Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2014. július 24., csütörtök

1. évad, 2. fejezet: Titkok, suttogás és könnyek

Negyed óra múlva csak Lily, Luke és én voltunk a házban. Apa dolgozni ment, és csak este jön haza, anya pedig ígérete szerint bevásárol Niall-nek. Nincsenek kétségeim afelől, hogy Niall kit fog a legjobban szeretni a családunkból...
   Látszik, hogy Lily és én sok mindenben hasonlítunk: amikor másodszor is benyitottam Luke szobájába, hogy figyeljem álmában a kis csöppséget, a húgom már ott térdelt a gyerekágy mellett, és elmélyülten figyelte kisöcsénk minden mozdulatát. Annyira elmerült ebben, hogy nem hallotta meg, hogy beléptem, így volt alkalmam visszamenni az én szobámba a fényképezőgépért, és mire a kép elkészült, Lily felnézett. A kedvenc típusú fényképezőgépem volt: az alján egy résen azonnal ki is jött az elkészült fotó. A hónom alatt szorongattam a fényképalbumot, és rögtön be is illesztettem a következő üres helyre a fotót. A fülem mögé csúsztatott tollért nyúltam, és csúnyácska betűimmel aláfirkantottam a dátumot és a pár szót: Lily és az alvó Luke. Szeretettől túlcsorduló szívvel léptem oda húgocskám mellé, aki csak mosolygott, mintha azt mondaná: Ez az én bolondos nővérem, akit szeretek.
 - Bocs, de olyan cukik voltatok, hogy ezt nem bírtam kihagyni - suttogtam.
   Letérdeltem Lily mellé, és mindketten boldogan ittuk szeretett öcsénk cuki arcának látványát. Luke pár perc múlva kinyitotta a szemét. Végigmért minket, és cinkos mosolyt villantott.
 - Felébresztettünk, öcsi? - kérdezte bűntudattal a hangjában Lily.
 - Nem, magamtól ébredtem. Ti mit csináltok itt? Ennyire gyönyörű vagyok? - vigyorodott el, apró fogsorát kivillantva.
 - Eltaláltad, öcsi - nevettem el magam, és figyeltem, ahogy Luke ülő helyzetbe tornázza magát. Lily és én szinte egyszerre mozdultunk, hogy helyet foglaljunk mellette. Lefértünk rajta mind a hárman.
 - Ez mi? - bökött a kezemben szorongatott albumra Luke.
 - Fényképalbum. Megnézzük a képeket? - mosolyogtam rá.
- Ühüm! - vágta rá, és rögtön kinyitottam az első oldalon a könyvecskét.
   Az első helyen anya és apa első közös képe foglalt helyet. Utána rögtön az esküvői közös fotójuk, majd pár hónappal később Richard ultrahang képe. Mindhárman mosolyogva lapozgattunk. Utána egy kép a növekvő hasú anyuról, aki a konyhaasztal mellett ülve, arcát a tenyerébe temetve ücsörög. Egy kép, amin Richard még alig pár perces kisbaba, és anya büszkén tartja a karjaiban. Aztán apa is csatlakozott hozzájuk, és így született meg a következő, hármas fotó. Akkor következtek bátyánk "neves napjai". Első mosoly, első nevetés, első lépések, első nap az oviban, utolsó nap az oviban, első nap a suliban, utolsó nap az általános iskolában, középiskolás fotók. Persze közben már megérkeztek anya ismét növekvő pocakos képei, a pillanat, amikor először a kezében tart, mint pár másodperces csecsemőt, aztán ugyanazok a fontos mérföldkövek az életemben, mint Richardéban, csak ezekkel körülbelül egy időben érkezett meg a következő kisbaba: Lily. Ugyanez megismétlődött először vele, aztán Luke-kal is. Persze közben olyan képek is jöttek, amiknek ezekhez a folyamatokhoz semmi köze nem volt: képek az országokról, ahol néha nyaraltunk, Richard is küldött néha képet, amit ő csinált: közös képek az újabb és újabb barátnőivel, aztán az én fiúimmal, amik persze csak alig-alig kerültek megörökítésre, ugyanis egyik se volt túl hosszú. És persze megszámlálhatatlan fotó Marley és Brian különböző csínytevéseiről... Időről időre felnevettünk néhány fényképen. Nagyon vidám húsz perc volt... aztán persze elfogytak a képek, és csak az üres, fehér fóliák bámultak vissza ránk a megtöltetlen oldalakról.
   Lentről ajtónyitódás hangzott fel: anya érkezett meg. Gyorsan lerohantam, hogy segítsek neki kipakolni a cuccokat.
 - Négy alma, tíz mandarin, öt banán, négy barack, három csomag keksz, négy tábla csoki, és egy csomag gumicukor, arra az esetre, ha a te Niall-öd azt is szereti - sorolta anya.
 - Nem tudom, hogy köszönjem meg, anya. Ha akarod, kifizetem, van még félretett pénzem. Elvégre az én haverjaim, nem fair, hogy te pénzelsz...
 - Még csak az kéne! - csattant fel anyu. - Megőrültél, Chloe? Amíg egy dollárom is lesz, amíg igényed van valamire, és amíg "ki nem repülsz a fészekből", addig egy árva centet sem fogadok el tőled! Szép is lenne, ha nem volnék képes ellátni a gyerekeimet..!
 - Visszaszívom, anya. Szeretlek.
 - Én is téged, angyalom. Nevetést hallottam, mikor megjöttem. Miben töritek a fejeteket?
 - Csak fényképeket nézegettünk - mosolyodtam el.
 - Fiatalabb koromban én is azt csináltam - nevetett fel anya. - Az legalább hasznos. Luke már ébren van..?
   A kérdést tökéletesen megválaszolta az a tény, hogy Luke leszánkázott a lépcső korlátján, és a lendülettől hajtva alig tudott lefékezni előttünk. Anya nevetve az ölébe kapta.
 - Csak tudnám, kitől örököltétek ti mindannyian ezt az őrült dolgok űzésére való elmebeteg hajlamot... Talán apádtól. Ő volt ilyen régebben. Szerencsére ő is felnőtt azóta, és nem csinál baromságokat.
 - Bár felnőnék már annyira én is! - sóhajtottam őszintén, miközben anya átadta nekem Luke-ot, mert elkezdte előkészíteni ebédre a kaját. - Néha úgy érzem, már a véremben van, hogy baromságot baromságra halmozzak.
 - Ne mondd ezt. Csak a naiv természeted miatt van. Én még most is ilyen vagyok, bár fiatal koromban sokkal jobban az voltam. Luke! - kiáltott rá fészkelődő öcsikémre, aki, meg sem próbálva titkolni, hogy elege van belőlem, ficánkolni kezdett a karomban, és nagy igyekezetében levert egy üvegpoharat a pultról.
 - Nyugi, anya, összesöpröm én! - ajánlkoztam, mielőtt anya teljesen kétségbeesne a fejetlenség őrült méretei miatt.
   Nem kellett messzire mennem, ugyanis Lily végig ott volt velünk a konyhában, és már hozta is a seprűt meg a lapátot. Gyorsan összesöpörtem az üvegdarabokat, és ellenőriztem, hogy nem maradt-e ott szilánk, ami felnyársalhatna minket. Kidobtam a pohár maradványait, és tekintetem találkozott a megszeppent, szégyenkező öcsémével. Mosolyogva guggoltam le hozzá, és alaposan megölelgettem.
 - Semmi baj, Luke. Nem haragszik senki. Nehogy sírj, hallod? Egy katona nem sír! - vettem elő a megszokott, hatásos mondatot.
 - Igen - nyöszörögte Luke, és a fogát is összeszorította, de nem sírt.
   Nem sokkal később a szobámban álltam, a kitárt gardróbszekrényem ajtajai előtt, tanácstalanul. Három fürdőruhám volt, de arról meg gőzöm se, hogy melyiket vegyem fel erre a különleges alkalomra. Az egyik fekete volt, lila leopárdmintával, a másik élénkpiros, a harmadik rikító citromsárga. Egyformán csinosnak tartottam őket, és egyszerűen kétségbe ejtett a tudat, hogy a One Direction tagjaival és még két példaképemmel találkozom ma, és nem tudom eldönteni, hogy melyik a legalkalmasabb a célra. Ötletem se volt, hogy döntsem el, úgyhogy körbejártam a házban, és mindenkit addig zaklattam, amíg nem mondott valamit. Ez még korántsem jelentett ám sikert! Anya azt mondta, mindegyikben egyformán gyönyörű vagyok, Lily maga is ezzel a problémával volt elfoglalta, és a fejébe vette, hogy elmegy fürdőruhát nézni a boltba. Eszembe sem jutott, hogy Luke-tól kérdezzem meg, elvégre ő mégiscsak az öcsém és három éves... De pont szembe jött a folyosón, amikor vissza akartam menni a szobámba, és meglátta a kezemben szorongatott bikiniket. Ezért beavattam őt is a dilemmámba.
 - Le vagy barnulva, úgyhogy szerintem a citromsárga nem jó. És különben is utálom a citromsárgát. Legyen a piros!
 - Köszönöm, öcsi! El sem tudod képzelni, mennyit segítettél! - Tipikus fiús, undorodó arcát figyelmen kívül hagyva nyomtam mindkét orcájára egy-egy cuppanós puszit.
   Elégedetten mentem vissza a szobámba. Izgalmamban egyszerűen semmivel nem tudtam lekötni magamat, úgyhogy inkább elkezdtem összepakolni a cuccaimat. Naptej, fürdőruha, törölköző, telefon, fényképezőgép... Ezeken és a kaján kívül más nem is igen kell.
   Még mindig csak fél kilenc volt. Ez nem lehet igaz... Hirtelen ötlettől vezérelve beszóltam Lily és Luke szobájába is, hogy A hobbit 2.-t nézem, ha akarják nézni ők is, jöjjenek a nappaliba. Imádtam a filmet, és bár ezerszer láttam, még mindig imádtam. Mikor vége lett, megebédeltünk, aztán a This Is Us következett, amit talán mindennél jobban imádok. Október 11-én és 12-én tuti elmegyek Lilyvel megnézni. Amint Luke megtudta, mit nézünk, elmenekült, pedig még egy percet sem látott a filmből, úgyhogy nem értem, miért utálja annyira. Mindegy.
   Még mindig volt három óra a várva-várt eseményig. Lily és én már nem bírtunk egy helyben ülni sem, folyamatosan fel alá járkáltunk a házban, Luke és anya nem kis boldogságára. Szó szerint a falra másztak tőlünk, Luke befogta a fülét, és visított, anya meg kétségbeesve próbálta elhallgattatni és közben elmagyarázni nekünk, hogy nem kell ennyire besózni. Ebből is látszik, mennyire nem értenek meg minket. Luke egyszerűen tesz rá, hogy mi kikért vagy mikért rajongunk, anya pedig egyszerűen nem bírta fel fogni, mit jelent nekünk az, hogy a ONE DIRECTION TAGJAIVAL FOGUNK STRANDOLNI! Ez azért több, mint a semmi... Sőt, körülbelül több mindennél együttvéve, amit az életben valaha a húgom vagy én elmondhatunk magunkról.
   Nagyon nehezen vánszorgott el az a három óra. Enyhe émelygést éreztem a gyomromban, és Lily elgyötört arckifejezésére nézve rájöttem, hogy ő sincs jobban.
 - Chloe - szólalt meg Li. - Te hogy bírtad ki ép ésszel, hogy találkoztál velük, Louis pedig megfogta a kezedet és kétszer meg is ölelt..? - tudakolta.
 - Őszintén? Már fogalmam sincs. Szerintem több szívrohamot is átvészeltem közben - közöltem.

Néhány perccel négy előtt csengettek. Az izgalomtól szinte már fuldokolva vánszorogtunk oda a húgommal, a cuccunkat tartalmazó táskát és a "piknikkosarat" szorongatva. Niall állt az ajtóban, elégedett vigyorral az arcán.
 - Chloe! - Látszott rajta, hogy nagyon örül nekem. Vagy, ha nekem nem, akkor a kajának, amit éppen a kezemben tartok. Egyre megy. - Szia, királylány! - nevetett fel, és megpörgetett a levegőben. - Ez pedig itt biztosan a húgod. Hogy hívnak, tökmag?
 - Lily - hebegte tökéletes zavarban a húgom.
 - Egyébként nagy a szája, csak nem bírja felfogni, hogy lát titeket. Harry és te vagytok a kedvencei. Alig bír megszólalni - vigyorodtam el.
 - Chloe - szólalt meg mégis Lily. - Befognád végre? Totál leégetsz.
 - Sziasztok! - pattant oda mellénk Hazza. - Viszem ezt én, Chlo - vigyorgott rám, és kikapta a kezemből a kajás kosarat, mielőtt tiltakozhattam volna.
   A földet bámultam, mozdulatlanná dermedve. Harry nem igazán értette, hogy mi rosszat mondott.
 - Mi baj? - kérdezte nyugtalanul.
 - Eddig csak a bátyám hívott Chlo-nak. Hasonlítotok - mosolyodtam el.
 - Hali! - léptek oda hozzánk a többiek is.
 - Szóval én vagyok az egyik kedvenced, kismanó? - guggolt le Lily mellé Harry. - Szeretleeek! - ölelte meg szorosan, Lily pedig szerintem több szívrohamot is túlélt abban a pillanatban.
 - Én is szeretlek - felelte.
   Sophia és Perrie élőben még tökéletesebbek voltak, mint a képeken. Nem tudtam felfogni, hogy ez nem álom. Időnként észrevétlenül megcsíptem magam, hogy esetleg tényleg nem álmodom-e, de ébren voltam. Mire ezzel a ténnyel megbirkóztam, már oda is értünk a strandra. Természetesen ahhoz túl messze volt a tenger, hogy ott fürödjünk, tehát csak bepréselődtünk Liam kocsijába, és a termálba mentünk. Persze a szabadtéri medencékhez; egy emberként tiltakoztunk az ellen, hogy a büdös, áporodott levegőjű épületben fürödjünk.
   Miután átöltöztünk fürdőruhába, kerestünk egy olyan medencét, amiben viszonylag kevesen voltak - nem volt nehéz; furcsamód alig voltak emberek. Niall nyitotta a sort: felrohant a deszkára, és nekifutásból szaltózott a vízbe. Még minket, akik a medence szélén álltunk, is tökéletesen összevizezett.
 - Elmebeteg! - kiabálta Sophia, és bement a vízbe, hogy elnáspángolja Niallt.
   Mi is bementünk a medencébe, és a srácok között rögtön el is kezdődött a véget nem érő, szeretetteljes civakodás. Persze, csak viccből, meg minden, de Lily, Sophia, Perrie és én a végére már kicsit kezdtük unni. Egyébként még nem jutott eszembe egy sort áradozni arról, hogy a srácok, de különösen örök kedvencem, Louis, milyen elképesztően tökéletes volt. Izmos felsőtestén csillogott a medence vize, barna, dús haja vizesen tapadt a homlokára. Kék szemei találkoztak az enyémekkel, én pedig elvörösödve kaptam el a tekintetemet, de későn, mert észrevette, hogy bámultam.
   Elröhögte magát. Aztán minden egy pillanat alatt történt. Harry és Zayn épp a víz alatt fojtogatták egymást - természetesen nem komolyan -, és én ezt már csak akkor vettem észre, amikor nem szándékosan, de odébb löktek, mert pont rossz helyen álltam. Na, és hova sodródtam? Hát persze, hogy Louishoz. A hátam kockás hasához súrlódott, ő pedig csak fura hangon felnevetett, és a kezeit a hasam előtt összevonva húzott magához. A szívem a torkomba ugrott; úgy éreztem, mindjárt megfulladok. Zayn és Hazza szabadkozva jöttek fel, és kértek tőlem bocsánatot, de csak intettem, hogy semmi baj. Zayn, amikor konstatálta, hogy Louis és én milyen pózban ácsorgunk, utánozhatatlan arcot vágva rám kacsintott, Harry pedig vidáman odajött hozzám, hogy pacsizzunk egyet. Összenevettünk, Louis pedig nemsokára elengedett, mert óriási, közös vízi-csata vette kezdetét. Két csapatba rendeződtünk: sajnos kilencen voltunk, így lett egy öt- és egy négyfős csapat. Louis, Lily, Zayn, Perrie és Niall voltak az egyik, Harry, Liam, Sophia és én a másik csapat tagjai. Felfegyverkeztünk vízipisztolyokkal, és kezdődött is egymás agyonfröcskölése.
   Húsz perc múlva valami iszonyúan hangos és rémisztő hang szólalt meg: azonnal tudtuk, mi történt. Mindenki rémülten meredt Niallre, aki a kezét a hasára szorítva nyöszörgött.
 - Éhes vagyok! - ismételgette elszörnyülködve, és falfehér arca arra adott okot, hogy kételkedjünk benne: túléli, ha öt percen belül nem ehet valamit.
   Közösen kivittük a medence szélére, én pedig kirohantam a kajáért, amit hoztam. Mikor Niall megpillantotta a nyitott tetejű, kajával telerakott táskát, felragyogott az arca, és mohón kapta ki belőle, ami először a kezébe került. Ahogy evett, az arca is visszanyerte az eredeti színét, és mi megkönnyebbülve lélegezhettünk fel.
 - Na, erre már nem mondhatjátok, hogy csak színlelte - simogatta meg Niall karját Perrie, és megrovón nézett a srácokra. - Mindig azt mondjátok, hogy csak játssza, hogy éhes, most meg kis híján elájult, mert két órája nem evett!
   A fiúk lesütötték a szemüket, Niall viszont nem haragudott. Mikor visszamentem a medencébe, letette egy kicsit a kajáját, és megölelt. Szorosan visszaöleltem, és nevetve figyeltem, ahogy utána azonnal befal egy újabb almát.
   A strand este nyolckor zárt be, úgyhogy még volt két óránk, hogy szórakozzunk. A srácok a víztől rettegő Zayn-t tanították úszni, Lily, Perrie, Sophia és én pedig a medence széléhez támaszkodva beszélgettünk.
 - Még csak két órája ismerlek - szólalt meg Sophia -, de nagyon szimpatikus lánynak tűnsz. Ha Louis nem lenne akkora kretén, mint amekkora, akkor észrevenné, hogy veled nagyon jól járna.
 - Sophia! - szólt rá éles hangon Perrie. A húgom és én értetlenül kapkodtuk a fejünket, hol az egyik, hol a másik lányra pislogva.
 - Mi... mi van? - kérdeztem.
 - Semmi - vágta rá Perrie.
 - Miért, szerinted nincs joga tudni?! - tudakolta Sophia.
 - Minden joga megvan hozzá, hogy tudja, de megígértük Louisnak, hogy nem mondjuk el, és én megtartom az ígéreteimet.
 - Én is - adta meg magát Sophia, és attól a percből már semmit sem tudtunk kihúzni belőlük.
   Nagyon nem értettem, mit jelentett ez a rövid párbeszéd. Legalább azt megtudtam, hogy Sophia szimpatikusnak tart. Eddig oké; ez az egyetlen dolog, amit biztosan tudok. De a többi tök zavaros. Van valami, ami miatt Sophia haragszik Louisra - legalábbis nekem ez jött le -, és kreténnek tartja, amiért nem veszi észre, hogy velem jól járna (?). Perrie és Sophia is úgy gondolják, hogy jogom van tudni arról a rohadt titkos dologról, de megígérték Louisnak, hogy nem mondják el... Most akkor mi van?!
   Kedvetlenül úsztam el a lányok mellől. Lily mozdulatlanná dermedve állt, lesütött szemmel, Perrie és Sophia mellett. A két lány bűnbánóan nézett rám, de csak elfordultam, és felültem az ugródeszkára - úgyis elfáradtunk már, nem ugrál róla senki.
   Már húsz perce ott ültem, és senkinek nem tűnt fel a hiányom. Figyeltem a srácokat, amint folyamatosan nevetnek valamelyikük poénjain, játszanak, mint az ötéves gyerekek... Mégis pont ezt szerette bennük a legjobban az a sok-sok Directioner szerte a világon. Ez a dolog viszont nem hagyott nyugodni, és nemsokára eljutottam arra a szintre, hogy a fiúk bolondozását nézve sem lett jobb kedvem. Liam hirtelen felpillantott, és észrevette, hogy magányosan üldögélek az ugródeszkán. Elnézést kért a többiektől - észre sem vették, hogy eljön onnan -, és felmászott a létrán, hogy leüljön mellém.
 - Mi a baj, Chloe? - kérdezte gyengéd, megértő hangon.
 - Semmi - feleltem kapásból. Ha Sophia és Perrie megígért valamit Lounak, akkor ugyanazt bizonyára Liam is megígérte neki... Ebből következik, hogy ő sem fog felvilágosítani.
 - Ne hazudj. Valami bajod csak van. - Tényleg nagyon rendes dolog volt tőle, hogy segíteni akart, de eszem ágában sem volt elmondani neki, mert akkor még őt is kínos helyzetbe hozom.
 - Liam, tényleg aranyos vagy, hogy segíteni akarsz, de biztosan tudom, hogy te sem tudnál segíteni. És különben sincs semmi bajom, csak elfáradtam - hazudtam. - Ne aggódj miattam!
 - Ez elég gyenge kifogás volt - röhögte el magát. - De, ha nem tudok segíteni, hát nem tudok. Viszont akkor legalább gyere vissza fürdeni. Mi, idióták, mindig mindenről el tudjuk terelni az emberek figyelmét.
   Elnevettem magamat, és felálltam. Az egyensúlyomat megtartva körülnéztem alattunk, hogy nem ugrok-e rá valakire, de éppen senki nem volt azon a folton, ahova érkezni fogok. Liam arrébb lépett, hogy neki tudjak szaladni, én pedig nekifutásból szaltót ugrottam a klóros vízbe.
   A többiek vigyorogva éljeneztek. Hazza állt a legközelebb hozzám, amikor a vízbe értem, így kapott egy jó adag vizet a nyakába. Közömbös arcot vágva úszkált oda mellém, és megállt előttem. Kérdőn meredtem rá. Aztán se szó, se beszéd, lefröcskölt. Amúgy is tiszta víz voltam, nem zavart a dolog, az a másfél liter víz az arcomba már semmit nem mozdított a helyzetemen, de azért felvisítottam. Kezdetét vette a harcom Hazzával, és körülbelül negyed óra múlva ért véget, amikor kibékültünk. Liam nem tévedett. Ezalatt egyszer sem gondoltam Louisra. Viszont, amikor békülésünk megpecsételéséül Hazza és én perceken keresztül ölelkeztünk, Tommo odajött hozzánk, és a kezeit maga előtt összefonva, leírhatatlan arckifejezéssel bámulva minket, megállt mellettünk, és türelmesen várta, hogy észrevegyük. Harry és én értetlenül meredtünk rá. Én egy kicsit megrovóan is; hiszen már tudtam, hogy van valami, amit titkol előlem, méghozzá annyira, mindenkivel megígértette, hogy nem mondják el nekem. Hirtelen már nem volt kedvem semmihez. Elengedtem Hazzát, és a medence lépcsője felé vettem az irányt. Kimentem a vízből, és a törülközőmmel a kezemben szárítkoztam az egyik padon. A hajamból ömlött a víz... Eszembe jutott, hogy fölöslegesen mostam meg a hajamat... Még ezen is kiakadtam, és a hangulatom romokban hevert.
   Lassan a többiek is kivánszorogtak a vízből, és lefeküdtünk napozni a fűre terített törülközőinkre. Még mindig nem volt kedvem semmihez, attól pedig végképp elfogyott minden türelmem, amikor Louis mellém terítette a törülközőjét, és lefeküdt. Felkönyökölt, és az arcomat fürkészte. Mosolyt erőltettem az arcomra. A színészkedés mindig ment. Mikor belül majdnem felrobbanok, még akkor is képes vagyok felhőtlenül boldognak látszani.
 - Egy ideje figyellek, és furán viselkedsz - szólalt meg Louis. - Mi a baj, Chloe?
 - Mi a baj..? - nevettem fel hisztérikusan. - Miért kérdezi mindenki ezt?! Pont attól lesz bajom, hogy mindenki ezt kérdezgeti tőlem! Úristen, mi baj van, Chloe?! Ha csak egy fél percre nem vigyorgok, már nekem támadtok, hogy mi bajom van... Elfáradt a szám a sok mosolygástól, az van!
   Gondolkodás nélkül felpattantam, és a pénztárcámat előrántva a táskámból a fagyis stand felé vágtattam. Louis követett; ezt hátranézés nélkül is meg tudtam állapítani. Végignézte, ahogy megveszem a négy gombóc finomságot. Ahogy egy fának dőlve elnyalogattam, csak álltunk. Louis mereven, megállás nélkül bámult rám, de már nem tudott zavarba hozni vele. Mikor megettem a fagyit, elindultam vissza oda, ahol a többiek napoztak, de Louis elállta az utamat.
   Kelletlenül emeltem fel a pillantásomat. Vagy öt centivel magasabb volt nálam. A szemem villámokat szórt, de mintha észre sem vette volna.
 - Mondtam, hogy semmi bajom! - tiltakoztam, de meg sem hallotta. Jobb kezével megragadta a karomat, hogy ne tudjak elszökni.
 - Dehogy nincs - felelte. A hangjából, az arcából vagy a szeméből nem tudtam semmit kiolvasni. - Kitalálom. Valaki mondott neked valamit rólam, te pedig elhitted. Hát, ne hidd el, Chloe!
 - Nem mondtak semmit - sziszegtem. - Van valami titkod, amit sem te, sem más nem fog elárulni nekem, mert megígértetted velük!
 - Fejezd be! - suttogta. Az orrunk összeért; tenyereim akaratlanul is izmos mellkasának nyomódtak. Louis zihálva fogta meg a másik karomat is, és így már csak álltunk, szorosan egymáshoz préselődve. A szívem a torkomban dobogott.
   Nem tudom, Louis mikor határozta el, hogy megcsókol; azt sem, hogy az én fejemben mikor fogant meg az az elmebeteg ötlet, hogy nem húzódok el tőle. Már csak arra eszméltem fel, hogy forró, puha ajkait az enyémhez nyomja, és nyelve fékezhetetlen harcba kezd az enyémmel. Elengedte a karomat, helyette mindkét kezét az enyéimhez kulcsolta. Teljesen összeforrva álltunk. Nem tudom, hogy csupán másodpercek, percek, órák vagy napok teltek el, de úgy éreztem, mintha hazaértem volna. A karjaiban otthon éreztem magamat; nem féltem semmitől és nem törődtem semmivel. Nem ez volt életem első csókja, de a nyomába sem ért azoknak, amit egykori barátaimtól kaptam. Ez minden tekintetben másabb, és sokkal jobb, felemelőbb és szenvedélyesebb is volt, mint azok. Már nem féltem semmitől, és Sophia és Perrie megjegyzései is teljesen kimentek a fejemből. A szívem szakadt meg, amikor Louis ajka zihálva elvált az enyémtől.
   Továbbra sem váltunk szét, csak rendes légzésritmusunkat visszanyerni próbálva álltunk ott, a gesztenyefák hűvös árnyékában. Tekintetem találkozott Louiséval, és nem tudtam eldönteni, hogy mi történt a szemével. A csók előtt nem így nézett ki: most üveges, és furcsamód... halott volt a tekintete, mintha valami hatalmas hibát követett volna el. Figyelmen kívül hagytam: az én emberismerő képességeim alapján akár még az örömtől is csilloghatott a kék szempár, nekem az se tűnt volna fel.
 - Lou..? - suttogtam, de csak megrázta a fejét, és a hajába túrt. Elhúzódott tőlem.
 - Ne haragudj - felelte a karját széttárva, és visszament a többiekhez.
   Ne haragudjak..? Ezt most mi a fenére mondta? Mégis mit tett ő, amiért haragudnék rá? Egyre kevésbé igazodom ki rajta. Tanácstalanul mentem vissza a srácokhoz én is, aztán az öltözőbe vonulva átvettem a rendes ruháimat, a vizes fürdőruhámat pedig a törülközőmbe csavarva eltettem a táskámba. A kajás táska az utolsó morzsáig kiürült, amit nem is bántam, mert utáltam volna, ha ez után az eseménydús, fárasztó délután után még cipekednem is kell.
   A srácok hazahoztak minket. Öleléssel búcsúztunk el mindenkitől, én megköszöntem ezt a csodás délutánt. A tekintetem egy pillanatra találkozott Louiséval, de most ő sütötte le a szemét, és bevágta utánunk a kocsi ajtaját. Ez szép volt tőle. A könnyeimet nyelve, gombóccal a torkomban fordultam el. A többiek még a kocsiból is integettek; Lily meg én mosolyt erőltettünk az arcunkra, és mi is lelkesen integettünk nekik.
   Mindent számba véve életem talán legtökéletesebb délutánja volt a mai. És, ami a legesleghihetetlenebb az egészben, Louis megcsókolt! Figyelmen kívül hagytam a titkokat és a suttogást, még azt is, hogy Louis mit mondott a csókunk után, és csak a csókra koncentráltam. De, akárhogy próbálkoztam, már sosem tudtam felidézni pontosan azt, amit akkor éreztem. Életem legcsodálatosabb másfél perce volt, az biztos. Sosem fogom elfelejteni; ez a csók az, amire szerintem még száz évesen is boldogsággal fogok visszagondolni.
 - Chloe... Jól vagy? - suttogta kétségbeesett hangon Lily.
   Feleszmélve az álmodozásból, megrökönyödve vettem észre, hogy kövér könnycseppek csorognak végig az arcomon. Igazából halvány lila gőzöm sem volt, hogy miért sírok, elvégre ez volt a legjobb napom eddigi életem során, és most mégsem az örömtől bőgök. Mi van velem..?
 - Nem. Illetve igen, de valamiért pont az a bajom, hogy nincs semmi bajom, vagy nem tudom - nevettem fel kényszeredetten, és az arcomat Lily vállába fúrva bőgtem tovább, miközben ő a hátamat simogatta.
 - Értem - mosolyodott el Lily.
   Pontosan ez volt az, amit a legjobban szerettem a húgomban: azt, hogy mindig ott volt velem, még olyankor is, amikor még én magam sem értettem magamat. Erején felül próbált vigasztalni, még akkor is, ha nem is tudta, mi bajom, és ez szerintem több, mint amit megérdemlek.
   A könnyeim már teljesen eláztatták Lily pólóját, de nem törődött vele, így én sem.
 - Szeretlek, hugi - hüppögtem, bedugult orral, és a sok sírástól már reszketve.
 - Én is szeretlek, nővérkém - felelte Lily, és gyengéden megsimogatta az arcomat.

Drága, nagyon kevés olvasóim, végre sikerült meghoznom a következő részt. Igen, rohadtul elkapkodtam, csak mert már nagyon akartam, hogy kapjatok új részt, különben még elfelejtetek engem... Azt pedig a világért sem akarnám, úgyhogy sajnos most be kell érnetek ezzel az összecsapott fejezettel! Minél előbb próbálom hozni a kövit! Kitartás! Puszi: Lau

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése