Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2014. augusztus 1., péntek

1. évad, 4. fejezet: Nővéri szeretet

Nem telt bele egy óra, és Adele már hivatalosan is a család tagja volt. Anya közben hazajött, és neki is elmondtunk mindent - egyáltalán nem volt kétségbeesve, sőt! Szívből örült, hogy jót tehet, elvégre nélkülünk Adele talán az utcára került volna. A bátyám elment Adele-lel a cuccáért, közben a testvéreim, a szüleim meg én azon vitatkoztunk, hogy Adele kinek a szobájában aludjon. Én váltig állítottam, hogy úgyis az én szobám a legnagyobb, és utálok egyedül lenni; Lily és Luke szintén maguknak követelték azt a 'megtiszteltetést', hogy újdonsült nővérünk az ő szobájukban lakik, anya és apa pedig továbbra is kitartottak amellett, hogy az emelete lévő, használatlan vendégszoba lesz az ideális Adele számára.
 - Szerintem jó lenne erről inkább Adele-t megkérdezni, nem? - vetettem fel.
 - Igaz - hagyta rám Lily.
   Mikor Adele megjelent, anya már elkészült a reggelivel. Őt is megkérdeztük erről: felsoroltuk a szobalehetőségeket, és vártuk a választ. Elgondolkodó arcot vágva törte a fejét, aztán kijelentette, hogy a világért sem akar útban lenni sehol, tehát a vendégszoba ki van zárva, mert mi van akkor, ha igazi vendég érkezik..? Az eredmény az lett, hogy közös erővel lehoztuk a padlásról azt az ágyat, ami úgymond tartalékban volt ott, és betoltuk a szobámba. Így legalább alkalmam nyílt rendet rakni egy picit a szobámban, elvégre valahol helyet kellett szorítani a szétdobált cuccok között az ágynak. Adele kapott egy éjjeliszekrényt meg egy, az enyémnél kicsit kisebb ruhásszekrényt is, az íróasztalról már nem is beszélve.
   Anya a plafonon volt, hogy menjünk már reggelizni, úgyhogy nevetve lementünk a lépcsőn, és helyet foglaltunk. Anyu tényleg kitett magáért: nagyon finom volt a reggeli. Egyszerűen el sem tudom mondani, mi minden foglalt helyet a nagy étkezőasztalon: narancslekvár, eperlekvár, nutella, tonnányi gofri - anya jól ismert minket; tudta, hogy abból gyakorlatilag akármennyit be bírunk tömni -, kalács, kakaó, tej, kávé, és anya specialitása, a... nem is igazán tudom, mi a neve, mindenesetre a lényege annyi, hogy pohárban van valami tejszínszerű, fehér cucc,  ribizlivel. Arról ugyan fogalmam sincs, honnan szerzett ilyenkor friss ribizlit, de nem is ez volt a lényeg. Egyszerűen imádtuk.
   Körülbelül az utolsó morzsáig mindent eltüntettünk az asztalról, és nem győztük dicsérni anyát. Már a kakaót, kávét és tejet ittuk (ki mit), amikor anya és apa felálltak, egymás mellé léptek, és megfogták egymás kezét. Mindannyian várakozva fordultunk feléjük.
 - Most, hogy új taggal bővült a családunk - aminek mindannyian nagyon örülünk -, Frank és én is szeretnénk egy bejelentést tenni. Már hónapok óta mind a három gyerek azzal nyúzott, hogy új kistesót szeretnének, és minden jel arra mutat, hogy a kívánságunk valóra vált. - Anya csak úgy sugárzott az örömtől, fülig ért a szája, apa pedig, hiába próbálta elrejteni, egészen elérzékenyült, és hihetetlenül büszke volt. - A nemét még nem tudni, ugyanis még csak három hetes a kicsi.
   Mindannyiunk arcán elégedett, boldog mosoly ült. Én felálltam, és megöleltem anyuékat.
 - Gratulálok, anya! - mondtam, anya pedig felnevetett.

Reggeli után mind a négy testvéremmel együtt a szobámba vonultunk, és ott alaposan kifaggattuk Adele-t gyakorlatilag mindenről. Milyen zenéket szeret, mik a tetoválásai jelentései, mikor született, mi az eredeti hajszíne, volt-e már barátja, mi a kedvenc színe, előadója, és a többi... Boldogan válaszolgatott minden kérdésre. És ő is lelkesen kérdezgetett tőlünk: még jobban meg akart ismerni minket, mint mi őt.
   Délben Richard kijelentette, hogy muszáj mennie, mert megígérte egy barátjának, hogy benéz hozzá. Az ebéd a reggelihez hasonlóan fantasztikus volt, aztán Adele, Lily és én lefektettük aludni az öcsénket, és immár hárman figyeltük angyalian aranyos arcát alvás közben. Mikor Lily szobájába mentünk be, Adele kijelentette, hogy el kell mennünk vásárolni, mert akar venni mindannyiunknak valami ajándékot, annak jeléül, hogy belépett az életünkbe. Tiltakozni akartam, de hajthatatlan volt.
   Nem volt hát mit tenni: Lily és én felöltöztünk, és Adele vezetésével elindultunk a plázába.
   Sosem voltam az a típus, aki bármit is élvezett az úgynevezett plázázásban, úgyhogy, míg Adele lelkesen járta a boltokat és nézelődött, esetleg vett valamit, addig a húgom és én csak idegenként, kívülállóként sétálgattunk fel és alá. Körülbelül másfél óra múlva Adele szatyrokkal megpakolva jött oda hozzánk, hogy mehetünk. De a világért sem tudtunk volna rá haragudni, ugyanis a kezében tartott cuccok háromnegyedét nem magának, hanem nekünk vette.
 - Csajok, menjetek ki, és a bejárat előtt várjatok meg, csak be kell csomagolnom az ajándékokat!
 - Meg vagy őrülve, Adele?! - értetlenkedtem. - Nehogy be merészeld őket csomagolni! Anélkül is tökéletesek!
 - Ne vitatkozz velem - emelte fel az ujját, utánozhatatlan arcot vágva. - Menjetek, már úgyis megvettem a csomagolópapírt. Sipirc!
   Morogva és ugyanakkor nevetve álltunk meg odakint, a tűző napon a bejárat előtt. Hiába álltam ellen, azért nagyon vártam már, hogy milyen ajándékkal lep meg minket Adele. Nagyon kreatív lány volt, ezt már így, a megismerése napján is magabiztosan ki tudtam jelenteni. És nagyon jó ízléssel volt megáldva, amellett, hogy amikor vele sétáltam az utcán, szinte már szégyelltem magam, olyan magabiztos, gyönyörű és nyitott volt. Már akkor megkedveltem, amikor Richard bemutatta őt nekünk, azóta pedig annyi óra telt már el! Az még kora reggel történt, most meg már délután negyed hármat mutat az óra. És azóta már Adele a kedvenc nővérem.
   Ez amúgy így nagyon röhejesen hangzik, ugyanis mindössze egy nővérem van, és az ő. De ugyanígy van ez a többiekkel is: Luke a kedvenc kisöcsém, Lily a kedvenc húgom, Richard a kedvenc bátyám, mostmár pedig már Adele a kedvenc nővérem. Haha.
 - Mehetünk - jelent meg Adele, sugárzó mosollyal. Határozott léptekkel vágott át a járókelők között, és vigyorogva állt meg előttünk.
   Kicsit oldalra hajolva próbáltam belekukkantani az ajándékokat tartalmazó zacskók egyikébe, de megcsipkedte az arcomat.
 - Azt már nem, te kíváncsi, pofátlan kis csajszi! - csóválta a fejét, de alig bírta elrejteni cinkos mosolyát.
   Elvigyorodtam, de többször nem próbáltam kilesni az ajikat. Úgyis gondosan be voltak csomagolva, nem láthattam semmit. Nem szerettem a meglepetéseket, de ez csak abból eredt, hogy átkozottul türelmetlen természetemmel legtöbbször előre kilestem a meglepetéseket, hogy aztán magammal csesszek ki, mivel, amikor eljött a valódi ajándékozás pillanata, már csak játszani tudtam, hogy mennyire meg vagyok lepve. Mostanában nem is annyira voltak meglepetések az életemben, szóval nem volt mit kilesni. Most viszont újra visszatért ez a rossz szokásom. Ejnye, Chloe!, szidtam meg magam.
   A telefonom a zsebemben zörögni kezdett. A One Thing a bátyám jelzése volt, úgy, ahogy a Story of My Life anyáé. A Summer Love Louis csengőhangja volt, apa hívására pedig a Kiss You figyelmeztetett. A húgom hívására a She's Not Afraid, míg újdonsült nővéremére a Heart Attack figyelmeztetett. Ez viszont most a Best Song Ever hangja volt; még sosem hallottam ezt a telefonomból. Izgatottan kaptam elő a készüléket, és Harry nevét pillantottam meg a kijelzőn.
 - Szia! - szóltam bele lelkesen.
 - Szia, kismanó! Csak azért hívtalak, mert a fejünkbe vettük, hogy ma, akár tetszik, akár nem, meglátogatnánk titeket. És gondoltuk, szólunk előtte. - Harry hangján hallatszott, hogy vigyorog. Erre én is követtem a példáját.
 - Csak nyugodtan. Úgyis van miről beszélni most - nevettem el magam. - Várunk! De pontosan mikor jöttök..?
 - Úgy fél ötkor, ha jó - felelte. - Egyébként mit csinálsz most?
 - Vásároltunk a tesóimmal, most megyünk haza.
 - Tesóiddal? Úgy tudtam, csak egy lánytesód van. Vagy sikerült az öcsédet is elrángatni?
 - Dehogy! Ma derült ki, hogy van egy féltestvérem. - Már úgysem bírtam tovább magamban tartani. - Most éppen integet neked, mert meghallotta, hogy róla van szó - nevettem el magam, Hazzával együtt.
 - Én is üdvözlöm - mondta. - Nagyon vidám a hangod.
 - A tiéd is. Várj, kitalálom. Az elfojtott röhögések jeleiből arra következtetek, hogy áll melletted valaki.
   Harry megint azt a hangot adta ki, amire céloztam. Tehát röhög, csak eltitkolja.
 - Harry, te... Ki vagyok hangosítva?! - feddtem meg.
 - Dehogy! - próbálta menteni a menthetetlent.
 - Na, persze - húztam fel az orromat, bár ezt úgysem láthatta, legfeljebb sejtette.
 - Most miért?! - fortyant fel valaki elégedetlenül a háttérből.
 - Niall..? - találgattam.
 - Ugyan, ki más adna ki ilyen idióta hangot? - röhögött Hazza. - De most komolyan, Niall, hagyd már abba!
 - Te, figyu, Niall! - támadt egy ötletem. - A múltkor nem volt alkalmam bemutatni már-már legendás főzőtehetségemet, de ma ezt bepótoljuk! Mit szeretnél ma vacsorára?
 - Hadd gondolkozzam - nevették el magukat mind a ketten, Lily és Adele pedig csak mosolyogni tudtak a bolondozásunkon. - Tudsz pizzát csinálni?
 - Ennél kicsit kreatívabb gondolkodást vártam tőled, de sebaj. Igen, tudok - röhögtem. - Csók a családnak!
 - Átadjuk - felelte Hazza. - A többiek is puszilnak.
 - Te álnok dög! Az egész banda ott van..?
 - Már hogyne - röhögött fel Zayn, és a többiekből is kitört a nevetés. Ezek végig ott álltak a szobában!
 - Ezért még számolunk! - feleltem. - Akkor délután találkozunk. Pá! - Gondolkodás nélkül lecsaptam a telefont.
   Természetesen, ha akartam volna, sem tudtam volna haragudni rájuk. Felhőtlen jókedvvel csúsztattam vissza a telómat a zsebembe. Már majdnem hazaértünk. Az órámra pillantottam. Fél három. Még rengeteg időm van megcsinálni a pizzát a srácoknak.
 - Anya, megjöttünk! - kiáltottam, amikor már az előszobában vettük le a szandáljainkat.
 - Remek! Mi újság?
 - Adele ragaszkodott hozzá, hogy valamivel megajándékozzon mindannyiunkat.
 - Mindenki itt van? - érdeklődött Adele, és lassan elkezdte kipakolni az asztal sarkára a különböző méretű és formájú csomagokat. A napocskás csomagolópapírra fekete alkoholos filccel volt ráfirkantva annak a neve, akié az ajándék volt.
 - Adele, erre igazán semmi szükség nem volt - torkolta le rögtön apa is.
 - Miért vagytok ti ennyire savanyúak? - fortyant fel Adele. - Igenis megérdemlitek, és ennyivel igazán tartozom, ha már mostantól el kell viselnetek a társaságomat!
   Luke ugrándozva jött oda hozzánk, és azonnal látni akarta az ajándékát. Mivel már mindenki ott volt a nappaliban, Adele elkezdte kiosztogatni az ajándékokat. Richard természetesen már hazament, de Adele neki már biztos régebben adott már ajándékot.
   Luke egy zabálnivalóan aranyos plüssmackót kapott. Azonnal el is nevezte Banánnak (?!). Nem tudtuk meg, hogy miért pont ez lett a név, de mindegy. Lily egy drága, márkás napszemüveggel és szuper tusfürdővel lett meglepve, míg apu valami extra borotvahabot és új, tök jópofa jegyzetfüzetet kapott a cikkei vázlatainak. Anyu új hajlakkal és a kedvenc együttesének, a Beatlesnek egyik lemezével lett gazdagabb. Utoljára következtem én. Az én csomagomban egy fekete körömlakk volt, azonkívül...
   A lélegzetem is elállt, amikor megpillantottam a One Direction tagjainak arcképével díszített, rózsaszín dobozt. A That Moment parfüm egyike volt azoknak a dolgoknak, amiket magamtól soha meg nem vettem volna; az ilyen dolgokat ugyanis én egészen egyszerűen sajnáltam magamtól. Nem is akartam pénzt költeni rá, nem mintha nem adtam volna meg bármit, hogy bizonyos dolgokat, köztük ezt is, megkapjam.
   Szó nélkül Adele nyakába borultam, és nem tudtam neki elégszer megköszönni.
 - Örülök, hogy tetszik - mondta el már vagy századszor is Adele, amikor még mindig rajta csimpaszkodtam. - De komolyan, Chloe, leszállnál rólam? - vigyorodott el.
 - Ne haragudj - szabadkoztam nevetve.
   Anyának is elmondtam, hogy most nem ő fog vacsorát csinálni, hanem én. Összekerestük a pizzához a hozzávalókat, majd mindenkit kitessékeltem a konyhából, Marley és Brian kivételével, akik szemmel láthatólag nem akartam magamra hagyni. Anyu laptopján böngésztem a receptet, és lépésről lépésre azt tettem, ami ott állt. Mikor minden kész volt, betettem a műveket - mert ugye egy pizza nem elég tizenegy embernek - a sütőbe, beállítottam az előírt hőfokra, és megnéztem az órát, hogy majd az előírt idő múlva kivegyem őket a sütőből.
   Még csak fél négy volt, de már szinte készen álltunk. Lily és Adele is alig várták, hogy a fiúk megérkezzenek, előbbi ugyanis majd' megőrült, hogy láthassa őket, utóbbi pedig eddig a létezésükről sem tudott, csak folyamatos áradozásomból vont le következtetéseket róluk.
   Viszont ismét felmerült az a probléma, hogy mit vegyünk fel. Adele intézte el a legkönnyebben: felvett egy világoskék, gyönyörű ruhát, és ezzel meg egy kis sminkkel el is intézte a dolgot. Apu bement a munkahelyére, úgyhogy nem is fog találkozni a srácokkal, mert sürgősen kell tudósítania egy rablásról. Anya is minden szívbaj nélkül felöltözött: visszafogott volt, mégis elegáns. Luke, mivel még pici volt, nem kellett különösebben kiöltöznie, viszont a fejébe vette, hogy a nyakába rak egy aranyos, plüss játéknyakkendőt. Nem tudom, az ötlet honnan jött.
   Az egészben az volt a legégőbb, hogy én készültem el utoljára: már Lily is felöltözött, és gyönyörűbb volt, mint amilyennek én saját magamat valaha is hittem.
 - Adele, könyörgök, segíts! Egy óra óra, és itt lesznek a srácok, én meg még mindig sehol sem vagyok! - könyörögtem kétségbeesve.
   Adele a gyermetegségemen mosolyogva fogta meg a kezem, és a ruhásszekrényem előtt állított meg. Kinyitotta a masszív fabútort, és szinte derékig elmerült a ruháim között, úgy kutakodott a szekrény mélyén valami alkalmas után.
 - Figyelj, Chloe, még nem mesélted el, hogy konkrétan miért is vagy szomorú Louis miatt - beszélt, miközben félig eltűnt a szekrényben -, de annyit mondhatok neked, hogy az első és legfontosabb feladatod az, hogy annyira lenyűgözd, hogy le se tudja rólad venni a szemét. Ehhez pedig valami ilyesmi ruha kell! - Magabiztosan rángatott elő a szekrény hátuljából egy, az én ízlésemnek túlságosan prűd és olyan... túl dögös ruhát, amit valamikor karácsonyra kaptam, de soha sehova nem tudtam, és nem is akartam felvenni, mert egyszerűen nem az én stílusom volt.
   A világoskék egyberuhának fodros aljú szoknyarésze volt, és az én erkölcsi mintáimhoz túlságosan is kivágott dekoltázsa. A mellrész jobb oldalát ezüstszínű, csillogó dekoráció ékesítette, és összességében gyönyörű ruha volt.
 - Adele, nem hiszem, hogy ez... - kezdtem tiltakozni, de Adele szó nélkül a kezembe nyomta, és elfordult, közben határozott utasítást adva, hogy vegyem fel, különben elnáspángol.
   Hát engedelmeskedtem. A selymes anyag szinte folyt az ujjaim között, mintha csak víz lett volna. Mikor felvettem, és a tükör elé álltam, hirtelen eltöltött az elégedettség. Adele viszont sejtelmesen bólogatva húzta el a száját, és a kézitáskájában kutatva megállt előttem. Lenyomott a tükör előtti székre, én pedig egyenesen ülve vártam, hogy mi lesz.
 - Szerintem kész vagyunk, nem? - tártam szét a karomat.
 - Meg vagy őrülve? - vonta fel a szemöldökét. - Lássuk csak. Igazad van, a ruhával tényleg kész vagyunk, de szerinted a hajaddal mi lesz? És a kiegészítők meg a smink? Jaj, Chloe, reménytelen vagy.
   Felkapta a hajkefémet, és gyengéd, de határozott mozdulatokkal kezdte kifésülni a csomókat derékig érő hajkoronámból. Sokkal hosszabb ideig bíbelődött vele, mint én szoktam: a végére már teljesen olyan lett a hajam, mint a folyékony arany... De meg vagyok húzatva, ugyanis a folyékony arany nem sötétbarna színű... Na, mindegy.
   Adele nem szenvedett hiányt stílusban: pár tincsemet hátul elegánsan feltűzte, a többit kibontva hagyta. Ezután a kiegészítők következtek: nővérkém az ékszereim hiányossága miatt elégedetlenkedve adott rám egy ezüstszínű karperecet meg egy hosszú és nehéz, csillogó fülbevalót.
   Legvégül a smink következett. De előtte még Adele sietve kifestette a kéz- és lábkörmeimet gyorsan száradó, ezüstszínű, homokszemcsés körömlakkal. Aztán kihúzta a szemöldökeimet, és minden tiltakozásom ellenére a szemhéjaimra is kent egy kis ezüstszínű, csillogós szemhéjfestéket. Szempillaspirállal kiemelte a szempilláimat, és még arra is rávett, hogy gyümölcsös szájfényt kenjek a számra, így mostmár tényleg úgy néztem ki, mint valami hercegnő, pedig egyáltalán nem éreztem magamat annak. Utolsó simításként pedig That Moment parfümöt fújt rám.
 - Adele - hálálkodtam könnyes szemmel. - Nélküled elvesznék. Nem is tudom, hogy köszönjem meg, hogy vagy nekem!
 - Sehogyan, húgocskám, és nehogy sírni merészelj, mert elkenődik a sminked! - szidott meg, mire elnevettem magam. Ő így fejezi ki a szeretetét. Nem baj, így imádom. - Most viszont siess! Fél öt van, és az előbb csengőt hallottam. Ne feledd, amiket mondtam! Lazán, hercegnőien menj le a lépcsőn, és közben folyamatosan mosolyogj úgy, mintha semmi bajod nem lenne! Ne ess pánikba, amikor meglátod őt, és ne merészelj nyugtalan vagy bizonytalan lenni, hallod? Tegyél úgy, mintha ő ott sem lenne! Persze, mikor szól hozzád, válaszolj, de egyébként eszedbe ne jusson, hogy te kezdeményezz bármit is! Megjegyezted?
 - Persze - bólogattam szórakozottan, és bár a szavai eljutottak az agyamig, és meg is jegyeztem őket valamelyest, már máshol járt az eszem. Azon, hogy mit fogok érezni, mikor meglátom Louist. Mert már egyszerűen... féltem a szeme elé kerülni, nem akartam, hogy azt higgye, Eleanor helyébe akarok lépni, mert soha nem fogok tudni.
   Hirtelen a lábaim mintha enyhén remegni kezdett. Adele rám kacsintott, majd könnyed, magabiztos léptekkel lesétált a lépcsőn. A terve az volt, hogy ő lemegy, és zavartságot színlelve azt mondja, hogy Chloe még nem készült el, de két perc, és jön. Én pedig, a megbeszéltek szerint, kecsesen és mosolyogva levonulok a lépcsőn.
   Ehelyett viszont csak a fülemet hegyezve az ajtó mellé álltam, és meghallottam Adele hangját, amint a begyakorolt szöveget mondja. Tökéletesen pánikba esve rogytam le az ágyamra, és az ölembe helyezett, csillogóra festett körmeimet bámultam.
   Mit művelsz, Chloe?! Nem teheted ezt! Adele annyira megszervezte ezt az egészet, még egy olyan bányarémből is szépséget csinált, mint amilyen te vagy, csak azért, hogy jól sikerüljön ez az este! Nem cseszheted el!
   Nagy levegőt véve felálltam, lesimítottam és megigazgattam gyönyörűséges ruhámat, még egyszer utoljára, remegő gyomorral megnéztem magamat a tükörben, hogy nem kentem-e el a sminkemet, vagy nem borzas-e valahol a hajam, és látva, hogy mindenem szuper, lámpalázasan léptem ki a szobámból.
   Reszkető kézzel csuktam be magam mögött a szobaajtót, majd megálltam a lépcső tetején. Újabb nagy levegő... Kezemet kecsesen a korlátra tettem, és elindultam lefelé.

Sziasztok Drágák! Nagy csalódás ért, mert továbbra sem érkezett egyetlen komment sem. Mindegy, nem baj, elhatároztam, hogy nem törődöm ezzel. Imádok írni, és nem gond, ha csak magamnak írok... Csak kicsit. :3 Puszi!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése