Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2014. augusztus 30., szombat

1. évad, 15. fejezet: Tudok magamra vigyázni!

Kicsit olyan volt, mint a filmekben a lassított felvétel. A lábam alól kicsúszott a törékeny deszkakorlát, és akaratom ellenére felpattant a szemem, és farkasszemet nézhettem az örvénylő folyóval. A becsapódás előtti utolsó pillanatomban volt egy futó gondolatom, hogy ezt mégsem kellet volna, de már nem tehettem semmit.
A vízbecsapódás pillanatában úgy éreztem, meghalok. Iszonyúan fájt mindenem, és reszkettem is a hidegtől, mert a víz beleitta magát a ruháimba és lehúzta őket, velem együtt. Eszembe jutott, amikor Harry megtanított úszni... Ő már akkor is szeretett engem, de én csak Louval voltam hajlandó törődni... Milyen ostoba, hálátlan dög vagyok...
   Ahova estem, a víz elég mély volt, így semmimet nem törtem el a köveken. A víz megtöltötte az orromat, a fülemet, a számat. Csodának éreztem, hogy egyáltalán túléltem. Vagyis inkább csalódottságot éreztem. Olyan szerencsétlen lennék, hogy még egy ilyet is megúszom ép bőrrel?
   Azon törtem a fejemet, megéri-e kievickélni. Harry nélkül nemigen van értelme az életemnek, és őt mostantól szinte soha nem fogom látni. Mégis ragaszkodtam az életemhez, ehhez az összetört, szomorú élethez. Elvégre karácsonykor láthatom..! Vajon már kigondolta azt is, mit vesz nekem ajándékba..?
   A part menti kövek, kavicsok és sziklák felkarcolták a bőrömet szinte mindenhol, amikor kikászálódtam a vízből. Az eső még mindig ömlött, mintha dézsából öntenék. A hajam vizesen, kiengedve tapadt a hátamra, ugyanis a gumi, amivel felkötöttem, elsodródhatott a vízben. Szél szerencsére nem volt, ezért nem volt olyan vészes. Vészes? Szörnyű volt, de túléltem. Reszkettem az egész testemet beborító jéghideg víztől, de tudtam, hogy megmaradok. Már csak azt kellett kitalálnom, hogy mehetnék haza ilyen állapotban. Mit fogok én ezért még kapni..? Ettől jobban féltem, mint attól, hogy leugrottam egy hídról. Jó vagyok.
   Féltem ezek után anyu szemébe nézni. Mit fog gondolni rólam? Megpróbáltam az ő szemével nézni a dolgokat. Leugrott egy hídról, és ő próbálja nekem bemagyarázni, hogy nem öngyilkos akart lenni. Ez már azért abszurd...
   Nem tudom, miért, de nevetnem kellett. Ha Harry ezt megtudja. Megvakartam a homlokomat, és mikor a kezemre pillantottam, az ujjaim véresek voltak. Gyakorlatilag mindenem az volt, de nem ütéstől vagy ilyesmi, kizárólag azért, mert összetűzésbe kerültem a partra sodródott kövekkel. És ez az, amit soha senki nem fog elhinni. Csinálnom kell valamit.
   Előszedtem pár zsepit a zsebemből... legalábbis azt a szétázott galacsint, ami maradt belőlük. Ennyit erről. Hurrá. Még mindig remegve botorkáltam hazafelé. A telefonomat otthon hagytam, úgyhogy még az időt sem voltam képes megsaccolni.
   Elkeseredésemben az égboltra pillantottam, de egy csillagot sem lehetett látni a mindent elborító esőfelhőktől. Nem voltak hullócsillagok sem...Eszembe jutott az az este ott a folyóparton a faháznál Louissal... Azt kívántam, bárcsak rendeződnének a dolgok kettőnk között. Ahhoz képest minden csak rosszabb lett.
   Dühösen megráztam a fejemet. Még szerencse, hogy senki nem jár az utcán ilyenkor, mert biztosan elmebetegnek gondolna. Talán az is vagyok. A farmerdzsekim elázott ujjába töröltem a homlokomról csöpögő vért. Sápadt, hullafehér bőrömtől erősen elütöttek a mindenemet elborító sebek, amik feleolyan szörnyűek sem voltak, mint amit Harry és Louis szereztek, mikor összeverekedtek. Harry és Louis...
   Azon törtem a fejemet, hogy mégis mit csináljak. Hogyha esetleg anya és apa még nem vették észre az eltűnésemet, akire mindenképpen el kell tüntetnem a vizes ruhákat és megszárítgatni őket, ez viszont ebben a szakadó esőben semmiképp nem működhet, a hajszárító zajára pedig az egész ház felébredne. Basszuskulcs...


~Harry Styles~

Rettenetes álmom volt. Chloe egy hídon állt, alatta a folyó háborgott, és ő leugrott... Verítékben fürödve ébredtem fel.
 - Mi a frász bajod van, haver? - dörmögte Zayn. - Aludni szeretnénk, te meg itt ordítozol.
 - Chloe... - suttogtam, és a többiek szitkozódásával nem törődve elővettem a telefonomat, és rányomtam barátnőm nevére a telefonkönyvben.
   Majdnem beleőrültem, hogy ötödszöri csengetésre sem ő, hanem Adele vette fel.
 - Adele, hol a fenében van Chloe?! - követelőztem. Szegény lány biztos semmit nem értett.
 - Fogalmam sincs - nyöszörgött, és rettentően álmosnak hallatszott a hangja.
 - Dehát... Londonban most éjfél van, vagy nem?
 - De - felelte nem túl lelkesen Adele.
 - Adele, könyörgöm, csinálj valamit! Mi van vele?!
 - Mondott valamit, arról, hogy... Istenem, Harry, nem az nem lehet!
 - Mi a fenéről beszélsz? - ordibáltam, magamból kikelve. - Hol a jó égben van Chlo, és mit csinál?!
 - Ne haragudj, Harry, de... Előbb meg akarom tudni, hogy egyáltalán úgy van-e, ahogy gondolom. Ne tedd le, várj...
   Vártam. A hangokból semmit nem lehetett megállapítani, mert gyakorlatilag semmilyen hang nem volt. Miért is lett volna; éjszaka volt.
 - Adele? - hallottam egy másik álmos hangot. Azt hiszem, Chlo anyukája volt. - Késő van, légy szíves, máskor intézni az ügyeidet.
 - Persze, csak nem tudok aludni, le kell mennem egy kicsit levegőzni - hazudta Adele.
 - Csak tudnám, miért nem jó arra az erkély - morogta a nő.
   Adele bevágott maga után egy ajtót, és szitkozódott.
 - Adele, kérlek, mondj már valamit! - könyörögtem, mert tényleg kezdtem beleőrülni ebbe a tudatlanságba.
 - Nincs semmi baja, Harry, itt jön... és jól van - mondta remegő hangon a lány.
 - Odaadnád egy kicsit? - kértem.
 - Bocsáss meg, Harry, de muszáj letennem - szabadkozott Adele, és köszönés nélkül kinyomta a telefont.
   Magamban hálát adtam, amiért Chloe jól volt, de Adele hangja és elejtett megjegyzései annyira nyugtalanítottak, hogy nem hagyhattam annyiban. Kikászálódtam az ágyból, és magamra rángattam a ruháimat.
 - Mit művelsz te meg..? - nézett fel Louis álmosan. A többiek is ezzel a kérdéssel a szemükben fürkésztek engem, mintha meghülyültem volna.
 - Elmegyek Londonba - jelentettem ki.
 - Bakker, ha nem tűnt volna fel, Amerikában vagyunk.
 - Feltűnt, épp ezért megyek most a reptérre, és talán sikerül még fognom egy gépet, ami Londonba megy.
 - Nem vagy normális. Paul és a többiek kinyírnak - figyelmeztetett Niall.
 - Úgy nézek ki, mint akit érdekel?
   A konyhába mentem, és összecsaptam magamnak pár szenyát meg üdítőt. A többiekkel nem törődve kiléptem a szobaajtón, és elhagytam a hotelt.


~Chloe West~

 Adele hozott ki nekem száraz ruhákat, a vizeseket pedig kiakasztotta a szárítóra a kertben, mert az eső már lassan kezdett elállni.
 - Mire volt ez jó? - suttogta a nővérem kétségbeesetten, miközben egy meleg pulóvert terített a vállamra.
 - Mindenre - feleltem én nyugodtan, és már nem is remegtem annyira.
 - Anyukádnak mit fogsz mondani? - kérdezte.
 - Soha nem fogja megtudni, hacsak te el nem mondod neki.
 - Chloe, Harry telefonált neked, miután eltűntél. Rohadtul felzaklatta a hír, hogy az éjszaka közepén nem vagy otthon, és véletlenül kicsúszott a számon pár megjegyzést, és ki tudja, miket vont le abból...
 - Adele, kérlek, mondd, hogy nem árultad el neki, mit akartam! - kérleltem.
 - Nem mondtam neki ezt konkrétan. De abból, hogy az éjszaka közepén nem vagy itthon, hát... azt vont le, amit akart.

A szüleim vagy a testvéreim nem tudták meg, hogy azon az éjszakán mit műveltem. Csak Adele tudta. Egészen addig, amíg köhögni nem kezdtem. Akkor el kellett mondanom mindent. Inkább nem taglalom a szüleim reakcióját. Anyu kikért a suliból másnap, és orvoshoz is elvitt. Megfáztam, méghozzá elég súlyosan, és szerencsém volt, hogy nem kaptam tüdőgyulladást.
   Éppen az ágyamban szenvedtem, amikor Lily benyitott.
 - Chloe, Harry van itt, csak anyu nem akarja beengedni hozzád, mert szobafogságban vagy - jelentette.


~Harry Styles~

 - Mrs. West, kérem, értse meg! Muszáj látnom Chloe-t! Otthagytam a francba az egész karrieremet, és csoda lenne, ha mostanra nem fellegzett volna be mindennek! A menedzsereim engedélye nélkül ellógtam az éjszaka közepén, maga fel sem tudja fogni, mit jelent ez! Az Egyesült Államoktól idáig repültem, könyörgöm, ne mondja, hogy nem képes egy órára beengedni hozzá! Különben is, mit csinált az a szerencsétlen, hogy nem engedhet be hozzá..?
 - Nem akarod tudni, fiam - csóválta a fejét Mr. West is.
 - Mondja meg! - követeltem, idegesen a hajamba túrva.
 - Leugrott egy hídról az éjszaka közepén - hajtotta le a fejét Mrs. West, bennem pedig megállt az ütő.
   Nem, ezt nem hihetem el! Chloe... Öngyilkos akart lenni?! Ez meghaladta a felfogóképességemet. Dehát hogyan, és miért?!
   Kikerülve mind a kettejüket, felviharzottam a lépcsőn, és kopogás nélkül törtem be a szobába.
   Még soha nem láttam ennyire... élettelennek életem szerelmét. Arca lesoványodott és halálsápadt volt, egyfolytában köhögött, és az orrát fújta. Olyan törékenynek látszott, mint még soha életében.
   Elkeseredve rogytam le az ágya mellé, és elsírtam magamat. Iszonyatos érzés volt így látni őt.
 - Miért, Chloe, miért?! - zokogtam, és tekintetemet mélyen a gyönyörű szemekbe fúrtam.
   Nem válaszolt, csak sírt ő is, némán. Szemei kisírtak és vörösek voltak már amúgy is, sápadt, sovány karját előhúzta a takaró alól, hogy megfogja a kezemet, de én elhúzódtam tőle.
 - Chlo, tudni akarom! - követelőztem, még mindig könnyezve. - Miért akartad megölni magadat?
 - Nem megölni akartam magamat - szólalt meg hirtelen. - Csak... felejteni.
 - Miért? - kérdeztem értetlenül.
 - Mert rossz ember vagyok.
 - Tessék?! Miről beszélsz?
 - Arról, hogy sem rólad, sem Louisról nem tudok lemondani, mert egyformán szeretlek titeket! És ez... képtelenség. Egy ember nem tépheti ketté a szívét. Márpedig én azt tettem, úgyhogy valami idióta mutáns vagyok - nevetett fel hisztérikusan.
 - Nem. Te szimplán meghülyültél - nyújtottam ki a kezem, hogy megérintsem az arcát, mire megborzongott. - Chloe, nagyon szépen kérlek, ne csinálj ilyen hülyeségeket többször, jó? Ha esetleg nem tűnt volna fel, én nélküled nem tudok élni..!
 - Mégis egész jól megy - mosolygott rám gúnyosan.
 - Mi?
 - Nemrég elmentél azzal a tudattal, hogy a karácsonyt leszámítva egy év múlva látsz engem viszont, és egész jól viseled, velem ellentétben.
   Felültem mellé az ágyra, és a tenyerembe fogtam az arcát. Próbáltam nyugodt maradni, de fizikai fájdalmat éreztem, amiért ennyire reményvesztettnek kell látnom.
 - Chloe - ejtettem ki ezt az angyali nevet, mintha valami varázsszót mormolnék. - Te vagy a legcsodálatosabb ember, akit ismerek. Nem vagy te sem idióta mutáns, sem elmebeteg, csak... szerelmes. Nincs azzal semmi gond, hogyha két férfit szeretsz egyszerre, hallod..? Kérlek, higgy nekem! Te tökéletes vagy, nincs benned semmilyen hiba, ez csak arra utal, hogy szokatlanul nagy szíved van, ami egyáltalán nem hátrány, sőt, csak előny, és ebből is látszik, mennyire kitűnsz a többi ember közül!
 - Harry - suttogta, a fejét rázva. - Nagyon jó, hogy itt vagy, de... neked a bandádnál kéne lenned most, nem?
 - Nem, nem kéne. Itt a helyem, melletted.
 - Ezek szerint nekem fontosabb a munkád, mint neked. Harry, imádsz énekelni! Én csak elveszem tőled ezt az örömöt. Az éneklés a mindened, nem várhatom el tőled, hogy itt istápolj engem!
 - Ebben az egyben tévedsz, drágám - hajoltam hozzá közelebb. - A mindenem nem az éneklés, hanem te vagy.
 - Felnőttem már, Harry - makacskodott. - Tudok magamra vigyázni!
 - Ezt mutatja a tegnapi, hidas eset is, mi? - szakítottam félbe.
 - Az egyszer volt! - csattant fel.
 - Reméltem is, mert nem tudnám elviselni, hogyha elveszítenélek, Chloe. Nélküled fél ember vagyok, fél szívvel. Tudod jól, nem?
 - De igen - suttogta. Szemeiben könnyek csillogtak. - És én is nélküled.
 - Jaj, Chlo - fúrtam a hasába az arcomat, hogy elrejtsem a könnyeket, amik a szemembe tolultak. - Úgy szeretlek, hogy el sem tudod képzelni!
 - Ahogy te sem tudod azt, hogy én téged mennyire - simogatta meg a hajamat, én pedig megfogtam a kezét, és mohón birtokba vettem sápatag, de még így is imádnivaló ajkait.
   Annyira hiányzott..! Most viszont itt volt velem, a karjaimban tarthattam, és csókolhattam, ölelhettem.
 - Harry, ne... - lehelte.
 - Mert? - értetlenkedtem.
 - Nem akarom, hogy megfertőzzelek, aztán meg te is beteg legyél - mosolyodott el halványan.
 - Bolond vagy - gyűrtem a füle mögé néhány tincsét. - Azt hiszed, haragudnék rád érte?
 - Nem. A srácok haragudnának rám, és rád is.
   A hangja elhalkult, ahogy ismét követelőzően lecsaptam ajkaira. Olyan jó érzés volt újra a karomban tartani, beszívni a testét még így, betegen is körüllengő, kellemes illatot, érezni őt, úgy, ahogy van, és úgy ölelni, mintha soha nem kéne elválnunk. Félrelöktem a takarót; ujjaim a pólója alatti, sima bőrt cirógatták. Chloe felnyögött, de az ő akaratának nem lehetett ellenállni. Határozottan megfogta a kezemet, és elhúzta a hasáról.
 - Harry, nem és kész! - jelentette ki.
 - Ne máár - biggyesztettem le a számat, mint egy kisgyerek.
 - Akkor sem! Ha beteg leszel, hetekig nem tudsz rendesen fellépni!
 - Azt hiszed, mostanában rendesen szoktam fellépni? Tessék, Liam majd elmondja, ha nekem nem hiszel!
   Tiltakozásával nem törődve a telefonom kijelzőjén kezdtem húzogatni az ujjaimat, és kikerestem a telefonkönyvből Liam nevét.
 - Cső, haver! A szétgyilkolásomat, kérlek, hagyd későbbre, mert neked most be kell bizonyítanod az én aranyos barátnőmnek, hogy az utóbbi időben zombiként viselkedem a koncerteken.
   Liam morgolódását figyelmen kívül hagyva nyomtam Chloe kezébe a készüléket, és figyeltem az arcát, miközben Liam beszélt hozzá. Mikor letette, arca még sápadtabb volt, mint előtte, és emiatt egyre inkább azt gondoltam, hogy ezt nem kellett volna.
 - Harry! - Egy könnycsepp tolult a szemébe. Figyeltem, ahogy a sós csepp végigfolyik az angyali, beesett arcon. - Igazad van, én... olyan barom voltam! Csak magamra tudtam gondolni, és az önsajnálattól meg a hülyeségeimtől nem láttam, hogy egyáltalán nem nekem van a legrosszabb sorsom a világon..! Neked ott a munkád, több tonnányi stressz nehezedik rád, sokkal több, mint amennyit én egész életemben elviseltem, és még neked kell sírnod miattam... Harry, ne haragudj...
 - Nem haragszom. Nem is tudnék. És nem is akarok - nyugtattam meg. - De egyvalamit ígérj meg nekem, jó?
 - Bármit - nézett rám.
 - Soha többet nem teszel kárt magadban, rendben? Ezt veheted tiltásnak is. Elvégre én nagykorú vagyok, te meg még gyerek, úgyhogy igazából engedelmeskedned kell nekem - vigyorogtam rá.
 - Pff. A nagy Harry Styles gyerekeknek parancsolgat - bokszolt vállon, én pedig elnevettem magamat. Mindig tudta, hogyan javítsa meg a hangulatot.
 - Megígéred? - kérdeztem újra.
 - Megígérem - bólogatott, és felült, hogy megölelhessen. - De mostmár menned kell, a srácok biztosan tervezgetik már, hogyan tépnek szét - mosolygott rám biztatóan.
 - Kösz - röhögtem fel, és kelletlenül felálltam, hogy csókot leheljek a homlokára. - Vigyázz magadra, Chlo!
 - Te is, Hazz - köszönt el, és erőtlenül intett egyet.
   Gombóccal a torkomban hagytam ott őt. Féltettem Chloe-t, mindennél jobban, de nem tudtam érte ennél többet tenni.

Nem tudom, mostanában mi van velem, de hol ilyen rövid fejiket teszek fel, hol meg a legérdekfeszítőbb pillanatban fejezem be. xD Biztos az idegeitekre is megyek vele, de vállalom. Legyetek kíméletesek, csak ennyit kérek.. :) Na, összejött a 3 követő és a három kommentelő, haladunk máár! Meg merjem kockáztatni, hogy legyen még ennél is több, vagy húzzak a francba? xD Szerintem az utóbbit választom, mert késő van. De azért még előtte megsiratom saját magamat, amiért hétfőn már suli. Nemakarooom! Valaki segítsen kinyírni magamat addig, pls! Üdv: Nessa

2014. augusztus 29., péntek

1. évad, 14. fejezet: Messze vagy tőlem így is...

Az augusztus is egy csapásra véget ért, kezdődhetett a suli. A legrosszabb része viszont nem is konkrétan ez volt, hanem a búcsú.
   Szeptember elsején hajnali négykor keltem ki az ágyból, hogy még el tudjak köszönni a srácoktól. Harry hiába mondta, hogy ne terheljem meg magamat ennyire már az első iskolanapon, de fütyültem rá. Ott akartam lenni, amikor elmennek, és talán hónapok múlva látom őket viszont. És, ha ennek annyi az ára, hogy szeptember elsején karikás szemmel lépek be a suli épületébe, akkor simán vállalom.
   Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, és nem csak azért, mert Louist nélkülöznöm kell most egy jó ideig. Már Harry miatt is. Már akkor hiányzott, amikor még el sem ment. Akkor azt gondoltam magamban, hogy ez képtelenség. Én Louist szeretem, akkor mégis hogyan hiányozhatna Harry..?
   Könnyekkel a szememben öleltem végig mind a négy bandatagot, utána pedig Harry következett. Neki is jobban csillogott a szeme a szokásosnál, amitől nekem még inkább sírhatnékom támadt.
 - Mikor látlak megint..? - kérdeztem halkan, gombóccal a torkomban.
 - Minden nap felhívlak vagy írok üzit - esküdözött.
 - Nem ezt kérdeztem, Harry - ráztam a fejem, előre félve a választól.
   Sóhajtott, és kicsit arrébb húzott, hogy négyszemközt legyünk. A falnak támaszkodtam, ő pedig felettem támaszkodott a tenyerén.
 - Chloe. Kérlek, ne akadj ki nagyon, mert akkor esküszöm, én sem megyek sehova, jó? És akkor Paul meg a srácok széttépnek. Ez a turné... sokkal hosszabb és másabb lesz, mint az előző, mert ez az album is sokkal nagyobb hisztériát váltott ki. Nemhogy szabadnapot nem kapunk majd, de körülbelül ötven plusz koncertet kellett beiktatnunk, mert mindenhova elkeltek a jegyek egy szempillantás alatt. Chloe, ne sírj már! - nézett rám könyörögve, és a hajamba fúrta az arcát, hogy elrejtse a könnyeit.
 - Ne kertelj, Harry - zokogtam. - Ki fogom bírni, esküszöm, csak... mondd meg, mikor láthatlak újra!
 - Paul azt mondja, a rajongók idén még őrültebbek, mint eddig, ezért még azt sem engedték meg neked, hogy elgyere valamelyik koncertre. Úgyhogy... Karácsonykor itthon leszünk két napig, de aztán megyünk is tovább, és körülbelül jövő ilyenkorra találkozunk újra.
   A gondolat, hogy a karácsonyt leszámítva egy év múlva láthatom megint Harryt, annyira sokkolt, hogy arra szavakat sem találtam. Ez csak egy rossz álom, és biztosan mindjárt felébredek, de eltelt pár perc, és én még mindig ott álltam, a falnak dőlve, Harry előtt.
 - Harry! - kiabált neki Paul, de ő csak legyintett, és közelebb hajolt hozzám.
 - Csak egyszer kérdezem meg, Chloe - suttogta. - Megvársz?
   Ez az egy szó egy érzelemlavinát indított el bennem. Egy olyat, aminek talán még hónapokig nem lesz vége.
 - Harry - sírtam. - Megvárlak, ígérem! Mert... szeretlek. Már pontosan úgy, ahogy te engem, ha nem jobban.
   Harry az örömtől remegve simított végig az arcomon.
 - De te is engem? - vetettem fel a fejem. - Honnan tudjam, hogy ott, több millió nálam sokkal szebb és hozzád valóbb lány között nem fogsz engem elfelejteni..?
 - Ne is folytasd ezt. Először is, a menedzsment megtiltotta nekünk, hogy csajozzunk. Másodszor pedig... te vagy a mindenem, Chloe, és ezt te is tudod. Soha nem tudnálak elfelejteni, még akkor sem, ha akarnálak, márpedig így, hogy már te is szeretsz engem, semmit nem akarok kevésbé, mint téged elfelejteni! A több millió nálad sokkal szebb és hozzám valóbb lányról pedig annyit, hogy nálad lököttebbet soha nem találnék - mosolyodott el. - Nincs a világon lány, aki nálad szebb és hozzám valóbb lenne. Mert szeretlek. És, ha az ezer legtökéletesebb lány közül kéne választanom, akkor is rád esne a választásom. Ezt soha ne felejtsd el!
 - Szeretlek, Harry - szipogtam, és még egyszer utoljára a göndör hajzuhatagba fúrtam az ujjaimat.
 - Én is szeretlek, Chlo - suttogta ő.
   Ajkunk egyetlen rövid pillanatra összeért. Meghittebb elköszönés volt ez, mint bármelyik hosszú, szenvedélyes, vad csók, ezt abban a pillanatban megértettem. Harry elhúzta a kezemet a hajától, puszit nyomott rá, és feldúltan, a könnyeit törölgetve hátat fordított, és a már javában türelmetlenkedő srácokhoz lépett. Beszálltak a nagy, fekete kocsiba, és elhajtottak. Én pedig csak állam ott, remegő lábakkal és reszketve az ürességtől, amit belül éreztem.

Azóta három nap telt el. A húgom viszonylag jól érezte magát az új osztálytársai között, és tetszett neki a középiskola. Én viszont csak úgy jártam-keltem teremről teremre, mintha egy robot lettem volna. Időnként válaszoltam, ha egy tanár vagy diák kérdezett tőlem valamit, de legtöbbször csak úgy tettem, mintha nem hallanám, és csak bámultam magam elé, mint valami kísértet.
   Csak Harry járt az eszemben. Louis is, de az ember sokkal többet gondol arra a személyre, aki az övé, csak az övé, mint arra, aki le se szarja. Harry minden nap telefonált estefelé, de a hangjából mindig olyan fáradtság sütött, hogy legszívesebben inkább lemondtam volna a telefonálásokról, mintsem hallanom kelljen ilyen... élettelennek.
   Még magamnak sem mertem bevallani, de hiányzott. Rettenetesen hiányzott. Még soha életemben nem dúltak bennem ilyen erős érzelmek, mint most. Hiányzott a nevetése, a mosolya. Hiányzott a szeme, azok a zöld, megnyugtató, kifürkészhetetlen szemek, és hiányzott a haja, az a göndör őserdő, amit hetek óta nem volt hajlandó levágatni. Hiányzott az a pillantása, ahogy rám néz, és az ajka, ahogy mosolyra húzódik. Hiányzott az érintése, a keze, az arca, mindene, ami ő volt. Érezni akartam azt, hogy ott fekszik mellettem, de valahányszor elalvás előtt oldalra fordultam, hogy megcsókoljam és megöleljem, csak az üres lepedő volt ott. Legtöbbször csak sírtam, és sem anya, sem apa, sem Luke, sem Richard, sem Lily, sem Adele kérlelése nem segíthetett ezen. Azt a két személy, aki segíthetett volna rajtam, most ki tudja, hány óceán, kilométer, ország vagy kontinens választja el tőlem.
   Megőrjített ez a tehetetlenség. Nap mint nap úgy keltem fel és feküdtem le, mint egy gép. Az ébresztőóra csörgésére felkeltem, elmentem iskolába, visszajöttem, és a leckékre vagy tanulnivalókra fittyet hányva leültem a laptopom elé, hogy legalább a gépen keresztül figyelemmel követhessem, mi történik a srácokkal.
   Most először néztem meg azóta, hogy Harry azon a végzetes napon beállított, és említett személy Twitter-oldala most tele volt "rettentően hiányzol" és ehhez hasonló tweetekkel. Ezeken kívül rengeteg rajongó is írt nekem, de ezeket csak elolvasás nélkül kitöröltem, mert nem bírtam volna elviselni újabb könnyeket, mindegy, hogy azok örömtől vagy bánattól születtek volna.
   Marley és Brian éppen az ágyamon játszott, amikor én a könnyeimmel küszködve lecsuktam a laptopot, és leültem. A két kis kedvenc úgy nézett rám, mintha ők jobban megértenék, mi a bajom, mint más. Könnyáztatta arcomat Brian szőrébe fúrtam, miközben Marley-t simogattam.
   Tényleg ez volt a helyzet. Apa egyre kevesebbet volt itthon, a munkája miatt, és hiába keresett emiatt sokkal többet, én bármelyik híd alatt is szívesebben aludtam volna, csak velem legyen mindig. Ő tehát egyáltalán nem is tudott a gondjaimról. Anya próbált megérteni engem, ez látszott rajta, de minden erőfeszítése ellenére képtelen volt elfogadni azt a tényt, hogy én nap nap után szenvedek, mégsem vagyok hajlandó elmondani az okát, mondván, erősnek kell lennem.
   Haha. Akkor most mégis miért bőgök?
   A testvéreimmel is jórészt ez volt a helyzet. Luke túl pici volt ahhoz, hogy egyáltalán felfogja, mi történik velem, Richardot pedig alig láttam. Lily túlságosan el volt foglalva a saját, jelenlegi szerelmi bánatával, és különben sem akartam az orrára kötni, mi van, mert akkor anya tuti kiszedné belőle, amit nem akarok. Adele pedig... ő Adele volt. Az egyetlen, akire ebben a dologban számíthattam. Anyuval szinte sosem beszélt, elvégre nem is voltak rokonok, apa pedig amúgy is annyira elfoglalt volt, hogy Adele, ha el akart volna árulni engem, akkor sem ért volna el vele semmit, mert apu a rengeteg teendője mellett gyakorlatilag semmire nem tudott már odafigyelni a fáradtságtól. Adele volt az a biztos pont, ami életben tartott.
   Most is ott ült az ágyán, a legújabb könyvével az ölében, de pontosan tudtam, hogy engem néz, amint ott sírok, és már lassan a halálon gondolkozom.
 - Három napja nem láttalak leckét írni. És egyáltalán. Nem is láttam könyvet, füzetet vagy tollat a kezedben. Chloe, ilyen teljesítménnyel sosem fogsz tudni egyetemre menni. A tanfelszerelésedet sem szoktad soha összepakolni, viszel te egyáltalán cuccot az iskolába?
 - Nem - suttogtam. - És már régen nem akarok egyetemre menni.
 - Húgi, nem dőlt még össze a világ, okés? Ne add fel az álmaidat azért, mert...
 - Te sem érted. Az egyetem soha nem álom volt, csupán ötlet, és az egyetlen. Neked tök jó, mert találtál munkát, és elég jól is fizetnek, de én mihez tudnék kezdeni? Ahogy mondtad, a teljesítményem siralmat, pár nap alatt betelt az ellenőrzőm a beírásokkal, és a kirúgás határán állok, már vagy egy tucat egyesem van, de nem vagyok benne biztos, mert nem számolom, nem érdekel. Csak a kirúgástól félek. Mit fogok mondani anyáéknak..?
 - Figyelj, ezt simán meg lehet oldani. Nekem is voltak depis korszakaim a suliban, és átvészeltem őket, anélkül, hogy kicsaptak volna. Annyi a lényege, hogy minden harmadik nap figyelj oda valamennyire az órákon, és csapd össze valahogy a leckét. A beírásokat lehetőleg kerüld el, szóval, ha egy tanár kérdez valamit, ne feltétlenül azt mondd, hogy nem tudod, hanem például valami olyasmit, amit talán elfogad, és látja belőle, hogy azért valamennyire odafigyeltél.
   Nem szóltam semmit. Kicsit olyannak tűnhettem Adele szemében, mint egy kísértet. Az agyam valamennyire felfogta a kapott információkat, de addig már nem jutott el, hogy kicsit el is gondolkodjon rajtuk. Éppen azon törtem a fejemet, hogy Harry mennyire lenne dühös, ha karácsonykor hegekkel lenne tele a karom.
 - Chloe..? - kereste a pillantásomat a nővérem, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat.
 - Tessék - szipogtam.
 - Egy dolgot megígérnél nekem? - kérdezte, kétségekkel küszködve.
 - Mondjad - emeltem fel a fejemet, kíváncsian.
 - Soha ne tegyél kárt magadban, rendben?
   A levegő picit mintha megfagyott volna a szobában. Üveges tekintettel meredtem a nővéremre.
 - Chloe! Hallottad? Nem akarom, hogy bajod essen, oké? Harry és Louis sem akarná. És idővel megbánnád te magad is, hidd el nekem.
 - Nem tudsz te semmit - ráztam a fejemet, és felálltam, hogy kimenjek az erkélyre.
   Fogalmam sem volt, miért pont Adele-t bántom, amikor ő csak jót akar nekem. A gondolat, hogy kárt tegyek magamban, megrémített, de még soha nem hívogatott annyira, mint most. Tudtam, hogy nem helyes, és azt is tudtam, hogy, ha Harry megtudja, megöl. De mégis... Valami bennem mintha korbáccsal ösztökélt volna arra, hogy az önpusztítás mezejére lépjek.
 - Mi jár a fejedben?
 - Nem értenéd.
 - Azért mondd el.
 - Biztosan hallani akarod?
 - Igen - jelentette ki, és felém fordulva jelezte, hogy figyel.
 - Nem vagyok tisztában azzal, amit most érzek. Rettenetesen hiányzik Harry, és minden percben azon töröm a fejem, hogy talán éppen most csókolózik egy másik lánnyal, az ígérete ellenére. Érted? Kételkedem benne, pedig megesküdött! Ha egyszer ennyire hiányzik, akkor az azt jelenti, hogy beleszerettem... De mégis hogy a jó égbe szerethettem volna bele, hogyha Louis iránt sem fogytak el az érzelmeim, sőt, csak erősödtek? Lehetséges, hogy egy lány egyszerre két embert ugyanannyira szeressen? Szerintem nem, épp ezért jutottam arra a meggyőződésre, hogy velem nem jó valami. Ne, ne mondj semmit, engem már ezer észérv sem ránthat vissza ettől! - A könnyeim megállíthatatlan folyamként ömlöttek végig az arcomon. - Hosszú idő óta ez az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, ezért, kérlek szépen, ne bizonytalaníts el, mert egyszerűen nem tudok úgy élni, hogy egyetlen dologban sem lehetek meggyőződve! - Adele arcán láttam, hogy megértett, és nem próbált lebeszélni. - És ez az egész úgy romlott el, ahogy van. Valami hiba van bennem, ez egészen biztos, de nem tudok rájönni, hogy mi az!
 - Tenni akarsz valamit - suttogta rémülten Adele. - Tenni akarsz valamit, amit nem mondasz el nekem, mert, ha tudom, az ágyhoz bilincsellek.
 - Túl jól ismersz - hajtottam le a fejemet.
 - Chloe, ne! - könyörgött. - Csinálj akármit, csak előtte mondd el nekem, hátha tudok segíteni!
 - Nem tudsz - ráztam a fejem sírva. - Csak két ember van az egész világon, akik tudnának rajtam segíteni... de őket jelenleg egész kontinensek választják el tőlem.
   A számat harapdáltam idegességemben. Semmi nem hiányzott kevésbé, mint az, hogy megszólaljon a telefonom. Nem értettem, elvégre csak délután volt, Harry este szokott hívni... istenem, biztosan történt valami..!
   A Best Song Ever refrénjét félbeszakítva kaptam fel a telefont.
 - Chloe? - szólalt meg a fásult hang a vonal túlsó végén.
 - Harry! Valami baj van? - kérdeztem aggódva.
 - Nincs semmi, egyetlenem, csak már... nem bírtam kivárni az estét. Muszáj volt hallanom a hangod.
 - Fáradtnak tűnsz - suttogtam szomorúan.
 - Te pedig szomorúnak. Mi a baj, kicsim? - lágyult el a hangja.
 - Ne velem foglalkozz, Harry, én tök jól megvagyok, sokkal fontosabb, hogy te jól legyél - mondtam, megint a könnyeimet törölgetve.
 - Te sírsz - halkult el Harry hangja. - Miért, Chloe? Mondd már el, mi van!
 - Rettenetesen hiányzol - szipogtam. - És még mindig hónapok vannak karácsonyig!
 - Te is nekem, még annál is jobban - sóhajtott. - Ki fogod bírni, hallod? Te erős lány vagy.
 - Harry... - suttogtam remegő hangon.
 - Ne! Kérlek, ne mondj semmit, mert az lesz a vége, hogy hazaszököm, és akkor az egész bandának vége.
 - Tudom, Harry. Ne haragudj.
 - Haragudni? Rád? Te még mindig ugyanolyan lökött vagy, mint régen - nevetett fel, és nagyon jó érzés volt nevetni hallani. Éveknek tűnő napok óta nem hallottam már ezt a hangot.
 - Köszi, Styles, ez jólesett - nevettem fel én is.
 - Mindig is értettem mások felvidításához - hencegett vidáman. - Milyen a suli?
 - Szuper - hazudtam. - És a turné?
 - Az is, csak idegölően fárasztó.
 - Kibírod. Erős vagy - biztattam, ahogy ő az előbb engem.
 - Családod?
 - Megvannak. Apu sokat dolgozik. Anya is néha. Richardot augusztus közepe óta nem láttam. Hiányzik.
 - Biztos te is hiányzol neki - hitegetett.
 - Hogyne - szűrtem a fogaim között. - Srácok hogy vannak?
 - Niall nemrég az éhhalál közelében állt - újságolta. A hangján hallatszott, hogy mosolyog.
 - Hogyhogy?
 - Az egyik koncert kicsit elhúzódott, mert néhány fan feltört a színpadra, és az istennek sem akartak lemenni, a biztonsági őröknek pedig mi tiltottuk meg, hogy erőszakosak vagy durvák legyenek velük.
   Eszembe jutottak Harry szavai arról, mennyire elvadultak a rajongók az utóbbi időben. Még csak most kezdtem felfogni, hogy ez mennyire igaz.
 - Chloe? Ott vagy még?
 - Persze, csak elbambultam.
 - Semmi baj. Nagyon vigyázz magadra.
 - Jó.
 - Ígéred?
 - Ígérem - ismételtem fagyosan, mint valami papagáj.
 - És ne szomorkodj. Nem én vagyok a világ közepe. Koncentrálj a tanulásra inkább, az legalább leköti a figyelmedet.
 - De én nem akarom, hogy lekösse a figyelmemet! - fakadtam ki. - Rád akarok gondolni, hogy legalább a fejemben velem legyél..!
 - Nem kell ahhoz rajtam gondolkodni, hogy veled legyek - szólt halkan, rekedtesen. - A szívemben hordozlak, ahogy te is engem, nem?
 - De - zokogtam. - Harry! Szeretlek!
 - Én is téged, drágám. Tarts ki, meglátod, eltelik ez a pár hónap is. Esküszöm. Csók a családnak!
 - Szia - suttogtam, és a telefonomat tartó kezem élettelenül hanyatlott az ölembe.
 - Mi a baj? - kérdezte halkan Adele.
 - Semmi - feleltem fagyosan, és eldőltem az ágyon, kikerülve Brian-t és Marley-t.

Kinyitottam a szememet. Felültem, és arra lettem figyelmes, hogy Adele nincs a szobában, helyette ott ül a földön Lily, és olvas valamit.
 - Li... Adele hol van?
   Felnézett, és megrökönyödve pillantott rám.
 - Ki az az Adele? - vonta össze a szemöldökét.
 - Jaj, ne csináld már ezt! Hát Adele, a félnővérem!
 - Neked nincs is félnővéred - okított ki Lily.
 - Mi van?! Dehát... vele mentünk el Louisékkal a folyópartra, arra a gyönyörű helyre....
 - Te most Louis Tomlinsonról beszélsz?
 - Hány Louist ismerünk még rajta kívül?!
 - Soha életedben nem találkoztál Louis Tomlinsonnal és a bandatársaival. Biztos álmodtál - vont vállat nyugodtan Lily.
 - De... Olyan valóságosnak tűnt! - Sós könnyek mardosták a szememet. Ez az egész... csak egy álom volt?! Harry, Louis, Adele, minden..?
   Nyöszörögve ébredtem fel. Pár percig csak feküdtem a sötét éjszaka közepén, Adele szuszogását hallgatva, és próbáltam megnyugodni. Csak egy álom volt ez a szörnyűség...
   De ettől nem nyugodtam meg. Sőt, csak még rosszabbul éreztem magam. Ennek véget kell vetni. Lassan beleőrülök ebbe. Ha máshogy nem, akkor...

I wish that I could wake up with amnesia...
Nem értettem magamat. Mit művelek?!
   A sötétben kitapogattam a szekrényemben pár alkalmas ruhát, és magamra kapdostam őket. A pizsamámat összehajtva az ágyra tettem. Felrángattam a cipőmet a lábamra, és óvatosan becsuktam magam mögött a szobaajtót. Senki nem ébredt fel a mocorgásra. Óvatosan elővettem a kulcsomat, és kinyitottam a bejárati ajtót, majd visszazártam magam mögött. Esett az eső. Nem zavart.
   A kertkaput elhagyva határozottan sétáltam végig az utcán. Pár saroknyira innen volt egy híd. A Temze fölött ívelt át, és körülbelül négy méterrel alatta zúgott el a vad folyó. Oda tartottam.
   Ahogy megpillantottam a célállomásomat, megtorpantam. De volt bennem valami, ami egyszerűen csak hajtott tovább. Remegve léptem fel a hídra. Valami túlvilági nyugalom árasztott el, ahogy óvatosan felmásztam a korlátra, és a karjaimat a magasba nyújtva beszívtam a friss, esőillatú levegőt. Senki nem jár erre ilyen későn. Senki nem tud megállítani.
 - Ne tedd ezt - hallottam egy ismerős hangot magam mögött.
   Zokogva néztem hátra. Harry állt ott... legalábbis egy átlátszó, szellemféle mása, akit csak én hallucináltam oda.
 - Másként nem lehetsz velem - sírtam. - Azt mondod, velem vagy, mert a szívemben tudlak, de olyan... messze vagy tőlem így is...
   Előhúztam a zsebemből a noteszemet és a tollamat. Csak annyit írtam rá, hogy: Ha meghalnék, mondjátok meg Harrynek, hogy sajnálom. Szeretlek titeket.
   Visszafordultam. A fekete, háborgó, rohanó folyó mintha életre kelt volna, és az ujjait felém nyújtva hívott volna magához. Nem meghalni akartam... csak felejteni. Erről eszembe jutott az egyik kedvenc dalom, az Amnesia, a 5 Seconds of Summer dala.
   Reszkető hangon próbáltam felidézni azt az egy sort...
 - I wish that I could wake up with amnesia... - suttogtam.
   Lehunytam a szememet. A fejemben végigpörgött minden boldog és szomorú emlékem, mint valami elcsépelt film. Harry szerepelt benne a legtöbbet... és mégis Louis volt az utolsó gondolatom.
 - Csak boldog akarok lenni. De nélkületek nem megy... És már titeket sem látlak soha - suttogtam, csukott szemmel, és lassan előredőltem.

Sziasztok! Igen, pont itt hagyom abba, és legalább három biztató komment és egy második feliratkozó megjelenéséig nem is fogom folytatni, szóval rajtatok múlik. A fejezet ötlete egy nagyon kedves barátnőmtől, Pannától származik, akinek ezúton is nagyon szeretném megköszönni a segítségét! Vigyázzatok magatokra, komizzatok, iratkozzatok fel! Szeretlek titeket, ti vagytok a legjobbak! Puszi: Nessa

2014. augusztus 28., csütörtök

1. évad, 13. fejezet: "Egy kegyetlen lány"

Mire reggel ismét felnyitottam a szemem, Harry még mélyen aludt. Az ablakon betűző, reggeli, lágy napfény beragyogta az arcát, és csak újra elhitette velem azt, hogy Harrynek van a legtökéletesebb arca a világon.
   Délelőtt 10 volt. Óvatosan kirángattam Harry alól a felsőmet, és felöltöztem. Kénytelen voltam Harry fésűjét igénybe venni, mert semmim nem volt itt, miután nem hagyott még hazamenni se. Nem értettem miért, de ez már nem is számít. Ezúttal hiánytalan öltözékben mentem le a konyhába, hogy valami reggelit üssek össze.
   Ismételten hiba volt. Niall alsógatyában, Louis pedig félmeztelenül császkált a konyhában.
 - Legalább akkor felöltözhetnétek rendesen, ha tudjátok, hogy a házban tartózkodom - csóváltam a fejemet, mire ijedten kapták fel a fejüket, mert nem hallották, mikor kerültem elő.
 - Jó reggelt, Chloe - köszöntek egyszerre. Niall odajött hozzám, és puszit nyomott az arcomra, mire én felnevettem. Ő megölelt, mintha fel se tűnt volna neki, hogy egy szál alsónadrág van csak rajta.
 - Chloe, úgy szeretlek - mondta vidáman. - Csinálnál reggelit?
 - Én is szeretlek, Niall - röhögtem, a fejemet fogva. - Épp azt terveztem.
   Louisról tudomást sem véve léptem a hűtőhöz, és kivettem nyolc tojást, mert ugye számolnom kellett Niall étvágyával és a másik két férfi, na meg a saját kajaigényemmel is. Liam és Zayn továbbra is távol maradtak.
   Mikor kész lett a rántotta, kiszolgáltam Niallt, majd kelletlenül, de Louist is. Persze úgy, hogy közben gyakorlatilag rá sem néztem. Kimondhatatlanul be voltam rágva. Közli velem, hogy esélyem sincs, én meg magamban már el is döntöm, hogy akkor inkább megpróbálom elfelejteni, erre megcsókol, megigéz, és megöl... Tanuljon belőle egy kicsit.
   Ekkor Harry vánszorgott le a lépcsőn. Ez egy nyugodt napnak indult, reméltem, hogy egyikük sem tesz semmilyen megjegyzést. Harry is póló nélkül vágta le magát egy székre, és jóízűen megette a reggelijét. Mikor a szennyes tányérokat szedtem össze és tettem a mosogatóba, hátulról átölelt, lehúzott, és így az ölébe kényszerített.
 - Szuperül főzöl - motyogta a fülembe álmosan.
 - Egy rántotta igazán nem nagy szám - szabadkoztam, és megpróbáltam felállni. Tudtam, hogy csak Louis provokálására megy ki az egész, és egyrészt nem értettem, hogy, ha Louis nem szeret engem, akkor mégis mi értelme van ennek, másrészt, Harry miért ilyen gyermeteg seggfej?!
   Hazz természetesen nem engedett el, helyette a hajamba puszilt, és cirógatni kezdte a karomat, amitől libabőrös lettem.
 - Harry, az edény nem mossa el magát - próbáltam kiszabadulni az öleléséből, mert tényleg semmire nem vágytam kevésbé, mint egy újabb verekedésre.
 - Hagyd, majd én megcsinálom - szólalt meg Louis, és, mint valami kismanó, a mosogatóhoz pattant és elmosta a tányérokat.
 - Köszönöm, Lou - hebegtem, és erőtlenül rámosolyogtam.
   Harry nem bírta ki, hogy egy percig nem vele foglalkozom, így most a nyakamat kezdte csókolgatni. Louis pillantása égette a bőrömet. Fél perc múlva a szék megnyikordult, ahogy Louis felpattant - ezzel majdnem ránk borítva az asztalt is -, és erősen becsapva maga mögött a bejárati ajtót, elhagyta a házat.
 - Mondd, most örülsz? - fordultam dühösen az engem ölelő személyhez.
   Niall óvatosan kivonult a helyiségből, mert kezdett eléggé forrni a levegő.
 - Mondtam már, hogy zabálnivaló vagy, mikor haragszol? - kérdezte.
   Kihasználva az óvatlan pillanatát, kihámoztam magamat ölelő karjaiból, és felálltam. Louis után akartam menni, megkérdezni, hogy mégis mi baja van, de Harry megfogta a kezemet, és ő is felállt.
 - Engedd el a kezemet - követeltem, halál nyugodt, jeges hangon.
 - Miért? Nekem tetszik a kezed - próbálta meg ezt is elviccelni Hazz.
 - Tudod, baromira szeretném tudni, hogy honnan veszitek azt, hogy én egy tárgy vagyok, vagy egy héliumos lufi, akit csak meg kell szorítani, és nem tud elmenni! Nem mondom mégegyszer, Harry, engedj el, vagy soha többet nem szólok hozzád.
   Szó nélkül elengedte a kezemet. Én kiviharzottam a konyhából, egyenesen az udvarra. Louis éppen egy fába verte az öklét. Amúgy is tele volt már kék foltokkal, nem értettem, miért akar újabbakat szerezni.
 - Louis! - léptem oda hozzá, de vagy nem hallotta, vagy leszarta. - Louis! - emeltem fel a hangomat, és belecsimpaszkodtam a csuklójába.
   Rám nézett. Olyan volt, mintha az ereimben is megfagyna a vér, annyira érzelemmentes és jéghideg volt a kék szempár tekintete.
 - Mit akarsz, Chloe? - mordult rám. Komolyan, mintha a kutyájához beszélne..!
 - Kösz, ez jól esett.
 - Micsoda?
 - Hogy megint semmibe sem veszel.
 - Honnan veszed?
 - Hogy honnan veszem? - kiabáltam hisztérikusan. - Onnan, hogy már semmit nem értek, és nincs, aki elmagyarázza, mert mindenki egy selejt, veszett kutyának tart, vagy nem tudom, mert, hogy emberszámba nem vesztek, az halálbiztos! Kérdések ezrei dúlnak a fejemben már napok óta, de sem Harry, sem te nem bírtok válaszolni.
 - Hallgatom a kérdéseket - szólalt meg élettelen hangon, mire megütődve néztem rá.
 - Íme, az első: mit akarsz tőlem?
   Csend. A kék szemek engem fürkésztek, de nem érdekelt. Túl vagyok már azon, hogy Louis egy pillantásával zavarba hozzon.
 - Tudni szeretnéd, Chloe? - lépett közelebb, és ahogy ő közeledett, úgy hátráltam én. - Kérdezz két könnyebbet. Erre a kérdésre még én sem találtam választ.
 - Ez remek - szűrtem a fogaim között. - A második. Mi a francért vagy Harryre féltékeny, ha nem szeretsz engem..?
 - Ki mondta neked, hogy nem szeretlek? - lépett közelebb ismét, mire én is tettem hátrafelé egy lépést.
   Kínosan nevettem fel.
 - Louis, nem kell játszanod az ártatlant, mind a ketten tudjuk, hogy, ha szeretnél, nem gyűlölnél. Márpedig te gyűlölsz engem. Nem tudom, hogy miért, de ez a tekintetedből, az arckifejezésedből és a viselkedésedből csak úgy süt.
 - Nem gyűlöllek - ráncolta a homlokát.
 - Akkor úgy tűnik, jobban ismerlek téged, mint te saját magadat - suttogtam.
   Ismét tett felém egy lépést, ahogy én is, csak hátrafelé, de a falnak ütköztem. Louis szemei csillogtak. Utáltam, hogy gyengébb vagyok, mint ő.
 - Eressz el - kértem, miközben ő megtámaszkodott a falon és megállt előttem, ezzel elvágva az utamat minden irányból. Már nem számoltam, az utóbbi két napban hányszor kértem ezt valakitől.
   De az arca egyre csak közelebb került az enyémhez. Már csak centiméterek választottak el minket.
 - Akkor gyűlöllek - suttogta.
 - Én is gyűlöllek.
 - Akkor ezt megbeszéltük - vigyorodott el.
 - Engedj el.
 - Nincs kedvem - húzta el a száját.
 - Engedj el - követeltem hisztérikusan, és ficánkolni kezdtem.
   Ez volt az a pillanat, amikor a bejárati ajtó kivágódott. Harry volt az. A legjobbkor.
   Louis és ő farkasszemet néztek. Harry szinte reszketett a dühtől. Zöld szemei mintha hirtelen feketére változtak volna.
 - Hogy volt merszed hozzáérni?! - üvöltötte, és egyetlen határozott mozdulattal letépte rólam Louist.
   Ha abban a pillanatban nem állok Harry elé, biztosan Loura veti magát - másodszor is. Louis arca szó szerint lángolt a haragtól és a keserűségtől. Harry egész testében megfeszült. Nyugtatón öleltem magamhoz és kezdtem simogatni a hátát, egy pillanatra sem engedve a szorításomon, mert különben kitépi magát a karjaimból.
 - Hogyha mégegyszer meglátlak Chloe közelében, esküszöm, hogy kiheréllek - fröcsögte Harry.
 - Úgy beszélsz, mintha veled jól érezné magát - vágott vissza Louis.
 - Ezt most fejezzétek be, oké?! - csattantam fel, és hátrafordultam, hogy Louis szemébe nézhessek. - Tudom, hogy ez titeket nem érdekel, de még egy szó, és itt hagyom mind a kettőtöket, és engem többet nem láttok!
   Egész egyszerűen sarkon fordultam, és hazafelé vettem az utam. Ha van egy kis eszük, egyikük sem jön utánam most.
   Mikor hazaértem, az első dolgom volt, hogy megkérjem a szüleimet, hadd töltsem a mai és a holnapi napot a One Direction házában. Mindenképpen ki akartam nyomozni, hogy Louis most akkor végül is hányadán áll velem, egyáltalán érez-e irántam bármit is a gyűlöleten kívül. Mert tudtam, hogy gyűlöl engem. Arra szerettem volna rájönni, hogy miért. Talán, mert akarata ellenére kellett velem lennie, vagy azért, mert Harryt választottam helyette..? Ezer és ezer válaszlehetőség keringett a fejemben.
   Immár egy kisebb válltáskával a vállamon indultam el arra, amerről eredetileg jöttem, és közben írtam Niall-nek - az egyetlen épelméjű ott tartózkodónak -, hogy gond lenne-e, ha ma is ott aludnék. Niall abszolút örült nekem, épp ezért vidáman léptem be az otthonos, mégis elegáns ház ajtaján.
 - Harry? - kérdeztem a homlokomat ráncolva Niallt, mert csak ő és Louis voltak otthon.
 - Elment valahová, és mikor megkérdeztem, közölte, hogy ne üssem bele az orromat, természetesen kevésbé kedves szavakkal - adott rideg választ Louis.
   Hát, ez remek. Mindegy, legalább addig sem kell újabb verekedéstől vagy ingerült szóváltástól tartanom. Niall felajánlotta, hogy nézzünk valami filmet. Nem is tudom, miért, de a Frozen-re esett a választásunk. Igen, ezek vagyunk mi, két érett felnőtt és egy majdnem nagykorú lány.
   Már a film közepén tartottunk, amikor ajtócsapódás és szitkozódás hallatszott. Én megrökönyödve mentem ki az előszobába, ahol szembetalálkoztam a hullarészeg Harryvel. Ez pompás, gondoltam magamban, már csak ez hiányzott a jókedvemhez.
 - Jé, szia, Chloe - vigyorgott rám idétlenül a göndörkém, és odajött hozzám, hogy megcsókoljon, de eltoltam magamtól.
 - Holtrészeg vagy - közöltem szemrehányón.
 - Te meg kicseszett szexi vagy, baby - röhögött. A szája alkoholtól bűzlött. - Mit szólnál, ha...
 - Semmihez nem szólnék semmit, Harry, részeg vagy, és bűzlesz, zuhanyozz le.
 - Csak akkor, ha te is jössz, kicsim.
   Segélykérőn néztem a hátam mögött álló Niall-re és Louisra. Utóbbi szeme szinte villámokat szórt, előbbi pedig csak megértően a fejét csóválta.
   Betoloncoltam Harryt a fürdőszobába, és csak behajtottam az ajtót, ha esetleg menekülnöm kéne, mert azért eléggé féltem Harrytől ilyen állapotban. Ki tudja, mi jár a fejében most.
   Segítettem lehámozni róla a ruháit, mert annyira dülöngélt és remegett, hogy magától erre sem volt képes.
 - Harry, mégis mire volt ez jó..? - motyogtam, nem is várva választ.
 - Te is - szólt rám Harry kómásan.
 - Mi van?! - néztem rá értetlenül.
 - Te is vetkőzz le - világosított fel.
 - Hülye leszek.
 - Márpedig levetkőzöl! - emelte fel a hangját Harry, és kinyújtotta felém a kezét, de az erőtlenül hanyatlott vissza.
 - Tessék, itt a szappan - nyomtam a kezébe a szappant, eleresztve a fülem mögött a követelőzéseit.
   Hatalmas küzdelmek árán sikerült valamennyire letisztítanom Hazzát. Közben persze én is vizes lettem, és a ruháim a bőrömre tapadtak. Harry folyamatosan baromságokat ismételgetett arról, hogy milyen 'dögös' vagyok, meg, hogy miért nem vagyok képes levenni a ruháimat, ha kéri. Ezeket figyelmen kívül hagytam, és minél előbb szabadulni akartam már tőle.
   Mikor végre sikerült megtörölköznie, hoztam neki tiszta ruhákat a szobájából, majd felöltöztettem és lenyomtam a kanapéra, Niall és saját magam közé. Harry hülye kérdéseket tett fel arról, hogy ki kicsoda, meg, hogy a hóember miért beszél, pedig már biztosan látta a filmet. Én csak a vállára hajtottam a fejemet, és a hasát simogattam vagy épp a fürtjeivel játszottam.
   Mikor vége lett a filmnek, felkísértem Harryt a szobájába aludni, én meg lementem a konyhába valami ebédet csinálni. Kivettem a hűtőből egy fagyasztott csirkét meg valamilyen salátát, és feltettem a teavizet. Niall már epekedve várta, hogy elkészüljek.
   Elkészült a kaja, úgyhogy felmentem Harry szobájába. Ő már éberen feküdt, és a plafont bámulta. Leültem mellé, és kisimítottam néhány fürtjét a homlokából.
 - Nagyon nagy barom voltam? - kérdezte félénken.
 - Nem is annyira - nevettem fel. - Csak azt mondtad, hogy szexi vagyok.
 - Nem kell ahhoz részegnek lennem, hogy ezt tudjam - mosolygott rám pajkosan, és megsimította az arcomat.
 - Miért mentél el inni, Harry? - kérdeztem elkomolyodva.
   Nem válaszolt, csak tovább simogatta az arcomat. Kezemmel megfogtam hatalmas tenyerét, és mélyen a szemébe néztem.
 - Harry, tudni szeretném - kérleltem.
 - Csak... amikor otthagytál minket, azt hittem, hogy... szóval, hogy az egy szakítás volt - vallotta be.
 - Sosem hagynálak itt csak úgy - mosolyogtam rá biztatóan. - De gyere, mert kész az ebéd.
 - Te csináltad?
 - Louis és Niall úgy néznek ki, mint a konyhatündérek? - nevettem fel.
 - Mert akkor biztos finom lett - mondta, és felállt.
   Ujjaink összefonódtak, és kézen fogva mentünk le a konyhába, ahol a farkaséhes Niall és Louis már javában falatoztak. Megmosolyogtam cselekedetüket, és helyet foglaltam az egyik üres széken, Harry mellett.
 - Amúgy... miért jöttél vissza? Már úgy értem, jó, hogy itt vagy, meg minden, de nem úgy volt, hogy berágtál ránk? - nézett rám Harry. Eddig eszembe sem jutott, hogy ő eddig a részegsége és aztán az alvása miatt még nem tudhatott itt-alvási szándékomról.
 - Úgy gondoltam, ma is itt alszom, csak holnap délután mennék haza, hogy végleg búcsút vehessek a nyártól.
 - Ne is mondd - nyögött fel fájdalmasan Niall. - Már előre fáradt vagyok, ha a turnéra gondolok, és már most is fáj a fejem a rajongók esztelen visítozásától.
 - Elfeledkezel magadról - könyököltem az asztalra. - Egy rajongóval beszélsz, ha nem tudnád, úgyhogy most haragszom rád, és elveszem a kajád!
   Úgy is tettem. Egyszerűen elhúztam Niall elől a tányérját, ami már meg volt pakolva étellel.
 - Hé! - kapott utána elkeseredetten.
 - Visszavonod? - kérdeztem, felhúzva a szemöldökömet.
 - Vissza, csak add ide!
 - A rajongók sikítozása zene a füleidnek, ugye? - ugrattam.
 - Igen, az. Kérem a kajámat!
   Nevetve adtam vissza neki a tányérját, mert már komolyan úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát. Harry vállba veregetett, és elismerően nézett rám.
 - Látod, Niall, az én barátnőmet nem érdemes szívatni, mert tízszeresen kapod vissza. Egy kegyetlen lány, a tündéri külső ellenére is - röhögött Niallre.
 - Azért csak vigyázz, Harold, mert, ha kell, téged sem kíméllek - nyugtattam meg.
 - Minek szólítottál? - nézett rám haragosan.
 - Harold. Az a neved, nem? - villantottam rá egy cinkos mosolyt.
 - Nem, a nevem Harry.
 - Nem mondod! Én végig azt hittem, hogy Harold. Harold!
 - Hagyd abba! - nyivákolt, és úgy tett, mint aki nagyon megsértődik.
 - Na, akkor mondd csak mégegyszer, szívem, ki a kegyetlen?
 - Senki. Te egy angyal vagy - nyomott egy cuppanós puszit a számra. - De légy szíves, ne szólíts Haroldnak.
 - Megegyeztünk - nevettem fel, és a vállára hajtottam a fejem.
   Gyorsan elmosogattam ebéd után, aztán pedig jött az igazán életbevágó kérdés, hogy mégis mit csináljunk. Niall a bevásárlásra voksolt, ugyanis a hűtő már nagyrészt kiürült. Be kellett látnunk, hogy ebben igaza van. Mivel egyikünk sem akart otthon maradni unatkozni, ezért eldöntöttük, hogy mind a négyen megyünk. Aztán meg azon ment a vita, hogy Harry vagy Louis kocsijával menjünk, és, hogy melyikük vezessen. Hamar arra jutottak, hogy döntsem el én a kérdést.
   Tudtam, hogy akármelyiküket választom, a másik halálosan megsértődik. Magamban elkönyveltem, hogy rohadt gyerekesek vagyunk, amiért ennyit sem tudunk eldönteni egy óra vitatkozás nélkül.
 - Niall... te már tudsz vezetni, nem? - fordultam felé segélykérőn.
 - Ja - felelte.
 - És kocsid is van, nem?
 - De - bólogatott, mire én a nyakába ugrottam. - Ez most mire kellett? - dörzsölgette a nyakát, mikor végre lehámozott magáról.
 - Mert a te kocsiddal megyünk, és te fogsz vezetni - jelentettem ki, nem hagyva neki választást. Így senki nem sértődik meg, és Niallnek is abszolút mindegy, hogy ő vezet-e vagy más.
   Louis ült az anyósülésen, Harry és én meg hátul. Unottan bámultunk ki az ablakon. Mikor megérkeztünk, Niall azonnal tucatjával szórta be a különböző kajákat és üdítőket a bevásárlószekérbe, és, mivel nem tudtuk rávenni, hogy ne tegye, nekünk kellett utólag visszapakolni, amire abszolút nem volt szükség.
   Körülbelül öt perce lehettünk a boltban, mikor néhány Directioner kiszúrt minket. Nem volt már annyira nyárias az idő, ezért Louis, Niall és Harry pulóverben és kapucniban feszítettek, mégis vagy nem volt elég megnyugtató az álcájuk, vagy engem vettek észre. Sietősen elhúztuk onnan csíkot, mert a srácok túlságosan fáradtak voltak jelenleg ahhoz, hogy órákon keresztül aláírásokat osszanak vagy közös fotókat csináljanak. Meg tudtam érteni őket.

Nyáháhá, máris vége van! Sajnálom, de valahogy ma tényleg nem volt ihletem. Ja, újraírni újraírhattam volna, de semmi kedvem nem volt hozzá, főleg, hogy - bár nem vagyok babonás - a 13-as szám miatt ez már csak egy ilyen szerencsétlen fejezet lesz. Ez van. Tudom, rohadt uncsi is lett, nem kell mondani. Ne haragudjatok! :( Egyébként tetszik a kicsit felújított design? Rengeteget kellett vele szenvednem, mert ugyebár én a CSS-hez, a HTML-hez és mindenhez, ami informatika, annyit értek, mint egy légy. XD Na, mindegy, azért mondjátok meg, hogy tetszik-e vagy nem. :) Puszi: Nessa

2014. augusztus 26., kedd

1. évad, 12. fejezet: Halott remény

Az ágyamon ültem, és csak magam elé bámulva zokogtam. Lily jelent meg az ajtóban. Egyetlen sokatmondó pillantással végigmért, majd leült mellém.
 - Mintha azt mondtad volna, soha többet nem sírsz Louis miatt - szólalt meg.
 - Ez most... nem Louis miatt van - söpörtem félre az átázott hajszálakat az arcomból.
 - Ez nekem új. Akkor ki miatt?
 - Harry - sírtam fel, és arcomat a vállába fúrva átöleltem.
 - Reménytelen vagy, hallod? - simogatta a hátamat, majd kényszerített, hogy a szemébe nézzek. - Felejtsd el mindegyikőjüket! Nemrég te vigasztaltál engem, hát most visszakapod a kölcsönt! Kapj magadra valami rendes ruhát, és elmegyünk futni!
 - Biztos muszáj..? - nevettem el magamat.
 - Brian pórázát fogom a nyakadba rakni, ha önszántadból nem jössz - felelte komolyan Lily.

Tíz perc múlva térdig érő, kék szabadidőnadrágban és spagettipántos, pink topban indultunk el a húgommal kocogni. Ez ráébresztett arra, hogy tényleg nagyon régen nem futottam, mert a puhányságom bizony a teljesítményemen is meglátszott. Háromnegyed óráig futottunk, és hazaérve mindketten levágtuk magunkat egy-egy napozószékbe a kertben. Éppen Lily bolondozásán nevettem, amikor a szemem sarkából mozgást láttam.
   Felpillantva Harryre lettem figyelmes, aki a nyitott kertkapuban ácsorgott, engem nézve. Szórakozottan intett. Én idegesen rágni kezdtem a szám szélét. Próbáltam nem elkalandozni a tekintetemmel, ami nagyon nehéz volt, ugyanis Harry sárga rövidnadrágban és fehér, hibátlan felsőtestéhez simuló pólóban volt. Mikor viszont futó pillantást vetettem a karján, a combján, a lábszárán és az arcán éktelenkedő sebekre és foltokra, ridegen fordítottam el a fejemet, és az ölemben heverő kezeimet kezdtem nézni.
   Harry megállt előttem. Lily idegesen állt fel, és minket magunkra hagyva bement a házba. Még mindig nem voltam hajlandó Harryre nézni.
   Ő nem szólt egy szót sem, csak leguggolt elém, ujjaival az állam alá nyúlt, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Rezzenéstelen, jéghideg pillantással viszonoztam a kedves, mélyzöld szemek tekintetét. Harry férfias arca egy romhalmaz volt. Mindkét szeme alatt monokli húzódott, az orra picit mintha elferdült volna Louis ütésétől, és szinte több volt az arcában a kék és zöld szín, mint a bőre rendes színe. Ajka felrepedt, és csak a szemei és a haja maradtak a régiek.
 - Chloe, sajnálom - mondta remegő hangon.
 - Dehogy sajnálod - feleltem hidegen. - Sőt, boldog vagy, hogy megtetted. Ha visszamehetnél az időben, akkor is megtennéd újra.
 - Nem gondoltam, hogy az ennyire fáj neked - ráncolta össze a szemöldökét bűnbánóan.

 - Hogy ennyire fáj nekem..? A két, számomra legfontosabb ember legszívesebben megölné egymást, és ez ma majdnem be is következett! Hát ennyire vak vagy te, Hazz?! Nem bírod felfogni, hogy azzal, ha egymást bántjátok, engem bántotok? Hogyha még Louis kezdte volna, de nem! Tőle nem is várok mást, elvégre nem szeret engem, az miért érdekelné, hogyha megbánt..? De te, aki állítólag szeretsz és bármit megtennél értem?! Na, nem, ez nekem már túl komplikált! Szóval vagy te is csak hazudtál nekem arról, hogy mit érzel irántam, vagy tényleg ilyen hülye vagy! És egyik rosszabb, mint a másik!
   Felálltam, és ott akartam hagyni őt, de mindkét karjával megragadta a derekamat, és ellentmondást nem tűrően magához rántott. Lehelete a bőrömet csiklandozta. Orromat betöltötte férfias illata.
 - Eressz el! - kértem, és kapálózni kezdtem, de természetesen sokkal erősebb volt nálam, még sérülten is. - Harry, kérlek szépen, eressz el! - A könnyektől alig láttam az arcát, ezt a gyönyörű, elgyötört arcot.
   Harry megpróbált megcsókolni, de elhúzódtam tőle. Erre egyik tenyerét a hajamba fúrva a tarkómra tette, és követelőzőn birtokba vette ajkaimat. Hiába szorítottam össze a fogamat, nem sokáig tudtam ellenállni Harry kérlelésének. Sóhajtva túrtam bele a hosszú, göndör fürtökbe.
   Harry zihálva engedett el. - Igazad van. Tényleg hülye vagyok. Annyira elveszítettem a fejemet..! De csak azért, mert Adele azt mondta, rengeteget sírtál Lou miatt... Gyűlölöm, amikor sírsz. Gyűlölöm, amikor szomorú vagy, és főleg azt, ha olyan ember miatt, aki meg sem érdemli, hogy egy gondolatot is fecsérelj rá...
   Harry szorosan megölelt, én pedig magamhoz szorítottam, mintha soha nem akarnám elengedni. Felszisszent. Ijedten húzódtam el tőle, és láttam, hogy a fájdalom az arcára van írva.
 - Istenem, Harry... Mi baj?
 - Semmi - erőltetett mosolyt az arcára.
 - Ne hazudj már nekem, hallod?! - fakadtam ki. - Mid fáj?
   Mintegy válaszként az oldalára szorította a kezét. Felhúztam a pólóját, és rémülten szereztem tudomást a jobb bordáján éktelenkedő, piros és kék színben pompázó foltról. Gyengéden simítottam végig a seben.
 - Gyere, Harry - ragadtam meg a kezét. - Bemegyünk a kórházba.

Az orvos azt mondta, nincs semmi komoly baja, csak egy nagyobb, jóindulatú zúzódás a bordáján. Már akkor megrémült, amikor először Harry arcára esett a pillantása, és a teste többi részén éktelenkedő foltok sem nyerték el túlzottan a tetszését.
 - Dehát mégis mi történt vele..? - fordult hozzám, őszülő hajába túrva a doktor.
 - Verekedés - hebegtem, gombóccal a torkomban. - Otthon már tettünk rá borogatást is meg minden, de nem gondoltam, hogy ilyen súlyos...
 - Ne okolja magát, kisasszony - veregetett vállon biztatóan. - De... azt azért megkérdezhetem, hogy mi miatt verekedett?
 - Miattam - feleltem, kisebb szünet után, félve a választól.
 - Sejtettem. De nincs oka aggodalomra. A srác most rögtön hazamehet. Pár napig még fájni fognak a sebei, aztán elkezdenek begyógyulni. A foltok ugyan még megmaradnak pár hétig, de az normális. Tegyenek minden nap hidegvizes borogatást a bordájára, ahol a seb van, és rendbe jön - segítette le az addig a műtőasztalon ülő, csendes Harryt.
 - Látod? - vigyorgott rám, mikor már hazafelé tartottunk. - Kutya bajom.
 - Lárifári. Inkább fejezd be a nagyfiúskodást, mert újra megharagszom.
 - Szeretem, amikor megharagszol - mosolyodott el. - Mert akkor olyan cuki vagy. És mert olyankor mindig kiengesztelhetlek.
 - Gonosz vagy.
 - Már megint megharagudtál? - húzta fel a szemöldökét pajkosan.
 - Csak egy kicsit - nevettem el magamat.
   Harry erre megfogta a kezemet.
 - Harry... Ezt nem kéne - húztam el a kezemet ijedten.
 - Miért? - komorodott el. - Tudtommal a barátnőm vagy.
 - Igen, de mi van, ha a paparazzók vagy a rajongók az utcán kiszúrják? - rágtam a számat.
 - Chloe - állított meg, és szembefordult velem. - Ha kell, felrángatlak a Tower Bridge tetejére, és ott csókollak meg, a világ szeme láttára, és még le is videózom és felrakom a netre. Az enyém vagy, és azt akarom, hogy ezzel mindenki tisztában legyen. Mert szeretlek - halkult el a hangja, és megcsókolt.
   A lábam azonnal elgyengült, és talán el is estem volna, ha nem ölel át, és tart meg. Ujjai a hajamba túrtak, én pedig úgy éreztem, mintha valaki kirántotta volna a lábam alól a talajt. Harry tényleg szeret. Az egész világnak meg akar mutatni, és tesz a többi ember véleményére. Mindezt értem, miattam... Én nem is érek ennyit. Nem érdemlem meg. Egy önző dög vagyok. Most is Louison töröm a fejemet. Ilyen egyszerűen nincs. Egy férfi sem érdemel olyan szörnyeteget, mint amilyen én vagyok.
 - Harry, ez... - próbáltam elmondani, miután szétváltunk.
 - Ne mondj semmit. Tudom - rázta a fejét. - Te Louist szereted. De nem érdekel. Hidd el, ha nem te lennél, és én nem szeretnélek ennyire, nem hagynám, hogy így kihasználj, mintha csak vak lennék. De valamiért annyira szeretlek téged, hogy belehalnék, ha nem lehetnék veled, és ezért még azt is képes vagyok elviselni, hogy te nem szeretsz engem.
 - De szeretlek - suttogtam, könnyes szemmel. - Csak nem úgy, ahogy te akarod.
 - Sebaj - mosolyodott el kényszeredetten. - Az én szerelmem kiegészíti a tiédet is.
   A könnyeimet nyelve fordultam el, hogy Harry ne lássa, hogy sírok. Annyira szeretett, annyira védeni akart, hogy szinte már fizikai fájdalmat érzett, valahányszor egy könny elhagyta a szemeimet. Határozottan maga felé fordított, és az ajkába harapott, amikor meglátta az arcomat. Nem szólt egy szót sem, csak magához ölelt. Ez olyan... biztonságot nyújtó, boldog ölelés volt, az a fajta, ami, azt akarom, soha ne érjen véget. Nem Harry volt ugyan az a személy, aki tökéletesen boldoggá tudott volna tenni, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy Harryvel nem éreztem jól magamat. Bűntudat mardosta a szívemet.
   Ahogy Harry gyengéden megfogta a kezemet és elindultunk, magamban imádkoztam. Soha nem voltam vallásos, nem is hittem abban a bizonyos istenben, akit a vallásosak hirdettek, de biztos voltam benne, hogy van valami természetfeletti erő, ami mindannyiunkat irányít. Nem voltam vallásos, de igenis hittem.
   Te kegyetlen, szívtelen, szörnyeteg Isten! Miért kell engem büntetned?, gondoltam magamban. Mert igenis engem büntetsz azzal, hogy Louist kell szeretnem, nem Harryt. Harry szenved amiatt, hogy te kínzol engem. Mit vétettem, mondd!? Ha nem szerettem volna bele Louisba, boldoggá tehetném Harryt, mert nincs ember a földön, aki annyira megérdemelné, hogy boldog legyen..! Ez a büntetésem, amiért nem hittem benned, nem igaz? Az emberek, akik hisznek benned, azt mondják, te igazságos és jószívű vagy... Fenéket! Vagy valamilyen szörnyű és megbocsáthatatlan bűnt követtem el, vagy tévednek ezzel kapcsolatban. Szerintem az utóbbi, mert egyetlen olyan cselekedetemre sem emlékszem, amivel megsérthettelek volna téged...
 - Chloe..? Hozzád beszélek! - szorította meg a kezemet Hazza.
 - Izé, ne haragudj, tessék? - szipogtam.
 - Te már megint sírsz..? - állított meg. Épp egy elhagyatott romház mellett haladtunk el, én pedig a falnak dőltem.
   A göndörkém megállt előttem, és zöld szemeit az enyémekbe fúrva megfogta mindkét kezemet.
 - Mondd el, mi a baj. - Homlokomat az enyémnek döntötte, én pedig mohón kaptam hibátlan, puha ajkai után, de nem hagyta, hogy eltereljem a figyelmét. - Chloe!
 - Ez bonyolult és hosszú is, Harry - suttogtam, a fejemet rázva.
 - Úgy nézek ki, mint akit érdekel? - vonta fel a szemöldökét. - Hallgatom.
   Elmondtam neki, ami bántott, de csak azért, mert tudtam, hogy úgysincs más választásom.


~Harry Styles~

Ahogy Chloe elmondta, mi bántja, úgy lettem én is egyre komolyabb. Tökéletes arca kipirult, kapkodta a levegőt, és gyönyörű szemeiben könnyek csillogtak, amitől úgy éreztem, valaki kést forgat a szívemben. Hüvelykujjammal ügyetlenül letöröltem kibuggyanó könnyeit, és a vállába fúrtam az arcom. Belélegeztem gyönyörű haja megnyugtató illatát, és beletúrtam a selymes zuhatagba. Élveztem, hogy ziháló légzése a nyakamat csiklandozza. Biztos ellágyultam, mert már nem tartottam elég szorosan. Kitépte magát a kezemből, és zokogva elrohant előlem.
   Alacsonyabb volt nálam valamennyivel, ezért érthető módon hamar utolértem, mert ő kisebbeket tudott csak lépni.
 - Harry, kérlek, könyörgöm, engedj el! - sírta, miközben folyamatosan ficánkolt a kezeim között. - Nem érdemellek meg, hallod, nem akarom, hogy a közelemben legyél, mert arra sem vagyok méltó, nem érted?! A vége az lesz, hogy összetöröm a szíved, és emiatt a halálba kívánom magamat, és igen, most is magamra gondolok előbb, mert egy utolsó önző dög vagyok... Eressz már!
   Csípőmmel a falnak préseltem, egyik kezemmel a kezét fogtam meg, másikkal az állát. Olyan puha volt a bőre, még így is, hogy könnyek áztatták el mindenütt... Rettenetesen izgató volt, ahogy kétségbeesetten vergődött a karjaim között, de nem tudott mit tenni, mert erősebb voltam nála.
 - Megmondtam, hogy engem ez nem érdekel - mondtam halkan. - Akkor törd össze a szívemet, gyerünk, csak rajta..! Nélküled csak fél ember vagyok, fél szívvel. Addig szeretnék egész maradni, ameddig csak lehet, aztán, ha eljön a nap, amikor magamra hagysz, legfeljebb azt mondom majd, gyűlöllek, de nem fogom komolyan gondolni, hallod? - Kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen, és küzdenem kellett, hogy ne vesszek el a nagy, sötétbarna, szinte már fekete színű szemekben. - Csak téged szeretlek, csak te kellesz nekem. És, ha nem is engem szeretsz... akkor is addig leszel az enyém, ameddig csak lehet, hogy az az átkozott, utolsó barom Tomlinson szenvedjen egy picit, a rohadt életbe is!
   Ellentmondást nem tűrően szorítottam a számat Chloe formás, piros ajkaira, de továbbra sem engedtem a szorításomból, mert nem akartam, hogy újból megszökjön. Egy ideig tiltakozott, de aztán megadta magát, és visszacsókolt. Édes istenem, hogy én mennyire szeretem ezt a lányt...
   Mikor elfogyott a levegőnk, zihálva váltak szét ajkaink. Mindketten levegő után kapkodtunk. Én elégedetten oldalra billentettem a fejemet, és... és akkor megpillantottam Louist, amint a közeli utcasarkon egy ház oldalának dőlve áll, és karba tett kézzel néz minket. Ez a hülye végig követett  minket?! Ezt nem hiszem el. Biztos csak hallucinálok. Meghülyültem.
 - Harry..? - suttogta szerelmem aggódva. - Mi a baj, megint fáj valamid?
 - Igen - hazudtam, mert támadt egy ötletem. Az arcomon pimasz vigyorral fordultam vissza Chlo-hoz. - Megint a bordám, de semmi vészes, esküszöm. Csak puszit igényel.
   Chloe angyalian elnevette magát, majd felhúzta a pólómat a mellkasomig, lehajolt, és megcsókolta a helyet, ahol a sérülésem volt. Hátrahajtottam a fejemet, és vágyakozva túrtam bele mindkét kézzel Chloe barna hajába.
 - Kellesz nekem - suttogtam erőtlenül, miközben felállt, és a nyakam köré fonta a karját.
 - Igazán? - suttogta, pajkos mosollyal az arcán.
 - Mit szólnál ahhoz, ha ma nálunk aludnál? - érdeklődtem zihálva.
 - Az szuper lenne - felelte, és elindult az elágazásnál arra, amerre ő lakott. De én utánanyúltam, és a csuklójánál fogva visszarántottam, aminek következtében a mellkasomnak ütközött. Ujjai a nyakamat cirógatták.
 - Nem arra - vigyorodtam el.
 - Dehát... a cuccaim, pizsama...
 - Ma éjszaka nem lesz szükséged ruhára, édesem - mormoltam, akaratlanul is utat engedve piszkos fantáziámnak.
 - Louis nem fog túlzottan örülni - rágta a szája szélét. Rohadt édes volt, amikor zavarba jött.
 - Louis bekaphatja - vágtam rá, mire szemmel láthatóan megbántódott. - Na, királylány, fel a fejjel - nyúltam az álla alá, és puszit nyomtam a szájára. - Tudod, otthon nekem külön szobám van, Louis téged nem is fog látni - soroltam olyan hangon, mint amikor egy ötéves könyörög a kirakatban álló játékért a szüleinek.
 - Rád nem lehet haragudni - nevette el magát, és apró tenyerét az én hatalmas kezembe csúsztatta.
   Louis szúrós pillantása szinte lyukat égetett a hátamba, de abban a pillanatban magasról tettem rá és a kisded játékaira.


~Chloe West~

 Órákkal később, az éjszaka közepén felriadtam. Vaksötét volt, egyedül a digitális óra piros számai hirdették, hogy hajnali két óra van. Harry álmában is magához húzott engem, mire elmosolyodtam, és félresimítottam néhány rakoncátlan tincset a homlokából. Megkordult a gyomrom, mert eszembe jutott, hogy Harry azonnal a hálószobába hozott, mikor megjöttünk.
   Óvatosan csusszantam ki Harry karja és a vékony takaró alól, és ráébredtem, hogy nincs rajtam semmi. Persze, miért is lenne. Harry még azt sem engedte, hogy a pizsamámért hazamenjek, útközben kellett felhívnom anyát, hogy ma éjszaka Harryéknél alszom. Magamra kaptam hát a melltartómat, a bugyimat és a gatyámat, de a pólómat nem, mert sejtelmem sem volt a hollétéről, és mert elvégre éjszaka van, nincs senki a konyhában, és féltem előrángatni a pólómat Harry alól, mert ugyebár rajta feküdt.
   Tehát melltartóban mentem le a konyhába, ami hiba volt. Louis ott ült az asztalnál, és a gondolataiba mélyedt. Nem fordult felém, tehát azt gondoltam, van időm még visszafordulni.
 - Gyere csak - szólalt meg, úgy, hogy rám sem nézett.
   Feszengve, kelletlenül léptem be a konyhába, mire felém fordította a fejét, és akkor tudatosult benne, hogy melltartóban vagyok. Pimaszul elvigyorodott.
 - Milyen volt a hancúrozás a barátoddal, hercegnő? - kérdezte.
   Én idegesen a hűtőhöz léptem, és elővettem egy müzliszeletet. Nem válaszoltam.
 - Megismételjem a kérdést? - hallottam a hátam mögül a hangját, mert ugye én a rosszul becsomagolt édesség kibontásával foglalatoskodtam a konyhapulton.
   Eszembe sem jutott, hogy odaáll mögém. Így, mikor végre kibontottam a müzliszeletet, és megfordultam, hogy ránézhessek, a mellkasába ütköztem. Gyorsabban kezdtem venni a levegőt, és kérdőn néztem a kék szempárba. Nem úgy tűnt, mint aki egyhamar magyarázatba szeretne fogni.
 - Miért nem válaszolsz, ha kérdezek valamit? - nézett rám ártatlan szemekkel, és nem is próbálta eltitkolni, hogy a melleimen legelteti a szemét.
   Jobb kezével a konyhaszekrénynek támaszkodott, de továbbra sem vette le rólam a szemét. Idegesen beleharaptam az édességbe, de úgy éreztem, hamuvá válik a számban.
 - Azért, mert... semmi közöd hozzá - sziszegtem dühösen. Mit akar tőlem..?
   Mintha megérezte volna a gondolataimat! Elröhögte magát, és a hajába túrt. Istenem, miért ilyen mocskos jóképű?! Reszketni kezdtem.
 - Ne legyél már gyermeteg, Chloe, nem csinálok veled semmit - mosolygott rám pimaszul.
 - Én vagyok gyermeteg?! Nem én viselkedek úgy, mint egy ötéves!
 - Ezt hogy érted? - vonta össze a szemöldökét.
   Felhorkantam. El akartam lépni előle, de a másik kezét kinyújtva megakadályozott az elképzelésemben. A kajámat a konyhapultra tettem, és karba fontam a kezemet.
 - Elárulod, mire volt jó félholtra verni Hazzát? - suttogtam.
 - Basszus, Chloe, mondd, nem látsz a szemedtől? - fakadt ki. - Én vertem félholtra Harryt, persze. Akkor ezek itt micsodák?
   Az orrom elé tolta kék foltokkal telített karját, a szemén éktelenkedő monoklira mutatott, és felhúzta a pizsamafelsőjét, hogy megmutassa a bordáján éktelenkedő, Harryénél is sokkal iszonyúbb sebet.
 - Louis, én... sajnálom! - simítottam végig a hegen. - Harrynek is ilyenje volt a bordáján, és őt ma bevittem a kórházba...
 - Eszedbe ne jusson, hogy ezt velem is megteszed! - emelte fel a hangját.
 - De miért..? - ijedtem meg a hangszíntől és az arckifejezéstől, amit társított hozzá.
 - Mert te Harry barátnője vagy - lágyult el a hangja, és gyengéden megérintette az arcomat, amitől kirázott a hideg. - Felette kell anyáskodnod, felettem nem. Én csak a legjobb barátod vagyok.
 - Amióta megismertelek, több vagy annál - mondtam remegő hangon. Egyenesen szomjaztam a csókjára, de tudtam, hogy nem fog megcsókolni. - Volt időszak, amikor jártunk is... Nem emlékszel?
 - Halálom napjáig emlékezni fogok rá - jelentette ki rekedt hangon, és úgy láttam, a szemében fájdalom tükröződik. - De te Harrynek adtad a szüzességedet, és már esély sincs rá, hogy valaha az enyém legyél, azok után, hogy annyiszor megbántottalak.
 - A remény hal meg utoljára - simítottam végig az arcán, ezen az angyali, hibátlan, tökéletes arcon, amit mindenkiénél jobban szerettem. Még Harryénél is jobban.
 - A miénk már régen meghalt - viszonozta a gesztusomat Louis zihálva.
   Ami ezután következett, azt legvadabb álmaimban sem gondolva. Louis finoman a hajamba túrt, és megcsókolt. Egészen máshogy csókolt, mint Harry. Harry olyan gyengéd volt mindig, mintha attól rettegne, hogy egy óvatlan mozdulatától összetörök. Louból hiányzott ez a félelem. A lepkék a gyomromban csapdosni kezdtek, amik Harryvel eddig még sosem történtek meg, bármennyire szerettem őt is. Louis vadul, szenvedélyesen csókolt, ugyanúgy, és mégis egészen máshogy, mint Harry. Bár az is lehetséges, hogy Louis borzalmasan csókolt, Harry pedig fantasztikusan, mert én akkor is Louist szerettem jobban, csak utána epekedtem.
   Azt mondják, az ember mindig arra vágyik, ami nem az övé. Harryt már megkaptam. Az enyém volt, egészen az enyém, az egész szíve, teste és lelke. Louis viszont pont most vágta az arcomba, hogy számunkra nincs remény. Most mégis engem szorít magához. Belemosolyogtam a csókunkba.
   Louis tenyere simogatni kezdte fedetlen hasamat és oldalamat. Felnyögtem, és eltoltam magamtól a kezét. - Ezt ne - motyogtam, csók közben.
   Nem helyes, amit csinálok, ütött fejbe a gondolat. Sőt, a nem helyes egy kicseszett halvány utalás csupán rá...
   Hirtelen elhatározásból szedtem össze minden akaraterőmet, és ellöktem magamtól Lout. Ő megilletődve nézett rám.
 - Ennyire rosszul csókolok?
   Csak megráztam a fejemet, könnyekkel a szememben. Nem, nem sírhatok Louis miatt..! Visszatartottam az alattomos, idióta cseppeket, és farkasszemet néztem Louissal.
 - Tessék, akkor gyerünk, mondd a szemembe, hogy nem akarod a csókomat - biztatott kegyetlenül Louis, és a derekamat megragadva vetett véget újabb szökési kísérletemnek.
 - Ti mind egyformák vagytok - motyogtam dühösen.
 - Tessék? - vonta fel a szemöldökét, de nem azért, mert nem hallotta volna, mit mondok.
 - Azt mondtam, ti mind egyformák vagytok! - ordítottam az arcába. - Valahányszor menni akarnék, csak a falhoz szorítotok és szorosan tartotok, hogy ne tudjak elszökni, mintha csak valami bűnöző lennék, basszuskulcs! Nem vagyok sem a kutyád, sem a tollad! Nem birtokolhatsz! Nem tárgy vagyok, hanem érző lény! Az arcomba mondod, hogy számunkra minden remény meghalt, aztán ahelyett, hogy hagynád, hogy megpróbáljalak elfelejteni, megcsókolsz, és arról faggatsz, hogy akarom-e a csókodat. - Könnyek szántottak végig az arcomon, de ezúttal nem a szomorúságtól, hanem a haragtól és a tehetetlenségtől. - Igen. Akartam. De te is csak egy utolsó, rohadék, szemétláda, szívtelen dög vagy! Engedj el, vagy esküszöm, megrúglak!
 - Hú, de kis vadmacska lettél - vigyorodott el Louis. Vagy csak még jobban fel akart húzni, vagy tényleg ennyire hülye volt.
   Eszébe sem jutott, hogy esetleg komolyan gondolom. Pedig tényleg megtettem. Minden erőmet beleadva a legérzékenyebb pontjába térdeltem, mire a fájdalomtól összegörnyedt és szitkozódott. Ezt kihasználva kikerültem, és felrohantam a lépcsőn, be Harry szobájába.
   Amint beléptem a biztonságot nyújtó helyiségbe, kulcsra zártam magam mögött az ajtót, és halkan kezdtem kibújni a ruháimból, mert nem túl kényelmes melltartóban és bugyiban aludni - még, ha a nadrágot elviseltem volna, ezeket nem. Harry motyogott valamit álmában, én pedig hozzábújtam. Teste biztonságot nyújtó meleget adott, és Hazza öntudatlanul is átkarolt, és szorosan magához húzott. Megnyugodva szívtam be finom illatát, és tökéletes mellkasába fúrtam az arcomat.
   Így aludtam el. És pontosan így is ébredtem. Harry gyönyörű szemei már nyitva voltak, és bizonyára engem néztek.
 - Olyan aranyos vagy, amikor alszol - suttogta mosolyogva.
 - Te meg olyan aranyos vagy, amikor hagysz aludni - morogtam, és arcomat a párnába fúrva aludtam vissza. Előtte még hallottam, ahogy felkuncog.

Jelenleg nagyon jó kedvem van, úgyhogy egyszerűen annyira a fellegekben járok, hogy írni sincs már kedvem ide semmit... Szóval, komizzatok, pipáljatok, satöbbi! Pacsi! :3 Nessa

2014. augusztus 25., hétfő

1. évad, 11. fejezet: Nem értelek, Louis!

"Én egy dolgot megtanultam az évek során. Minden ember tekintete árulkodik. Lehet, hogy nyugalmat akarsz, lehet, hogy bosszút forralsz, lehet, hogy látszólag a világon semmi bajod. De a szemek, a szemek mindent elárulnak rólad!" - Ali Kırgız, Ezel - Bosszú mindhalálig; 1. évad, 45. rész


Nem akartam elhinni azt, amit Harry szemeiben láttam. Nem voltam jó emberismerő, sokszor még azt sem bírtam észrevenni, ami az orrom előtt volt, de ahogy itt állt előttem Harry, smaragdzöld szemeit alig pár centi választotta el tőlem, egyszerűen nem lehetett mást hinni, mint amit azokban a szemekben láttam. Harry... Könyörgöm, mondd, hogy csak képzelődöm, mondd, hogy nem szerettél belém! Nekem Louissal kell lennem, az ő életét kell megjavítanom, vagy legalább segíteni neki visszaszerezni Eleanort...
   Ugyanakkor valamilyen különös bizsergés támadt a szívem táján, ahogy kétségbeesetten kerestem a zöld szemek tekintetét. Nem tudom, mi történt akkor bennem, de az eredmény ugyanaz. A kezem kinyúlt Harry keze után. Ujjaink összekulcsolódtak. Harry a homlokát az enyémnek támasztotta, és végre a szemembe nézett.
 - Mit csinálunk mi, Harry? - suttogtam, még mindig könnyes szemmel.
 - Nem tudom - zihálta ő, és a másik kezével megragadta a derekamat, és magához rántott.
   Furcsa érzés volt, hogy hátulról a hideg falnak, elölről pedig Harry forró testének szorultam. Pár másodpercig csak álltunk, ebbe az izgató, bizalmas pózba dermedve, mintha hirtelen tél lett volna, és mi idefagytunk talán, vagy nem tudom... Azt sem tudom, hogy Harry ajkai keresték először az enyémeket, vagy fordítva, csak arra eszméltem, hogy Harry nyelve megállíthatatlanul keringőzik az enyémmel. Felsóhajtottam, és a göndör fürtökbe túrtam. Abszolút nem értettem semmit. Mi a fenét csinálunk mi?! Én Louist szeretem, nem Harryt! Mi a jó ég ütött belém? Szeretetre vágyok, ezért képes lennék elárulni Louist, és kihasználni Harryt?! Nem, ez még tőlem is durva!
   Hékás, buta lány! Mintha Louissal azt beszéltétek volna meg, hogy csak barátok vagytok. Nem csalsz te meg senkit, suttogta egy hang a fejemben. Harry mohón az ajkamba harapott, mire vágyakozón felnyögtem. Harry megszorította a kezeimet, és maga után húzott. Már csak azt éreztem, hogy rázuhanok, és az ágyon fekszünk, én felül, Harry pedig alattam, és éppen a pólómat rántja le rólam. Nem, ezt nem tehetjük..! Valahogyan meg kell akadályoznom!
   Elhúzódtam Harrytől, már amennyire tudtam, és kényszerítettem, hogy rám figyeljen.
 - Harry, ez... ez nem helyes! Mégis mit fog gondolni mindenki?! Hogy még csak ma délelőtt szakítottunk Louval, és máris veled vagyok..?
 - Senki nem fog gondolni semmit, hogyha nem tudják meg! - Harry szemei mintha egy árnyalattal sötétebb színt öltöttek volna, és teljesen elvadulva mértek végig engem. - Mondd csak, Louis talán valaha is megadja majd neked, amit én? Kétlem. Pont olyan hűvös lesz veled még évek múlva is, mint egy hűtőszekrény. Te sokkal jobbat érdemelsz még nálam is, nemhogy nála!
 - Dehát az egyik legjobb barátod! - tiltakoztam elgyengülve, de már akkor tudtam, hogy ezt a csatát elveszítem.
 - Nem akarok Louis Tomlinsonról beszélni. Nem Louis Tomlinsont szeretem. Amit pedig nem lát, nem fáj neki. Egyébként meg... kit érdekel, mit gondolnak vagy mondanak vagy csinálnak mások? Nem is látom most őket. Csak téged látlak. És te gyönyörű vagy.
   Harry ellentmondást nem tűrően szorította ajkait az enyémekre, én pedig elernyedve hagytam, hogy forduljon egyet, ezzel engem szorítva a párnák közé. Hatalmas tenyerével a bőrömet simogatta, miközben kigombolta a melltartóm csatját, és elhajította a szoba másik végébe a fölöslegessé vált ruhadarabot. Libabőrös lettem mindenhol, ahol csak hozzámért.
   Lehet, hogy nem helyes, amit csinálunk, és lehet, hogy mind a ketten megőrültünk. Legalább Harrynek van mentsége, elvégre ő szeret engem, de engem egészen biztosan elmegyógyintézetbe kell szállítani. Egyszerűen nem vagyok normális. Még szerencse, hogy elreteszeltem a szobám ajtaját, mikor Harry bejött.
 - Szeretlek, Chloe - suttogta a fülembe Harry, én pedig boldogan vezettem ujjaimat dús, csapzott hajába. - Én is szeretlek - feleltem, de nem voltam egészen biztos abban, hogy mit is érzek pontosan. Csak azt éreztem, hogy az egész testemen lávafolyamként ömlik végig a boldogság érzete, és, ha ez csak szemfényvesztés volt is, nem igazi boldogság, hihetetlenül nyugodt és békés volt bennem minden.
   Csak feküdtünk így tovább egy ideig, majd Harry lemászott rólam, és mellém feküdt, még mindig a kezemet szorongatva. Én is megfordultam, és a mellkasára hajtottam a fejemet. Szabad kezemmel hibátlan felsőtestét simogattam, ujjaimmal követtem számtalan tetoválása vonalát. Futó pillantást vetettem az éjjeliszekrényemen álló ébresztőórára, ami most negyed négyet mutatott. Még bőven van időnk. Senki nem zavarhat meg.
 - Chloe... olyan gyönyörű vagy - mondta rekedtes hangon Harry.
 - Te pedig olyan tökéletes - válaszoltam, és újra végigsimítottam izmos hasán és mellkasán.
 - Fejezd be - kérte, összeszorítva a fogát. - Valahányszor hozzámérsz, csak újra megkívánlak.
 - Tényleg? - villantottam rá egy huncut mosolyt, és azért is tovább simogattam a felsőtestét.
   Határozottan megragadta a csuklómat, és ismét fölém magasodva hallgattatott el egy újabb vad csókkal. Úgy határoztam, hogy innentől már nem rágódok többet azon, hogy ezt miért csináltuk, mert már megtörtént. Akaratom ellenére is olyan érzés kerített hatalmába, hogy elveszítettem valamit. A szüzességemet vesztettem el. És azt már soha senki vissza nem adja. De inkább kiűztem a fejemből ezeket a gondolatokat, és minden figyelmemet az kötötte le, hogy Harryvel vagyok. Azt kívántam, bárcsak Louis csókolna most, ne Harry.
   Kimondhatatlanul önző egy dög vagyok, nem igaz? Még magamnak sem mertem bevallani, hogy amit most csinálok, az nem más, mint kihasználni Harry naivságát és elvakult szerelmét. Mégis hogy képzeltem én ezt?! Hogy majd ezek után közlöm Harryvel, hogy szia, köszi a ma délutánt, ég áldjon? Vagy mégis hogy gondoltam?
   Arra a döntésre jutottam, hogy Harrynek nagyon is igaza van. Louis nemhogy boldoggá nem tett az elmúlt hétben, hanem többször fakasztott sírva, mint mindenki más együttvéve egész életemben. Reménytelenül szereti Eleanort, és már ő is beleegyezett abba, hogy csak barátok legyünk. Az egyetlen, ami zavart, az volt, hogy mindez ma délelőtt zajlott le, pár órával később pedig én már Harry mellkasára dőlve szuszogtam. A szememet lehunyva elmosolyodtam. Harry védelmezőn körém fonta a karjait, és ő is elszundított, mert légzése egyenletessé vált, és az addig a hátamat simogató keze megállt.
   Arra az elhatározásra jutottam, hogy teljesen mindegy, mit gondol Niall, Zayn, Liam vagy akár Louis, mit gondolnak a rajongók, mit gondolnak rólam Perrie, Sophia, és, ha eljut hozzá a hír, mit gondol Eleanor. Senki nem számított Harryn kívül. Igaza volt. A többi ember olyan jelentéktelen most a számomra, hogy úgy tűnt, nem is él senki ezen a földön Harryn és rajtam kívül.
   Ha akkor tudtam volna, hogy mekkorát tévedek...

Mint ma reggel, most is a Summer Love hangjára ébredtem. Óvatosan lefejtettem magamról az ébredező Harry karjait, és teljesen kinyújtózva nyúltam az asztalomon heverő telefonom után. Hirtelen elöntött a szégyen kitörölhetetlen, leírhatatlan érzése. Istenem, Louis, mit műveltem..?
 - Szia - köszöntem.
 - Szia, Chloe! - köszönt ő is, szenvtelen hangon. - Csak érdeklődöm, hogy Harry még mindig ott van, vagy hazafelé jövet elütötte egy autó..?
 - Ne aggódj, még itt van.
   A hang, amin válaszolt, azt sugallta, hogy így, hogy Harry még velem van, csak jobban aggódik, mint ellenkező esetben tenné. - Mit bírtok ti csinálni három és fél órája?
 - Mi csak... - habogtam, és szerintem az egész testem vörös színűre gyúlt. - Beszélgetünk. Meg ilyenek.
 - Aham. Gondolom, már az idegeidre megy. Odamenjek, hogy hazarángassam?
 - Dehogy, ne fáraszd magad - rebegtem. Még csak az kéne, hogy Louis ilyen helyzetben találjon minket.
   Harry, nem törődve azzal, hogy éppen Louval beszélgetek, a vállamba fúrta az arcát, és csókolgatni kezdte a nyakamat, mire szaporábban kezdtem kapkodni a levegőt.
 - Mindegy. Mikorra várható haza? - érdeklődött unottnak tűnő hangon, ami nem tudom, miért, de mélyen megbántott.
   Kérdőn meredtem Harryre, aki szintén hallotta a kérdést, mert szinte olyan közel volt a telefonhoz, mint én. Mutogatni és tátogni kezdett, én pedig bólintottam, hogy értem. - Egy óra - válaszoltam Louis kérdésére remegő hangon.
 - Kérdezhetek még valamit?
 - Mondd.
 - Miért álmatag a hangod?
   Teljesen lefagytam. Sosem éreztem úgy, hogy jól hazudnék, vagy, hogy jól tudnék terelni. Minden erőmet összeszedve feleltem:
 - Nem vagyok álmatag, csak fáradt. Tudtommal ma szakítottam azzal a sráccal, aki a mindenséget jelentette nekem. - A szavak maguktól tolultak a nyelvemre, én már csak kimondtam őket. Rendben Louis, akkor játsszuk mindketten a szívtelent és az unottat. Rajtam ne múljon. Ha téged ennyire nem érdekellek, akkor te se várd, hogy kíméletes legyek.
   Kinyomtam, majd az éjjeliszekrényre tettem a telefont. Harry, mintha mi sem történt volna, simogatni kezdte a hajamat, mire megborzongtam. Kérdőn felvonta a szemöldökét, én pedig csak megráztam a fejem.
 - Tudod, mit álmodtam az előbb? - nyomott puszit a számra.
 - Micsodát? - fürkésztem az arcát kíváncsian.
 - Azt, hogy összeházasodunk. Furcsa volt, mert egész idő alatt nem mertem rád nézni. Aztán a végén annyira izgultam, hogy kirohantam a templomból.
 - Ha rám sem mertél nézni, akkor honnan tudod, hogy én voltam a menyasszony, és nem valaki más? - A gondolat, hogy Harry feleségül vesz, megrémített. De valamiért abban a pillanatban nem gondoltam végig, amit mondani akartam, csak kimondtam: - Egyébként ilyen álmom már nekem is volt, csak nem templomban esküdtünk, hanem valami víz alatti barlangban, ahova Louis nem fért be, mert túl magas volt...
   Megint tökéletesen elvörösödtem. Ezt nem kellett volna, nem lett volna szabad ezt mondanom...
 - Harry - nyeltem a könnyeimet. - Bocsánat, ne haragudj, nem gondoltam végig...
 - Nem haragszom - felelte, miközben komótosan felállt az ágyról, és öltözködni kezdett.
   Kérdőn nézett körbe. - Nem láttad a pólóm? - Az elmúlt percben az ő hangja is pont olyan jéghideggé keményedett, mint amilyen az előbb Louisé volt.
 - De - sziszegtem, és előrángattam az eléggé gyűrött pólót, amin eddig feküdtem.
   Felültem az ágyban, és összegömbölyödve a térdemre hajtottam a fejemet. Hiába küzdöttem, a könnyeim utat találtak maguknak, és eláztatták a bőrömet. Nem akartam, hogy Harry lássa, hogy sírok. Akkor megsajnálna, és azt egy olyan csitri és liba, mint én, nem érdemelheti meg.
   Harry már trikóban és boxerben volt, amikor feltűnt neki, hogy velem mi van. Leült mellém, és az állam alá nyúlt, hogy felemelje a fejemet, és bármennyire küzdöttem, erősebb volt nálam.
 - Kérlek szépen, ne sírj! - Lecsókolta az arcomról az összes könnycseppet, és mélyen a szemembe nézett. - Nem te tehetsz róla, hogy kit szeretsz. De idővel talán megszeretsz engem is. A remény hal meg utoljára. És különben is. Én érted a halálom pillanatáig küzdenék, ha csak egy halvány reménysugár is van arra, hogy belém szeress. Ezért csak egyszer kérdezem meg: van rá esély?
 - Van - zokogtam, a szívem pedig megtelt tömény kétségbeeséssel. - Van - ismételtem sírva, és Harry nyakába borultam. - Olyan fura dolog ez - panaszoltam. - Már abban a pillanatban beleszerettem mind az ötötökbe, amikor a One Direction megalakult... Most mégis választanom kell, és ettől úgy érzem magam, mintha két szakadék között állnék, mert akármelyik szakadékba is ugrok bele, a másik szakadék gazdáját is a mélybe lököm...
  Harry megnyugtatóan simogatta a hátamat, és csókokkal borította el az arcomat és a vállamat. - Ne aggódj - suttogta a fülembe. - Még mindig van rá esély, hogy jön egy repülő, és elvisz a két szakadék közül.
   Nevettem. Ugyan, ki lenne az a repülős? Egy harmadik fiú, akit teljes szívemből szeretek? Nem, az nem lehet, nekem már ez a kettő is pontosan elég. Louist és Harryt is ugyanannyira szeretem, és akármit megtennék, hogy egyszerre mindkettejüket boldoggá tegyem, de... Louis nélkül nem tudok élni, ő viszont nem szeret. Harryt is ugyanúgy szeretem, de tudom, hogy, ha választanom kéne, őt lökném előbb a szakadékba. Emiatt pedig úgy érzem magam, mintha gyilkos lennék. Mintha megölnék valakit. Lehet, azért van ez, mert tényleg megölök valakit azzal, ha választok.


~Harry Styles~

Elviselhetetlen érzés volt sírni látni Chloe-t. Elviselhetetlen érzés volt tudni, hogy neki én, akármit teszek is, sosem leszek az első. Elviselhetetlen érzés volt tudni, hogy míg én róla álmodok, ő sosem álmodhat másról, csak arról az emberről, aki nem tud rá szerelmeként tekinteni.
   Milyen különös... Itt ez a lány, gyönyörűbb, mint amilyet a megismerése előtti pillanatig el tudtam volna képzelni, és mégsem tud boldog lenni. Még akkor sem, ha lenne olyan személy, aki boldoggá tudná tenni őt, ha akarná. És, ha ez a személy én lennék, Chloe most nem sírna.
   Ezen törtem a fejem, miközben felöltöztem, miközben csókkal köszöntem el Chloe-tól, miközben elhagytam a házukat, miközben végigmentem az utcán, miközben egyre közeledtem a One Direction házához. Magamban már százféle módját elterveztem annak, hogyan döngölöm a padlóba Louist, amiért arra sem képes, hogy boldoggá tegye a belé reménytelenül szerelmes Chloe-t. Egy olyan embert sem ismerek, aki annyira megérdemelné, hogy boldog lehessen, mint Chloe, ez az idióta mégis csak bántani képes őt. Ez pedig olyan szinten felidegelt, hogy képes lettem volna ott helyben ki is nyírni a saját bandatársamat és legjobb barátomat. Akkor legalább Chloe az enyém lenne, csak az enyém, senki másé, és boldoggá tenném, esküszöm...
   Kezdek teljesen megőrülni, gondoltam magamban, miközben beléptem a jól ismert házba. A nappali felé vettem az irányt, hogy leüljek a tévé elé, de Louis ezt is megakadályozta. Ott állt az előszobában, karba tett kézzel és gyilkos tekintettel az arcán.
 - Szia - biccentettem, és megpróbáltam kikerülni, de elállta az utamat.
 - Komolyan semmit sem szeretnél mondani nekem? - vonta fel a szemöldökét, és látszott rajta, hogy szíve szerint ott helyben megfojtana engem.
 - Eltaláltad - feleltem gúnyosan, lenézően mosolyogva, és megpróbáltam odébb lökni, de mintha odafagyott volna.
 - És mondd csak, abszolút idiótának és vaknak nézel? Órákra eltűnsz, miután megígéred, hogy csak a barátja szeretnél lenni, aztán, mikor felhívom Chloe-t, tisztára zavarban van, közben zihál, piheg és álmatag a hangja! Szerinted mennyire vagyok én hülye, most őszintén?! Azt hiszed, nem tudom, hogy mit műveltél vele?
 - Leszarom, hogy mit tudsz vagy nem tudsz, Louis. Nem értelek, Louis! Komolyan, abszolút nem. Hogyha Chloe valami rusnya, buta lány lenne, akkor még megértem, de így, hogy az ország egyik legszebb nője..! Ha valaki látatlanba megfigyelné, hogy viselkedsz, azt hinné, hogy te kaptad a legkiállhatatlanabb lányt a világon... Értem én, hogy milyen helyzetben vagy, de ha már ennyire pontosan tudod, hogy Chloe fülig szerelmes beléd, akkor legalább tehetnél valamit! Ha szerelmet vagy szeretetet nem tudsz neki adni, akkor legalább adj neki boldogságot! Már attól is a fellegekben jár, ha csak rámosolyogsz, te elmebeteg, mazochista, önsajnáltató barom! Meg sem érdemled őt!
 - Miért, talán te megérdemled? - sziszegte Louis.
 - Jobban, mint te.
 - Miért, te talán valami szent vagy?
 - Nem. Én szeretem őt, ha nem vetted volna észre. Te viszont csak játszol vele.
 - Hogyha nem tűnt volna fel, én sem élvezem, hogy ki kell használnom!
 - De nem is vagy miatta túlzottan elkeseredve! Most komolyan, mi a francért teszel úgy, mintha féltékeny lennél, amikor magasról teszel Chloe-ra és az érzéseire?!
 - És te hogy jössz ahhoz, hogy ellopd a barátnőmet?!
 - Térj már észhez, te idióta! A te barátnőd Eleanor volt, és, ha őt nem üldözöd el a kibírhatatlan természeteddel, most nem kéne tönkretenned Chloe-t!
 - Nem teszem tönkre!
 - Igen?! Akkor miért tölt a nap huszonnégy órájából nyolcat sírással?
 - Te meg miért töltesz a nap huszonnégy órájából négyet azzal, hogy megbaszd Chloe-t?!
   A kezem szinte azonnal, magától felemelkedett, és már csak arra eszméltem, hogy akkorát behúzok Lounak, hogy belesajdul az öklöm. Louis orrából ömleni kezdett a vér, de észre sem vette, sokkal inkább lefoglalta az, hogy rám ugorjon, és üssön, ahol ér.
   Niall feleolyan erős sem volt, mint lennie kellett volna ahhoz, hogy szétválasszon bennünket. Már semmi nem érdekelt, csak az, hogy annyi fájdalmat okozzak ennek a hülyének, amennyit csak bírok. Fogalmam sincs, Niall mikor hívta fel Chloe-t, de, mire legközelebb felnéztem, ott állt, és megállíthatatlanul sírt. Ez annyira elterelte a figyelmemet, hogy nem tudtam kivédeni Louis újbóli orrba vágását, mert ugye ő még nem vette észre Chloe-t.
   A lány megragadta Louis karját, Niall pedig a másikat, és együttes erővel lerángatták rólam, miközben én nem bírtam elmulasztani, hogy még utoljára sípcsonton rúgjam. Chloe zokogva térdelt le mellém, és a fejét a mellkasomra hajtva simogatta a karomon éktelenkedő piros zúzódásokat és kék-zöld foltokat. Hüvelykujjával gyengéden végigsimított felrepedt ajkaimon, mire nem bírtam tovább türtőztetni magamat, és a csuklóját megragadva magamhoz rántottam, hogy elvesztette az egyensúlyát, és szó szerint rám feküdt. Karjaimat birtoklón köré fontam, és nem törődve a bordáimba nyilalló fájdalommal, hosszan megcsókoltam Chlo-t. Csukott szemmel is szinte láttam magam előtt Louis gyilkos arckifejezést, de nem tudott mit csinálni, mert Niall hátulról lefogta.
   Chloe zavartan húzódott el, és talpra segített.
 - Eláruljátok, hogy ez mire volt jó? - vett elő egy zsebkendőt, és törölgetni kezdte vele az orromból ömlő vért.
 - Kieresztettük a gőzt - vigyorodtam el, mire fájdalmasan megrándult az alsó ajkam.
 - Nőjetek már fel egy kicsit, jó? Nem kell nagyon, csak egy picit érjetek már meg, basszus! Monoklikkal és sebekkel akarjátok kezdeni a turnét?
   Legnagyobb féltékenységemre Chloe ott hagyott engem, hogy Louis orráról és álláról is letörölje az odaszáradt vért. Louis le sem vette a szemét Chloe-ról, mire én villámokat szóró tekintettel figyeltem a srác minden mozdulatát.
 - Üljetek le a nappaliban, és legyetek olyan kedvesek, nem széttépni egymást, jó? Niall, figyelj rájuk, kérlek.
   Öt perc múlva egy fél tucat bevizezett zsebkendővel tért vissza, meg két zacskó jéggel. Először feljebb húzta a farmeromat, hogy borogatást tegyen vérző lábszáramra.
 - Csak adj rá egy puszit, és rendbe jön - vigyorogtam rá, csak azért, hogy idegesítsem Louist.
 - Megkérhetlek, hogy ne szólj hozzám, Harry? - szólt rám dühösen, én pedig egyből elhallgattam.
 - Chloe, ha annyira szörnyetegek vagyunk, mint amennyire mondod, miért foglalkozol velünk ennyit? - érdeklődött Louis, miközben Chloe jeget szorított a hátán éktelenkedő sebre.
 - Én is felpofozlak, ha nem fogod be a szádat - mondta nyersen Niall, de úgy, hogy látszott rajta, tényleg megteszi.
 - Bocsánat - hajtotta le a fejét Louis.
   Fél órába telt, mire Chloe lekezelte és bekente valamilyen kenőccsel az összes sebünket. Továbbra sem állt velünk szóba, és köszönés nélkül ment el. Legbelül egy picit mardosott a bűntudat, de sokkal inkább büszke voltam magamra, hogy sikerült elvernem Lout. Még akkor is, ha emiatt most nekem is hetekig mindenem fájni fog. Megérte, és megtenném újra is, ha kell.


Nos, azért valamennyire sikerült izgalmassá tennem ezt a fejezetet? Nekem személy szerint szokás szerint egyáltalán nem tetszik, de ez a saját írásaimmal mindig így van. Nem is húzom a szót, remélem, tetszett! Puszi! :D