Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2014. július 27., vasárnap

1. évad, 3. fejezet: Új családtag

A szobámban ülve, minden erőmet összeszedve tartottam vissza a könnyeimet, miközben a ma délután készült képeket rakosgattam be a fényképalbumomba, gondosan alájuk írva, hogy mikor, hol készült és ki vagy kik vannak rajta. Nem kevés volt köztük, amelyik megmosolyogtatott. Volt, amin még nevettem is. Még boldog is lehettem volna. De egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből azt, amit a lányok mondtak, és Louis szemét, miután megcsókolt, és azt a zavart félelmet, amit felfedezni véltem a viselkedésén. Ezeket a dolgokat nem tudtam hova tenni.
   Ahogy nem tudtam nem mosolyogni azokon a képeken, amiket a fóliák alá csúsztattam. Az első közös képem Louissal, majd sorban az első közös képem Harryvel, Niallel, Liammel, Zaynnel, Perrie-vel és Sophiával. Aztán csoportképek következtek, és egy csomó olyan, amin a vízben végzett vicces mutatványokat örökítettem meg. Niall trükkjei a víz alatt. Zayn, amint tönkrement, összevizezett haját ápolgatja. Liam, amint próbálja egy percre lecsendesíteni őket, hogy mondhasson valamit - sikertelenül. Louis, ahogy viccből ráordít az értetlen Lily-re. Harry, amikor iszonyúan hosszú göndör fürtjei vizesek és egyenesek, és eltakarják az egész arcát...
   Valamiért szörnyű rossz előérzetem volt. A vacsorára evett virsli mintha visszakívánkozott volna. Késő volt már. Visszacsúsztattam az albumot az ágy alá, a filcet az éjjeliszekrényemre dobtam - nem talált, holnap reggel az első dolgom lesz, hogy felvegyem, hurrá. Az ablakon hűvös, esős illatot hozott be a szél: odakint már megint szakadt az eső, ahogy Londonban annyiszor tette. Legalább, míg a strandon voltunk, nem esett.
   Azt álmodtam, hogy Eleanor és én állunk egymással szemben, Louis pedig mellettünk, tétován ácsorog. Mind a ketten őt szuggeráltuk, és könyörögtünk, hogy minket válasszon. Aztán Louis tett egy lépést felém... majd sarkon fordult, és megcsókolta Eleanort.
   Bőgve ébredtem fel az éjszaka közepén. Lily állt az ágyam mellett; a rá sütő holdfény miatt hátborzongatóan sápadtnak látszó arcán megértő, sajnálkozó arckifejezés ült. A szobája az enyém mellett volt: lehet, hogy meghallotta, hogy beszélek álmomban vagy valami, azért jött át.
 - Chloe..? - szólalt meg, miközben leült az ágyam szélére, de megelőztem.
 - Már rájöttem, Lily! - ültem fel az ágyon, és izgatottan meredtem rá. - Tudom, miért viselkedik olyan furcsán Louis! Azért, mert még mindig Eleanort szereti. - Forró könnyek mardosták a szememet, és többé már nem tudtam visszatartani őket. - Lehet, hogy Eleanornak csak a rajongók állandó mocskolódása miatt lett elege, és igazából egyikük sem akarta, hogy szakítsanak... - Akkor igazából még fogalmam sem volt, hogy milyen közel jártam az igazsághoz. - És ez mindent megmagyaráz! - zokogtam fel, Lily pedig szorosan megölelt. - A többiek biztos megígérték neki, hogy nekem nem beszélnek erről... És ez megmagyarázza a csókot is! Egy első csóknak nem ilyennek kellett volna lennie. Nem mintha nem élveztem volna, de egy első csók nem lehetett ilyen hosszú és szenvedélyes! Louis Eleanort képzelte a helyembe: azt hitte, valójában Eleanort csókolja. Amikor pedig meglátta az arcomat és meghallotta a hangomat, azt mondta, ne haragudjak..! Lily... - Megállás nélkül bőgtem, annyira, hogy már a beszéd is nehezemre esett. Húgom pedig pontosan tudta ezt.
 - Ssss! Ne beszélj. Feküdj vissza aludni! Nem lesz semmi baj. Nyugodj meg - suttogta a fülembe Lily.
   Nem volt jobb ötletem annál, amit mondott. Mikor Lily kinyitotta az ajtót, hogy kimenjen, Marley suhant be a lába mellett, amit ő észre sem vett. Utoljára rám mosolygott, és integetett, majd becsukta az ajtót. Marley felugrott az ágyamra, és befészkelte magát mellém. Elmosolyodtam. Olyan volt, mint egy aprócska gombóc. Boldogan simogattam meg dús bundáját, így végre sikerült elaludnom.

Egy átlagos, augusztus 18-ai péntekre virradt. Szokásom volt, hogy előre megnézem, mikor kel fel pontosan a nap, hogy, ha esetleg nem tudok aludni, vagy valami, meg tudjam nézni. Ezúttal 5:41-kor bukkant fel a parázsló égitest. Először az utca másik végén tornyosuló házak mögött bujkált, de rövidesen már elég magasan volt, hogy megpillantsam. Maró fájdalom égette a szememet, amikor a napba néztem, de ez a fájdalom egész egyszerűen semmi volt a szívemet égető, mardosó, szűnni egyáltalán nem akaró fájdalomhoz képest. Hiába a felszínes nyugalom, belül őrjöngtem és tomboltam. Szünet nélkül Louisra gondoltam; nem tudtam másra gondolni. Eleanort szereti. És, ha nem hallja a hangom és nem látja az arcom, akkor azt hiszi, hogy én vagyok ő... Már nem tudtam, mit higgyek. Ha csak Louisra gondoltam, elöntött valami... a harag, a szomorúság, a csalódottság és a keserűség keveréke.
   Fogalmam sem volt, mit tegyek. Szinte öntudatlanul keresgéltem a kezemmel a telefonom után. Remegő ujjaimat huzigáltam a képernyőn, mire végre megtaláltam a telefonkönyvben a bátyám számát. Gondolkodás nélkül rányomtam, és a torkomban dobogó szívvel vártam, hogy felvegye.
 - Remélem, valaki haldoklik - nyögte. Hoppá. Nem mindenki van ébren reggel háromnegyed hatkor.
 - Nyugi, csak én - nevettem el magam keserűen.
 - Akkor nem fontos. - Hallottam, ahogy elvigyorodik. - De most komolyan. Kinek a pofáját kell bevernem?
 - Senkiét. Inkább az enyémet, de úgy, hogy többet ne térjek magamhoz - javasoltam.
 - Na jó. Elárulod, mi a fene bajod van? És miért kell ezért engem is felkelteni az éjszaka közepén?
 - Ez inkább már a reggel közepe, Richard - sóhajtottam mosolyogva, és töviről-hegyire elmondtam Richardnak az egész sztorit.
   Csak annyit hallottam, hogy sóhajt egyet. Gondolkodott.
 - Én a helyedben már rég megmondtam volna neki, hogy ne szórakozzon velem, és otthagytam volna.
 - De az te vagy! - tiltakoztam. - Ő pedig a kedvenc bandám énekese, és ha nem lenne az, akkor sem tudnám elküldeni, mivel... szeretem - csuklott el a hangom, Richard pedig színészien felhördült.
 - Jaj, hogy el ne sírjam magam - hüppögött gúnyosan, de aztán ellágyult a hangja, és beleegyezően sóhajtott. - Rendben. Szabadnapot veszek ki, és átmegyek hozzátok. Jó?
 - Fantasztikus! De... szombaton szoktál! - lepődtem meg.
 - Ha már egyszer a kishúgom pénteken haldoklik, akkor pénteken megyek - jelentette ki, és elköszönt.
   Váratlanul öntött el valami forró és bizsergető érzés, amiről nem tudtam pontosan, hogy mi az, de hihetetlenül jó érzés volt. Talán ezt hívják úgy, hogy remény. Vagy szeretet. mindegy volt. Viszontlátom a bátyámat! Amúgy is azt mondta, most szombaton nem tud jönni, hát eljön pénteken, csak azért, hogy engem vigasztaljon és idegesítő nyavalygásomat hallgassa!
   Hát, ez az én bátyám. Hiába próbálja elrejteni... neki igenis van szíve. Végül is nem lakik annyira messze, hogy gondot okozna eljönni ide, elvégre csak pár utcányira van a lakása meg a munkahelye. Lerohantam a lépcsőn, hogy szóljak anyának, de rájöttem, hogy ma reggeli műszakra ment be. Ja, tényleg, azt még nem is mondtam, hogy anya bolti eladónő, de bébiszitterkedni is szokott, mert imádja a gyerekeket. Néha előfordul, hogy már négyen egyszerre nyúzzuk apát, hogy miért ne lehetne még egy tesónk..? Remélem, lesz. Nem tudom eldönteni, hogy egy kishúgnak vagy egy kisöcsnek örülnék jobban, de biztos vagyok benne, hogy akármelyik is: nagyon szeretném a kis tesómat. Elvégre Luke-ért és Lily-ért is odáig meg vissza vagyok. Anya pedig azt mondta, jó anyuka lennék...
   Álmodik a nyomor, szidtam meg magam. Egészen biztos, hogy csapnivaló lennék anyának is, ahogy testvérnek is. Így visszagondolva... az önzőségem nem ismer határokat. Persze, azt mindig kiemelem, ha megvigasztalom Lily-t, vagy az öcsémmel játszok, de arról soha nem ejtek egy szót sem, milyen vagyok, amikor felülkerekedik rajtam az önzőség. Azt senkinek nem kívánom, hogy olyankor a közelemben legyen...
   A bátyámat már ismertem annyira, hogy nem kell egy helyben ülnöm, és várakoznom, hogy megjöjjön, ugyanis példaként elsőként vegyük azt, hogy most ébresztettem fel. Ez őt ismerve még másfél óra készülődést jelent. Ilyen korán még viszonylag hideg van kint, úgyhogy előhalásztam a gardróbomból egy farmerdzsekit, magamra kaptam, felhúztam a cipőmet, és kiléptem a kertbe.
   Szerettem ezt a helyet. Furcsaságom egyik bizonyítéka volt, hogy imádtam fára mászni: felőlem akár az ünnepi ruhám is rajtam lehetett, vagy akármi; még magassarkúban is képes lettem volna fölmászni, ha muszáj. A muszáj pedig nálam annyit jelent, hogy lusta vagyok átöltözni. De most még pizsamában voltam; a szüleimnek egy szava sem lehet... Főleg, hogy anya kivételével az egész családom a házban, édesdeden alszik.
   Gondolkodás nélkül ragadtam meg a barackfánk törzsét, és tornásztam fel magamat az alsóbb ágakra. Egyáltalán nem olyan típusú fa volt, amit meg lehetett mászni, sőt. De erre kivételesen nem azért másztam föl, hogy magasra jussak, hanem mert imádtam a barackot. Még nem volt teljesen érett; anyáék folyton meg is szidtak, ha éretlenül szedtem, de csak fel kellett nyújtanom a kezemet, hogy elérjem azokat, amiket a nap jobban süt, mint a többit, amik az ágak és levelek között rejtőznek. Boldogan vettem a kezembe egy pirosas, narancssárga gyümölcsöt. Rövid pizsamasort és ujjatlan, rózsaszín, már kinőtt - de a nyári melegbe tökéletesen megfelelő - pizsama felső volt rajtam, amik már amúgy is piszkosak voltak. Nem, tényleg, fogalmam sincs, hogy lettek azok. Még, hogy kergetőzöm a kutyával..? Micsoda vád ez!
   Na jó, bevallom, igen, szoktam néha kora reggel játszani Marley-val és Briannel. Dehát olyan cukik..! És időnként eltanyálok közben, a harmatos füvön. Nem fontos. Ki lehet mosni. Ha meg nem, akkor nem ez az egyetlen pólóm, ami megfelel a célra.
   De most a legkevésbé sem akartam a ruhámon éktelenkedő foltokra gondolni. Csak élveztem a számban szétomló, lédús gyümölcs ízét; a kedvencem volt. Még a színe is: nem csak a barack volt a kedvenc színem, ha a barack-narancssárga a kedvenc színem. Persze, ez nem is létezik, de nekem akkor is ez volt, és aki csak közelebbről ismert, elfogadta és megértette, hogy mindig különc vagyok. Ez van. Már évekkel ezelőtt mindenki megtanulta, hogy vagy elfogad olyannak, amilyen vagyok, vagy otthagy, mielőtt túl késő lenne. 'Túl késő'-n azt értem, hogy esetleg beleszeretek. Velem szokott ilyen előfordulni, amilyen lüke vagyok.
   Miután jóllaktam, ledolgozásképpen a diófánkat vettem célba; az a ház mögött volt, egyedül, ugyanis apa magyarázott régebben valami olyasmit, hogy a diófa árnyékát nem szeretik a növények. Kis híján szívrohamot kaptam, amikor a pizsamagatyám zsebében teljes hangerővel felcsörrent a One Thing. Ijedtemben elengedtem a kezemmel a vastag ágat, amin éppen függeszkedtem, és az életemet mentette meg, hogy a lábaim éppen egy még vastagabb ágat kulcsoltak át, különben fejest leestem volna, és kitörtem volna a nyakamat, vagy, ami még rosszabb, eltörhettem volna a gerincemet, és akkor élhetem le az életemet nyomorékként. Akkor már inkább a halál.
   Ott lógtam fejjel lefelé, lábaimmal görcsösen szorongatva a faágat, ami körülbelül olyan vastag volt, mint a törzsem. Persze a gravitáció törvényeivel még én sem ellenkezhetek; a telefonom egyszerűen fogta magát, és kicsúszott a zsebemből. Csak azért nem tört szét, mert apa szokás szerint a nyaggatásunk ellenére sem volt hajlandó lenyírni a füvet, így már lassan bokáig ért. Magamban hálát adtam az égnek, hogy apa ilyen lusta dög.
   A kezemmel a faágon kutattam valami apró, kiálló bütyökért, amibe belekapaszkodhatok, és felhúzhatom a testemet. A telefonom rendületlenül énekelte a dalt, én pedig majdnem bekapcsolódtam a kórusba, de eszembe jutott, hogy, ha nem sietek, Richard leteszi a telefont. Minden erőmet összeszedve visszalendültem az ág tetejére, és a torkomban dobogó szívvel igyekeztem minél gyorsabban lekászálódni a diófáról. A zene már a negyedik strófánál tartott, én pedig teljes átéléssel zendítettem rá. So get out, get out, out of my head...
 - Tisztában vagy vele, hogy az imént majdnem kinyírtál? - vettem fel a telefont még mindig rémülten. Tényleg nem voltam messze attól, hogy feldobjam a talpam.
 - Tényleg? Nem akartam, ne haragudj. Nézd, nagy baj lenne, ha vendéget is vinnék? - kérdezte a bátyám, és a hangján hallottam, hogy közben idegesen az ajkát rágja.
 - Kitalálom. Újabb barátnő?
 - Leakadnál már a témáról végre? Kérlek, Chlo, nőj már fel egy kicsit! Nem, nem a barátnőm. És így, telefonon keresztül csak annyit szeretnék neked elmondani róla, hogy nagyon várja, hogy megismerhessen, mert, bár sokat hallott rólad meg a testvéreidről, még sosem láthatott titeket. Nem tudom, hogy örülni fogsz-e neki, de arra mindenképpen megkérlek, hogy ne csessz el mindent, oké?
 - Mégis mit tudnék elcseszni? És mi a francért vagy ilyen titokzatos?
 - Mert ez nem olyan dolog, amit én telefonon keresztül osztok meg a saját húgommal. Fél óra, és ott vagyok. Cső!
 - Cső - csuklott el a hangom, de már úgysem hallhatta, mert letette.
   Ez jellemző rám. Még majdnem tizenhét év után is képes lennék bőgni a bátyám stílusán. Kiskoromban sokszor megtettem, kamaszkorom kezdetén viszont, amikor senki és semmi nem érdekelt, akkor szinte észre sem vettem. Úgy látszik, kezdenek visszatérni az ötéves szokásaim. Ez csodás. Amúgy meg nem bunkóságból csinálja... egyszerűen ilyen a természete.
   De vajon ki az, akiről beszélt? Csak annyit árult el róla, hogy nem a barátnője, és még sosem találkoztunk. Volt egy olyan megérzésem, hogy keltsem fel a kistestvéreimet. Hát úgy is tettem. Nem tudom, miért, de mikor megálltam apáék szobájának ajtaja előtt, megremegett a kezem. Az ajtón átszűrődött apa halk horkolása, és mintha egy hang a fejemben azt suttogta volna, hogy ne keltsem fel. Mi van, ha ő nem örülne a látogatónak..? Elvégre Richard nem mondta, meddig marad itt, és apám igazán szörnyű alak tud lenni, amikor dühös, és még nekem is külön kikötötte a bátyám, hogy ne csesszek el semmit. Szerintem a jövevény életkedvét is elvenné egy hideg zuhany apa mérgéből. Különben is lehet, hogy öt perc után elmegy, akkor meg minek izgatnám fel apát?
   Jó, lehet, hogy megbolondultam. Mindenesetre tényleg úgy éreztem, hogy nem jó ötlet aput felkelteni most. Amúgy is korán van, és ma nem megy be dolgozni, mert ma itthon fog kutatómunkát végezni az új cikkéhez a könyveink között és a neten. Ilyenkor viszont későig marad az ágyban. Ha felkelteném, talán agyon is csapna. Na jó, szokás szerint csak túlzok. De akkor is!
   Fél óra múlva a bátyám ígéretéhez híven megérkezett. És, ígéretéhez híven, nem egyedül.
   Én az udvaron, a kertkapu mögött ácsorogtam, Luke és Lily kezét fogva. Húgom a másik kezében Brian pórázát szorongatta, Luke pedig az ölében tartotta a doromboló Marley-t. Richard már saját kocsit vezetett, nem tudom, milyet, mert az autós tudományom kábé annyit ér, mint a légytáp. Bátyám kiszállt az autóból, és az anyósülés felőli oldalra ment, hogy kinyissa az ajtót az ott ülő... lánynak. Lány volt, ezt már az első rápillantáskor láttam. Nálam sokkal idősebb, sőt, még Richardnál is; nem vagyok profi ebben, de talán huszonhét körül lehetett. Egy pillanatra megláthattam, hogy festett szőke hajtincsei közé a feje hátsó részén egy kis rózsaszín, neonzöld és piros is vegyül.
   A legszembetűnőbb azonban az volt, hogy az egész testét tetoválások borították. Az egész hátát beterítő, a ruhájából csak egynegyedéig kilógó szövevényes mintákat leszámítva csak kisebb vagy közepes méretű tetkói voltak, a legmerészebbek azonban a homlokán, a két szemöldöke közé ékelődött angyalszárnyak voltak.
   Volt benne valami viszont, amitől megijedtem. Méghozzá az, hogy kísértetiesen hasonlított rám, apukámra és a testvéreimre. Kicsit olyan volt, mintha tükörbe néznék: ugyanaz a nagy, csokoládébarna szem nézett vissza rám, ugyanaz az orr, ugyanaz a száj... Egyre inkább érdekelt, hogy ki ez a lány, és mi köze Richardhoz vagy hozzánk. Szinte már ijesztő volt a tetoválásaival, de szerintem ő sokkal ijedtebb volt, mint mi. Segítségkérően nézett a bátyámra; mintha Richard lenne az idősebb, nem pedig ő. Nagy, barna szemei félénken fürkészték a testvéreimet és engem, ajkát beharapta. Ez nem lehet igaz! ont úgy harapdálja az ajkát, mint én szoktam, ha ideges vagyok vagy félek valamitől! Nem... Biztos szokás szerint csak képzelődöm... Nem! Ez egyszerűen nem lehet igaz..!
 - Sziasztok! - intett felénk Richard. A lány csak lesütötte a szemét, és nem szólalt meg. Richard odalépett hozzánk. Kinyitottam a kaput, hogy bejöhessenek. A lány szorosan a bátyám mögött maradt. - Tudod, hogy nem tudom jól felvezetni a dolgokat, szóval...


~Richard West~

 - Szóval csak azt akarom mondani, hogy ő itt Adele. Apu legidősebb lánya. A féltestvéretek.
   Pontosan az történt, amire számítottam. Lily, Luke és Chloe hirtelen megtorpantak, és tökéletesen lefagyva, leesett állal meredtek hol rám, hol a mögöttem ácsorgó punk lányra. Apropó, a punk lány miért bujkál már megint a hátam mögött?!
 - Gyerünk, Adele, ne legyél már nyuszi! - félreálltam, és helyet cseréltem vele. Ő kényszerült előre, én pedig hátulról noszogattam.
 - Izé... Sziasztok - szólalt meg remegő hanggal Adele. Na, végre!
 - Miért nem mondtad el, Richard?! - támadt nekem azonnal Chloe. Ahogy már előre sejtettem. - És te mióta tudod? És apa miért nem szólt nekünk soha egy szót sem? Egyáltalán, mi...
 - Hé, állj már le, Chlo! - kértem, minden hidegvéremet összeszedve. - Még a végén csalódok benned! Ezt mind a kertben akarod megbeszélni, vagy be is mehetünk? Apropó, először én kérdeznék egyet. Apa..?
 - Alszik - felelte nyersen Chloe, miközben kinyitotta az ajtót, és előreengedett minket.
 - Helyes.
   Figyeltem a húgomat, amint idegesen, folyamatosan a haját húzogatva gondosan becsukja mögöttünk a nappali ajtaját, hogy apa az emeleten semmiképpen ne ébredjen fel. Ez a lány tanul!, konstatáltam magamban büszkén.
   Adele félősen a kanapé legszélére húzódott, én pedig kelletlenül melléültem. A többiek is helyet foglaltak. Chloe pedig szokás szerint nem bírta tovább türtőztetni magát: válaszokat követelt.
 - Te mióta tudod? - nézett rám átható, barna szemeivel, amitől mindig olyan érzésem támadt, mintha a vesémbe látna.
 - Fél éve - feleltem bűnbánóan.
 - És mi a frászért nem mondtad el eddig? - csattant fel Chloe. Tökéletesen megértettem a dühét.
   Szóra nyitottam a számat, de Adele megelőzött.
 - Azért, mert az én drága apám megtiltotta neki.
 - Apu... megtiltotta..? - értetlenkedett Lily. - Dehát... Miért?
   Adele itt lesütötte a szemét. Helyette én folytattam.
 - Apa, mielőtt elvette volna feleségül anyát, már volt házas egyszer. Nagyon szerette Adele anyját. De ő megcsalta, ezért váltak el. Adele az anyjánál maradt. Apa most úgy érzi, hogy nem bírna ránézni sem Adele-re,  mert az anyját látná benne, akit már évekkel ezelőtt sikerült elfelejtenie, és nem akar fájdalmat okozni anyának sem vele, mert tudja anya is, hogy mennyire régen szerette Adele anyját. Ezenkívül... Adele nem adott sok okot a szeretetére - mosolyodtam el kínosan.
 - Kifejtenéd? - vonta fel a szemöldökét elegánsan Chloe. Mindig ezt csinálta, ha valamit minél előbb tudni akart. Kifejezetten jól állt neki ez az arckifejezés.
 - Csak nézz rá. Apa, mikor az első lánya megszületett, abban reménykedett, hogy valami szelíd, aranyos, kedves, mosolygós, mindig nyugodt és hidegvérű tündért kap, olyat, aki a legkisebb mértékben sem hasonlít rá.
 - Csak nézz rá, Richard! Olyan csendes, mint egy kislány a suliban az első napján. Ha apának ő nem volt elég szelíd, akkor senki sem - ráncolta össze a homlokát Lily.
 - Nem ilyen ám mindig. Csak soha életében nem látott még titeket, ezért nem meri önmagát adni előttetek. De nem is ez a lényeg. Ahogy gyarapodtak a tetoválások Adele testén, úgy hidegült el tőle egyre jobban apa. Csak tovább rontotta a javíthatatlant az, hogy szőkére festette a haját, és még itt sem állt meg: mindenféle élénk, neon színt is tett bele. Amikor megtudtam, és el akartam mondani nektek, hogy van egy féltestvéretek, akkor apa megakadályozta, mondván, hogy nem akarja, hogy Adele rossz példát mutasson nektek... Akkor még nem láttam, mert semmit nem tudtam róla, de ma már biztos vagyok benne, hogy ez egyike apa legnagyobb tévedéseinek. Adele, vadóc természete ellenére intelligens és jószívű lány, srácok. Talán nem annyira naiv természetű, mint ti, lányok, ezért még jó hatással is lehet. Egyébként azért akartam bemutatni nektek, mert nincs hol laknia, mert nagyon összeveszett az anyjával, és el kellett költöznie onnan. Jelenleg nálam vendégeskedik.
   Csönd.
 - Nekem szimpi vagy - szólalt meg hirtelen Luke.
   Egy emberként nevettünk fel.
 - Nekem pedig végre van egy nővérem! - nevetett fel Chloe, és felállt a fotelből, hogy megálljon Adele előtt, aki szintén felállt. - Szeretlek! - mondta, mire Adele szemében könnyek jelentek meg.
 - Én is szeretlek - zokogta, és megölelték egymást.
 - Fúúj - röhögtem el magam, mire kaptam egy vállba-bokszolást, egyenesen Lily-től, aki csatlakozott az ölelkező testvérekhez. Összenéztem az öcsémmel, és mindketten olyan arcot vágtunk, mintha mindjárt elhánynánk magunkat.
 - És ezt nem hagyjuk annyiban, ugye Lily? - fordult a húgához Chloe. - Igenis nálunk fogsz lakni, Adele! - jelentette ki. - És ezt még ma közlöm apával is! Hogy lehet ilyen kegyetlen..? Gyertek! Apu akkor a legkönnyebben kezelhető, amikor még félálomban van.
 - Chloe, nem hiszem, hogy ez... - próbáltam közbeszólni.
 - Hallgass már, Richard! Egy próbát szerintem rohadtul megér! Nem igaz, Adele?
 - De - mosolyodott el félénken. Lassan kezdett csak felengedni.
 - Akkor hajrá! - Chloe megfogta nővére kezét, és elindultak fel a lépcsőn, de előtte Chloe még berohant matatni valamit a konyhában, és aztán gyorsan visszajött. Luke és Lily, mint az eszementek, úgy szaladtak utánuk, és, mi tagadás, engem is érdekelt, hogy a fenébe akarja Chloe megpuhítani aput...
   Mikor beléptünk a szobába, apa álmosan motyogott valamit, és átfordult a másik oldalára. Akkor pillantottam meg Chloe kezében a nagy pohár limonádét és a hatalmas tábla csokit. Tényleg tanul! Elmosolyodtam.
 - Apuciii! - nyivákolta tipikus affektáló hangján Chloe, és leült apu mellé.
 - He?! - nyitotta résnyire a szemét apa, és a lányra meredt.
 - Hoztam neked csokit - vigyorgott Chloe, és letört egy terjedelmes darabot.
 - Ó! Hát, köszi, Chloe, ez rendes volt tőled. - Apa felült az ágyban, és akkor... megpillantotta Adele-t. Az arca elsötétült, és idegenkedve meredt hol rám, hol Chloe-ra, hol Adele-re. - Mi a..?
   Tehetetlenül masszírozta meg az orrnyergét.
 - Mit akartok? - mordult ránk dühösen.
 - Adele-t nem tűri meg otthon az anyja. És.. azt szeretnénk, ha ideköltözne - feleltem Chloe helyett.
 - Ha feltétlenül muszáj - vont vállat ridegen apu, mi pedig leesett állal bámultunk rá.
 - Tessék?!
 - Jól hallottátok. Viszont jó legyél, Adele, mert ha nem, itt sem tűrünk meg.
   Nagy meglepetésemre Adele és apa elnevették magukat, mi, többiek pedig követtük a példájukat.

Na, látjátok, milyen gyors voltam? Mindezt csak a ti kedvetekért. Meg az is játszott benne szerepet, hogy imádok írni... Na, jó olvasást! És komikat kérek! Olyan, mintha szellemeknek írnék! :/ Na, puszi!

2014. július 24., csütörtök

1. évad, 2. fejezet: Titkok, suttogás és könnyek

Negyed óra múlva csak Lily, Luke és én voltunk a házban. Apa dolgozni ment, és csak este jön haza, anya pedig ígérete szerint bevásárol Niall-nek. Nincsenek kétségeim afelől, hogy Niall kit fog a legjobban szeretni a családunkból...
   Látszik, hogy Lily és én sok mindenben hasonlítunk: amikor másodszor is benyitottam Luke szobájába, hogy figyeljem álmában a kis csöppséget, a húgom már ott térdelt a gyerekágy mellett, és elmélyülten figyelte kisöcsénk minden mozdulatát. Annyira elmerült ebben, hogy nem hallotta meg, hogy beléptem, így volt alkalmam visszamenni az én szobámba a fényképezőgépért, és mire a kép elkészült, Lily felnézett. A kedvenc típusú fényképezőgépem volt: az alján egy résen azonnal ki is jött az elkészült fotó. A hónom alatt szorongattam a fényképalbumot, és rögtön be is illesztettem a következő üres helyre a fotót. A fülem mögé csúsztatott tollért nyúltam, és csúnyácska betűimmel aláfirkantottam a dátumot és a pár szót: Lily és az alvó Luke. Szeretettől túlcsorduló szívvel léptem oda húgocskám mellé, aki csak mosolygott, mintha azt mondaná: Ez az én bolondos nővérem, akit szeretek.
 - Bocs, de olyan cukik voltatok, hogy ezt nem bírtam kihagyni - suttogtam.
   Letérdeltem Lily mellé, és mindketten boldogan ittuk szeretett öcsénk cuki arcának látványát. Luke pár perc múlva kinyitotta a szemét. Végigmért minket, és cinkos mosolyt villantott.
 - Felébresztettünk, öcsi? - kérdezte bűntudattal a hangjában Lily.
 - Nem, magamtól ébredtem. Ti mit csináltok itt? Ennyire gyönyörű vagyok? - vigyorodott el, apró fogsorát kivillantva.
 - Eltaláltad, öcsi - nevettem el magam, és figyeltem, ahogy Luke ülő helyzetbe tornázza magát. Lily és én szinte egyszerre mozdultunk, hogy helyet foglaljunk mellette. Lefértünk rajta mind a hárman.
 - Ez mi? - bökött a kezemben szorongatott albumra Luke.
 - Fényképalbum. Megnézzük a képeket? - mosolyogtam rá.
- Ühüm! - vágta rá, és rögtön kinyitottam az első oldalon a könyvecskét.
   Az első helyen anya és apa első közös képe foglalt helyet. Utána rögtön az esküvői közös fotójuk, majd pár hónappal később Richard ultrahang képe. Mindhárman mosolyogva lapozgattunk. Utána egy kép a növekvő hasú anyuról, aki a konyhaasztal mellett ülve, arcát a tenyerébe temetve ücsörög. Egy kép, amin Richard még alig pár perces kisbaba, és anya büszkén tartja a karjaiban. Aztán apa is csatlakozott hozzájuk, és így született meg a következő, hármas fotó. Akkor következtek bátyánk "neves napjai". Első mosoly, első nevetés, első lépések, első nap az oviban, utolsó nap az oviban, első nap a suliban, utolsó nap az általános iskolában, középiskolás fotók. Persze közben már megérkeztek anya ismét növekvő pocakos képei, a pillanat, amikor először a kezében tart, mint pár másodperces csecsemőt, aztán ugyanazok a fontos mérföldkövek az életemben, mint Richardéban, csak ezekkel körülbelül egy időben érkezett meg a következő kisbaba: Lily. Ugyanez megismétlődött először vele, aztán Luke-kal is. Persze közben olyan képek is jöttek, amiknek ezekhez a folyamatokhoz semmi köze nem volt: képek az országokról, ahol néha nyaraltunk, Richard is küldött néha képet, amit ő csinált: közös képek az újabb és újabb barátnőivel, aztán az én fiúimmal, amik persze csak alig-alig kerültek megörökítésre, ugyanis egyik se volt túl hosszú. És persze megszámlálhatatlan fotó Marley és Brian különböző csínytevéseiről... Időről időre felnevettünk néhány fényképen. Nagyon vidám húsz perc volt... aztán persze elfogytak a képek, és csak az üres, fehér fóliák bámultak vissza ránk a megtöltetlen oldalakról.
   Lentről ajtónyitódás hangzott fel: anya érkezett meg. Gyorsan lerohantam, hogy segítsek neki kipakolni a cuccokat.
 - Négy alma, tíz mandarin, öt banán, négy barack, három csomag keksz, négy tábla csoki, és egy csomag gumicukor, arra az esetre, ha a te Niall-öd azt is szereti - sorolta anya.
 - Nem tudom, hogy köszönjem meg, anya. Ha akarod, kifizetem, van még félretett pénzem. Elvégre az én haverjaim, nem fair, hogy te pénzelsz...
 - Még csak az kéne! - csattant fel anyu. - Megőrültél, Chloe? Amíg egy dollárom is lesz, amíg igényed van valamire, és amíg "ki nem repülsz a fészekből", addig egy árva centet sem fogadok el tőled! Szép is lenne, ha nem volnék képes ellátni a gyerekeimet..!
 - Visszaszívom, anya. Szeretlek.
 - Én is téged, angyalom. Nevetést hallottam, mikor megjöttem. Miben töritek a fejeteket?
 - Csak fényképeket nézegettünk - mosolyodtam el.
 - Fiatalabb koromban én is azt csináltam - nevetett fel anya. - Az legalább hasznos. Luke már ébren van..?
   A kérdést tökéletesen megválaszolta az a tény, hogy Luke leszánkázott a lépcső korlátján, és a lendülettől hajtva alig tudott lefékezni előttünk. Anya nevetve az ölébe kapta.
 - Csak tudnám, kitől örököltétek ti mindannyian ezt az őrült dolgok űzésére való elmebeteg hajlamot... Talán apádtól. Ő volt ilyen régebben. Szerencsére ő is felnőtt azóta, és nem csinál baromságokat.
 - Bár felnőnék már annyira én is! - sóhajtottam őszintén, miközben anya átadta nekem Luke-ot, mert elkezdte előkészíteni ebédre a kaját. - Néha úgy érzem, már a véremben van, hogy baromságot baromságra halmozzak.
 - Ne mondd ezt. Csak a naiv természeted miatt van. Én még most is ilyen vagyok, bár fiatal koromban sokkal jobban az voltam. Luke! - kiáltott rá fészkelődő öcsikémre, aki, meg sem próbálva titkolni, hogy elege van belőlem, ficánkolni kezdett a karomban, és nagy igyekezetében levert egy üvegpoharat a pultról.
 - Nyugi, anya, összesöpröm én! - ajánlkoztam, mielőtt anya teljesen kétségbeesne a fejetlenség őrült méretei miatt.
   Nem kellett messzire mennem, ugyanis Lily végig ott volt velünk a konyhában, és már hozta is a seprűt meg a lapátot. Gyorsan összesöpörtem az üvegdarabokat, és ellenőriztem, hogy nem maradt-e ott szilánk, ami felnyársalhatna minket. Kidobtam a pohár maradványait, és tekintetem találkozott a megszeppent, szégyenkező öcsémével. Mosolyogva guggoltam le hozzá, és alaposan megölelgettem.
 - Semmi baj, Luke. Nem haragszik senki. Nehogy sírj, hallod? Egy katona nem sír! - vettem elő a megszokott, hatásos mondatot.
 - Igen - nyöszörögte Luke, és a fogát is összeszorította, de nem sírt.
   Nem sokkal később a szobámban álltam, a kitárt gardróbszekrényem ajtajai előtt, tanácstalanul. Három fürdőruhám volt, de arról meg gőzöm se, hogy melyiket vegyem fel erre a különleges alkalomra. Az egyik fekete volt, lila leopárdmintával, a másik élénkpiros, a harmadik rikító citromsárga. Egyformán csinosnak tartottam őket, és egyszerűen kétségbe ejtett a tudat, hogy a One Direction tagjaival és még két példaképemmel találkozom ma, és nem tudom eldönteni, hogy melyik a legalkalmasabb a célra. Ötletem se volt, hogy döntsem el, úgyhogy körbejártam a házban, és mindenkit addig zaklattam, amíg nem mondott valamit. Ez még korántsem jelentett ám sikert! Anya azt mondta, mindegyikben egyformán gyönyörű vagyok, Lily maga is ezzel a problémával volt elfoglalta, és a fejébe vette, hogy elmegy fürdőruhát nézni a boltba. Eszembe sem jutott, hogy Luke-tól kérdezzem meg, elvégre ő mégiscsak az öcsém és három éves... De pont szembe jött a folyosón, amikor vissza akartam menni a szobámba, és meglátta a kezemben szorongatott bikiniket. Ezért beavattam őt is a dilemmámba.
 - Le vagy barnulva, úgyhogy szerintem a citromsárga nem jó. És különben is utálom a citromsárgát. Legyen a piros!
 - Köszönöm, öcsi! El sem tudod képzelni, mennyit segítettél! - Tipikus fiús, undorodó arcát figyelmen kívül hagyva nyomtam mindkét orcájára egy-egy cuppanós puszit.
   Elégedetten mentem vissza a szobámba. Izgalmamban egyszerűen semmivel nem tudtam lekötni magamat, úgyhogy inkább elkezdtem összepakolni a cuccaimat. Naptej, fürdőruha, törölköző, telefon, fényképezőgép... Ezeken és a kaján kívül más nem is igen kell.
   Még mindig csak fél kilenc volt. Ez nem lehet igaz... Hirtelen ötlettől vezérelve beszóltam Lily és Luke szobájába is, hogy A hobbit 2.-t nézem, ha akarják nézni ők is, jöjjenek a nappaliba. Imádtam a filmet, és bár ezerszer láttam, még mindig imádtam. Mikor vége lett, megebédeltünk, aztán a This Is Us következett, amit talán mindennél jobban imádok. Október 11-én és 12-én tuti elmegyek Lilyvel megnézni. Amint Luke megtudta, mit nézünk, elmenekült, pedig még egy percet sem látott a filmből, úgyhogy nem értem, miért utálja annyira. Mindegy.
   Még mindig volt három óra a várva-várt eseményig. Lily és én már nem bírtunk egy helyben ülni sem, folyamatosan fel alá járkáltunk a házban, Luke és anya nem kis boldogságára. Szó szerint a falra másztak tőlünk, Luke befogta a fülét, és visított, anya meg kétségbeesve próbálta elhallgattatni és közben elmagyarázni nekünk, hogy nem kell ennyire besózni. Ebből is látszik, mennyire nem értenek meg minket. Luke egyszerűen tesz rá, hogy mi kikért vagy mikért rajongunk, anya pedig egyszerűen nem bírta fel fogni, mit jelent nekünk az, hogy a ONE DIRECTION TAGJAIVAL FOGUNK STRANDOLNI! Ez azért több, mint a semmi... Sőt, körülbelül több mindennél együttvéve, amit az életben valaha a húgom vagy én elmondhatunk magunkról.
   Nagyon nehezen vánszorgott el az a három óra. Enyhe émelygést éreztem a gyomromban, és Lily elgyötört arckifejezésére nézve rájöttem, hogy ő sincs jobban.
 - Chloe - szólalt meg Li. - Te hogy bírtad ki ép ésszel, hogy találkoztál velük, Louis pedig megfogta a kezedet és kétszer meg is ölelt..? - tudakolta.
 - Őszintén? Már fogalmam sincs. Szerintem több szívrohamot is átvészeltem közben - közöltem.

Néhány perccel négy előtt csengettek. Az izgalomtól szinte már fuldokolva vánszorogtunk oda a húgommal, a cuccunkat tartalmazó táskát és a "piknikkosarat" szorongatva. Niall állt az ajtóban, elégedett vigyorral az arcán.
 - Chloe! - Látszott rajta, hogy nagyon örül nekem. Vagy, ha nekem nem, akkor a kajának, amit éppen a kezemben tartok. Egyre megy. - Szia, királylány! - nevetett fel, és megpörgetett a levegőben. - Ez pedig itt biztosan a húgod. Hogy hívnak, tökmag?
 - Lily - hebegte tökéletes zavarban a húgom.
 - Egyébként nagy a szája, csak nem bírja felfogni, hogy lát titeket. Harry és te vagytok a kedvencei. Alig bír megszólalni - vigyorodtam el.
 - Chloe - szólalt meg mégis Lily. - Befognád végre? Totál leégetsz.
 - Sziasztok! - pattant oda mellénk Hazza. - Viszem ezt én, Chlo - vigyorgott rám, és kikapta a kezemből a kajás kosarat, mielőtt tiltakozhattam volna.
   A földet bámultam, mozdulatlanná dermedve. Harry nem igazán értette, hogy mi rosszat mondott.
 - Mi baj? - kérdezte nyugtalanul.
 - Eddig csak a bátyám hívott Chlo-nak. Hasonlítotok - mosolyodtam el.
 - Hali! - léptek oda hozzánk a többiek is.
 - Szóval én vagyok az egyik kedvenced, kismanó? - guggolt le Lily mellé Harry. - Szeretleeek! - ölelte meg szorosan, Lily pedig szerintem több szívrohamot is túlélt abban a pillanatban.
 - Én is szeretlek - felelte.
   Sophia és Perrie élőben még tökéletesebbek voltak, mint a képeken. Nem tudtam felfogni, hogy ez nem álom. Időnként észrevétlenül megcsíptem magam, hogy esetleg tényleg nem álmodom-e, de ébren voltam. Mire ezzel a ténnyel megbirkóztam, már oda is értünk a strandra. Természetesen ahhoz túl messze volt a tenger, hogy ott fürödjünk, tehát csak bepréselődtünk Liam kocsijába, és a termálba mentünk. Persze a szabadtéri medencékhez; egy emberként tiltakoztunk az ellen, hogy a büdös, áporodott levegőjű épületben fürödjünk.
   Miután átöltöztünk fürdőruhába, kerestünk egy olyan medencét, amiben viszonylag kevesen voltak - nem volt nehéz; furcsamód alig voltak emberek. Niall nyitotta a sort: felrohant a deszkára, és nekifutásból szaltózott a vízbe. Még minket, akik a medence szélén álltunk, is tökéletesen összevizezett.
 - Elmebeteg! - kiabálta Sophia, és bement a vízbe, hogy elnáspángolja Niallt.
   Mi is bementünk a medencébe, és a srácok között rögtön el is kezdődött a véget nem érő, szeretetteljes civakodás. Persze, csak viccből, meg minden, de Lily, Sophia, Perrie és én a végére már kicsit kezdtük unni. Egyébként még nem jutott eszembe egy sort áradozni arról, hogy a srácok, de különösen örök kedvencem, Louis, milyen elképesztően tökéletes volt. Izmos felsőtestén csillogott a medence vize, barna, dús haja vizesen tapadt a homlokára. Kék szemei találkoztak az enyémekkel, én pedig elvörösödve kaptam el a tekintetemet, de későn, mert észrevette, hogy bámultam.
   Elröhögte magát. Aztán minden egy pillanat alatt történt. Harry és Zayn épp a víz alatt fojtogatták egymást - természetesen nem komolyan -, és én ezt már csak akkor vettem észre, amikor nem szándékosan, de odébb löktek, mert pont rossz helyen álltam. Na, és hova sodródtam? Hát persze, hogy Louishoz. A hátam kockás hasához súrlódott, ő pedig csak fura hangon felnevetett, és a kezeit a hasam előtt összevonva húzott magához. A szívem a torkomba ugrott; úgy éreztem, mindjárt megfulladok. Zayn és Hazza szabadkozva jöttek fel, és kértek tőlem bocsánatot, de csak intettem, hogy semmi baj. Zayn, amikor konstatálta, hogy Louis és én milyen pózban ácsorgunk, utánozhatatlan arcot vágva rám kacsintott, Harry pedig vidáman odajött hozzám, hogy pacsizzunk egyet. Összenevettünk, Louis pedig nemsokára elengedett, mert óriási, közös vízi-csata vette kezdetét. Két csapatba rendeződtünk: sajnos kilencen voltunk, így lett egy öt- és egy négyfős csapat. Louis, Lily, Zayn, Perrie és Niall voltak az egyik, Harry, Liam, Sophia és én a másik csapat tagjai. Felfegyverkeztünk vízipisztolyokkal, és kezdődött is egymás agyonfröcskölése.
   Húsz perc múlva valami iszonyúan hangos és rémisztő hang szólalt meg: azonnal tudtuk, mi történt. Mindenki rémülten meredt Niallre, aki a kezét a hasára szorítva nyöszörgött.
 - Éhes vagyok! - ismételgette elszörnyülködve, és falfehér arca arra adott okot, hogy kételkedjünk benne: túléli, ha öt percen belül nem ehet valamit.
   Közösen kivittük a medence szélére, én pedig kirohantam a kajáért, amit hoztam. Mikor Niall megpillantotta a nyitott tetejű, kajával telerakott táskát, felragyogott az arca, és mohón kapta ki belőle, ami először a kezébe került. Ahogy evett, az arca is visszanyerte az eredeti színét, és mi megkönnyebbülve lélegezhettünk fel.
 - Na, erre már nem mondhatjátok, hogy csak színlelte - simogatta meg Niall karját Perrie, és megrovón nézett a srácokra. - Mindig azt mondjátok, hogy csak játssza, hogy éhes, most meg kis híján elájult, mert két órája nem evett!
   A fiúk lesütötték a szemüket, Niall viszont nem haragudott. Mikor visszamentem a medencébe, letette egy kicsit a kajáját, és megölelt. Szorosan visszaöleltem, és nevetve figyeltem, ahogy utána azonnal befal egy újabb almát.
   A strand este nyolckor zárt be, úgyhogy még volt két óránk, hogy szórakozzunk. A srácok a víztől rettegő Zayn-t tanították úszni, Lily, Perrie, Sophia és én pedig a medence széléhez támaszkodva beszélgettünk.
 - Még csak két órája ismerlek - szólalt meg Sophia -, de nagyon szimpatikus lánynak tűnsz. Ha Louis nem lenne akkora kretén, mint amekkora, akkor észrevenné, hogy veled nagyon jól járna.
 - Sophia! - szólt rá éles hangon Perrie. A húgom és én értetlenül kapkodtuk a fejünket, hol az egyik, hol a másik lányra pislogva.
 - Mi... mi van? - kérdeztem.
 - Semmi - vágta rá Perrie.
 - Miért, szerinted nincs joga tudni?! - tudakolta Sophia.
 - Minden joga megvan hozzá, hogy tudja, de megígértük Louisnak, hogy nem mondjuk el, és én megtartom az ígéreteimet.
 - Én is - adta meg magát Sophia, és attól a percből már semmit sem tudtunk kihúzni belőlük.
   Nagyon nem értettem, mit jelentett ez a rövid párbeszéd. Legalább azt megtudtam, hogy Sophia szimpatikusnak tart. Eddig oké; ez az egyetlen dolog, amit biztosan tudok. De a többi tök zavaros. Van valami, ami miatt Sophia haragszik Louisra - legalábbis nekem ez jött le -, és kreténnek tartja, amiért nem veszi észre, hogy velem jól járna (?). Perrie és Sophia is úgy gondolják, hogy jogom van tudni arról a rohadt titkos dologról, de megígérték Louisnak, hogy nem mondják el... Most akkor mi van?!
   Kedvetlenül úsztam el a lányok mellől. Lily mozdulatlanná dermedve állt, lesütött szemmel, Perrie és Sophia mellett. A két lány bűnbánóan nézett rám, de csak elfordultam, és felültem az ugródeszkára - úgyis elfáradtunk már, nem ugrál róla senki.
   Már húsz perce ott ültem, és senkinek nem tűnt fel a hiányom. Figyeltem a srácokat, amint folyamatosan nevetnek valamelyikük poénjain, játszanak, mint az ötéves gyerekek... Mégis pont ezt szerette bennük a legjobban az a sok-sok Directioner szerte a világon. Ez a dolog viszont nem hagyott nyugodni, és nemsokára eljutottam arra a szintre, hogy a fiúk bolondozását nézve sem lett jobb kedvem. Liam hirtelen felpillantott, és észrevette, hogy magányosan üldögélek az ugródeszkán. Elnézést kért a többiektől - észre sem vették, hogy eljön onnan -, és felmászott a létrán, hogy leüljön mellém.
 - Mi a baj, Chloe? - kérdezte gyengéd, megértő hangon.
 - Semmi - feleltem kapásból. Ha Sophia és Perrie megígért valamit Lounak, akkor ugyanazt bizonyára Liam is megígérte neki... Ebből következik, hogy ő sem fog felvilágosítani.
 - Ne hazudj. Valami bajod csak van. - Tényleg nagyon rendes dolog volt tőle, hogy segíteni akart, de eszem ágában sem volt elmondani neki, mert akkor még őt is kínos helyzetbe hozom.
 - Liam, tényleg aranyos vagy, hogy segíteni akarsz, de biztosan tudom, hogy te sem tudnál segíteni. És különben sincs semmi bajom, csak elfáradtam - hazudtam. - Ne aggódj miattam!
 - Ez elég gyenge kifogás volt - röhögte el magát. - De, ha nem tudok segíteni, hát nem tudok. Viszont akkor legalább gyere vissza fürdeni. Mi, idióták, mindig mindenről el tudjuk terelni az emberek figyelmét.
   Elnevettem magamat, és felálltam. Az egyensúlyomat megtartva körülnéztem alattunk, hogy nem ugrok-e rá valakire, de éppen senki nem volt azon a folton, ahova érkezni fogok. Liam arrébb lépett, hogy neki tudjak szaladni, én pedig nekifutásból szaltót ugrottam a klóros vízbe.
   A többiek vigyorogva éljeneztek. Hazza állt a legközelebb hozzám, amikor a vízbe értem, így kapott egy jó adag vizet a nyakába. Közömbös arcot vágva úszkált oda mellém, és megállt előttem. Kérdőn meredtem rá. Aztán se szó, se beszéd, lefröcskölt. Amúgy is tiszta víz voltam, nem zavart a dolog, az a másfél liter víz az arcomba már semmit nem mozdított a helyzetemen, de azért felvisítottam. Kezdetét vette a harcom Hazzával, és körülbelül negyed óra múlva ért véget, amikor kibékültünk. Liam nem tévedett. Ezalatt egyszer sem gondoltam Louisra. Viszont, amikor békülésünk megpecsételéséül Hazza és én perceken keresztül ölelkeztünk, Tommo odajött hozzánk, és a kezeit maga előtt összefonva, leírhatatlan arckifejezéssel bámulva minket, megállt mellettünk, és türelmesen várta, hogy észrevegyük. Harry és én értetlenül meredtünk rá. Én egy kicsit megrovóan is; hiszen már tudtam, hogy van valami, amit titkol előlem, méghozzá annyira, mindenkivel megígértette, hogy nem mondják el nekem. Hirtelen már nem volt kedvem semmihez. Elengedtem Hazzát, és a medence lépcsője felé vettem az irányt. Kimentem a vízből, és a törülközőmmel a kezemben szárítkoztam az egyik padon. A hajamból ömlött a víz... Eszembe jutott, hogy fölöslegesen mostam meg a hajamat... Még ezen is kiakadtam, és a hangulatom romokban hevert.
   Lassan a többiek is kivánszorogtak a vízből, és lefeküdtünk napozni a fűre terített törülközőinkre. Még mindig nem volt kedvem semmihez, attól pedig végképp elfogyott minden türelmem, amikor Louis mellém terítette a törülközőjét, és lefeküdt. Felkönyökölt, és az arcomat fürkészte. Mosolyt erőltettem az arcomra. A színészkedés mindig ment. Mikor belül majdnem felrobbanok, még akkor is képes vagyok felhőtlenül boldognak látszani.
 - Egy ideje figyellek, és furán viselkedsz - szólalt meg Louis. - Mi a baj, Chloe?
 - Mi a baj..? - nevettem fel hisztérikusan. - Miért kérdezi mindenki ezt?! Pont attól lesz bajom, hogy mindenki ezt kérdezgeti tőlem! Úristen, mi baj van, Chloe?! Ha csak egy fél percre nem vigyorgok, már nekem támadtok, hogy mi bajom van... Elfáradt a szám a sok mosolygástól, az van!
   Gondolkodás nélkül felpattantam, és a pénztárcámat előrántva a táskámból a fagyis stand felé vágtattam. Louis követett; ezt hátranézés nélkül is meg tudtam állapítani. Végignézte, ahogy megveszem a négy gombóc finomságot. Ahogy egy fának dőlve elnyalogattam, csak álltunk. Louis mereven, megállás nélkül bámult rám, de már nem tudott zavarba hozni vele. Mikor megettem a fagyit, elindultam vissza oda, ahol a többiek napoztak, de Louis elállta az utamat.
   Kelletlenül emeltem fel a pillantásomat. Vagy öt centivel magasabb volt nálam. A szemem villámokat szórt, de mintha észre sem vette volna.
 - Mondtam, hogy semmi bajom! - tiltakoztam, de meg sem hallotta. Jobb kezével megragadta a karomat, hogy ne tudjak elszökni.
 - Dehogy nincs - felelte. A hangjából, az arcából vagy a szeméből nem tudtam semmit kiolvasni. - Kitalálom. Valaki mondott neked valamit rólam, te pedig elhitted. Hát, ne hidd el, Chloe!
 - Nem mondtak semmit - sziszegtem. - Van valami titkod, amit sem te, sem más nem fog elárulni nekem, mert megígértetted velük!
 - Fejezd be! - suttogta. Az orrunk összeért; tenyereim akaratlanul is izmos mellkasának nyomódtak. Louis zihálva fogta meg a másik karomat is, és így már csak álltunk, szorosan egymáshoz préselődve. A szívem a torkomban dobogott.
   Nem tudom, Louis mikor határozta el, hogy megcsókol; azt sem, hogy az én fejemben mikor fogant meg az az elmebeteg ötlet, hogy nem húzódok el tőle. Már csak arra eszméltem fel, hogy forró, puha ajkait az enyémhez nyomja, és nyelve fékezhetetlen harcba kezd az enyémmel. Elengedte a karomat, helyette mindkét kezét az enyéimhez kulcsolta. Teljesen összeforrva álltunk. Nem tudom, hogy csupán másodpercek, percek, órák vagy napok teltek el, de úgy éreztem, mintha hazaértem volna. A karjaiban otthon éreztem magamat; nem féltem semmitől és nem törődtem semmivel. Nem ez volt életem első csókja, de a nyomába sem ért azoknak, amit egykori barátaimtól kaptam. Ez minden tekintetben másabb, és sokkal jobb, felemelőbb és szenvedélyesebb is volt, mint azok. Már nem féltem semmitől, és Sophia és Perrie megjegyzései is teljesen kimentek a fejemből. A szívem szakadt meg, amikor Louis ajka zihálva elvált az enyémtől.
   Továbbra sem váltunk szét, csak rendes légzésritmusunkat visszanyerni próbálva álltunk ott, a gesztenyefák hűvös árnyékában. Tekintetem találkozott Louiséval, és nem tudtam eldönteni, hogy mi történt a szemével. A csók előtt nem így nézett ki: most üveges, és furcsamód... halott volt a tekintete, mintha valami hatalmas hibát követett volna el. Figyelmen kívül hagytam: az én emberismerő képességeim alapján akár még az örömtől is csilloghatott a kék szempár, nekem az se tűnt volna fel.
 - Lou..? - suttogtam, de csak megrázta a fejét, és a hajába túrt. Elhúzódott tőlem.
 - Ne haragudj - felelte a karját széttárva, és visszament a többiekhez.
   Ne haragudjak..? Ezt most mi a fenére mondta? Mégis mit tett ő, amiért haragudnék rá? Egyre kevésbé igazodom ki rajta. Tanácstalanul mentem vissza a srácokhoz én is, aztán az öltözőbe vonulva átvettem a rendes ruháimat, a vizes fürdőruhámat pedig a törülközőmbe csavarva eltettem a táskámba. A kajás táska az utolsó morzsáig kiürült, amit nem is bántam, mert utáltam volna, ha ez után az eseménydús, fárasztó délután után még cipekednem is kell.
   A srácok hazahoztak minket. Öleléssel búcsúztunk el mindenkitől, én megköszöntem ezt a csodás délutánt. A tekintetem egy pillanatra találkozott Louiséval, de most ő sütötte le a szemét, és bevágta utánunk a kocsi ajtaját. Ez szép volt tőle. A könnyeimet nyelve, gombóccal a torkomban fordultam el. A többiek még a kocsiból is integettek; Lily meg én mosolyt erőltettünk az arcunkra, és mi is lelkesen integettünk nekik.
   Mindent számba véve életem talán legtökéletesebb délutánja volt a mai. És, ami a legesleghihetetlenebb az egészben, Louis megcsókolt! Figyelmen kívül hagytam a titkokat és a suttogást, még azt is, hogy Louis mit mondott a csókunk után, és csak a csókra koncentráltam. De, akárhogy próbálkoztam, már sosem tudtam felidézni pontosan azt, amit akkor éreztem. Életem legcsodálatosabb másfél perce volt, az biztos. Sosem fogom elfelejteni; ez a csók az, amire szerintem még száz évesen is boldogsággal fogok visszagondolni.
 - Chloe... Jól vagy? - suttogta kétségbeesett hangon Lily.
   Feleszmélve az álmodozásból, megrökönyödve vettem észre, hogy kövér könnycseppek csorognak végig az arcomon. Igazából halvány lila gőzöm sem volt, hogy miért sírok, elvégre ez volt a legjobb napom eddigi életem során, és most mégsem az örömtől bőgök. Mi van velem..?
 - Nem. Illetve igen, de valamiért pont az a bajom, hogy nincs semmi bajom, vagy nem tudom - nevettem fel kényszeredetten, és az arcomat Lily vállába fúrva bőgtem tovább, miközben ő a hátamat simogatta.
 - Értem - mosolyodott el Lily.
   Pontosan ez volt az, amit a legjobban szerettem a húgomban: azt, hogy mindig ott volt velem, még olyankor is, amikor még én magam sem értettem magamat. Erején felül próbált vigasztalni, még akkor is, ha nem is tudta, mi bajom, és ez szerintem több, mint amit megérdemlek.
   A könnyeim már teljesen eláztatták Lily pólóját, de nem törődött vele, így én sem.
 - Szeretlek, hugi - hüppögtem, bedugult orral, és a sok sírástól már reszketve.
 - Én is szeretlek, nővérkém - felelte Lily, és gyengéden megsimogatta az arcomat.

Drága, nagyon kevés olvasóim, végre sikerült meghoznom a következő részt. Igen, rohadtul elkapkodtam, csak mert már nagyon akartam, hogy kapjatok új részt, különben még elfelejtetek engem... Azt pedig a világért sem akarnám, úgyhogy sajnos most be kell érnetek ezzel az összecsapott fejezettel! Minél előbb próbálom hozni a kövit! Kitartás! Puszi: Lau

2014. július 11., péntek

1. évad, 1. fejezet: Gyermeteg poénok

Ahogy beléptem a jól ismert házba, a szokásos hangok ütötték meg a fülemet. Anya a konyhában ügyködött; egyértelműen valamilyen sütit sütött, az illatokból ítélve. Apu a tévé előtt ült, és elmélyülten figyelte, ahogy Steven Segal meg még pár kigyúrt állat, akiknek a nevét sem tudom, széttépik egymást. Richard természetesen nem nálunk lakott, mert már dolgozni jár és saját lakása van, de sokszor meglátogat minket. Lily fel-alá rohangálva próbálta elkapni a macskánkat, Marley-t, akit a Marley meg én című regény főszereplő kutyusáról neveztünk el. A kandúr, gondolom, már megint behozott egy madárhullát a házba, mert Lily igen undorodó arckifejezéssel az arcán próbálta meg kikergetni az udvarra vele. Luke természetesen rögtön elszökött mellőlem, és a nappali közepén felhalmozott játékai felé vette az irányt. Brian-t viszont nem hagytam elmenni, mert tiszta mocsok volt a pocsolyákban dagonyázástól, ahogy én is.
   Anya jelent meg a konyhaajtóban, lisztes kézzel. Egyetlen pillantással végigmért, és megértette, miért nézek ki úgy, mint egy ázott varangy, vagy legalábbis hasonlóan.
 - Jaj, Chloe.. - csóválta a fejét, de nem tudta elnyomni pajkos mosolyát. - Fürdesd meg Brian-t, aztán te is fürödj meg. Ha megfázol, akkor még ápolhatlak is, te javíthatatlan csodabogár! Az a baj, hogy így szeretlek. Ha végeztél, elmeséled, mi a jó francot csináltál ennyi időn keresztül.
   Engedelmesen felmasíroztam a szobámba - Brian-t lent a kilincshez kötöttem, hogy ne szaladgáljon mindenfelé -, magamhoz vettem egy spagettipántos, fehér pólót, egy rövid, rózsaszín gatyát, egy pár zoknit és tiszta alsóneműt, és a tusfürdőmet, majd lementem, s lepakoltam a holmimat a fürdőszobában. Elővettem egy nagy, műanyag mosdótálat és teleengedtem meleg vízzel. Behoztam a kutyát is, és elreteszeltem az ajtó zárját. Lecsatoltam Brian pórázát és nyakörvét, aztán a tálba tettem, és nevetve figyeltem, ahogy azonnal szórakozni kezd kedvenc elemével, a vízzel. Utána, amikor elkezdtem lesikálni a bundájára rakódott koszréteget, már nem élvezte annyira a dolgot. Fél órába telt, mire a csintalan szörnyeteget - akit egyébként imádok - sikeresen megfürdettem, és immár teljesen tisztán raktam be a kosarába egy gumilabdával, amit azonnal rágcsálni is kezdett. Mosollyal az arcomon mentem vissza fürdőszobába, hogy végre magammal is foglalkozhassak. Lehámoztam magamról és rögtön a szennyesbe is tettem átázott, sáros ruháimat, és elhatároztam, hogy hajat is mosok, mert Brian jóvoltából még barna tincseim között is sárgombócok lógtak. Perceken keresztül csak álltam a meleg vízsugár alatt, és élveztem, hogy lemoshatom magamról az esővizet. Háromnegyed óra múlva kerültem elő a fürdőszobából, még enyhén nedves hajjal, de már tisztán, illatosan és rendes ruhában.
   Büszke mosollyal az arcomon álltam meg anya előtt, aki jelezte, hogy kezdhetem. Már amúgy is alig vártam, hogy elújságolhassam neki, kikkel találkoztam ma. Egy bő félóra anya-lánya beszélgetés után bekopogtam a húgom szobájába, és nála körülbelül kétszer ennyi időt töltöttem, mivel ő is Directioner volt.
   A húgom egyébként pont olyan, mint én, csak, míg én állandóan jókedvűnek és erősnek mutatom magam, addig ő a legkisebb bántástól is magába fordul és sír. A külseje alapján akár még idősebb is lehetne nálam, hiába vagyok én idősebb három évvel. Őt nagyon megviseli az általános iskola, talán még jobban is, mint régen engem. Teljesen elhanyagolja sötétbarna, vállig érő haját; most is kiengedve, kissé kócosan omlott a vállára. Szürke szemeiből, mint mindig, most is szomorúság sugárzott, és a mostanában terítéken lévő szerelmi bánat és az ebből következő rengeteg sírás miatt az arca körülbelül a kétszeresére püffedt, és a szeme is annyira feldagadt, hogy csodálkoztam, hogy egyáltalán lát még valamit.
 - Lily, ne haragudj, hogy ezt mondom... de borzalmasan nézel ki. - Szokásom, hogy mindig, mindent kimondok, és ezzel rengetegszer bántottam már meg olyan embereket is, akiket nem akartam, de ismertem a húgomat annyira, hogy tudtam: ezen nem sértődik meg.
   Lily halkan felnevetett. Sóhajtva nézett rám.
 - Köszi - vigyorgott erőtlenül.
 - Elárulod, mi baj van?
 - Minden.
 - Egyet mondj! Például... melyik seggfej miatt bőgsz mostanában ennyit? Tudod, hogy szeretlek. Te vagy az egyetlen lánytestvérem, és boldognak szeretnélek látni. Mondd el, mi van! Lehet, hogy tudok segíteni. Ha meg nem, akkor csak megpróbálok.
   Lily az ölében szundikáló Marley-t simogatta. Figyeltem a húgom arcvonásait. Hálásan nézett rám, és a gondolatait összeszedve beszélni kezdett:
 - Tudom, azt mondtam, hogy a szerelem miatt bőgök folyton, és ne haragudj, de hazudtam akkor. Igazából azért vagyok szomorú, mert megállás nélkül cikiznek azért, hogy Directioner vagyok. Húznak az 1D-s pólóim, sapkám meg pulcsim miatt... Tudom, nyár van, és már kezdem kiheverni, de így, augusztus közepén mindig rám jön ez a tudat, hogy nemsokára vissza kell mennem oda, a huszonhárom idióta, ostoba, tudatlan hülye közé, és még én leszek a rossz, ha visszavágok valamit a szidalmaikra..!
 - Figyelj, Lily, mert csak egyszer mondom el. Mindig lesznek olyanok, akik egyszerűen nem bírják elfogadni, hogy valaki más, mint ők. Neked pedig az a dolgod, hogy ne törődj vele! Kit érdekel, mit gondolnak mások..? A te korodban én is pontosan olyan voltam, mint te, és nem volt nővérem, aki elmondhatta volna nekem, mit csináljak, csak egy bátyám, aki viszont nap nap után éreztette velem, hogy 'buzikért' rajongok... Nem hittem el neki. Mert élt bennem az a remény, hogy van értelme a rajongással töltött éveknek. Ne amiatt aggódj, amit mások mondanak! Öt csodálatos srácért rajongsz. Ezt pedig soha ne felejtsd el! Ha pedig bárki egy szót is szól rád, csak süsd le a szemedet, sóhajts, majd, mikor felemeled a fejedet, mosolyogj! Vigyorogj rá arra a libára vagy baromra, aki azt mondta neked, és könnyed hangon mondd: "Ne haragudj, de akkor sem érdekelne a véleményed, ha te lennél az utolsó életben maradt ember a földön!" Tuti, hogy hatásos lesz.
   Lily pislogás nélkül meredt rám, és a torkomban dobogó szívvel vártam a reakcióját. A szemében ismét könnyek csillogtak, de ajkain mosoly játszott. Egy szót sem szólt. Csak kinyújtotta felém a karjait, és a nyakamba borult.
 - Szeretlek, Chloe - suttogta. - Mindennél jobban.
 - Én is szeretlek, Lily. Te vagy a legjobb húg a világon.
 - Te pedig a legeslegjobb nővér.
   Még percekig maradtunk így. Negyed nyolckor anya felszólt, hogy menjünk vacsorázni. Lelkesen rohantunk le a lépcsőn. Szerettem ezeket a vacsorákat, mert a bátyám kivételével mindenki ott volt, akit valaha szerettem. Mert a bátyámat is nagyon szerettem. Hiába a sok veszekedés és bunkóság, mindketten örültünk, ha láthattuk a másikat. Hiányzott. Hiányoztak a beszólásai, a jellegzetes röhögései... De még így is határtalanul boldog voltam, amikor az öcsém, a húgom és a szüleim társaságában asztalhoz ültem. Marley és Brian az asztal alatt masíroztak, kajáért kuncsorogva. Anya nagy mértékben ellenezte az efféle etetést, apának fogalma sem volt róla, hogy nekem, született idiótának egyáltalán eszembe juthat ilyesmi, a testvéreim meg pont a cinkostársaim voltak.
 - Chloe! Mit is mondtál, hogy hívják azt a fiút..? - érdeklődött anya.
 - Louis, anya. Négy éve nem múlt el úgy nap, hogy ne lelkendeztem volna neked róla, de mindegy - nevettem el magam.
 - És hogy néz ki?
 - Mint egy isten, anyu - felelt helyettem Lily. - 175 centi magas, kék szemű, hosszú és kócos, barna hajú srác. Aki mindezek mellé még pofátlanul jóképű is.
 - Oda ne rohanjak - vigyorodott el apa. - És hány éves?
 - December 24-én lesz 23 - feleltem. Láttam a szüleimen, hogy ellenzik a dolgot, és anya már éppen szólásra nyitotta a száját, de megelőztem: - Nem, inkább ne mondjatok semmit, oké? Tudom, mit csinálok, és különben is, úgy néztek most rám, mintha már megkérte volna a kezemet! Rohadtul nem számít a korkülönbség, ugyanis Louis Tomlinson soha még csak rá sem fog nézni egy olyan lányra, mint amilyen én vagyok..!
   A könnyeimet nyelve vallottam be magamnak is ezt az igazságot. Most komolyan, mit reméltem? Meddig akarok még az általam felépített, rózsaszín mesebirodalmakban élni..? Ugyan már, mit akartam én?! Azt hittem, hogy érdeklem Louist? Mert tuti, hogy nem érdeklem.
 - Chloe..? - simogatta meg a karomat anya. - Nem arról van szó, hogy bármit is számít nekünk a korkülönbség. Viszont nem értem, hogy miről beszélsz. Gyönyörű, csinos, okos és kedves lány vagy, aki...
 - Tipikus anyás vigasztalás - ráztam a fejem. - Ne haragudj, anya, de nem akarom, hogy vigasztalj. Csak egyedül akarok lenni. Köszönöm a vacsorát, finom volt.
   Felálltam a vacsoraasztaltól, és felmentem a lépcsőn. A szememben könnyek csillogtak. Nem tudtam már, hogy mit kéne hinnem. Annyiszor csalódtam már az életben, annyiszor átvertek, annyiszor hitegettek, annyiszor törték össze a szívemet, hogy már egyszerűen... nem akarok szeretni senkit! Eddig mindig, amikor megbíztam valakiben, megmutatták, hogy miért nem kellett volna.
   A szobámba betörtetve leültem az ágyamra, benyúltam a faszerkezet alá, és előhúztam onnan egy fényképalbumot. Elég vaskos könyv volt, és csak a fele volt csak telepakolva fényképekkel. Az utolsó néhány ilyen oldalakhoz lapoztam, és az akkori naivságomon mosolyogva nézegettem a képeket. Eddig csak három, egy hétnél hosszabb kapcsolatom volt, és mindegyiket megbántam. Az elsőnek úgy lett vége, hogy a barátomat egy másik lánnyal csókolózva láttam, a másodiknál a kezdetben rendesnek és figyelmesnek megismert srácból egy-kettőre bunkó, faragatlan tuskó lett, és én szakítottam vele. A harmadik pedig még egészen új dolog volt; a suli utolsó napjaiban szakadt vége. Nálam egy évfolyammal feljebb járt, jóképű volt, szőke, zöld szemű, egyszóval az a tipikus, szívdöglesztő srác. Aztán egyik nap, mikor beléptem az osztályterembe, éppen azt mondta az egyik haverjának: "mindjárt itt van az a fogyatékos Chloe". Aztán persze észrevette, hogy ezt én hallottam, és nem mert szólni hozzám többet, én pedig ezek után már nem is akartam beszélni vele, úgyhogy csendben ért véget a dolog. Ezek után én már csak javíthatatlan naivságomnak köszönhetően bízom meg az emberekben, és az esetek 99,9%-ában alaposan meg is bánom.
   Louissal viszont egyáltalán nem is bánom. Ha azt nézzük, hiába a sok minden, amit a neten olvastam róla, egyáltalán nem ismerem, mint embert. Az biztos, hogy nem olyasvalaki, aki képes lenne megcsalni a lányt, akivel együtt van, és nem is olyan, aki kibeszéli a háta mögött. Nekem csak az a bajom, hogy sokkal csinosabb és szebb lányt érdemel. Nem az a típus vagyok, akit érdekel a kor, de szerintem nálam idősebb lányokat keres, ha egyáltalán keres. Én december 2-án töltöm be a tizenhetet, ő pedig 24-én a huszonhármat. Vagyis hat évvel idősebb nálam. Basszus, miért nem bírtam pár évvel korábban a világra jönni..?
   És különben is most szakított a barátnőjével. Fogalmam sincs, milyen okból, abban sem vagyok biztos, hogy ő kezdeményezte a szakítást, és halvány lila gőzöm sincs arról, hogy ez a két ennyire összeillő ember min tud összeveszni annyira, hogy Eleanor-fan rajongók ezreit megbántva szakítsanak. Lehet, hogy pont a Larry Shipperek állandó szidásai miatt Eleanornak elege lett... Minden lehetséges. Nem akartam erről faggatni Lout, mert van egy olyan megérzésem, hogy a talán nem is létező esélyeimet is elbaltáznám vele, ha megtenném. Jobb a békesség.
   Az ágyamra dobott telefonom életre kelt. Louis a Summer Love-ot állította be csengőhangnak. Izgatottan nyomtam le a 'Fogadás' gombot.
 - Szia! - szóltam bele.
 - Szia, Chloe! - Louis hangját hallani olyan volt, mintha újjászülettem volna. - Van valami programod holnap délutánra?
 - Tudtommal nincs. Miért, van? - mosolyodtam el.
 - Ha van kedved, a srácokkal holnap megyünk a strandra, jöhetnél velünk te is! Perrie meg Sophia is jönnek.
 - Biztos, hogy ébren vagyok..? Csak mert szerintem álmodom - sóhajtottam. - Benne vagyok!
 - Király! - Louis hangján hallatszott, hogy elégedetten vigyorog. - Holnap délután négykor ott leszünk a házatok előtt.
 - Eljön? - ordított valaki a háttérben. Gondolom, az illető a szoba másik végében állt, azért üvöltött.
 - El! - kiáltotta vissza Lou.
 - Akkor mondd már neki, hogy hozzon kaját!
 - Ez biztos Niall lesz - nevettem el magam. - Kifogytatok..?
 - Nem, csak neki akkor sem lenne elég, ha egy egész raktárat vinnénk el, márpedig feleannyit sem fogunk.
 - Kegyetlenek vagytok! Mondd meg neki majd, hogy nem kell aggódnia, viszek kaját én is!
 - Jó éjszakát, Chloe - mondta Louis. - Akkor holnap találkozunk.
 - Igen - mosolyodtam el. - Jó éjszakát!
 - Puszi - szólt bele utoljára, aztán letette.
   Még perceken keresztül az utolsó szó visszhangzott a fejemben. Louis Tomlinson azt mondta nekem, hogy puszi..! Ez azért jelent valamit. Vagy csak szokás szerint meghülyültem. Szerintem az utóbbi.
   Megállás nélkül mosolyogva öltöztem át a pizsamámba, aztán lementem fogat mosni. Anya épp akkor készült lefeküdni. Jó éjszakát kívántam neki, aztán apának és az öcsémnek is. Lily szobájában aztán még hülyültünk pár percet, mint lánytestvérek, de aztán ágyba zavartam, mert csak akkor tűnik el a sírás nyoma az arcáról, ha sokat alszik.
   Kivételesen azzal a tudattal feküdtem le aludni, hogy valakinek hiányoznék, ha holnap nem ébrednék fel. Ritka alkalmak egyike volt ez; a kívül mindig erősnek mutatkozó lány most belülről is erős volt.

A telefonom csörgésére ébredtem. A One Thing volt az, és ez csak egy dolgot jelenthet: a bátyám, Richard hív! Mikor a kezembe vettem a készüléket, egy gyors pillantást vetettem a digitális óra kijelzőjére - 6:45-öt mutatott -, mielőtt felvettem.
 - Drága bátyám, nem kel mindenki olyan korán, mint te - feddtem meg rögtön.
 - Neked is jó reggel, Chlo. - Bátyám iránti rajongásom egyik oka volt, hogy, bár állandóan szívatott valamivel és bunkó volt velem, szeretett, és ezt hiába próbálta titkolni. Ő mindig más volt, mint a többiek: ő volt az az ember, aki soha nem mondta, hogy szeret, mégis ő szeretett a legjobban. Az, hogy Chlo-nak szólított, bizonyíték volt arra, hogy ő más, mint a többiek. Mindenki számára én csak Chloe vagyok, de ő, mikor megszülettem, már akkor is Chlo-nak szólított.
 - Van fogalmad róla, hány óra van? - túrtam kócos hajamba. Jesszus. Ma is megszenvedek a fésűvel.
 - Nálam 6:46, nálad?
 - Tudod, hogy értem.
 - Ne haragudj, húgocskám, de nem mindenki olyan naplopó, mint te.
 - Az ég szerelmére, tizenhat éves vagyok, mit vársz, dolgozzak?
 - Te mondtad. De nem ezért hívtalak. Csak azt akartam mondani, hogy tudom, azt ígértem, szombaton jövök, de nem fog összejönni, mert közbejött valami. Mondd meg anyáéknak is.
 - Aha. Közbejött valami. Kitalálom. Új barátnő a láthatáron..?
 - Chlo!
 - Tudom-tudom. Figyelj, Richard, tudod, hogy szeretlek, meg minden...
 - Megkérhetlek, hogy ne nyáladdz? Kösz.
 - De eddig csak elkényeztetett libákat bírtál kifogni - eresztettem el a fülem mellett a megjegyzését. - Először más szót akartam mondani, de az csúnya lett volna egy lány szájából...
 - Én nem a szüleink vagyok. Előttem nyugodtan káromkodhatsz.
 - Szuper - vigyorodtam el. - És, hogy van az én bátyám?
 - Jól volt, amíg ezt az ostoba mondatot ki nem ejtetted a szádon.
 - Semmit nem változtál.
 - Hát te se.
 - Tudom - mosolyodtam el. - De komolyan. Hogy vagy?
 - Átlagosan. Minden éppen olyan unalmas, mint mindig. Tegnapelőtt fizetésemelést kaptam. Ja, és mondd meg apának, hogy az új cikke zseniális!
 - Upsz, én még nem olvastam el a cikkét. Elmondanád, miről szól..?
 - Persze. Csak a szokásos bibliai szöveg: történeteket és megtörtént eseteket ír le arról, hogy mit tett emberekkel a drog. Semmi különös.
 - Aha.
 - Egyébként mi van veled? Olyan a hangod, mintha közben máshol járna az eszed. És, mintha folyamatosan vigyorognál. - Hallva, hogy nem válaszolok, folytatta. - Kitalálom. Az én pici hugicám szerelmes! - mondta affektáló hangon. - Halljam, ki a szerencsés.
 - Az, akit nap mint nap szidsz.
 - Sok ilyet ismerek. Leszűkítenéd a kört?
 - A One Direction tagja - röhögtem a beszólásán.
 - Jesszus. Melyik bájgúnár az?
 - Louis - sóhajtottam, mintha egy varázsszót ejtenék ki.
 - Inkább magadra hagylak az álmaiddal - felelte unottan Richard. - Mondd meg neki, hogy szétrúgom a seggét, ha megbánt téged. Csók a családnak..!
 - Hé, várj már! Tudod, hogy ezt úgysem mondhatom meg neki!
 - Amíg titkolnod kell előtte a valódi stílusodat, addig nem érdemel meg téged. Pá!
 - Szia - suttogtam immár az üres vonalnak, mert Richard letette a telefont.
   Csalódottan dobtam vissza magam a párnák közé, de nem tudtam visszaaludni, úgyhogy inkább felkeltem, és átmentem a húgomhoz. Letérdeltem az ágya mellé, és figyeltem a szuszogó, gyönyörű lányt, aki - fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki, de - a húgom. Sötétbarna haja kócosan tapadt a homlokára, és belelógott a szemébe. Arrébb simítottam a selymes tincseket, és mosolyogva figyeltem, ahogy Lily erre mocorogni kezd, és nyög egyet álmában.
   Nem bírtam megállni, és átlopóztam a kisöcsém szobájába is. Ő természetesen nem aludt. Szokása volt, hogy az egész éjszakát ébren tölti, csak azért, hogy valami rosszaságot tudjon csinálni. Ezúttal Marley, a kandúrcica és Brian, a csintalan kutyus is részt vettek a dologban, vagy legalábbis ott voltak vele, és figyelték a ténykedését. Éppen a játékpisztolyába próbált életet lehelni. Halkan léptem be, és nem vette észre, hogy az ajtóban állok, és egy ideig mosolyogva figyelhettem a ténykedését. Rajongott a fegyverekért, és zavarta, hogy nincs éles fegyvere. Persze, még csak három éves, fogalma sem volt arról, hogy mit jelenet, ha éles lőszer van nála. Nem tudtam nem derülni egy jót azon az ártatlan próbálkozásán, hogy a műanyag pisztolyból valódi golyót lőjön ki, ne csak a narancssárga, műanyag játéklőszert. Épp összegyűrt papírzsebkendő galacsinokat próbált a csőbe tömködni.
 - Öcsi! - szólítottam meg mosolyogva, mire ijedten kapta fel a fejét, és elejtette a játékpisztolyt. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Mit barkácsolsz?
 - Úgyis tudod - vigyorgott rám. Brian reggeli üdvözlésképpen a lábamhoz dörgölőzött, aztán, mikor leültem a földre Luke mellé, az ölembe fészkelt. Megvakargattam Marley nyakát, aki dorombolásával adott hangot az örömének, hogy lát engem. - Te miért vagy ébren ilyen korán?
   Összehúzott szemekkel, szúrós tekintettel mértem végig csintalan öcsikém arcát. A szeme piros volt és feldagadt az álmosságtól, az arca püffedt lett.
 - Nem piszkálódásból mondom, öcsi, de rád férne az alvás. Szörnyen nézel ki. És mindjárt ülve elalszol! - A kapálózásával és a tiltakozásával nem törődve felemeltem, kivettem a kezéből a játékot, és az ágyába fektettem. A meleg miatt takaróra nem volt szüksége. Felvertem a párnáit, és mosolyogva figyeltem, ahogy szinte azonnal elaludt, amint a feje a párnához ért. - Szeretlek, öcsi - suttogtam, és óvatosan felálltam.
   Halkan kinyitottam az ajtót - Marley és Brian fürgén kisurrantak rajta, én pedig követtem őket. Lebattyogtam a lépcsőn, és bementem a konyhába. Anya már régen fent volt, és éppen rántottát csinált.
 - Épp szólni akartam, hogy ébresztő van - mosolyodott el. Otthagyta a munkáját és odajött hozzám, hogy megöleljen. - Jó reggelt, drágám.
 - Szia, anyu. Luke-ot ne ébreszd, egész éjjel ébren volt, most fektettem le.
 - Oké, köszönöm, Chloe - nézett rám hálásan. - Csodás anyuka lenne belőled, kicsim. És olyan gyönyörű vagy!
 - Így, kócos hajjal és tíz perccel azután, hogy kikászálódtam az ágyból... Igen, anya, persze - vigyorogtam rá. - De köszönöm. Szeretlek.
 - Én is szeretlek, kis rosszcsont.
 - Nem vagyok már kicsi - vigyorogtam rá csintalanul.
 - Minden gyerek ezt mondja. Nekem örökké a kislányom maradsz. Még akkor is, amikor nyolcvan éves öreg néni leszel!
 - Nagyon remélem, hogy megérem azt a kort - vigyorodtam el. - Csak mert szeretném látni, milyen leszel 111 évesen!
 - Pimasz vagy. Szerencséd, hogy így is imádlak. Szólnál apádnak és Lilynek?
 - Persze. Ja, tényleg, Richard az előbb telefonált. Nem tud jönni most szombaton. Csajozik.
 - Uram, segíts - fogta a fejét anya, és nem tudtam elnyomni a nevetésemet, mert nekem is pont ilyen reakcióm volt erre a dologra.
 - Szólok nekik - mosolyogtam rá, és elindultam a szüleim szobája felé, apához. Tőle örököltem az alvókámat, ahogy a testvéreim is.
   Apáék szobájába lépve halkan odaosontam az ágyon fekvő horkológéphez.
 - Apu! - kezdtem rázogatni a vállát. - Ébresztő van!
 - Hagyjál már, Chloe - nyöszörgött, és átfordult a másik oldalára.
 - Azt szeretnéd, ha anyát küldeném? - kérdeztem gonoszul.
 - Meg ne próbáld! - pattant fel, mint a rugó. - Jó reggel, kicsim.
 - Jó reggel, apu. Nehogy visszafeküdj, hallod? - figyelmeztettem, mert már előre tudtam, mi lesz az első dolga, miután kilépek a szobából.
 - Jó-jó - morogta.
   Vigyorogva rohantam fel a lépcsőn Lilyhez. Neki akartam először elmondani, hogy ma strandolni megyek a srácokkal... de akkor eszembe jutott, hogy biztos nagyon szomorú lesz, ha ő nem jöhet. Hirtelen elhatározással a saját szobámba mentem, és egy rövid SMS-t küldtem Louisnak: A húgom is jöhet?
   Perceken belül érkezett a tömör válasz: Naná!
   Boldogan rohantam át Lilyhez, hogy elújságoljam a király hírt.
 - Szóval készítsd elő a fürdőrucidat, mert fürödni fogunk! - fejeztem be vigyorogva, és boldogan figyeltem a húgom lelkesedését.
 - Kész a reggeli, srácok! - kiáltott fel anya.
 - Megyünk! - szóltam vissza, és a húgommal együtt vihogva és tervezgetve szaladtunk le a lépcsőn.
   Reggeli közben a szüleimnek is elmeséltük a dolgot. Anya és apa sokat sejtetően összenéztek, de a tegnapi kirohanásomból tanulva inkább ők is lelkesedtek érte.
 - És meddig maradtok? - érdeklődött apa.
 - Fogalmam sincs. Ja, tényleg, apa, Richard az előbb telefonált, azt mondta, az új cikked zseniális! És szerintem is az!
 - Ó. Köszönöm, Chloe. Nem is tudtam, hogy érdekelnek a cikkeim!
 - Az én imádott apucimnak bármit - kacsintottam, bár mindenki tudta, hogy csak akkor szólítom apucinak, ha hízelegni akarok vagy elterelni a figyelmét arról, hogy képtelenség, hogy engem bármikor is érdekeljenek azok a témák, amikről ő ír. Nem azért, mert rosszindulatú vagyok, vagy mert szerintem apa nem ír jól, sőt! Szuperül ír, de hiába olvasok bele akármelyik cikkébe, engem egyszerűen hidegen hagynak a témái.
 - Chloe, ha már úgyis végeztél, megetetnéd Brian-t meg Marley-t? Tudod, hol vannak a tápok.
 - Persze, anyu! - feleltem, és engedelmesen felálltam. Említettek persze azonnal megérezték, hogy róluk van szó, és olyan boldogan kezdtek rohangálni körülöttem, hogy majdnem pofára estem bennük.
 - Brian! - feddtem meg, és az ölembe kaptam a kutyust. - Nem menő ám fiatal lányokat feldönteni!
   Erre ő rám bámult nagy, fekete szemeivel, és minden előzmény nélkül megnyalta az orromat, mintha csak azt akarná mondani: szeret.
 - Én is szeretlek, rosszcsont - nevettem el magam.
   Miközben tápot töltöttem előbb Marley, majd Brian táljába is, és friss vizet - előbbinek tejet - is öntöttem ki nekik, az órámra pislantottam. Negyed nyolc volt. És a húgom meg én ma délután négykor a One Direction tagjaival és Sophia Smithtel és Perrie Edwards-sal találkozunk.
 - Tényleg, anya! - jutott eszembe. - Niall éhen fog halni, ha nem viszünk neki egy hegy kaját!
 - Ki a fészkes fene az a Niall?! - értetlenkedett apa.
 - Ez most vicc, ugye, apu? - fogtam a fejem. - A One Direction tagja.
   Apa őszinte megrökönyödéssel nézett rám.
 - Hát hány tagja van..?
 - Öt tagja van. Istenem, apa, négy éve folyamatosan róluk beszélek, és ennyi nem esett le..? Na, mindegy. Niall a legkajásabb köztük.
 - És konkrétan mennyi kaja kell..? - kérdezte félve anya.
 - Őt ismerve..? Körülbelül az egész bolygó élelmiszer-ellátást kéne elvinnem oda, hogy Niall jól lakjon, de nyugi. Csak annyit adj, amennyit nélkülözni tudsz itthonról.
 - Elmegyek bevásárolni - jelentette ki anya, és apa, Lily meg én egy emberként nevettünk fel a reakcióján.

Sziasztok! Van egy jó hírem, meg egy rossz. Kivételesen a jóval kezdem: amint az látható, elkészültem az első fejezettel! :D A rossz hír pedig: a szüleim és én - a bátyám nem - a hétvégén elmegyünk nyaralni, és őszintén fogalmam sincs, hogy pontosan mikor jövünk haza, de július 21-én már egészen biztosan itthon leszünk, ugyanis 22-én a barátnőmhöz megyek, és ott is alszom. Mindenki vigyázzon magára, én is azt teszem, és csak remélni merem, hogy a szúnyogok nem falnak fel egészen! Puszi nektek, manók! :3

2014. július 8., kedd

Prológus: Nevetés az esőben

A lágy, nyár végi szellő kedvesen barna tincseim tömkelegébe túrt. Lehunytam a szememet, hogy kiélvezzem: nemsokára szeptember lesz, a nap felhők mögé bújik, és nem élvezhetem már tovább kedvenc évszakom tikkasztóan forró napjait; emellett még az iskola is elkezdődik. Drága kiskutyám, Brian természetesen most sem hagyta, hogy elmélkedjek: egy tizedmásodpercig még eltűrte, hogy nem vele foglalkozom, de aztán határozott rántást gyakorolt a pórázt szorongató jobb karomra, és mintha csak azt akarná mondani: menjünk már!, megvárta, míg leguggolok hozzá, puszit nyomok a buksijára és engedékenyen lecsatolom a kék köteléket a nyakáról.
   Tudtam, hogy megbánom. Eddig még mindig csinált valami galibát, ami után persze én szabadkozhattam a járókelőknek, hogy miért engedtem el a kutyát, de ebben a pillanatban a többi ember véleménye érdekelt a legkevésbé. Amint a póráz csatja kattant egyet, Brian megérezte, hogy szabad. Mint a nyíl, úgy lőtt ki, elsőként fejjel nekirohant a járda padkájának, és a fejét rángatva tovább szaladt, kicsit még támolyogva. Én teljesen ledöbbenve álltam, és a fejemet hátravetve nevettem rajta.
   Egy arra jövő autó sofőrje gorombán ránk dudált, de még ez sem tudta letörni a lelkesedésemet. Sebesen a rohanó Brian után kezdtem futni, nehogy elszökjön, mert azt nem bírnám ki. Körülbelül húszperces kergetőzés után - a 37 fokos hőségben - kifulladva szorítottam magamhoz a karjaim közé fészkelt kutyust, és óvatosan visszatettem rá a pórázt. Letettem a földre, és éppen elborzadtam azon, hogy az izzadságtól a testemhez tapadt az egyébként is vékony, nyári egyberuha, amikor felhő takarta el a napot, és egy pillanat alatt eleredt az eső. Csak álltam a járda közepén, a pórázt a lábaim köré tekerő, körülöttem rohangáló, majd' felrobbanó, izgatott kutyussal, hátrahajtottam a fejemet, lehunytam a szemem, elmosolyodtam, és élveztem, hogy a cseppek az arcomhoz koppannak.
   Hát, ez vagyok én. Chloe West, a mindenen nevető, komolytalan, 16 éves lány, aki egyszer egész nap bikiniben sütkérezik a napon, és el sem tudja képzelni, hogy a napsütésen kívül még mást is szerethet, egyszer pedig az esőben ácsorog, és élvezi, hogy a haja a hátához tapad. A lány, aki egyszerűen mindenből képes viccet űzni, semmit nem vesz komolyan az életben, és nem érdekli az sem, ha a kutyája galibát csinál. Ugyanakkor én vagyok az is, aki halálosan komolyan veszi, ha a húgát valamelyik liba osztálytársa csúfolni meri, és képes bemenni a húgával a suliba - ezzel ellógva a saját óráit -, és beszólni annak a csajnak. Aki képes elfenekelni az öccsét, ha az kinevetett egy lányt az oviban a szeplői miatt... És igen, az a lány is én vagyok, aki képes sírva elaludni, ha aznap a bátyja a One Directiont szidta.
   Mikor már kezdtem elveszíteni az egyensúlyomat - Brian nem vesztegette az idejét; már a szó szoros értelmében megfojtott a körém tekert póráz -, kénytelen voltam felhagyni az álmodozással, és kelletlenül folytatni a sétát. Eszemben sem volt az eső miatt hazamenni, sőt! Pont ezért imádtam Londont. Bár elvileg a nyár és a meleg volt a 'nagy kedvenc' nálam, az esőt talán még annál is jobban imádtam. Brian pedig még nálam is jobban élvezte. Folyamatosan a pocsolyákban fetrengett, hogy aztán odajöjjön mellém, és megrázza magát. Csak nevetni tudtam rajta. Az sem érdekelt, hogy a ruhám tiszta víz lesz... Mert mi lesz akkor, ha vizes? Megszárad.
 - Eleven kiskutya - szólalt meg egy hang. Épp a park mellett haladtam el; a srác az egyik sűrű lombú fa alá húzódott be az eső ellen, a gördeszkáját szorongatva.
 - Az - hagytam rá mosolyogva. - Brian a neve, az enyém pedig Chloe. És a tiéd?
 - Louis vagyok - lépett közelebb lazán, és mikor már előttem állt, csak akkor ismertem fel.
   A szám elé tettem a kezemet, és próbáltam elnyomni egy őrült visítást. Nem lenne túl jó első benyomás, ha már most elkezdenék idióta módjára viselkedni. Pedig én általában nem "idióta módjára" viselkedek, hanem tényleg idióta vagyok...
 - 2010 óta rajongótok vagyok! - mondtam lelkesen. - És...
 - Kérsz egy autogramot meg egy közös fotót - mosolyodott el fáradtan.
 - Nem! - tiltakoztam megrökönyödve.
 - Tessék? - nézett rám értetlenül.
 - Tudom, a legtöbben azt kérnek tőletek. De... engem nem érdekel az aláírásotok, és egy fénykép is csak azért, hogy eltegyem emlékbe, és mosolyogjak rajta pár év múlva. Én csak... azt akartam mondani, hogy ti megváltoztattátok az életemet! A One Direction nélkül egy más ember lennék. Egy sokkal rosszabb ember.
 - Nem hiszem - mosolyodott el. - Szerintem egy lány, akit nem zavar, hogy a kutyája eláztatja a ruháját, az már alapból más egy kicsit, mint a többiek.
   Egy percen keresztül csak ácsorogtunk egymással szemben. Brian mostmár Louist is összeáztatta, de úgy látszott, hogy őt sem érdekli. Nagyon bökte a csőrömet az a dolog, amit legutóbb olvastam a neten: hogy Tommo szakított a barátnőjével. Meg akartam kérdezni, hogy miért... De akkor eszembe jutott, hogy valószínűleg minden szembejövő rajongója ezt kérdezi meg először, és én nem akartam egy lenni közülük. Az olyan, mintha most azonnal azzal nyitnék, hogy a magánéletéről faggatom. Hát befogtam a számat, és minden erőmet összeszedve rámosolyogtam.
 - Nem szeretnélek feltartani, biztosan sok a dolgod... - néztem rá.
 - Várj! - Olyan arccal ejtette ki ezt a szót, mintha nem magától tenné, hanem kényszerítené rá valaki. - Nincs kedved... eljönni velem valahova? Mondjuk, gördeszkáznánk, aztán bemutatnálak a többieknek.
 - Tényleg? - csillant fel a szemem. - Oké!
   A gördeszkára pislantva még kicsit meginogtam, de aztán elszántam magam, hogy nem fogom gyáván elutasítani Louis Tomlinsont, aki nem mellesleg randira hívott - pont engem!
   Elvigyorodott, és letette a földre a gördeszkát. Én kikötöttem Brian-t egy fához, és bátortalanul felálltam az ingadozó deszkára. A szívem kihagyott pár ütemet, amikor Louis szó nélkül megfogta a kezeimet - ami egyébként nagyon jól jött, mert még így, mozdulatlan állapotban is elveszteni készültem az egyensúlyomat. Lassan megtolt egy picit, de nem engedett el, hanem mellettem lépkedett, miközben kábé három métert haladtam a deszkán. Megállt, és hagyta, hogy egy kicsit egyedül ingadozzak. Mikor végre visszafelé kormányoztam magamat, mintha előre látta volna, hogy belátható időn belül el fogok taknyolni, elém lépett, és elkapott, mikor előredőltem. A karjaimat a nyaka köré fontam, és éreztem, hogy a lábával kihúzza alólam az ingatag masinát.
 - Egyvalamit tudok - pihegtem a fülébe. - A gördeszka nem nekem való.
 - Már miért ne lenne az? - kérdezte felvont szemöldökkel, mikor elengedett, és már a szilárd talajon álltam.
 - Ötéves korom óta köztudott, hogy két bal kézzel és két bal lábbal lettem megáldva - vigyorodtam el.
 - Minden lány ezt mondja - felelte.
 - Minden lány azért mondja, mert azt hiszi, menő, ha valaki ügyetlen. Én azért mondom, mert tényleg így van.
   Nem szólt egy szót sem, csak mosolyogva fürkészte az arcomat, amitől szinte azonnal elpirultam.
 - Ne bámulj már! - szóltam rá égővörös fejjel egy idő után.
 - Miért? - kérdezte huncut vigyorral.
 - Mert zavarba hozol!
 - Zavarba hozom a kétbalkezes lányt! - röhögte el magát, és kíméletlenül tökéletes vigyorát rám villantva hozott még inkább zavarba.
   Válasz helyett odamentem a kutyámhoz, és eloldoztam a fától. A pórázt erősen megmarkolva biztosítottam, hogy már biztosan ne szökjön el a kópé, és Louis mellé lépve kérdőn ránéztem.
 - Mintha azt mondtad volna, bemutatsz a bandának... - jegyeztem meg.
 - Kis követelős - vigyorodott el megint, és a fél lábával a gördeszkára lépve elindult.
   Én mellette sétáltam. Időnként vetettem rá egy-egy pillantást. Eltűnődtem azon, hogy vajon hogy a fenébe lehet valaki ilyen rohadt jóképű...
 - Mostmár én kérem, hogy ne bámulj, mert zavarba jövök - jegyezte meg röhögve, épp egyik ilyen fürkészésem alkalmával, amikor pont azt hittem, hogy nem is rám figyel.
 - Juhé, zavarba hoztam a One Direction tagját! - ujjongtam nevetve. Brian neveletlenül megharapdálta a lábamat, de nem törődtem vele.
 - Gonosz vagy - húzta össze a szemét.
 - Tudom - mosolyogtam rá.
   Csendben haladtunk tovább. Az eső megállás nélkül szakadt, Brian pedig megállás nélkül dörgölőzött a lábunkhoz, hogy minket is összekenjen.
 - Még sose találkoztam olyan lánnyal, akit nem érdekelt, hogy tiszta sár lesz a ruhája és a lába - képedt el Louis, és úgy nézett rám, mintha nem lennék normális. Nem tudtam hibáztatni érte.
 - Egyszer, kisebb koromban, amikor a bátyámmal sétáltunk az utcán - lehettem vagy öt éves -, jött szembe egy lány meg az anyukája. Akkor is éppen esett az eső, pedig, mikor elindultunk, még hét ágra sütött a nap. A lány ruhája egy víz volt, ahogy az enyém is, csak, míg én direkt ugrándoztam, hogy jól összefröcsköljem a bátyámat, addig az a másik lány... Oké, azt még megértettem, hogy dühös a ruhája miatt, mert még olyan fiatalon is meg tudtam állapítani, hogy nem egy olcsó ruha lehetett, de azt, ahogy az édesanyjával beszélt, azt már nem. Egyszerűen... folyamatosan nyavalygott, hogy az anyja hibája, mi a fenéért - nem pont ezt a szót használta - kellett kirángatnia sétálni, miért nem hagyta tovább gépezni... Azóta rühellem az olyan elkényeztetett lányokat, akiket csak a kinézetük érdekel - tártam szét a karom. - Jó, most én se festek túl jól, de inkább leszek ilyen, mintsem olyan legyek, mint mindenki más.
   Louis elgondolkozva fürkészte az arcomat, mire én lesütöttem a szememet.
 - Kértelek, hogy ne nézz így rám - néztem rá könyörgőn.
 - Hiába, nem tudom rólad levenni a szemem - jegyezte meg pajkos tekintetével Louis, és szerintem nagyon élvezte a helyzetet.
   Kényszeredetten tűrtem, hogy folyamatosan engem néz, és rövid időn belül már a föld alá süllyedni lett volna kedvem. Egyszer csak elröhögte magát.
 - Most meg mi van?
 - Semmi... - röhögött tovább.
   Már sosem tudom meg, hogy min nevetett, mert éppen abban a pillanatban álltunk meg egy kertes ház előtt. Az udvarról hangok szűrődtek ki, és a kerítésen áthajolva konstatáltam, hogy a One Direction négy tagja éppen a kertben focizik. Nem tudtam nem megmosolyogni őket. 2010 óta a rajongójuk voltam, elalvás előtt rájuk gondoltam, ébredés után ők voltak az első gondolatom. A szobám fala a One Direction-ös, 5 Seconds of Summer-es és Little Mix-es poszterekkel volt kitapétázva; egyetlen szabad négyzetcentit sem lehetett találni sehol, mert még a plafon is tele volt velük.
   Louis előkotorta a zsebéből a kulcsot, és kinyitotta a kaput. A fiúk persze azonnal meghallották a kapu nyitódását, és mind odakapták a fejüket. Én lesütöttem a szememet. Egy kertben tartózkodtam a One Direction összes tagjával! Mi van, hogyha ez az egész csak álom..? Annyiszor álmodtam már ilyesmiket, mi van, ha ez is csak egy közülük? Pár óra múlva felébredek, megpillantom az ágyam fölött, a plafonon a posztereket, farkasszemet nézek a srácokkal, és már el is felejtem, hogy pontosan mit álmodtam... Nem, az nem lehet! Akkor inkább aludjak örökké.
 - Lou becsajozott, srácok! - ordította Niall, jellegzetes röhögését társítva hozzá.
 - Fogd be! - ripakodott rá Lou, és becsukta mögöttünk a kaput.
 - Szia! - lépett oda hozzánk Harry, és megállt előttem. - Gondolom, nem kell bemutatkoznom...
 - Nem - nevettem fel. - Chloe West vagyok.
 - Szép neved van - jegyezte meg Liam, aki éppen akkor ért oda hozzánk.
 - Miért van olyan érzésem, hogy minden lánynak ezt mondjátok..? - forgattam a szemem vigyorogva.
 - Neked tényleg szép - tiltakozott Liam.
 - Mi szép? - ugrándozott oda hozzánk Niall is.
 - A neve - világosította fel Harry.
 - Az enyém is az! - ujjongott Niall. - Ugye? Tényleg, neked mi a neved?
 - Chloe vagyok - nevettem fel Niall bohóckodásán. - De a te neved is szép, ír manó, nem kell aggódnod.
 - Ugye? Én mindig mondtam - fonta össze a karját Niall, a többiek pedig a fejüket fogták.
 - Megígértem neki, hogy bemutatom nektek - mondta Louis.
 - Jól tetted - mosolygott rám Zayn. - Már úgyis unjuk egymás idiótaságait...
 - Ez nem is igaz! - kiáltott fel Niall.
 - Nem neked kell hallgatnod minden nap magadat - csóválta a fejét Liam.
 - Befejezni! - feddtem meg őket. - Azt akarjátok, hogy az legyen rólatok az egyetlen emlékem, hogy vitatkoztok? - húztam fel a szemöldököm, és pajkosan végigmértem őket.
 - Igazad van - értett egyet Louis.
 - Már most látom, hogy ki a legértelmesebb közöttünk - röhögött fel Harry, és vállon veregetett.
 - Kösz - sziszegtem, a vállamat dörzsölgetve. Nem tudom, mennyit szokott gyúrni Hazza, mindenesetre ezt vagy direkt csinálta, vagy tényleg nincs tudatában, hogy mennyire erős.
 - Ne haragudj! - szabadkozott.
 - Dehogy - mosolyogtam rá.
 - Chloe... Te egészen véletlenül nem tudsz főzni? - nézett rám könyörgőn Niall.
 - Kezdődik - sóhajtott Liam.
 - De. Éhes vagy, Nialler? - vigyorogtam rá.
 - Képes lennél a vendégünket a konyhában dolgoztatni? - verte fejbe barátian Liam. - Mikor nősz már te fel végre... - fogta a fejét.
 - Nem baj - mosolyodtam el. - De... kérlek, mondjátok, hogy nem üres a hűtőszekrényetek!
   Niall bűntudatos arckifejezése és a többiek megrovó pillantása, amivel a szőke srácot fürkészték, mindent elárult. Az eső lassan kezdett elállni. Töprengve kezdtem el huzigálni a ruhám ujját, és véletlenül a karórámra esett a pillantásom.
 - Basszus... Mennem kéne Luke-ért... - kaptam a fejemhez.
 - Az ki? - értetlenekedtek a többiek.
 - Az öcsém. Négykor kell érte mennem az oviba. És negyed öt van.
 - Elvigyelek kocsival? - ajánlotta fel Louis.
 - Jó lenne - néztem rá hálásan.
 - Akkor gyerünk!
   Már a kocsiban ültünk, amikor támadt egy ötletem. Brian az ölembe fészkelt, és úgy döntöttem, most már abszolút mindegy, mi lesz a ruhámmal. Louis éppen kitolatott az útra, amikor megszólaltam:
 - Játszunk olyat, hogy mindenki mond magáról egy dolgot? Például én kezdem, és utána te mondasz valamit.
 - Ragaszkodsz hozzá? - nézett rám könyörgőn, aztán vissza is emelte a tekintetét az útra.
 - Igen - fontam össze a karomat. - Én kezdem. Mint már tudod, van egy öcsém, Luke, aki még ovis, egy nálam három évvel fiatalabb húgom, Lily és egy nálam hat évvel idősebb bátyám, Richard. Te jössz!
 - Szerintem én semmi olyat nem tudok mondani, amit nem tud már az egész világ...
 - Lehet. Hülye ötlet volt. Ne haragudj!
 - Mégis mi a francért haragudnék? - pislantott rám megrökönyödve.
 - Biztos nagyon rossz lehet, hogy az egész világ könyékig vájkál a magánéletedben. Hogy... egyszerűen nem lehet titkod, mert vagy a rajongók, vagy a média kiderít rólad mindent.
   Erre sem reagált semmit. Idegesen harapdáltam a számat. Megijedtem, hogy valami rosszat mondtam, és most haragszik rám.
 - Most merre? - kérdezte, én pedig sóhajtva mondtam, merre menjen az óvoda felé.
   Mikor odaértünk, már teljesen elállt az eső. Luke az óvoda lépcsőjén üldögélt, és arcát felhúzott térdeire fektette. Szegény! Bűntudatom volt miatta. Nagyon megijedhetett, biztos azt hitte, itt hagyom...
 - Öcskös! - kiáltottam oda neki, miközben felé vettem az irányt.
 - Chloe! - kapta fel a fejét, és vidáman pattant fel. Ugrándozva indult meg felém, én pedig leguggoltam, és kitártam a karomat, így, mire odaért hozzám, nevetve a nyakamba ugrott. Brian körülöttünk ugrált, majd alaposan összenyalogatta Luke kezét.
 - Ne haragudj, öcsi! Többször nem fordul elő, hogy elfelejtelek - ígértem.
 - Szeretlek! - súgta a fülembe, mire könnyek jelentek meg a szememben.
 - Én is szeretlek, kisöcsém - feleltem. - Na, gyere! Bemutatok neked valakit.
   A kezét megfogva fordultam vissza a kocsi felé, és a lélegzetem is elállt. Louis lazán a kocsinak támaszkodva, a bal térdét felhúzva ácsorgott, semmit el nem áruló szemeivel minket fürkészett; ajkán pedig halvány mosoly játszott. Barna tincsei kusza összevisszaságban álltak: gondolom, reggel még gondosan be voltak állítva, de mostanra az eső miatt lelapultak. De Lou még így is szívdöglesztően jól nézett ki. Összeszorult a szívem.
 - Luke, ő itt Louis Tomlinson. Köszönj neki!
 - Szia - kezdte tördelni az ujjait szégyenlősen Luke.
 - Szia, kisember! - vigyorodott el Louis, és felemelte, majd a karjára ültette. Mosolyogva figyeltem őket.
 - A nővérem imádja a bandátokat. Te vagy a kedvence. Állandóan rólad beszél - csevegett Luke, én pedig ismételten a föld alá akartam süllyedni.
 - Imádlak, Luke - szűrtem a fogaim között.
 - Most miért? - mosolygott rám vigasztalón Louis. - Szerintem mind a ketten aranyosak vagytok.
   Nem folytathattuk a beszélgetést, ugyanis a táskámban felhangzott a Story of My Life. Kihalásztam a telefonomat, és a kijelzőn azonnal megláttam az "Anya" feliratot.
 - Szia, anya - szóltam bele.
 - Szia! Hol vagytok? Csak nem történt valami? - kérdezte aggódva ő.
 - Dehogy is, anyu, csak találkoztam valakikkel, és későn vettem észre, hogy idő van, de már itt vagyok, és Luke is szuperül van! - Vetettem egy pillantást a bohóckodó Louisra és Luke-ra, és nem tudtam visszafojtani a mosolyomat.
 - Mikor jöttök haza? - aggodalmaskodott.
 - Nemsokára, anyu, de ne aggódj, minden rendben van, hogyha késünk még egy kicsit, légy szíves, ne tépd a hajad! - kérleltem.
 - Megpróbálom - felelte megrovón anya. - Akkor... vigyázzatok magatokra, és siessetek! Puszi! Szeretlek!
 - Mi is szeretünk, anya - köszöntem el, és kinyomtam a beszélgetést. - Louis! - Erre rögtön rám nézett, és várta, mit szeretnék mondani. - Tudom, hogy bunkóság tőlem, de... hazavinnél? Én maradnék még, de anya már nagyon aggódik, és azt nem szeretem...
 - És ebben mi a bunkóság..?! - értetlenkedett. - Szívesen hazaviszlek. Csak előtte még egy kérés.
 - Igen?
 - Ideadnád a telefonodat?
 - Persze! - Ugyan nem értettem, hogy miért kell neki a telefonom, de így is az adósa voltam, ha csak ennyi kell neki, nekem mindegy... Előkotortam a táskámban uralkodó rumliból a fekete készüléket, és Lou kezébe nyomtam. Ő letette a földre az öcsémet, és elmélyülten nyomogatni kezdte a telefonom képernyőjét.
   Nem akartam kérdezősködni, de mikor már vagy öt perce mást sem csinált, igazán érdekelt, hogy mit művel. Már épp elhatároztam, hogy megkérdezem, amikor elégedett arcot vágva visszaadta a telefonomat. Kérdőn meredtem rá. Szenvtelenül állta a pillantásomat, hozzá ártatlan arcot vágva.
 - Elárulod, mit csináltál? - kérdeztem akaratlanul is elmosolyodva.
 - Nézd meg a telefonkönyvedet!
   Izgatottan nyitottam meg a telefonkönyvet. Sosem volt benne túl sok szám, egyedül a bátyám, a húgom, apa, anya, a nagyszüleim meg egy-két osztálytársam vagy barátnőm telefonszáma volt meg, most viszont... akadozó lélegzettel vettem tudomásul, hogy öt új számmal bővült a lista. Név szerint Louis, Harry, Liam, Niall és Zayn számával...
   Erőlködnöm kellett, hogy ne sikítsak fel örömömben.
 - Köszönöm! - hálálkodtam. - Izé... Mondanám, hogy én is kérem a telódat, de szerintem te nem lennél ennyire feldobva tőle.
   Felröhögött, és a kezembe nyomta a telefonját. Remegő ujjakkal gépeltem be a saját számomat, és Chloe néven mentettem el.
 - Köszi - mondta, mikor visszaadtam neki a telóját.
   Beszálltunk a kocsiba. Tommo a volán mögé, Brian az anyósülésen elvolt magának, én pedig hátra ültem az öcsémmel, mert nem akartam, hogy egyedül ücsörögjön ott. Persze Luke nem bírta megállni, hogy ne csintalankodjon. Folyamatosan pacsizósat játszottunk, és állandóan én nyertem, mivel Luke mindig elfelejtette, hogy amikor látja, hogy megmozdul a kezem, akkor húzza el a kezeit... Imádom az öcsémet. Pont olyan, mint én, csak kicsiben.
   Mikor ezt megunta, csendben ültünk egymás mellett. Aztán azt vettem észre, hogy a hajszálaimat tépkedi.
 - Luke! - ripakodtam rá, és az ujjam köré csavartam azt a tincset, amit éppen kitépni készült. - A lányoknak fáj, ha ezt csinálod velük!
 - Miért, mit csinál? - szólt hátra Louis.
 - Tépkedi a hajamat! - feleltem még mindig felháborodva.
 - Á! Már megijedtem, hogy valami mást...
   Még végig sem mondhatta a mondatot, már röhögve vállba vertem. - Te nem vagy normális! - Szinte már fetrengtem a röhögéstől, ahogy ő is tette volna, ha nem kell az utat figyelnie. - Perverz állat - törölgettem a könnyeimet, mert már sírtam a nevetéstől, és ezt csak tetézte az, amikor a tekintetem találkozott az értetlen Luke-éval.
 - Chloe - kezdte az öcsim. - Mi az a perverz..?
 - Az... - kezdte volna Louis, de rémülten vágtam közbe:
 - Majd, ha nagyobb leszel, elmondom. Te pedig fogd be a szádat, mert én fogom!
 - Juj! - szólalt meg Louis affektáló hangon, és elemelte a tekintetét az útról, és hátrafordult, hogy rám villantsa pajkos vigyorát.
 - Csönd! - feddtem meg, és megragadtam a vállát, hogy visszafordítsam a helyes irányba. - Wrong Direction. Az utat figyeld. És ne okítsd perverzségre a szerencsétlen kisöcsémet, jó? - Ismét rázkódni kezdtem a röhögéstől, de abba kellett hagynom, mert Louis megkérdezte, hogy merre is lakom. Jogos. Az infó nélkül nem nagyon tud hazavinni...
   Időközben megint eleredt az eső. Louis leparkolt a házunk előtt, és amikor kiszálltam a kocsiból, egy kövér esőcsepp koppant a tarkómon. Időközben megszáradt hajam ismét elázott csupán pár másodperc alatt, és így, hogy eszembe jutott, mennyire át van ázva a ruhám, reszketni kezdtem a hidegtől.
 - Tessék. - Louis kihámozta magát a farmerdzsekijéből, és rám adta. A szívemet melegség járta át, és úgy éreztem, háromszor gyorsabban kezd verni.
 - Kösz - hebegtem, és Luke kezét megfogva kirángattam a kocsiból a csintalanságokat tervezgető kutyát, akinek eléggé ázott szaga volt, de nem baj, majd megfürdetem, azt úgyis mindig élvezi - magyarán telefröcsköli az egész lakást. Na, mindegy. Így szeretem.
 - Még egy kérdés - szólalt meg Louis, mikor már épp búcsúzkodni kezdtem. - Ki az a Tom?
   Pár másodpercig csak bámultam rá, mintha kínaiul beszélt volna, de aztán leesett a dolog. Mikor beírta a srácok és a saját számát a telefonomba, biztos megnézte a telefonkönyvemet. Tom az osztálytársam volt.
 - A barátom - füllentettem, és figyeltem az arckifejezését. Nevetni lett volna kedvem, látva azt a letört arcot, de aztán nem bírtam tovább, és felnevettem. - Nehogy elhidd, te buta! Osztálytársam. Egy barom. Szoktunk hülyülni.
 - De semmi komoly, ugye? - tudakolta.
 - Persze! - mosolyodtam el a féltékenységén. - Luke, mondd meg neki, hiszen te is találkoztál már Tommal!
 - Egy barom - bökte ki őszintén Luke, én pedig megütközve meredtem rá.
 - Ki mondta neked ezt a szót?! - hadartam. - Ne használd, mert tudod, hogy anya minden csintalanságodért engem okol!
 - Marcipános csokit adott nekem - ecsetelte Luke. - És allergiás vagyok a marcipánra!
 - Nem tudhatta, hogy allergiás vagy. És Tom nem barom. Vagyis az, de csak olyan értelemben, mint én. Na, köszönj el szépen Louistól!
 - Szia, Louis! - Luke lazán odasétált a sráchoz, és megölelte. Louis mosolyogva viszonozta a gesztust.
 - Szia, te hős - vigyorgott a kisfiúra Tommo, és miután elengedte, Luke ugrándozva jött vissza hozzám.
 - Akkor... köszönöm a fuvarokat meg a telefonszámokat. És a dzsekit. Majd visszaadom - mondtam. Brian türelmetlenül ugrándozott mellettem. Ez a kutya sosem fárad el?
 - Semmiség. - Louis lazán közelebb lépett, és a karjába zárt. Megremegtem az ölelésben. Beszívtam finom illatát, és átöleltem a vállát. Mikor szétváltunk, a gyomromban repdeső lepkék mintha kitörni készültek volna börtönükből. - Majd hívlak. Sziasztok!
 - Oké. Szia! - Bizonytalanul intettem egyet, és mikor az ajtóhoz értünk, még egyszer visszanéztem. Brian türelmetlenül harapdálta a lábamat, de nem törődtem vele. Louis bizonyára abban a pillanatban szállt vissza a kocsijába, amikor hátat fordítottunk, mert épp akkor viharzott el az autója a kertünk előtt, amikor visszanéztem.
   Biztos nagyon untathattam már, ha azonnal lelépett, gondoltam keserűen, és a szüleim letolásától már előre félve nyomtam le a kilincset és léptem be az előszobába Brian és Luke nyomában.

Sziasztok! Hát, ez volt a prológus. Szépen kérlek titeket, hogy akinek tetszett, az ne habozzon kommentet írni vagy ilyesmi! Nagyon örülnék neki, és legalább látnám, hogy nem csak szellemeknek írom a blogomat. Köszi! :) Puszi: Laura