Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2017. szeptember 2., szombat

Búcsú?

Igen, ha valaki még emlékszik egyáltalán erre a blogra, akkor az láthatta, hogy a 3. évad 8. fejezetét átírtam 3. évad epilógusra.
Ez még így leírva is köcsögségnek hangzik. Hónapokkal ezelőtt közzétenni egy fejezetet, egy egyáltalán nem lezárás-szerű befejezéssel, közben ígérgetni a folytatást; erre csak úgy kinevezni azt a fejezetet a történet - és talán a blog - utolsójának? A bunkóság netovábbja, ezt jól tudom. A hűséges olvasóimnak, akik miatt egyáltalán eljutottam idáig, pedig külön csalódás. Sajnálom. Én ilyen csalódás-okozó típus vagyok.
Durván fél év telt már el, mióta a legutolsó bejegyzést közzétettem, és ez szerintem mindenkinek elárul valamit arról, hogy mennyi ötletem volt a történet folytatásához - semennyi. Illetve, ötletem az volt, de ismerem a saját képességeimet és ismereteimet. Valamilyen nagyon halvány, kidolgozatlan tervbe vettem egyszer, hogy Hope, Hayden és Can részesei lesznek a 3. világháborúnak; de ez számomra még így, leírva is nevetségesen hangzik, mert én tudom a legjobban, hogy még egy csatajelenetet sem tudok hitelesen, valósághűen megírni, nemhogy egy világháborút.
A bejegyzés címében azért szerepel kérdőjel, mert még én sem vagyok biztos abban, hogy ez a történet legvége. Hiszem, hogy át tudnám írni ezt az egészet - Chloe és Louis történetével kezdve - úgy, hogy büszke lehessek rá és fel tudjam vállalni (mert valljuk be, jelenlegi állapotában millió sebből vérzik a történet). Tizenhárom évesen kezdtem el írni, a fenébe is, én pedig már azokat az írásaimat is gyerekesnek érzem, amiket a múlt héten írtam: nem tudom komolyan venni a három évvel ezelőtti szárnypróbálgatásaimat. Szóval ha valaha újra ihletem lesz ehhez a történethez - ami egyébként több, mint valószínű -, akkor az első lépésem a legelső évadtól kezdődő átírása lesz. És ha addigra eleget tanultam erről a témáról, és már bízom a képességeimben ezen a téren, talán a 3. évados tervemet is megvalósítom majd, és akkor csak simán felütök egy negyedik évadot (vagy csak visszanevezem 8. fejezetre az epilógust, és a 3. évadot folytatom).
Illene azért ide valami köszönetnyilvánítás-szerűséget is írnom, elvégre több, mint három éve már, hogy szívvel-lélekkel támogattok, kommenteltek, feliratkoztok, pipálgattok, öntitek belém az erőt. Egyetlen évadot se ért volna meg ez a történet, ha nem éreztetitek velem azt, hogy érdemes folytatnom. Nem kívánhatnék nálatok jobb közönséget. Elhihetitek, hogy én érzem magam a legnyomorultabbul emiatt, de azért remélem, nem utáltatok meg, mert nekem közületek még azok is sokat jelentenek, akik soha nem írtak visszajelzést, egyszerűen csak jelen voltak.
Hát... ilyenkor nem vagyok a szavak embere. Talán soha nem vagyok az. De kívánok további szép estét és boldog új évet, ahogy a töritanárom mondta nekünk. Boldog új tanévet mindenkinek! :D
xx Nessa

2017. április 18., kedd

3. évad, epilógus: Az elátkozott lábú kanapé

Can

Ahogy elhaladtam a nappaliban a kanapé mellett, teljes erőből belerúgtam a lábába. Megint. Inkább azt mondanám, hogy szokás szerint.
   Az atyaúristen nemi szervét átkozva vetődtem a párnára, és eszelősen a lábujjamra szorítottam a kezemet. Hangosan kifújtam a levegőt, és ismét eltűnődtem: mi a jó ég okozza azt, hogy valahányszor eljövök a rühes kanapé mellett, belerúgok. Pedig nem volt szokásom összeütközni tárgyakkal, és a kezdetben szokatlan lakásban semmi mással nem volt eddig konfliktusom, egyedül a nappali közepén álló, bézsszín heverővel. Már komolyan azt fontolgattam, hogy körbepárnázom az ominózus kanapélábat.
   Igen, másnap volt esedékes az indulásom a kiképzőtáborba, én pedig készülődés, pakolás, esetleg bármi értelmesebb tevékenység helyett egy kanapéval elegyedtem nem túl kedves hangvételű párbeszédbe. Jobban mondva a lábával - nem mindegy.
   Megszólalt a csengő, mire kimerülten felsóhajtottam, mert csakis a srácok lehettek azok. Apám itteni barátai már rögtön az érkezésem napján úgymond rám küldték a fiaikat, hogy nehogy egyedül érezzem magam Isztambulban. Az elmúlt három hónapban jó társaság voltak, csak időnként már az idegeimre ment, hogy a gondolataimat sem hallom egész nap. Körbevezettek a városban; segítettek fejleszteni a török nyelvtudásomat, ami, mivel még nem éltem itt, abszolút alapszintű volt, és azt is csak apámnak köszönhettem. Megismertették velem az itteni szokásokat, amiket nyilván nem kentem-vágtam olyan behatóan, mint ők, akik születésüktől fogva itt éltek. Bemutattak a családjaiknak, akikkel felejthetetlen délutánokat töltöttünk el közösen. A srácok közül kettőt pedig velem együtt soroztak be.
 - Nyitva van - szóltam ki, és reflexszerűen a konyhába indultam, hogy előhalásszam az elengedhetetlen rakit, teát és valami rágcsálnivalót.
   De valami nem stimmelt a jövevénnyel. A sűrű lábdobogás és hangos beszélgetés helyett, amire számítottam, egyetlen pár láb halk, bizonytalan lépteit hallottam. Leeresztettem a kezemből a teáskannát a pultra, és kíváncsian a konyhaajtó felé fordultam.
   Biztosan tátva maradt a szám, mert Hope kuncogni kezdett - az angyali hang pedig, ha ez lehetséges, még inkább elbizonytalanított. Álmodom?
 - Na mi az, Haznedar, elfelejtetted a nevemet? - utalt fülig érő szájjal arra, hogy a homlokomat ráncolva törtem a fejem. Konkrétan azon, hogy most álmodom, vagy Kenan adott be nekem valami cuccot.
 - Hope, te... - helyeztem a súlyomat egyik lábamról a másikra idegesen. - Hogy kerülsz ide?
 - Egészen pontosan? A bátyám betuszkolt egy repülőgépbe - döntötte oldalra a fejét. - Hiányzott a lópofim?
 - Istenem, te! - röhögtem fel, és gondolkodás nélkül átszeltem a köztünk lévő távolságot, hogy olyan szorosan öleljem őt magamhoz, amennyire csak mertem. - Hiányoztál - fúrtam a vállába az arcom, hogy feltűnésmentesen elveszhessek az ismerős illatban.
 - Te is nekem, Can - felelte halkan, majd finoman eltolt magától és szemügyre vett. - Jesszus, levágattad a hajad!
 - Ja, hát, a katonaságon úgyis levágatták volna - vakartam meg a kábé félcentis tüsihajamat. Néha még megszokásból bele akartam túrni, de a fülemre és a homlokomba lógó tincsek már sehol sem voltak.
   A szavaimra lehajtotta a fejét, és az ajkát kezdte harapdálni, mint mindig, amikor elgondolkodott vagy tanácstalan volt.
 - Otthon mi a helyzet? - érdeklődtem bizonytalanul.
 - Jól megvagyunk. Hayden kirobbanó formában - nevetett. - Azt hiszem, azért is ragaszkodott ahhoz, hogy idejöjjek, hogy zavaró tényező nélkül szobára vihesse azt a kiscsajt, akire pályázik. Tudod, Victoriát. - Itt egy sokatmondó, huncut pillantást vetett rám, én pedig végre ráeszméltem, hogy mit találtam eddig szokatlannak a szemein. Azt, hogy nem takarta őket színes kontaktlencse. Hope nem rejtette álarc mögé az apjától örökölt, smaragdzöld drágakövekre emlékeztető íriszeit.
 - És te hogy vagy? - néztem komolyan a szemébe, de nem tudtam elnyomni egy szinte már büszke mosolyt a zöld tekintetben fürdőzve. Amióta megismertem Hope-ot, az ő szemszíne volt a kedvenc árnyalatom, és rettenetesen bántott, hogy alig láthattam. Persze, a bátyja szemei is ilyenek voltak, de azért ő korántsem azt jelentette nekem, amit Hope Elana Styles.
 - Ja, hogy én? - kapta fel a fejét. Vállat vont. - Jól. Cody-val vége - tette hozzá.
   Szükségem volt pár másodpercre, hogy ezt az információt feldolgozzam, aztán igyekeztem együttérző hangot megütni az örvendező helyett. Mert mégiscsak a pasija volt, és Hope szívből szerette őt.
 - Sajnálom, sarı - böktem ki végül.
 - Én nem - tárta szét a karját egy pillanatnyi komorság után, és rám nevetett. - Cody egy fasz. Én meg vak voltam. De már nem szeretem. Szerintem már egy jó ideje nem szerettem, amikor szakítottunk, csak nem fogtam fel.
 - Hogy érted azt, hogy már egy jó ideje nem szeretted? - fontam össze a karomat. Legszívesebben ujjongtam volna, hogy Hope továbblépett azon az őrültön, de nem tudtam leküzdeni azt az ostoba reménysugarat, ami emiatt megjelent előttem.
   Most rajta volt a sor, hogy tanácstalanul bámuljon. A vicceskedő légkör egy másodperc leforgása alatt odalett, és átvette a helyét valami, amit nem tudtam volna megnevezni.
   Nem is tartott sokáig, ugyanis kivágódott az ajtó, és hangosan röhögve beviharzott rajta a négy jómadár. Nem is tudom, hogy hihettem azt, hogy ők valaha is a csengőt használnák, ahogy Hope tette pár perccel azelőtt.
 - Upsz, bocs, ha megzavartunk valamit - állt meg a folyosón Kenan, de egy csepp zavartság sem látszott az arcán.
 - Hű, tesó, te aztán nem vesztegeted az idődet - röhögött hangosan Barış.
 - Minket persze kihagysz a mókából - csóválta a fejét a harmadik állat.
 - Te csak hallgass, Murat - csóváltam a fejem.
 - Van egy olyan érzésem, hogy a szöszid nem beszél törökül - szólalt meg végül Temel is.
   Bocsánatkérően néztem Hope-ra, aki enyhén szólva is elárvultnak tűnt a török hangzavar közepében.
 - Nem, nem beszéli a nyelvünket - válaszoltam nekik befejezésképpen, törökül. - Úgyhogy legalább felfrissül az angoltudásotok - váltottam angolra, mire Hope megajándékozott egy hálás pillantással.
   Természetesen Kenan ragadta meg először a lehetőséget, hogy bemutatkozzon Hope-nak, majd a többiek sorra követték. Szegény sarı nehezen tudta csak megjegyezni a számára teljesen idegen hangzású neveket, a fiúk viszont kapásból Umutnak kezdték őt szólítani, ami a remény török megfelelője volt.
 - Igazából egy búcsúivászatra akartuk elvinni Cant, Kenant és Barışt, ha már "leróják a kötelességüket a hazájuknak" - gúnyolta ki Temel az általunk sokszor használt kifejezést -, de így Umut választ programot - fordult Hope felé.
 - Én? - kerekedtek el a lány szemei. - Nekem semmi bajom a búcsúivászattal.
 - Pedig elfelejtheted - vágtam rá ellentmondást nem tűrően. Mikor Murat ellenkezésre nyitotta a száját, az anyanyelvemen vágtam közbe: - Nem fogjátok leitatni, és kész - vettem határozottan elejét a további tiltakozásnak. Nem akartam, hogy kihasználják a helyzetet, és azt sem, hogy esetleg én is kísértésbe essek ugyanezt illetően. Így is eléggé össze voltam zavarodva, nem hiányzott egy részeg Hope, akinek talán meggondolatlanul elmondok dolgokat, amiket nem mernék, ha józan volna.
 - Nem bírom a feszültséget, srácok - szólalt meg Hope, és a hangjától egyből könnyedebb lett a légkör. - És nem akarom elrontani a bulitokat, elvégre búcsúztok, meg minden...
 - Ha már idáig eljöttél, elviszünk városnézésre - karoltam át a vállát biztatóan. - Ugye, skacok? - vontam fel a szemöldökömet, remélve, hogy értik a célzást.
 - Hát persze - vágta rá Murat. - Mire várunk?

 - Tehát holnap elmész - törte meg a csendet Hope. A hangján érződött, hogy kifárasztotta az egész délutános rohangászás a város egyik turistalátványosságától a másikig. Kenanék hajlamosak voltak túlpörögni. Már teljesen beesteledett, amikor végre lecsillapodtak, és mindegyikünk elindult haza.
   Bizonytalanul néztem hátra rá, miközben ledobtam a cipőmet az előszobában. - Igen - feleltem elgondolkodva, és leültem a kanapé karfájára. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy most nem rúgtam bele a lábába. - Aztán egy hónap kiképzés és hat hónap zsoldosság - tettem hozzá. Akaratlanul is lelkesedtem a gondolattól. - Már minden el van rendezve; össze is pakoltam.
   Hope az ajtófélfának támaszkodva állt, és szórakozottan bólintott, hogy tudomásul vette a szavaimat. Egy perc múlva szabadkozni kezdett: - Így utólag belegondolva nem is tudom, hogy gondoltam, hogy repülőre pattanok és minden figyelmeztetés nélkül beállítok hozzád. Hülyeség volt. Bár, mire is számítottam az én okos fejemtől - nevetett fel idegesen. - Azt hiszem, ideje indulnom. Keresek valami megfizethető hotelt.
 - Hé, ne hülyülj már! - álltam fel. - Szeretném, ha... ha maradnál. Van itt hely neked is. Mármint, én majd alszom itt a kanapén, te pedig megkaphatod a szobámat.
 - De...
 - Fogd be! - röhögtem el magam, és egy idő után ő is követte a példámat.
 - Hát oké - túrt a hajába zavartan, de mosolyogva. - Kisajátíthatnám a fürdőszobát?
 - Persze. Ott a hálószoba; abból nyílik - igazítottam útba.
 - Köszi.
   Tanácstalanul járkáltam fel-alá, és a mai napot játszottam le a fejemben újra és újra. Még mindig kicsit álomszerű volt az egész; alig tudtam felfogni a tényt, hogy Hope itt van velem. Nem mertem feszegetni a témát, hogy pontosan miért is jött, mert hihetetlenül örültem a jelenlétének - már iszonyatosan hiányzott -, de azért még fúrta az oldalamat a kíváncsiság.
 - Végeztem, szabad a pálya - utalt Hope a megüresedett fürdőszobára, megállva az ajtóban. - Akkor jó éjt - köszönt el.
 - Neked is, sarı - motyogtam.
   Lezuhanyoztam és lefeküdtem a kanapéra, de sehogy sem jött álom a szememre. Kimentem és ittam egy pohár vizet, majd egy ideig a konyhapultot támasztottam, de csak nem álmosodtam el. Visszafeküdve betakaróztam, és a változatosság kedvéért továbbra is szüntelenül Hope-on gondolkodtam.
   Az elmém egy eldugott részéből váratlanul előkerült Dorian halálának emléke, ettől pedig keserű ízt éreztem a számban, és mintha a víz megkeseredett volna a gyomromban. Idegesen a földhöz vágtam a párnát, amit akárhogy helyeztem el, kényelmetlennek éreztem.
   Csukott szemmel is inkább érzékeltem, mint hallottam, hogy kinyílt a hálószobaajtó. Megilletődve néztem Hope-ra, akinek csak a körvonalát láttam az ablakon besütő utcalámpák fényében. Ahogy az arcára esett a pillantásom, nem tudtam nem azt feltételezni, hogy talán neki is ugyanaz a személy jutott eszébe.
   Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mi a baj, miért kelt fel, bizonytalanul megindult felém, és, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, mellém heveredett a kanapé szélére. Elakadt a lélegzetem a hirtelen közelségétől, a tusfürdője illatától és a melegtől, ami a testéből áradt.
   A mellkasomba fúrta az arcát, én pedig szinte ösztönösen átöleltem a derekát. Megrémített, hogy mennyire természetes érzés a közelemben tudni; mintha mindkettőnket úgy formáltak volna meg, hogy kiegészítsük egymást. És persze, hogy pont tökéletesen elférjünk az elátkozott lábú kanapémon.
 - Jó éjt - szuszogta a pólómba édesen. Fülig szaladt a szám a boldogságtól.
 - Jó éjt, Hope - viszonoztam.
   Azt hiszem, még mikor végre sikerült elaludnom, akkor is őt öleltem.


Hope

Azon kaptam magam, hogy boldogsággal eltelve figyelem Cant, aki épp a lakás különböző helyiségeiből szedte össze az utolsó kimaradt cuccait, amikre szüksége lehet. Egyszerűen könnyednek, gondtalannak éreztem magamat a közelében, mióta előző éjszaka arra ébredtem, hogy hiányzik, pedig egy fal választott csak el minket egymástól. Ha az életem múlt volna rajta, akkor sem tudom megmagyarázni, mi járt a fejemben, amikor hozzábújtam és a karjaiban aludtam el. Valószínűleg semmi - csak olyan érzésem volt, hogy jó helyen vagyok.
 - Azt hiszem, semmit nem hagytam ki - fejezte be a harmadik utolsó ellenőrzést Can, majd felém fordult. - Szóval, veled mi lesz?
   Eltűnődve néztem rá. Olyan picinek tűnt a ház úgy, hogy ő benne volt; furának találtam, hogy nem veri be a fejét az ajtófélfákba. Szokatlan hatást keltett a rövid, kis híján kopaszra nyírt haja, de így sem nézett ki rosszul, sőt. Sugárzóan kék, világos szemei pedig egyenesen ragyogtak.
 - Jobb híján hazamegyek - kaptam észbe az álmodozásomból. - Ugye... - Elbizonytalanodtam. - Te is hazajössz, miután letelt a hét hónap? Mármint, Londonba?
   Elvesztem a pillantásában, így kicsit késleltetve jutott el az agyamig a válasza. - Miért menjek? - döntötte oldalra a fejét.
 - Azért, mert...
   Kétségbeesetten kutattam a megfelelő válaszért. Mondtam volna azt, hogy "azért, mert kurvára beléd estem, és erre csak tegnap este jöttem rá, ezért üldöztelek el magam mellől legutóbb"? Vagy, hogy "mert nélküled csak egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok"?
   Gyerünk, Hope, találj már ki valami értelmeset!
 - Mert szükségem van rád - sütöttem le a szememet. 
   Tett felém egy lépést, és így már csak néhány centi maradt köztünk. Elnyílt ajkakkal bámultam fel rá. Megijesztett a hatás, amit kiváltott belőlem a közelsége.
- Igazán? - tudakolta, és egy pajkos mosoly játszott az ajkán.
 - Igazán - suttogtam gyengén. Én mindjárt elpárolgok, ő meg kinevet..!
 - Mennyire? - söpört félre egy hajtincset a homlokomból, és az arcomon felejtette az ujjait.
   Megadóan felsóhajtottam, és engedtem a késztetésnek, hogy a tenyerébe hajtsam az arcomat. - Nagyon - válaszoltam.
   A térdem megremegett, ahogy az ajkaink összeértek és Can átkarolta a derekamat, hogy magához húzzon. Soha nem érzett békesség áradt szét a testemben - az érzés, hogy a létező legjobb helyen vagyok.
   Mikor elfogyott a levegőnk, pihegve szétváltunk, de az ölelést egyikünk sem szakította meg. Can zavaros, a higany színénél csak egy árnyalattal kékebb pillantása az enyémbe fúródott.
 - Na, bevonulsz még ma, katona? - viccelődtem, hogy valamennyire feloldjam az elektromosságot, ami kettőnk között cikázott.
   Kellett pár másodperc, hogy felfogja a szavaimat, mert csak akkor mosolyodott el. - Megvársz? - kérdezte, és felfelé görbült a szája, de halálosan komoly volt.
 - Meg - bólintottam, és lábujjhegyre álltam, hogy még búcsúzóul magamhoz ölelhessem.
   Életem leghosszabb hét hónapja lesz, hogy csesznéd meg, Can Haznedar, gondoltam, miközben figyeltem, hogy kilép az ajtón.
   De tudtam, hogy megéri.

2017. március 11., szombat

3. évad, 7. fejezet: Gyermekkorunk tündére

Hayden

Mióta Can elment, Hope olyan lett, mint egy élőhalott. Persze, ennek voltak jó oldalai is. Mivel egy kötekedő, bunkó, időzített bomba lett, ezért összeveszett Cody-val, és azóta különváltak. Persze ettől függetlenül aggódtam, hogy a srác még nem szállt le a húgomról; de, hála az égnek, Cody napokkal a szakítás után Amerikába repült. Onnan talán már nem okoz több gondot, gondolom.
   Ezt leszámítva viszont összetörte a szívemet, hogy ilyennek kellett látnom a húgomat. Még annyira sem hallgatott anyára vagy rám, mint addig; a saját feje után ment, minden nap lerészegedett, és őrültebbnél őrültebb pasikat hozott haza éjszaka. Nem akartam veszekedést abból, hogy inkább ne ide hozza őket, mert akkor még azt sem tudtam volna, hogy épp hol tölti az éjszakát. A munkahelyéről persze kirúgták, mert folyton másnaposan nem nyújtott túl jó teljesítményt, és a vevőkkel se volt kimondottan kedves. Anyával összeveszett. És néha, amikor újabb egyéjszakás kaland-jelölt nélkül jött haza, azzal ébresztett fel, hogy mennyire hiányzik neki apa.
   Mindeközben nem volt időm Cant átkozni, hogy búcsú nélkül lelépett, pedig azt kellett volna. A vak is látta, hogy szeretik egymást, ő és Hope. Legalábbis nekem már nem maradt kétségem efelől, látva Hope három hónapja - mióta Can lelécelt - szűnni nem akaró hisztijét. Azt is tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. De egyenlőre fogalmam sem volt, hogyan értessem meg Hope-pal, hogy elég egyetlen szót szólnia, és Can visszarohan hozzá. Mármint, ha az az idióta felvenné a telefont. De egyébként biztos voltam benne, hogy Can visszajönne, ha Hope elmondaná neki, hogy szereti.
   Még soha életemben nem hiányzott ennyire apa. Nem magam miatt; azt szerettem volna, ha a húgom mellett áll ott egy olyan férfi, aki ismeri és szereti, és el tudja neki mondani, hogy csak ki kéne nyújtania a karját a boldogsága felé.
   De nekünk sosem volt apánk. Ha lett volna, ha ismerhettem volna, talán megpróbálom valahogy átvenni a helyét. De azt sem tudtam, mit kéne átvenni, mert én még sosem voltam apa, anya pedig egyetlen szót sem szólt arról, hogy ő maga milyen volt. A nagyszüleink is csak annyit, hogy hogy nézett ki; hogyan énekelt. Persze, utánanéztem a neten, így tudtam, hogy mennyit adományozott, milyen csodálatos, udvarias, nagylelkű férfi volt. De nekem nem ezekre a tulajdonságaira volt szükségem. És Hope-nak sem.
   Így ma, amikor reggel felültem az ágyamban, már tudtam, kihez kell fordulnom, ha megoldást akarok.

Anya soha nem keresett magának másik szerelmet, miután apa meghalt. Kisgyerekként ezért végtelenül hálás voltam, mert az utolsó, amit akartam az életembe, egy mostohaapa volt; de, ahogy idősebb lettem, egyre inkább elkeserített, hogy magányosnak kellett látnom. Szó szerint bezárkózott a nagyszüleim házába, és a születésünk óta ott élt, magába fordulva és csak és kizárólag velünk, a húgommal és velem foglalkozva. Azt sosem tudtam, milyen ember volt Harry halála előtt, de amióta az eszemet tudtam, egy halk szavú, visszafogott, szomorú szemű, ugyanakkor leírhatatlanul szép nő volt. Annak ellenére, hogy a jelek szerint Hope és én is az apánkra ütöttünk, anya néha Hope fiatalkori énjére emlékeztetett. Arra az énjére, amikor még nem akarta elhitetni a világgal, hogy ő egy szívtelen, mindenre szaró, vagány csajszi, akit nem érdekelnek az emberek érzései.
 - Gondterheltnek tűnsz - jegyezte meg finoman anya, mikor leültem mellé az ágya szélére. - Mit csinált Hope?
   A fejembe látás is a képességei közé tartozott. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, hogy gyerekkoromban azt hittem anyámról, hogy egy tündér, aki itt ragadt a mi dimenziónkban.
   Így hát elmondtam neki, hogy mi minden történt az elmúlt időszakban. Utoljára tizennyolc éves koromban beszéltem ilyen részletesen a gondjaimról és kértem tanácsot anyámtól, de még sosem voltam ilyen elkeseredett. Már a gondolattól is rosszullét kerülgetett, hogy végig kell néznem, ahogy a húgom elkallódik a szenvedélybetegségek és a rossz társaság között.
   Az agyam gyermetegebbik fele folyamatosan abban reménykedett, hogy anya, aki mindig, mindent meg tudott nekünk oldani, és mindig segített, csak kérnünk kellett, most is előáll valami csodás tervvel, ami egy csapásra helyrehoz mindent.
   Egy ideig csak bámult maga elé, lefelé görbülő szájjal, úgy, mint akinek egy világ terhe szakadt a vállára. Aztán tétován felém fordította a fejét, majd egy apró mosolyra húzta az ajkát.
 - Tudod, soha egyetlen szót sem szóltam nektek Harry-ről - mondta hirtelen.
   Eltátottam a számat, és azonnal feszülten figyelni kezdtem, nehogy egyetlen szóról is lemaradjak. Eddig nem is tudtam, mennyire hiányzik bármi, ami a sosem ismert apámmal kapcsolatos, még így, húsz év után is. Ez az egy dolog mindig hiányzott az életemből.
 - Tisztában vagyok vele, hogy ez kegyetlenség volt veletek szemben - sóhajtott elgyötörten. - De sosem voltam erős ember, és önzetlen sem. Nem bírtam rávenni magam, hogy kiejtsem a nevét, vagy egyáltalán többet gondoljak rá, mint amennyit a rémálmaim és az emlékeim miatt amúgy is muszáj volt. Persze, ez azért vicces, mert a születésetektől fogva egyetlen pillanat sem volt, amikor ne juttatta volna eszembe valami... - mosolyodott el keserűen. - Ti. A tény, hogy minden nap látnom kellett a kiköpött másait, már önmagában is egy kínzás volt, mert sosem tudtam száműzni őt a gondolataim közül. Épp ezért állandóan fájt a hiánya, és már végképp képtelen voltam tovább tépni a sebeket, amiket a halála hagyott. Annyira sajnálom, Hayden - csuklott el a hangja.
   Át akartam karolni, megnyugtatni, de lefagytam. Egy ujjamat sem bírtam mozdítani.
 - Harry halála után Peter volt az, aki... De, persze, Peterről sem beszéltem nektek soha - rázta meg a fejét; ezüstös szőke tincsei rakoncátlanul lebbentek minden irányba. - Ő volt az első szerelmem, és a barátom, akit megcsaltam Harry-vel. - Összeszorította a fogát, és nem nézett rám. - Ő mondta nekem a temetés után, hogy ki kellene írnom magamból, amit gondolok. Akkor sem volt, és azóta sincs tehetségem az íráshoz, de ez volt a mentsváram, tudod? Valamiért könnyített rajtam, ha írhattam Harry-ről. A mi történetünkről. - Láttam az arcán, hogy emlékek sora fut át az agyán, és álmodozva, lehunyt szemmel elmosolyodott.
   Váratlanul állt fel, és az íróasztalához lépett. Kihúzott egy kulcsra zárt fiókot, és kivett belőle egy vastag, nagyalakú spirálfüzetet. Tétovázva forgatta a kezében, majd mellém lépett és a kezembe nyomta.
 - Ebben benne van minden róla - szólt. - Onnantól, amennyit az ő és a nagyszüleid történetéről tudok - mert nekik is volt, bár erről sem tudhatsz, mert ez meg anyám számára hétpecsétes titok -, egészen a temetéséig. Az egész; minden, amire emlékszem. De ez nem minden.
   Csodálkozva figyeltem, ahogy matatott a ruhásszekrénye alján, majd egy nagyobb faládával a kezében felemelkedett. Mi lehet még a füzeten kívül?
 - Tudom, hogy joggal tarthatsz őrültnek emiatt, de amikor tudomást szereztem Harry haláláról, sokáig, nagyon sokáig nem voltam hajlandó elhinni. Folyamatosan azt mondogattam magamnak, hogy az lehetetlen, hogy ő halott legyen; biztosan csak valami nagyon iszonyatos tréfát űz mindenkivel, és csak nyaralni ment vagy elbújt valahol. Ezért elkezdtem neki leveleket írogatni - túrt a hajába. - Igazából egy naplószerűség volt, de nem rólam, hanem rólatok szólt - vetett rám egy sugárzó, büszke mosolyt. - A születésetek napjától egészen addig mindennap többoldalas leveleket írtam rólatok, amíg el nem költöztetek a házba, amit Harry kettőnknek vett, és ezért soha a közelébe se voltam képes menni. Onnantól kezdve ritkábbak lettek a levelek, de valahányszor történt veletek valami említésre méltó, azt megírtam a képzeletben élő és viruló Harry-mnek - tárta szét a karját.
   Miután az ölembe helyezte a leveleket tartalmazó dobozt, hirtelen, mintha nagyon elfáradt volna, úgy rogyott le mellém az ágyra. Óvatosan felém fordult, és összeborzolta a hajamat, ahogy régen szokta. Felnevettem, a vállára hajtottam a fejem és hagytam, hogy a tincseimet simogassa.
 - Sosem voltam jó tanácsadásban - mormolta a hajamba. - A húgodon sem tudnék segíteni. Ezért próbálom azt bepótolni, amiről én is tudom, hogy bepótolhatatlan. Mert talán, nem is tudom, helyrehoz valamit az, ha megismeritek az édesapátok történetét. És a sajátotokat is, nyilván; amire ti, a gyerekeim már nem emlékezhettek, de nekem, mint az anyátoknak, az a dolgom, hogy örökre a szívemben hordjam.
   Nagyot nyeltem, és habozás nélkül magamhoz öleltem. Beszívtam kellemes, számomra örökre az anya fogalmához tartozó illatát, és próbáltam nem elsírni magamat a hallottak miatt.
   Nem sikerült.
   De gyermekkorom tündére valóban előállt a megoldással, amit eddig hiába kerestem.

Hope még az ágyában feküdt, amikor hazaviharzottam a szerzeményeimmel. Persze, nem lévén munkája, nem kellett hova sietnie. De így legalább viszonylag sokat láthattam, és amúgy sem voltunk megszorulva - a koncertjeink egyre több pénzt kerestek a srácoknak és nekem, és már megjelent a könyvünk, ami a vártnál is több bevételt hozott.
 - Húgi - vetődtem az ágyára, miután gondosan elhelyeztem a füzetet és a ládát az éjjeliszekrényen. - A pocidra süt a nap - csiklandoztam meg a szóban forgó helyet, amire azonnal megmozdult - nem is kicsit. A szélrózsa minden irányába vergődni kezdett, de nem hagytam abba, amíg biztos nem voltam benne, hogy az akcióm kiverte az álmot a szeméből. A szeméből, ami épp a természetes, zöld színében pompázott, mert nyilván nem a szivárványszínű kontaktlencséi egyikében aludt.
 - Geci vagy, Hey - nyöszörgött, tettetett haraggal. - Hogy lehet ilyen orvul felébreszteni valakit?! Pont olyan szépet álmodtam...
 - Csak azt ne mondd, hogy Can szerepelt benne - ültem fel, azonnal elkomolyodva.
   Szinte leszúrt a tekintetével, de a kérdésre nem válaszolt. Helyette anya cuccaira esett a pillantása, és kérdőn mérte végig őket.
 - Mit hoztál? - kíváncsiskodott, és azonnal az ölébe vette a füzetet.
 - Ajándék anyától - mondtam halkan. - Abban Harry és az ő történetét írja le. A ládában meg levelek vannak, amiket Harrynek írt, miután meghalt. Gyakorlatilag naplót vezetett az egész gyerekkorunkról, el tudod ezt hinni?
   Úgy tette vissza a jegyzettömböt, mintha égetné a kezét. Majd, mintha mi sem történt volna, megkeményítette az arcvonásait, és nagyot nyújtózkodva feltápászkodott. - Mi lesz a reggeli? - tudakolta, miközben ásított egyet.
 - Nem menekülsz tovább, Hope - álltam fel, és elkaptam a könyökét, mielőtt megléphetett volna. - Nem élhetünk tovább úgy, hogy nem tudjuk, kik voltak a szüleink valójában.
 - Te talán nem. Én simán - flegmázott, és felvont szemöldökkel a karját szorító kezemre nézett. - Elengedsz, vagy?
 - Akkor is el fogod olvasni - jelentettem ki. Már nem lesz többet olyan, hogy engedek a makacsságának. Bennem is megvolt ez a tulajdonság, csak mindig elnyomtam, ha róla volt szó. Soha már. Most akkor is én fogok győzni. - Vagy nem is. Felolvasom neked.
 - Hayden, kérlek - hullott le az álarca, és elkeseredetten nézett fel rám. - Én... nem fogom kibírni. Te is tudod, hogy darabokra hullok.
 - Igen, tudom. De csak akkor leszel teljes egész, ha még utoljára szétesel, és együtt összerakunk. Anya, apa, én... és Can. - A szájára tettem a mutatóujjamat, hogy ne szóljon közbe. - Mi összeragasztunk majd, úgy, hogy soha ne törj szét többet, és egy darabodat sem hagyjuk ki, jó? - mosolyogtam rá biztatóan.

Én felolvastam anya és apa történetét, Hope pedig a miénket a levelekből. Igaz, végig táncoltak a szemünk előtt a betűk, és nem egyszer elcsuklott a hangunk, de együtt megcsináltuk. Kicsit mindketten összetörtünk az élménytől, de legalább már tudtuk, kik voltak a szüleink és kik vagyunk mi.
   Hope zokogva ült a konyhaasztalnál, miközben én remegő kezekkel elé raktam egy hevenyészett rántottát, amit az előbb dobtam össze. Nagyokat nyeltem és pislogtam, hogy ne kövessem a húgom példáját. Nem bőghettem, mert még nem fejeztem be a küldetésemet, amit kitűztem magam elé.
   Én nem voltam éhes, úgyhogy kivártam, amíg Hope összeturkálja az ételét, és mikor láttam, hogy úgysem fog többet enni, odébb toltam a tányérját és az övé mellé húztam a székemet, hogy a kezembe szoríthassam a kezét.
 - Húgi - néztem mélyen a szemébe, és nagyra értékeltem, hogy végre ő is rám figyelt. Hatalmasra nyílt, könnytől csillogó szemekkel bámult rám, életében kábé először nem tudva, hogyan mutassa magát erősnek. - Ez volt az utolsó ötletem arról, hogyan győzhetnélek meg arról, hogy abba kell ezt hagynod. De még nincs vége. És végig fogod hallgatni, amit mondok, mert kipeckelem a szádat, ha nem - vigyorogtam rá.
   Nyűgösen bólintott egyet, és várta, hogy folytassam.
 - Nem lehetsz annyira hülye, hogy ne tudd, Can miért ment el - kezdtem bele nagy sokára. A keze rögtön megrándult az enyémben, de nem engedtem, hogy elhúzza. - Azért, mert fülig beléd van zúgva, és nem volt képes tovább nézni, ahogy Cody-val pazarlod az idődet. Ő egyike annak a kevés embernek, akik átlátnak a kemény álarcodon - csíptem az arcába finoman, ahogy gyerekkorunkban is csináltam neki. - Elhiheted nekem, hogy teljes szívéből szeret. És már azt is tudom, hogy te is szereted őt.
   Tiltakozást vártam, de csak egy fáradt horkantás jött, és Hope kényszeredetten elvigyorodott. - Fölösleges tagadnom, mer' úgyis nyitott könyv vagyok előtted, bátyus, nem? - nevetett rám.
 - De, így van - nevettem fel én is. - Szóval megmondom, mi lesz, nyitott könyv - néztem a szemébe komolyan. - Az első géppel elmész Isztambulba, én közben megtudakolom a szüleitől a lakcímét, te pedig megmondod neki, hogy szereted. A többi már jönni fog magától - fejeztem be a tervem ismertetését.
 - Te is tudod, hogy az nem én lennék - makacskodott erőtlenül. - Soha senkinek nem nyíltam meg úgy, ahogy te akarod, hogy megnyíljak Cannak. Nem tudom, hogyan kell. El fogom cseszni. Ezt is. Mint annyi minden mást - nézett a plafonra.
 - Nem csesztél el semmit, kishúgom - jelentettem ki. - És ha van ember a világon, akinek akkor is megnyílhatsz, ha nem találod a megfelelő szavakat hozzá, akkor az Can Haznedar. Téma lezárva - pattantam fel. - Na, segítsek pakolni?