékban, hiszen Luke, akárcsak mi mind, apu már-már legendás alvókájával bírt.
   Nem akartam elhinni, hogy 28-a van. Már csak három nap, és kezdődik az iskola. Mikor ezt a rémálmomat megosztottam a csajokkal, Lily is elkeseredetten kezdte ecsetelni, hogy nem kell mondani, már magától is teljesen ki van akadva ezen a tényen. Adele csak kiröhögött minket, aztán ásítozva elköszönt, mert annyira tetszett neki a könyve, amit olvasott, hogy le sem bírta tenni. Lily meg én kint maradtunk.
 - Azért... összességében szuper nyár volt, nem? - kérdeztem.
   Szerintem nagyon is az volt. Az évzáró után rögtön elutaztunk apu szüleihez, akik Franciaországban éltek, és eltöltöttünk ott egy csodás hetet, sok-sok képet készítettünk, rengeteget nevettünk és annyi nevezetességet néztünk meg, ahányat csak tudtunk. Ezután jött egy kéthetes punnyadás otthon, illetve, ezzel egyidőben egy csomószor mentünk fürödni is - akár tengerpartra, akár mesterséges strandra. Utána anya szüleihez mentünk el Oxfordba, két hétre. London, Oxford és Párizs - a három kedvenc helyem. Imádtam a nagyiékat és a helyet is, természetesen apu szüleit sem imádtam kevésbé, elvégre nekik köszönhetően tölthettem el - már nem először - nyaranta egy hetet Párizsban. Ez is szenzációs volt, a képek és a fotózkodás sem maradt el.
 - Az volt - bólogatott lelkesen Lily.
   Megcsikiztem a békésen alvó kisöcsém hasát. Marley kosara, egy tágas, kényelmes, puhán kipárnázott fekvőhely a mellettem lévő székre volt téve. Megigazgattam a párnákat, majd óvatosan felemeltem a szintén édesdeden álmodó cicust, és a párnákra fektettem. Betakargattam a pici pléddel, ami külön erre a célra volt fenntartva. Halkan megkértem Lily-t, hogy hozza ide Brian kosarát is, és ezeket a műveleteket ugyanúgy elvégeztem a kutyámmal is. Luke-ot az ölembe kapva, óvatosan álltam fel, és a lábammal kinyitottam előttünk a szobám ajtaját, és bevittem őt a saját szobájába. Lily jött utánunk.
   Lefektettem az ágyra az öcsémet, és figyeltem, ahogy szuszogva összegömbölyödik. Mosolygott álmában. Ennél szebb látványt el sem tudtam volna képzelni. Mikor Lily-től is elköszöntem, visszatértem a szobámba. Adele  már aludt; a könyve kinyitva hevert a hasán. Óvatosan kihúztam a keze alól a vaskos kötetet, beletettem egy könyvjelzőt, majd becsuktam, és az éjjeliszekrényére tettem. Lekapcsoltam a lámpát, majd óvatosan, egyesével behoztam az erkélyről Marley és Brian kosarát is, hogy az ágyam mellé tegyem őket.
   Lassan álomba szenderültem én is. Hallgattam a kinti halk zajokat, amik inkább kellemesek voltak a fülemnek, mintsem zavaróak. Annyira megszoktam már Londont..! Én itt vagyok otthon. Itt születtem, és már majdnem tizenhét éve élek itt. Kicsit sem bánom, sőt. Kétlem, hogy bárkinek is lehetne jobb helye máshol, mint itt, Londonban.

Aloha! Szokatlanul rövid résszel leplek meg titeket, de minden bizonnyal rekordidő alatt, mert érkezett egy komizó, aki kérte, hogy folytassam, és siessek. Látjátok, mennyire vagytok ti képesek mindössze pár szóval? :) Hát még, ha ezúttal ketten mondanák ugyanezt! Nem próbáljuk ki? :D Hátha akkor egy nap alatt végzek egy rendes, hosszú résszel. Mit szólnátok hozzá, manók? Na, szeretlek ám titeket. Pusszantás: Nessa :3

2 megjegyzés: