Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2014. augusztus 26., kedd

1. évad, 12. fejezet: Halott remény

Az ágyamon ültem, és csak magam elé bámulva zokogtam. Lily jelent meg az ajtóban. Egyetlen sokatmondó pillantással végigmért, majd leült mellém.
 - Mintha azt mondtad volna, soha többet nem sírsz Louis miatt - szólalt meg.
 - Ez most... nem Louis miatt van - söpörtem félre az átázott hajszálakat az arcomból.
 - Ez nekem új. Akkor ki miatt?
 - Harry - sírtam fel, és arcomat a vállába fúrva átöleltem.
 - Reménytelen vagy, hallod? - simogatta a hátamat, majd kényszerített, hogy a szemébe nézzek. - Felejtsd el mindegyikőjüket! Nemrég te vigasztaltál engem, hát most visszakapod a kölcsönt! Kapj magadra valami rendes ruhát, és elmegyünk futni!
 - Biztos muszáj..? - nevettem el magamat.
 - Brian pórázát fogom a nyakadba rakni, ha önszántadból nem jössz - felelte komolyan Lily.

Tíz perc múlva térdig érő, kék szabadidőnadrágban és spagettipántos, pink topban indultunk el a húgommal kocogni. Ez ráébresztett arra, hogy tényleg nagyon régen nem futottam, mert a puhányságom bizony a teljesítményemen is meglátszott. Háromnegyed óráig futottunk, és hazaérve mindketten levágtuk magunkat egy-egy napozószékbe a kertben. Éppen Lily bolondozásán nevettem, amikor a szemem sarkából mozgást láttam.
   Felpillantva Harryre lettem figyelmes, aki a nyitott kertkapuban ácsorgott, engem nézve. Szórakozottan intett. Én idegesen rágni kezdtem a szám szélét. Próbáltam nem elkalandozni a tekintetemmel, ami nagyon nehéz volt, ugyanis Harry sárga rövidnadrágban és fehér, hibátlan felsőtestéhez simuló pólóban volt. Mikor viszont futó pillantást vetettem a karján, a combján, a lábszárán és az arcán éktelenkedő sebekre és foltokra, ridegen fordítottam el a fejemet, és az ölemben heverő kezeimet kezdtem nézni.
   Harry megállt előttem. Lily idegesen állt fel, és minket magunkra hagyva bement a házba. Még mindig nem voltam hajlandó Harryre nézni.
   Ő nem szólt egy szót sem, csak leguggolt elém, ujjaival az állam alá nyúlt, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Rezzenéstelen, jéghideg pillantással viszonoztam a kedves, mélyzöld szemek tekintetét. Harry férfias arca egy romhalmaz volt. Mindkét szeme alatt monokli húzódott, az orra picit mintha elferdült volna Louis ütésétől, és szinte több volt az arcában a kék és zöld szín, mint a bőre rendes színe. Ajka felrepedt, és csak a szemei és a haja maradtak a régiek.
 - Chloe, sajnálom - mondta remegő hangon.
 - Dehogy sajnálod - feleltem hidegen. - Sőt, boldog vagy, hogy megtetted. Ha visszamehetnél az időben, akkor is megtennéd újra.
 - Nem gondoltam, hogy az ennyire fáj neked - ráncolta össze a szemöldökét bűnbánóan.

 - Hogy ennyire fáj nekem..? A két, számomra legfontosabb ember legszívesebben megölné egymást, és ez ma majdnem be is következett! Hát ennyire vak vagy te, Hazz?! Nem bírod felfogni, hogy azzal, ha egymást bántjátok, engem bántotok? Hogyha még Louis kezdte volna, de nem! Tőle nem is várok mást, elvégre nem szeret engem, az miért érdekelné, hogyha megbánt..? De te, aki állítólag szeretsz és bármit megtennél értem?! Na, nem, ez nekem már túl komplikált! Szóval vagy te is csak hazudtál nekem arról, hogy mit érzel irántam, vagy tényleg ilyen hülye vagy! És egyik rosszabb, mint a másik!
   Felálltam, és ott akartam hagyni őt, de mindkét karjával megragadta a derekamat, és ellentmondást nem tűrően magához rántott. Lehelete a bőrömet csiklandozta. Orromat betöltötte férfias illata.
 - Eressz el! - kértem, és kapálózni kezdtem, de természetesen sokkal erősebb volt nálam, még sérülten is. - Harry, kérlek szépen, eressz el! - A könnyektől alig láttam az arcát, ezt a gyönyörű, elgyötört arcot.
   Harry megpróbált megcsókolni, de elhúzódtam tőle. Erre egyik tenyerét a hajamba fúrva a tarkómra tette, és követelőzőn birtokba vette ajkaimat. Hiába szorítottam össze a fogamat, nem sokáig tudtam ellenállni Harry kérlelésének. Sóhajtva túrtam bele a hosszú, göndör fürtökbe.
   Harry zihálva engedett el. - Igazad van. Tényleg hülye vagyok. Annyira elveszítettem a fejemet..! De csak azért, mert Adele azt mondta, rengeteget sírtál Lou miatt... Gyűlölöm, amikor sírsz. Gyűlölöm, amikor szomorú vagy, és főleg azt, ha olyan ember miatt, aki meg sem érdemli, hogy egy gondolatot is fecsérelj rá...
   Harry szorosan megölelt, én pedig magamhoz szorítottam, mintha soha nem akarnám elengedni. Felszisszent. Ijedten húzódtam el tőle, és láttam, hogy a fájdalom az arcára van írva.
 - Istenem, Harry... Mi baj?
 - Semmi - erőltetett mosolyt az arcára.
 - Ne hazudj már nekem, hallod?! - fakadtam ki. - Mid fáj?
   Mintegy válaszként az oldalára szorította a kezét. Felhúztam a pólóját, és rémülten szereztem tudomást a jobb bordáján éktelenkedő, piros és kék színben pompázó foltról. Gyengéden simítottam végig a seben.
 - Gyere, Harry - ragadtam meg a kezét. - Bemegyünk a kórházba.

Az orvos azt mondta, nincs semmi komoly baja, csak egy nagyobb, jóindulatú zúzódás a bordáján. Már akkor megrémült, amikor először Harry arcára esett a pillantása, és a teste többi részén éktelenkedő foltok sem nyerték el túlzottan a tetszését.
 - Dehát mégis mi történt vele..? - fordult hozzám, őszülő hajába túrva a doktor.
 - Verekedés - hebegtem, gombóccal a torkomban. - Otthon már tettünk rá borogatást is meg minden, de nem gondoltam, hogy ilyen súlyos...
 - Ne okolja magát, kisasszony - veregetett vállon biztatóan. - De... azt azért megkérdezhetem, hogy mi miatt verekedett?
 - Miattam - feleltem, kisebb szünet után, félve a választól.
 - Sejtettem. De nincs oka aggodalomra. A srác most rögtön hazamehet. Pár napig még fájni fognak a sebei, aztán elkezdenek begyógyulni. A foltok ugyan még megmaradnak pár hétig, de az normális. Tegyenek minden nap hidegvizes borogatást a bordájára, ahol a seb van, és rendbe jön - segítette le az addig a műtőasztalon ülő, csendes Harryt.
 - Látod? - vigyorgott rám, mikor már hazafelé tartottunk. - Kutya bajom.
 - Lárifári. Inkább fejezd be a nagyfiúskodást, mert újra megharagszom.
 - Szeretem, amikor megharagszol - mosolyodott el. - Mert akkor olyan cuki vagy. És mert olyankor mindig kiengesztelhetlek.
 - Gonosz vagy.
 - Már megint megharagudtál? - húzta fel a szemöldökét pajkosan.
 - Csak egy kicsit - nevettem el magamat.
   Harry erre megfogta a kezemet.
 - Harry... Ezt nem kéne - húztam el a kezemet ijedten.
 - Miért? - komorodott el. - Tudtommal a barátnőm vagy.
 - Igen, de mi van, ha a paparazzók vagy a rajongók az utcán kiszúrják? - rágtam a számat.
 - Chloe - állított meg, és szembefordult velem. - Ha kell, felrángatlak a Tower Bridge tetejére, és ott csókollak meg, a világ szeme láttára, és még le is videózom és felrakom a netre. Az enyém vagy, és azt akarom, hogy ezzel mindenki tisztában legyen. Mert szeretlek - halkult el a hangja, és megcsókolt.
   A lábam azonnal elgyengült, és talán el is estem volna, ha nem ölel át, és tart meg. Ujjai a hajamba túrtak, én pedig úgy éreztem, mintha valaki kirántotta volna a lábam alól a talajt. Harry tényleg szeret. Az egész világnak meg akar mutatni, és tesz a többi ember véleményére. Mindezt értem, miattam... Én nem is érek ennyit. Nem érdemlem meg. Egy önző dög vagyok. Most is Louison töröm a fejemet. Ilyen egyszerűen nincs. Egy férfi sem érdemel olyan szörnyeteget, mint amilyen én vagyok.
 - Harry, ez... - próbáltam elmondani, miután szétváltunk.
 - Ne mondj semmit. Tudom - rázta a fejét. - Te Louist szereted. De nem érdekel. Hidd el, ha nem te lennél, és én nem szeretnélek ennyire, nem hagynám, hogy így kihasználj, mintha csak vak lennék. De valamiért annyira szeretlek téged, hogy belehalnék, ha nem lehetnék veled, és ezért még azt is képes vagyok elviselni, hogy te nem szeretsz engem.
 - De szeretlek - suttogtam, könnyes szemmel. - Csak nem úgy, ahogy te akarod.
 - Sebaj - mosolyodott el kényszeredetten. - Az én szerelmem kiegészíti a tiédet is.
   A könnyeimet nyelve fordultam el, hogy Harry ne lássa, hogy sírok. Annyira szeretett, annyira védeni akart, hogy szinte már fizikai fájdalmat érzett, valahányszor egy könny elhagyta a szemeimet. Határozottan maga felé fordított, és az ajkába harapott, amikor meglátta az arcomat. Nem szólt egy szót sem, csak magához ölelt. Ez olyan... biztonságot nyújtó, boldog ölelés volt, az a fajta, ami, azt akarom, soha ne érjen véget. Nem Harry volt ugyan az a személy, aki tökéletesen boldoggá tudott volna tenni, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy Harryvel nem éreztem jól magamat. Bűntudat mardosta a szívemet.
   Ahogy Harry gyengéden megfogta a kezemet és elindultunk, magamban imádkoztam. Soha nem voltam vallásos, nem is hittem abban a bizonyos istenben, akit a vallásosak hirdettek, de biztos voltam benne, hogy van valami természetfeletti erő, ami mindannyiunkat irányít. Nem voltam vallásos, de igenis hittem.
   Te kegyetlen, szívtelen, szörnyeteg Isten! Miért kell engem büntetned?, gondoltam magamban. Mert igenis engem büntetsz azzal, hogy Louist kell szeretnem, nem Harryt. Harry szenved amiatt, hogy te kínzol engem. Mit vétettem, mondd!? Ha nem szerettem volna bele Louisba, boldoggá tehetném Harryt, mert nincs ember a földön, aki annyira megérdemelné, hogy boldog legyen..! Ez a büntetésem, amiért nem hittem benned, nem igaz? Az emberek, akik hisznek benned, azt mondják, te igazságos és jószívű vagy... Fenéket! Vagy valamilyen szörnyű és megbocsáthatatlan bűnt követtem el, vagy tévednek ezzel kapcsolatban. Szerintem az utóbbi, mert egyetlen olyan cselekedetemre sem emlékszem, amivel megsérthettelek volna téged...
 - Chloe..? Hozzád beszélek! - szorította meg a kezemet Hazza.
 - Izé, ne haragudj, tessék? - szipogtam.
 - Te már megint sírsz..? - állított meg. Épp egy elhagyatott romház mellett haladtunk el, én pedig a falnak dőltem.
   A göndörkém megállt előttem, és zöld szemeit az enyémekbe fúrva megfogta mindkét kezemet.
 - Mondd el, mi a baj. - Homlokomat az enyémnek döntötte, én pedig mohón kaptam hibátlan, puha ajkai után, de nem hagyta, hogy eltereljem a figyelmét. - Chloe!
 - Ez bonyolult és hosszú is, Harry - suttogtam, a fejemet rázva.
 - Úgy nézek ki, mint akit érdekel? - vonta fel a szemöldökét. - Hallgatom.
   Elmondtam neki, ami bántott, de csak azért, mert tudtam, hogy úgysincs más választásom.


~Harry Styles~

Ahogy Chloe elmondta, mi bántja, úgy lettem én is egyre komolyabb. Tökéletes arca kipirult, kapkodta a levegőt, és gyönyörű szemeiben könnyek csillogtak, amitől úgy éreztem, valaki kést forgat a szívemben. Hüvelykujjammal ügyetlenül letöröltem kibuggyanó könnyeit, és a vállába fúrtam az arcom. Belélegeztem gyönyörű haja megnyugtató illatát, és beletúrtam a selymes zuhatagba. Élveztem, hogy ziháló légzése a nyakamat csiklandozza. Biztos ellágyultam, mert már nem tartottam elég szorosan. Kitépte magát a kezemből, és zokogva elrohant előlem.
   Alacsonyabb volt nálam valamennyivel, ezért érthető módon hamar utolértem, mert ő kisebbeket tudott csak lépni.
 - Harry, kérlek, könyörgöm, engedj el! - sírta, miközben folyamatosan ficánkolt a kezeim között. - Nem érdemellek meg, hallod, nem akarom, hogy a közelemben legyél, mert arra sem vagyok méltó, nem érted?! A vége az lesz, hogy összetöröm a szíved, és emiatt a halálba kívánom magamat, és igen, most is magamra gondolok előbb, mert egy utolsó önző dög vagyok... Eressz már!
   Csípőmmel a falnak préseltem, egyik kezemmel a kezét fogtam meg, másikkal az állát. Olyan puha volt a bőre, még így is, hogy könnyek áztatták el mindenütt... Rettenetesen izgató volt, ahogy kétségbeesetten vergődött a karjaim között, de nem tudott mit tenni, mert erősebb voltam nála.
 - Megmondtam, hogy engem ez nem érdekel - mondtam halkan. - Akkor törd össze a szívemet, gyerünk, csak rajta..! Nélküled csak fél ember vagyok, fél szívvel. Addig szeretnék egész maradni, ameddig csak lehet, aztán, ha eljön a nap, amikor magamra hagysz, legfeljebb azt mondom majd, gyűlöllek, de nem fogom komolyan gondolni, hallod? - Kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen, és küzdenem kellett, hogy ne vesszek el a nagy, sötétbarna, szinte már fekete színű szemekben. - Csak téged szeretlek, csak te kellesz nekem. És, ha nem is engem szeretsz... akkor is addig leszel az enyém, ameddig csak lehet, hogy az az átkozott, utolsó barom Tomlinson szenvedjen egy picit, a rohadt életbe is!
   Ellentmondást nem tűrően szorítottam a számat Chloe formás, piros ajkaira, de továbbra sem engedtem a szorításomból, mert nem akartam, hogy újból megszökjön. Egy ideig tiltakozott, de aztán megadta magát, és visszacsókolt. Édes istenem, hogy én mennyire szeretem ezt a lányt...
   Mikor elfogyott a levegőnk, zihálva váltak szét ajkaink. Mindketten levegő után kapkodtunk. Én elégedetten oldalra billentettem a fejemet, és... és akkor megpillantottam Louist, amint a közeli utcasarkon egy ház oldalának dőlve áll, és karba tett kézzel néz minket. Ez a hülye végig követett  minket?! Ezt nem hiszem el. Biztos csak hallucinálok. Meghülyültem.
 - Harry..? - suttogta szerelmem aggódva. - Mi a baj, megint fáj valamid?
 - Igen - hazudtam, mert támadt egy ötletem. Az arcomon pimasz vigyorral fordultam vissza Chlo-hoz. - Megint a bordám, de semmi vészes, esküszöm. Csak puszit igényel.
   Chloe angyalian elnevette magát, majd felhúzta a pólómat a mellkasomig, lehajolt, és megcsókolta a helyet, ahol a sérülésem volt. Hátrahajtottam a fejemet, és vágyakozva túrtam bele mindkét kézzel Chloe barna hajába.
 - Kellesz nekem - suttogtam erőtlenül, miközben felállt, és a nyakam köré fonta a karját.
 - Igazán? - suttogta, pajkos mosollyal az arcán.
 - Mit szólnál ahhoz, ha ma nálunk aludnál? - érdeklődtem zihálva.
 - Az szuper lenne - felelte, és elindult az elágazásnál arra, amerre ő lakott. De én utánanyúltam, és a csuklójánál fogva visszarántottam, aminek következtében a mellkasomnak ütközött. Ujjai a nyakamat cirógatták.
 - Nem arra - vigyorodtam el.
 - Dehát... a cuccaim, pizsama...
 - Ma éjszaka nem lesz szükséged ruhára, édesem - mormoltam, akaratlanul is utat engedve piszkos fantáziámnak.
 - Louis nem fog túlzottan örülni - rágta a szája szélét. Rohadt édes volt, amikor zavarba jött.
 - Louis bekaphatja - vágtam rá, mire szemmel láthatóan megbántódott. - Na, királylány, fel a fejjel - nyúltam az álla alá, és puszit nyomtam a szájára. - Tudod, otthon nekem külön szobám van, Louis téged nem is fog látni - soroltam olyan hangon, mint amikor egy ötéves könyörög a kirakatban álló játékért a szüleinek.
 - Rád nem lehet haragudni - nevette el magát, és apró tenyerét az én hatalmas kezembe csúsztatta.
   Louis szúrós pillantása szinte lyukat égetett a hátamba, de abban a pillanatban magasról tettem rá és a kisded játékaira.


~Chloe West~

 Órákkal később, az éjszaka közepén felriadtam. Vaksötét volt, egyedül a digitális óra piros számai hirdették, hogy hajnali két óra van. Harry álmában is magához húzott engem, mire elmosolyodtam, és félresimítottam néhány rakoncátlan tincset a homlokából. Megkordult a gyomrom, mert eszembe jutott, hogy Harry azonnal a hálószobába hozott, mikor megjöttünk.
   Óvatosan csusszantam ki Harry karja és a vékony takaró alól, és ráébredtem, hogy nincs rajtam semmi. Persze, miért is lenne. Harry még azt sem engedte, hogy a pizsamámért hazamenjek, útközben kellett felhívnom anyát, hogy ma éjszaka Harryéknél alszom. Magamra kaptam hát a melltartómat, a bugyimat és a gatyámat, de a pólómat nem, mert sejtelmem sem volt a hollétéről, és mert elvégre éjszaka van, nincs senki a konyhában, és féltem előrángatni a pólómat Harry alól, mert ugyebár rajta feküdt.
   Tehát melltartóban mentem le a konyhába, ami hiba volt. Louis ott ült az asztalnál, és a gondolataiba mélyedt. Nem fordult felém, tehát azt gondoltam, van időm még visszafordulni.
 - Gyere csak - szólalt meg, úgy, hogy rám sem nézett.
   Feszengve, kelletlenül léptem be a konyhába, mire felém fordította a fejét, és akkor tudatosult benne, hogy melltartóban vagyok. Pimaszul elvigyorodott.
 - Milyen volt a hancúrozás a barátoddal, hercegnő? - kérdezte.
   Én idegesen a hűtőhöz léptem, és elővettem egy müzliszeletet. Nem válaszoltam.
 - Megismételjem a kérdést? - hallottam a hátam mögül a hangját, mert ugye én a rosszul becsomagolt édesség kibontásával foglalatoskodtam a konyhapulton.
   Eszembe sem jutott, hogy odaáll mögém. Így, mikor végre kibontottam a müzliszeletet, és megfordultam, hogy ránézhessek, a mellkasába ütköztem. Gyorsabban kezdtem venni a levegőt, és kérdőn néztem a kék szempárba. Nem úgy tűnt, mint aki egyhamar magyarázatba szeretne fogni.
 - Miért nem válaszolsz, ha kérdezek valamit? - nézett rám ártatlan szemekkel, és nem is próbálta eltitkolni, hogy a melleimen legelteti a szemét.
   Jobb kezével a konyhaszekrénynek támaszkodott, de továbbra sem vette le rólam a szemét. Idegesen beleharaptam az édességbe, de úgy éreztem, hamuvá válik a számban.
 - Azért, mert... semmi közöd hozzá - sziszegtem dühösen. Mit akar tőlem..?
   Mintha megérezte volna a gondolataimat! Elröhögte magát, és a hajába túrt. Istenem, miért ilyen mocskos jóképű?! Reszketni kezdtem.
 - Ne legyél már gyermeteg, Chloe, nem csinálok veled semmit - mosolygott rám pimaszul.
 - Én vagyok gyermeteg?! Nem én viselkedek úgy, mint egy ötéves!
 - Ezt hogy érted? - vonta össze a szemöldökét.
   Felhorkantam. El akartam lépni előle, de a másik kezét kinyújtva megakadályozott az elképzelésemben. A kajámat a konyhapultra tettem, és karba fontam a kezemet.
 - Elárulod, mire volt jó félholtra verni Hazzát? - suttogtam.
 - Basszus, Chloe, mondd, nem látsz a szemedtől? - fakadt ki. - Én vertem félholtra Harryt, persze. Akkor ezek itt micsodák?
   Az orrom elé tolta kék foltokkal telített karját, a szemén éktelenkedő monoklira mutatott, és felhúzta a pizsamafelsőjét, hogy megmutassa a bordáján éktelenkedő, Harryénél is sokkal iszonyúbb sebet.
 - Louis, én... sajnálom! - simítottam végig a hegen. - Harrynek is ilyenje volt a bordáján, és őt ma bevittem a kórházba...
 - Eszedbe ne jusson, hogy ezt velem is megteszed! - emelte fel a hangját.
 - De miért..? - ijedtem meg a hangszíntől és az arckifejezéstől, amit társított hozzá.
 - Mert te Harry barátnője vagy - lágyult el a hangja, és gyengéden megérintette az arcomat, amitől kirázott a hideg. - Felette kell anyáskodnod, felettem nem. Én csak a legjobb barátod vagyok.
 - Amióta megismertelek, több vagy annál - mondtam remegő hangon. Egyenesen szomjaztam a csókjára, de tudtam, hogy nem fog megcsókolni. - Volt időszak, amikor jártunk is... Nem emlékszel?
 - Halálom napjáig emlékezni fogok rá - jelentette ki rekedt hangon, és úgy láttam, a szemében fájdalom tükröződik. - De te Harrynek adtad a szüzességedet, és már esély sincs rá, hogy valaha az enyém legyél, azok után, hogy annyiszor megbántottalak.
 - A remény hal meg utoljára - simítottam végig az arcán, ezen az angyali, hibátlan, tökéletes arcon, amit mindenkiénél jobban szerettem. Még Harryénél is jobban.
 - A miénk már régen meghalt - viszonozta a gesztusomat Louis zihálva.
   Ami ezután következett, azt legvadabb álmaimban sem gondolva. Louis finoman a hajamba túrt, és megcsókolt. Egészen máshogy csókolt, mint Harry. Harry olyan gyengéd volt mindig, mintha attól rettegne, hogy egy óvatlan mozdulatától összetörök. Louból hiányzott ez a félelem. A lepkék a gyomromban csapdosni kezdtek, amik Harryvel eddig még sosem történtek meg, bármennyire szerettem őt is. Louis vadul, szenvedélyesen csókolt, ugyanúgy, és mégis egészen máshogy, mint Harry. Bár az is lehetséges, hogy Louis borzalmasan csókolt, Harry pedig fantasztikusan, mert én akkor is Louist szerettem jobban, csak utána epekedtem.
   Azt mondják, az ember mindig arra vágyik, ami nem az övé. Harryt már megkaptam. Az enyém volt, egészen az enyém, az egész szíve, teste és lelke. Louis viszont pont most vágta az arcomba, hogy számunkra nincs remény. Most mégis engem szorít magához. Belemosolyogtam a csókunkba.
   Louis tenyere simogatni kezdte fedetlen hasamat és oldalamat. Felnyögtem, és eltoltam magamtól a kezét. - Ezt ne - motyogtam, csók közben.
   Nem helyes, amit csinálok, ütött fejbe a gondolat. Sőt, a nem helyes egy kicseszett halvány utalás csupán rá...
   Hirtelen elhatározásból szedtem össze minden akaraterőmet, és ellöktem magamtól Lout. Ő megilletődve nézett rám.
 - Ennyire rosszul csókolok?
   Csak megráztam a fejemet, könnyekkel a szememben. Nem, nem sírhatok Louis miatt..! Visszatartottam az alattomos, idióta cseppeket, és farkasszemet néztem Louissal.
 - Tessék, akkor gyerünk, mondd a szemembe, hogy nem akarod a csókomat - biztatott kegyetlenül Louis, és a derekamat megragadva vetett véget újabb szökési kísérletemnek.
 - Ti mind egyformák vagytok - motyogtam dühösen.
 - Tessék? - vonta fel a szemöldökét, de nem azért, mert nem hallotta volna, mit mondok.
 - Azt mondtam, ti mind egyformák vagytok! - ordítottam az arcába. - Valahányszor menni akarnék, csak a falhoz szorítotok és szorosan tartotok, hogy ne tudjak elszökni, mintha csak valami bűnöző lennék, basszuskulcs! Nem vagyok sem a kutyád, sem a tollad! Nem birtokolhatsz! Nem tárgy vagyok, hanem érző lény! Az arcomba mondod, hogy számunkra minden remény meghalt, aztán ahelyett, hogy hagynád, hogy megpróbáljalak elfelejteni, megcsókolsz, és arról faggatsz, hogy akarom-e a csókodat. - Könnyek szántottak végig az arcomon, de ezúttal nem a szomorúságtól, hanem a haragtól és a tehetetlenségtől. - Igen. Akartam. De te is csak egy utolsó, rohadék, szemétláda, szívtelen dög vagy! Engedj el, vagy esküszöm, megrúglak!
 - Hú, de kis vadmacska lettél - vigyorodott el Louis. Vagy csak még jobban fel akart húzni, vagy tényleg ennyire hülye volt.
   Eszébe sem jutott, hogy esetleg komolyan gondolom. Pedig tényleg megtettem. Minden erőmet beleadva a legérzékenyebb pontjába térdeltem, mire a fájdalomtól összegörnyedt és szitkozódott. Ezt kihasználva kikerültem, és felrohantam a lépcsőn, be Harry szobájába.
   Amint beléptem a biztonságot nyújtó helyiségbe, kulcsra zártam magam mögött az ajtót, és halkan kezdtem kibújni a ruháimból, mert nem túl kényelmes melltartóban és bugyiban aludni - még, ha a nadrágot elviseltem volna, ezeket nem. Harry motyogott valamit álmában, én pedig hozzábújtam. Teste biztonságot nyújtó meleget adott, és Hazza öntudatlanul is átkarolt, és szorosan magához húzott. Megnyugodva szívtam be finom illatát, és tökéletes mellkasába fúrtam az arcomat.
   Így aludtam el. És pontosan így is ébredtem. Harry gyönyörű szemei már nyitva voltak, és bizonyára engem néztek.
 - Olyan aranyos vagy, amikor alszol - suttogta mosolyogva.
 - Te meg olyan aranyos vagy, amikor hagysz aludni - morogtam, és arcomat a párnába fúrva aludtam vissza. Előtte még hallottam, ahogy felkuncog.

Jelenleg nagyon jó kedvem van, úgyhogy egyszerűen annyira a fellegekben járok, hogy írni sincs már kedvem ide semmit... Szóval, komizzatok, pipáljatok, satöbbi! Pacsi! :3 Nessa

4 megjegyzés:

  1. Tegnap este kezdtem el olvasni a blogod es hat... nem is ertem miert csak egy ember komizik mert a torteneted egyszeruen TOKELETES.*-*-*-*-*-*-*
    Imadom imadom es meg annal is jobban IMADOM.. de tenyleg..*-*
    Kerlek szepen nagyon gyorsan hozd avkovit mert nem birok varni!! Egyik kedvenc blogom lett..*-*
    Xx, Jess

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Jess!
      Távol áll tőle, de el sem tudod képzelni, milyen boldoggá tettél a kommenteddel. <3 Ha valami itt tökéletes, akkor azok ti, az olvasók vagytok. Köszönöm, igyekszem!
      Puszi: Lau

      Törlés