Főoldal Fejezetek Szereplők Tudnivalók Díjak Versenyek

2017. március 11., szombat

3. évad, 7. fejezet: Gyermekkorunk tündére

Hayden

Mióta Can elment, Hope olyan lett, mint egy élőhalott. Persze, ennek voltak jó oldalai is. Mivel egy kötekedő, bunkó, időzített bomba lett, ezért összeveszett Cody-val, és azóta különváltak. Persze ettől függetlenül aggódtam, hogy a srác még nem szállt le a húgomról; de, hála az égnek, Cody napokkal a szakítás után Amerikába repült. Onnan talán már nem okoz több gondot, gondolom.
   Ezt leszámítva viszont összetörte a szívemet, hogy ilyennek kellett látnom a húgomat. Még annyira sem hallgatott anyára vagy rám, mint addig; a saját feje után ment, minden nap lerészegedett, és őrültebbnél őrültebb pasikat hozott haza éjszaka. Nem akartam veszekedést abból, hogy inkább ne ide hozza őket, mert akkor még azt sem tudtam volna, hogy épp hol tölti az éjszakát. A munkahelyéről persze kirúgták, mert folyton másnaposan nem nyújtott túl jó teljesítményt, és a vevőkkel se volt kimondottan kedves. Anyával összeveszett. És néha, amikor újabb egyéjszakás kaland-jelölt nélkül jött haza, azzal ébresztett fel, hogy mennyire hiányzik neki apa.
   Mindeközben nem volt időm Cant átkozni, hogy búcsú nélkül lelépett, pedig azt kellett volna. A vak is látta, hogy szeretik egymást, ő és Hope. Legalábbis nekem már nem maradt kétségem efelől, látva Hope három hónapja - mióta Can lelécelt - szűnni nem akaró hisztijét. Azt is tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. De egyenlőre fogalmam sem volt, hogyan értessem meg Hope-pal, hogy elég egyetlen szót szólnia, és Can visszarohan hozzá. Mármint, ha az az idióta felvenné a telefont. De egyébként biztos voltam benne, hogy Can visszajönne, ha Hope elmondaná neki, hogy szereti.
   Még soha életemben nem hiányzott ennyire apa. Nem magam miatt; azt szerettem volna, ha a húgom mellett áll ott egy olyan férfi, aki ismeri és szereti, és el tudja neki mondani, hogy csak ki kéne nyújtania a karját a boldogsága felé.
   De nekünk sosem volt apánk. Ha lett volna, ha ismerhettem volna, talán megpróbálom valahogy átvenni a helyét. De azt sem tudtam, mit kéne átvenni, mert én még sosem voltam apa, anya pedig egyetlen szót sem szólt arról, hogy ő maga milyen volt. A nagyszüleink is csak annyit, hogy hogy nézett ki; hogyan énekelt. Persze, utánanéztem a neten, így tudtam, hogy mennyit adományozott, milyen csodálatos, udvarias, nagylelkű férfi volt. De nekem nem ezekre a tulajdonságaira volt szükségem. És Hope-nak sem.
   Így ma, amikor reggel felültem az ágyamban, már tudtam, kihez kell fordulnom, ha megoldást akarok.

Anya soha nem keresett magának másik szerelmet, miután apa meghalt. Kisgyerekként ezért végtelenül hálás voltam, mert az utolsó, amit akartam az életembe, egy mostohaapa volt; de, ahogy idősebb lettem, egyre inkább elkeserített, hogy magányosnak kellett látnom. Szó szerint bezárkózott a nagyszüleim házába, és a születésünk óta ott élt, magába fordulva és csak és kizárólag velünk, a húgommal és velem foglalkozva. Azt sosem tudtam, milyen ember volt Harry halála előtt, de amióta az eszemet tudtam, egy halk szavú, visszafogott, szomorú szemű, ugyanakkor leírhatatlanul szép nő volt. Annak ellenére, hogy a jelek szerint Hope és én is az apánkra ütöttünk, anya néha Hope fiatalkori énjére emlékeztetett. Arra az énjére, amikor még nem akarta elhitetni a világgal, hogy ő egy szívtelen, mindenre szaró, vagány csajszi, akit nem érdekelnek az emberek érzései.
 - Gondterheltnek tűnsz - jegyezte meg finoman anya, mikor leültem mellé az ágya szélére. - Mit csinált Hope?
   A fejembe látás is a képességei közé tartozott. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, hogy gyerekkoromban azt hittem anyámról, hogy egy tündér, aki itt ragadt a mi dimenziónkban.
   Így hát elmondtam neki, hogy mi minden történt az elmúlt időszakban. Utoljára tizennyolc éves koromban beszéltem ilyen részletesen a gondjaimról és kértem tanácsot anyámtól, de még sosem voltam ilyen elkeseredett. Már a gondolattól is rosszullét kerülgetett, hogy végig kell néznem, ahogy a húgom elkallódik a szenvedélybetegségek és a rossz társaság között.
   Az agyam gyermetegebbik fele folyamatosan abban reménykedett, hogy anya, aki mindig, mindent meg tudott nekünk oldani, és mindig segített, csak kérnünk kellett, most is előáll valami csodás tervvel, ami egy csapásra helyrehoz mindent.
   Egy ideig csak bámult maga elé, lefelé görbülő szájjal, úgy, mint akinek egy világ terhe szakadt a vállára. Aztán tétován felém fordította a fejét, majd egy apró mosolyra húzta az ajkát.
 - Tudod, soha egyetlen szót sem szóltam nektek Harry-ről - mondta hirtelen.
   Eltátottam a számat, és azonnal feszülten figyelni kezdtem, nehogy egyetlen szóról is lemaradjak. Eddig nem is tudtam, mennyire hiányzik bármi, ami a sosem ismert apámmal kapcsolatos, még így, húsz év után is. Ez az egy dolog mindig hiányzott az életemből.
 - Tisztában vagyok vele, hogy ez kegyetlenség volt veletek szemben - sóhajtott elgyötörten. - De sosem voltam erős ember, és önzetlen sem. Nem bírtam rávenni magam, hogy kiejtsem a nevét, vagy egyáltalán többet gondoljak rá, mint amennyit a rémálmaim és az emlékeim miatt amúgy is muszáj volt. Persze, ez azért vicces, mert a születésetektől fogva egyetlen pillanat sem volt, amikor ne juttatta volna eszembe valami... - mosolyodott el keserűen. - Ti. A tény, hogy minden nap látnom kellett a kiköpött másait, már önmagában is egy kínzás volt, mert sosem tudtam száműzni őt a gondolataim közül. Épp ezért állandóan fájt a hiánya, és már végképp képtelen voltam tovább tépni a sebeket, amiket a halála hagyott. Annyira sajnálom, Hayden - csuklott el a hangja.
   Át akartam karolni, megnyugtatni, de lefagytam. Egy ujjamat sem bírtam mozdítani.
 - Harry halála után Peter volt az, aki... De, persze, Peterről sem beszéltem nektek soha - rázta meg a fejét; ezüstös szőke tincsei rakoncátlanul lebbentek minden irányba. - Ő volt az első szerelmem, és a barátom, akit megcsaltam Harry-vel. - Összeszorította a fogát, és nem nézett rám. - Ő mondta nekem a temetés után, hogy ki kellene írnom magamból, amit gondolok. Akkor sem volt, és azóta sincs tehetségem az íráshoz, de ez volt a mentsváram, tudod? Valamiért könnyített rajtam, ha írhattam Harry-ről. A mi történetünkről. - Láttam az arcán, hogy emlékek sora fut át az agyán, és álmodozva, lehunyt szemmel elmosolyodott.
   Váratlanul állt fel, és az íróasztalához lépett. Kihúzott egy kulcsra zárt fiókot, és kivett belőle egy vastag, nagyalakú spirálfüzetet. Tétovázva forgatta a kezében, majd mellém lépett és a kezembe nyomta.
 - Ebben benne van minden róla - szólt. - Onnantól, amennyit az ő és a nagyszüleid történetéről tudok - mert nekik is volt, bár erről sem tudhatsz, mert ez meg anyám számára hétpecsétes titok -, egészen a temetéséig. Az egész; minden, amire emlékszem. De ez nem minden.
   Csodálkozva figyeltem, ahogy matatott a ruhásszekrénye alján, majd egy nagyobb faládával a kezében felemelkedett. Mi lehet még a füzeten kívül?
 - Tudom, hogy joggal tarthatsz őrültnek emiatt, de amikor tudomást szereztem Harry haláláról, sokáig, nagyon sokáig nem voltam hajlandó elhinni. Folyamatosan azt mondogattam magamnak, hogy az lehetetlen, hogy ő halott legyen; biztosan csak valami nagyon iszonyatos tréfát űz mindenkivel, és csak nyaralni ment vagy elbújt valahol. Ezért elkezdtem neki leveleket írogatni - túrt a hajába. - Igazából egy naplószerűség volt, de nem rólam, hanem rólatok szólt - vetett rám egy sugárzó, büszke mosolyt. - A születésetek napjától egészen addig mindennap többoldalas leveleket írtam rólatok, amíg el nem költöztetek a házba, amit Harry kettőnknek vett, és ezért soha a közelébe se voltam képes menni. Onnantól kezdve ritkábbak lettek a levelek, de valahányszor történt veletek valami említésre méltó, azt megírtam a képzeletben élő és viruló Harry-mnek - tárta szét a karját.
   Miután az ölembe helyezte a leveleket tartalmazó dobozt, hirtelen, mintha nagyon elfáradt volna, úgy rogyott le mellém az ágyra. Óvatosan felém fordult, és összeborzolta a hajamat, ahogy régen szokta. Felnevettem, a vállára hajtottam a fejem és hagytam, hogy a tincseimet simogassa.
 - Sosem voltam jó tanácsadásban - mormolta a hajamba. - A húgodon sem tudnék segíteni. Ezért próbálom azt bepótolni, amiről én is tudom, hogy bepótolhatatlan. Mert talán, nem is tudom, helyrehoz valamit az, ha megismeritek az édesapátok történetét. És a sajátotokat is, nyilván; amire ti, a gyerekeim már nem emlékezhettek, de nekem, mint az anyátoknak, az a dolgom, hogy örökre a szívemben hordjam.
   Nagyot nyeltem, és habozás nélkül magamhoz öleltem. Beszívtam kellemes, számomra örökre az anya fogalmához tartozó illatát, és próbáltam nem elsírni magamat a hallottak miatt.
   Nem sikerült.
   De gyermekkorom tündére valóban előállt a megoldással, amit eddig hiába kerestem.

Hope még az ágyában feküdt, amikor hazaviharzottam a szerzeményeimmel. Persze, nem lévén munkája, nem kellett hova sietnie. De így legalább viszonylag sokat láthattam, és amúgy sem voltunk megszorulva - a koncertjeink egyre több pénzt kerestek a srácoknak és nekem, és már megjelent a könyvünk, ami a vártnál is több bevételt hozott.
 - Húgi - vetődtem az ágyára, miután gondosan elhelyeztem a füzetet és a ládát az éjjeliszekrényen. - A pocidra süt a nap - csiklandoztam meg a szóban forgó helyet, amire azonnal megmozdult - nem is kicsit. A szélrózsa minden irányába vergődni kezdett, de nem hagytam abba, amíg biztos nem voltam benne, hogy az akcióm kiverte az álmot a szeméből. A szeméből, ami épp a természetes, zöld színében pompázott, mert nyilván nem a szivárványszínű kontaktlencséi egyikében aludt.
 - Geci vagy, Hey - nyöszörgött, tettetett haraggal. - Hogy lehet ilyen orvul felébreszteni valakit?! Pont olyan szépet álmodtam...
 - Csak azt ne mondd, hogy Can szerepelt benne - ültem fel, azonnal elkomolyodva.
   Szinte leszúrt a tekintetével, de a kérdésre nem válaszolt. Helyette anya cuccaira esett a pillantása, és kérdőn mérte végig őket.
 - Mit hoztál? - kíváncsiskodott, és azonnal az ölébe vette a füzetet.
 - Ajándék anyától - mondtam halkan. - Abban Harry és az ő történetét írja le. A ládában meg levelek vannak, amiket Harrynek írt, miután meghalt. Gyakorlatilag naplót vezetett az egész gyerekkorunkról, el tudod ezt hinni?
   Úgy tette vissza a jegyzettömböt, mintha égetné a kezét. Majd, mintha mi sem történt volna, megkeményítette az arcvonásait, és nagyot nyújtózkodva feltápászkodott. - Mi lesz a reggeli? - tudakolta, miközben ásított egyet.
 - Nem menekülsz tovább, Hope - álltam fel, és elkaptam a könyökét, mielőtt megléphetett volna. - Nem élhetünk tovább úgy, hogy nem tudjuk, kik voltak a szüleink valójában.
 - Te talán nem. Én simán - flegmázott, és felvont szemöldökkel a karját szorító kezemre nézett. - Elengedsz, vagy?
 - Akkor is el fogod olvasni - jelentettem ki. Már nem lesz többet olyan, hogy engedek a makacsságának. Bennem is megvolt ez a tulajdonság, csak mindig elnyomtam, ha róla volt szó. Soha már. Most akkor is én fogok győzni. - Vagy nem is. Felolvasom neked.
 - Hayden, kérlek - hullott le az álarca, és elkeseredetten nézett fel rám. - Én... nem fogom kibírni. Te is tudod, hogy darabokra hullok.
 - Igen, tudom. De csak akkor leszel teljes egész, ha még utoljára szétesel, és együtt összerakunk. Anya, apa, én... és Can. - A szájára tettem a mutatóujjamat, hogy ne szóljon közbe. - Mi összeragasztunk majd, úgy, hogy soha ne törj szét többet, és egy darabodat sem hagyjuk ki, jó? - mosolyogtam rá biztatóan.

Én felolvastam anya és apa történetét, Hope pedig a miénket a levelekből. Igaz, végig táncoltak a szemünk előtt a betűk, és nem egyszer elcsuklott a hangunk, de együtt megcsináltuk. Kicsit mindketten összetörtünk az élménytől, de legalább már tudtuk, kik voltak a szüleink és kik vagyunk mi.
   Hope zokogva ült a konyhaasztalnál, miközben én remegő kezekkel elé raktam egy hevenyészett rántottát, amit az előbb dobtam össze. Nagyokat nyeltem és pislogtam, hogy ne kövessem a húgom példáját. Nem bőghettem, mert még nem fejeztem be a küldetésemet, amit kitűztem magam elé.
   Én nem voltam éhes, úgyhogy kivártam, amíg Hope összeturkálja az ételét, és mikor láttam, hogy úgysem fog többet enni, odébb toltam a tányérját és az övé mellé húztam a székemet, hogy a kezembe szoríthassam a kezét.
 - Húgi - néztem mélyen a szemébe, és nagyra értékeltem, hogy végre ő is rám figyelt. Hatalmasra nyílt, könnytől csillogó szemekkel bámult rám, életében kábé először nem tudva, hogyan mutassa magát erősnek. - Ez volt az utolsó ötletem arról, hogyan győzhetnélek meg arról, hogy abba kell ezt hagynod. De még nincs vége. És végig fogod hallgatni, amit mondok, mert kipeckelem a szádat, ha nem - vigyorogtam rá.
   Nyűgösen bólintott egyet, és várta, hogy folytassam.
 - Nem lehetsz annyira hülye, hogy ne tudd, Can miért ment el - kezdtem bele nagy sokára. A keze rögtön megrándult az enyémben, de nem engedtem, hogy elhúzza. - Azért, mert fülig beléd van zúgva, és nem volt képes tovább nézni, ahogy Cody-val pazarlod az idődet. Ő egyike annak a kevés embernek, akik átlátnak a kemény álarcodon - csíptem az arcába finoman, ahogy gyerekkorunkban is csináltam neki. - Elhiheted nekem, hogy teljes szívéből szeret. És már azt is tudom, hogy te is szereted őt.
   Tiltakozást vártam, de csak egy fáradt horkantás jött, és Hope kényszeredetten elvigyorodott. - Fölösleges tagadnom, mer' úgyis nyitott könyv vagyok előtted, bátyus, nem? - nevetett rám.
 - De, így van - nevettem fel én is. - Szóval megmondom, mi lesz, nyitott könyv - néztem a szemébe komolyan. - Az első géppel elmész Isztambulba, én közben megtudakolom a szüleitől a lakcímét, te pedig megmondod neki, hogy szereted. A többi már jönni fog magától - fejeztem be a tervem ismertetését.
 - Te is tudod, hogy az nem én lennék - makacskodott erőtlenül. - Soha senkinek nem nyíltam meg úgy, ahogy te akarod, hogy megnyíljak Cannak. Nem tudom, hogyan kell. El fogom cseszni. Ezt is. Mint annyi minden mást - nézett a plafonra.
 - Nem csesztél el semmit, kishúgom - jelentettem ki. - És ha van ember a világon, akinek akkor is megnyílhatsz, ha nem találod a megfelelő szavakat hozzá, akkor az Can Haznedar. Téma lezárva - pattantam fel. - Na, segítsek pakolni?

2016. december 22., csütörtök

3. évad, 6. fejezet: Haditerv

Hayden

 - Nem, eskü, hogy Hope nem lesz ott, de ezt már megbeszéltük, Can - forgattam meg a szemem, amit úgysem láthatott. - A koncert utáni afterparty-n csak a banda, én meg pár haver lesz, köztük Tori, de vele, remélem, nincs bajod. Azt pedig kétlem, hogy Hope eljönne a koncertre, úgyhogy tiszta a levegő.
    Bármennyire nem mutattam, rettenetesen zavart a feszültség a húgom és Can között. Épp ezért léptem a tervem második felére, amint Can elköszönt. Rögtön a testvérem nevére böktem a telefon kijelzőjén, és neki is előadtam ugyanazt a dumát - gondosan ügyelve arra, hogy kihangsúlyozzam: Can nem lesz jelen.
   Elégedetten hátradőlve néztem át a dalszövegeket - kívülről fújtam őket, hiszen a nagy részüket vagy én írtam, vagy sokat segítettem a megírásukban, de biztosra akartam menni, hogy nem felejtek el egyetlen sort sem a színpadon -, és gondolatban már el is terveztem Can és Hope találkozását az afterparty-n. Ismertem őket, így pontosan tudtam: Can sosem kezdeményezne egy olyan lánnyal, akinek pasija van, még akkor sem, ha az a pasi történetesen a Cody Anders névre hallgat; Hope pedig sosem mutatkozna gyengének, senki előtt, így ki volt zárva, hogy elmondaná Cannak, ha érezne is iránta valamit. Ha egy egészen picit rásegítek, hogy illuminált állapotba kerüljenek - nem nagyon, csak annyit, hogy megeredjen a nyelvük -, és ugyanakkor legyenek ugyanott, nyert ügyem van. Mindenki boldog. És amikor már boldogok, akkor egyikük sem tépi le a fejemet, amiért hamisan esküdöztem és ármánykodtam az összejövetelük érdekében; mindent kitaláltam. Ezért az ördögi tervért igazán érdemelnék valami díjat.

Még mindig egekben járó adrenalinszinttel léptem le a színpadról, és a bandatársaim kurjongatásától letörölhetetlen vigyorral az arcomon indultam meg rögtön az épület hátsó részében lévő diszkó bárpultja felé. Azonnal kiszúrtam Cant a tömegben, és - fejben rögtön kipipálva a tervem listáján Can idehozását - odasiettem hozzá. Azonnal kértem két vodkanarancsot, mielőtt egyáltalán tiltakozhatott volna. Bár nem gondoltam, hogy megtenné.
 - Örülök, hogy eljöttél - veregettem meg a vállát.
 - Alap - vigyorgott. - De hogyhogy nem Torival foglalkozol inkább?
   A pillantását követve szemügyre vettem Victoriát, és nyeltem egy nagyot, remélve, hogy nem látszanak az arcomon a gondolataim; vagy legalább nem az összes. Sietve elszakítottam róla a pillantásomat, és erőtlenül Canra mosolyogtam. Kicsit le kell itatnom, mielőtt a húgom ideér, és ebbe nem fér bele Tori is. A húgom boldogsága fontosabb.
 - Most nem izgat - vágtam rá szenvtelenül, de Can amellett, hogy jó emberismerő volt, engem elég régóta ismert ahhoz, hogy kapásból kiszúrja a hazugságomat. - A legjobb barátom akármikor leléphet a világ másik végére, hát már csak meghívom egy utolsó piára? - tártam szét a karom, nem törődve az így szétfröccsenő itallal. - Csirió!
 - Csirió - motyogta Can, és habozás nélkül lehúzta a poharat. - Kérünk még! - szólt oda a csaposnak, én pedig próbáltam nem összeesküvő stílusban elvigyorodni.


Hope

 - Nem, most nem lesz jó, a tesóm meghívott egy buliba, és már megígértem neki, hogy elmegyek - erősködtem, és szinte láttam magam előtt, ahogy Cody megforgatja a szemét. Imádtam a ragaszkodását, de szerettem volna egy olyan programot, amin ő nincs jelen, a testvérem viszont igen. Kicsit úgy éreztem, hogy elhanyagoltam az utóbbi időben.
   Miután elköszöntünk, elég volt a hallásomra bíznom magamat: a buli helyszínén már fülsüketítő zene szólt, ami jelezte, hogy szokás szerint sikerült elkésnem. Kiszúrtam Haydent a bárpult mellett, amint épp rázkódnak a vállai a nevetéstől. Ült mellette valaki, de a testvérem pont kitakarta, úgyhogy nem tudtam rájönni, ki lehet az. Biztos az egyik bandatársa.
   Szinte már hagyomány, hogy a bátyám láttán levakarhatatlan vigyor vegye át az uralmat az arcom felett, és ez most sem volt másképp. Ilyenkor rettenetesen idiótán nézhettem ki, de nem tudtam tenni ellene.
 - Szia, Hey - kiabáltam a fülébe, hogy meg is hallja a háttérzajon keresztül. Az ijedségtől felugrott, és a tenyerét a szívére szorítva valószínűleg elkáromkodta magát; a szavait nem hallottam, de nem a zene miatt, hanem mert ekkor megakadt a szemem Canon.
   Sarkon szerettem volna fordulni, de Hayden elállta az utamat, és a karomra szorította a kezét, megakadályozva a szökési kísérletemet. Ahhoz képest, hogy láthatóan részeg volt, a szorítása meglehetősen kemény, és lévén jóval erősebb nálam, nem is tudtam volna lefejteni magamról az ujjait.
 - Te szemét kerítő - húztam össze a szemeimet dühömben.
 - Hé, kishúgom, miért nem ülsz le, és iszol velünk egy kortyoooot? - nyújtotta el az utolsó szót, és csettintett a csaposnak, aki automatikusan tette a pultra a következő italt. Mert a testvéremnek és Cannak már nem az első lehetett, az biztos.
 - Iszonyatosan utálom a részeg énedet - sziszegtem, mintegy magamnak, miközben Hey letuszkolt a székre Can mellett, ő pedig a másik oldalamra ült. Biztos így akarta elejét venni annak, hogy vissza se nézve Cody-hoz rohanjak.
   Kínomban és jobb lehetőség híján a poharamért nyúltam, és egy fintorral felhajtottam a tartalmát. Kértem a pultostól egy tequilát, és halványan érzékeltem a testvérem tapsát magam mellett, és valami olyasmit, hogy "ugye, hogy jó a buli". Megforgattam a szememet, és gondosan kerültem a jobbomon ülővel a kontaktust. Belőle is szinte sugárzott a feszültség, vagy csak én éreztem így, mert velem ez volt a helyzet.
 - Hé, húgi, táncoljunk! - csapott a pultra úgy fél óra múlva - akár napok is eltelhettek volna, amennyire én meg tudtam állapítani - a bátyám, majd választ sem várva megragadta a kezemet és a parkettre ráncigált. Kicsit megszédültem, mikor felálltam, de a táncnak már a gondolata is felszabadító volt.
   Találkozott a pillantásom egy szőke hajú srácéval. Rákacsintottam, ő pedig elvigyorodott, és addig manőverezett a táncoló testek között, amíg oda nem ért hozzám. Egy ideje már nem láttam a bátyámat, biztos ő is talált magának táncpartnert - remélem, Torit, gondolta az elmémnek az a fele, amelyik még emlékezett bármilyen keresztnévre is.
   Egy pillanatra lehajtottam a fejem, mert valaki a lábamra taposott, és mire felnéztem, szőke partnerem helyét átvette egy sötét. Kicsit elnyíltak az ajkaim a látványtól. Can ritkán járt buliba, és szerintem diszkótánc közben még sosem láttam. Jól álltak neki a villódzó, kavargó fények; még inkább kihangsúlyozták, milyen félelmetesen gyönyörű az arca. A legtöbb törökkel ellentétben neki kék szemei voltak, amik most tizedmásodpercenként más neonszínekben izzottak.
 - Nem is tudtam, hogy ilyen jól táncolsz! - Meglepődtem magamon, hogy sikerült egy összefüggő, értelmesnek tűnő mondatot kiejtenem a számon, ami nem a "hogy lehet valaki ilyen szívdöglesztően dögös" volt.
 - Te sem panaszkodhatsz - kiáltott vissza, amit leginkább a szájáról tudtam csak leolvasni. - És hogyhogy szólsz hozzám? Tudtommal faszkalap vagyok, akit nem akarsz többet látni.
 - Talán mégis - vigyorodtam el idétlenül, amit tétovázva viszonzott. Láttam, hogy feszült, így hirtelen elhatározástól vezérelve átkaroltam a derekát.
 - Könnyebb lenne haragudni rád, ha nem lennél egy kibaszott félisten - döntöttem oldalra a fejemet.
 - Csak félisten? - vonta fel a szemöldökét, és megnyalta az ajkát.
 - Az istenek istene - helyesbítettem vidáman, és a vállára hajtottam a fejemet, hogy ne a szeme láttára nevessek fel idétlenül.
 - Hope - mondta komoran, és megborzongtam attól, ahogy kiejtette a nevemet. Felemeltem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek. - Nekem... mondanom kéne valamit. Én...
 - Szépen vagyunk - hallottam egy halványan ismerős hangot magam mellől, amire rögtön odakaptam a fejemet. - Lecseréltél, bébi?
   Zsibbadt agyamhoz nehezen jutottak el a szavai, de ami ezután történt, az maradéktalanul beleégett az emlékezetembe. Mire feleszméltem, Cody a földön feküdt, Can pedig teli tüdőből káromkodva az öklére szorította a kezét. Egyikük sem maradt meg sokáig ennél a tevékenységnél, ugyanis a barátom felpattant a földről, és a táncpartneremre vetette magát.


Can

Ha a hülyeség fájna, én díjat kapnék.
   Hayden esetlenül szorította a képemre a jeget, ami semmit nem használt. Arról már nem is szóltam neki, hogy a testemnek kivétel nélkül minden pontja sajog, mert akkor talán már jégkocka-fürdőt is vehetnék.
   A lényeg, hogy a szar humorod még a régi, Haznedar.
   Nem tudtam nem újra és újra lejátszani magamban azt a percet. Az nem érdekelt, hogy Cody megvert - az érdekelt, hogy mit mondtam volna Hope-nak, ha a háziállata nem jelenik meg. Nem azt, hogy nemsokára Isztambulba megyek. Azt mondtam volna neki, hogy nemsokára Isztambulba megyek, mert nem bírom elviselni, hogy minden napját mással tölti... és nem velem.
 - Bocs, haver, de baszottul remeg a kezem, és asszem', hányni is fogok... - A vécé felé fordult, és a hangokból ítélve pontosan azt tette, amit megjósolt.
 - Azért remélem, nem a pofám látványa váltotta ki ezt belőled - vigyorodtam el keserűen. - Mennyire ronda?
 - Hát... Nem annyira - préselte ki magából.
 - Gyakorold még a füllentést. - Füllentést, az az, öcsém! A részegségtől megnő a szókincsed!
 - Nem jött össze a haditervem - mélázott Hayden, a fürdőkád szélére ereszkedve.
 - Sok minden nem jött össze, haver - tápászkodtam fel, és átvánszorogtam a nappaliba. - Remélem, nem gáz, ha a nappaliban alszom.. Bár, Hope biztosan nem fog hazajönni ma, szóval ezt a haditervet már ki se kell tervelni.
   El sem tűnődve azon, hogy az előbbi mondataimnak volt-e értelme, arccal előre a kanapéra buktam.

Hasogató, fájdalomtól lüktető fejjel ültem a párnáknak támaszkodva, és az életemen tűnődtem, természetesen mély önsajnálatba burkolózva. Hallottam Hayden halk horkolását a fürdőszoba felől, ami jelezte, hogy előző éjszaka nem volt már ereje, hogy alkalmasabb alvóhelyre vonszolja magát.
   Már biztos voltam benne, hogy amint összeszedtem magamban elég erőt, hogy felálljak a kanapéról, a repülőtérre vezet az első utam. A hat hónapi zsoldosság lehetősége lebegett a lelki szemeim előtt, és úgy voltam vele, hogy most semmi más nem terelhetné el jobban a figyelmemet Hope-ról, mint egy kis idő jó távol tőle. Akár el is felejthetném őt.
   Ez hülyeség.
   Ennél nagyobb baromságot még sosem gondoltál.
   De attól még el kell tűnnöm. Szerintem ezzel a történtek után már Hayden is egyetért. Igaz, főként a részegségem tehetett arról, hogy így reagáltam Cody felbukkanására, de valószínűleg józanul is hasonlóan tennék. Hope boldog vele, és nincs szüksége rám, ahogy azt annyiszor bizonyította és jelezte is. Hayden talán hiányolna, de ő népszerű és nyitott típus, meglesz nélkülem. Mást meg úgysem ismerek itt. A szüleim még támogatják is az Isztambulba utazásomat.
   De ha nem támogatnák, akkor sem lenne értelme maradni úgy, hogy Hope gyűlöl.



Nos igen, megint egy nyúlfarknyi, elég lapos fejezettel jöttem, de mivel már másfél hónap eltelt az előző fejezet óta, úgy éreztem, muszáj életjelet adnom magamról. Különben is mindjárt karácsony, és nem tudom, mikor hol áll majd a fejem, úgyhogy jobb a biztonság - mármint az, hogy közzéteszem most ezt a rövid fejit ahelyett, hogy a bizonytalan jövőben hoznám valamikor, talán ugyanilyen röviden. Értitek.
Azonkívül szeretnék mindenkinek nagyon boldog karácsonyt és újévet kívánni! (És azt, hogyha bármilyen véleménye van a blogról, ne habozzon megírni, kipipálni, jelezni bármilyen formában, mert rettenetesen sokat jelentenek a visszajelzések!) <3
xoxo Nessa

2016. november 6., vasárnap

3. évad, 5. fejezet: Gyáva lélek

Hope

Felvillanyozva pakoltam fel a céges motorom csomagtartójára az aktuális adag rendelést, az utolsót aznap. Leterítettem egy nejlonnal, mert eleredt az eső, ahogy Londonban tíz napból kilencen. Már sötétedni is elkezdett, de a munkaidőm a végéhez közeledett, ezért nem siettem el, mert ha még a műszakváltás előtt visszaérek, képesek elküldeni még egy adaggal.
   Mikor visszaértem, egy gyanúsan ismerős alakot pillantottam meg a pizzéria falának támaszkodva, az eső ellen az eresz alá húzódva. Can már viszonylag jobban festett, mint reggel, és alig látszott rajta, hogy nemrég még annyira hulla másnapos volt, hogy úgy nézett ki, mint a mosott szar. Mindig megijesztett, hogy százkilencven centi, de most inkább azért akadt el a szavam, mert észveszejtően jól nézett ki. Legszívesebben fejbe csaptam volna magamat ezért a gondolatért, de nem tagadhattam. Szerettem, hogy Can nem állt be a sorba, ahogy Cody sem szokott - nem zselézte a haját, mindig természetes volt, és még így is piszkosul jól nézett ki. És a legegyszerűbb farmerban és sima pólóban is lekörözte akármelyik férfimodellt.
 - Szia! Hát te? - léptem oda hozzá, gyorsan elbújva az eresz alatt.
 - Szervusz - nézett rám féloldalasan, a fejét nem mozdítva. - Ne haragudj, hogy idejöttem anélkül, hogy szóltam volna. Csak elfelejtettem valami fontosat mondani reggel.
   Kérdőn felvontam a szemöldökömet, és kíváncsi arckifejezéssel jeleztem, hogy hallgatom.
 - Bocsánatot szeretnék kérni - jelentette ki. A török akcentusa mindig felerősödött, amikor dühös vagy épp bűnbánó volt. Eddig fel sem tűnt, hogy milyen jó a hangzása. - Az én ötletem volt, hogy elmenjünk inni. Azt mondtam Haydennek, hogy ez a szülinapi ajándékom. És azt is sajnálom, amit részegen műveltem, bár szinte semmire nem emlékszem belőle - hajtotta le a fejét. - Ne haragudj, hogy miattam ilyen állapotban kellett látnod a testvéredet és engem. Többször nem fordul elő, esküszöm.
   Minden szava után egyre nehezebben tudtam elnyomni a mosolyomat. Can volt a leglelkiismeretesebb ember, akivel valaha találkoztam, vagyis, ha jobban belegondolok, az egyetlen ilyen a testvéremen kívül. Ha valami rosszat tett, rögtön tudta, hogy bocsánatot kell kérnie érte, és meg is tette, olyan gyönyörű egyszerűséggel és őszinteséggel, ahogy mások káromkodnak. Ha pedig ígéretet tett, netán meg is esküdött valamire, akkor az ember biztos lehetett benne, hogy meg is tartja azt. Egyszerűen azért, mert Can Haznedar soha nem szegte meg az adott szavát. Nem az ő stílusa lett volna.
 - Megbocsátasz? - tudakolta halkan, kérdőn oldalra döntve a fejét.
 - Rád képtelenség haragudni, Haznedar - nevettem el magam, és átkaroltam a derekát, hogy az oldalához bújhassak. - Különben is, te szinte sosem teszel semmit, amit meg kéne bocsátani, ezért külön jó érzés, amikor mégis megbocsáthatok valamit neked.
   Felnevetett, miközben viszonozta az ölelésemet.
 - Engesztelésül arra gondoltam, meghívlak vacsira - vigyorgott rám lelkesen.
   Már majdnem rávágtam, hogy szuper ötlet, amikor eszembe jutott, hogy Cody-val mára ugyanezt beszéltük meg. Bizonyára Can is meglátta a változást az arcomon, mert elkomorodott és másfelé nézett.
 - Ne haragudj, Can, de a ma nem jó - mentegetőztem, és valamiért szégyelltem magam. - Cody-val...
 - Persze, semmi baj - vágott közbe, és a hangja mintha azt sugallta volna, hogy inkább ne fejezzem be a mondatot. - Majd legközelebb, ha ráérsz - erőltetett mosolyt az arcára, és a cipőjét kezdte pásztázni.
 - Persze - feleltem lehangoltan, és az órámra pillantottam. - Asszem, már indulnom is kéne, ha nem akarok elkésni. De eldobhatlak haza a mocival, ha gondolod!
 - Nem, kösz, megoldom - felelte határozottan, és egy pillanatra mintha élt hallottam volna a hangjában. Elhessegettem a gondolatot. Cant nem olyan kicsinyesnek ismertem, hogy ilyesmin megsértődjön.
   Vártam, hogy búcsúzóul megölel, vagy legalább egy sziát megereszt, de csak elfordult, és a telefonját kezdte nyomkodni, gondolom, hogy taxit hívjon. Isztambulban, ahonnan Can jött, mindenki taxival közlekedett, és ez a szokása neki itt, több ezer kilométerre is megmaradt.
 - Na jó. Elárulod, mi bajod van? - szóltam rá idegesen.
   A füléhez emelte a telefont, és közben nyugodt arckifejezéssel rám nézett. A tengerkék szempár hidegen meredt rám, én pedig nem értettem, miért dühös rám - ez pedig kifejezetten idegesített, már-már mintha nyugtalanított volna.
 - Jó napot, egy taxit szeretnék a... - Nem tudta befejezni, mert kikaptam a kezéből a telefont.
 - Bocs, majd később visszahívja - hadartam a készülékbe, és sietve kinyomtam, mielőtt Can lecseszhetett volna.
 - Mi bajod van? - rivallt rám ingerülten.
 - Először te válaszolj nekem! - követelőztem, és elhatároztam, hogy addig nem hátrálok meg, amíg nem kapok választ. - Amióta Cody visszajött, úgy viselkedsz, mint aki citromot reggelizett! Valami problémád van, Haznedar?
 - Pontosan tudod, mi a problémám, Hope, és neked is ugyanez lenne a problémád, ha hajlandó lennél kinyitni a szemedet és tisztán látni a dolgokat! - ordított rám. Azok a futárok, akiknek épp lejárt a munkaideje, furcsán néztek ránk, mikor elmentek mellettünk, de a legkevésbé sem érdekelt, mit gondolnak. Főleg, hogy eddigre már alig láttam a vörös ködtől, ami elborította az agyamat.
 - Nem unjátok még ezt a szöveget, te meg Hayden is?! - keltem ki magamból. - Felnőtt vagyok már, tudok vigyázni magamra, ha meg hibázok, akkor az az én bajom, nem kell beleszólni, oké? Túl fogom élni, ha Cody csalódást okoz..!
 - Még örülnék is, ha csak csalódást okozna neked, mert máshogy nem fogod észrevenni a valóságot! - túrt a hajába feldúltan Can. - De az a pasi egy börtönviselt vadállat! Ordít róla, hogy a szabadidejében kábítószereket árul és illegális bokszmeccseken verekszik! Azon se lepődnék meg, ha szteroidozna! Miért pont egy ilyen elcseszett vadbarom kell neked? - Az utolsó mondatot már szinte elkeseredve ejtette ki, és ha nem ismerem, azt hihettem volna, hogy csalódott. - Egy olyan srác mellett nőttél fel, aki kedves, nagylelkű és becsületes, erre mégis egy olyan pszichopata fasz az ideálod, aki veszélyes a környezetére, de főleg rád!
 - Hagyd már abba!
 - Valami baj van, Hope? - hallottam meg a főnököm hangját, aki épp hazafelé indult volna.
 - Tűnj el, haver! - mordult rá Can ellenségesen.
 - Semmi gáz, Anthony - szabadkoztam. - Ne aggódj miattam.
   Mikor Thony továbbra sem mozdult, Can tett egy lépést felé. - Hallottad. Lekophatsz.
 - Can, ne beszélj már így vele, ő a főnököm! - háborodtam fel.
 - Azért csak szólj, ha valamiben segíthetek. Tudod a számom - mért végig bennünket rosszallóan Anthony, és sietve odébbállt. Cannak volt egy imádnivaló, kedves oldala, de amikor dühös volt, olyankor gyakorlatilag egy pillantásával el tudott ijeszteni a közeléből akárkit. Engem is.
 - Faszfej - dühöngött Can, mikor a főnököm végre otthagyott minket.
 - Tök rendes volt! - tiltakoztam. Tényleg kedveltem a srácot. Nem lehetett nálam sokkal idősebb, és helyes és megértő is volt.
 - Na tessék! - csattant fel. - Cody után meg egy gerinctelen anyámasszony katonája tetszik meg neked!
 - Akkora faszkalap vagy, Can!
 - Ez egyre jobb. Valamilyen meglátás még a bölcs Hope Elana Stylestól mára? - gúnyolódott.
 - Van! - emeltem fel a hangomat. - Húzz a picsába, és ne kerülj a szemem elé többet!
   A levegő megfagyott köztünk, és éreztem, hogy ég a szám a vágytól, hogy visszaszívhassa a már kimondott szavakat. Megint azt tettem, amit már annyiszor: meggondolatlanul kimondtam dolgokat, amikkel pont azokat bántottam meg, akiket nem kellett volna. De a francba is, eleget hallgattam már, hogy Cody így meg úgy szar ember! Hagyjanak már békén vele, ha az, majd kiderül, és akkor otthagyom!
 - Szia, Hope - köszönt el hidegen, és azt kívántam, bár ne vágna olyan arcot, mintha megütöttem volna. Mielőtt megállíthattam volna magamat, hisztérikusan felnevettem a helyzet iróniáján. Azért kezdtem veszekedni vele, mert nem köszönt el tőlem. Most, hogy lecsesztem, és elküldtem a francba, bepótolta - de olyan hangon, ahogy egy idegen köszönne nekem. Pedig Can számomra minden volt, csak nem idegen.
   Akkora egy rakás szerencsétlenség vagy, Styles.
   Mielőtt kitalálhattam volna, mit mondjak, megfordult és elsétált, közben ismét taxit hívva.


Hayden

 - Na, megfektetted már Torit? - röhögtek a srácok a vonal másik végén.
   Megforgattam a szememet, és a fejemet ráztam, bár ezt ők nem hallhatták.
 - Nem. És még mindig arról van szó, hogy mikor tudnánk legközelebb próbálni.
   Nem hallottam a választ, mert a bejárati ajtó hatalmasat csattant, és Can viharzott be a szobába. Elég volt egy pillantást vetnem az arcára, és már elnézést kérve bontottam a vonalat, mondván, később beszélünk.
 - Mi történt? - kérdeztem azonnal, lehuppanva mellé a kanapéra.
 - Hamarosan Isztambulba megyek - jelentette ki, olyan gyorsan ejtve a szavakat, mint aki nagyon túl akar esni rajtuk. - Törökországban minden húsz feletti férfinak kötelező a katonai szolgálat. Választható, hogy egy évig tartalékos tisztként, vagy hat hónapig zsoldosként szolgálsz. Ugyan nem ott születtem, de attól még töröknek számítok. A hat hónapra gondoltam, és utána ott maradnék. Mégiscsak meg kell ismernem az apám hazáját.
 - Te most... összevesztetek Hope-pal? - Ez volt az egyetlen épkézláb ötletem, hogy Can mégis miért mondja ezeket nekem.
 - Apa már régóta feszegette ezt a témát. Többször is jártam Törökországban, de sosem éltem ott. Neki ez nagy szívfájdalma. Különben is szeretnék katonáskodni, és apám elintézte, hogy engem is besorozhassanak. - Mintha meg sem hallotta volna, amit kérdeztem, mondta tovább. - Apa szülőháza egy ideje már üresen áll, de egyébként lakható, úgyhogy otthonom is lesz ott.
 - Can! - értetlenkedtem. - Ha ezt épp most hozod fel, akkor biztosan történt valami. Mondd már el! A húgom mondott neked valamit?
 - Nem - szorította össze a fogát. - Ő csak önmagát adta, ahogy mindig. Én nem bírok tovább itt maradni.
   Szólásra nyitottam a számat, de nem jött ki rajta hang. Csend telepedett ránk, és szerintem egyikünk sem tudta, mit mondjon. Végül Can szedte össze magát először.
 - Már nem érdemes tagadnom az érzéseimet, kardeş, mivel úgy tűnik, magadtól is rég rájöttél. És ennek tudatában minden szempontból jobb lesz nekem, ha egy időre távol maradok.
 - De Hope-nak nem - dőltem előre komoran. - Can, te is tudod, hogy Cody egy időzített bomba. A húgom egyenlőre játssza a vakot, de előbb-utóbb eljön majd a nap, amikor Cody kiábrándítja. Itt kell lenned, mikor összetöri a szívét! Ismered őt annyira, mint én, és mivel én a testvére vagyok, ezért soha nem lenne hajlandó gyengének mutatkozni előttem! De benned megbízik. Te helyre tudnád őt hozni. - A fejét rázta, de én pontosan tudtam, hogy igazam van. - Ha elmész a világ végére, azzal egyedül hagyod Hope-ot. És nem akarom másodszor is végignézni, ahogy a húgom darabokra hullik, és nincs, aki képes lenne összerakni, én meg tehetetlenül nézem, hogyan teszi még jobban tönkre magát.
 - Valahányszor Hope-ra gondolok, Dorian is eszembe jut. És azon tűnődöm, hogy mennyire undorodhat most tőlem. Nem lehetek szerelmes abba, akibe a legjobb barátom volt! - fakadt ki, és elfordult, hogy ne lássam a szemébe gyűlő könnyeket. - A fenébe, a testvérének tartott, és én is őt. Nem akarhatom azt a lányt, akit ő akart!
 - Már hogy a picsába ne akarhatnád! - ráztam a fejem. - Can, te akkora hülye vagy! Dorian nem haragudna rád, ha megmondanád Hope-nak, hogy érzel..!
 - De ha egy évig nem látom őt, akkor talán nem fogok így érezni iránta - felelte csendesen.
 - Basszus, nem tudok neki elképzelni jobb párt nálad! - pattantam fel. - Ha elmondanád neki, lehet, kiderülne, hogy ő is ugyanúgy...
 - Hagyd abba, Hayden - szólt közbe.
 - Nem hagyom abba, a kurva életbe is! Te vagy az egyetlen, aki mellett boldognak tudom elképzelni a húgomat! Azt akarom, hogy olyasvalakivel legyen, akiről tudom, hogy bízhat benne! Nem hagyhatod itt!
   Elnevette magát. - Már eldöntöttem. És itt is fogom hagyni.
 - Te idióta - túrtam a hajamba.
 - Talán a hat hónap után hazajövök meglátogatni titeket. Egy ismerősömnek úgyis akkor lesz az esküvője, és megsértődne, ha nem mennék el rá. Aztán majd meglátjuk, de mindenképp szeretnék eltölteni egy kis időt Isztambulban. - Úgy beszélt, mintha semmi nem jutott volna el az agyáig abból, amiket mondtam.
 - Nem lehetsz ennyire... gyáva! - találtam meg végre a megfelelő szót.
 - Pedig, amint látod, lehetek - állt fel, és az ajtó felé indult. Miközben tátott szájjal meredtem utána, rájöttem, hogy semmit nem tudok mondani, amivel megállíthatnám.