Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2014. július 11., péntek

1. évad, 1. fejezet: Gyermeteg poénok

Ahogy beléptem a jól ismert házba, a szokásos hangok ütötték meg a fülemet. Anya a konyhában ügyködött; egyértelműen valamilyen sütit sütött, az illatokból ítélve. Apu a tévé előtt ült, és elmélyülten figyelte, ahogy Steven Segal meg még pár kigyúrt állat, akiknek a nevét sem tudom, széttépik egymást. Richard természetesen nem nálunk lakott, mert már dolgozni jár és saját lakása van, de sokszor meglátogat minket. Lily fel-alá rohangálva próbálta elkapni a macskánkat, Marley-t, akit a Marley meg én című regény főszereplő kutyusáról neveztünk el. A kandúr, gondolom, már megint behozott egy madárhullát a házba, mert Lily igen undorodó arckifejezéssel az arcán próbálta meg kikergetni az udvarra vele. Luke természetesen rögtön elszökött mellőlem, és a nappali közepén felhalmozott játékai felé vette az irányt. Brian-t viszont nem hagytam elmenni, mert tiszta mocsok volt a pocsolyákban dagonyázástól, ahogy én is.
   Anya jelent meg a konyhaajtóban, lisztes kézzel. Egyetlen pillantással végigmért, és megértette, miért nézek ki úgy, mint egy ázott varangy, vagy legalábbis hasonlóan.
 - Jaj, Chloe.. - csóválta a fejét, de nem tudta elnyomni pajkos mosolyát. - Fürdesd meg Brian-t, aztán te is fürödj meg. Ha megfázol, akkor még ápolhatlak is, te javíthatatlan csodabogár! Az a baj, hogy így szeretlek. Ha végeztél, elmeséled, mi a jó francot csináltál ennyi időn keresztül.
   Engedelmesen felmasíroztam a szobámba - Brian-t lent a kilincshez kötöttem, hogy ne szaladgáljon mindenfelé -, magamhoz vettem egy spagettipántos, fehér pólót, egy rövid, rózsaszín gatyát, egy pár zoknit és tiszta alsóneműt, és a tusfürdőmet, majd lementem, s lepakoltam a holmimat a fürdőszobában. Elővettem egy nagy, műanyag mosdótálat és teleengedtem meleg vízzel. Behoztam a kutyát is, és elreteszeltem az ajtó zárját. Lecsatoltam Brian pórázát és nyakörvét, aztán a tálba tettem, és nevetve figyeltem, ahogy azonnal szórakozni kezd kedvenc elemével, a vízzel. Utána, amikor elkezdtem lesikálni a bundájára rakódott koszréteget, már nem élvezte annyira a dolgot. Fél órába telt, mire a csintalan szörnyeteget - akit egyébként imádok - sikeresen megfürdettem, és immár teljesen tisztán raktam be a kosarába egy gumilabdával, amit azonnal rágcsálni is kezdett. Mosollyal az arcomon mentem vissza fürdőszobába, hogy végre magammal is foglalkozhassak. Lehámoztam magamról és rögtön a szennyesbe is tettem átázott, sáros ruháimat, és elhatároztam, hogy hajat is mosok, mert Brian jóvoltából még barna tincseim között is sárgombócok lógtak. Perceken keresztül csak álltam a meleg vízsugár alatt, és élveztem, hogy lemoshatom magamról az esővizet. Háromnegyed óra múlva kerültem elő a fürdőszobából, még enyhén nedves hajjal, de már tisztán, illatosan és rendes ruhában.
   Büszke mosollyal az arcomon álltam meg anya előtt, aki jelezte, hogy kezdhetem. Már amúgy is alig vártam, hogy elújságolhassam neki, kikkel találkoztam ma. Egy bő félóra anya-lánya beszélgetés után bekopogtam a húgom szobájába, és nála körülbelül kétszer ennyi időt töltöttem, mivel ő is Directioner volt.
   A húgom egyébként pont olyan, mint én, csak, míg én állandóan jókedvűnek és erősnek mutatom magam, addig ő a legkisebb bántástól is magába fordul és sír. A külseje alapján akár még idősebb is lehetne nálam, hiába vagyok én idősebb három évvel. Őt nagyon megviseli az általános iskola, talán még jobban is, mint régen engem. Teljesen elhanyagolja sötétbarna, vállig érő haját; most is kiengedve, kissé kócosan omlott a vállára. Szürke szemeiből, mint mindig, most is szomorúság sugárzott, és a mostanában terítéken lévő szerelmi bánat és az ebből következő rengeteg sírás miatt az arca körülbelül a kétszeresére püffedt, és a szeme is annyira feldagadt, hogy csodálkoztam, hogy egyáltalán lát még valamit.
 - Lily, ne haragudj, hogy ezt mondom... de borzalmasan nézel ki. - Szokásom, hogy mindig, mindent kimondok, és ezzel rengetegszer bántottam már meg olyan embereket is, akiket nem akartam, de ismertem a húgomat annyira, hogy tudtam: ezen nem sértődik meg.
   Lily halkan felnevetett. Sóhajtva nézett rám.
 - Köszi - vigyorgott erőtlenül.
 - Elárulod, mi baj van?
 - Minden.
 - Egyet mondj! Például... melyik seggfej miatt bőgsz mostanában ennyit? Tudod, hogy szeretlek. Te vagy az egyetlen lánytestvérem, és boldognak szeretnélek látni. Mondd el, mi van! Lehet, hogy tudok segíteni. Ha meg nem, akkor csak megpróbálok.
   Lily az ölében szundikáló Marley-t simogatta. Figyeltem a húgom arcvonásait. Hálásan nézett rám, és a gondolatait összeszedve beszélni kezdett:
 - Tudom, azt mondtam, hogy a szerelem miatt bőgök folyton, és ne haragudj, de hazudtam akkor. Igazából azért vagyok szomorú, mert megállás nélkül cikiznek azért, hogy Directioner vagyok. Húznak az 1D-s pólóim, sapkám meg pulcsim miatt... Tudom, nyár van, és már kezdem kiheverni, de így, augusztus közepén mindig rám jön ez a tudat, hogy nemsokára vissza kell mennem oda, a huszonhárom idióta, ostoba, tudatlan hülye közé, és még én leszek a rossz, ha visszavágok valamit a szidalmaikra..!
 - Figyelj, Lily, mert csak egyszer mondom el. Mindig lesznek olyanok, akik egyszerűen nem bírják elfogadni, hogy valaki más, mint ők. Neked pedig az a dolgod, hogy ne törődj vele! Kit érdekel, mit gondolnak mások..? A te korodban én is pontosan olyan voltam, mint te, és nem volt nővérem, aki elmondhatta volna nekem, mit csináljak, csak egy bátyám, aki viszont nap nap után éreztette velem, hogy 'buzikért' rajongok... Nem hittem el neki. Mert élt bennem az a remény, hogy van értelme a rajongással töltött éveknek. Ne amiatt aggódj, amit mások mondanak! Öt csodálatos srácért rajongsz. Ezt pedig soha ne felejtsd el! Ha pedig bárki egy szót is szól rád, csak süsd le a szemedet, sóhajts, majd, mikor felemeled a fejedet, mosolyogj! Vigyorogj rá arra a libára vagy baromra, aki azt mondta neked, és könnyed hangon mondd: "Ne haragudj, de akkor sem érdekelne a véleményed, ha te lennél az utolsó életben maradt ember a földön!" Tuti, hogy hatásos lesz.
   Lily pislogás nélkül meredt rám, és a torkomban dobogó szívvel vártam a reakcióját. A szemében ismét könnyek csillogtak, de ajkain mosoly játszott. Egy szót sem szólt. Csak kinyújtotta felém a karjait, és a nyakamba borult.
 - Szeretlek, Chloe - suttogta. - Mindennél jobban.
 - Én is szeretlek, Lily. Te vagy a legjobb húg a világon.
 - Te pedig a legeslegjobb nővér.
   Még percekig maradtunk így. Negyed nyolckor anya felszólt, hogy menjünk vacsorázni. Lelkesen rohantunk le a lépcsőn. Szerettem ezeket a vacsorákat, mert a bátyám kivételével mindenki ott volt, akit valaha szerettem. Mert a bátyámat is nagyon szerettem. Hiába a sok veszekedés és bunkóság, mindketten örültünk, ha láthattuk a másikat. Hiányzott. Hiányoztak a beszólásai, a jellegzetes röhögései... De még így is határtalanul boldog voltam, amikor az öcsém, a húgom és a szüleim társaságában asztalhoz ültem. Marley és Brian az asztal alatt masíroztak, kajáért kuncsorogva. Anya nagy mértékben ellenezte az efféle etetést, apának fogalma sem volt róla, hogy nekem, született idiótának egyáltalán eszembe juthat ilyesmi, a testvéreim meg pont a cinkostársaim voltak.
 - Chloe! Mit is mondtál, hogy hívják azt a fiút..? - érdeklődött anya.
 - Louis, anya. Négy éve nem múlt el úgy nap, hogy ne lelkendeztem volna neked róla, de mindegy - nevettem el magam.
 - És hogy néz ki?
 - Mint egy isten, anyu - felelt helyettem Lily. - 175 centi magas, kék szemű, hosszú és kócos, barna hajú srác. Aki mindezek mellé még pofátlanul jóképű is.
 - Oda ne rohanjak - vigyorodott el apa. - És hány éves?
 - December 24-én lesz 23 - feleltem. Láttam a szüleimen, hogy ellenzik a dolgot, és anya már éppen szólásra nyitotta a száját, de megelőztem: - Nem, inkább ne mondjatok semmit, oké? Tudom, mit csinálok, és különben is, úgy néztek most rám, mintha már megkérte volna a kezemet! Rohadtul nem számít a korkülönbség, ugyanis Louis Tomlinson soha még csak rá sem fog nézni egy olyan lányra, mint amilyen én vagyok..!
   A könnyeimet nyelve vallottam be magamnak is ezt az igazságot. Most komolyan, mit reméltem? Meddig akarok még az általam felépített, rózsaszín mesebirodalmakban élni..? Ugyan már, mit akartam én?! Azt hittem, hogy érdeklem Louist? Mert tuti, hogy nem érdeklem.
 - Chloe..? - simogatta meg a karomat anya. - Nem arról van szó, hogy bármit is számít nekünk a korkülönbség. Viszont nem értem, hogy miről beszélsz. Gyönyörű, csinos, okos és kedves lány vagy, aki...
 - Tipikus anyás vigasztalás - ráztam a fejem. - Ne haragudj, anya, de nem akarom, hogy vigasztalj. Csak egyedül akarok lenni. Köszönöm a vacsorát, finom volt.
   Felálltam a vacsoraasztaltól, és felmentem a lépcsőn. A szememben könnyek csillogtak. Nem tudtam már, hogy mit kéne hinnem. Annyiszor csalódtam már az életben, annyiszor átvertek, annyiszor hitegettek, annyiszor törték össze a szívemet, hogy már egyszerűen... nem akarok szeretni senkit! Eddig mindig, amikor megbíztam valakiben, megmutatták, hogy miért nem kellett volna.
   A szobámba betörtetve leültem az ágyamra, benyúltam a faszerkezet alá, és előhúztam onnan egy fényképalbumot. Elég vaskos könyv volt, és csak a fele volt csak telepakolva fényképekkel. Az utolsó néhány ilyen oldalakhoz lapoztam, és az akkori naivságomon mosolyogva nézegettem a képeket. Eddig csak három, egy hétnél hosszabb kapcsolatom volt, és mindegyiket megbántam. Az elsőnek úgy lett vége, hogy a barátomat egy másik lánnyal csókolózva láttam, a másodiknál a kezdetben rendesnek és figyelmesnek megismert srácból egy-kettőre bunkó, faragatlan tuskó lett, és én szakítottam vele. A harmadik pedig még egészen új dolog volt; a suli utolsó napjaiban szakadt vége. Nálam egy évfolyammal feljebb járt, jóképű volt, szőke, zöld szemű, egyszóval az a tipikus, szívdöglesztő srác. Aztán egyik nap, mikor beléptem az osztályterembe, éppen azt mondta az egyik haverjának: "mindjárt itt van az a fogyatékos Chloe". Aztán persze észrevette, hogy ezt én hallottam, és nem mert szólni hozzám többet, én pedig ezek után már nem is akartam beszélni vele, úgyhogy csendben ért véget a dolog. Ezek után én már csak javíthatatlan naivságomnak köszönhetően bízom meg az emberekben, és az esetek 99,9%-ában alaposan meg is bánom.
   Louissal viszont egyáltalán nem is bánom. Ha azt nézzük, hiába a sok minden, amit a neten olvastam róla, egyáltalán nem ismerem, mint embert. Az biztos, hogy nem olyasvalaki, aki képes lenne megcsalni a lányt, akivel együtt van, és nem is olyan, aki kibeszéli a háta mögött. Nekem csak az a bajom, hogy sokkal csinosabb és szebb lányt érdemel. Nem az a típus vagyok, akit érdekel a kor, de szerintem nálam idősebb lányokat keres, ha egyáltalán keres. Én december 2-án töltöm be a tizenhetet, ő pedig 24-én a huszonhármat. Vagyis hat évvel idősebb nálam. Basszus, miért nem bírtam pár évvel korábban a világra jönni..?
   És különben is most szakított a barátnőjével. Fogalmam sincs, milyen okból, abban sem vagyok biztos, hogy ő kezdeményezte a szakítást, és halvány lila gőzöm sincs arról, hogy ez a két ennyire összeillő ember min tud összeveszni annyira, hogy Eleanor-fan rajongók ezreit megbántva szakítsanak. Lehet, hogy pont a Larry Shipperek állandó szidásai miatt Eleanornak elege lett... Minden lehetséges. Nem akartam erről faggatni Lout, mert van egy olyan megérzésem, hogy a talán nem is létező esélyeimet is elbaltáznám vele, ha megtenném. Jobb a békesség.
   Az ágyamra dobott telefonom életre kelt. Louis a Summer Love-ot állította be csengőhangnak. Izgatottan nyomtam le a 'Fogadás' gombot.
 - Szia! - szóltam bele.
 - Szia, Chloe! - Louis hangját hallani olyan volt, mintha újjászülettem volna. - Van valami programod holnap délutánra?
 - Tudtommal nincs. Miért, van? - mosolyodtam el.
 - Ha van kedved, a srácokkal holnap megyünk a strandra, jöhetnél velünk te is! Perrie meg Sophia is jönnek.
 - Biztos, hogy ébren vagyok..? Csak mert szerintem álmodom - sóhajtottam. - Benne vagyok!
 - Király! - Louis hangján hallatszott, hogy elégedetten vigyorog. - Holnap délután négykor ott leszünk a házatok előtt.
 - Eljön? - ordított valaki a háttérben. Gondolom, az illető a szoba másik végében állt, azért üvöltött.
 - El! - kiáltotta vissza Lou.
 - Akkor mondd már neki, hogy hozzon kaját!
 - Ez biztos Niall lesz - nevettem el magam. - Kifogytatok..?
 - Nem, csak neki akkor sem lenne elég, ha egy egész raktárat vinnénk el, márpedig feleannyit sem fogunk.
 - Kegyetlenek vagytok! Mondd meg neki majd, hogy nem kell aggódnia, viszek kaját én is!
 - Jó éjszakát, Chloe - mondta Louis. - Akkor holnap találkozunk.
 - Igen - mosolyodtam el. - Jó éjszakát!
 - Puszi - szólt bele utoljára, aztán letette.
   Még perceken keresztül az utolsó szó visszhangzott a fejemben. Louis Tomlinson azt mondta nekem, hogy puszi..! Ez azért jelent valamit. Vagy csak szokás szerint meghülyültem. Szerintem az utóbbi.
   Megállás nélkül mosolyogva öltöztem át a pizsamámba, aztán lementem fogat mosni. Anya épp akkor készült lefeküdni. Jó éjszakát kívántam neki, aztán apának és az öcsémnek is. Lily szobájában aztán még hülyültünk pár percet, mint lánytestvérek, de aztán ágyba zavartam, mert csak akkor tűnik el a sírás nyoma az arcáról, ha sokat alszik.
   Kivételesen azzal a tudattal feküdtem le aludni, hogy valakinek hiányoznék, ha holnap nem ébrednék fel. Ritka alkalmak egyike volt ez; a kívül mindig erősnek mutatkozó lány most belülről is erős volt.

A telefonom csörgésére ébredtem. A One Thing volt az, és ez csak egy dolgot jelenthet: a bátyám, Richard hív! Mikor a kezembe vettem a készüléket, egy gyors pillantást vetettem a digitális óra kijelzőjére - 6:45-öt mutatott -, mielőtt felvettem.
 - Drága bátyám, nem kel mindenki olyan korán, mint te - feddtem meg rögtön.
 - Neked is jó reggel, Chlo. - Bátyám iránti rajongásom egyik oka volt, hogy, bár állandóan szívatott valamivel és bunkó volt velem, szeretett, és ezt hiába próbálta titkolni. Ő mindig más volt, mint a többiek: ő volt az az ember, aki soha nem mondta, hogy szeret, mégis ő szeretett a legjobban. Az, hogy Chlo-nak szólított, bizonyíték volt arra, hogy ő más, mint a többiek. Mindenki számára én csak Chloe vagyok, de ő, mikor megszülettem, már akkor is Chlo-nak szólított.
 - Van fogalmad róla, hány óra van? - túrtam kócos hajamba. Jesszus. Ma is megszenvedek a fésűvel.
 - Nálam 6:46, nálad?
 - Tudod, hogy értem.
 - Ne haragudj, húgocskám, de nem mindenki olyan naplopó, mint te.
 - Az ég szerelmére, tizenhat éves vagyok, mit vársz, dolgozzak?
 - Te mondtad. De nem ezért hívtalak. Csak azt akartam mondani, hogy tudom, azt ígértem, szombaton jövök, de nem fog összejönni, mert közbejött valami. Mondd meg anyáéknak is.
 - Aha. Közbejött valami. Kitalálom. Új barátnő a láthatáron..?
 - Chlo!
 - Tudom-tudom. Figyelj, Richard, tudod, hogy szeretlek, meg minden...
 - Megkérhetlek, hogy ne nyáladdz? Kösz.
 - De eddig csak elkényeztetett libákat bírtál kifogni - eresztettem el a fülem mellett a megjegyzését. - Először más szót akartam mondani, de az csúnya lett volna egy lány szájából...
 - Én nem a szüleink vagyok. Előttem nyugodtan káromkodhatsz.
 - Szuper - vigyorodtam el. - És, hogy van az én bátyám?
 - Jól volt, amíg ezt az ostoba mondatot ki nem ejtetted a szádon.
 - Semmit nem változtál.
 - Hát te se.
 - Tudom - mosolyodtam el. - De komolyan. Hogy vagy?
 - Átlagosan. Minden éppen olyan unalmas, mint mindig. Tegnapelőtt fizetésemelést kaptam. Ja, és mondd meg apának, hogy az új cikke zseniális!
 - Upsz, én még nem olvastam el a cikkét. Elmondanád, miről szól..?
 - Persze. Csak a szokásos bibliai szöveg: történeteket és megtörtént eseteket ír le arról, hogy mit tett emberekkel a drog. Semmi különös.
 - Aha.
 - Egyébként mi van veled? Olyan a hangod, mintha közben máshol járna az eszed. És, mintha folyamatosan vigyorognál. - Hallva, hogy nem válaszolok, folytatta. - Kitalálom. Az én pici hugicám szerelmes! - mondta affektáló hangon. - Halljam, ki a szerencsés.
 - Az, akit nap mint nap szidsz.
 - Sok ilyet ismerek. Leszűkítenéd a kört?
 - A One Direction tagja - röhögtem a beszólásán.
 - Jesszus. Melyik bájgúnár az?
 - Louis - sóhajtottam, mintha egy varázsszót ejtenék ki.
 - Inkább magadra hagylak az álmaiddal - felelte unottan Richard. - Mondd meg neki, hogy szétrúgom a seggét, ha megbánt téged. Csók a családnak..!
 - Hé, várj már! Tudod, hogy ezt úgysem mondhatom meg neki!
 - Amíg titkolnod kell előtte a valódi stílusodat, addig nem érdemel meg téged. Pá!
 - Szia - suttogtam immár az üres vonalnak, mert Richard letette a telefont.
   Csalódottan dobtam vissza magam a párnák közé, de nem tudtam visszaaludni, úgyhogy inkább felkeltem, és átmentem a húgomhoz. Letérdeltem az ágya mellé, és figyeltem a szuszogó, gyönyörű lányt, aki - fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki, de - a húgom. Sötétbarna haja kócosan tapadt a homlokára, és belelógott a szemébe. Arrébb simítottam a selymes tincseket, és mosolyogva figyeltem, ahogy Lily erre mocorogni kezd, és nyög egyet álmában.
   Nem bírtam megállni, és átlopóztam a kisöcsém szobájába is. Ő természetesen nem aludt. Szokása volt, hogy az egész éjszakát ébren tölti, csak azért, hogy valami rosszaságot tudjon csinálni. Ezúttal Marley, a kandúrcica és Brian, a csintalan kutyus is részt vettek a dologban, vagy legalábbis ott voltak vele, és figyelték a ténykedését. Éppen a játékpisztolyába próbált életet lehelni. Halkan léptem be, és nem vette észre, hogy az ajtóban állok, és egy ideig mosolyogva figyelhettem a ténykedését. Rajongott a fegyverekért, és zavarta, hogy nincs éles fegyvere. Persze, még csak három éves, fogalma sem volt arról, hogy mit jelenet, ha éles lőszer van nála. Nem tudtam nem derülni egy jót azon az ártatlan próbálkozásán, hogy a műanyag pisztolyból valódi golyót lőjön ki, ne csak a narancssárga, műanyag játéklőszert. Épp összegyűrt papírzsebkendő galacsinokat próbált a csőbe tömködni.
 - Öcsi! - szólítottam meg mosolyogva, mire ijedten kapta fel a fejét, és elejtette a játékpisztolyt. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Mit barkácsolsz?
 - Úgyis tudod - vigyorgott rám. Brian reggeli üdvözlésképpen a lábamhoz dörgölőzött, aztán, mikor leültem a földre Luke mellé, az ölembe fészkelt. Megvakargattam Marley nyakát, aki dorombolásával adott hangot az örömének, hogy lát engem. - Te miért vagy ébren ilyen korán?
   Összehúzott szemekkel, szúrós tekintettel mértem végig csintalan öcsikém arcát. A szeme piros volt és feldagadt az álmosságtól, az arca püffedt lett.
 - Nem piszkálódásból mondom, öcsi, de rád férne az alvás. Szörnyen nézel ki. És mindjárt ülve elalszol! - A kapálózásával és a tiltakozásával nem törődve felemeltem, kivettem a kezéből a játékot, és az ágyába fektettem. A meleg miatt takaróra nem volt szüksége. Felvertem a párnáit, és mosolyogva figyeltem, ahogy szinte azonnal elaludt, amint a feje a párnához ért. - Szeretlek, öcsi - suttogtam, és óvatosan felálltam.
   Halkan kinyitottam az ajtót - Marley és Brian fürgén kisurrantak rajta, én pedig követtem őket. Lebattyogtam a lépcsőn, és bementem a konyhába. Anya már régen fent volt, és éppen rántottát csinált.
 - Épp szólni akartam, hogy ébresztő van - mosolyodott el. Otthagyta a munkáját és odajött hozzám, hogy megöleljen. - Jó reggelt, drágám.
 - Szia, anyu. Luke-ot ne ébreszd, egész éjjel ébren volt, most fektettem le.
 - Oké, köszönöm, Chloe - nézett rám hálásan. - Csodás anyuka lenne belőled, kicsim. És olyan gyönyörű vagy!
 - Így, kócos hajjal és tíz perccel azután, hogy kikászálódtam az ágyból... Igen, anya, persze - vigyorogtam rá. - De köszönöm. Szeretlek.
 - Én is szeretlek, kis rosszcsont.
 - Nem vagyok már kicsi - vigyorogtam rá csintalanul.
 - Minden gyerek ezt mondja. Nekem örökké a kislányom maradsz. Még akkor is, amikor nyolcvan éves öreg néni leszel!
 - Nagyon remélem, hogy megérem azt a kort - vigyorodtam el. - Csak mert szeretném látni, milyen leszel 111 évesen!
 - Pimasz vagy. Szerencséd, hogy így is imádlak. Szólnál apádnak és Lilynek?
 - Persze. Ja, tényleg, Richard az előbb telefonált. Nem tud jönni most szombaton. Csajozik.
 - Uram, segíts - fogta a fejét anya, és nem tudtam elnyomni a nevetésemet, mert nekem is pont ilyen reakcióm volt erre a dologra.
 - Szólok nekik - mosolyogtam rá, és elindultam a szüleim szobája felé, apához. Tőle örököltem az alvókámat, ahogy a testvéreim is.
   Apáék szobájába lépve halkan odaosontam az ágyon fekvő horkológéphez.
 - Apu! - kezdtem rázogatni a vállát. - Ébresztő van!
 - Hagyjál már, Chloe - nyöszörgött, és átfordult a másik oldalára.
 - Azt szeretnéd, ha anyát küldeném? - kérdeztem gonoszul.
 - Meg ne próbáld! - pattant fel, mint a rugó. - Jó reggel, kicsim.
 - Jó reggel, apu. Nehogy visszafeküdj, hallod? - figyelmeztettem, mert már előre tudtam, mi lesz az első dolga, miután kilépek a szobából.
 - Jó-jó - morogta.
   Vigyorogva rohantam fel a lépcsőn Lilyhez. Neki akartam először elmondani, hogy ma strandolni megyek a srácokkal... de akkor eszembe jutott, hogy biztos nagyon szomorú lesz, ha ő nem jöhet. Hirtelen elhatározással a saját szobámba mentem, és egy rövid SMS-t küldtem Louisnak: A húgom is jöhet?
   Perceken belül érkezett a tömör válasz: Naná!
   Boldogan rohantam át Lilyhez, hogy elújságoljam a király hírt.
 - Szóval készítsd elő a fürdőrucidat, mert fürödni fogunk! - fejeztem be vigyorogva, és boldogan figyeltem a húgom lelkesedését.
 - Kész a reggeli, srácok! - kiáltott fel anya.
 - Megyünk! - szóltam vissza, és a húgommal együtt vihogva és tervezgetve szaladtunk le a lépcsőn.
   Reggeli közben a szüleimnek is elmeséltük a dolgot. Anya és apa sokat sejtetően összenéztek, de a tegnapi kirohanásomból tanulva inkább ők is lelkesedtek érte.
 - És meddig maradtok? - érdeklődött apa.
 - Fogalmam sincs. Ja, tényleg, apa, Richard az előbb telefonált, azt mondta, az új cikked zseniális! És szerintem is az!
 - Ó. Köszönöm, Chloe. Nem is tudtam, hogy érdekelnek a cikkeim!
 - Az én imádott apucimnak bármit - kacsintottam, bár mindenki tudta, hogy csak akkor szólítom apucinak, ha hízelegni akarok vagy elterelni a figyelmét arról, hogy képtelenség, hogy engem bármikor is érdekeljenek azok a témák, amikről ő ír. Nem azért, mert rosszindulatú vagyok, vagy mert szerintem apa nem ír jól, sőt! Szuperül ír, de hiába olvasok bele akármelyik cikkébe, engem egyszerűen hidegen hagynak a témái.
 - Chloe, ha már úgyis végeztél, megetetnéd Brian-t meg Marley-t? Tudod, hol vannak a tápok.
 - Persze, anyu! - feleltem, és engedelmesen felálltam. Említettek persze azonnal megérezték, hogy róluk van szó, és olyan boldogan kezdtek rohangálni körülöttem, hogy majdnem pofára estem bennük.
 - Brian! - feddtem meg, és az ölembe kaptam a kutyust. - Nem menő ám fiatal lányokat feldönteni!
   Erre ő rám bámult nagy, fekete szemeivel, és minden előzmény nélkül megnyalta az orromat, mintha csak azt akarná mondani: szeret.
 - Én is szeretlek, rosszcsont - nevettem el magam.
   Miközben tápot töltöttem előbb Marley, majd Brian táljába is, és friss vizet - előbbinek tejet - is öntöttem ki nekik, az órámra pislantottam. Negyed nyolc volt. És a húgom meg én ma délután négykor a One Direction tagjaival és Sophia Smithtel és Perrie Edwards-sal találkozunk.
 - Tényleg, anya! - jutott eszembe. - Niall éhen fog halni, ha nem viszünk neki egy hegy kaját!
 - Ki a fészkes fene az a Niall?! - értetlenkedett apa.
 - Ez most vicc, ugye, apu? - fogtam a fejem. - A One Direction tagja.
   Apa őszinte megrökönyödéssel nézett rám.
 - Hát hány tagja van..?
 - Öt tagja van. Istenem, apa, négy éve folyamatosan róluk beszélek, és ennyi nem esett le..? Na, mindegy. Niall a legkajásabb köztük.
 - És konkrétan mennyi kaja kell..? - kérdezte félve anya.
 - Őt ismerve..? Körülbelül az egész bolygó élelmiszer-ellátást kéne elvinnem oda, hogy Niall jól lakjon, de nyugi. Csak annyit adj, amennyit nélkülözni tudsz itthonról.
 - Elmegyek bevásárolni - jelentette ki anya, és apa, Lily meg én egy emberként nevettünk fel a reakcióján.

Sziasztok! Van egy jó hírem, meg egy rossz. Kivételesen a jóval kezdem: amint az látható, elkészültem az első fejezettel! :D A rossz hír pedig: a szüleim és én - a bátyám nem - a hétvégén elmegyünk nyaralni, és őszintén fogalmam sincs, hogy pontosan mikor jövünk haza, de július 21-én már egészen biztosan itthon leszünk, ugyanis 22-én a barátnőmhöz megyek, és ott is alszom. Mindenki vigyázzon magára, én is azt teszem, és csak remélni merem, hogy a szúnyogok nem falnak fel egészen! Puszi nektek, manók! :3

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése