Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2014. augusztus 17., vasárnap

1. évad, 8. fejezet: Rajongókkal

Nem akartam elhinni, hogy már augusztus 28-a volt. Korán keltünk - Perrie, Sophia, Lily, Adele és én együttes erővel rángattuk ki az ágyból a fiúkat -, bepattantunk a kocsikba, és hazamentünk. Furcsa ürességet éreztem belül, amikor magunk mögött hagytuk azt a gyönyörű helyet. Akkor megfogadtam, hogy kerüljön bármibe, egy napon eljövök még ide, és ha csak egy percre is, de megpillantom majd a csendesen araszoló folyót, a fák között biztonságot nyújtóan álló faházat és a stéget, ahol akkor, azon az estén, a kellemes éjszakában az eget keresztülszelő hullócsillagokat nézve azt kívántam, bár rendeződnének a dolgok köztem és Louis között. Valamiért különös jelentőséget szenteltem ennek a dolognak, és hittem benne, hogy lesz még valami jelentősége a jövőben, talán nem is olyan sokára.
   Nem akartam arra gondolni, hogy ezen kívül már csak három szabadon tölthető napom van, aztán mehetek vissza oda, ahova a legkevésbé sem akarok. Mindig is rettegtem így, az iskola közeledtével, de ez idén aránytalanul felerősödött. Meg is volt rá az okom. Mostantól boldog-boldogtalan mutogatni fog rám: a One Direction-utálók ugyanúgy, mint a fanok. Az előbbiek egyöntetűen utálni fognak, az utóbbiak pedig három csoportra oszlanak majd: az egyik csoport továbbra is Larry-t fogja éltetni, a másik, aki Eleanort szerette, el fog ítélni és minden nap közli majd velem, hogy a nyomába se érthetek - ezzel a csoporttal értek egyet a leginkább -, a harmadik pedig az az elvakult gyülekezet, aki azt mondja majd, hogy sokkal jobb vagyok, mint Eleanor. Nem akarom ezt. Hogy őszinte legyek, féltem magamat ettől, mert nem arra lettem kitalálva, hogy a fülem hallatára ossza rólam mindenki az igét, mikor soha egy szót sem váltottunk. Louist is féltem. Éppen elég volt négy évet eltöltenem a Directionerek között ahhoz, hogy tudjam, mennyire okosak és buták is tudnak lenni egyszerre. Lesz majd olyan, aki tökéletes kapcsolatnak tartja majd Chlois-t - mert már ugye ez a közös nevünk -, de olyan is, aki rögtön átlátja a helyzetet, és nem is téved majd nagyot, ha azt mondja, hogy Louis kényszerből van velem. Nem hiszem, hogy sokáig bírnám ezt a zűrzavart. De meg kell próbálnom. Louis miatt. Most csak ő számít. Az ő érzéseit is figyelembe kell vennem. Annyira elvakított eddig a saját sorsom miatt való aggódás, hogy elfelejtkeztem őróla. Pedig igazából ő van közülünk a legrosszabb helyzetben.
   Összességében mindenki nagyon jól érezte magát ezen a héten. Perrie és Sophia elmondásuk szerint hihetetlenül élvezték, és bár nem ez volt az eddigi legizgalmasabb nyaralásuk, talán a legmeghittebbek közé tartozott. Lily szavakat sem talált rá, Richard vállat vont és rám vigyorgott, Luke elismerte, hogy király nyaralás volt, Adele csak magabiztosan, nevetve közölte, hogy legközelebb is ide akar majd jönni, a srácok pedig nem pont olyanok voltak, akikből ilyen "lelkes és érzelgős" választ ki lehetett húzni. Liam mindenesetre közölte, hogy, ha nagyon szépen kérjük, majd elhoz még minket ide. Magamban megjegyeztem ezt, hogy majd a szaván fogjam.
   Niall kijelentette, hogy csodálatosan főzök - amit én erősen kétlek, de nem baj -, úgyhogy igyekszik majd minél több időt a közelemben tölteni. Erre azt válaszoltam, hogy semmi kifogásom ellene, sőt, még örülök is neki.
   Anya félúton felhívott, hogy minden rendben van-e. Természetesen semmi gond nem volt, úgyhogy csak jót tudtam neki újságolni. Azt mondta, már nagyon hiányoznak neki Luke rosszalkodásai, az én baromságaim és Lily aranyos beszólásai is. Mondtam, hogy ők is nagyon hiányoznak nekünk, de már le kell tennem, mert Zayn mutogat valamit. Idefelé ugyan én és a tesóim utaztunk egy autóban, de most kicsit meg lett keverve a dolog, és Liam ült át Richard kocsijába, én meg a srácokéba.
 - Mi van már? - néztem rá a szemöldökömet ráncolva.
 - Mikor kapom vissza telefonomat? - érdeklődött, hatalmasra nyitott, sötétbarna, könyörgő szemeivel. Ennek egyáltalán nem lehetett ellenállni.
   Nevetve vettem elő a zsebemből a készüléket, és adtam oda neki. Tegnap este olyat játszottunk - igen, a One Direction tagjai, mint érett felnőttek -, hogy mindenki ellopott valakitől valamit, és az nyert, aki a legtovább meg tudta tartani anélkül, hogy a tulajdonosa visszalopta vagy visszakönyörögte volna azt. Tőlem Louis lopta el a fürdőruhámat, amit már sikeresen visszaszereztem, pár hosszúra nyúlt csók alatt. Azért én sem vagyok teljesen elveszve ravaszság kérdésében. Zayn viszont most mellettem ült, és így már nem tudtam tovább ellenállni a könyörgő szempárnak. Azt hiszem, még Adele és Liam van csak versenyben egyedül. A nővérem Harrytől lopta el a dezodorját, Liam pedig Louistól a kedvenc pólóját. Igen, mi tökéletesen normálisak vagyunk, véletlenül sem elmebetegek. Nevetnem kellett, ahogy erre gondoltam.
 - Min vihogsz annyira? - bökött oldalba a másik oldalamon ülő Louis, mire összerezzentem, és elrántottam a fejemet a válláról, mert eddig oldalra dőlve pihentem rajta.
 - Aú! - szorítottam a kezemet az oldalamra a kezemet.
 - Ne haragudj! - szabadkozott, és a pólómat picit feltűrve megsimogatta a bőrömet ott, ahol megbökött.
 - Semmi baj - mosolyogtam rá. Amikor ezt csinálta, a bőröm libabőrös lett, a szívem pedig kétszer gyorsabban kezdett verni.
 - Min nevettél? - kérdezte megint.
 - Csak eszembe jutott, hogy Liam és Adele még versenyben vannak - nevettem el magamat újra. - Kíváncsi vagyok, melyikük bírja tovább.
 - Remélem, nem Adele, mert Harry kezd bűzleni - jelentette ki Niall, és a levegőbe szippantott.
 - Te barom! - verte fejbe Harry, mert Niall természetesen csak ugratta. Én legalábbis semmilyen szagot nem éreztem.
 - Nekem egyenlőre nem hiányzik a pólóm - vont vállat Lou.
 - Nem az a játék lényege, hogy számít-e neked az ellopott tárgy, hanem az, hogy minél előbb visszaszerezd! - világosította fel Zayn.
 - Tudom, de Liam egyenlőre még a másik kocsiban van. A gyávája, elmenekült előlem - vigyorodott el önelégülten Louis, én pedig hasba böktem a mutatóujjammal. - Na! - jajdult fel, és összeborzolta kiengedett hajamat.
 - Te szemét! - mondtam kétségbeesve, és derékig érő, egyenes hajamat próbáltam lesimítani.
 - Te kezdted! - vágott vissza.
 - Nem igaz! - feddtem meg, és gondosan beállított hajába túrtam, és összeborzoltam. Kölcsön kenyér visszajár alapon.
   Duzzogó arckifejezéssel az arcán próbálta helyrerázni a fürtjeit, reménytelenül. Sértődötten fonta össze a karját, és elfordította a fejét.
 - Lou! - szólongattam, de úgy tett, mintha nem hallaná. - Figyelj már ide, te répa! - röhögtem el magamat, és a többiek is velem együtt nevettek.
   Továbbra sem vett rólam tudomást, én pedig piszkálhattam, idegesíthettem, böködhettem nyugodtan, nem használt. Végül beletörődtem, és a fejemet a vállára hajtottam, mert elég fáradt voltam már a korán keléstől, és alig vártam, hogy hazaérjünk. Persze, imádtam ezt a hetet, de hiányzott már az otthonom, anya, apa, Marley és Brian is.
   És persze a tankönyvekért is el kellett már menni, az évnyitóról nem is beszélve. A tankönyvosztás konkrétan ma, az évnyitó pedig holnap esedékes. A szeptember kezdete pedig egyben azt is jelentette, hogy Louis és a többiek turnéra mennek. Még Perrie is. Sophia meg még tanul. Tehát mindannyian eltűnnek az életemből egy jó időre, legfeljebb telefonon beszélhetünk. Cseppet sem vágytam az iskolapadba. De nem volt választásom. Hogy is lett volna..? Lily még nálam is csalódottabb volt emiatt. Mindegy, nem kell máris ezen szomorkodni, gondoltam. Ezt a három napot még kiélvezzük, és kész.


~Louis Tomlinson~

Rettegtem attól a perctől, amikor tovább kell lépnünk.
  Már így is tökéletesen émelyegtem az izgulástól, valahányszor Chloe a közelemben volt. Féltem attól a perctől, amikor már talán nem tudok tovább színészkedni, és egy óvatlan pillanatban bevallom, miért vagyok vele. Tudom, hogy attól összetörne. De mit csináljak? Valahányszor megcsókoltam vagy megérintettem, csak Eleanort láttam. Nem Chloe az, akire vágyom. De eljön majd az a nap is, amikor nincs más lehetőségem és meg kell tennem. Leírhatatlanul féltem attól a naptól. Azt már az első napon eldöntöttem, hogy minél tovább húzom ezt a dolgot, mert egyszerűen nem tehetem meg Chloe-val azt, hogy úgy veszem el az ártatlanságát, hogy valaki mást képzelek a helyébe. Sokkal jobbat érdemel nálam.
   Volt valami, ami mégis nagyon zavart. Méghozzá az, hogy jól éreztem magamat, ha vele voltam. Nem kellett feltétlenül valami nagyon izgalmas és felejthetetlen dolgot csinálnunk, elég volt például az is, amikor legutóbb ültünk a folyónál a stégen, és a hullócsillagokat néztük. Akkor nem akartam arra gondolni, hogy kezdem megkedvelni Chloe-t. Nem úgy, mint a barátnőmet vagy szerelmemet, hanem mint... Például Sophiát vagy Perrie-t. Velük is nagyon jókat tudunk nevetni vagy beszélgetni, legalábbis akkor, amikor éppen nem haragszanak rám valami rosszaságom miatt. Még mindig kimondhatatlanul imádok csínyeket tervezgetni, és a legtöbbjüket meg is valósítom. Végül is, addig jó nekem, amíg a legtöbb dolgot nem igazán veszem komolyan.
   Még mindig duzzogást színleltem, amikor a kocsi megállt, és mi csak ültünk, és egyikőnknek sem akaródzott kiszállni. Perrie hátrafordult a mellettem ülő lányhoz, és megszólalt:
 - Lenne kedved plázába jönni velünk, Chloe? Sophia meg én pár dolgot meg akarunk venni.
 - Hát persze! - válaszolt Chloe. Az arcát nem láttam, mert még mindig tüntetően az ablakon bámultam kifelé, amit már kezdtem unni. - De mikor?
 - Megvárunk, amíg bemész és lepakolsz - szólt közbe Sophia.
 - Oké! - egyezett bele Chloe, és felém fordult. Ezt csak onnan tudtam, hogy a lélegzete a nyakamat csiklandozta. - Louuu! - váltott könyörgő hangnemre. - Ne haragudj!
   Vigyorogva fordultam felé, és puszit nyomtam a homlokára, mire aranyosan elmosolyodott.
   Kiszálltam a kocsiból, hogy ő is ki tudjon mászni. Kinyitottam a csomagtartót, és kivettem barátnőm csomagjait, és segítettem neki bevinni őket a házukba. Gyorsan elköszöntem, és mire visszasétáltam a járda szélén ácsorgó autóhoz, Perrie és Sophia már a kerítésnek támaszkodva vártak Chloe-ra, a volánnál pedig Zayn ült. Intettem Chloe tesóinak, és figyeltem, ahogy Richard elindítja a kocsiját, és elhajt. Bepattantam az eddigi helyemre, és néztem a kedves, világossárgára meszelt falú házat. Az udvaron álló barackfáról már elkezdtek potyogni az érett gyümölcsök. Megkordult a gyomrom. Eszembe jutott, hogy a nagy sietség miatt nem is reggeliztünk.
 - Valaki éhes - nézett rám sokatmondó pillantással Niall. - Megértelek, haver.
 - Tényleg, Niall, hogy viseled, hogy tíz órája egy falatot sem ettél? - csipkelődött Harry.
 - Viccelsz? Hajnali négykor kimentem, és felfaltam egy csomag túró rudit.
 - Mit is vártam... - forgatta a szemét Harry.
 - De azért már éhes vagyok - görbült lefelé az ír srác szája.
 - Ugyan már, Niall - fogtam a fejemet.
   Azon kaptam magamat, hogy Chloe-ra gondolok. Furcsa volt, mert eddig mindig Eleanoron járt az eszem, olyankor is, amikor Chloe-val voltam. Azon tűnődtem, elindult-e már Perrie és Sophia társaságában vásárolni. Őszinte részvétemet küldtem neki gondolatban. A lányok legutóbb is órákig távol voltak, pedig megígérték, hogy csak pár akciós cuccot néznek meg. Nem olyan lánynak gondoltam Chloe-t, mint Perrie, Sophia vagy akár Eleanor volt... Sőt, egyetlen lányt sem ismertem, aki hasonlított volna rá. Chloe valahogy olyan más volt... És ez olyan dolog, amit egyszerűen nem tudok szavakkal leírni. Jó, külsőre lehet, hogy nem egy nagy szám - szinte minden lánynak barna szeme és barna haja van -, egyedül az a túlvilági szépség az, ami megkülönbözteti a többiektől, de belül olyan... a furcsa nem a legjobb jelző erre. Egyszerre komolytalan és túlvilágian komoly. Vannak dolgok, amik halálkomolyak, ő mégis csak jót nevet rajtuk, és vannak egyszerű, jelentéktelen kérdések, amiken bepánikol. Ha csak ránéztem, mosolyognom kellett, még akkor is, ha egyébként szomorú voltam és meg tudtam volna gyilkolni magamat azért, amit művelek vele. Hogy becsapom, és, hogy kihasználom a naivságát. Hiába él bennem a tudat, hogy nincs más választásom... mert ez akkor is egy iszonyúan nyomasztó érzés, nekem legalábbis.
   Már előre megegyeztünk, hogy ezután rögtön az arénába megyünk, ugyanis szeptember elsején ott kezdjük el a turnénkat. Még végig kell próbálnunk, hogy ki, mikor és hol legyen, milyen sorrendben jönnek a számok, meg a többi. És persze, a leglényegesebb: piacra dobni az új albumot. Bár az legtöbbször nem a mi dolgunk, mindig van a menedzsmentből, aki arra hivatott, hogy megcsinálja.
   Komolyan nem tudom, mi lenne velünk a Modest nélkül. Az a rengeteg papírmunka, apróság, hülyeségek is... nem hiszem, hogy mi öten tudnánk ezt csinálni. Sőt, van is róla elképzelésem, hogy mi történne ebben az esetben. Na, vajon mi..? Segítek. Földhöz vágnánk az első kezünk ügyébe eső papírkupacot, hátradőlnénk a fotelben és közölnénk, hogy ez nekünk nem megy. A karrierünknek meg annyi. Elvégre akkor a koncerteket ki szervezné meg, ki foglalná le a stadionokat és arénákat? Nagyon nagy mázlisták vagyunk, hogy ennyi segítséget kapunk.


~Chloe West~

 A lányokkal egyenesen a plázába mentünk. Még viszonylag korán volt, úgyhogy nem vásároltak valami sokan odabent. Amint átléptük a küszöböt, olyan érzésem lett, mintha valaki adrenalinbombát adott volna be Perrie-nek és Sophiának. Teljesen megőrültek, kapkodták a fejüket, a kirakatok előtt ugráltak, és átkiabáltak egymásnak az előcsarnok két végéből, hogy éppen milyen ruhacsodát láttak a kirakatban, és hogy azt mindenképpen fel kell próbálniuk.
   Amikor az előbb futólag beköszöntem otthon, Brian és Marley boldogan üdvözöltek, és szinte éreztem a lelombozottságukat, amikor szinte azonnal továbbálltam. Aztán gyorsan elhadartam anyának, hogy a csajokkal plázázni megyünk, és ő, ezt meghallva, azonnal a szememre hányta, hogy hónapok óta nem kérem a zsebpénzemet. Igazából azért nem kértem rajta számon, mert gondoltam, fontosabb az, hogy a születendő picinek ruhákat, könyveket és játékokat szerezzünk be, mint az, hogy én különböző szükségtelen dolgokat vegyek a butikokban meg plázákban. Anya viszont teljesen kiakadt rajta, hogy mégis miért vagyok ennyire igénytelen, amikor meg kiböktem, hogy miért nem akartam pénzt kunyizni, azon volt felháborodva, hogy hogyan képzelem ezt. Azt mondta, apa most nagyon is jól keres, és ő is egyre jobban kezd belejönni az új munkahelyébe, úgyhogy eszembe ne jusson ilyen hülyeség. Konkrétan a kezembe nyomta hathavi zsebpénzemet - már a terhessége bejelentése előtti hónapokban is ezért lapítottam és nem kértem pénzt -, és parancsba adtam, hogy verjem el az egészet, vagy művel velem valamit. Megműtteti az agyamat, vagy valami.
   Én még a kezemben tartani sem szerettem egyszerre ennyi pénzt - nem voltak valami nagy vásárlóigényeim soha, nem is költöttem pénzt, csak anyával mentünk el néha vásárolni nekem, és legtöbbször ő fizetett -, na, nem mintha olyan hatalmas összeg lett volna egyhavi zsebpénzem, de nekem soknak számított így, hogy ennyire felgyűlt.
   Én is tébláboltam fel alá az előcsarnokban, miközben Perriék már a második boltból jöttek ki. Sophia észrevette, hogy milyen nyámnyila vagyok, és láthatóan dühösen jött oda hozzám:
 - Chloe Annie West! Mégis mit képzelsz magadról? Nem azért hoztunk ide "vásárolni", hogy ácsorogj! És tedd el a pénztárcádat, Perrie-vel megbeszéltem, hogy mi ketten fizetünk! Szóval, tessék elverni akármennyit, hallod? Nehogy itt nekünk szerénykedj! Gyönyörű lány vagy, az alakod pedig olyan, mint egy istennőé, és nézz magadra! Világoszöld, rövid ujjú felső és hosszú farmer! Neked drága, kivágott rucikban kéne járnod, te lány! És nehogy elkezdd azt a szöveget, hogy nem is vagy szép, mert de! Tessék csak vásárolni, az előbb láttam ott egy olyan szoknyát, ami csodásan festene rajtad!
   A mögötte álló Perrie hevesen bólogatott, én pedig hirtelen elnevettem magamat Sophia kitörésén. Igazából valóban tiltakozni akartam; egyrészt az ellen, hogy ők fizessenek, másrészt az ellen, hogy én szép lennék, de, elnézve Sophia villámokat szóró tekintetét, elment tőle a kedvem. Inkább csak beleegyezően bólintottam, és bementem abba az üzletbe, ahol Sophia azt a nagyon nekem való szoknyát látta.
   Tényleg tetszett. Citromsárga, csillogós volt, combközépig ért, és nagyon-nagyon szép volt. Azonnal megvettem, és a saját érdekemben meg sem néztem az árát, ugyanis Perrie rögtön ott termett mellettem, mikor a kasszához mentem, és fizetett. Ez így ment tovább az összes többi boltban is, mígnem kora délután hullafáradtan rogytam le az előcsarnok egy padjára.
   A lányok persze ekkor még ezerrel pörögtek, azt mondták, mindjárt jönnek, csak benéznek még pár boltba. Hát, vártam rájuk. Tovább vártam. Még tovább. Unottan a karórámra pislantottam. Fél kettő. Remek. A gyomrom szinte megállás nélkül korgott, alig pár percre hagyta abba.
   Arra emeltem fel a fejemet, hogy a csarnok végében vagy egy tucat lány hangosan pusmogott valamiről, és ideges pillantásokat vetettek felém. Azonnal felfogtam, mi a helyzet. Elvörösödve hajtottam vissza a fejemet, és olyan apróra akartam összehúzni magamat, hogy végül egészen eltűnjek. Azt kívántam, bárcsak szétnyílna alattam a padló, és leesnék, lezuhannék az alvilágba. De semmi nem történt. Idegesen babrálni kezdtem az egyik teli bevásárlószatyrom fülével. Ez volt az, amiről a rémálmaim szóltak.
   És a rémálom valóra vált. A csoportból kivált öt lány, és bizonytalanul megindultak felém.
 - Szia! Te Chloe West vagy, ugye? - szólított meg az egyik, amikor odaértek hozzám.
 - Sziasztok. Aham, úgy tűnik - vigyorodtam el kínosan. Az állítólagos jó humorom természetesen ilyenkor mindig cserbenhagyott. Egyikük legalább elmosolyodott. Ez is valami.
 - Csak szeretném, hogy tudd, hogy gyönyörű lány vagy! Nehéz lemondanom Elounorról, mert El volt a példaképem, de biztos te is nagyon jó fej vagy - ecsetelte az egyikük, egy rövid, szőke hajú, kék szemű lány.
 - Chlois a mindenem, komolyan! Imádom Louis-t is, meg téged is! - lelkendezett egy másik. Közben a hátramaradtak is odamerészkedtek hozzánk. Nekem pedig gombóc gyűrődött a torkomba.
 - Nagyon hiányzik Eleanor, de veled sincs bajom. Kaphatok autogramot?
   És kezdetét vette a közös fotózkodás meg az autogramosztás. Igazából nagyon jó érzés volt, nem is volt olyan borzasztó, mint amilyennek képzeltem. Mindegyiküknek adtam autogramot és csináltunk közös képet is. És, ha ez még nem lenne elég, addigra még vagy tíz lánynak feltűnt, hogy mi van, és ők is odajöttek. Egyikük felvetette, hogy megadja a telefonszámát, a többiek pedig rögtön egyetértettek. Tehát 22 új számmal bővült a telefonkönyvem. Mindegyikük neve mellé odaírtam zárójelbe, hogy Directioner!, hogy eszembe jusson, mégis honnan a fenéből került oda a számuk. Ennek ellenére, akármilyen szépen könyörögtek, én nem voltam hajlandó odaadni a saját számomat nekik. Még csak az kéne.
   A kezemben lévő tárgy hirtelen megcsörrent. Pontosabban elkezdte játszani a Story of My Life-ot. Ez anya lesz.
 - Hali! - köszöntem szórakozottan.
 - Szervusz. Mikor szándékozol elmenni Lilyvel a tankönyveitekért..? - érdeklődött csípős hangnemben.
 - Izé... - Idegesen a hajamba túrtam. Igaza volt; erről teljesen elfeledkeztem. Az órámra pislantottam. Negyed hármat mutatott. És négyig lehet a könyvekért menni. Mire elköszönök a lányoktól, és, mire ezzel a rengeteg vásárolt cuccal hazamegyek, és Lilyvel odaérünk a suliba, pont annyi lesz. - Azonnal indulok! - ígértem, és letettem.
 - Ne haragudjatok, lányok, de mennem kell - fordultam az előttem várakozó rajongócsapatra.
 - Mi történt? - kérdezte egyikük. Mandy, ha nem tévedek.
 - Csak ma van a tankönyvosztás, és mennem kell a húgomért, hogy együtt mehessünk - szabadkoztam, és akaratlanul is elvörösödtem.
   Hát, igen. Én vagyok a tizenhét éves kislány, akinek még az általános iskolai tankönyveit kell megvennie. Remek.
 - Meg kell keresnem Perriéket - motyogtam, és idegesen elindultam az emeletre, ahol legutóbb láttam őket.
   Még mindig a parfümöket szagolgatták. Odaléptem mögéjük.
 - Bocsánat, csajok, de mennem kell. Ma van a tankönyvosztás, és még haza kell mennem a húgomért, mert együtt vesszük meg a könyveinket. Akkor... sziasztok!
 - Várj! - nyomott a kezembe Sophia egy papírzacskót. - Vettem neked valamit. Két parfüm, meg három körömlakk.
 - Jaj, Sophia, mindent ti vettetek nekem, ennyi ajándékot soha az életben nem tudok nektek viszonozni! - hálálkodtam meghatódva.
 - Nem is kell - jelentette ki Perrie, és megölelt. - Vigyázz magadra, Nagylány! És jó sulit! Ha van valami, tudod a számomat.
 - És az enyémet is - kacsintott rám Sophia, egy ölelés kíséretében. - Szia!
 - Sziasztok - nevettem fel, és boldogan tértem vissza az előcsarnokba. Pár rajongó már el is ment, de a többiek hűségesen figyeltek arra, hogy senki ne vigyen el semmit a cuccaim közül, amiket ugye otthagytam. Belecsúsztattam a Sophiától kapott ajándékot az egyik szatyorba, és sóhajtva mérlegeltem a lehetőségeimet. Hát, talán pont annyi csomag volt, amennyit elbírtam egyedül.
   Mosolyogva öleltem meg egyesével az ottmaradt fanokat, és elköszöntem tőlük. Hihetetlenül boldoggá tett, hogy, ha több nem is, de huszonkettő rajongó szimpatizál velem. Ez is egy jó eredmény.

Sziasztok! Ezer bocsánat, hogy ilyen sokára készültem el ezzel a - izgalmasnak semmiképpen nem nevezhető - résszel, de tényleg nem volt időm. Mentségemre szóljon, hogy 7-én mentünk el és 14-én jöttünk vissza a nagyszüleimtől, ahol még tévé sincs, nemhogy számítógép vagy internetkapcsolat! Na, nem panaszkodásból mondom: nagyon is jót tett nekem az az egy hét, kockulás és gép előtt görnyedés nélkül! A blog viszont így eléggé el lett hanyagolva, és csak remélni merem, hogy nem felejtettetek el teljesen. Remélem, tetszik az új fejléc! Végert Dominika munkája, és én személy szerint imádom! De ne legyetek már ennyire szégyellősek, könyörgöm! Senki nem hal bele, ha írtok legalább annyit, hogy Folytasd!, vagy ilyesmi. Olyan elkeserítő, hogy minden nap megnézem, hogy nem írt-e valaki, és semmi..! Tényleg az az érzésem, hogy nem is olvassa senki, és a több száz oldalmegjelenítés is csak azért van, mert benéztek, megnézitek a képeket, aztán kész. Olvassa egyáltalán valaki ezt a blogot, vagy írnom sem érdemes..? Ha a közeljövőben nem ír valaki, kénytelen leszek az utolsóra voksolni. De azt annyira nem akarom, mert végre rendes fejlécem is van, és annyira belejöttem az írásba, meg annyi tervem van még Chloe-val és Louissal! Na, mindegy. Azért szeretlek ám titeket! ;) Puszi: Nessa (nyugi, nincs két írója a blognak; Laura/Lau és Nessa egy személy, mert a teljes nevem Sipos Laura Nessa, még akkor is, ha a Nessát csak én teszem hozzá; tessék csak Nessának szólítani, mert azt nagyon szeretem!)

2 megjegyzés: