Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2014. december 30., kedd

1. évad, epilógus: Egy új élet

"Egy anya életet ad a gyermeknek, hogy az a gyermek az apjának adjon új életet: egy érintéssel, amit sosem felejt el." - Mümtaz Uçar, Ezel - Bosszú mindhalálig; 1. évad, 39. rész


*Négy hónappal később*
~Louis Tomlinson~ 

Közeledett a nap, amikor véglegesen és visszavonhatatlanul apa leszek. Különös érzés volt. Kicsit olyan, mintha a szíved már nem csak benned, hanem a születendő gyermekedben és annak anyjában is tovább dobogna. Hiszen ez a három fogalom összetartozik, nem..?
   Persze, biztos vannak olyan esetek, amikor ez nem így van, de a miénkben szerencsére így volt. Chloe és én életünk legboldogabb négy hónapján estünk túl az elmúlt időszakban, és az igazi öröm valószínűleg csak most jön. Már az is elég volt, hogy minden nap magam mellett tudhattam a menyasszonyomat, és nem kell tőle távol, több ezer kilométerre lennem, egyedül. Akármikor megölelhettem, akármikor megcsókolhattam, akármikor érezhettem az illatát vagy a szíve dobogását, amikor esténként magamhoz húztam. Velem volt az a lány, akivel boldogabb vagyok, mint bárki mással, és sokan nem mondhatják el ezt magukról, de én igen.
   Mostanában már könnyebb, mint eddig volt. Chloe kezdi túltenni magát az anyukája távozásán, aminek én örülök a legjobban. Imádom, ahogy felderül az arca, mikor mosolyog, és szerencsére ebben egyre többször van részem. Ha rosszkedve van, elég annyit tennem, hogy a pocakjához hajolok, és hülye vicceket mesélek az odabent növekedő kisbabának, amitől Chloe is mindig elneveti magát. Boldoggá tesz a tudat, hogy már nem jéghideg a keze, amikor megfogom, és már nem remeg a sírástól, valahányszor egyedül hagynám - amit ritkán teszek meg, éppen csak addig, amíg néha elmegyek a srácokkal lógni vagy bevásárolni. A családja is jól megvan, ezért sikerült elérnem, hogy átköltözzön hozzám. Már nem a régi házba, mert az eladtam, és vettem egy sokkal nagyobbat, amiben jó sok gyerekszoba van, de nem túl nagy, pont jó, otthonos. Chloe-val együtt rendeztük be. Persze szinte minden nap meglátogatjuk a családját, vagy ők minket. Már a picinek is megvettünk mindent, semmi nem hiányzik, tárt karokkal várjuk a kisbabát, akinek a születését az orvos mára írta elő.
   Már megérkezett a családom is, hogy itt lehessenek, mikor a kislányom megszületik. Anya, a nevelőapám és a testvéreim rettenetesen lelkesek, ahogy Chloe és én is. Egyszerűen kifejezhetetlen dolog az, amit érzünk. Ezt Chloe fogalmazta meg a legjobban, amikor azt mondta: Fura, hogy gyerekünk születik, amikor mi magunk is gyerekek vagyunk. Chlo decemberben lesz 18, én pedig szerintem még nyolcvanévesen is kisgyerekként viselkednék néha, szóval nem számít a korom. A srácok, Niall, Zayn és Liam is teljes lázban égnek, hogy végre "nagybácsik" lehetnek, ami érthető, hiszen mi öten gyakorlatilag testvérek vagyunk... Apropó, az ötödiket azóta nem láttam, hogy Mrs. West temetése után utoljára beszéltünk. Kikapcsolta a telefonját, és semmi életjelet nem adott magáról már hónapok óta. Rettenetesen aggódunk érte, de közösen eldöntöttük, hogy, ha Harry egyedül szeretne lenni, akkor egy hadsereggel sem szerezhetnénk vissza. Ha még egy ideig nem kerül elő, természetesen valahogy meg kell keresnünk, de nem szeretném ezzel terhelni Chloe-t most, és magamat sem. Úgy vagyok vele, hogy inkább halálra aggódom magam akkor, amikor Chloe túlesett a szülésen, mintsem most valami baromsággal felizgassam őt, ami lehet, hogy semmiség, és Harry csak kiruccant valahova.
   Harry ígéretéről pedig azóta sem mertem beszélni a menyasszonyomnak. Igazából még én sem merem bevallani magamnak ezt. Lehetséges az, hogy a mosolygós, vicces, komolytalan srácból, akit ismertem és szerettem, egy szívtelen, jéghideg szörnyeteg lett? Nem gondolhatja komolyan azokat, amiket mondott..! És, ha mégis? Akkor mégis mit tudok tenni..? A kisbaba nevelésén kívül a srácok az esküvőmet tervezik - nekem nem engedik, hogy részt vegyek benne -, nekik nem szólhatok, mert csak felidegesítenék Harryt azzal, ha közösen nekitámadnak, amikor visszajön végre. Chloe-nak pedig egyszerűen nem vagyok képes elmondani. Ezerszer belekezdtem már, de annyira... nehéz, most, hogy annyira boldog kismama. Hogyan közöljem vele, hogy az egykori szerelme és legjobb barátja arra készül, hogy irántam való puszta gyűlölete és bosszúvágya miatt összetörje a születendő lányunk szívét, szerinte ugyanúgy, ahogy a menyasszonyom az övét..? És nem csak ezeket mondta, pedig ez is elég egy életre. A dolgok, amikről beszélt... a drogok, a csajozás, a pia meg a cigi, amikkel majd kiöli magából a szeretetet... Nem tudtam elhinni. Azt kívántam, bárcsak álmodtam volna azt a beszélgetést..! Bár ne beszéltem volna arról a csókról! Átkoztam magam az ostobaságomért. Mit értem el azzal, hogy elmondtam, azon kívül, hogy Harry mindenkit meggyűlölt? A válasz egyszerű. Semmit. De lehet, hogy sokat veszítettem. A legjobb barátomat. És a férfit, akit meg akartam kérni, hogy legyen a lányom keresztapja. Ezért esett végül a választásom Liamre. Neki nagyon hálás vagyok, de ő is tudja, hogy Harry lett volna az igazi. A rohadt életbe, miért kellett elmondanom neki? Hiszen már a múlté lett, akkor meg minek? Ha azt akartam, hogy a lelkiismeretem helyrejöjjön, hát nem történt meg. De ha visszamehetnék arra a napra, akkor sem csinálnám vissza azt a csókot. Mert tökéletesen boldog vagyok Chloe-val. És ezt még a lelkiismeretem lecsendesedéséért sem adnám oda.
   Lehet, hogy a sors eredetileg úgy írta meg, hogy Chloe Harryvel legyen, és én tönkretettem az egészet?, fészkelte be magát az idegesítő gondolat a fejembe. Hiszen ők minden jel szerint egymásnak lettek teremtve. Lehet, hogy nem értettek annyira egyet szinte mindenben, mint Chloe és én, de néha a leginkább különböző emberek illenek össze a leginkább. Talán hagynom kellett volna, hogy boldogan éljen Harryvel? Akkor talán könnyebb lenne a lelkiismeretem. Hiszen csak most gondoltam bele igazán, mit tettem azzal, hogy elmondtam Harrynek azt a csókot. Soha többet nem nyugodhatok meg afelől, hogy a lányom jól lesz. Na, amíg kiskorú, Harry talán békén hagyja, de azután már elképzelni sem merem, mi történhet. Le sem vehetem majd róluk a szememet, és nem mondhatom majd meg Tessának, hogy miért próbálom mindenáron elzárni az apja volt legjobb barátjától. Lehet, hogy ettől rossz ember leszek, de inkább soha ne találkozhasson vele, mintsem összetörje a szívét egy olyan férfi, aki majdnem egyidős a tulajdon apjával.
   De ezt nem ma kell végiggondolnom. Hiszen ma van szeptember elseje, és ma születik meg a kislányom attól a nőtől, akit a világon mindennél jobban szeretek. Már a kórházban vagyunk, ugyanis a doktornő - aki egyébként nagyon szimpatizált a menyasszonyommal, éppen ezért aggódott ennyire, hogy minden rendben történjen a picivel és az anyukájával - elrendelte, hogy már az előírt nap reggelén behozzam Chloe-t, hiszen bármelyik percben elindulhatnak a fájásai. Hiába tagadnám, rettenetesen izgulok, szinte jobban, mint maga a kismama. A homlokomon izzadságcseppek gyöngyöztek, és Chlo már másodszor volt kénytelen rám szólni kedves, nyugodt és megértő hangján, hogy ne szorítsam már annyira a kezét. Idegesen elmosolyodva simítottam félre a homlokába lógó, barna tincseket.
 - Louis! - szólalt meg halkan, aggódva Chloe. - Neked reszket a kezed!
 - Ne haragudj - haraptam az ajkamba.
 - Dehogy haragszom - nevette el magát, mire nekem is felderült az arcom. - Az igazság az, hogy te jobban izgulsz, mint én..!
 - Hát persze, hogy izgulok, kicsim - szorítottam meg gyengéden a kezét. - Hiszen mostantól minden ballépésemet a lányom és te sínylitek meg. Eddig viszonylag könnyű volt, mert ha rosszat tettem, akkor az idő és a távolság, amit a turné okozott, helyrehozta, mielőtt én magamtól megtehettem volna. Mostantól viszont, akármilyen baromságot teszek, az nem az én káromra történik, és nekem kell helyrehoznom.
 - Figyelj. Tökéletes apa leszel, rendben? - nyugtatott meg, miközben megérintette az arcomat. - Inkább én fogok majd támaszkodni rád, oké? Szeretem, hogy te, ha rossz döntést hozol, akkor is kitartasz mellette; nem inogsz meg. Sokkal jobb egy biztos, de rossz döntés, mint egy bizonytalan, amit folyton megváltoztatunk.
 - Szeretlek - simítottam meg az arcát, mire elmosolyodott.
   Egy pillanat múlva a mosolya eltűnt, és fájdalmas, hangos nyögés szakadt fel ajkairól. Arca küszködő arckifejezésbe torzult, és éreztem,a hogy a lány egész testében megfeszül. A szívem a torkomba ugrott, és egy szörnyű másodpercig nem tudtam, mit tehetnék. Aztán észbe kaptam, és olyan hangosan ordítottam a nővérnek, ahogyan csak bírtam.
   Jött is azonnal; de nem egyedül. Chloe-ra néztem, és rémült pillantásával találtam szembe magamat.
 - Minden rendben lesz - biztosítottam, és mosolyt erőltettem az arcomra.
   Tehetetlenül felálltam, látva, hogy útban vagyok. Chloe kétségbeesett sikolyai és a nővér biztatásai betöltötték a szobát.

Az egyik nővér egy idő után kitessékelt, és addigra már a srácok is megérkeztek.
 - Gratulálok nektek, haver - veregetett vállba Zayn.
 - Mostantól akkor egy zsémbes apuci leszel, és sohasem lehet majd elhívni inni? - érdeklődött sajnálkozva Niall.
 - Fogalmam sincs, tesó - röhögtem el magamat kényelmetlenül, miközben Liam is gratulált. - A fenébe, nem tehetek róla, folyamatosan valamilyen rossz érzés kerülget..! Amióta Chloe anyukája a szülésbe halt bele, már...
   Liam nem hagyta, hogy befejezzem a mondatomat. - Csend legyen! Chloe-nak nem lesz semmi baja, és a babának sem. Egészségesek mind a ketten, és Chloe fiatal, erős, és most szül először! Semmi bajuk nem lesz .Fejezd be a fantáziálást, haver! Nem tesz jót, hidd el.

Vajon mennyi lehet az idő?, kérdeztem magamtól, még mindig türelmetlenül. Fogalmam sem volt, mennyi az idő, mert először félpercenként az órámra pislantottam, ezért Liam elkobozta tőlem azt is, és a telefonomat. Ezért hol a hajammal babráltam, hol a ruhámat huzigáltam, hol a falat támasztottam, hol a padlót rugdostam, hol a kezeimet bámultam, mint egy élőhalott.
   Kibírhatatlanul tehetetlennek éreztem magamat. Fülemet minduntalan megütötték a felcsattanó sikítások, Chloe erőlködésének jelei. Azt kívántam, bár tehetnék érte valamit. Bár nyújthatnék neki valami támaszt, valamit, amitől kevésbé fáj neki, amitől kevésbé szenved. Bűnösnek éreztem magamat, amiért teherbe ejtettem, ezzel kitéve őt egy ekkora traumának. Mielőtt kiderült volna, hogy Chlo terhes, soha nem beszéltünk arról, hogy ő szeretne-e egyáltalán gyerekeket. Miért is került volna szóba? Elvégre Chloe hónapok múlva tölti csak be a tizennyolcat! Úristen, mi a frászt műveltem, én idióta?! Mit gondolhat rólam a szíve mélyén a menyasszonyom?
   Magamban imát mormoltam, hogy a kicsinek és főként Chloe-nak ne legyen semmi baja. A napját sem tudom, mikor vetemedtem utoljára ilyesmire. Úgy érzem, soha nem voltam még ennyire feldúlt és izgatott. Lassan úgy éreztem, meg fogok őrülni. Az a rengeteg apuka hogyan bírta ki ezt ép ésszel?! Nekem miért nem szólt senki, hogy ez ilyen pokolian nehéz lesz? Ha tudom, hogy ennyi kitartás kell hozzá, nem vállalom! Pedig ez még csak a gyerek megszületése, és én még gyakorlatilag nem is tettem érte semmit! Chloe most is szenved odabent, én meg csak magamra gondolok..!
   Vajon Harry jobban elviselné ezt a terhet, mint én? Belőle jobb, gondoskodóbb apa válna? Ő most valószínűleg leszarná az előírásokat, és berontana, hogy fogja a szerelme kezét, miközben az világra hozza a gyereküket. Én meg idekint toporgok, mint egy óvodás, és fogalmam sincs, mint tegyek; bemenni rettegek, mert mi van, ha az a látvány fogad, hogy Chloe a saját vérében fekszik..?
   Hasonló rémképek követtek utamon, miközben sokadszorra is végigsétáltam a kihalt folyosón. Magamon éreztem Zayn, Liam és Niall rosszalló pillantását, de fogalmam sem volt, mit kellett volna tennem ahhoz, hogy szerintük helyes legyen a viselkedésem.
   Hálát adtam azért, hogy itt voltak velem, de kellett volna ide még valaki, valaki, aki talán most ki nem állhat engem, de attól még a legjobb barátom, és az is marad. A násznagyom már nem lehet, ugyanis biztos nem fog az esküvőnkkel foglalkozni - márpedig, ha jól tudom, a násznagynak a szervezés a feladata, az pedig nem kevés időt vesz igénybe -, de a tanúm talán még lehet. Ha hajlandó aláírni a házassági szerződést. A násznagyom egyértelműen Zayn lesz, a tanúm meg, ha Harry nem vállalja, Niall. Liam már be van osztva a lányom keresztapjának.
   Magamnak sem mertem bevallani, de rettenetesen hiányzott Harry. Még így, hogy a menyasszonyom vajúdik, még így is rá gondolok. Miért kellett elmondanom neki..?, kérdeztem meg magamtól ezredszerre is, és két kézzel a hajamba túrtam. Fájt a fejem, fáradt voltam - pedig rendesen kialudtam magam múlt éjszaka -, és kiszáradt a torkom. Azonkívül rettenetesen ideges voltam. Miért nem jön senki, hogy megmondja végre, mi van?!
   Ajtónyílást hallottam, mire felkaptam a fejemet, de nem az az ajtó nyílt ki, amely mögött Chloe volt. Helyette...
   Hirtelen nem tudtam, ki az a férfi, aki közeledik felénk. Emlékeimben vékony, magas, jóképű, dús hajzatú, de azért ápolt külsejű srácként élt. Ez a Harry viszont túlzottan sovány, beesett és kifejezéstelen arcú, sápadt, borostás Harry volt, haja pedig csapzottan, fésületlenül terítette be a vállát. Elnyílt szájjal meredtem rá, és nem kellett a többiekre néznem ahhoz, hogy tudjam, ők is körülbelül így néznek rá.
 - Mi van, hát nem is örültök nekem? - tárta szét a karját, és elvigyorodott. Semmi örömöt nem tükrözött az arca, de azért vigyorgott.
   Akárhogy is nézett ki, ő Harry volt, a legeslegjobb barátom. Lábaim akaratlanul is megindultak felém, és olyan szorosan öleltem meg, mint még soha. Nagy örömömre nem utasította el, inkább viszonozta. Próbáltam figyelmen kívül hagyni azt, hogy arca bűzlött a piától és a cigifüsttől.
 - Hol voltál négy hónapon keresztül, ha megkérdezhetem? - érdeklődött szemrehányóan Liam, mikor már mindenki üdvözölte Harryt.
 - Tokióban loptam a napot - felelte az, fülig érő vigyorral.
 - És mit műveltél? - kérdeztem halkan, előre rettegve a választól.
 - Fú, ha te azt tudnád, haver! - röhögte el magát. - A japán csajok rohadt bevállalósak.
   Undorodva fordultam el, és a falnak támasztottam a fejemet. Pontosan ettől tartottam. Legszívesebben elsüllyedtem volna, hátha akkor Harry észhez tér.

Számomra úgy tűnt, mintha évek teltek volna el, de ki tudja, valójában mennyi idő volt ez. Csak annyit éreztem, hogy hangosan korog a gyomrom, szomjas vagyok, és alig a lábamon a fáradtságtól, pedig semmi megerőltetőt nem csináltam - ez egyértelműen csak az izgalom miatt volt. Niall hozott nekem kaját és kólát, mikor visszajött a büféből, mert ugye ő nem volt annyira izgatott, hogy ne merjen elmozdulni az ajtó elől, hátha pont akkor lép ki rajta valaki, akitől megérdeklődheti, hogy mi a fene van.
   Egy idő után a kiáltások abbamaradtak. Megtorpantam, és teljesen lefagyva meredtem az ajtóra. A sikolyok emlékeztettek arra egyedül, hogy Chloe még életben van. És most csend volt...
   Ugyanakkor egy új zajforrás is megjelent, ami mintha sírást hallatott volna, de hirtelen nem tudtam ezt hová tenni. Csak az érdekelt, hogy a menyasszonyom jól legyen. Ha valami baja esett, azt soha nem tudnám magamnak megbocsátani..!
   Az ajtó végre valahára kinyílt, és én azonnal a kilépő nővérke elé léptem, és már épp szándékoztam követelőző hangon megszólalni, de egyetlen mondatával belém fojtotta a szót:
 - Uram, egészséges kislánya született! - mondta, fülig érő mosollyal az arcán, és nem várta meg, míg kibökök valamit - mivel arra valószínűleg estig várhatott volna -, hanem engem kikerülve elsétált.
   A többiek hujjogatva vállon veregettek, megöleltek, majd, látva, hogy gyakorlatilag földbe gyökerezett a lábam, beráncigáltak a szobába, ahol Chloe feküdt az ágyon, széles mosollyal az arcán, karjai között egy aprócska, törékeny csomaggal, amelyből a sírás érkezett.
   Köszönöm, istenem, gondoltam sóhajtva, és megkönnyebbülve vágtattam oda menyasszonyom és kislányom mellé. Chlo elnevette magát, mire én is követtem a példáját. Letérdeltem melléjük, és nevetve szorítottam magamhoz Chloe-t.
 - Az anyuka és a kicsi is tökéletesen jól vannak - ecsetelte a doktornő. - De azért Chloe-nak még pihenésre van szüksége. Kevesen szülnek gyereket az ő korában. Holnap reggel viszont hazamehetnek; a baba is - mosolygott ránk, majd kiment, hogy magunkra hagyjon minket. Persze tervét Niall, Liam, Zayn és Harry meghiúsították, mert ők is azonnal látni szerették volna Tessát.
 - Nem akarod az öledbe venni? - tudakolta a lány mosolyogva.
 - Ugyan már, még a végén elejtem! - szabadkoztam bizonytalanul.
 - Fenéket ejted el! - biztatott Chloe, és válaszomat meg sem várva a kezembe nyomta a picit.
   A szívem csordultig telt szeretettel. Tessa rám nézett nagy, kékeszöld színű szemeivel, és abbahagyta a sírást. Helyette a mellkasomba fúrta arcát, és kezével a pólómat kezdte babrálni.
 - Ha tudnád, mennyire vártunk téged, tökmag - mondtam neki sóhajtva, és gyengéden magamhoz szorítottam.
   Chloe boldogan nézett rám, én pedig viszonoztam tündéri mosolyát. Apa lettem, fészkelte be magát a gondolataim közé ez a büszke gondolat. Visszaadtam szerelmemnek a kisbabát, és lehajoltam hozzájuk, hogy magamhoz szoríthassam a családomat. Chloe megfogta a kezemet, Tessa pedig babás, aranyos hangot kiadva nyújtotta összekulcsolódó ujjaink felé aprócska, törékeny kezecskéjét.
 - Szeretlek - mormoltam lágyan, mire Chloe elmosolyodott, és a vállamra hajtotta fejét.


~The End of The First Season~
To Be Continued...

2014. december 26., péntek

Merry Christmas!

Ezúton szeretnék minden kedves olvasómnak nagyon boldog, ajándékokban és szeretetben gazdag karácsonyt kívánni! Kicsit megkésve ugyan, de mentségemre szól, hogy ahogy én, úgy a családom is ünnepi lázban égett! Sikerekben gazdag újévet kívánok mindenkinek! Vigyázzatok magatokra, srácok! ♥♥♥

I Wish You A Merry Christmas & A Happy New Year! ♥♥♥

2014. december 22., hétfő

1. évad, 40. fejezet: És nem örökre szól...

A nagyobbik öcsém, Luke ágya mellett ácsorogtam, és figyeltem őt, ahogy alszik. Karjaim között a csecsemőt tartottam, és nem tudtam eldönteni, melyik áll közelebb a szívemhez jelen pillanatban.
 - Nézd csak, a bátyád milyen édesen alszik - duruzsoltam halkan Zane-nek, hogy ne ébresszem fel Luke-ot. - Majdnem olyan aranyos, mint te, nem igaz? - mosolyogtam rá, de nem igazán figyelt rám, mert laposakat pislogott, és már a hajamat sem huzigálta annyira lelkesen. - Te is aludni szeretnél, ugye, Zane? Igazad van, te még pici vagy, és sokat kell pihenned, prücsök.
   Szavaimnak eleget téve elhagytam Luke szobáját, és gondosan becsuktam magunk mögött az ajtót, hogy a kisfiú nyugodtan tudjon aludni. Gondosan betakargattam a picit, és megsimogattam a buksiját, mielőtt magára hagytam.
   Csengettek. Sietve, mégis óvatosan rohantam le a lépcsőn, egyrészt azért, hogy ne ismétlődjön meg a csilingelő hang, mert akkor Lily, Luke és Zane is felébrednek - apa jelenleg dolgozott, ezért nem volt itthon -, és másrészt, mert amióta a szívem alatt hordtam ezt a csöppséget, azóta minden lépcsőfoktól megrémülök egy kicsit.
   A bátyám és Harry volt az. Utóbbira vándorolt a tekintetem, de rögtön el is kaptam róla. Nem bírtam a szemébe nézni. Fogalmam sincs, miért. Mindkettejük pillantását magamon éreztem.
 - Gyertek csak be - invitáltam be a fiúkat halkan, és a nappaliba vezettem őket. - Kértek valamit? - érdeklődtem, ahogy helyet foglaltak a kanapén.
 - Köszi, de nem - vágták rá szinte egyszerre.
   Végigmértem mind a kettejüket, és igyekeztem átérezni a helyzetüket. Nem tudtam eldönteni, melyikük a meggyötörtebb. Nem lehetett kitalálni, hogy Harry beesett hullaarcától vagy Richard kisírt szemeitől támad-e jobban sírni kedvem. Az egyikről én tehettem, a másik pedig az én lelki állapotomat tükrözte. És egyikükön sem segíthettem.
 - Beszélnem kell veled, Chlo - mondta halkan Richard.
 - És Harry? - néztem rá félve.
 - Nekem is beszélnem kell veled, de kezdje inkább Richard. Kettesben hagylak addig titeket. Ja, Chlo! - fordult vissza az ajtóból. - Ne ijedj meg, amiért egy ideig még nem jön haza Louis, azt hiszem, kocsikázni ment.
   Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, majd visszafordultam a bátyámhoz.
 - Valami baj van? Miről akarsz beszélni? - kérdeztem tőle.
 - Fogalmam sincs, hogy mondjam el... Szerintem le kéne ülnöd - túrt a hajába.
 - Bakker, a szívbajt hozod rám! - ültem le mellé türelmetlenül. - Mi az?
 - Elköltözöm - mondta lágyan, és először úgy éreztem, valamit félreértettem.
   Nem mondhatta azt, hogy elköltözik..!
 - T... Tessék? - néztem rá kikerekedett szemekkel.
 - Elköltözöm, Chloe - ismételte meg.
 - Nem teheted - ráztam a fejem kétségbeesetten, és felálltam, hogy végre szembe kerüljek vele, mert kerülte a pillantásomat, és idegesített, hogy nem nézett rám, miközben hozzám beszélt. - Most van rád a legnagyobb szükségünk..!
 - Értsd meg, nem bírok itt maradni! - rázta a fejét.
 - Ezt egyszerűen nem bírom felfogni... - túrtam két kézzel a hajamba. Csalódottság marcangolta a szívemet, és könnyek szöktek a szemembe. - Mindannyiunknak szükségünk lenne rád itt! Nem teheted meg azt, hogy magunkra hagysz minket, éppen most! Szerinted apa mit fog ehhez szólni? Vagy Adele? Vagy Lily? Vagy Luke? Vagy Zane, akinek már az is támogatás lenne, ha a testvérei vele lennének, ha anyja már nem is lesz soha? Na és én? - kiabáltam hisztérikusan. A könnyektől alig láttam Richard arcát. - Nem bírom elhinni..!
 - Meg kell értened - állt fel, és megpróbált megölelni, de ellöktem magamtól. - Nem másik országba költözök el, oké? Csak Glasgow-ba.
 - De miért nem jó neked itt? - kérdeztem követelőzve, immár dühösen. - Miért lenne jobb Glasgow-ban, ahol nincs senkid, nem ismersz senkit, nem kötődsz semmihez..?
 - Tényleg nem érted - mondta könnyes szemmel. - Pont azért akarok elmenni innen, mert itt annyi mindenhez kötődök, és amihez kötődök, az gyengévé tesz! Anya volt az a személy, akinek mindig szívesen megnyíltam, akit a világon a legjobban szerettem, még apánál és nálatok is jobban! És most elveszítettem őt! Elveszítettük... Egyébként beszéltem Adele-lal, és neki is kedve lenne velem tartani. Elvégre nem családtag, és apának most rá van a legkevésbé szüksége.
 - Rád meg a leginkább - zokogtam.
 - Te vagy a legerősebb lány, akit ismerek - suttogta. - Tudom, hogy megértesz. Muszáj mennem. És nem örökre szól. Mindig meg foglak látogatni titeket.
 - Adele most hol van?
 - A régi házuktól búcsúzik el - hajtotta le a fejét Richard.
Szívedben hordasz, nem?
 - Nem csalódtam - tört rám ismét a sírás. - Tesó!
   Nem bírtam tovább, úgy éreztem, a fájdalom nemsokára az egész testemet szétszaggatja. Richard vállai köré fontam a karjaimat, és a vállába fúrtam az arcomat. - Már most hiányoztok - szipogtam.
 - Ha azt nézzük, én már évek óta nem éltem veletek - próbált megnyugtatni Richard, miközben a hátamat simogatta.
 - De itt voltál a közelben... - tiltakoztam, és magamba szívtam a pulcsija illatát.
 - Ezentúl is itt leszek a közelben, hugi - vigasztalt. - Hiszen a szívedben hordasz, nem?
 - De igen - szipogtam. - Mikor indultok? - kérdeztem félve.
 - Igazából már... Adele és én is összepakoltunk - suttogta, miközben lefejtette magáról a kezeimet. - Csak tőled szerettem volna elbúcsúzni. Adele azt mondta, köszönjek el tőled a nevében.
 - Miért csináljátok ezt? - néztem rá értetlenül. - Adele miért nem jöhet ide elköszönni? És te miért nem akarsz elköszönni a testvéreidtől és a saját apádtól?
 - Mert ha megteszem... nem lesz erőm elmenni.
 - Akkor maradj! - kérleltem.
 - Nem tehetem. Döntöttem. Egy új életet kell kezdenem. Találnom kell végre egy lelki társat, mert anya már nem lesz itt velem, hogy a legreménytelenebb pillanataimban is segítsen.
 - De itt vagyunk mi - sóhajtottam föl reményvesztetten.
 - Tudom, hogy megértesz. Talán nem sokszor hallhattad tőlem, Chlo, de fontos vagy nekem, és rettenetesen hiányozni fogsz, ahogy a többiek is; Lily, Luke, Zane, meg apa is... Sőt, még a vőlegényedet is egészen megkedveltem - mosolyodott el. - De nem maradhatok itt. Különben is... El akartam mondani, de nem ment. Múlt héten kirúgtak a munkahelyemről. És már egyébként is terveztem, hogy Glasgow-ba költözöm. Van ott egy haverom, újságíró, mint apa, és azt mondta, szólna pár szót az érdekemben a főnökénél, ha esetleg odamegyek...
 - Nem akarom tudni - vágtam közbe. - Ha még tovább maradsz, már nem tudlak majd elengedni. Menj el, ha annyira menned kell! - kértem, sírástól feldagadt szemekkel.
 - Vigyázz magadra, nagylány, mert már nem csak a saját életedet tartod a kezedben - mosolygott rám, ahogy megsimogatta a hasamat.
 - Te is vigyázz magadra, nagyfiú - nevettem el magam, amikor megcsikizett. - Mert nem élném túl, ha még Glasgow-nál is távolabb kerülnél tőlem!
   Úgy éreztem, most hallom utoljára nevetni a bátyámat. Pedig ez nem örökre szól, ugye?

Richard távozása után úgy éreztem, ennél már nem lehet rosszabb.
   Hát, tévedtem.
   Harry lehajtott fejjel masírozott be a helyiségbe, és megállt előttem, pár lépésre tőlem. Kérdőn felvontam a szemöldökömet.
 - Nem ülsz le? - érdeklődtem.
 - Szerintem inkább te - döntötte oldalra a fejét, ahogy végigmért engem, és pillantása hosszú másodpercekig elidőzött domborodó pocakomon. Elsüllyedni lett volna kedvem a szeméből sütő fájdalomtól. Mintha kést forgatnának a szívemben. - Még véletlenül sem szeretném, ha a picidnek valami baja esne.
   Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését. Nem volt kedvem ellenkezni, mert tudtam, hogy Harryvel szemben esélytelen lennék. Ebben is megváltozott, amióta szakítottunk. Akkor elég volt annyit mondanom, hogy soha többet nem lát viszont, ha nem hagy békén, meg ilyenek... Önző dolog, de most ez jutott először eszembe. Nem azért, mert akkor kihasználtam, hogy akármit mondtam, ő ugrott... Hanem ma már akkor sem hagyna békén, ha az életem függne tőle, mert szerinte már nincs több veszítenivalója velem kapcsolatban. Pedig van.
   Engedelmesen leültem a kanapéra, és várakozva pislantottam Harryre.
 - Kérlek, mondd, hogy te valami jó hírrel jöttél - könyörögtem, de tudtam, hogy nem ilyen arcot vágna, ha így volna. Bár, mostanában mikor láttam én vidámnak Harryt?
 - Őszintén szólva, már nem tudom, mi a jó neked, Chloe - rázta a fejét, és levágta magát mellém. - Figyelj rám - nézett mélyen a szemembe. Még mindig magához láncolt perzselő tekintetével. Még mindig. Így, hogy azóta, hogy együtt jártunk, már hónapok teltek el, és én menyasszony lettem, és Louis és az én kislányomat hordom a szívem alatt. Hát már örökké a rabja leszek..? - Nem tudtam eldönteni, hogy érdemes-e szólnom erről neked, vagy nem. Elvégre, miért tartoznék magyarázattal arról, hogy hol vagyok és mit csinálok, ha téged nem is érdekel..?
 - Tévedsz - suttogtam, és elhatározásom, miszerint ezúttal nem bőgöm el magam, kudarcba fulladt, abban a pillanatban, hogy könnyek kezdték elhomályosítani a látásomat.
 - Valamiért mégsem érzem úgy, hogy haragudnom kéne magamra azért, amire készülök - folytatta. - Egy időre elutazom.
 - Hogy mi..? - Éreztem, hogy minden vér kiszalad az arcomból, és remegni kezdett a kezem. - De miért..?
 - Ma döbbentem rá pár dologra - felelte szűkszavúan Harry, és feldúltan a hajába fúrta ujjait. - És egy időre feltétlenül el kell szakadnom ettől a helytől, hogy túlessek ezen.
 - Min? Min szeretnél túlesni..? - néztem rá kikerekedett szemekkel, előre félve a választól.
 - Képtelenség, hogy nem jöttél még rá magadtól.
   Megráztam a fejem.
 - És hova mész?
 - Igazából még nem tudom - mosolyodott el kényszeredetten. - És ne telefonálgass, rendben?
 - Miért?
 - Azért, mert neked akármikor felveszem, és nem akarom hallani a hangod, mert fáj hallani, hogy boldog vagy nélkülem - állt fel.
 - Ezt nem tudom elhinni - szipogtam tehetetlenül. - A saját bátyám pont ugyanolyan szívtelenül hagy itt, mint a legjobb barátom..!
 - Ne játszd már itt az ártatlan szentet, légy szíves! - fordult vissza, szikrázó szemekkel. - Pontosan tudod, hogy azért megyek el, hogy túltegyem magam rajtad, és most azért nem akarsz elengedni, mert szerinted jó dolog az, ha mindig ott van egy szerencsétlen balek, tartalékba, ha esetleg a drága vőlegényeddel nem jönne össze valami!
   Kétségbeesésemben ökölbe szorított kezem remegett a fájdalomtól, amit szavai okoztak.
 - Akkor... - suttogtam, szinte beletörődve. - Nem szólhatok hozzá a véleményedhez. És megérdemlem, hogy utálj. Vigyázz magadra, jó? - kértem, immár rezzenéstelen arccal. Már nem sírtam. Nem fájt. Egyszerűen csak... elfogadtam, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet helyrehozni. Dolgok, amiket még egy csoda sem tud visszacsinálni.
 - A francba is - rázta a fejét, miközben visszaült mellém. - Nem érdemled meg, hogy utáljalak... De már nem tudom, mi a helyes, és mi az, ami nem. Nem mehetek el úgy, hogy azt hiszed, gyűlöllek.
 - Hiszen gyűlölsz, nem? - mosolyodtam el szomorúan.
 - Ha tudnád, mennyire szeretlek, nem ezt mondanád - harapott az ajkába.
 - Hiszen tudom, mennyire szeretsz - tettem a kezére a kezemet. - Ezerszer elmondtad már, nem? Te mindössze azért gyűlölsz, mert ezt a szeretetet már nem tudom elfogadni. Nem lehetek veled, és ne haragudj, de már nem is lehetek soha, és ezt meg kell értened. Tessa nem pusztán egy hiba, hanem az életem. Ahogy Louis is. Róluk nem mondok le, és nem is csinálhatom őket vissza, főleg, hogy nem is akarom. Ez van. Már nem tudok mit mondani. Tudod, inkább utálj, mintsem ismét miattad legyen bűntudatom. Amit irántad érzek, talán soha nem fog megváltozni, de az sem, amit Louis iránt.
 - Akkor mindketten jobban járunk, ha végre tényleg sikerül elfelejtenelek - mosolyodott el szomorkásan. - Vigyázz magadra, jó?
 - És te is - kértem.
 - Nekem már mindegy - nevette el magát.
 - Ezt hogy érted?
 - Chloe, csak nem gondoltad, hogy... Mindegy - gondolta meg magát. - Ég veled, kicsim.
   Hiába akartam megkérdezni, mire gondolt, a szavak a torkomon akadtak. Leginkább talán azért, mert Harry hosszan az enyémekre szorította ajkait. Nem lehetett csóknak nevezni, mégis, ahogy kilépett a szobából, és talán az életemből is, ajkaim még hosszú percekig égtek ott, ahol hozzámért. Hajam mintha bizsergett volna ott, ahol beletúrt, és még mindig a derekamra fonódva éreztem erős, izmos karját, pedig az már régen nem volt ott.
   Most örülnöm kéne, nem? Elvégre eddig csak úgy éreztem, mintha kettétépnének. Most legalább, hogy Harry elment, teljes szívemből Louissal lehetek, és nem kell minden másodpercben másra gondolnom. Mégis, inkább a mindent elsöprő aggodalom vette át a bizonytalanság helyét. Valami elhessegethetetlen ösztön azt súgta: soha nem látom már viszont azt a viccelődő, boldog Harryt, akibe beleszerettem.

2014. december 17., szerda

1. évad, 39. fejezet: Örök magány

 "Az egyedüllét nem azonos a magánnyal. A magány ugyanis az, amikor az ember nincs kibékülve azzal, amit a tükörben lát. Az a magányos ember, aki valamiért képtelen kilépni a saját falai közül. De nem feltétlenül marad magányos minden olyan ember, aki falakat vagy egész várakat húz maga köré, mert szerencsére jöhet valaki, aki lerombolja. Az viszont örökké magányos lesz, aki úgy érzi, nem érdemli meg, hogy szeressék." - Ramiz Karaeski, Ezel - Bosszú mindhalálig; 1. évad, 23. rész


~Harry Styles~
Lehet, hogy röhejes, de arra számítottam, hogy a történtek után majd sikerül elfelejtenem ezt a lányt. Azt vártam, hogy azok után, hogy végignéztem, ahogy boldog a vőlegényével és a gyerekét várja, legalább egy kicsit enyhül majd a fájdalmam, és felfogom, hogy köztünk mindennek vége - már csak a barátsága lehet az enyém. Vagy az sem.
   De egyáltalán nem így történt.
   Helyette visszavonhatatlanul az agyamba fészkelte magát a gondolat, hogy nem tudok nélküle élni. Hogy én toltam el, és miattam választott mást. Mert túlságosan szerettem, mert túlságosan megértő voltam, mert még azt is elfogadtam a kapcsolatunk rövid időszaka alatt, hogy valójában nem is engem szeret. Lehet, hogy ha olyan bunkó, hideg és gyűlölködő vagyok vele, amilyen Tomlinson volt az első pár hónapban, most én kísérném haza a kezét fogva, hogy segítsek neki átvészelni a gyásza időszakát.
   Arról sem tehettem, hogy, ha csak megláttam, kétszer gyorsabban kezdtem szedni a levegőt. Ha tehetném, minden közös emlékünkkel együtt kitépném őt a szívemből, hogy ne kelljen tovább szenvednem miatta, de nem megy. Amikor ránézek, érzelmek lavinája mozdul meg bennem, és nem tudom megállítani. És ha egyszer ránéztem, akkor többé már nem tudom eltépni róla a pillantásomat. Mit követtem el, amiért így meg kell bűnhődnöm, istenem? Ez a büntetésem, amiért annyi nőt elcsábítottam csak azért, hogy ne kelljen egyedül aludnom, anélkül, hogy akár a nevüket is tudtam volna, nemhogy éreztem volna irántuk bármit is?
   Biztosan ezért történik mindez. Kihasználtam annak a megszámlálhatatlan lánynak én nőnek az érzéseit, és ezért kell megfizetnem. Jött ez a lány, látszólag egy a sok közül, mégis több, csodálatosabb; betáncolt a szívembe, elérte, hogy akármit és akárkit feladjak érte, aztán pedig fogta magát, millió darabra törte a szívemet és elment. Magamra hagyott, azzal a tudattal, hogy az egyetlen lányt, aki valaha ért valamit a számomra, nem érdemlem meg. Valahol igaza van. Ő valahogy olyan túlvilágian tökéletes, szinte már túl jó ahhoz, hogy valóságos legyen. Néha még most is az jár a fejemben, hogy ez az egész csak egy álom... De sajnos nem az. Egy álomban akármit megtehetnék; becsörtethetnék Chloe szobájába, úgy, mint aznap, amikor a világ legboldogabb emberévé tett, és magamhoz szoríthatnám. Nem lenne ott Tomlinson, nem zavarhatna meg minket semmi és senki, és az álomban még az anyukája is feltámadhatna, és nem lenne olyan borzasztóan szomorú... Tudom, már semmi közöm hozzá azon kívül, hogy elvileg barátok vagyunk, de még így is gombóc gyűrődik a torkomba, ha szomorúnak kell látnom.
   A szívem mélyén tudtam, hogy Chloe egyszerűen nem dönthetett volna jól. Ha engem választ, most valószínűleg Louis fontolgatná az öngyilkosságot, és nem én. Ugyanott tartanánk, csak engem akkor már cseppet sem izgatna, kivel mi van, csak az, hogy Chlo-val lehessek. Na, jó, ennyire szívtelen még én sem vagyok, és Louis régebben a legeslegjobb barátom is volt, de jelenleg még az ő barátságát is feláldoznám azért, hogy örökké a lánnyal maradhassak.
   Bár visszamehetnék az időben, hogy mindent megváltoztassak..! Én állhatnék ott, a parkban a fa alatt aznap, amikor Chloe felbukkant az életünkben, nem Louis. Vajon akkor engem szeretne..? Vagy mi mást kéne tennem? Elmondása szerint már a One Direction megalakulásának pillanatában Louis volt a kedvence. Mit kellett volna máshogy, jobban csinálnom, hogy engem válasszon..?
   Megannyi kérdés, és nincs szükség senkire, hogy válaszoljon, mert magamtól is tudom. Nem tudok visszamenni az időben, nem vagyok szuperhős, akinek csak váratlanul be kell toppannia valahova, hogy elnyerje mindenki szeretetét. Chloe nem az én gyerekemet hordja a szíve alatt, nem az én gyűrűmet viseli, egyáltalán, semmi közöm nincs ehhez a lányhoz már. Talán pár közös kép, de ennyi az egész. Szinte még most is érzem a kezét a kezemben, mikor legutóbb kézen fogva, gondtalanul járkáltunk - együtt.
   Örök magány. Ez az, ami vár rám. Lehet, hogy én tehetek arról, hogy ez jutott nekem, de lehet, hogy nem. Úgyis mindegy. Mostantól minden visszatér a régi, megszokott kerékvágásba. Abba, amit Chloe megjelenése előtt űztem. Most pedig, hogy a banda feloszlott, még könnyebb lesz. Hiszen akkor titkolóznom, hazudoznom kellett, hogy suttyomban kisurranjak egy bárba, és felszedjek egy nőt. Megint ez lesz, csak még durvábban. Minden nap lerészegedés egy szórakozóhelyen, utána egy abszolút ismeretlen lány lefektetése, drog, cigi, minden, amit el lehet képzelni. Nekem a szívemet lopták el. Tudom, hogy a figyelemelterelés mennyire nem segít - de már nem is akarom senkitől és semmitől, hogy segítsen. Nincs rá szükségem, hogy megint igazán szerelmes legyek - Chlo után pedig szerintem már senkibe nem is lehetnék igazán szerelmes. Senkit nem akarok szeretni, senkinek nem akarok hinni. Miért tenném? Hogy még egyszer átéljem ugyanazt? Erre nekem nincs semmi szükségem. Nem fogok szeretni, nem akarok már, és nem is tudok. Kész. Nem tudok. Nincs is rá szükségem.
   Telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Felültem az ágyamon. Istenem hányszor elképzeltem már, hogy Chloe-val fogunk itt élni, és minden reggel mellette ébredek fel... De már ez sem lesz.
 - Mit akarsz, Louis? - mordultam bele a telefonba nyűgösen.
 - Sikerült elaltatnom Chlo-t, hogy pihenjen végre - ecsetelte ő. - Arra gondoltam, muszáj lenne megbeszélnünk pár dolgot.
 - Milyen "pár dolgot"?
 - Tíz perc múlva ott leszek nálad. És szeretném, ha felnőttes beszélgetés lenne, nem olyan gyerekes, mint amilyen mostanában te vagy.
   Szó nélkül kinyomtam. Nem volt szükségem még az ő fejmosására is a 'gyerekes viselkedésemet' illetően. De a beszélgetés nekem is jól esett volna. Megmondani Tomlinsonnak, mekkora baromarc és önző seggfej... Még a gondolat is csábító.

 - Gyere - motyogtam az orrom alatt, mikor kinyitottam az ajtót, és tekintetem találkozott a szerelmem vőlegényéével.
 - Kösz - felelte halkan, és belépett. - Miért nem lepődöm meg... - nézett körbe, látva a lakásomban uralkodó rumlit. Amióta Chloe nem járt itt, nem raktam rendet. Kinek? Kinek akarjak imponálni? Nem is jön ide senki.
 - Az otthonom dekorációjáról akartál csevegni? - néztem rá morcosan.
 - Nem. De jobban esne, ha egy aprócska kis érdeklődést is mutatnál az iránt, amit mondani szeretnék.
 - Nem ülsz le? - kérdeztem, a kanapára mutatva. - Kérsz valamit inni?
 - Köszönöm, nem - foglalt helyet Louis a nappaliban álló kanapén.
   Idegesített, hogy neki több jutott, mint nekem. Milliószor jóképűbb, izmosabb, menőbb, lazább, önfeláldozóbb nálam. Neki miért jön össze mindig minden, nekem meg miért nem jön össze soha semmi?
 - Szerintem ülj le te is - javasolta.
   Nehezemre esett, de szó nélkül levágtam magam a kanapéra.
 - Figyelj, Harry - fordult felém Lou. - Alkut szeretnék veled kötni.
 - Fú, de komolyan hangzik!
 - Ne hülyüld el, kérlek. A dolog lényege, hogy én is megteszek neked valamit, és te is nekem.
 - Hallgatlak.
 - Ha te is jelen vagy, nem foglak provokálni, vagyis nem fogom Chloe-t ölelgetni, csókolgatni, semmi. A kedvedért a jelenlétedben a srácoknak sem fogok áradozni sem róla, sem a lányunkról, se semmiről, ami neked fájhat. Ezenkívül most elárulhatom neked, hogy te ezerszer jobban megérdemelted Chloe-t, mint én. Ne szakíts félbe, kérlek! De nem Chloe döntötte el, hogy kibe szeressen bele. És hidd el, ha most hirtelen megváltozna az álláspontja, akkor akár arra is képes lennék az ő boldogsága érdekében, hogy összehozlak vele.
 - Nem tennéd - jegyeztem meg, immár a düh legcsekélyebb érzete nélkül. - Tessát már nem lehet visszacsinálni. És ilyet én sem kérnék tőled. Azonkívül van büszkeségem. Tudom, hogy nagyon kevés, de van. Nem kellenek a használt dolgaid, Tomlinson.
   Összeszorította a fogát, de hallgatott. Amúgy is tudtam, mit mondana, és igaza lett volna. Hogy Chloe nem egy dolog, hanem az életem. A büszkeséges dumát is csak azért mondtam, hogy mondjak valamit.
 - Hallgatom az én teendőimet - tettem hozzá.
 - Neked csak két dolgod van. Az első. Ha Chloe nem szeretné, soha nem érsz hozzá, nem teszel rá megjegyzést, nem bókolsz neki, nem szidsz vagy alázol engem előtte. Nem azért, mert nekem így jobb. Hanem mert utálom szenvedni látni, és gondolom, te is. Azonkívül nem tudom, milyen csoda folytán, de annyira kötődök hozzám, és megjegyzem, hozzád is, hogy csak egyetlen rossz megjegyzést kell valakinek tenni valamelyikünkre, és Chloe összerezzen a fájdalomtól.
 - A második? - kérdeztem, és igyekeztem unottan beszélni.
 - A második - hajtotta le a fejét. - Ne ébressz több bűntudatot a menyasszonyomban, jó? Ne szólj közbe, légy szíves! Nem azért, mert félek tőle, hogy esetleg hatsz rá, és elhagy engem, hogy veled lehessen! Ha veled lenne boldog, elengedném. Hidd el. Más kérdés, hogy azután már nem sokáig maradnék életben, de úgysem vagyok túl értékes személyiség - röhögte el magát erőtlenül. - De, mint mondtam, nem akarom, hogy fájdalmat okozz neki. Pedig a bűntudata fájdalmat okoz neki, nem is kicsit. Ha lát téged, próbálj meg nem rohadt szomorúnak tűnni, oké? És ezt viszont már nem csak a menyasszonyom miatt kérem, Harry. Emlékszel még, hogy legjobb barátunk voltunk, mielőtt Chloe felbukkant?
 - Sosem felejtem el - feleltem halkan.
 - Fáj, hogy szenvedni látlak... Valamit el kell mondanom, mert már régóta nyomasztja a lelkemet. Emlékszel, amikor Chlo még veled járt, és nálunk aludt? Aznap este egyszer lejött a konyhába enni... Melltartóban, mert azt hitte, egyedül lesz - mosolyodott el. - Csak rá kellett néznem, hogy...
 - Nem érdekelnek a részletek, Tommo. Mi volt?
 - Láthatóan nem értette, hogy te miért igyekszel féltékennyé tenni engem magadra, ha én nem is szeretem őt... Mondott valamit a reménnyel kapcsolatban, erre én azt mondtam, hogy a mi reményünk meghalt. Láttam rajta, hogy, ha akkor, aznap, abban a percben elengedem, és hagyom, hogy elfelejtsen engem, akkor most a te menyasszonyod lehetne, de... Megcsókoltam őt. Nem tudtam visszafogni magam. Tökön is rúgott érte - vigyorodott el. - De megérdemeltem. Többet is megérdemeltem volna. Addig a napig, aznap, és azután is én lettem a legeslegönzőbb mocsok a világon, és ezért most nyugodtan felpofozhatsz.
   Ökölbe szorított kezem remegni kezdett a féktelen dühtől, amit akkor éreztem. Nem is harag volt, hanem valami új érzelem, amit eddig még soha nem éreztem igazán, bármennyire nagy is volt a szám: ezt hívják gyűlöletnek.
 - Ne próbáld bekajáltatni velem, hogy tényleg megbántad azt a rohadt csókot - sziszegtem felállva, és a tekintetemmel legszívesebben kinyírtam volna őt ezért.
 - Nem állítottam ilyet - nyalta meg az ajkát. - De elfogadnám, ha pofán vernél érte. Megérdemelném. Legalábbis a te szemszögedből.
 - Nehogy azt hidd, hogy ezt szárazon megúszod, Tomlinson - fenyegetőztem, és komolyan is gondoltam. - Életed minden egyes percében ott leszek, és a háttérben munkálkodom majd, hogy, ha a tiédet nem is, de a szeretteid életét megkeserítsem! Ha megszületik az a szívtelen kölyköd, ajánlom, jól rejtsd el, mert egy nap elkapom, és akár akarja, akár nem, az enyém lesz! Ugyanazt fogom tenni vele, amit Chloe tett velem, nem érdekel, hogy a te hibád is volt! A fellegek közé repítem, hogy úgy érezze, ő a világon a legboldogabb azzal, akit a legjobban szeret és akit a lelki társának érez, aztán pedig ott fogom hagyni másvalaki kedvéért!
   Ha nem lettem volna abszolút eltökélt, talán meghátráltam volna tőle, ahogy láttam, hogyan változik meg az arckifejezése. Ő is felállt, és szinte éreztem, ahogy kék tekintete perzseli a bőrömet. Az egész alakjából csak úgy sütött a gyűlölet irányomban.
 - Nem mered te azt megtenni - fröcsögte, egészen közel hajolva hozzám. - Nincs merszed. Bármennyire is titkolod, még van szíved, Hazz. Lehet, hogy kicsi és megviselt, de van.
 - Addigra már semmilyen szívem nem lesz - vigyorogtam rá. - Addigra a drog, a cigi, a kurvák és az alkohol kiöli belőlem még azt is.
 - Vannak dolgok, amiket még a halál sem tud kiölni az emberből. Ég áldjon, rohadék.
   Sarkon fordult, és kiviharzott a szobából. Hallottam, ahogy bevágja maga mögött az ajtót. Ezután csend következett. Megtörhetetlen, magányos csend. Ezt hívják az örök magány csöndjének.

2014. december 11., csütörtök

1. évad, 38. fejezet: Nehéz búcsú

"A magány nem csak akkor érződik, ha elszakadunk a másiktól, sokkal jobban fáj, ha nem búcsúzhatunk el." - Ramiz Karaeski, Ezel - Bosszú mindhalálig; 1. évad, 24. rész


Csend uralta az utcánkat. A kert is szokatlanul kihalt volt, még Brian és Marley is csendesen jöttek utánunk, a legkisebb zajt sem csapva. Zayn pillantását éreztem a bőrömön, ezért felé fordultam. Elkapta a tekintetét, ezért megálltam és megvetettem a lábam.
 - Ha mondani akarsz valamit, igyekezz, mert nemsokára indulnunk kell! - förmedtem rá. Nem érdekelt a bocsánatkérése, mert igaza volt. Mindenben. De Louis kedvéért úgy teszek majd, mint aki helytelennek érzi, hogy Zayn ilyesmiket mondott nekem.
 - Rettenetes seggfej voltam - tárta szét a karját Zayn, és közelebb lépett hozzám. - Bocsánatkéréssel tartozom.
 - Elfogadtam - biccentettem, és már indulni készültem, amikor Zayn keze kinyúlt az enyém után, és ujjait finoman a csuklóm köré fonta.
 - Louisnak igaza van - mondta halkan. - Túl kevésre tartod magad.
 - Mire tartsa magát egy álszent, önző dög? - mosolyodtam el keserűen, és szabadulni próbáltam, de ő megakadályozott ebben.
 - Nincs igazad. Te megtettél mindent, hogy ne bántsd meg Harryt, és azért is, hogy Louis se bántsd meg. Nem te kérted, hogy egyszerre hárman szeressenek.
 - De nem is tudok ellene mit tenni! - ráztam a fejem, könnyekkel a szememben. - Hiába akarnék!
 - Erről beszélek. Túl sokat vársz magadtól.
 - Engedd el a kezem - kértem türelmetlenül.
   Megtette, amit kértem. Sarkon fordultam, és becsörtettem a házba. Zayn csak jött utánam.
 - Indulhatunk - szólalt meg éppen Louis. - Chloe gyalog szeretne menni.
 - Ha ti nem, akkor nem erőltetem rátok - szóltam közbe, mire mind felém kapták a fejüket.
 - Tökéletes lesz a gyaloglás - jelentette ki Paul, mire a többiek helyeslően bólogattak. - Ismerek pár nem túl forgalmas utcát, mehetnénk ott, hogy a rajongók ne állítsanak meg.
 - Minden rendben van? - kérdezte lágyan, aggódó hangon Louis, úgy, hogy csak én halljam.
   Bólintottam. Biztatóan rám mosolygott, de nem segített sokat. - Menjünk - suttogtam erőtlenül, pedig nem éreztem magam készen erre.
   Nem voltam készen az anyukám temetésére.

Tekintetemet végighordoztam anya barátain, rokonain, ismerősein és kollégáin. Az édesanyámat mindenki szerette, érthető tehát, hogy mindenkit megrázott a halála. El sem tudtam képzelni, hogy mások mit éreznek; én csak abban voltam biztos, hogy én szinte már fizikai fájdalmat érzek. Ha egy embernek már a lelke fáj, az kegyetlen.
   Rajtam volt a sor, hogy beszédet mondjak. Louis biztatóan megszorította jéghideg kezemet, de a lábam továbbra is megállás nélkül remegett. Richard a vállamra tette a kezét, mire végre sikerült rávennem magam, hogy kilépjek a pap mellé, és megszólaljak.
 - Bevallom, nem igazán tudom, hol kezdjem - pillantottam le a kezeimre, majd ismét fel a többiekre. - Őszintén, a legutolsó, amire valaha is gondoltam, az volt, hogy ma itt fogok állni, az anyukám temetésén. Ő nekem olyan volt, mint egy menedék, egy biztonságot nyújtó ember, akihez akármilyen bajommal fordulhattam, és mindig meghallgatott, akkor is, ha senki más nem... Nem voltak hatalmas álmai, de mi azokat is szerettük. Csodálatos ember volt... - A hangom akadozott, és éreztem, hogy nemsokára előtörnek a könnyeim, hiába is erőlködtem ellene. - Ugyan egyikünk sem búcsúzhatott el tőle, de valamit hagyott nekünk, amiről majd mindig ő jut eszünkbe. - Pillantásom Zane-re vándorolt, aki most a húgom karjai közé fészkelve nézett rám, nagyra nyitott szemekkel. Éppen olyan szemei voltak, mint anyának. Most nem sírt, és nem is nyöszörgött. Természetesen nem érthette, hogy miről beszélek, de azt még ő is érezte, hogy most nem szabad sírnia.
Rettenetesen hiányzik..!
 - Már most rettenetesen hiányzik - tört ki belőlem. Könnyek szántottak végig az arcomon. Tehetetlenül maszatoltam el őket. - Nem tudom elképzelni nélküle az életemet. Hatalmas szükségem lenne rá, de most bizonyára ő is azt akarná, hogy tartsak ki. - A koporsóra néztem, és lehajoltam, hogy a kezemben szorongatott, vörös rózsát a tetejére helyezzem. - Isten veled, anya - suttogtam. - Nagyon hiányzol, és vannak dolgok, amikben nélküled teljesen tehetetlen vagyok. És már nem vagy itt, hogy kiönthessem neked a szívemet... Remélem, hallasz most, mert tudom, hogy, ha van élet a halál után, te biztosan jó helyre kerültél, mert nálad jobb embert nem ismerek.
   Csak álltam ott, földbe gyökerezett lábbal. Igazából már írtam egy másik beszédet, amit a kezemben szorongatott, gyűrött papírra írtam le, de nem lettem volna képes az anyám temetésén a betanult szavakat mondogatni, mint valami papagáj. Tekintetem találkozott Louiséval, akinek szintén nehezére esett visszatartani a könnyeit. Odalépett mellém, átkarolta a derekamat, én pedig a vállára hajtottam a fejemet. Ostobának és semmitmondónak éreztem a beszédemet, mert a szavak egyszerűen nem fejezték ki, hogy mi játszódik le most bennem. Azt egyszerűen semmi nem tudta volna leírni.
   Mintha ezer év telt volna el, mire végre vége lett a temetésnek. A gyászolók nagy része már elment, mikor mi még mindig ott álltunk.
 - Minden rendben lesz, Chloe - próbált megvigasztalni Niall. - Ránk mindenben számíthatsz!
 - Köszönöm - viszonoztam a szőkeség ölelését, halványan elmosolyodva. - Tudom, Nialler - tettem hozzá, a könnyektől alig látva.
 - Ígérd meg, hogy nem teszel kárt magadban - súgta a fülembe Harry, amikor megöleltük egymást. - Louis belehalna. És én is.
 - Igyekszem - suttogtam, és lesütöttem a szemem. - Harry - fordultam utána, mikor már menni készültek. - Vigyázz magadra, rendben?
 - Ne törődj velem, oké? - nézett rám kifürkészhetetlen tekintettel ő.
 - Tessék..? - néztem vissza értetlenül, de már elfordult.
 - Gyere - fogta meg a kezemet Louis, miután Luke-éktól is elköszöntem.
 - Louis... - sóhajtottam a nevét, és a karjába csimpaszkodtam, mint egy kisgyerek. - Rettegek.
 - Mitől? - ráncolta össze a homlokát.
 - Attól, hogy mi lesz velem anya nélkül - suttogtam erőtlenül.
 - Gyere ide - szorított magához erősen. - Veled vagyok. Senki  nem bánthat. Amit csak szeretnél, megteszem a kedvéért. Ugyan nem hasonlítok az édesanyádra, de megpróbálom pótolni őt neked.
 - Köszönöm, hogy itt vagy velem - mormoltam az ingébe, miközben beszívtam illatát.
 - A menyasszonyom vagy. Mindig veled leszek. Életünk végéig, minden nap minden percében. Megígérem.


Ne tépjetek szét, amiért itt abbahagyom, de türelmetlen vagyok, és van valami, amit meg kéne beszélnem veletek. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem a történet első évada megérett a befejezésre. Terveim szerint ezen kívül még lesz egy 39. és egy 40. fejezet, plusz egy epilógus, de semmi több. Semmit nem szeretnék annyira, mint második évadot, mert milliárd ötletem van, de van egy bökkenő. A múltkor, mikor a véleményetekről kérdeztelek titeket, csak hárman jelezték, hogy érdekelné őket a második évad. Ne értsetek félre, nekem ez is hatalmas szám, és rengeteget jelent nekem, mert nem vagyok telhetetlen... De  nem akarok úgy belefogni egy második évadba, hogy ezentúl is ugyanúgy minden alkalommal könyörögnöm kell, hogy legalább egy komment érkezzen, mint eddig. Nem akarom, hogy mindenki csak annyit tudjon rólam, hogy én vagyok a lány, aki minden fejezete végén legalább z soron keresztül könyörgött, hogy legalább páran kommenteljenek, és volt, hogy még ezek ellenére sem komizott végül senki. Tehát még egyszer, utoljára elmondom, hogy akit egy kicsit is érdekel a folytatás, az nyögjön már ki valami reakciót! Ha megint alig érkezik visszajelzés, egyszerű lesz a helyzet: a hátralévő három részt még megírom, de ott már nem fogok könyörögni a kommentekért, aztán pedig már akármennyit könyöröghettek, nem lesz második évad. Kész. Lehet, hogy nem valami félelmetes kilátások, de nekem tényleg rengeteget jelentene pár kedves szó. Kivételeknek köszönöm szépen. ♥♥♥
Millió ölelés: Nessa

2014. december 5., péntek

1. évad, 37. fejezet: Bizonytalanság

 "A halál olyan szörnyen végleges, míg az élet tele van lehetőségekkel." - Tyrion Lannister, George R. R. Martin: A tűz és jég dala I.: Trónok harca, 10. fejezet [Tyrion], 104. oldal


A kórházból további fél nap után hazaengedtek. Rettenetesen fúrta az oldalamat, hogy Louis miért van még mindig velem. Biztos van rengeteg dolguk, és a srácok sem boldogulnak nélküle sokáig - elvégre ő a legidősebb, és, bár időnként a leghülyébb is egyben, néha rá van a legnagyobb szükség. Persze, kimondhatatlanul imádtam a vele töltött időt, de nem láncolhatom örökké magam mellé. A gondolat, hogy nemsokára elmegy, már önmagában is megrémített, így igyekeztem minél kevesebbszer gondolni rá. Ez meglehetősen nehezen ment. Így, amikor Louis éppen segített végre rendes, kórházszagtól mentes ruhába öltöznöm, szokás szerint ez kavargott a fejemben. A térdeim enyhén megremegtek, mikor ez átsuhant az agyamon, és már hiába igyekeztem megtartani magam.
   Louis sokatmondó, ijedt pillantásával találtam szembe magamat, amikor a karomnál fogva elkapott.
 - Hé, kisanyu, ha másért nem, a kisbaba és az én testi épségemért próbálj nem pofára esni! - Pontosan ezt szerettem a legjobban Louisban. Akármennyire is igyekezett morcos pofát erőltetni magára, mindig elárulta magát a hangjával és a tekintetével. Most sem haragudott rám, egyáltalán nem, csak rettenetesen aggódott. Ahogy én is. Mostanában, ha csak megbotlottam, az járt a fejemben, hogy mi történhetett volna, ha mondjuk hasra esem.
 - Bocsánat - hebegtem szórakozottan, miközben óvatosan behajtogattam a még kimaradt cuccaimat a táskámba.
 - Elég lökött vagy ma - rázta a fejét vigyorogva. - Minek kérsz bocsánatot?
   Megráztam a fejemet, ezzel jelezve, hogy nem kívánok válaszolni. Louis pillantása égette a bőrömet, de minden erőmet összeszedtem, és nem néztem rá. Biztosan nem fogja ennyiben hagyni. Akkor nem is Louis lenne.
 - Mehetünk? - emeltem fel a táskámat, és fordultam szembe vele.
   Louis karba fonta a kezét a mellkasa előtt, és felvont szemöldökkel nézett rám.
 - Mit felejtettél el, édesem? - kérdezte komolyan.
 - Ne már, Lu, néhány ruhát már csak elbírok! - makacskodtam, de már csak megszokásból. Pontosan tudtam, hogy, ha kell, ő veszi el tőlem, de úgysem maradhat nálam.
   Szó nélkül nézett rám, én pedig meghunyászkodva adtam át neki a táskát. Hadd legyen úriember. Persze, most is csak a dac miatt gondolok ilyesmire, hiszen pontosan tudom, mennyire aggódik értem és a piciért. Valahol igaza is van. Ha a tulajdon apám fel tudott húzni annyira, hogy kis híján elvetéljek, egy ruhákkal teli tatyót igazán átadhatok a vőlegényemnek. Úgyis nemsokára bejelenti, hogy elmegy. Ujjaim akaratlanul is a pocakomon babráltak. Tessa most mozdulatlan volt odabent.
   Louis berakta a csomagtartóba a cuccaimat, és már vártam, hogy beszáll a kocsiba, mert én már kinyitottam magam előtt az anyósülés ajtaját. Hirtelen éreztem az ujjait a karom köré fonódni, gyengéden, mégis határozottan. Már éppen hangot akartam adni abbéli megrökönyödésemnek, hogy még a kocsiajtót sem nyithatom ki egyedül, amikor szembetalálkoztam a kék szempárral. Semmit nem lehetett kiolvasni belőle, de látszik, hogy most nem amiatt rágott be, hogy túlságosan megerőltetem magam. Ujjaimat a tenyere közé vette, és hüvelykujjával végigsimított rajtuk.
 - Valami baj van..? - kérdeztem aggódva, bizonytalanul, mire idegesen elmosolyodott.
 - Pont ezt akartam kérdezni tőled!
 - Miből gondolod, hogy valami bajom van? - vágtam vissza.
   Erre gúnyosan elröhögte magát. Ismételten rohadt bunkó voltam. Bizonyára csak aggódik értem, meg ilyenek, erre én úgy beszélek hozzá, mint egy idegenhez, aki flörtölni kezdett velem.
 - Mondd, mikor érted már meg, hogy én nem a szomszédod vagyok?! A vőlegényed volnék, ha minden igaz, és tudom, talán az emberek többsége szerint el volt kapkodva a leánykérés, mert még egy éve sem ismerlek, és csak négy hónapja ismerkedtünk meg, amikor már az ujjadra húztam azt a tetves  gyűrűt, de a francba, Chlo, ha szerinted sem jó így, akkor mi a fenének nem mondod meg?! Időnként úgy érzem, mintha idegenként kezelnél..! Akár hiszed, akár nem, észreveszem, ha furán viselkedsz, vagy valami bajod van! És ne lepődj meg ezen annyira, oké? Én is elismerem, hogy nem pont olyan körülmények között ismerkedtünk meg, ahogy más esetben megismerkedhettünk volna, de hidd el, sajnálom! Ahogy azt is, hogy még mindig nem vagy képes felfogni, hogy teljes szívemből szeretlek, és hiába a kezdetben hamis álca, jól ismerlek, és nem tudok melletted úgy élni, mintha idegenek lennénk egymásnak!
   Louis feldúltan a hajába túrt, majd az ajkába harapott. Elsápadva figyeltem őt, a férfit, akit életem társául választottam. Minden szava igaz volt. Mindenben jogosan háborodott fel. Mégis könnyek gyűltek a szemembe. Vajon milyen lenne most az életünk, ha akkor nem úgy ismerkedünk meg? Ha akkor Louis nem csupán kényszerből van velem? Vajon akkor is a szívem alatt hordoznám a kislányunkat, ugyanígy..?
 - Szóval megköszönném, ha elárulnád, mi a baj - váltott lágyabb hangnemre Louis, és így már ismét előjött az a jól ismert érzés, hogy a hangja hallatán megnyugszom. - Csináltam valamit? Bunkó voltam? Vagy most utálsz, amiért kiabáltam? Kérlek, mondj már valamit, utálom, hogy hagysz a kétségeim között vergődni, hogy majd totózzam ki én, hogy mikor és mit rontottam el!
 - Szeretlek - suttogtam. - Nem sok mindenben vagyok biztos, de ebben az egyben igen. - Kezemmel a keze után kutattam, de ő már mindkét tenyerét a derekamra helyezve figyelt rám. - És soha, semmiért nem tudnálak utálni téged, olyasvalamiért meg duplán nem, amin jogosan akadsz ki. Én csak... Azt próbáltam feldolgozni, hogy mennyire fogsz hiányozni..! - A hangom elcsuklott, és egészen a kocsi oldalának kellett támaszkodnom, hogy a térdeim ne mondják fel a szolgálatot.
 - Hogyan..? - ráncolta a homlokát ő. - Te meg miről beszélsz?
 - Hiszen nemsokára visszamész turnézni... - Könnyek szántották végig az arcomat, és semmit nem tehettem ellene. Karjaimat a hasam köré fontam. - Nem vagyok hülye, Louis. Persze, most eljátszod, hogy minden rendben lesz, aztán meg holnap, vagy három nap múlva, nem tudom, mikor, de egyszer biztosan elmész, és ennek igazából így is kell lennie, de...
 - Fejezd be - szakított félbe. - Nem megyek sehová.
 - Tessék? - kérdeztem vissza bambán.
 - Nem megyek el! Chloe, a One Directionnek vége! Tele vannak vele az újságok, a közösségi oldalak, mindenki csak erről beszél! Azt hittem, már tudod! Még furcsálltam is, hogy nem szólsz le érte!
 - Ezt nem akarom elhinni - suttogtam, lefagyva. Éreztem, ahogy minden vér kiszökik a fejemből. - Nem lehet igaz! Hogy mondhatsz ilyet?! - Tehetetlenül a szám elé tettem a kezemet, mielőtt kitört belőlem a zokogás. - A One Direction az életed! A One Direction miatt vált valóra az összes álmod, mindőtök álmai! Mind az öten azért válthattátok valóra az összes álmotokat, mert ez a banda létezett! Hogy képzelitek, hogy csak úgy eldobjátok magatoktól? Tisztában vagy vele, hogy emiatt hány rajongód lesz majd öngyilkos?
 - Chlo, kérlek, nyugodj meg! - könyörgött, de láttam rajta, hogy, ha más nem, akkor az utóbbi érv megrendítette. - Azért tettem ezt, mert érted akármit feladnék, még ezt is! Képzeld magad az én helyzetembe, kérlek! Hogyan lehetnék egyszerre két helyen? Egyszerűen nem kérheted tőlem, hogy visszamenjek turnézni, miközben te itthon a babával küszködsz, és a gyerekünket hordod a szíved alatt..! Nemsokára a srácok is hazajönnek. És nyugodtabb lennék, ha megnyugodnál. Nincs semmi baj, hallod? Nem akarom, hogy bajod essen..!
 - Én meg nem akarom, hogy egész életedben azon törd a fejed, hogy mennyivel jobb lett volna, ha most nem lettél volna ilyen önzetlen..!
 - Sss - tette a szám elé az ujjait. - Nincs semmi baj. Hát még most sem érted? A te kedvedért meghalni is képes lennék! Ehhez képest pedig a karrierem semmit nem ér. A halál olyan végleges, de az élet tele van lehetőségekkel..! Veled milliószor boldogabb életem lehet, mint a One Directionnel valaha is volt vagy lehetett volna!
 - Ne mondj ilyeneket csak azért, hogy vigasztalj..! - kértem, a fejemet rázva, de legbelül már régen beletörődtem a dologba.
 - Nem azért mondom - felelte, és ujjaival letörölte a könnyeimet. - Így gondolom. Szeretlek.
 - És most mihez kezdesz? - kérdeztem, kényszeredetten elmosolyodva.
 - Annyi pénzem maradt, amiből akkor is kifogástalanul, boldogan elélnénk még száz évig, ha tizennyolc gyerekünk születne - nevette el magát. - Azon kívül pedig neked fogok segíteni, hogy átvészeld ezeket a hónapokat.
   Elnevettem magam. Hiszen a szívem mélyén azon kívül, hogy Louis álmai valóra váljanak, ezt szerettem volna a legjobban, nem? Hogy mellettem legyen, nem csak akkor, amikor a legnagyobb szükségem van rá, hanem mindig, mindenhol. A gyerek gondolatára pedig ismételten boldogság töltötte el a szívemet. Igaz, most eléggé kuszák a dolgok, és Zane is képes a sírba kergetni, de mire valók a problémák, ha nem arra, hogy megoldjuk őket? Mennyivel jobb lenne akkor, ha anya is láthatja azt, amit én! A pillanatot, amikor először felvettem a kisöcsémet, és ő rám mosolygott. Ezt nem nekem kellett volna átélnem, hanem az anyukámnak. Tanuld meg elengedni a múlt szeretteit! És tanuld meg tiszteletben tartani az ő döntésüket! Mert ami nincs, az fájhat, de attól még nem lesz. A múlt emlék, a jövő pedig titok, de a jelen ajándék. És azt kell tennem, amit most anya tenne az én helyzetemben. Ő sem akarná, hogy feladjam. Azért kell hálát adnunk, amink van, és nem azt kell siratnunk, amink már nincs. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem fáj szinte már kibírhatatlanul az elvesztése, de... Ki fogok tartani. Louissal az oldalamon pedig már biztosan menni fog. Szeretem őt, és ő is engem. Épp ezért a szavak őszintén, akaratlanul tolultak a nyelvemre.
 - Valamit pedig még szeretnék tisztázni - mondtam halkan, biztatóan megszorítva a kezeit. Nem vártam meg, hogy közbeszóljon, mert aggódó arckifejezése láttán arra következtettem, hogy épp azt fontolgatja. - Soha ne bánd meg, hogy a többiek szerint egyrészt túl fiatalon, másrészt túl rövid ismeretség után kértél meg. Azt pedig főleg ne, hogy teherbe ejtettél! - Kezét a hasamra helyeztem, pont úgy, ahogy én szoktam, amikor izgulok vagy boldog vagyok. Tessa vidáman megmozdult. - Én vagyok a legboldogabb ember, amiért ezeket megtetted. Soha nem élt még nálam boldogabb lány, még akkor sem, ha sokkal kevésbé vagyok tapasztalt és érett, mint a nálam idősebbek..! Szeretlek, és ezt sem a többi ember utálkozása, sem semmi más nem tudja megváltoztatni. - Szavaim elmondásával együtt könnyek szöktek a szemembe, de ezúttal csupán a túlcsorduló örömtől, amiért Louis itt van velem.
   Kezét az arcomra tette, miközben a tekintetünk összetalálkozott. Boldoggá tett, hogy mosolyogni láthatom, és láthatóan őt is az, hogy már az én szám is felfelé görbül.
 - Mennünk kéne, nemsokára... - kényszerítenem kellett magamat, hogy ne tépjem el a pillantásomat Louisétól. - Nemsokára kezdődik a temetés, és jól szeretnék kinézni. Nem mintha ez bármit is számítana, de szeretném, ha... - Itt megakadtam. Mit is szeretnék?
 - Megértettem. Elkísérlek - ajánlotta fel, mire megkönnyebbülten sóhajtottam.

A ruha, amit találtam, ugyan nem volt új, de nekem tökéletes volt, mert anyától kaptam, egy évvel ezelőtt. Szerencsére még nem nőttem ki. Még soha nem volt rajtam, mert ezelőtt sosem voltam temetésen. Nem akartam úgy kinézni, mint egy hülye liba, és nem akartam egy halom ékszert és sminket magamra pakolni, de igyekeztem rájönni, hogy anya mégis minek örülne, ő hogy döntene, ha a saját anyja temetésére menne. Sosem éreztem úgy, hogy egy napon majd azt fogom találgatni, milyen ruha alkalmas egy temetésre... Ahogy azt sem gondoltam, hogy bármi divatérzékem is lenne. Kisebb koromban néhány fura hibámból tanultam meg bizonyos dolgokat. Például, hogy a csíkos zokni nem igazán passzol a fekete cipőhöz - vagy fordítva. Hagyjuk...
   Adele segített megcsinálni a hajamat és a sminkemet, Lily pedig intézkedett, hogy legalább a ruhám és a cipőm összepasszoljon. Nem érdekelt, mit gondolnak mások, ahogy azzal sem akartam foglalkozni, hogy Louis és Luke rajongói is ott lesznek.
 - Csodálatosan festesz ebben a ruhában! - csodálkozott rám Louis, ahogy lementem a nappaliba, és megálltam előtte. - Bár, miben nem, ha már itt tartunk.
 - Hagyd abba, Tomlinson - figyelmeztettem, halványan mosolyogva, mire elhallgatott.
   Kopogás hallatszott. - Majd én - ajánlkoztam, mielőtt Louis felpattanhatott volna. Már volt sejtésem, ki vagy kik azok.
 - Sziasztok!
   Igyekeztem könnyed hangon köszönteni a srácokat, csak nem nagyon sikerült. Ott voltak mind, Harry, Zayn, Liam, Niall, Luke, Calum, Michael és Ashton is. Paul-hoz, a turnémenedzserükhöz nem először volt szerencsém, de igazából most volt először olyan, hogy szóltunk egymáshoz. Mögöttük Sophia és Perrie várakozott. A srácok arckifejezései különböző érzéseket tükröztek. Igaz, mindannyian fekete öltönyben pompáztak, mindegyiküknek egészen más járhatott az eszében. Harry a tekintetével legszívesebben felnyársalta volna Luke-ot, ugyanakkor meg sem próbálta eltitkolni, hogy nem kevés sejtelmes pillantással illeti az öltözékemet és engem. Eddig a percig nem éreztem, hogy a fekete magassarkú, a térdig érő, testhez simuló, fekete, csipkés ruha és a csillogó, fekete fülbevaló bármennyire is kirívó lenne, de ezek után már semmin nem lepődöm meg. Luke-ba már egy kicsit több jólneveltség szorult, ugyanis ő csak néhányszor vetett rám egy-egy pillantást, azt is bizonytalanul és szégyenlősen. Zaynre nem mertem ránézni, Niall és Liam viszont szemmel láthatóan rettenetesen sajnáltak engem és a családomat. Eleanor és Perrie részvétteljesen szorítottak magukhoz.
 - Kerüljetek beljebb, még fél óra, mire elindulunk - törtem meg a kínossá váló csendet, és beengedtem a srácokat.
 - Gyönyörű vagy, Chloe - jegyezte meg Luke az előszobában. A többiek már bementek, így csak én hallottam a szavait.
   Legalábbis azt hittem. Egészen addig, míg egy haragos, göndör hajú férfi át nem csörtetett az előszobán, és meg nem állt Luke előtt. Láthatóan megbánta egy kicsit tettét, amikor tudatosult benne, hogy Luke körülbelül tíz centivel magasabb, mint ő, de így sem nyújtott kevésbé félelmetes látványt.
 - Tudod, ha a helyedben volnék, inkább részvétemet fejezném ki, nem flörtölni kezdenék a lánnyal, aki az édesanyja idő előtti temetésére készül, ráadásul menyasszony! - szűrte a fogai között Harry, mire Luke láthatóan vissza akart vágni valamivel.
   De már nem tehette, ugyanis az említett menyasszony vőlegénye jelent meg az ajtóban. Louis sokatmondó pillantással nézett végig Luke-on és Harryn, de a szeme megakadt rajtam, és visszafogta magát.
 - Gyere, kicsim - nyújtotta felém a karját, mire én készségesen kikerültem a két férfit, és Louis mellé léptem. - Szerintem Zayn mondani szeretne neked valamit, csak nem tudja, hogy hol kezdje - súgta a fülembe, mire én az említett személy felé néztem, aki épp a kanapé karfáján ücsörgött, és az ajkait rágcsálta. Pillantásunk összetalálkozott. - Megbánta, amiket mondott.
 - Nem csak azért van ez a hirtelen megbánás, mert szóltál hozzá pár "kedves" szót? - kérdeztem gyanakodva.
 - Minek nézel te engem? - mosolygott rám. - Bevallom, megfordult a fejemben, de nem volt rá szükség. Már akkor megbánta, amiket mondott, amikor letetted a telefont.
 -  De... Teljesen igaza volt. Mindenben - hajtottam le a fejem.
 - Nem! - emelte fel a hangját hirtelen Louis. Elvörösödve éreztem magamon a többiek pillantását. - Nem tarthatod ilyen kevésre magadat! Nem engedem! Te vagy a legcsodálatosabb lány, akit ismerek, és nem akarom elfogadni, hogy ilyen véleménnyel vagy magadról..!
   Válaszolni akartam volna, de nem tudtam, mit kéne. Nem is volt rá szükség, mert Zayn felállt a kanapéról, és mellém lépett.
 - Beszélhetnénk? - kérdezte lágyan.
   Bólintottam. Louis elengedte a kezemet, hogy Zaynnel kivonulhassunk a kertbe, ahol négyszemközt lehetünk.


 Sziasztok! Jaj, úgy vártam már, hogy végre végezzek ezzel a résszel! Vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban, és már nagyon meg szeretném tudni, hogy nektek tetszett-e, mert nekem nem annyira. Mindenkitől, aki elolvasta, kommentet várok! ;) Nem is húznám az időtöket. Pipáljatok, véleményezzetek, iratkozzatok fel! Millió puszi: Lau

2014. november 30., vasárnap

1. évad, 36. fejezet: Biztonság

~Louis Tomlinson~

Tekintetemet sokadszorra hordoztam végig a polcokon sorakozó ékszerek százain, de egész egyszerűen nem tudtam dönteni. Chloe december óta a menyasszonyom, de az eljegyzési gyűrűjén kívül még semmit nem kapott tőlem ajándékba. Ezt próbáltam volna orvosolni, de egyik ékszert sem tudtam volna elképzelni Chloe-n. Ő túl gyönyörű ezekhez a dolgokhoz. Olyasvalami kéne, ami élethűen tükrözi, amit iránta érzek, de a szívem mélyén tudtam, hogy ilyesmi nem létezik, mert amit iránta érzek, megfoghatatlan és kimondhatatlan.
 - Segíthetek, uram? - érdeklődött már sokadszorra az eladónő. Már kétszer feltette ezt a kérdést, és mindannyiszor nemleges választ kapott. Kitartó nő lehet.
 - Köszönöm, de egyedül szeretnék választani - ráztam meg a fejem.
 - Ahogy óhajtja.
   Telefonom a zsebemben rezegni kezdett. Türelmetlenül halásztam elő. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn.
 - Louis Tomlinson - szóltam bele.
 - Louis, muszáj hazajönnöd! - Másodpercekbe került, mire felfogtam, hogy Chloe apjához van szerencsém. Gondolatok cikáztak a fejemben, mindegyik elrettentőbb, mint az előző volt.
 - Chloe-val van baj? - kérdeztem követelőzve. Éreztem, ahogy a szívem a megszokottnál kétszer gyorsabban kezd verni.
 - Nincs vele baj, de haza kell jönnöd - ismételte makacsul a férfi.
 - Indulok - vágtam rá, és cseppet sem finoman kinyitottam, majd bevágtam magam mögött az üzlet ajtaját -, de azonnal tudni akarom, mi baj van. Kérem! - váltottam könyörgő hangnemre. Ökölbe szorított kezemre néztem. Reszketett.
   Mr. West már valószínűleg meg sem hallotta, amit mondtam, mert a telefon kicsengett. Letette. Szitkozódva kutattam a hely után, ahova Harry parkolt.
 - Gyors voltál - jegyezte meg epésen az említett személy. Már nem is vette zokon a hangnemét soha senki, mert amióta Chloe az ujján viseli a tőlem kapott jegygyűrűt, Harry állandóan így beszél, ha megszólal egyáltalán.
 - Add ide a repülőjegyemet - kértem türelmetlenül. Ahogy sejtettem, előbb a kérdéseinek adott hangot, és nem a kérésemet teljesítette.
 - Minek az most? Azt mondtad, ráérsz még visszamenni, mikor már megvetted az ajándékokat.
 - Úgy tűnik, nem érek rá tovább. Add azt a rohadt jegyet, sietek!
 - Mégis hová?
 - Chloe apja felhívott - próbáltam nyugalmat erőltetni a hangomra, de belül tomboltam. - Oda kell mennem, mert baj van. Nem említette, pontosan mi az.
   Harry előbb elsápadt, majd pár halk szitokszó hagyta el a száját, miközben a kezembe nyomta a már előre megvett jegyet, és beszállt a kocsiba.
   Követtem a példáját. Majd a repülőtéren kicseréltetem a jegyemet a leghamarabb induló járat jegyére. És igen, eszem ágában sem volt magára hagyni Chloe-t, hiába hagytam meg őt magát abban a tévhitben, hogy magára hagyom, amikor a gyermekemet hordja a szíve alatt, és még ráadásul az édesanyját gyászolja és pótolja. Az pedig különösen nem rám vallott volna, hogy hagyom a menyasszonyomat azzal a sráccal kettesben maradni hónapokig, aki szíve szerint köztudottan akármikor kisajátítaná őt magának. Eleve meglepetésnek volt tervezve az egész. A srácokkal már azt is megbeszéltük, hogy mi lennénk a világ legérzéketlenebb tuskói, ha a karrierünk kedvéért magukra hagynánk a szerelmünket. Zayn érthető módon Perrie-vel szeretné tölteni az idejét, elvégre a lány már a felesége, Liam már azt tervezgeti, hogy megkéri Sophia kezét. De mégis nekem van a legleírhatatlanabb helyzetem. Egy kiskorú lány a menyasszonyom és egyben a gyerekem anyja, amit én cseppet sem bánok, de tőle ezzel gyakorlatilag elloptam a fiatalsága éveit, máris feleségi és anyai szerepbe kényszerítve ezzel őt. Sosem remélhetem, hogy ezért megbocsát, de annyit még megtehetek, hogy a segítségére leszek, amikor a legnagyobb szüksége van erre. Milyen vőlegény lennék, ha csak így ott hagynám őt terhesen és gyászolva, és miközben ő egyedül küszködik, a világot járnám? Ez eleve meg volt szervezve. Tudtam, hogy Chloe magától ebbe sohasem egyezne bele, ezért is akartam egy nap váratlanul betoppanni hozzá, közölve, hogy most már vele fogok maradni, akár tetszik, akár nem. Istenem, hányszor elképzeltem már azt a percet..! Az arcát, ahogy durcásan próbál mérgesnek tűnni, de egyszer csak elveszti az akaraterejét, elneveti magát, és a nyakamba veti magát. Legalábbis így képzeltem.
   És nemcsak a lelkiismeretem mondatta ezt velem, hanem az önzőségem is. Chloe volt az a lány, aki nélkül nem tudtam létezni. Mindig magam mellett akartam őt tudni, érezni akartam a keze érintését az arcomon, az illatát, a haja selymes tapintását, a csókja ízét, mindent, ami ő volt. Ő volt az egyetlen dolog a világon, amit egyszerűen nem tudtam megtagadni magamtól, még akkor sem, ha akartam volna.
   De szokás szerint minden összeomlott. Pedig azt hittem, a történtek után már nem jöhet rosszabb. Pedig de. Úgy látszik, megint alábecsültem az életet. Vagy Chloe-nak, vagy a kicsinek, vagy mindkettejüknek biztosan baja esett, akármit mondott is Chloe édesapja. És akármi történt velük, azért én vagyok a felelős. Nem kellett volna magára hagynom, még erre a kis időre sem. Mi van, ha magában már végig is gondolta, hogy bizonyára azért egyeztem bele a különválásba, mert egy szemét alak vagyok..! Mostanra bizonyára kitalálta azt is, hogyan fog velem szakítani. De még ez az idegőrlő gondolat is kicsiség volt ahhoz képest, ami lezajlott bennem, amikor először végiggondoltam minden lehetőséget. Ha Tessának vagy Chloe-nak bármi baja esett... Ebbe még belegondolni is őrület..!
   Idegesen a hajamba markoltam. Harry az éjszakai utakon is könnyedén eligazodott, ami nem meglepő, hiszen benne is körülbelül ugyanezek a vívódások pereghettek le. Tehetetlenül a zsebembe nyúltam, és előhúztam a Chloe-nak szánt ajándékot. Egy aprócska karkötő volt, amit még a húgom csinált nekem, mikor kilenc éves volt. Emlékszem, ahogy nagy komolyan azt mondta: "Tesó, ezt soha senkinek nem ajándékozhatod el, csak olyannak, akit mindennél jobban szeretsz."
   Pontosan tudtam, hogy Chloe szívéhez nem a méregdrága ékszereken keresztül vezet az út. Ő sokkal jobban szerette az egyszerű dolgokat, amik nem azért olcsók, mert értéktelenek, hanem mert felbecsülhetetlenek. Vigyázva csúsztattam a helyére a karkötőt.
 - Ott vagyunk már? - doboltam az ülés szélén türelmetlenül.
 - Igen - morogta Hazza, miközben a kocsi megállt.
   Már kiszállni készültem, amikor a pólómnál fogva visszarántott.
 - Majd küldjétek utánam a cuccomat, jó? - kértem.
 - Okés. Nemsokára mi is megyünk.
 - Remek. Mehetnék már? - kérdeztem értetlenül.
 - Meg kell ígérned valamit.
 - Mi az?
 - Amint megtudod, mi a helyzet, szólsz, igaz? - nézett mélyen a szemembe Hazz.
 - Megígérem - bólogattam.


 ~Chloe West~

Miért volt olyan rohadt nagy kérés a részemről, hogy normális, nyugodt, egyszerű életem legyen? Nem kértem semmi különlegeset. Csak egy olyan átlagos életet szerettem volna, mint amilyen a többi, normális embernek van. Nem is kértem én boldog vagy épp tökéletes életet..! Utána pedig mégis mintegy csapások módjára következtek az életemet összekuszáló és megzavaró tényezők.
   Az egész filmbeillő történet egy átlagos nyári napon, augusztusban kezdődött, amikor én, balfék, egészen és visszavonhatatlanul beleszerettem Louis William Tomlinsonba. A második hibám az volt, hogy ezek után mindenhatónak képzeltem magam, és belekontárkodtam az életébe azzal, hogy megpróbáltam elérni, hogy engem szeressen, és ne Eleanort. Ezek után már lavinaszerűen következtek az események. Az a néhány, emlékezetes csók és érintés, amit Louis és én váltottunk, és amik olyan élethűen az emlékezetembe vésődtek, hogy most is tisztán látom magam előtt azt a pillanatot például, amikor csuromvizesen üldögéltünk a parton aznap, amikor elmentünk abba a nyaralóba a folyópartra a bandával. A pillanat, mikor az ágyon csókolóztunk, és ő Eleanor nevét suttogta. A nap, amikor szakítottunk, és az, amikor Harry éppen aznap feljött hozzám, és nekiadtam a szüzességemet - magyarán mindent, amim abban a percben volt. Következő, és egyben legborzalmasabb hibám pedig az volt, hogy fülig beleestem Harrybe. Onnan pedig nem volt már visszaút, és már elgondolni se tudom, hogyan, de eljutottunk idáig. Idáig, hogy egy kórházi ágyon ébredek fel, kezemmel édesapám meleg, hatalmas tenyerében, nem tudva, hol vagyok vagy mi történt, ahogy azt sem tudva, hogy miért fáj szüntelenül a szívem és a hasam.
   Nem csak mi voltunk a szobában. Az ablak előtt ácsorogva, a radiátornak támaszkodva, arcát a tenyerébe temetve a bátyám volt. Mellette Lily, az öcsém, Luke kezét szorongatva. Az ágyam másik felén Adele feküdt, fejét a fehér falnak döntve, és csendben aludt, ahogy ugyanezt tette az ölében fekvő Zane. Az ajtó mellett, szintén a falat támasztva barátaim, Luke, Ashton, Michael és Calum várakozott, egyetlen szót sem szólva.
 - Miért vagyok itt..? - kérdeztem, és még én is megrémültem azon, hogy mennyire erőtlen és gyenge a hangom.
   Mindannyian riadtan kapták fel a fejüket. Luke aggódó arccal az ágyamhoz lépett, néhány hosszú lépéssel átszelve a helyiséget. - Chlo - suttogta a nevemet jól ismert, rekedtes, férfias hangján. Elmosolyodtam.
   Apám biztatóan megszorította a kezemet. - Minden rendben van, szívem.
 - De... - Émelyítően hasított belém a felismerés. - Istenem, ugye Tessa..?
 - A kicsi egészséges. Semmi baja - sóhajtott fel apu, és a hangján lehetett őrizni, hogy ő is rettenetesen megkönnyebbült. - És te is jól vagy. Chlo, akkora barom voltam!
 - És mi is - fordult felém végre Richard. - Irtó igazságtalanok voltunk. Veled, és a picivel is. Zane az öcsém, ahogy te a húgom. Anya is azt akarná, hogy tartsunk most össze, bármi történjék is.
 - Mind bocsánatkéréssel tartozunk - mondta halkan Lily. - Kérlek, ne haragudj, amiért szemétláda voltam!
 - Nem haragszom... - szipogtam, meghatódva. - De mi történt velem..?
 - Túlságosan felhúztalak - vallotta be apa. - Elájultál, és...
 - Igen..? - kérdeztem türelmetlenül, mert apa láthatólag kényelmetlenül érezte magát, és félbehagyta a mondatát.
 - Majdnem elvetéltél - suttogta Adele. - De az orvos azt mondta, csak vigyáznod kell magadra, és nem szabad semmi megerőltetőt csinálnod, és rendben leszel!
 - Kérlek, mondjátok, hogy nem szóltatok Louisnak! - néztem körbe könyörögve.
   Luke kék szemei hidegen meredtek rám Louis neve hallatán. Káromkodni lett volna kedvem. Mit csinálok én ilyen rosszul, hogy sorra szeretnek belém olyanok, akiknek a legkevésbé kéne?! Luke a legjobb barátom, ahogy annak idején Harry is az volt, most viszont mind a ketten a megbántott szerelmest játsszák, és fintorba torzul az arcuk, valahányszor kiejtem a számon a tulajdon vőlegényem nevét. Mit tegyek, hogy ezt helyrehozzam? Egy napon ebbe fogok beleőrülni. Nem tudom, hogy ez most önzőségnek számít-e, de szerintem a legjobb barátoknak rohadtul az lenne a dolga, hogy örülnek a másik boldogságának. Ha majd Luke vagy Harry fogja bemutatni nekem az új barátnőjét, én is örülni fogok neki, még akkor is, ha utóbbit titkon soha nem fogom tudni elfelejteni. Boldog leszek, hogy végre elfelejtettek engem, és továbbléptek. De meg fog-e történni ez valaha is?
 - Muszáj volt - szorította meg a kezemet ismét apa. - Ő a vőlegényed, Chlo, nem tagadhatod meg tőle, hogy segítsen!
 - De igen, ha miattam ezzel a karrierjét adja fel! - tiltakoztam. Ujjaim a pocakomat simogatták. Már annyira megszokássá vált ez a mozdulat, hogy fogalmam sincs, hogyan fogom elviselni a hiányát vagy leszokni róla, ha már megszültem Tessát.
 - Hé, ne izgulj, minden rendben lesz! - nyugtatgatott Adele, miközben megsimogatta az alvó Zane buksiját. - Ha felébreszted ezt a bőgőmasinát, én magam foglak elhallgattatni, te lány! - szidott meg. - És ne húzd fel magad, mert már igazán szeretnék egy unokahúgot! Ha elcseszed, nem Louissal, hanem velem kell először megküzdened!
   Elnevettem magamat.
 - Mióta vagyok itt? - kérdeztem aztán.
 - Csak pár órája - vont vállat Richard. - Mindjárt éjfél. Aludnod kell, hogy kipihent lehess holnap.
 - Nem akarok kipihent lenni - suttogtam, a hangom pedig hirtelen ismét rekedt és erőtlen lett.
   Oldalra fordítottam a fejemet, mert lépéseket hallottam az ajtón túlról. Calum épp időben lépett el az ajtó elől, mert egy tizedmásodperccel később vőlegényem feldúltan rontott be a helyiségbe. Arcomra akaratlanul is mosoly kúszott, ahogy a jól ismert arcot figyeltem. Öltözéke hanyag volt, de számomra mégis tökéletes, haja szanaszét állt, és már kicsit ápolásra szorult, arca viszont kivételesen meg volt borotválva rendesen, bizonyára valami fontos díjátadó kedvéért. Széles mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, ahogy levegő után zihált. Látszott rajta, hogy rohant a repülőtértől idáig. Kék szemei megkönnyebbülten fürkésztek engem.
   Nem tehettem róla, és mégis, ahogy boldogan felsóhajtottam, könnycseppek gyűltek a szemembe. Már nem láttam se a testvéreimet, se apát, se a barátaimat, csak és kizárólag őt. Itt volt velem, és ezért már semmi más nem érdekelt. Ő mindentől megvéd, és senkinek nem engedi, hogy megbántson. Ha ő itt van, rossz dolog nem történhet. Louis pár hosszú lépéssel átszelte a szobát, és a padlóra térdelt az ágyam mellett, miközben két keze közé fogta a kezemet, és az arcához érintette azt. Hallottam apu köhécselését, majd felállt, és a többiekkel együtt kimentek a szobából, hogy kettesben hagyhassanak bennünket.
 - Annyira hiányoztál - suttogtam, még mindig könnyezve a boldogságtól, hogy láthatom.
 - Te nekem még annál is jobban - sóhajtotta, és a hasamra tette a kezét. - Ugye..?
 - Minden rendben van - mosolyogtam rá. - A baba egészséges, és én is. Csak mától nem szabad felizgatnom magam semmin.
 - Akkor szólíthatlak asszonynak úgy is, hogy nem akadsz ki rajta? - vigyorgott rám kisfiúsan, mire elnevettem magam.
 - Nem - ráztam a fejem.
 - Hé, asszony, nyugodj meg, még valami bajod esik - ugratott.
 - Hihetetlenül gonosz vagy!
   Kezemet a szám elé tettem, hogy eltakarjam az ásításomat. Kérdőn néztem Louisra. Hirtelen mintha minden energiám tovaszállt volna.
 - Aludnod kell - bólintott, immár komolyan. - Itt leszek melletted, és vigyázok rád. Nem hagyom, hogy akárki is bánthasson!
 - Nagyon helyes - mosolyogtam rá. - De akkor sem szólíthatsz asszonynak! - mondtam, immár félálomban.
   Még hallottam, ahogy elneveti magát, és lágyan így szól:
 - Minden úgy lesz, ahogy te szeretnéd. Asszony - tette hozzá, mire nyugodt mosoly kúszott az arcomra, de már nem reagáltam semmire, ami körülöttem zajlott. Lehunytam a szemeimet, és elaludtam. Éreztem, hogy Louis még mindig fogja a kezemet, és ettől biztonságban éreztem magamat.


Drága pótolhatatlan, fantasztikus olvasóim és rajongóim! Elképzelni sem tudjátok, mit kellett átélnem az elmúlt két és fél hétben. Tudjátok, három dolog van a világon, ami nélkül én nem tudok élni. Az első a One Direction - az igazi Directioner gondolom, tudják, mire gondolok, mikor azt mondom, hogy az életem egy kupac hulladékot sem ér enélkül a frenetikus, tökéletes banda nélkül. A második helyen a blogom és az írás áll. Akiknek volt már blogjuk, vagy megtapasztalták már, milyen jó dolog az írás, bizonyára sejtik, milyen érzés, amikor a legélvezetesebb tevékenységedtől fosztanak meg hetekre. A harmadik pedig az Ezel - Bosszú mindhalálig című sorozat, amit lehet, hogy közületek senki nem ismer, de nekem az érzéseimet beszéli el. Ha már épp a szómenésemnél tartunk, azt is elmondanám, hogyan bírtam ki mégis ezt az igen hosszú időt ezek nélkül, ha, állításom szerint "ezek nélkül nem tudok élni sem". Igen egyszerű. Az mp3 a barátom, tudtátok? Az Ezel és a One Direction zenéi egytől egyig rajta vannak - leszámítva persze az utóbbitól a Four albumot. Mert igen, arról is lemaradtam. Senkinek nem kívánom azt az érzést, amikor tudod, hogy a többiek már mind rongyosra hallgatták, neked meg könyörögnöd kell a bátyádnak, hogy legalább egyet meghallgathass. Na, én ezt éltem át, és inkább gondolni sem szeretnék rá. Az íráshiányomat pedig úgy sikerült megoldanom, hogy egyrészt bementem valamelyik nap múlt héten a könyvtárba, és megleptelek benneteket egy igen kurta fejezettel; másrészt így legalább volt időm elemezgetni magamban, hogy milyen gyorsan halad jelenleg a blog, és hová tart. Mit akarok még tőle, és persze, hogy vajon ti mit akartok tőle. Ezért fordulok most hozzátok a kéréssel: ti mit szeretnétek? Legyen a blognak második, harmadik évada, vagy nektek mindegy, vagy inkább ne? Húzzak a francba, vagy egy ideig még kíváncsiak lesztek az írásaimra..? Ezekre csak úgy kaphatok választ, ha néhányatok kommentel, márpedig ez, valljuk be, nem túl nagy erősségetek. Ha nagyon szépen megkérlek titeket, akkor sem? Pls! Olyan jól jönne most valami biztatás, hogy igenis van értelme annak, amit csinálok, és van értelme élnem! Ne nevessetek ki, tényleg egyre inkább azt érzem, hogy mindenki tesz rá, hogy élek-e vagy halok! Ha közületek néhány legalább eddig elolvasta ezt a vastagbetűs szövegelést, akkor az már talán igazán nem nagy kérés, hogy akár csak egyetlenegy szóban is megírjátok, hogy érdekel-e a folytatás, vagy nem..? Igényli-e valaki a blog következő fejezetét, vagy be is zárhatom az egészet? Kommenteljetek, pipáljatok, iratkozzatok fel, adjatok életjelet magatokról! Előre is köszönöm! Százszor is ölel: Nessa :3 ♥