Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2017. április 18., kedd

3. évad, 8. fejezet: Az elátkozott lábú kanapé

Can

Ahogy elhaladtam a nappaliban a kanapé mellett, teljes erőből belerúgtam a lábába. Megint. Inkább azt mondanám, hogy szokás szerint.
   Az atyaúristen nemi szervét átkozva vetődtem a párnára, és eszelősen a lábujjamra szorítottam a kezemet. Hangosan kifújtam a levegőt, és ismét eltűnődtem: mi a jó ég okozza azt, hogy valahányszor eljövök a rühes kanapé mellett, belerúgok. Pedig nem volt szokásom összeütközni tárgyakkal, és a kezdetben szokatlan lakásban semmi mással nem volt eddig konfliktusom, egyedül a nappali közepén álló, bézsszín heverővel. Már komolyan azt fontolgattam, hogy körbepárnázom az ominózus kanapélábat.
   Igen, másnap volt esedékes az indulásom a kiképzőtáborba, én pedig készülődés, pakolás, esetleg bármi értelmesebb tevékenység helyett egy kanapéval elegyedtem nem túl kedves hangvételű párbeszédbe. Jobban mondva a lábával - nem mindegy.
   Megszólalt a csengő, mire kimerülten felsóhajtottam, mert csakis a srácok lehettek azok. Apám itteni barátai már rögtön az érkezésem napján úgymond rám küldték a fiaikat, hogy nehogy egyedül érezzem magam Isztambulban. Az elmúlt három hónapban jó társaság voltak, csak időnként már az idegeimre ment, hogy a gondolataimat sem hallom egész nap. Körbevezettek a városban; segítettek fejleszteni a török nyelvtudásomat, ami, mivel még nem éltem itt, abszolút alapszintű volt, és azt is csak apámnak köszönhettem. Megismertették velem az itteni szokásokat, amiket nyilván nem kentem-vágtam olyan behatóan, mint ők, akik születésüktől fogva itt éltek. Bemutattak a családjaiknak, akikkel felejthetetlen délutánokat töltöttünk el közösen. A srácok közül kettőt pedig velem együtt soroztak be.
 - Nyitva van - szóltam ki, és reflexszerűen a konyhába indultam, hogy előhalásszam az elengedhetetlen rakit, teát és valami rágcsálnivalót.
   De valami nem stimmelt a jövevénnyel. A sűrű lábdobogás és hangos beszélgetés helyett, amire számítottam, egyetlen pár láb halk, bizonytalan lépteit hallottam. Leeresztettem a kezemből a teáskannát a pultra, és kíváncsian a konyhaajtó felé fordultam.
   Biztosan tátva maradt a szám, mert Hope kuncogni kezdett - az angyali hang pedig, ha ez lehetséges, még inkább elbizonytalanított. Álmodom?
 - Na mi az, Haznedar, elfelejtetted a nevemet? - utalt fülig érő szájjal arra, hogy a homlokomat ráncolva törtem a fejem. Konkrétan azon, hogy most álmodom, vagy Kenan adott be nekem valami cuccot.
 - Hope, te... - helyeztem a súlyomat egyik lábamról a másikra idegesen. - Hogy kerülsz ide?
 - Egészen pontosan? A bátyám betuszkolt egy repülőgépbe - döntötte oldalra a fejét. - Hiányzott a lópofim?
 - Istenem, te! - röhögtem fel, és gondolkodás nélkül átszeltem a köztünk lévő távolságot, hogy olyan szorosan öleljem őt magamhoz, amennyire csak mertem. - Hiányoztál - fúrtam a vállába az arcom, hogy feltűnésmentesen elveszhessek az ismerős illatban.
 - Te is nekem, Can - felelte halkan, majd finoman eltolt magától és szemügyre vett. - Jesszus, levágattad a hajad!
 - Ja, hát, a katonaságon úgyis levágatták volna - vakartam meg a kábé félcentis tüsihajamat. Néha még megszokásból bele akartam túrni, de a fülemre és a homlokomba lógó tincsek már sehol sem voltak.
   A szavaimra lehajtotta a fejét, és az ajkát kezdte harapdálni, mint mindig, amikor elgondolkodott vagy tanácstalan volt.
 - Otthon mi a helyzet? - érdeklődtem bizonytalanul.
 - Jól megvagyunk. Hayden kirobbanó formában - nevetett. - Azt hiszem, azért is ragaszkodott ahhoz, hogy idejöjjek, hogy zavaró tényező nélkül szobára vihesse azt a kiscsajt, akire pályázik. Tudod, Victoriát. - Itt egy sokatmondó, huncut pillantást vetett rám, én pedig végre ráeszméltem, hogy mit találtam eddig szokatlannak a szemein. Azt, hogy nem takarta őket színes kontaktlencse. Hope nem rejtette álarc mögé az apjától örökölt, smaragdzöld drágakövekre emlékeztető íriszeit.
 - És te hogy vagy? - néztem komolyan a szemébe, de nem tudtam elnyomni egy szinte már büszke mosolyt a zöld tekintetben fürdőzve. Amióta megismertem Hope-ot, az ő szemszíne volt a kedvenc árnyalatom, és rettenetesen bántott, hogy alig láthattam. Persze, a bátyja szemei is ilyenek voltak, de azért ő korántsem azt jelentette nekem, amit Hope Elana Styles.
 - Ja, hogy én? - kapta fel a fejét. Vállat vont. - Jól. Cody-val vége - tette hozzá.
   Szükségem volt pár másodpercre, hogy ezt az információt feldolgozzam, aztán igyekeztem együttérző hangot megütni az örvendező helyett. Mert mégiscsak a pasija volt, és Hope szívből szerette őt.
 - Sajnálom, sarı - böktem ki végül.
 - Én nem - tárta szét a karját egy pillanatnyi komorság után, és rám nevetett. - Cody egy fasz. Én meg vak voltam. De már nem szeretem. Szerintem már egy jó ideje nem szerettem, amikor szakítottunk, csak nem fogtam fel.
 - Hogy érted azt, hogy már egy jó ideje nem szeretted? - fontam össze a karomat. Legszívesebben ujjongtam volna, hogy Hope továbblépett azon az őrültön, de nem tudtam leküzdeni azt az ostoba reménysugarat, ami emiatt megjelent előttem.
   Most rajta volt a sor, hogy tanácstalanul bámuljon. A vicceskedő légkör egy másodperc leforgása alatt odalett, és átvette a helyét valami, amit nem tudtam volna megnevezni.
   Nem is tartott sokáig, ugyanis kivágódott az ajtó, és hangosan röhögve beviharzott rajta a négy jómadár. Nem is tudom, hogy hihettem azt, hogy ők valaha is a csengőt használnák, ahogy Hope tette pár perccel azelőtt.
 - Upsz, bocs, ha megzavartunk valamit - állt meg a folyosón Kenan, de egy csepp zavartság sem látszott az arcán.
 - Hű, tesó, te aztán nem vesztegeted az idődet - röhögött hangosan Barış.
 - Minket persze kihagysz a mókából - csóválta a fejét a harmadik állat.
 - Te csak hallgass, Murat - csóváltam a fejem.
 - Van egy olyan érzésem, hogy a szöszid nem beszél törökül - szólalt meg végül Temel is.
   Bocsánatkérően néztem Hope-ra, aki enyhén szólva is elárvultnak tűnt a török hangzavar közepében.
 - Nem, nem beszéli a nyelvünket - válaszoltam nekik befejezésképpen, törökül. - Úgyhogy legalább felfrissül az angoltudásotok - váltottam angolra, mire Hope megajándékozott egy hálás pillantással.
   Természetesen Kenan ragadta meg először a lehetőséget, hogy bemutatkozzon Hope-nak, majd a többiek sorra követték. Szegény sarı nehezen tudta csak megjegyezni a számára teljesen idegen hangzású neveket, a fiúk viszont kapásból Umutnak kezdték őt szólítani, ami a remény török megfelelője volt.
 - Igazából egy búcsúivászatra akartuk elvinni Cant, Kenant és Barışt, ha már "leróják a kötelességüket a hazájuknak" - gúnyolta ki Temel az általunk sokszor használt kifejezést -, de így Umut választ programot - fordult Hope felé.
 - Én? - kerekedtek el a lány szemei. - Nekem semmi bajom a búcsúivászattal.
 - Pedig elfelejtheted - vágtam rá ellentmondást nem tűrően. Mikor Murat ellenkezésre nyitotta a száját, az anyanyelvemen vágtam közbe: - Nem fogjátok leitatni, és kész - vettem határozottan elejét a további tiltakozásnak. Nem akartam, hogy kihasználják a helyzetet, és azt sem, hogy esetleg én is kísértésbe essek ugyanezt illetően. Így is eléggé össze voltam zavarodva, nem hiányzott egy részeg Hope, akinek talán meggondolatlanul elmondok dolgokat, amiket nem mernék, ha józan volna.
 - Nem bírom a feszültséget, srácok - szólalt meg Hope, és a hangjától egyből könnyedebb lett a légkör. - És nem akarom elrontani a bulitokat, elvégre búcsúztok, meg minden...
 - Ha már idáig eljöttél, elviszünk városnézésre - karoltam át a vállát biztatóan. - Ugye, skacok? - vontam fel a szemöldökömet, remélve, hogy értik a célzást.
 - Hát persze - vágta rá Murat. - Mire várunk?

 - Tehát holnap elmész - törte meg a csendet Hope. A hangján érződött, hogy kifárasztotta az egész délutános rohangászás a város egyik turistalátványosságától a másikig. Kenanék hajlamosak voltak túlpörögni. Már teljesen beesteledett, amikor végre lecsillapodtak, és mindegyikünk elindult haza.
   Bizonytalanul néztem hátra rá, miközben ledobtam a cipőmet az előszobában. - Igen - feleltem elgondolkodva, és leültem a kanapé karfájára. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy most nem rúgtam bele a lábába. - Aztán egy hónap kiképzés és hat hónap zsoldosság - tettem hozzá. Akaratlanul is lelkesedtem a gondolattól. - Már minden el van rendezve; össze is pakoltam.
   Hope az ajtófélfának támaszkodva állt, és szórakozottan bólintott, hogy tudomásul vette a szavaimat. Egy perc múlva szabadkozni kezdett: - Így utólag belegondolva nem is tudom, hogy gondoltam, hogy repülőre pattanok és minden figyelmeztetés nélkül beállítok hozzád. Hülyeség volt. Bár, mire is számítottam az én okos fejemtől - nevetett fel idegesen. - Azt hiszem, ideje indulnom. Keresek valami megfizethető hotelt.
 - Hé, ne hülyülj már! - álltam fel. - Szeretném, ha... ha maradnál. Van itt hely neked is. Mármint, én majd alszom itt a kanapén, te pedig megkaphatod a szobámat.
 - De...
 - Fogd be! - röhögtem el magam, és egy idő után ő is követte a példámat.
 - Hát oké - túrt a hajába zavartan, de mosolyogva. - Kisajátíthatnám a fürdőszobát?
 - Persze. Ott a hálószoba; abból nyílik - igazítottam útba.
 - Köszi.
   Tanácstalanul járkáltam fel-alá, és a mai napot játszottam le a fejemben újra és újra. Még mindig kicsit álomszerű volt az egész; alig tudtam felfogni a tényt, hogy Hope itt van velem. Nem mertem feszegetni a témát, hogy pontosan miért is jött, mert hihetetlenül örültem a jelenlétének - már iszonyatosan hiányzott -, de azért még fúrta az oldalamat a kíváncsiság.
 - Végeztem, szabad a pálya - utalt Hope a megüresedett fürdőszobára, megállva az ajtóban. - Akkor jó éjt - köszönt el.
 - Neked is, sarı - motyogtam.
   Lezuhanyoztam és lefeküdtem a kanapéra, de sehogy sem jött álom a szememre. Kimentem és ittam egy pohár vizet, majd egy ideig a konyhapultot támasztottam, de csak nem álmosodtam el. Visszafeküdve betakaróztam, és a változatosság kedvéért továbbra is szüntelenül Hope-on gondolkodtam.
   Az elmém egy eldugott részéből váratlanul előkerült Dorian halálának emléke, ettől pedig keserű ízt éreztem a számban, és mintha a víz megkeseredett volna a gyomromban. Idegesen a földhöz vágtam a párnát, amit akárhogy helyeztem el, kényelmetlennek éreztem.
   Csukott szemmel is inkább érzékeltem, mint hallottam, hogy kinyílt a hálószobaajtó. Megilletődve néztem Hope-ra, akinek csak a körvonalát láttam az ablakon besütő utcalámpák fényében. Ahogy az arcára esett a pillantásom, nem tudtam nem azt feltételezni, hogy talán neki is ugyanaz a személy jutott eszébe.
   Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mi a baj, miért kelt fel, bizonytalanul megindult felém, és, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, mellém heveredett a kanapé szélére. Elakadt a lélegzetem a hirtelen közelségétől, a tusfürdője illatától és a melegtől, ami a testéből áradt.
   A mellkasomba fúrta az arcát, én pedig szinte ösztönösen átöleltem a derekát. Megrémített, hogy mennyire természetes érzés a közelemben tudni; mintha mindkettőnket úgy formáltak volna meg, hogy kiegészítsük egymást. És persze, hogy pont tökéletesen elférjünk az elátkozott lábú kanapémon.
 - Jó éjt - szuszogta a pólómba édesen. Fülig szaladt a szám a boldogságtól.
 - Jó éjt, Hope - viszonoztam.
   Azt hiszem, még mikor végre sikerült elaludnom, akkor is őt öleltem.


Hope

Azon kaptam magam, hogy boldogsággal eltelve figyelem Cant, aki épp a lakás különböző helyiségeiből szedte össze az utolsó kimaradt cuccait, amikre szüksége lehet. Egyszerűen könnyednek, gondtalannak éreztem magamat a közelében, mióta előző éjszaka arra ébredtem, hogy hiányzik, pedig egy fal választott csak el minket egymástól. Ha az életem múlt volna rajta, akkor sem tudom megmagyarázni, mi járt a fejemben, amikor hozzábújtam és a karjaiban aludtam el. Valószínűleg semmi - csak olyan érzésem volt, hogy jó helyen vagyok.
 - Azt hiszem, semmit nem hagytam ki - fejezte be a harmadik utolsó ellenőrzést Can, majd felém fordult. - Szóval, veled mi lesz?
   Eltűnődve néztem rá. Olyan picinek tűnt a ház úgy, hogy ő benne volt; furának találtam, hogy nem veri be a fejét az ajtófélfákba. Szokatlan hatást keltett a rövid, kis híján kopaszra nyírt haja, de így sem nézett ki rosszul, sőt. Sugárzóan kék, világos szemei pedig egyenesen ragyogtak.
 - Jobb híján hazamegyek - kaptam észbe az álmodozásomból. - Ugye... - Elbizonytalanodtam. - Te is hazajössz, miután letelt a hét hónap? Mármint, Londonba?
   Elvesztem a pillantásában, így kicsit késleltetve jutott el az agyamig a válasza. - Miért menjek? - döntötte oldalra a fejét.
 - Azért, mert...
   Kétségbeesetten kutattam a megfelelő válaszért. Mondtam volna azt, hogy "azért, mert kurvára beléd estem, és erre csak tegnap este jöttem rá, ezért üldöztelek el magam mellől legutóbb"? Vagy, hogy "mert nélküled csak egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok"?
   Gyerünk, Hope, találj már ki valami értelmeset!
 - Mert szükségem van rád - sütöttem le a szememet. 
   Tett felém egy lépést, és így már csak néhány centi maradt köztünk. Elnyílt ajkakkal bámultam fel rá. Megijesztett a hatás, amit kiváltott belőlem a közelsége.
- Igazán? - tudakolta, és egy pajkos mosoly játszott az ajkán.
 - Igazán - suttogtam gyengén. Én mindjárt elpárolgok, ő meg kinevet..!
 - Mennyire? - söpört félre egy hajtincset a homlokomból, és az arcomon felejtette az ujjait.
   Megadóan felsóhajtottam, és engedtem a késztetésnek, hogy a tenyerébe hajtsam az arcomat. - Nagyon - válaszoltam.
   A térdem megremegett, ahogy az ajkaink összeértek és Can átkarolta a derekamat, hogy magához húzzon. Soha nem érzett békesség áradt szét a testemben - az érzés, hogy a létező legjobb helyen vagyok.
   Mikor elfogyott a levegőnk, pihegve szétváltunk, de az ölelést egyikünk sem szakította meg. Can zavaros, a higany színénél csak egy árnyalattal kékebb pillantása az enyémbe fúródott.
 - Na, bevonulsz még ma, katona? - viccelődtem, hogy valamennyire feloldjam az elektromosságot, ami kettőnk között cikázott.
   Kellett pár másodperc, hogy felfogja a szavaimat, mert csak akkor mosolyodott el. - Megvársz? - kérdezte, és felfelé görbült a szája, de halálosan komoly volt.
 - Meg - bólintottam, és lábujjhegyre álltam, hogy még búcsúzóul magamhoz ölelhessem.
   Életem leghosszabb hét hónapja lesz, hogy csesznéd meg, Can Haznedar, gondoltam, miközben figyeltem, hogy kilép az ajtón.
   De tudtam, hogy megéri.

2017. március 11., szombat

3. évad, 7. fejezet: Gyermekkorunk tündére

Hayden

Mióta Can elment, Hope olyan lett, mint egy élőhalott. Persze, ennek voltak jó oldalai is. Mivel egy kötekedő, bunkó, időzített bomba lett, ezért összeveszett Cody-val, és azóta különváltak. Persze ettől függetlenül aggódtam, hogy a srác még nem szállt le a húgomról; de, hála az égnek, Cody napokkal a szakítás után Amerikába repült. Onnan talán már nem okoz több gondot, gondolom.
   Ezt leszámítva viszont összetörte a szívemet, hogy ilyennek kellett látnom a húgomat. Még annyira sem hallgatott anyára vagy rám, mint addig; a saját feje után ment, minden nap lerészegedett, és őrültebbnél őrültebb pasikat hozott haza éjszaka. Nem akartam veszekedést abból, hogy inkább ne ide hozza őket, mert akkor még azt sem tudtam volna, hogy épp hol tölti az éjszakát. A munkahelyéről persze kirúgták, mert folyton másnaposan nem nyújtott túl jó teljesítményt, és a vevőkkel se volt kimondottan kedves. Anyával összeveszett. És néha, amikor újabb egyéjszakás kaland-jelölt nélkül jött haza, azzal ébresztett fel, hogy mennyire hiányzik neki apa.
   Mindeközben nem volt időm Cant átkozni, hogy búcsú nélkül lelépett, pedig azt kellett volna. A vak is látta, hogy szeretik egymást, ő és Hope. Legalábbis nekem már nem maradt kétségem efelől, látva Hope három hónapja - mióta Can lelécelt - szűnni nem akaró hisztijét. Azt is tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. De egyenlőre fogalmam sem volt, hogyan értessem meg Hope-pal, hogy elég egyetlen szót szólnia, és Can visszarohan hozzá. Mármint, ha az az idióta felvenné a telefont. De egyébként biztos voltam benne, hogy Can visszajönne, ha Hope elmondaná neki, hogy szereti.
   Még soha életemben nem hiányzott ennyire apa. Nem magam miatt; azt szerettem volna, ha a húgom mellett áll ott egy olyan férfi, aki ismeri és szereti, és el tudja neki mondani, hogy csak ki kéne nyújtania a karját a boldogsága felé.
   De nekünk sosem volt apánk. Ha lett volna, ha ismerhettem volna, talán megpróbálom valahogy átvenni a helyét. De azt sem tudtam, mit kéne átvenni, mert én még sosem voltam apa, anya pedig egyetlen szót sem szólt arról, hogy ő maga milyen volt. A nagyszüleink is csak annyit, hogy hogy nézett ki; hogyan énekelt. Persze, utánanéztem a neten, így tudtam, hogy mennyit adományozott, milyen csodálatos, udvarias, nagylelkű férfi volt. De nekem nem ezekre a tulajdonságaira volt szükségem. És Hope-nak sem.
   Így ma, amikor reggel felültem az ágyamban, már tudtam, kihez kell fordulnom, ha megoldást akarok.

Anya soha nem keresett magának másik szerelmet, miután apa meghalt. Kisgyerekként ezért végtelenül hálás voltam, mert az utolsó, amit akartam az életembe, egy mostohaapa volt; de, ahogy idősebb lettem, egyre inkább elkeserített, hogy magányosnak kellett látnom. Szó szerint bezárkózott a nagyszüleim házába, és a születésünk óta ott élt, magába fordulva és csak és kizárólag velünk, a húgommal és velem foglalkozva. Azt sosem tudtam, milyen ember volt Harry halála előtt, de amióta az eszemet tudtam, egy halk szavú, visszafogott, szomorú szemű, ugyanakkor leírhatatlanul szép nő volt. Annak ellenére, hogy a jelek szerint Hope és én is az apánkra ütöttünk, anya néha Hope fiatalkori énjére emlékeztetett. Arra az énjére, amikor még nem akarta elhitetni a világgal, hogy ő egy szívtelen, mindenre szaró, vagány csajszi, akit nem érdekelnek az emberek érzései.
 - Gondterheltnek tűnsz - jegyezte meg finoman anya, mikor leültem mellé az ágya szélére. - Mit csinált Hope?
   A fejembe látás is a képességei közé tartozott. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, hogy gyerekkoromban azt hittem anyámról, hogy egy tündér, aki itt ragadt a mi dimenziónkban.
   Így hát elmondtam neki, hogy mi minden történt az elmúlt időszakban. Utoljára tizennyolc éves koromban beszéltem ilyen részletesen a gondjaimról és kértem tanácsot anyámtól, de még sosem voltam ilyen elkeseredett. Már a gondolattól is rosszullét kerülgetett, hogy végig kell néznem, ahogy a húgom elkallódik a szenvedélybetegségek és a rossz társaság között.
   Az agyam gyermetegebbik fele folyamatosan abban reménykedett, hogy anya, aki mindig, mindent meg tudott nekünk oldani, és mindig segített, csak kérnünk kellett, most is előáll valami csodás tervvel, ami egy csapásra helyrehoz mindent.
   Egy ideig csak bámult maga elé, lefelé görbülő szájjal, úgy, mint akinek egy világ terhe szakadt a vállára. Aztán tétován felém fordította a fejét, majd egy apró mosolyra húzta az ajkát.
 - Tudod, soha egyetlen szót sem szóltam nektek Harry-ről - mondta hirtelen.
   Eltátottam a számat, és azonnal feszülten figyelni kezdtem, nehogy egyetlen szóról is lemaradjak. Eddig nem is tudtam, mennyire hiányzik bármi, ami a sosem ismert apámmal kapcsolatos, még így, húsz év után is. Ez az egy dolog mindig hiányzott az életemből.
 - Tisztában vagyok vele, hogy ez kegyetlenség volt veletek szemben - sóhajtott elgyötörten. - De sosem voltam erős ember, és önzetlen sem. Nem bírtam rávenni magam, hogy kiejtsem a nevét, vagy egyáltalán többet gondoljak rá, mint amennyit a rémálmaim és az emlékeim miatt amúgy is muszáj volt. Persze, ez azért vicces, mert a születésetektől fogva egyetlen pillanat sem volt, amikor ne juttatta volna eszembe valami... - mosolyodott el keserűen. - Ti. A tény, hogy minden nap látnom kellett a kiköpött másait, már önmagában is egy kínzás volt, mert sosem tudtam száműzni őt a gondolataim közül. Épp ezért állandóan fájt a hiánya, és már végképp képtelen voltam tovább tépni a sebeket, amiket a halála hagyott. Annyira sajnálom, Hayden - csuklott el a hangja.
   Át akartam karolni, megnyugtatni, de lefagytam. Egy ujjamat sem bírtam mozdítani.
 - Harry halála után Peter volt az, aki... De, persze, Peterről sem beszéltem nektek soha - rázta meg a fejét; ezüstös szőke tincsei rakoncátlanul lebbentek minden irányba. - Ő volt az első szerelmem, és a barátom, akit megcsaltam Harry-vel. - Összeszorította a fogát, és nem nézett rám. - Ő mondta nekem a temetés után, hogy ki kellene írnom magamból, amit gondolok. Akkor sem volt, és azóta sincs tehetségem az íráshoz, de ez volt a mentsváram, tudod? Valamiért könnyített rajtam, ha írhattam Harry-ről. A mi történetünkről. - Láttam az arcán, hogy emlékek sora fut át az agyán, és álmodozva, lehunyt szemmel elmosolyodott.
   Váratlanul állt fel, és az íróasztalához lépett. Kihúzott egy kulcsra zárt fiókot, és kivett belőle egy vastag, nagyalakú spirálfüzetet. Tétovázva forgatta a kezében, majd mellém lépett és a kezembe nyomta.
 - Ebben benne van minden róla - szólt. - Onnantól, amennyit az ő és a nagyszüleid történetéről tudok - mert nekik is volt, bár erről sem tudhatsz, mert ez meg anyám számára hétpecsétes titok -, egészen a temetéséig. Az egész; minden, amire emlékszem. De ez nem minden.
   Csodálkozva figyeltem, ahogy matatott a ruhásszekrénye alján, majd egy nagyobb faládával a kezében felemelkedett. Mi lehet még a füzeten kívül?
 - Tudom, hogy joggal tarthatsz őrültnek emiatt, de amikor tudomást szereztem Harry haláláról, sokáig, nagyon sokáig nem voltam hajlandó elhinni. Folyamatosan azt mondogattam magamnak, hogy az lehetetlen, hogy ő halott legyen; biztosan csak valami nagyon iszonyatos tréfát űz mindenkivel, és csak nyaralni ment vagy elbújt valahol. Ezért elkezdtem neki leveleket írogatni - túrt a hajába. - Igazából egy naplószerűség volt, de nem rólam, hanem rólatok szólt - vetett rám egy sugárzó, büszke mosolyt. - A születésetek napjától egészen addig mindennap többoldalas leveleket írtam rólatok, amíg el nem költöztetek a házba, amit Harry kettőnknek vett, és ezért soha a közelébe se voltam képes menni. Onnantól kezdve ritkábbak lettek a levelek, de valahányszor történt veletek valami említésre méltó, azt megírtam a képzeletben élő és viruló Harry-mnek - tárta szét a karját.
   Miután az ölembe helyezte a leveleket tartalmazó dobozt, hirtelen, mintha nagyon elfáradt volna, úgy rogyott le mellém az ágyra. Óvatosan felém fordult, és összeborzolta a hajamat, ahogy régen szokta. Felnevettem, a vállára hajtottam a fejem és hagytam, hogy a tincseimet simogassa.
 - Sosem voltam jó tanácsadásban - mormolta a hajamba. - A húgodon sem tudnék segíteni. Ezért próbálom azt bepótolni, amiről én is tudom, hogy bepótolhatatlan. Mert talán, nem is tudom, helyrehoz valamit az, ha megismeritek az édesapátok történetét. És a sajátotokat is, nyilván; amire ti, a gyerekeim már nem emlékezhettek, de nekem, mint az anyátoknak, az a dolgom, hogy örökre a szívemben hordjam.
   Nagyot nyeltem, és habozás nélkül magamhoz öleltem. Beszívtam kellemes, számomra örökre az anya fogalmához tartozó illatát, és próbáltam nem elsírni magamat a hallottak miatt.
   Nem sikerült.
   De gyermekkorom tündére valóban előállt a megoldással, amit eddig hiába kerestem.

Hope még az ágyában feküdt, amikor hazaviharzottam a szerzeményeimmel. Persze, nem lévén munkája, nem kellett hova sietnie. De így legalább viszonylag sokat láthattam, és amúgy sem voltunk megszorulva - a koncertjeink egyre több pénzt kerestek a srácoknak és nekem, és már megjelent a könyvünk, ami a vártnál is több bevételt hozott.
 - Húgi - vetődtem az ágyára, miután gondosan elhelyeztem a füzetet és a ládát az éjjeliszekrényen. - A pocidra süt a nap - csiklandoztam meg a szóban forgó helyet, amire azonnal megmozdult - nem is kicsit. A szélrózsa minden irányába vergődni kezdett, de nem hagytam abba, amíg biztos nem voltam benne, hogy az akcióm kiverte az álmot a szeméből. A szeméből, ami épp a természetes, zöld színében pompázott, mert nyilván nem a szivárványszínű kontaktlencséi egyikében aludt.
 - Geci vagy, Hey - nyöszörgött, tettetett haraggal. - Hogy lehet ilyen orvul felébreszteni valakit?! Pont olyan szépet álmodtam...
 - Csak azt ne mondd, hogy Can szerepelt benne - ültem fel, azonnal elkomolyodva.
   Szinte leszúrt a tekintetével, de a kérdésre nem válaszolt. Helyette anya cuccaira esett a pillantása, és kérdőn mérte végig őket.
 - Mit hoztál? - kíváncsiskodott, és azonnal az ölébe vette a füzetet.
 - Ajándék anyától - mondtam halkan. - Abban Harry és az ő történetét írja le. A ládában meg levelek vannak, amiket Harrynek írt, miután meghalt. Gyakorlatilag naplót vezetett az egész gyerekkorunkról, el tudod ezt hinni?
   Úgy tette vissza a jegyzettömböt, mintha égetné a kezét. Majd, mintha mi sem történt volna, megkeményítette az arcvonásait, és nagyot nyújtózkodva feltápászkodott. - Mi lesz a reggeli? - tudakolta, miközben ásított egyet.
 - Nem menekülsz tovább, Hope - álltam fel, és elkaptam a könyökét, mielőtt megléphetett volna. - Nem élhetünk tovább úgy, hogy nem tudjuk, kik voltak a szüleink valójában.
 - Te talán nem. Én simán - flegmázott, és felvont szemöldökkel a karját szorító kezemre nézett. - Elengedsz, vagy?
 - Akkor is el fogod olvasni - jelentettem ki. Már nem lesz többet olyan, hogy engedek a makacsságának. Bennem is megvolt ez a tulajdonság, csak mindig elnyomtam, ha róla volt szó. Soha már. Most akkor is én fogok győzni. - Vagy nem is. Felolvasom neked.
 - Hayden, kérlek - hullott le az álarca, és elkeseredetten nézett fel rám. - Én... nem fogom kibírni. Te is tudod, hogy darabokra hullok.
 - Igen, tudom. De csak akkor leszel teljes egész, ha még utoljára szétesel, és együtt összerakunk. Anya, apa, én... és Can. - A szájára tettem a mutatóujjamat, hogy ne szóljon közbe. - Mi összeragasztunk majd, úgy, hogy soha ne törj szét többet, és egy darabodat sem hagyjuk ki, jó? - mosolyogtam rá biztatóan.

Én felolvastam anya és apa történetét, Hope pedig a miénket a levelekből. Igaz, végig táncoltak a szemünk előtt a betűk, és nem egyszer elcsuklott a hangunk, de együtt megcsináltuk. Kicsit mindketten összetörtünk az élménytől, de legalább már tudtuk, kik voltak a szüleink és kik vagyunk mi.
   Hope zokogva ült a konyhaasztalnál, miközben én remegő kezekkel elé raktam egy hevenyészett rántottát, amit az előbb dobtam össze. Nagyokat nyeltem és pislogtam, hogy ne kövessem a húgom példáját. Nem bőghettem, mert még nem fejeztem be a küldetésemet, amit kitűztem magam elé.
   Én nem voltam éhes, úgyhogy kivártam, amíg Hope összeturkálja az ételét, és mikor láttam, hogy úgysem fog többet enni, odébb toltam a tányérját és az övé mellé húztam a székemet, hogy a kezembe szoríthassam a kezét.
 - Húgi - néztem mélyen a szemébe, és nagyra értékeltem, hogy végre ő is rám figyelt. Hatalmasra nyílt, könnytől csillogó szemekkel bámult rám, életében kábé először nem tudva, hogyan mutassa magát erősnek. - Ez volt az utolsó ötletem arról, hogyan győzhetnélek meg arról, hogy abba kell ezt hagynod. De még nincs vége. És végig fogod hallgatni, amit mondok, mert kipeckelem a szádat, ha nem - vigyorogtam rá.
   Nyűgösen bólintott egyet, és várta, hogy folytassam.
 - Nem lehetsz annyira hülye, hogy ne tudd, Can miért ment el - kezdtem bele nagy sokára. A keze rögtön megrándult az enyémben, de nem engedtem, hogy elhúzza. - Azért, mert fülig beléd van zúgva, és nem volt képes tovább nézni, ahogy Cody-val pazarlod az idődet. Ő egyike annak a kevés embernek, akik átlátnak a kemény álarcodon - csíptem az arcába finoman, ahogy gyerekkorunkban is csináltam neki. - Elhiheted nekem, hogy teljes szívéből szeret. És már azt is tudom, hogy te is szereted őt.
   Tiltakozást vártam, de csak egy fáradt horkantás jött, és Hope kényszeredetten elvigyorodott. - Fölösleges tagadnom, mer' úgyis nyitott könyv vagyok előtted, bátyus, nem? - nevetett rám.
 - De, így van - nevettem fel én is. - Szóval megmondom, mi lesz, nyitott könyv - néztem a szemébe komolyan. - Az első géppel elmész Isztambulba, én közben megtudakolom a szüleitől a lakcímét, te pedig megmondod neki, hogy szereted. A többi már jönni fog magától - fejeztem be a tervem ismertetését.
 - Te is tudod, hogy az nem én lennék - makacskodott erőtlenül. - Soha senkinek nem nyíltam meg úgy, ahogy te akarod, hogy megnyíljak Cannak. Nem tudom, hogyan kell. El fogom cseszni. Ezt is. Mint annyi minden mást - nézett a plafonra.
 - Nem csesztél el semmit, kishúgom - jelentettem ki. - És ha van ember a világon, akinek akkor is megnyílhatsz, ha nem találod a megfelelő szavakat hozzá, akkor az Can Haznedar. Téma lezárva - pattantam fel. - Na, segítsek pakolni?

2016. december 22., csütörtök

3. évad, 6. fejezet: Haditerv

Hayden

 - Nem, eskü, hogy Hope nem lesz ott, de ezt már megbeszéltük, Can - forgattam meg a szemem, amit úgysem láthatott. - A koncert utáni afterparty-n csak a banda, én meg pár haver lesz, köztük Tori, de vele, remélem, nincs bajod. Azt pedig kétlem, hogy Hope eljönne a koncertre, úgyhogy tiszta a levegő.
    Bármennyire nem mutattam, rettenetesen zavart a feszültség a húgom és Can között. Épp ezért léptem a tervem második felére, amint Can elköszönt. Rögtön a testvérem nevére böktem a telefon kijelzőjén, és neki is előadtam ugyanazt a dumát - gondosan ügyelve arra, hogy kihangsúlyozzam: Can nem lesz jelen.
   Elégedetten hátradőlve néztem át a dalszövegeket - kívülről fújtam őket, hiszen a nagy részüket vagy én írtam, vagy sokat segítettem a megírásukban, de biztosra akartam menni, hogy nem felejtek el egyetlen sort sem a színpadon -, és gondolatban már el is terveztem Can és Hope találkozását az afterparty-n. Ismertem őket, így pontosan tudtam: Can sosem kezdeményezne egy olyan lánnyal, akinek pasija van, még akkor sem, ha az a pasi történetesen a Cody Anders névre hallgat; Hope pedig sosem mutatkozna gyengének, senki előtt, így ki volt zárva, hogy elmondaná Cannak, ha érezne is iránta valamit. Ha egy egészen picit rásegítek, hogy illuminált állapotba kerüljenek - nem nagyon, csak annyit, hogy megeredjen a nyelvük -, és ugyanakkor legyenek ugyanott, nyert ügyem van. Mindenki boldog. És amikor már boldogok, akkor egyikük sem tépi le a fejemet, amiért hamisan esküdöztem és ármánykodtam az összejövetelük érdekében; mindent kitaláltam. Ezért az ördögi tervért igazán érdemelnék valami díjat.

Még mindig egekben járó adrenalinszinttel léptem le a színpadról, és a bandatársaim kurjongatásától letörölhetetlen vigyorral az arcomon indultam meg rögtön az épület hátsó részében lévő diszkó bárpultja felé. Azonnal kiszúrtam Cant a tömegben, és - fejben rögtön kipipálva a tervem listáján Can idehozását - odasiettem hozzá. Azonnal kértem két vodkanarancsot, mielőtt egyáltalán tiltakozhatott volna. Bár nem gondoltam, hogy megtenné.
 - Örülök, hogy eljöttél - veregettem meg a vállát.
 - Alap - vigyorgott. - De hogyhogy nem Torival foglalkozol inkább?
   A pillantását követve szemügyre vettem Victoriát, és nyeltem egy nagyot, remélve, hogy nem látszanak az arcomon a gondolataim; vagy legalább nem az összes. Sietve elszakítottam róla a pillantásomat, és erőtlenül Canra mosolyogtam. Kicsit le kell itatnom, mielőtt a húgom ideér, és ebbe nem fér bele Tori is. A húgom boldogsága fontosabb.
 - Most nem izgat - vágtam rá szenvtelenül, de Can amellett, hogy jó emberismerő volt, engem elég régóta ismert ahhoz, hogy kapásból kiszúrja a hazugságomat. - A legjobb barátom akármikor leléphet a világ másik végére, hát már csak meghívom egy utolsó piára? - tártam szét a karom, nem törődve az így szétfröccsenő itallal. - Csirió!
 - Csirió - motyogta Can, és habozás nélkül lehúzta a poharat. - Kérünk még! - szólt oda a csaposnak, én pedig próbáltam nem összeesküvő stílusban elvigyorodni.


Hope

 - Nem, most nem lesz jó, a tesóm meghívott egy buliba, és már megígértem neki, hogy elmegyek - erősködtem, és szinte láttam magam előtt, ahogy Cody megforgatja a szemét. Imádtam a ragaszkodását, de szerettem volna egy olyan programot, amin ő nincs jelen, a testvérem viszont igen. Kicsit úgy éreztem, hogy elhanyagoltam az utóbbi időben.
   Miután elköszöntünk, elég volt a hallásomra bíznom magamat: a buli helyszínén már fülsüketítő zene szólt, ami jelezte, hogy szokás szerint sikerült elkésnem. Kiszúrtam Haydent a bárpult mellett, amint épp rázkódnak a vállai a nevetéstől. Ült mellette valaki, de a testvérem pont kitakarta, úgyhogy nem tudtam rájönni, ki lehet az. Biztos az egyik bandatársa.
   Szinte már hagyomány, hogy a bátyám láttán levakarhatatlan vigyor vegye át az uralmat az arcom felett, és ez most sem volt másképp. Ilyenkor rettenetesen idiótán nézhettem ki, de nem tudtam tenni ellene.
 - Szia, Hey - kiabáltam a fülébe, hogy meg is hallja a háttérzajon keresztül. Az ijedségtől felugrott, és a tenyerét a szívére szorítva valószínűleg elkáromkodta magát; a szavait nem hallottam, de nem a zene miatt, hanem mert ekkor megakadt a szemem Canon.
   Sarkon szerettem volna fordulni, de Hayden elállta az utamat, és a karomra szorította a kezét, megakadályozva a szökési kísérletemet. Ahhoz képest, hogy láthatóan részeg volt, a szorítása meglehetősen kemény, és lévén jóval erősebb nálam, nem is tudtam volna lefejteni magamról az ujjait.
 - Te szemét kerítő - húztam össze a szemeimet dühömben.
 - Hé, kishúgom, miért nem ülsz le, és iszol velünk egy kortyoooot? - nyújtotta el az utolsó szót, és csettintett a csaposnak, aki automatikusan tette a pultra a következő italt. Mert a testvéremnek és Cannak már nem az első lehetett, az biztos.
 - Iszonyatosan utálom a részeg énedet - sziszegtem, mintegy magamnak, miközben Hey letuszkolt a székre Can mellett, ő pedig a másik oldalamra ült. Biztos így akarta elejét venni annak, hogy vissza se nézve Cody-hoz rohanjak.
   Kínomban és jobb lehetőség híján a poharamért nyúltam, és egy fintorral felhajtottam a tartalmát. Kértem a pultostól egy tequilát, és halványan érzékeltem a testvérem tapsát magam mellett, és valami olyasmit, hogy "ugye, hogy jó a buli". Megforgattam a szememet, és gondosan kerültem a jobbomon ülővel a kontaktust. Belőle is szinte sugárzott a feszültség, vagy csak én éreztem így, mert velem ez volt a helyzet.
 - Hé, húgi, táncoljunk! - csapott a pultra úgy fél óra múlva - akár napok is eltelhettek volna, amennyire én meg tudtam állapítani - a bátyám, majd választ sem várva megragadta a kezemet és a parkettre ráncigált. Kicsit megszédültem, mikor felálltam, de a táncnak már a gondolata is felszabadító volt.
   Találkozott a pillantásom egy szőke hajú srácéval. Rákacsintottam, ő pedig elvigyorodott, és addig manőverezett a táncoló testek között, amíg oda nem ért hozzám. Egy ideje már nem láttam a bátyámat, biztos ő is talált magának táncpartnert - remélem, Torit, gondolta az elmémnek az a fele, amelyik még emlékezett bármilyen keresztnévre is.
   Egy pillanatra lehajtottam a fejem, mert valaki a lábamra taposott, és mire felnéztem, szőke partnerem helyét átvette egy sötét. Kicsit elnyíltak az ajkaim a látványtól. Can ritkán járt buliba, és szerintem diszkótánc közben még sosem láttam. Jól álltak neki a villódzó, kavargó fények; még inkább kihangsúlyozták, milyen félelmetesen gyönyörű az arca. A legtöbb törökkel ellentétben neki kék szemei voltak, amik most tizedmásodpercenként más neonszínekben izzottak.
 - Nem is tudtam, hogy ilyen jól táncolsz! - Meglepődtem magamon, hogy sikerült egy összefüggő, értelmesnek tűnő mondatot kiejtenem a számon, ami nem a "hogy lehet valaki ilyen szívdöglesztően dögös" volt.
 - Te sem panaszkodhatsz - kiáltott vissza, amit leginkább a szájáról tudtam csak leolvasni. - És hogyhogy szólsz hozzám? Tudtommal faszkalap vagyok, akit nem akarsz többet látni.
 - Talán mégis - vigyorodtam el idétlenül, amit tétovázva viszonzott. Láttam, hogy feszült, így hirtelen elhatározástól vezérelve átkaroltam a derekát.
 - Könnyebb lenne haragudni rád, ha nem lennél egy kibaszott félisten - döntöttem oldalra a fejemet.
 - Csak félisten? - vonta fel a szemöldökét, és megnyalta az ajkát.
 - Az istenek istene - helyesbítettem vidáman, és a vállára hajtottam a fejemet, hogy ne a szeme láttára nevessek fel idétlenül.
 - Hope - mondta komoran, és megborzongtam attól, ahogy kiejtette a nevemet. Felemeltem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek. - Nekem... mondanom kéne valamit. Én...
 - Szépen vagyunk - hallottam egy halványan ismerős hangot magam mellől, amire rögtön odakaptam a fejemet. - Lecseréltél, bébi?
   Zsibbadt agyamhoz nehezen jutottak el a szavai, de ami ezután történt, az maradéktalanul beleégett az emlékezetembe. Mire feleszméltem, Cody a földön feküdt, Can pedig teli tüdőből káromkodva az öklére szorította a kezét. Egyikük sem maradt meg sokáig ennél a tevékenységnél, ugyanis a barátom felpattant a földről, és a táncpartneremre vetette magát.


Can

Ha a hülyeség fájna, én díjat kapnék.
   Hayden esetlenül szorította a képemre a jeget, ami semmit nem használt. Arról már nem is szóltam neki, hogy a testemnek kivétel nélkül minden pontja sajog, mert akkor talán már jégkocka-fürdőt is vehetnék.
   A lényeg, hogy a szar humorod még a régi, Haznedar.
   Nem tudtam nem újra és újra lejátszani magamban azt a percet. Az nem érdekelt, hogy Cody megvert - az érdekelt, hogy mit mondtam volna Hope-nak, ha a háziállata nem jelenik meg. Nem azt, hogy nemsokára Isztambulba megyek. Azt mondtam volna neki, hogy nemsokára Isztambulba megyek, mert nem bírom elviselni, hogy minden napját mással tölti... és nem velem.
 - Bocs, haver, de baszottul remeg a kezem, és asszem', hányni is fogok... - A vécé felé fordult, és a hangokból ítélve pontosan azt tette, amit megjósolt.
 - Azért remélem, nem a pofám látványa váltotta ki ezt belőled - vigyorodtam el keserűen. - Mennyire ronda?
 - Hát... Nem annyira - préselte ki magából.
 - Gyakorold még a füllentést. - Füllentést, az az, öcsém! A részegségtől megnő a szókincsed!
 - Nem jött össze a haditervem - mélázott Hayden, a fürdőkád szélére ereszkedve.
 - Sok minden nem jött össze, haver - tápászkodtam fel, és átvánszorogtam a nappaliba. - Remélem, nem gáz, ha a nappaliban alszom.. Bár, Hope biztosan nem fog hazajönni ma, szóval ezt a haditervet már ki se kell tervelni.
   El sem tűnődve azon, hogy az előbbi mondataimnak volt-e értelme, arccal előre a kanapéra buktam.

Hasogató, fájdalomtól lüktető fejjel ültem a párnáknak támaszkodva, és az életemen tűnődtem, természetesen mély önsajnálatba burkolózva. Hallottam Hayden halk horkolását a fürdőszoba felől, ami jelezte, hogy előző éjszaka nem volt már ereje, hogy alkalmasabb alvóhelyre vonszolja magát.
   Már biztos voltam benne, hogy amint összeszedtem magamban elég erőt, hogy felálljak a kanapéról, a repülőtérre vezet az első utam. A hat hónapi zsoldosság lehetősége lebegett a lelki szemeim előtt, és úgy voltam vele, hogy most semmi más nem terelhetné el jobban a figyelmemet Hope-ról, mint egy kis idő jó távol tőle. Akár el is felejthetném őt.
   Ez hülyeség.
   Ennél nagyobb baromságot még sosem gondoltál.
   De attól még el kell tűnnöm. Szerintem ezzel a történtek után már Hayden is egyetért. Igaz, főként a részegségem tehetett arról, hogy így reagáltam Cody felbukkanására, de valószínűleg józanul is hasonlóan tennék. Hope boldog vele, és nincs szüksége rám, ahogy azt annyiszor bizonyította és jelezte is. Hayden talán hiányolna, de ő népszerű és nyitott típus, meglesz nélkülem. Mást meg úgysem ismerek itt. A szüleim még támogatják is az Isztambulba utazásomat.
   De ha nem támogatnák, akkor sem lenne értelme maradni úgy, hogy Hope gyűlöl.



Nos igen, megint egy nyúlfarknyi, elég lapos fejezettel jöttem, de mivel már másfél hónap eltelt az előző fejezet óta, úgy éreztem, muszáj életjelet adnom magamról. Különben is mindjárt karácsony, és nem tudom, mikor hol áll majd a fejem, úgyhogy jobb a biztonság - mármint az, hogy közzéteszem most ezt a rövid fejit ahelyett, hogy a bizonytalan jövőben hoznám valamikor, talán ugyanilyen röviden. Értitek.
Azonkívül szeretnék mindenkinek nagyon boldog karácsonyt és újévet kívánni! (És azt, hogyha bármilyen véleménye van a blogról, ne habozzon megírni, kipipálni, jelezni bármilyen formában, mert rettenetesen sokat jelentenek a visszajelzések!) <3
xoxo Nessa